Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Lajos
A tyuki prókátor kliensei
Keletkezés ideje
1889
Fejezet
10
Bekezdés
1080
Mondat
1996
Szó
25850
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
V.
Reggel azután hamarább fölébredtek a vándor leányok, mint a hajnal s mint a pacsirta.
Klárika legelőször is ujra rendezte batyucskáját, mely a feje alatt összegyüremlett , Krisztin pedig, kinek nem volt semmije, nézte sóvár szemekkel és sóvár szivvel.
S volt is abban némi keserü irigység amint hozzá szólt:
- Neked azért van ám sok mindened.
S aztán ezt tevé utána pár pillanat mulva:
- Tudod mit?
Igazán nem jól teszszük ám mi, hogy ezt a batyut czipeljük.
Sokkal könnyebb volna, ha magunkra vennők ami benne van; a felsőket, alsókat derekunkra, a kendőket vállainkra, és illedelmesebben is lennénk öltözve.
- Igazad van, - szólt Klárika és rögtön megcsinálta az osztályt harisnyákból , czipőkből s alsókból, felsőkből egyaránt, s mikor tisztába öltözve, egészen átalakulva látta maga előtt Krisztint, elbámult elragadtatásában.
Soha sem látott még oly szép leányt, tapsolt neki, megölelte.
- Oh istenem, be szép vagy te!
Amaz mosolyogva nézett magán végig.
Ugy hitte azt ő maga is.
A batyuból két tárgy maradt hátra s az elfért egy kis keszkenőbe és a hónalj alá a kis fekete táska s a piros ünneplő ruha.
Pedig ez utóbbira dobbant meg legjobban Krisztin szive.
Abban lenne ő csak igazán szép.
Abban a szép piros ruhában.
Neki pedig nem lesz soha olyan ruhája.
- Ez az ünneplő, - szólott Klárika, - ezt kár volna az uton megrongálni.
Krisztin nem is sürgeté hát tovább, hanem mást kérdezett:
- Hát abban a kis fekete táskában mi van?
- A keresztlevelem, - az atyám irásai, s minden, amiről a bátyám reám ismer.
- No lám, nekem keresztlevelem sincs, - kaczagott Krisztin, de kaczagott olyan kétértelmüen, olyan csodálatosan, hogy Klára előtt meglepő lehetett volna tekintete , amint a vidorság fokozott tüzzel lobogott arczán, szemeiben, - ha Klárika ilyesmire is kiterjesztette volna a figyelmét.
Valami különös gondolata támadt e pillanatban Krisztinnek, valami hirtelen jött gondolat, melynek magja, csirája régen meglehetett ottan, de csak most kapott tüzet , most villant keresztül agyán czikázó sebességgel.
E gondolatot azonban Klárikával nem közölhette.
E csábitó gondolattól nem birt szabadulni, megmaradt az nála abban a furfangos , alattomos mosolygásban, hamis nézésben, melyeknek valódi értelmét azoknak sok értelme közül nem is lett volna könnyü kitalálni.
Délben azután egy olyan vidékre értek, hol a berkek, az erdők egészen lehajolnak a folyamra.
Valami meglepőre, váratlanra bukkantak, melyre nem is gondoltak.
Nem mehettek tovább.
Utjokat állta a viz.
Nemcsak a jobboldalon volt már folyam , előkerült a baloldalon is, sőt szemben is fénylett hosszu vonalban.
Abba a csücsökbe jutottak, hol a két folyam a Gernye és Böde egyesül.
Klárika elámult s kérdőleg emelé szemeit Krisztinre.
Krisztin ekkor is csak nevetett , sőt megfogva Klárikának mind a két kezét, ugyszólva kaczagott a szemébe féktelen jókedvüen.
- Ez azért van igy, hogy meg is fürödjünk már egyszer.
Nosza rajta, vetkezzél le hamar, - olyan kedves dolog lesz itt ezeknek, a szép árnyas fáknak oltalma alatt fürdeni, ezekben a langyos habokban, s kedvünkre kiviczkándozni magunkat, mint a halak.
S mig Klárika csak habozott, gondosan tanakodva, hogy melyik ruhadarabját hagyja meg magán, már amaz gyorsan minden ruhát ledobott magáról.
- Jaj te, ha valaki meglátna! - kiáltott rettenve Klárika, piruló arczára csapva kezeit, - mig amaz büszke gyönyörrel indult le a sima fövenyen, kedvtelve nézve magán, kerek idomain végig, melyeket neki a fák árnyaitól nyert viztükör hiven és teljes képben visszavetett.
Pár perczre megállt bámulni; boldog volt nagyon.
Még soha sem látta magát ilyen szépnek.
Azután kaczagva dobta magát a hullámokba, melyek fölött nemsokára csak mosolygó feje lebegett, amint azt a hullámokra, akár csak valamely puha párnára fekteté.
- Mit csinálsz? - kiáltott reá Klárika, ki alsó ruháiban csak félénken lábujjhegyen járva merité magát lassan-lassan a folyam szélébe.
- Uszom, fürdöm, kedvemre mulatom magamat, - felelt vissza Krisztin - hóbortos vig kedélylyel.
Majd oda rohant Klárikához, általölelte, összecsókolta annak félig félő, félig játékos tiltakozása daczára, vállaira kapta, vitte, ragadta magával a folyam közepére, körülhordozva a mély hullámok fölött, lebegtetve, mint valami kis gyermeket.
- Utoljára azután Klárika is nevetgélt a kellemes játéknak.
- Most azután tudod mit csinálunk? - szólott Krisztin.
- Ez lesz a módja annak, hogy mint kelünk át a folyamon, mint viszszük át szárazon a ruháinkat a tulsó partra.
Én a vállaimra veszlek, a folyam nem mély, de azért a közepén mégis kell vagy pár ölet uszni - ezt én átuszom veled könnyen - mig te fentartod egyik kezedben a ruhákat a viz fölött, magosan a levegőben.
És megkezdették nevetve, mulatva az átköltözést, - áthordották a ruhákat.
Nem volt az sok.
Két szállitmányban át lehetett vinni.
Elébb a kiválóbbakat, a piros ruhát a kis fekete táskával, a fölsőket, azután a többit.
Mikor azután a második szállitmánynyal is átmentek, s nem volt az erdős oldalon egyéb, néhány viseltes rongynál, következett az öröm a siker fölött, a kaczaj, a hóbortos, kedvtelt játék, melyben Krisztin ismét a vállaira vette Klárikát.
- Még egyszer átmegyünk abba a szép berekbe, s ugy hozzuk el azt a nehány ott maradt hitványságot.
Ez lesz az utolsó utunk.
S amint vitte a folyam közepén, s amint vállaira, nyakára voltak annak fonva a karjai, Krisztinnek ismét csak eszébe jutott az a kisértő gondolat, ami reggel.
Miért várná az éjt.
Miért ne történhetnék az meg most.
Soha sem lehet arra kedvezőbb alkalom.
Most a legkönnyebb volna egyszerre a viz alá meriteni.
De nem, nem, azt nem.
Nem kell neki az ő élete.
Nem kell neki más egyéb, csak a szép piros ruha; s ha már ott van, a kis fekete táska is.
S amint a berek aljához ért, mosolygó terhét a partra tette, ideje sem volt annak magát a történendőrül tájékoznia.
Krisztin ujra belerohant a folyamba és sebesen , gyorsan, mint egy izgatott erővel hajtott ladik, átuszott a tulsó partra.
- Mit csinálsz, Krisztin!
Ne hagyj itt, én félek magam egyedül.
Krisztin csak uszott, és sietve ugrott ki a tulsó partra.
Klárika majdnem siró hangon rimánkodott, esdekelt utána.
- Ne tréfálj, az isten áldjon meg.
Rémülve látta meg, hogy az csakugyan nem tréfál, koránt sem játék az már, ami ott foly.
Krisztin magát megtörleni sem ér rá, gyorsan magára kapkodja a tulsó parton a ruhákat; most felveszi a szép piros ünneplőt is, tiszta uj harisnyákba ölti lábait s a szép kis uj czipőkbe, s aztán a többi ruhacsomagjával felveszi a kis fekete táskát is, mikor felemelkedik.
Klári rákiált, eseng, könyörög neki és sivalkodik.
Mind nem ér semmit, Krisztin rá sem hallgat.
Oda sem tekint többé.
Már indul.
Rákiált szivszakadva.
- Krisztin, ne hagyj itt, az isten áldjon meg.
Az megy.
A hajába kap, a keblét tépi és siránkozva fut, szalad fel s le, ide s tova a parton, tehetetlen kinjában mintha átkelő helyet kutatna.
Közöttük a folyam hömpölyög, nem széles, alig szélesebb tiz ölnél, volna bátorsága is magát beledobni, ha reménye lehetne azon a pár ölön is áthatolni, hol a viz elcsapna a feje fölött.
Kezeit töri és zokogva visszatér, midőn a lehetetlenség minden reményétől megfosztja.
- És van lelked ehhez Krisztin, van szived ezt tenni velem?
De Krisztin csak megy, csak megy, van lelke ahhoz, van szive itt hagyni őt, messze minden falutól, távol, ruhátlanul, csupán vizes alsóiban, melyek alatt a félelemtől , az izgatottság és hülés lázától már is borzongnak tagjai.
Még egyszer utána kiált, egy végsőt, egy fájdalmasat, mintha lelke, szive is utána szakadna.
És eszébe jut, hogy feljebb az utban, a merre jöttek, volt valamely hid valahol s fut, fut sietve vissza.
Egy kocsiut kerül elő az erdő közül.
Itt van nem messze, mert azok a sirokhoz hasonlitó csodálatos apró halmok itt következnek az erdő szélen.
Oh még amott lebeg a piros ruha a távolban, még látja a hidat is.
- Összeszedi végső erejét és fut lélekszakadva.
Azután leroskad, lehanyatlik a vizparton a legszebb szomoru kőrisfa alatt egy kisded halomra, ott, ahol a fának ágai egészen lehajolnak arra a halomra.
Még jó, hogy ott van az a halom, legalább van valamire hajtania a fejét.
Átöleli a halmot, sirva, zokogva ráborul.
Imádkozik, panaszkodik, sirva szól az istenhez .
Azután reszket egész teste, - nem is egészen attól többé hogy fázik, hanem egy gyötrő, kinos láztól, mely megrohanja, s rázza könyörtelenül idegeit, mig szédülő fejét, agyát kinzó forróság gyujtja át szemei előtt, öntudata előtt s végképen elvesz a világ, minden s utoljára saját létele is.
Azután nem tudott arról semmit, hogy fiatal szép legény az, aki őt ily állapotban megtalálta, aki szűzies nyaka, soha ölelés által nem érintett karcsu dereka alá helyezé karjait.
- Mindezekről nem tudott semmit.
S az, aki őt megtalálta, az is csak ugy nézte, csak ugy tekintette angyali ártatlanságában, mintha csak egy szegény eltévedt báránykát, vagy beteg madárkát talált volna.
Ugy is beszélt róla.
- Édes anyám, egy leányt találtam.
- Hol, édes fiam?
- Hát a Gernye partján, azon vizesen, lucskosan, elaléltan.
- Ne ne! talán csak nem neked hozta az a viz.
- Nem tudom én, édes anyám.
- Hát azután szép-e, édes fiam?
- Nem épen szép az, édes anyám, hanem beteg szegény nagyon, valami elhagyott , eltévelyedett árva, mert azt csak nem hihetem, hogy a viz vetette volna a partra , folytonos lázban, forróságban van, egészen magánkivül.
- Majd ápoljuk, s majd meggyógyitjuk, édes fiam.
Gyógyitották is.
A leányka két egész álló hétig volt magánkivül, a leveskével is csak néha és kínnal tudták táplálni.
Mint egy halott, vagy legalább is mint egy halálra vált feküdt ottan.
Valahányszor a nap lehanyatlott, a jó asszony, ki órákat virrasztott mellette, mindig aggódva szemlélte.
Lajos pedig, valahányszor haza jött este, mindig csak félve kérdezte meg, hogy van.
Ugy vonzódott hozzá!
Hogyne?
Találta.
S amit talál az ember, az olyan kedves, a szeretet jogát érzi hozzá.
Az az övé.
A tizenötödik napon azután este, amint épen a nap áldozik, mikor Lajos az ágy lábánál csöndesen, óvatosan megállt, oly valamit mondott a jó asszony fiának, amitől az megborzadt.
- Valamiről kell gondoskodni.
Ugy sajnálta azt a szegény kis leányt.
Aligha nem jól sejt pedig, beszélé tovább a jó asszony.
- A beteg szokatlanul izgatott volt az egész mult éjjel, hányta-vetette magát, elkezdett izzadni erősen, s azután behunyta szemeit, ugy látszik, mintha aludnék, pedig az nem álom már, hanem a végső kimerülés.
E pillanatban kocsizörgés hallatszott az udvaron.
A kocsi ott állott meg az ajtó előtt, s nem is az állás alatt.
Lajos rohant ki.
Örvendő kiáltása hallatszott, - s behallatszott a felelet is.
- Kaptam a leveledet, - tehát megyünk, ugy-e, édes öcsém, Szabad-Piliticsre.
A beteg leány pedig felnyitotta szemeit az ágyban, lassan figyelve, fel is emelte a fejét, s valami álomszerü küzdéssel meredt, mint egy képzet vagy álomképre az ajtó felé.
- A Závár Mihály! - suttogá lágyan, boldog mosolylyal.
Ez volt az első pillanat, melyben jelt adott magáról, hogy eszmél.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE