ELTE regénykorpusz

A grófné a parasztlakodalom után való éjjel csak nagynehezen, csak hosszas, tünékeny ábrándozások után, melyek félig az álom badar képeibe játszanak át, birta lehunyni szemeit; mindig egy alak lebegett előtte, daliás, eredeti alak, karcsu termetével , okos, nyilt, bátor tekintetével, délczeg magatartásával, szép tánczával, kedélyes könnyüségével, melyek mind oly csodásan összesülnek, hogy a természet eredeti fiát tetszővé, még többé: regényes eszménynyé emeljék.

Nem tagadhatta el magától, hogy az eredetiség különös, szokatlan benyomással volt rá .

Nem ment ki eszéből, midőn felébredt és még mindig vele foglalkozott, s midőn a melegségtől eláradt kebelben egy forrón szeretni képes szivet föltételezett , érdekeltette magát általa, érdekeltette magát sorsa, annak körülményei s mindazok által, a melyeket róla beszéltek.

Mosolygott rajta, mindez tetszett neki; ez ifju embert sajátos nimbusza vette körül a parasztköltészetnek, mely nem csak kalandos , hanem mesés világ bálványozásába emelte: nóták voltak róla készitve, daloltak róla , szép alakjáról, szép tánczáról, lovairól, kalandjairól, gavallérságáról; a mi csinos , a mi szép, a mi nemes, a mi csábitó, a mi gavalléros, tréfás, hamis, ábrándos , meglepő és megragadó lehet egy népdalban, az egyikben-másikban mind el volt mondva róla; a csillagok voltak rárakva.

A népköltészet ez eredeti tárgya nem hazudtolta meg hirét előtte; meglepte, s meglepetése folyton növő érdekeltséggé erősödött; folyvást azon tánczczal foglalkozott, melyben vele lejtett, folyvást fülében csengtek a természetességnek őszinte és nem csinált bókjai, előtte ragyogtak a szemek, melyekben nem a szalon-udvarlók bántó követelései, de a sziv melegségének szelid és mégis hatásos fénye csillogott, s mig sajnálta, hogy mulatságának az a kellemetlen esemény véget vetett, nem birt szabadulni a vágytól, a gondolattól, melylyel ismét közelébe ohajtotta s vágyott még jobban megismerni.

Nehéz lesz-e ez?

Sok akadálylyal lesz-e ez egybekötve?

Pedig ő gyorsan, rohamosan kivánta.

Egy eszméje villant, s majdnem tapsolt örömében.

- Miért ne? - mondá mosolyogva magához.

- Nem voltam-e már mindenhol a faluban, és nem illemes-e a kölcsönt egy csapással visszaadni, s csak magam tudom, hogy szándékom mögött az önzés lakik.

Nem vagyok-e már elég népszerü, szeretett, hogy ilyesmit bizton tehessek, s a mi azt illeti, falun nem mindig, nem minden pillanatban örömest engednek-e az emberek a mulatságoknak?

Elhatározta, hogy ma, még ezen nap, kastélyában egy mulatságot fog rögtönözni , melyben a helybeli birtokosoknak a szives fogadtatás megköszönését fejezvén ki; s az illem adóját leróván, a társadalmi összeköttetés lánczait erősiteni s egyszersmind magát kárpótolni fogja a menyegzőben elvesztettekért.

- De vajjon el fog-e ő jönni? - gondolkozott elmélyedve.

Ime, azon vette észre magát, hogy ismét róla gondolkozott.

A mint végigjár képzetében a meghivandó helybeli birtokosok házain, ismét és ismét csak az ő házához ér.

Csak ez egyetlen urilak a községben, hol nem tett beköszöntő látogatást, és mégis ez az, a melylyel legtöbbet foglalkozik, ismét, csak ismét odaér képzetében, oda, a hol nem volt soha, de melyet azért mégis jól ismer kivül és belől.

És éppen azért mélyen elszomorodik.

Ez a lak lenn, a viz mellett hosszan elnyuló falunak alsó végén, Szatyond felé fekszik, éppen ugy a vizre hajló kerttel, mint az övé.

Az alföldi kuriákon vannak még itt-ott a mult időkből fönmaradt ilyen patriarchális fészkek.

Hosszu, zsindelyszegte nádfödeles épület, elől végig faoszlopos és deszkás folyosóval, melyen agarak ásitoznak, sütkéreznek a napon.

A ház eleje - a bevezető utat kivéve - be van nőve gyeppel; s a mi benőve nincs, az omladozott és résekkel teljes tégla-keritéssel övezett pár holdnyi alsó udvar, összerohadt szalmával, trágyával van boritva , melyeknek halmaza hosszu évek alatt néhol az istáló födelének magasságaig emelkedett.

Az egész udvaron egyetlen fa, a ház belső végén a köcsögtartó, melynek hézagosan megmaradt öt foga közül kettőn egy-egy csorba edény szomorkodik, s az istálóból keserves vonatkozást bőg hozzá az egyetlen tehén.

A háztól az istálóig elhatolni több kell a bátorságnál: elszántság; szinte szánalomérzet futja át a keblet, a mint a roskadozó tető alá alacsony ajtón kell belépni; de belépve, ámulat cseréli föl a szánalom helyét: négy kereszt-jászlon nagy lombáros ökrök torkig turkálnak, sőt nemcsak turkálnak, hanem aljadzóként is gázolnak a pazar bőségü takarmányban.

Önkénytelen kérdezi a szemlélő, ha vajjon ezen állatok a helyett, hogy itt kényelmesen kérőzve heverik az időt, nem tudnának-e okosabb foglalkozást találni , ha egyebet nem, az óriási szemét kihordását?

Azután a mint a másik ajtón belép, még jobban elámul a szemlélő, szebbnél-szebb lovakat lát, melyekből három, négy, öt négyes fogat is kitelnék, s még hátas-paripának is maradna.

Gondolkozóba esik, vajjon maga a szenvedély igazolja-e ezeknek fölösleges nagy számát, s nem sokkal czélszerübb lenne-e még egyszer annyi jármost tartani, s egyszersmind azokat a pipázva beszélgető cselédeket folytonos dologra szoktatni?

A grófnő elszomorodva forditja el onnan arczát, mély levertséggel a házhoz jön vissza képzetében, nem kell félnie, az agarak nem haragjukban, örömükben verik majd le a lábáról, s nyájaskodásaikkal tépik a ruhát.

Lehangolva keresi a kertet a ház mögött .

Itt hajdan gyönyörü szép gyümölcsös állott s azon tul szép park, mely a Barcsára nyult le.

A gyümölcsösből hajdan még messze vidékekre is hordtak ojtógalyakat, most ki van pusztulva.

A mint egy fa szárad, a tüzre kerül, a kidőlt helyét ujjal nem pótolja senki, az az egy pár körtefa, mely meztelen ágaival, csenevész leveleivel a térdig érő gazból nagy csontvázként emelkedik föl, gyászos látomány; az utak eltüntek, csak egy-egy ribiszke- vagy piszkebokor jelzi, hol voltak valaha.

Az az egyetlen gyalogut, mely rendetlen kanyargással beljebb fut, csak a szolgáló vizre járó útja, s az elpusztult gyümölcsösből beljebb vive, többé nem diszkertbe vezet , hanem egy tömkelegbe, melybe oldalt hatolni sehol nem lehet, mely nem kert többé , hanem egy alját fölvert vadon, melynek szövevényes gazai alatt csuszó-mászók laknak , s még az itt buján termő gyöngyvirágot is fél a kéz leszakitani.

A grófné mély szánalommal fölsohajtott:

- Pusztulás és árva elhagyottság mindenhol, minden nyomon!

És ennek az embernek, ki e pusztulást nem látja, ezer hold földje van.

Hogy nem látja?

Nem látja, mert nem a szemén, hanem a szivén van azon burok, mely a lelki vakságot, a közönyösséget teremti.

Nem tört pálczát fölötte.

Hiszen ismert mindent belől is, nem csak kivül.

Ily szomoru látmányok nem csak a szánalmat, de a kiváncsiságot is fölidézik és kerestetik , fürkésztetik az életben az indokolást.

A grófnő tudta, hogy valaha a boldogtalanság lakott itt, és utána a boldogtalanságnál is nagyobb szerencsétlenség lakik, a legnagyobb átok a földön, egy elhibázott élet.

Az elhibázott életnek pedig nincs sem rendes iránya, sem czélja, sem reménye.

Az értesüléseket nem kellett keresve-keresni, mindenki tudta és mindenki beszélte azokat.

A szerencsétlenségek lánczolata volt ahhoz a háztájhoz kötve, a pusztulás még az édes atya: Füzér Elek életében vette kezdetét.

Egy szerető kedves nőt birt, egy vidor, mosolygó gyermeket; élt jólétben zavartalan boldogságot, képzetében alkotott magának boldog jövőt, és egyetlen pillanat összezuzott, lerombolt mindent.

A sors egy hullában eltemette mindenét.

Oh! igaz az , borzalmasan és nagyszerüen igaz, hogy az élet boldogságát, fényét a szeretet mindent összeölelő pontja, az érzelmek, gondosságok hü őrangyala tartja együtt egy picziny , gyönge kézben.

S ha a lélek, mely mindennek, a mi könyezett fényt, örömet adott , megszünik, elalszik, tovaröpül! a vigasztalhatlanság előtt veszve van minden.

Füzér Elek is nem nyert többé vigasztalást, s még hozzá fájdalmának vigasztaló enyhitése helyett éppen neje rokonai részéről támadtatott meg kiméletlen, igaztalan pörökkel , melyek azután megingaták bizalmát az egész világ iránt.

Prózai dolgok ezek, de nagyon érzékenyek.

Egy féreg nőtt szivében, nem ment társaságokba többé, a mint mondják : mosolyogni sem látták ezután.

Huszonhét éves korában ősz lett, homloka redős, feje meghajlott, és a világ mindig-mindig sötétebb lett előtte.

A féreg kidöntötte a fát fiatalon.

A grófné, a kit nem is ismert, megkönyezte a szegény Füzér Eleket.

Mindenki jól tudta ezt, de az kevésnek jutott eszébe, vagy tán jobban mondva : senkinek sem, hogy ezen körülmények azon ártatlan árvácskára is befolyással vannak; a hit, a szeretet, mely keblében az élet felé ébredez, azon szomoru befolyásból veszi szinét, melynek légkörét fogékony gyermekkorában beszivta.

S milyen szivvilága lesz a gyermeknek, mily érzelmek fognak fölötte uralkodni!

Érzékenység, melynek szomoru ábrándosság a szülő anyja, kétkedő habozás a vele egyenlő emberekkel szemben, a sziv , melynek szüksége van szeretetre, önkénytelenül azon irányba vonzódik, mely oldalról az édes atyát ért multnak rémei nem ijesztik, s minden szórakozását, vágyát azon körben keresi.

Ezen segitett nevelése is, mert ugyszólván maga nevelte magát.

Hozzá kell ezekhez adni, hogy árva volt, s az árva sorsát - lelkileg és anyagilag értve - az egész világ ismeri.

Vagyonáról elég lenne elmondani, hogy gyám kezelte.

És ki az a gyám?

Egy megkötött kezü ember, ki szegény, jámbor ott is árt, a hol hasznosan akar működni, ki saját felelősségére nem mer tenni semmit, ki retteg , riadozik a sok szükséges költségeknek ugy a gyámhatóság, mint a világ előtt igazolásától, kinek helyzetszerüleg rendesen el kell késni mindennel, mert mint az osztrák hadsereg hadjáratait mértföld-messzeségről s rendesen eső után szabják , rendelik tetteit, kierőszakolt takarékosságában tőkét gyüjthet ugyan, de azalatt a birtok, mely e tőkét adta, a javitások, befektetések halasztgatása, késedelme miatt haladt a megindult pusztulásban, a beltelek, a ház, az elhagyott kertek rohantak a teljes pusztulás felé.

Elég-e már?

Nem elég!

Még a gyámi kezelés eredményeihez az is szükséges, hogy egy éretlen ifjút nagykorúsitsanak.

A gyám örvend, hogy megszabadul, a rokonok boldogok, hogy befolyásukat visszanyerik, örömest sietnek bizonyitványaikkal, beleegyezéseikkel a nagykorúsitás eszközléséhez, és azután vetekednek, ki hajtja, ki űzi hizelgő, hálózó tanácsával minél jobban az örvény felé?

Az első, hibás lépéssel a világba hajitott ifjú függetlenségében azon örül, azon kap: minél több bolondokat tehet; hajlamai akadálytalanúl viszik kegyelt iránya felé, lovagol, paripázik, mulat, tivornyáz: azon föltétellel, hogy lekötelezzék az emberek, kik jövőjét szivükön hordani mondják , ellátják pénzzel, és azután mikor hiszik, hogy már befolyásuk megerősitve van , fölteszik, hogy megházasitsák.

Szegény Dini!

Hiszen még ekkor is csak labda volt a sors s mások kezében, s nemsokára oda jutott, hogy a maga csalodását érezze az emberek iránt; oda, hogy nemsokára kitépje ismét a fogamzani kezdő bizalmat s megundorodjék tőlük.

Szive nem ébredt még szerelemre, csak tudta, látta s gondolta, hogy mindenkinek felesége van.

- Ilyen állapotban legkönnyebb a fiatal embert megházasitani.

Az első rokon-lánykát, kit a legélelmesebb nagybácsi számitásból rádisputált, eljegyezte, s csak a véletlen hozta ugy magával, hogy meggyőződött arról, miszerint a leányka kezét nyujtja ugyan neki, nőül megy ugyan hozzá, de mást szeret s esze ágában sincs e szerelmet fölmondani.

Eszmélt.

Visszatérni készülő bizalma zavarba jött, azután gyorsan önérzetre ébredt, otthagyta a leányt, megutálta, megvetette azon embereket , kik között még az ártatlanok szivében is hazugság és számitás lakik, s egy szomorú , keserves meggyőződésnek adott szivében helyet: azok legrosszabbak hozzá, a kik vér szerint legközelebb állanak, s annál gonoszabbak az emberek, minél több világi müveltséggel birnak; a jóságot, az igazságot, az egyenességet csak a természethez közel kell keresni.

A grófnő igazolta őt maga előtt: a mi a világ előtt szenvedély, botlás, bün és szégyen volt, előtte nem volt az.

A föntebb elősoroltakra azt mondá magában:

- Ezek mind elegek ahhoz, hogy bennük egy elhibázott élet gyökereit keressem, az elhibázott életét, mely szórakozást nyujthat ugyan, de boldogságot soha.

Ezzel elküldé a mai estélyre szóló meghivóit.

Megirta Diniét is, és akarta, szerette hinni, hogy eljön; hiszen ő nem tartozik azon emberek közé, a kik bántották valaha.

Ez lesz az első lépés a visszatérés felé.

Egy kis rögtönzött estély akar ez lenni, a mint nevezé, mely mégis azután sokszor jobban szokott kiütni, mint a nagy előkészülettel kiszámitottak.

Egy jó kis esti mulatság, mely kezdődik sétával a kertben, a virágok között, és végződik vacsorával a termekben.

Igy van ez tervelve, és azután egyszerre mindenki jól érzi magát, mindenkinek pompás jó kedve kerekedik, és a mulatság igazabban csak vacsora után veszi kezdetét és eltart hajnalig, addig, mig a hajnal mosolyog be az ablakon.

Abonyi Lajos

A "pénzes molnár" románca

V.

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Abonyi Lajos

A "pénzes molnár" románca

V.