Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ábrahám Ernő
Csillagok a Tiszában
Keletkezés ideje
1914
Fejezet
32
Bekezdés
2324
Mondat
5504
Szó
49430
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
Sirályok
Kopenhágában a sirályok voltak kedves madaraim.
A halpiacon ugyan falánk, szemtelen módra viselkedtek.
Éhesen, sandán iveltek a levegőben a halpadok felett, lesték a hulladékot.
A halpiac kalózai és koldusai voltak, a kofák vazallusai.
Soha mohóbb , telhetetlenebb állatokat nem láttam.
A pók rohan olyan eszeveszett prédavággyal áldozatára, mint ahogy ezek a rablók utána vetették magukat egy-egy bárzsingnak.
Ki se várták, míg szabad hely téresedik prédájuk körül, szinte az emberek lába alól kapták el , lecsaptak pár lépéssel elébe s a földön szaladva rohantak rá, olyan kapzsin, olyan falánkan, hogy éppen e mohóságuk miatt nehezen tudták felszedni, csak vergődtek pár pillanatig ügyetlenül, esetlenül s mikor végre övék volt a zsákmány, merészen kilendültek a sokaság közül, a halbél csüngött a csőrükből s habzsolták fel a levegőben , mohó, telhetetlen sietséggel, falás közben is egyre uj prédára lesve.
Néha, egy egy izesebb falatra hat sirály is szemet vetett.
Azé lett, aki gyorsabb, meré¬szebb volt .
Aki elébb érkezett.
A többi utána vetette magát, kergették, üzték a levegőben s kezdődött a légi cicázás, a repülés művészetének, fordulatainak páratlanul gazdag játéka s tartott mindaddig, míg az üldözött fel nem falta a prédát.
A piac nehéz halszaga részeggé ittasította ezeket a madarakat, készen, terítve várt rájuk a zsákmány s ők olyan jól betöltötték hivatásukat, hogy az utcaseprőnek semmi dolga nem akadt utánuk.
A halpiac állandó munkásai, tisztogatói voltak.
Soha el nem kivánkoztak a tengerre.
Ott háltak a piac alatt a Frederikshalmskanal vizén, a bárkák és csolnakok közt.
A penész-zöld tetejü Thorvaldsen-muzeum és vártemplom, a leégett, füstös, fekete falakkal meredező Christians-borg palota, a hollandi reneszánsz stilusu börze ugyan meg nem zavarták éjjeli nyugalmukat, kipihenhették napi munkájukat kényelmesen s korán reggel , mikor egymásután nyiltak ki a Nybrogade (Ujhid-utca) kapui s a kofák és halászok hozták ki holmijukat a Gammelstorvra (Régi-piac ), ők már ott szárnyaltak türelmetlenül, éhes rikácsolással a piac felett, várták a terítést, a reggelit.
Eszes, okos madarak voltak.
Ismerték a kofákat személy szerint s nem tartottak tőlük .
Tudták, hogy szövetségeseik jó barátaik, hálásak voltak irántuk, szerették s örömrikácsolással fogad¬ták őket.
Bizalmasan lengtek körülöttük, kiverték szemükből az álmot s azok hálából kezük¬ből adták nekik az első falatokat.
A halpiac többi látogatóit is ismerték a sirályok.
Ismertek engem is s ügyet se vetettek rám.
Soha nem kaptak tőlem semmit, de nem is zavartam őket.
Olybá vették, mintha ott se lettem volna.
Azért, ha pár napra elmaradtam , észrevették s ha megint megjelentem, örömkiáltással üdvözöltek engem is.
Ha véletlenül ráléptem egy-egy falatjukra, szinte a cipőm alól is kiráncigálták s ha utjukban voltam , ha kitértek is, csak annyira, hogy szárnyaikkal akárhányszor suroltak.
Olyan bizalommal , olyan fel se vevően szálldostak körülöttem, hogy néha majd kicsapták a szemem s ha kinyujtottam volna karomat, elkaphattam volna őket.
De én nem nyujtottam ki a karomat.
Csunya, alávaló dolog lett volna visszaélnem a bizal-mukkal.
Örökre elvesztettem volna jóindulatukat s mindig vészkiáltozással fogadtak volna.
Hát inkább gyönyörködtem bennük.
Erős, izmos madarak voltak.
Akkorák, mint egy egy kisebbfajta varju.
Hasukon lágy, finom fehér toll, olyan, hogy prémnek is beillene .
Hogy milyen puha alvás esik a sirálytoll párnán, Helgolandban tudtam meg.
Hátuk ezüstös , kékes-szürke volt, csak szárnyuk vége fekete, ott, ahol erős, széles, hosszu szárnyukat , mintha hirtelen kihegyezték volna.
Széles, egyenesen levágott volt farkuk is .
Legfeltünőbb iromba, nagy fejük volt ezeknek a madaraknak.
Közelről szinte groteszkké tette őket az a rövid nyakra nőtt buksi nagy fej.
Repülés közben lecsüngették, mintha nagyon is nehéz lett volna nékik.
Hosszu, kampósan végződő, oldalt összenyomott sárga csőrük is csak még jobban lehuzta fejüket.
Uszóhártyás, fekete lábukat is elengedték s úgy lógatták, hogy mindig vártam, mikor hagyják el.
S ha nem lett volna törzsükhöz nőve , el is hagyták volna bizonyosan.
Legjobban örültem, mikor szemükbe nézhettem.
Keskeny, karminpiros gyürü közepén ülő barna szemükbe.
Egy-egy pillanatra villant csak össze pillantásunk, de megértettük egymás lelkét abból is.
- Szépek vagytok, szeretem nézni repüléseteket, szeretlek benneteket - olvasták nézésemből s viszonzásul ott ült a felelet szemükben:
- Ismerünk, tegnapelőtt is láttunk, azelőtt is, hetek óta ismerünk, tudjuk, hogy jó barát vagy s nem is tartunk tőled.
Lassu, nyugodt, lengető szárnyalással szelték a levegőt, nagy vonalu, hullámos ivekben .
Úgy szálltak, úgy lengedeztek, olyan könnyedén, suly nélkül lendültek, mintha napsütéses, fehéres, kékes bárányfelhők foszlányait lengette volna a szellő.
És én csak néztem őket.
Követtem pillantásommal a vonalakat, amiket a levegőbe irtak s éreztem, hogy minden vonal ritmusa megmarad a lelkemben s olyan harmóniába olvadnak bennem, mintha valami szimfóniát hallgattam volna végig.
Boldog voltam, nem birtam tul-áradó érzésemmel.
S olyankor mennem kellett, ki az Amager-szigetre, néznem a tengerpart sirályait.
*
Amager-szigetet hidak kötik össze Kopenhágával s északi csucsán fekszik Sundby , Kopen-hága egyik külvárosa.
Ócska, szegényes utcáin kikötőmunkások, matrózcsaládok , iparosok és halászok laknak.
Sundbytől délre az Amager-mező huzódik s ott egy-egy pár órára visszaálmodhattam magam a magyar pusztákra.
Sundby és az Amager-mező közt a repülőtér terül el s tul rajta nyugatnak burgonyaföldek, salátatáblák, veteményes kertek, mezők szélén a tenger: az Öre-Sund.
Itt, a Sundby alatti parton volt a sirályok birodalma.
Ezerszámra tanyáztak ott s én fél napokig el tudtam őket nézni.
Áradva, tolulva jöttek nyugatról a hullámok , a lapos, sekély, zátonyos parton megtörtek, tarajosan, tajtékozva torlódtak egymásra s fehér habbá zuzódva csaptak fel a levegőbe.
Freccsent, csapódott, forrt a könnyü fehér hab s csillogott, villózott rajtuk a nap-sugár, mintha csak finom fehér csipkét lengetett volna a tenger.
Egyik csipkedarabnak is, másik csipkedarabnak is szárnya kerekedett, föllendültek a hulló habok közül s egy kicsit beljebb könnyü, kecses ivben visszacsapódtak a tengerbe.
Ami hab visszahullott, az hab volt, ami fellendült s visszacsapódott, sirály volt.
S nem tudnám, hab volt -e több vagy sirály?
A visszacsapódott sirályok rákaptak a hullámok hátára.
Együtt sülyedtek, együtt emelkedtek velök.
Hol uszva, hol egy-egy kicsit megrettenve.
Úgy usztak a hullámháton, mint a hab .
Csak éppen, hogy beleért a lábuk a vizbe.
S ha tarajat hányt a hullám, fellendültek, de csak egy szempillantásra s visszacsapódtak megint.
Egész délutánokat eltöltöttem vele , hogy csak egyet is szemmel követhessek.
Nem lehetett.
Mintha csak egy habfoszlányt akartam volna számbatartani.
Csipkét-csipkére hányt a tenger, habot-habra , sirályt-sirályra, csillogó, ezüstös, fehér szinjátékban.
De messze, a svéd part felé fényesen, nyugodtan hullámzott.
Óriási fehér-szárnyu vitorláshajókat ringatott.
S mintha csak pihentek, álmodtak volna a kibontott, dagadó vitorlák.
Állani látszottak , mozdulatlanul, bódultan, az örökkévalóságra várakozva.
S olyan csudálatos ellentét volt az: a méltóságosan hullámzó, vitorlapillangókat rengető ólomszürke tenger s a foszladozó, csapódó, porzó hab- és sirálycsipke.
Megtöltötte lelkemet az egyiknek nyugodtsága, ereje, a másiknak frissesége, artisztikuma.
Szerettem volna nekiölelkezni a tengernek, visszaszorítani nehéz árját a part egész hosszában s akkor elengedni magam , hogy visszacsapódjam a hullámok hátán a habokkal, a sirályokkal.
S csak álltam ott s össze¬szorította mellemet a vágy.
Gyenge szél támadt s csapta felém a habot, a párát, a permeteget és én még otthon is éreztem ruhámon a tengerszagot, behunytam a szemem s habról, sirályról, csipkefelhőről álmodoztam.
*
A Warnemünde-Gjedseri vonalon utaztam Kopenhágába.
Alig távolodott a gőzkompunk egy kilométernyire a warnemündei révtől, nyomába szegődött egy pár sirály s hüséges utitársunk maradt a Keleti Tengeren át egész Gjedserig.
Úgy lengtek hajónk után, mint a kontinens utolsó üdvözlete.
Mintha jóbarátok lengették volna keszkenőjüket.
Hangtalanul , némán száll-tak.
Érezték talán, hogy éles rikácsolásuk nem illenék a bucsuzáshoz.
Néha ivelve, magas repü-léssel figyelték a habokat, néha szinte a hullámok szinén repültek a hajó hasította barázda nyomán.
Lesték a hajókonyha hulladékát.
Jutott is nekik egy-két falat s ügyesen, fürgén szedték fel a habokból.
Ez volt a hála kitartó, hosszas bucsuztatásukért.
A Warnemünde-Gjedser közt járó kompot rendesen csak egy-két pár sirály kiséri.
De a kopenhága-malmöi hajót egész falka.
Kecses-könnyü repülésük megeleveníti a tengert s jobb mulatságot a sirályok repülésénél egy utas sem kivánhat.
Engem a sirályok repülésén kivül a Lasson-kiállítás csalt Malmöbe.
S csudálatos dolog volt az, egy és ugyanazon nap látni a sirályokat és Lasson képeit.
Nincs az otthonnak, a családi boldogságnak, a gyermeknek ihletettebb, meghatottabb festője Lasonnál.
Az ő végtelen lelki harmóniáját tükröző képei közt nem akad talán egy sem, amelyik nem az ő sunburni villájáról, vagy falusi fészkéről mesélne.
Feleségéről, gyermekeiről és a virágokról énekelt hymnuszok az ő derüsen szinezett, kedves rajzai.
Én már akkor különben is másfél esztendő óta csavarogtam a külföldön egyfolytában s soha jobban meg nem éreztem a családi élet melegét.
És mégis azok előtt a képek előtt is eszembe jutott a sirályok repülése.
Rájuk kellett gondolnom, ezekre az örökké nyugtalan, szünetlenül szárnyaló madarakra, amelyek ott pihennek meg, ahol épen a habon éri őket az éjszaka.
Megéreztem, akkor először életemben, hogy beérek a gazdag, aratásra készülő férfi-korba s jöhet óra, hogy választanom kell, mennyit akarok az otthon puhaságából, bársonyos, selymes kényelméből s mennyit az élet nyugtalanságából, telhetetlen fáradozásából?
És én ott a Lasson-képek előtt is többet gondoltam a képeknél a sirályokra s mikor másnap reggel megint hajóm körül lengedeztek, úgy örültem nekik, mint régen látott legkedvesebb ismerő-seimnek.
*
Sokszor láttam Kopenhágában a tenger ébredését is.
Juliusban, mikor éjjel nem is alszik , csak szendereg a tenger s az éjszaka nem is éjszaka, csak szürke, ezüstös derengés .
Észak felé biboros az ég alja és biboros a tenger.
A nap fürdik ott a hullámokban , amelyek meg - meg - csillannak, tetejük elmosódott, foltos tüzverességgel, hajlásuk sötét titokzatosságával.
...Vasárnapra virradó éjszaka van s hallgat, alszik az egész kikötő.
A Langelinie mólóján sétálok.
Szürkén, mint az olvasztott ólom, pihen alattam a tenger.
Alig mozdul , alig reng.
A révbe megtörve, erejüket vesztve érnek a hullámok s ezért ott az éjszaka illik hozzájuk leg-jobban.
A meredező árbócu, behuzott vitorláju, bójákhoz kötött bárkák aljához is alig ütődik egy-egy nyugtalanabb hullám.
Olyankor rövid, gyenge csobbanás s utána megint csend...
Olvasni lehetne a derengésben s a piros, fehér és zöld jelzőlámpák, amelyek már augusztus végén is annyi szint adnak az éjszakának, a fehérezüstü szürkületbe vesznek .
Szemben a szigetek, az erődök, a dokkok, a Trekroner, a Lynetten, a Revshallö s még távolabb jobbra a Kristiansholm és az Amager, mint sötét, titokzatos, csak körvonalaikban kivehető misztikus tömegek meredeznek a tengerből.
Nem lehet ilyen éjszaka hazamenni.
Az ember csak nézi az északi bibort.
Már régen nappali világosság van, de az ég alján még órák mulva is alig erősebb a pirkadás.
Végre egyre szélesebben biborozza be a tengerben fürdő nap az északkeleti eget s fehérebb , halványabb szineket mos belé; közeledik a reggel.
S egyszer csak egy fehér fátyol lebben meg a tenger felett.
Az első sirály.
Csendesen, hangtalanul száll.
Csudálkozva nézem .
Hogy került oda?
Merről jött?
Hogy meg se is neszeltem, észre se vettem?
S hozzátapad a szemem repüléséhez s csak azt látom, hogy már nem is egy, - három-négy sirály iveli a levegőt.
Végre az ötödik elárulja s titkot.
Szemem előtt kélt szárnyra a hullámokból.
Ott ringott rajta a hullámon, mert nem láttam lecsapni, csak szárnyra kélt széles, puha suhanással, - gondoltam.
S már csak a hullámokat néztem.
Egyikről is, másikról is csak fellendült egy-egy fehér fátyol s lassan-lassan eleven, népes lett a levegő.
És én akkor megtudtam, hogy a sirályok a tenger álma; mikor éjszakai szendergésükből ébrednek a hullámok, az ő elszálló álmaik kapnak szárnyra s lengnek, csapongnak a tenger felett.
A repülésükben is azért van a tenger széles, hullámos ritmusa.
Komolyan, csendesen szálltak a sirályok, csak néha-néha kiáltottak; iveltek , halásztak.
A nap pedig északkeleten kezdett a tenger felé emelkedni.
Félig már kint volt a tányérja.
Szokatlanul nagynak tünt fel s vékony köd fátyolozta.
Lassan, hihetetlen lassan kélt ki a tengerből.
Mintha csak minél tovább akart volna benne fürödni.
És mikor végre félig kinn volt a habokból, egyszerre, hirtelenül szökött a tenger felé s diadalmasan, ur módjára nézett rajta végig.
Megfogyott, nem volt már akkora sem, mint elébb a fél korongja, de szép kerek volt, fényes, ragyogó volt, nem fátyolozta már köd sem.
De a sirályok csak olyan komolyan, nyugodtan lengedeztek, mint az előbb.
Mintha mi sem történt volna.
- Ej, - gondoltam - tik tán észre se vettétek, hogy felkelt a nap!
Várjatok!
Elevenebbé teszlek én benneteket mindjárt.
Követ kötöttem a zsebkendőmbe, megforgattam, mint a parittyát, eleresztettem s a fehér kendő magas ivben repült a tengerbe.
De megriadtak egyszerre a sirályok!
Nem tudták , ellenség -e, zsákmány -e?
Odagyültek egy pillanat alatt mind s sokáig csapongtak ott hangos, vészes kiáltozással.
A kendőm odaveszett.
De a tenger igazán felébredt.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE