Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ambrus Zoltán
Solus eris
Keletkezés ideje
1907
Fejezet
17
Bekezdés
1731
Mondat
4699
Szó
64688
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
magas
V.
A kis Katáról csakugyan nem irtam egy szót se.
Azt hittem, hogy ez a szándékos feledékenység észrevétlen marad.
Róla nem irhattam azon a hangon, a melyen a többiekről.
Hogy megmagyarázzam, miért teszek vele kivételt, hazudnom kellett volna.
Vagy megirni a teljes igazságot.
Hazudhattam -e a mesternek?
S a teljes igazságot megirni nem volt kedvem.
Nem is illett volna.
Lehetetlen volt elárulnom a titkomat.
Nem is csak az én titkomat, hanem: a titkunkat, kettőnk titkát.
Ó, nem volt valami nagy titok!
De a legédesebb titka egész életemnek...
Akkor már nagy barátságban voltunk.
Hogyne!
A mi barátságunk rohamosan fejlődött.
Még nem is láttam az öreg kegyelmest, a ki a halastó mellett várakozott ránk, még meg se nézhettem jól a mellettem haladó »eleven fénykép « -et, - a mint végig mentünk a gesztenyefasoron, Kata így szólt hozzám:
- Furcsa!
Most látom magát először, és az az érzésem, mintha már régen ismerném , mintha nem is lett volna olyan idő, a mikor nem ismertük egymást.
Mintha már százszor hallottam volna a hangját; mintha kis gyermek koromban sokszor találkoztunk volna.
Én azt hiszem, ez azt jelenti, hogy mi nagyon jó barátok leszünk.
- Igen, ez azt jelenti - feleltem én, és hamarjában nem tudtam egyebet mondani .
Mert abból, hogy egy megmagyarázatlan érzéki csalódásból, félálomból és emléknek tetsző sejtésből szőtt képzelődésben találkoztunk, én már megértettem, hogy az isten az én számomra is rendelt boldogságot, ha azt, a mi számomra rendeltetett , nem is érhetem el soha - és majdnem elárultam a meghatottságomat.
Aztán egész nap arra gondoltam:
- Vajon kinyitja -e az ablakát ma este is?
Vajon eszébe jut -e neki a tegnap?
Úgy izgatott ez a kérdés, mint az őrültet a rögeszme.
Kinyitotta.
És attól fogva kinyitotta minden este.
Nem kértem erre, nem beszéltünk össze, de mintha összebeszéltünk volna, sohase mulasztottuk el ezt a kései találkozót.
Mikor a többiek már elálmosodtak, mi akkor kikönyököltünk az ablakba tereferélni .
Napközben is sokat voltunk együtt; máskor is megtörtént, hogy magunkban beszélgethettünk; de ezek a rövid nocturne-ök kedvesebbek voltak nekem, mint a nappali találkozások.
Pedig ilyenkor mindig csak tiz perczig beszélgettünk, és akkor se mondtunk semmit.
De a hallgatag megegyezés, mely ezeket az ártatlan tereferéket légyottá édesítette, boldoggá tett.
Titkom volt vele, olyan titkom, mely másokat ugyan egy cseppet sem érdekelt, de mintha közelebb hozott volna bennünket egymáshoz, a késő est mély csendjében.
Egy este, vagy két nappal azelőtt, hogy a mester jelentés-tételre szólított fel , Kata ezekkel a szavakkal lepett meg:
- Egész nap mondani akartam magának valamit.
De sohase maradtunk egyedül.
- Parancsoljon.
- Egészen őszinte lesz hozzám, ha nagyon szépen megkérem?
- Mindig őszinte vagyok és leszek.
- Akkor hát mondja meg: haragszik maga Valériára?
- Már hogyan haragudnám?!
Hisz alig ismerem!
Miért kérdi, miből következtette ezt?
- Ne kérdéssel feleljen.
Először én kérdezek.
- Kérem, szolgalatjára állok.
- Nem történt maguk között semmi?
Se azóta, hogy itt van, se azelőtt, soha?
- Nem történt, soha, semmi.
Először is, olyan rövid idő óta ismerem... másodszor alig váltottunk pár szót...
- Éppen ez az.
Mikor én magát bemutattam neki, alig néztek egymásra.
Azóta feltünően kerülik egymást.
Mi ez?
- Véletlen.
Vagy ha nem az, akkor a báróné antipathiája, a melybe bele kell nyugodnom.
Úgy látszik, nem tetszettem neki, s minthogy én nem vagyok törleszkedő természetü...
- Becsületszavára mondja, hogy nem ismerte előbb?
Akkor látták egymást először, a mikor én bemutattam magát?
- Nem, pár nappal előbb láttuk egymást először.
Aznap, a mikor megérkeztem.
- Ah, ez érdekes!
- Egy cseppet se érdekes.
Ugyanazon a vonaton jöttünk, s rövid ideig ugyanabban a szakaszban.
De aztán külön szakaszt váltott magának, s csak a jabblonkai állomáson ismerkedtünk meg, a mikor megmondták neki, hogy a kastélyba igyekszem s nem jött értem kocsi.
- Hohó, ne olyan sebesen!
A részleteket is szeretném hallani.
- Semmit se hallgattam el, a mi szóra érdemes.
- Feleljen a kérdéseimre.
A vasuton, ismeretlenül, nem beszéltek egymással?
Mért váltott Valéria külön szakaszt?
A legtakarékosabb asszony a világon!
Elmondtam, hogy mi történt, természetesen egy kissé rövidesen, »ad usum Delphini. «
Ilyenformán:
- A vasuton nem beszéltünk egymással; azt hiszem, rám se nézett.
Hogy mért váltott külön szakaszt, nem tudom bizonyosan; de alighanem azért, mert az az úriember, a ki mellettem ült, úgy pöfékelt, mint egy gőzös.
- Az elbeszélés meglehetősen hiányos, mert sehogy se tudom megérteni, mért nem kérte meg azt az urat, hogy tegye le a szivarját.
Ez alkalmasint magának is feltűnt.
De halljuk tovább.
Tehát Jablonkáig nem történt semmi.
Nos, mi történt Jablonkán?
- Majdnem semmi.
Mikor figyelmeztették, hogy fütől-fától kérdezősködöm, nem küldtek -e a kastélyból kocsit, s látta, hogy úgy nézegetek mindenfelé, mint egy megszeppent matróz az árbocz-kosárban, odaküldte hozzám a vasúti őrt, a ki azt kérdezte: én vagyok -e az a mázoló, a kit a kastélyban várnak?
Az igenlő feleletre a báróné felajánlotta, hogy elszállít a kastély kapujáig.
Természetesen siettem elfogadni az ajánlatot; de megjártam.
Azt képzeltem ugyanis, hogy illendő lesz néhány hálálkodó szót ejtenem, hanem a báróné felvilágosított.
Kijelentette, hogy nem azért vett fel a kocsijára, mintha társalogni kivánna.
Erre persze nagyot koppantam és elhallgattam.
Nemsokára aztán jött az igazi kocsi, és én örültem , hogy volt szerencsém.
Ez a mi románczunk; a többit tudja.
- Hm, hm.
Egy kicsit hézagosnak találom az előadását.
- Ha akarja, megesküszöm, hogy minden nevezeteset elmondtam.
» Rien que la vérité , la vraie vérité, toute la vérité.«
Különben kérdezze meg tőle.
- Az is furcsa, hogy Valéria ezt nem mondta el nekem.
- Nem helyezett rá nagy súlyt.
Egyáltalán nem sokat foglalkozik velem.
- Pedig lett volna rá alkalma.
Mert beszéltünk magáról.
- Ugyan?
- Igen; az igaz, hogy nem sokáig.
- Lássa, ez már érdekesebb.
El nem tudom képzelni, hogy miképpen kerülhettem szóba.
- Ezt ugyan könnyü elképzelni.
Én hoztam szóba a dolgot, mint most magával.
- Mikor?
- Tegnap este.
- Az imént azt mondta: »Először én kérdezek.«
Ez azt jelenti, hogy másodszor majd rám kerül a sor.
Szabad arra kérnem, hogy most már cseréljünk szerepet, s én is megkérdezhessek magától egyetmást?
- Tessék.
- Tehát mért nem szólt erről tegnap este nekem?
Mért beszélt először a bárónéval?
- Megmondom.
Nekem már régebben feltünt a maguk viselkedése.
Akkor, mikor Valéria először jött át.
Valéria ugyan nem mindenkivel barátságos; vannak, a kik azt fogták rá, hogy embergyűlölő.
Ez nem igaz; ellenkezőleg, csupa szív - a parasztok megmondhatnák - s maga még nem látott embert, a ki a legnyomorultabb állatokat úgy szánná, s olyan erélyesen védelmezné.
De szerencsétlen.
És mert szerencsétlen : ideges, szeszélyes, csekélységek miatt fellobbanó, néha éles szavu, haragtartó, és a haragosaival szemben kiméletlen.
Ezért gőgösnek is mondják.
Pedig nem az; hanem az olyanokkal, a kiket nem szeret, szivesen, majdnem örömmel érezteti a felsőbbségét, vagy a neheztelését; azt hiszem, ez is a szerencsétlenségéből következik.
Szóval az a hire, hogy felfuvalkodott, rideg és goromba; és az igaz , hogy van egy pár férfi, a kivel úgy bánt, mintha csakugyan ilyen volna.
Mert egy cseppet se kaczér; a férfi-társaságot nem szereti; azt a sok léha alakot, a ki odaát a hölgyek körül legyeskedik, nem tűri meg a maga közelében; no és jaj annak , a ki udvarolni akarna neki!
De maga nem olyan ember, mint a kiket ő üldöz, gyűlöl vagy lenéz.
Azért nem értettem, hogy magát sehogy se akarja meglátni, s eleinte azt képzeltem, hogy talán tévedek.
Úgy okoskodtam, hogy talán akkor valami nagyon elfoglalta a lelkét - mert ő kiszámíthatatlan, néha lázasan ideges, s ilyenkor kifürkészhetetlen - és mert akkor beteg lehetett, igazán nem vette észre magát .
Hanem mikor másodszor átjött, akkor már láttam, hogy dehogy is tévedek!
Úgy tett , mintha nem is emlékeznék a bemutatásra; feltünően kerülte a maga társaságát; ha mégis összejöttek, állhatatosan másfelé nézett; s a hányszor magáról volt szó , mindig másról kezdett beszélni.
Maga pedig mintha értette volna ezt a viseletet , igyekezett az illetlenséget meg nem látni és lehetőleg távol tündökölni.
De a legkülönösebb az volt, hogy Valéria nekem se szólt magáról egy szót se.
Pedig Valéria nekem mindent elmond.
Még egy olyan titkát is elmondta nekem, a mit senki se tud kivülünk a világon; senki, csak ő meg én.
Az igaz, hogy nem pazarolta érdemetlenre a bizalmát, mert én el nem árulom soha még a férjemnek se.
- Ha magának elmondta, nem lehet valami borzasztó titok.
- Ne gondolja.
Ismerek valakit, a ki a fél életét oda adná érte, ha megtudhatná, a mit én tudok.
De hagyjuk ezt.
Elég az hozzá, mikor láttam, hogy itt valami nincs rendben, azt mondtam magamban: »Ha Valéria szándékosan nem veszi észre a mi vendégünket, ennek csak egy magyarázata lehet ...«
De nem veszi majd rossz néven , ha elmondom? ... tudja, nem hizelgő, a mire gondoltam.
- Nem mondhat olyat, a mit rossz néven vennék.
- Nos hát így okoskodtam: a magyarázat nem lehet egyéb, mint hogy Valéria, első pillantásra, rosszul itélte meg a mi vendégünket.
Jelentéktelen, üres embernek tartja; afféle ellenállhatatlannak, a ki azt képzeli, hogy minden nőnek bele kell bolondulnia.
És aztán, legyünk őszinték... igazán mulatságos, hogy szemébe kell mondanom ezt a gorombaságot...
- Csak rajta.
Ne féljen; én nem félek.
- Tudja, magának az arczából nem néz ki valami rettentő komolyság.
Magának olyan arcza van, hogy az első pillanatban az ember azt gondolja: »No ez aligha lángész , mert iszonyatosan csinos fiú.«
Csak később látja az ember, hogy nem is olyan nagyon csinos, hanem kiragyog a szeméből, hogy nem rossz ember.
- Ez volt az a nagy gorombaság?
Tudom én jól, hogy nekem afféle cotillon-rendező ábrázatom van, a melyből nem sok bölcseség néz ki.
- Bocsánat, a maga arcza, ha jobban megnézi az ember, csupa okosság, és nem is olyan szép, mint képzeli.
A maga arcza csak kedves.
De Valéria ki nem állhatja a csinos fiúkat.
Azért, a míg nem beszéltem vele, azt hittem, hogy egy kicsit lenézi magát.
A mi vendégünknek - szóltam magamban - az a szerencsétlensége, hogy a nők képzelődő, elbizakodott urfinak tartják; s őt méltán bosszantja ez a föltevés .
Azonkivül nem ismeri Valériát; és mert másképpen nem torolhatja meg a sértő viseletet, igyekszik másra gondolni, s rá se nézni arra, a ki őt ennyire félreismeri.
Itt egy félreértés van, a mit el kell oszlatni.
Ó, azzal tisztában voltam, hogy maga nem szorult rá az én védelmemre!
De én szeretem Valériát, s azért bántott a dolog.
( » Így éltem akkor Odesszában ...«
Ő mondott bókokat nekem , az édes, gyönyörű teremtés!
Én, én nem mertem volna elárulni, nem hogy szóval, még csak egy tekintettel se, hogy milyen elragadtatással hallgatom !)
- Értem.
A kínos helyzeten változtatni csak neki állott módjában.
Tehát hozzá fordult, s nekem nem szólt, tudva, hogy én úgy se mondhatnék semmit.
- Magának nem szólhattam.
Nem az volt a szándékom, hogy a bosszuságát növeljem, s attól féltem, bántani fogja, ha megtudja, hogy Valériának a viseletét más is észrevette.
De azt se akartam, hogy tovább tartson ez az állapot.
- Arra nem gondolt, hogy a báróné talán más okból néz le?
Nem jutott eszébe , például, hogy a báróné - ki tudja? - valahol rosszat hallott rólam?
- Rosszat?
Magáról?
Ez sohase jutott volna eszembe.
- Köszönöm.
- Erről különben szó se lehet.
Valéria az első perczben megmondta volna nekem, s akkor nincs félreértés, mert én természetesen azonnal felvilágosítom, hogy roppantul téved.
De mért kérdezi ezt?
Magának ellenségei is vannak?
Nem tudom elképzelni.
- Tudtommal nincsenek, s nem gondolnám, hogy a báróné viseletének ez volna a magyarázata.
De érdekelt, hogy maga nem gondolt -e erre?
- Engedelmet, annál már jobban ismerem a vendégünket.
- Ezért az elégtételért mindent megbocsátok a bárónénak.
De szabad élnem az engedelmével?
Nekem is volna még egy pár kérdésem.
- Meg fogok felelni mindegyikre.
- Mért kérdezte, hogy akkor láttam -e a bárónét először, a mikor bemutatott neki ?
Hogyan jutott arra a gondolatra, hogy talán már előbb is ismertem?
- Nem gondolhattam egyebet, mint hogy Valéria valamit elhallgat előttem.
Igen kurtán felelgetett és mentül kevesebbet.
Alig akarta tudni, hogy kiről beszélek .
» Úgy?
A kit bemutattál?
Én bizony észre se vettem! ...«
Majd később: »És aztán , mondd, kérlek, kicsoda, micsoda ez az Asztalos ?«
Elmondtam neki.
Azt felelte , hogy: »No, ha ilyen kiváló férfiú, akkor ezután majd jobban megnézem.«
Bizonyos voltam benne, hogy elhallgat valamit.
És csakugyan.
Mért nem szólt az első találkozásukról?
- Nem tartotta olyan fontosnak.
Vagy talán már el is felejtette.
Annyi kétségtelen, hogy szóról-szóra az igazat mondta.
Nagyon jelentéktelennek talált és egyszerűen nem vett észre.
Ennyi az egész.
De őszinteséget kérek az őszinteségért .
A míg azt hitte, hogy már előbb is ismertem a bárónét, mit képzelt, mi történhetett köztünk?
- Azt képzeltem, hogy egyszer talán udvarolt neki, vagy megkisérlette az udvarlást, és ez nem tetszett Valériának, mert őt ingerli az, a mi mást talán mulattatna.
De nem is tudom elmondani, hogy mit képzeltem.
Sok mindenfélét képzeltem.
Azt is, hogy maga talán szerelmes Valériába.
- És... mondja... - zavarban voltam, meg merjem -e koczkáztatni ezt a kérdést - mért érdekelte magát, hogy vajon szerelmes vagyok -e a bárónéba?
Rám nézett.
Ó, soha se fogom elfelejteni ezt a tekintetet!
Hogy is felejteném el!
Hisz a míg ezt a tekintetet láttam... igen, mindössze ennyiből állott életem nászéjszakája!
Észre kellett vennie, hogy a lelkem csüng a kérdésemen, mert elfordította tőlem szemének a fényességét, s lenézett a sötét udvarba, a hol nem láthatott semmit.
Aztán megszólalt:
- Kiváncsi voltam.
És csak most jut eszembe, hogy már nagy lány vagyok, a kinek nem szabad kiváncsinak lennie.
Megilletődésemben - esküszöm, hogy ebben a pillanatban átéreztem életem egész reménytelenségét - nem tudtam mit felelni.
Ismét ő szólt:
- Nem is kérdezősködöm többet erről.
Csak még egyet mondjon meg.
Azt hiszem, hibát követtem el.
- Hogyhogy?
- Később szóba került, hogy holnap kirándulunk a tengerszemhez.
Megkérdeztem Valériát, nem tart -e velünk?
Azt mondta: igen.
- De hiszen úgy volt, hogy a báróné holnap reggel visszamegy a fürdőbe?
- Úgy volt, és engem is meglepett, hogy igent mondott.
Az igazat megvallva, csak kiváncsiságból szóltam neki.
Akkor még azt hittem... csak most látom, hogy tévedtem.
Kellemetlen lesz magának, ha csakugyan eljön ő is?
- Édes istenem, nekem teljesen mindegy.
Ha eljön, ott lesz; nem okvetetlenül szükséges, hogy egy pillanatig is foglalkozzék velem, és nekem se lesz nehéz kitérni az útjából, a nélkül, hogy ez feltünővé válnék.
A hol annyian vannak , könnyü dolog elkerülni valakit, a kit nem kedvelünk.
Maradunk a régiben és nem látjuk meg egymást.
- Ne legyen nagyon zord, ha véletlenül mégis egymás közelébe kerülnek.
Magának van rá oka, hogy úgy viselkedjék, a hogyan eddig, de azt kezdem gyanítani, hogy Valéria jóvá akarja tenni a hibáját.
Talán csak ezért jön el.
Azért kérem, ne éreztesse vele a neheztelését.
Megteszi a kedvemért?
- Mindent.
De azt hiszem, az első lépést a bárónénak kellene megtennie...
- Most már bizonyos vagyok benne, hogy meg fogja tenni.
Csak maga ne legyen rideg , vagy éppen visszautasító.
Valériának se akarnék kellemetlenséget okozni.
Megígértem, hogy kívánsága szerint fogok cselekedni, s hogy nem lesz kifogása a viseletem ellen.
- Máris hálás vagyok a bárónénak - szóltam, hogy nagyobb súlyt adjak a fogadalomnak.
- Miért?
- Azért, hogy alkalmat adott erre a beszélgetésre.
- Jó, hogy emlékeztet.
Ma nagyon is sokáig beszélgettünk.
Már mindenki alszik : ideje, hogy elbúcsúzzunk.
Tehát: ne felejtse el, a mit igért, és jó éjszakát!
- Jó éjszakát!
Valóban az volt, jó éjszakám.
Ámbátor még sokáig hallgattam az éj hangjait.
Mert ebben az órában tudtam meg, mily beszédes tud lenni a csöndes éj, az álmok éjszakája.
Másnap kirándultunk a tengerszemhez.
A tengerszem nem annyira a tengerre, mint inkább egy jó nagy kútra emlékeztetett; vizének sötétzöldje nélkül legfeljebb halastónak néztem volna.
A legszerényebb tengerszemek közé tartozott, azok közé, a melyeket mintha csak azért alkotott volna a természet, hogy kirándulások czélpontjaiul szolgáljanak, olyanok számára, a kik szeretnek egy kicsit kocsikázni, aztán gyalogolni vagy háromnegyed órát, hegynek fel, majd igen jó étvágygyal uzsonázni, s végül danolva térni haza.
Ennek a czélnak tökéletesen megfelelt.
Maga a kirándulás is csak abban különbözött a többiektől, a melyek közül már a harmadikat is sokalltam, hogy kivételképpen csakugyan velünk tartott szép ellenségem is.
Eleinte azonban nem volt hozzá szerencsém, s egy darabig azt hittem, hogy Kata tévedett.
A társaság egy része bicziklin, a másik része pedig kocsin indult útnak.
Én, hogy véletlenül magamra ne maradjak, s ez alatt a rövid idő alatt ki ne essem a szerepemből, természetesen az egyik kocsiba kerültem, a hol kedvemre gyakorolhattam magamat a mulattatás mesterségében, mert nem kevesebb, mint három Nusit bíztak rám, továbbá Miss Nellyt, a kövér angol hölgyet.
Ez idő szerint Miss Nelly, Snob és én voltunk a kastély legnépszerübb alakjai.
Miss Nelly, mert sok évet számlált és nagy térfogatnak örvendett, Snob, mert kutya és szemtelen volt , végül én, mert szegény és vidám voltam.
A könnyebb elhelyezkedés okáért, a bakra ültem, a kocsis mellé - meg kell vallanom, hogy ezért a helyért sok ellenkezést kellett legyőznöm - s a bakról visszafordulgatva teljesítettem feladatomat.
Sikerrel végeztem munkámat, annál nagyobb sikerrel, mert Snob ez alkalommal nem versenyzett velem.
Mikor leszálltunk a kocsiról, és gyalog folytattuk az utat, Miss Nelly más társaság után nézett, s helyette ujabb Nusik jelentkeztek, a kik közül egy páran , talán hogy kipróbálják a tornázásban való ügyességemet, azt követelték, hogy virágot szedjek nekik.
Volt köztük egy - Géraldine-nak nevezték, és ha jól emlékszem, a másodunokatestvérek sorába tartozott - a ki ugyancsak megdolgoztatott.
Szép, karcsu, jó alaku, fekete leány volt; ragyogó, nagy szemének eleven járása és határozott, túlságosan élénk mozdulatai veszedelmes feleséget jósoltak.
Ez a Géraldine valósággal úgy ugrándoztatott jobbra-balra, a hogy a poney-ját szokta; csakhogy az én fejemet nem ölelgette meg.
Katát az egész úton nem láttam.
Olyankor, ha csapatosan mentünk valahová, nem igen volt mellettem.
Lehet, hogy ez véletlenül történt; lehet, hogy nem akarta lefoglalni a kastély egyetlen gavallérját.
De engem boldoggá tett az a gondolat , hogy férj és feleség vannak így; azok a fiatal házasok, a kik nagyon szeretik egymást: társaságban, a hol sokan látják őket, nem nézegetnek egymás szemébe, az asszony szinte kikerüli a férjét, hogy senki le ne olvashassa róluk az érzéseiket , de alig várják, hogy megszökhessenek a társaságból, és este megkeresik egymást , hogy elfelejtsék a többieket mind, és végre arról beszélhessenek, a mi igazán érdekli őket.
És máskor szinte örültem, ha a társaságban csak egy-egy pillantást váltottunk , hogy aztán este, az ablakban elmondjuk, a mit napközben gondoltunk.
De ez egyszer sóvárogva kereste a szemem az én egyetlen barátomat.
A mint a cousine-ok között buzgón végeztem tisztemet, a púpos János képe jutott eszembe: sok kis gyerek ül egy nagy talyigán, a talyigát egy nagyfejü, nevető szemü szamár húzza, a szamár körül is gyerekek, egyik a fülénél fogva vonszolja, a másik a hátába kapaszkodik és tolja, a harmadik egy pálczikával püföli a lábát, a negyedik szóval noszogatja - de a szamarat Nusi, Géraldine és társai most egy kissé kifárasztották.
Mikor aztán már nem volt mit leszedni a hegyről, s a kis leányok nem tudták többé semmiféle uj módját se kieszelni annak, hogy a nagyfejűt miképpen lehetne még ránczba szedni: végre elértünk a híres tengerszemhez.
A társaság másik része már ott volt, de nem egy csoportban.
Kata, a báróné és a miss egy padon ültek, a tengerszem közelében; a többiek állva, vagy járkálva várták, míg a két inas megterít.
A terítés természetesen abból állott, hogy nagy plaideket terítettek a fűre; az ifjuságnak ott kellett lakmároznia.
De néhány kényelmesebb ülőhely is találkozott: a padon kivül egy-két simára levágott fatörzs, melyek nem minden haszon nélkül helyettesítették a székeket.
Az egyiket mintha csak Miss Nellynek készítették volna.
A báróné Katával a padon maradt, s az uzsonázás, a kirándulás legérdekesebb eseménye, megtörtént a nélkül, hogy Kata jóslata teljesedett volna.
Pedig kezdtem óhajtani az ígért változatosságot, már csak azért is, hogy megszabadulhassak Géraldine zsarnoksága alól.
Géraldine az uzsona alatt egy kicsit becsípett, s ez a körülmény semmi jóval nem biztatott.
Éppen arra gondoltam, hogy Kata ismerheti a báróné titkait, vagy legalább a báróné titkai közül a szelidebbeket, de aligha ismeri a szép asszony gondolkozását, - és Géraldine éppen ujra be akart fogni igájába: a mikor a szép asszony csakugyan eljött értem, s megváltott Géraldinetól ezekkel a szavakkal:
- Induljunk hazafelé, s ezt az urat bocsásd el egy pár perczre.
A kezdet nem igért sokat.
A folytatás azonban meghaladta a várakozásomat.
- Nem sokáig terhelem - szólt, meglassítva a lépteit, hogy utolsóknak maradjunk.
- De egy kis beszédem van Önnel.
A hangja meglepett, s nem állhattam meg, hogy a szemébe ne nézzek.
- Kata figyelmeztetett - kezdte - hogy hibát követtem el önnel szemben.
- De, méltóságos asszony! ...
( Eszembe jutott, hogy nem szereti, ha bárónénak szólítják.)
- Kérem, hallgasson meg.
Bocsánatot akarok kérni öntől, s ha végig hallgat , bizonyos vagyok benne, hogy nem fog neheztelni rám.
- Engedelmet kérek, de én nem panaszkodtam a báró kisasszonynak.
Többek között azért sem, mert nem szeretek panaszkodni; s mindenekelőtt: mert nem volt okom panaszra.
- Ne legyen olyan büszke, és ne tagadja le, hogy megbántottam.
A büszkeségben úgyis hiába versengene velem, s jobb lesz, ha megértjük egymást.
Aztán meg ugyan miért tagadná azt, a mit én éppen olyan jól tudok, mint ön?!
Hogy én önt megbántottam, arra nem Kata figyelmeztetett; ezt én tudtam jól.
Csakhogy tegnapig nem törődtem vele, hogy ön megsértődött -e vagy egyszerüen zsebre vágta a bántalmat, mert hozzászokott a bántalmakhoz.
És ha önt véletlenül beteggé teszi a harag, a felháborodás, vagy nem tudom mi: azzal se törődtem volna.
- Ezt már meg tudom érteni.
- No lássa!
E szerint mégis csak egyet gondolunk a történtekről.
Elég az hozzá , Kata tegnap felvilágosított.
Megmagyarázta, hogy igazságtalanságot követtem el önnel szemben, mert ön nem az az ember, a ki ilyen bánásmódot érdemelne.
- Ah!
A bárókisasszony csupa jóság, de... legyen szabad megjegyeznem... neki még oly kevés az élettapasztalata! ...
Hátha ő téved, s én nem érdemlek ennyi figyelmet?
- Ne gúnyolódjék.
Azok után, a miket már elmondtam, nincs többé joga erre.
A kérdésre különben szivesen megfelelek.
Igenis, teljesen megbízom a Kata itéletében.
Ez nem olyan tizenhat éves leány, mint a többi; talán már észrevette .
Vakon elfogadhatja a Kata nézeteit; nem teszi ki magát vele semmiféle nagyobb csalódásnak.
De nekem most nincs szükségem arra a föltétlen bizalomra, a melyet az ő szavai megérdemelnek.
Tegnapig egyszerüen nem volt véleményem önről; ma már van .
Azelőtt nem érdekelt, hogy ön kicsoda, honnan jött, milyen ember, érzékeny -e, s gondol -e valamit; nem igen foglalkoztam önnel, őszintén szólva: alig vettem észre .
Hanem a Kata szavai, a melyeket becsben tartok, fölkeltették a figyelmemet, s ma már belátom, hogy ön nem szolgált rá a bántalomra.
- Ilyen hamar megalkotta a véleményét?
- Ilyen hamar.
Sajnos, több az emberismeretem, mint szeretném.
Annyi leczkét vettem ebből a kellemetlen, de mindenkire nézve köteles tantárgyból, hogy hamarosan kiismerem magamat, ha egy-egy uj feladattal állok szemben.
Nos , elismerem, hogy igazságtalan voltam ön iránt; de ha megkövetem önt és bocsánatot kérek a bántalomért, el kell mondanom a mentségemet is.
A szavak értelme bizonynyal hizeleghetett a hiúságomnak, de a szép Valéria kissé hidegen mondta ezeket a kegyes szavakat.
Azért én is minden nagyobb meghatottság nélkül és olyan hangon hálálkodtam, mely nem igen egyezett a szólam jelentésével.
- A báróné nagylelküsége... bocsánatot kérek, méltóságos asszonyom, ha a tilalma ellenére is bárónénak szólítom, de igazán nem tudom...
- Szólítson, a hogy kedve tartja.
Az a megjegyzés csak az ismeretlennek szólt.
- Azt akartam mondani, hogy a báróné nagylelküsége érdemetlenül dús kárpótlást nyujt valamiért, a mit tulzás nélkül lehetetlen bántalomnak nevezni.
Az első alkalommal nem lehettem olyan szerencsés, mint most, mert a báróné talán rosszkedvü volt: ennyi az egész.
Nem szeretném kiaknázni a nagylelküségnek ezt a perczét, s kérem, ne térjünk vissza az én multkori balesetemre, a melynek a czímén igazán nem érdemlem meg, hogy a báróné ennyi kegyet pazaroljon rám.
- Ön még folyton gúnyolódik, s úgy látszik, nem tud egykönnyen felejteni.
Nekem nincs kifogásom ez ellen a tulajdonság ellen, mely káros vagy értékes, a szerint , hogy mit óhajt inkább: kényelmes, nyugodt életet -e, vagy azt, hogy mindig meg legyen elégedve magával?
Az ön dolga.
De ha ön most is makacsul ragaszkodik az első benyomásához: ez előttem csak azt bizonyítja, hogy jobb, ha minél előbb túlesünk a kimagyarázkodás szükséges jelenetén.
Annyival inkább, mert ön egyelőre téved.
Ha úgy fejeztem ki magamat, hogy el akarom mondani a mentségeimet, ez nem jelenti azt, hogy csupa kellemes dolgot fogok mondani önnek.
Egy kissé meglepetve néztem az orvos leányára.
Abban, a mit mondott, de még inkább: szavainak és mondatainak egymáshoz fűződésében, olyan határozott elmélkedő hajlandóság nyilvánult meg, látnivalóan önkéntelenül, mely asszonyoknál, kivált szép asszonyoknál, legalább is szokatlan, s rendesen csak olyanoknál tapasztalható, a kik csak az olvasmányaiknak és csak az olvasmányaikban élnek .
Ezt a hajlandóságot hamarjában sehogy se tudtam összeegyeztetni a vasúton látott jelenettel, a szőke úrral és egyéb emlékeimmel.
De ha már az okoskodó szavak is megleptek, az utolsó mondat, mely nem csupa kellemes dolgot igért, valósággal kiváncsivá tett.
- Kérem, báróné, hallgatom.
- Tehát meg kell önnek mondanom - és azt hiszem, méltányolni fogja ezt a mentséget - hogy én akkor olyan feldúlt lelkiállapotban voltam, a milyenben talán még soha ; pedig már volt részem rossz napokban.
Hogy mi zaklatott fel ennyire, az maradjon az én titkom; különben nem tartozik a dologra.
A nélkül is elhiheti nekem, hogy nagyon izgatott valami; ha jobban ismerne, csodálná, hogy ennyit is elmondok, mert éppen nem vagyok közlékeny természetü.
Ön, meglehet, azt fogja mondani, hogy abban az órában, a mikor a jablonkai állomásra értünk, s a véletlen úgy akarta, hogy ön rám szoruljon, már nyoma se volt rajtam az izgatottságnak; legalább is lecsillapultnak látszottam.
Ebben van valami igazság; csakugyan akkor már kezdtem csendesedni.
De még később is nagyon ideges voltam, s mialatt ön mellettem ült , nem igen tudtam egyébre gondolni, csak arra, a mi aznap jóidőre megfosztott a békémtől s a nyugalmamtól.
Nagyon valószinü, hogy a milyen nehezen tudtam uralkodni magamon, mással is úgy bántam volna, mint önnel; nem ön az első, a kit megsértettem, mert nem szoktam színeskedni, udvariaskodni, s igazuk van azoknak, a kik azt mondják, hogy gyöngédség nélkül való, rideg és kiméletlen vagyok.
De nem lehetetlen, hogy megfékeztem volna az indulataimat, ha véletlenül másvalaki ül ott az ön helyén: egy ártatlan, a ki soha se vétett ellenem, s a kinek az arcza leszereli a kötekedő kedvemet.
Csakhogy önnel szemben nem tudtam ilyen szelid lenni.
- Éppen velem szemben nem?
Miért?
- Mert mindjárt az első perczben megboszantott - még a vasúton, alig hogy helyet foglaltam a kupéban - s mert az, hogy ujra találkoztunk, kellemetlen hatással volt rám.
- Sejtelmem sincs róla, mivel boszantottam meg.
- Megmondom, bár ezt az őszinteséget furcsának fogja találni.
Alig helyezkedtem el önnel, a teljesen ismeretlennel szemben, a ki rám nézve nem volt senki és semmi , ön jónak látta a tekintetével tudtomra adni, - és milyen kifejezetten adta tudtomra! - hogy a megjelenésemet kedvére valónak, s a személyemet... hogy is mondjam? ... izlésére méltónak találja.
Eh, mért ne beszélnék egészen nyiltan, s olyan durván, a milyen durva az ön néma vallomása volt?!
Az ön tekintete ezt mondta... nem, ezt kiáltotta: »Tetszel nekem; pompás teremtés vagy !«
Nos, kedves művész úr, ez utálatos volt!
Mintha villamos ütés ért volna.
Tessék elképzelni Szent Antalt, a kit két hét óta tánczolnak körül csábosabbnál csábosabb teremtések; Szent Antalt, a ki egy keskeny hegyi ösvényen halad, oldalán a világ egyik legszebb asszonyával; köröskörül tavaszi illattal terhes levegő; fenn derüs, halványkék, örökkévalóságot igérő égbolt; alant a mélységben, csörgedező patak, mely folyton azt beszéli, hogy az idő eljár; a távolból villik nevetése hallatszik... és a szép asszony, a ki eddig a kazuisztika témáihoz hasonló komoly dolgokról beszélt, hirtelen áttereli a szót , a kazuisztika leplezetlenségével, a durva szerelemre.
És tekintetem, ez a fölötte nyilt s merészségéért éppen most megrótt tekintet , önkéntelenül, valamely mágnesség erejénél fogva, oda csapódott a hirtelen megvillant fényességhez, s beleveszett az indulatosságtól ragyogó szempár mély tüzébe.
Szép ellenségemet soha se láttam még ilyen gyönyörünek.
Csodálatos arczszinére élénkebb rózsapirosságot varázsolt a levegő - vagy az indulat?
Világos tavaszi ruhája mintha magából a szépségéből fakadt volna ki, mintha pompás alakjának teljes kivirágzása lett volna...
És nagyon közel voltam hozzá; mikor arczomba vágta az »utálatos« szót, szinte éreztem a lehelletét.
Nem vagyok olyan bolond, hogy kétszer kövessem el ugyanazt az ostobaságot, tehát igy szóltam:
- Esküszöm, báróné, hogy inkább ki se nyitottam volna a szememet, mint hogy megbántsam... bár ezt büntetésnek is sokallanám...
És őszinte megbánással kérek bocsánatot.
De engedjen meg egy kérdést.
- Tudom, mit akar kérdezni.
Hogy, ugy -e, nem ön volt az első férfi, a ki billet doux-t küldött számomra a tekintetével?
Nem, nem ön volt az első.
De ez nem menti önt.
Akármilyen megszokott valami ez a nem kérdezett, sértően tolakodó némabeszéd : az én érzésem szuverén, s nekem jogom van mindannyiszor felháborodni, a hányszor valaki helyénvalónak találja, hogy engem ilyen formán megtiszteljen.
És ha valamennyi férfi azt gondolja, hogy neki joga van bármely ismeretlen hölgynek értésére adni a kegyes tetszését, a lovagias szolgálatokra való hajlandóságát , vagy nem tudom mit, ezt én azért mégis utálatosnak találom, annál utálatosabbnak , minél több ilyen férfit látok, s minél inkább meggyőződöm róla, hogy a hódolatnak ez a formája mindennapos.
- Mentségül legyen szabad megemlítenem, hogy sok hölgy van, a ki nem így fogja fel a dolgot.
Van a ki megbocsátja az illetlen érdeklődést, s nem lát benne egyebet , csak azt, hogy fölkeltette a szépségét megillető elragadtatást, a minek még semmi következése.
- Megengedem, hogy vannak, a kiknek jól is esik ez az úgynevezett hódolat, s elpirulnak az örömtől, ha az első jöttment elfogadhatóknak találja őket; de ezekhez nincs közöm, mert ezek csak csinos állatok.
- A báróné igen szigoru.
Ebben a pontban az emberiség egy nagy része elnézésre szorul.
És ha a hiba, a melyet a báróné annyira elitél, meglehetősen gyakori , ennek a magyarázata talán az, hogy az érzés, a melyből keletkezik, nagyon természetes.
- Én nem itélek el senkit, a ki nekem alkalmatlanságot nem okoz.
Tőlem az emberiség nagy része azt gondolhatja, azt érezheti, azt teheti, a mit akar.
Nekem nincs kifogásom semmiféle érzés ellen.
De mire jó az a lelki finomultság, mely oly élesen megkülönbözteti a művelt embert a műveletlentől, ha nem arra, hogy a legtermészetesebb érzéseinkkel se okozzunk kellemetlenséget senkinek?!
- Akkor már csak a kegyelmi szakaszra hivatkozhatom.
Tekintsen arra az enyhitő körülményre, hogy ez a hiba végre is csak a lovagiasság egy csunya kinövése.
- Nekem nem kell senkinek a lovagiassága; nem várok, nem követelek senkitől semmit, azon a czímen, hogy asszony vagyok.
De az már a személyes szabadságomnak a megsértése, ha egy ismeretlen, egy akárki, csak azért, mert férfi, jogot formál arra, hogy - bármilyen formában - tudtomra adja a tetszését vagy nem tetszését, s kedve szerint megboszanthasson a tolakodásával, csak azért, mert asszony vagyok .
Ha szép vagyok, semmi köze hozzá; mert én - én vagyok, a kihez, se szóval, se tekintettel nem közelíthet más, csak a kinek megengedem.
Lehetetlen volt a szőkére nem gondolnom.
No lám, no lám, minő császárnői kevélység lakozik egyik másik hölgyben, a ki alattomban szivesen perdül tánczra, ha a gavallér módot talál rá, hogy ezt feltűnés nélkül tehesse.
De annyit már megtanultam, hogy a »semmin se csodálkozni« elvét főképpen az asszonyokkal szemben kell alkalmazni, s bármily furcsának tűnt fel az ellentét a között, a mit a vasúton láttam, és a között, a mit most hallottam, nem árultam el a meglepetésemet.
Csak ennyit feleltem:
- Mindezt meg tudom érteni.
De kevesen gondolkodnak így, és én nem ismertem a bárónét.
- A mint hogy én se ismertem önt.
Ha elmondanám, hogy mit képzeltem önről, a fellépése és túlságosan gondos ruházata után itélve, egyszerűen letaszítana a mélységbe.
Szóval meg akartam önt büntetni; izgatottságomban, elkeseredésemben , szinte örültem, hogy véletlenül a körmeim közé került valaki, a kivel jogosan éreztethetem a bennem meggyűlt sok keserüséget, haragot és ember-gyűlöletet; vagy inkább megvetést, mert ez az igazi szó.
Azóta meggyőződtem róla, hogy ön más ember, mint a minőt a külseje mutat.
Igaz, akar egy jó tanácsot?
Ne öltözködjék úgy, mintha mindig lóversenyre készülne, vagy mintha az élet nem állna egyébből , mint hogy az ember reggeltől estig angolok társaságában ebédel!
A festőnek joga van hozzá, hogy ne legyen boszantóan korrekt; megengedhet magának egy kis szabadságot, egy kis egyéni ízlést.
- Sajnos, báróné, nem vagyok olyan nagy művész, hogy egy magam alkotta jelmezben élhetném végig az életet.
- Tudja, ne is legyen nagyon elbizakodott.
Láttam a képeit, s őszintén szólva, nem ragadtak el.
Lehet, hogy valamennyi lelkiismeretes munka.
Annyi bizonyos, hogy az egyik unalmasabb, mint a másik.
De azt hiszem, ön többet ér, mint a munkái.
- A báróné kissé kegyetlenül dicsér.
Felvilágosított róla, hogy az arczom legalább is közönséges, az öltözködésem szerencsétlen, és - a mi sokkal fájdalmasabb - a munkáim se találtak a bárónénál részvétre.
Ezek után igazán hálás volnék, ha megmondaná, hogy sok hibám ellenére mivel érdemeltem ki a bocsánatát?
Rám nézett, és mintha komolyan szólt volna:
- Ön nem rossz ember; türelmes; és tud uralkodni magán.
Ezek előttem értékesebb tulajdonságok, mint azok, a melyekre ön talán sokat tart.
Adjon kezet és béküljünk ki.
Mialatt, egy pillanatig, kezemben tartottam szép, formás, puha kezét, melynek ápoltsága éppen nem vallott embergyűlöletre, hirtelen arra gondoltam, hogy mindez , a mit beszélünk: csak komédia.
Azért valami olyat szerettem volna mondani, a mi kifejezze, hogy a különösen hangzó elismerés, noha hálával tölt el, nem tesz túlságosan büszkévé, de megelőzött.
- Mondja - szólt, rövid elgondolkozás után - sokára lesz kész a munkájával?
- Ez nem csupán tőlem függ - feleltem kitérően, mert az jutott eszembe, hogy ugyan miért sietnék vele?
- Tudom, de azt gyanítom, hogy ön úgy dolgozik, mint Penelope.
Ez talált.
Akárhogy elégedetlenkedtem, akárhogy készülődtem megszökni, most, hogy valaki felnyitotta a szemem, meg kellett vallanom magamnak, hogy igenis, örültem a kötelességnek, mely nem engedte, hogy megszökjem.
És ebben a perczben gondoltam rá először, de nem szivesen gondoltam rá, hogy lesz egy nap, a mikor semmi se köt többé ehhez a szép, ehhez a máris felejthetetlen tájékhoz.
Mosolyogni próbáltam.
- Nem vagyok annyira lusta, mint a báróné képzeli, mert...
Aligha érdekelte a feleletem, mert közbe vágott:
- Adok még egy jó tanácsot, s ez komolyabb, mint az első volt.
Meg akarják kérni , hogy készítse el a Kata arczképét is.
Ne vállalkozzék erre.
Hanem mihelyt elvégezte, a mihez már hozzáfogott, csomagoljon össze, utazzék el, és valahogy vissza ne nézzen! ... a mesevilágra nem jó visszatekinteni.
- A mesevilág nem oly rejtelmes, mint a báróné szavai.
Sehogy se akartam megérteni.
Bántott, hogy beleavatkozik abba, a mi nem tartozik rá.
- Akkor hát világosabban beszélek, bár tudom, hogy ez fölösleges, mert ön csak játszsza az ártatlant; jól teszi: ez kötelessége.
Hanem azért meghallgathatja, a mit mondok; azon a czímen beszélek, hogy Katához ma még én állok a legközelebb .
Nos, nekem nem tetszik, hogy Kata olyan melegen védelmezi önt.
Csak rövid ideje , hogy megérkezett, s már valóságos barátság van Kata és ön között.
Mi jut eszébe , hogy kis lányokkal kezd barátkozni?
- Az ember azokkal barátkozik, a kiket kedveseknek talál.
- Az ember azokkal barátkozik, a kik hozzávalók.
Ridegebben és durvábban nem szólhatott volna, de el kellett ismernem, hogy igaza van.
- Csak most látom - szóltam - hogy a báróné olyan jelentőséget tulajdonit a » barátság« szónak, a melyre én nem gondolhattam.
Ezt nem magyarázhatom meg másképpen, minthogy a bárónét tévedésbe ejtette a túlságosan aggodalmas szeretet...
Nem fejezhettem be a mondatomat, mert a szép asszony a szavamba vágott:
- Majd máskor beszéljünk erről, most már nem lehet.
Nézze, Géraldine visszaköveteli önt.
Géraldine csakugyan aggasztóan közeledett felénk.
Elvált a nem messze zajongó társaságtól, s jött visszafelé, nyilván abban a meggyőződésben, hogy már eleget pihentem.
- Látogasson meg egyszer odaát - szólt a szép Valéria, valamivel halkabban, hogy Géraldine ne értse.
Nagyon jó czigányunk van, s ha udvarolni akar valakinek , udvaroljon nekem.
Ennek sincs semmi czélja, de ez legalább nem sodorja veszedelembe.
Nem felelhettem, mert Géraldine már elállta az utat.
- Kérlek, add kölcsön ezt az urat egy perczre! ...
Mintha egy gombostűt kért volna, a melyet nem érdemes visszaadni.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE