Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
Jön a hajnal
Keletkezés ideje
1897
Fejezet
8
Bekezdés
1271
Mondat
3074
Szó
29001
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
ÖTÖDIK FEJEZET.
A nemes ur parancsol, de kinek?
Leánya gyorsan elhagyta a termet és kisietett.
Illésházi egyedül maradt.
Mindez sebesebb és csattanósabb éllel folyt le, mint egy villámcsapás, a melyre senki sincs elkészülve.
Parancsolt, s leánya azt felelte reá, hogy: nem.
Megtagadta az engedelmességet .
Illésházinak minden vére a fejébe szökött...
Tehát nemcsak ő találja haszontalannak az életét, nemcsak ő szégyenli lényét és van perben a tulajdon erkölcsi megsemmisülésével, hanem lázad a leánya is.
A gyermek - apja ellen.
A dacznak, a szerelemnek, a nőnek lázongása az apai hatalom és a konvenczió ellen.
Illésházi felkapta az utjába eső széket és ugy vágta oda a sarokba, hogy darabokra szakadt.
Mértéktelen düh fullasztotta.
Reszketett, pirult, - izmai dagadtak, feje lángolt.
Tiz percz előtt szemben állott Bathóval, - miért nem ragadta torkon azt az embert?
Meg kellett volna neki parancsolni, hogy vigye a fiát innen, különben összetöri vele együtt.
De nem azt tette, hanem engedett.
Ő hajolt meg egy idegen akarat előtt.
Szégyen...
S a hogy járt-kelt lobogó fejjel a teremben, egyszer csak beleakadt forró tekintete a családi czimer pajzsába, a mely ragyogott e pillanatban a fényben.
A czimer-pajzs mellett egy családi kép; szép, tiszta arczu ifju ember, valaha reménysége az Illésháziaknak, később gyalázata.
Hazaáruló a Rákóczy-forradalom idején, - bitón veszett...
Illésházi borzasztó hasonlatosságot látott e perczben e között a becstelen ifju ember és Bathó Lőrincz között.
Ugyanazok a vonások, ugyanaz a fej, ugyanolyan szemek.
Minden hasonlit, minden gyülöletes.
Megállt a tükör mellett és kinyitotta a bársony-tokot.
Ez az utolsó fórum...
S megfordult lassan, óvatosan, azután fölemelte a karját.
A rákövetkező pillanatban tompa dördülés vert viszhangot a falakon, a hol nem ragyogott többé ékes családi czimer.
A drága flórenczi üveg ezer darabra törve pengett szét a padlón.
Itt egy griff-cserép, ott egy fej, egy köröm...
Szemét, szemét....
Illésházi eszmélni kezdett.
Előrehajolt, lehunyta a szemeit, meg ismét fölnyitotta.
Azután odarohant közel a falhoz, s ugy érezte, mintha jéghideg viz ömlenék végig a testén.
Csak most bizonyosodott meg róla, hogy nem a Bathó Lőrincz hasonmását zuzta össze, hanem a családi czimert.
Egy perczig megmerevedve állott helyén, azután zsebébe dugta a finom mívü pisztolyt, s a besiető vén cselédnek, a ki bámulva, nyitott ajakkal topogott helyén, meghagyta, hogy szedje össze a padlón heverő üvegcserepeket és vesse a szemétre, a többi mellé.
- Nagyságod lőtt az imént... hebegte a komornyik, miközben lehajolt a földre a » szemét« után.
- Én.
- Azt hittem, szerencsétlenség történt.
- Nem történt semmi, - felelte Illésházi hirtelen, s olyan durvának találta ezt a megjegyzést, hogy megkönnyebbülve lélegzett föl reá.
Igaz...
Nem történt semmi.
Egy darab festett üveggel kevesebb, annyi az egész.
Családi ereklye, névkultusz, tradicziók... füst, füst!
Egy csomó dohos, pállott füst, a mely eloszlik a levegőben és azzal vége.
Elhagyta a szobát, s átment a leányához.
Szó nélkül nyitott be az ajtón, s szó nélkül tekintett körül.
A fehér kárpit s a könnyü, fehér butor, a mely világossá , kedvessé tette a környezetet, csillapitólag hatott reá.
Némi enyhülést érzett.
A vér elcsitult benne, tekintete nyugodtabb, feje hidegebb lett.
Mintha komédia lett volna az iménti oktalan jelenet egészen, minden vad részletével együtt.
- Blanka...
A leány az ablak mellett ült.
Sápadt volt, de határozott és komoly.
A nemes ur ugy találta, hogy nem sirt.
Egészen száraz a szeme.
- Blanka, kérlek, - ismételte még egyszer s oda huzott egy széket az ablak közelébe.
- Parancsolj.
- Remélem, már megbántad, a mi történt.
Nagyon sajnálom, hogy igy történt.
- Nem adtam reá okot.
- Gondolkozz csak egy kicsit.
Ritkán akarok valamit, s te olyan hangon utasitottál vissza -
- Én atyám ?...
- Ismétlem, hogy ritkán fárasztalak akaratom nyilvánitásával...
- Nem én vagyok az oka.
Te intézted ugy, hogy ritkán érintkezz velem.
Illésházi nem fogja észrevenni, hogy ennek a halk válasznak mennyi a sulya.
Azt felelte reá, hogy ő legjobbat akarta, a mi viszonyai között lehetséges volt .
Kitünő nevelésben részesitette, a legjelesebb intézet látta el szellemi szükségleteit, - többet nem tehetett.
- Ne beszéljünk erről, atyám.
- Nincsen reá okom, hogy kerüljem ezt a tárgyat.
A leány intett.
Nincs.
De talán még se beszéljünk róla.
A mi elmult, elmult.
Mire való fölidézni a leányban a gyekmekifjuság emlékeit, a melyekre csak fájdalommal és haraggal emlékezik vissza?
Illésházi nem tudott olvasni az elháritó mozdulatból.
Tovább feszegette a dolgot .
Megérezte, hogy a gyermek elégedetlen atyjával...
Miért?
Az ő felfogása szerint az igazságtalanság, - s ebben rejlik nyilván az iménti daczos » Nem !« magyarázata is.
Szükségesnek látja tehát, hogy ezzel az elburkolt ponttal tisztába jőjjön.
- Kérlek, - mondotta élénken, - nem szeretem a ferde helyzeteket, s ez, a mibe megmagyarázhatatlan ellenkezésed engem is belesodort, a lehető legkellemetlenebb ebből a fajtából.
Azért jöttem vissza, hogy magyarázatot kérjek.
- Nem tudok magyarázni.
- Megtagadtad, a mire kértelek.
- Meg.
- Miért?
- Mert ez a kivánság megaláz.
Sajátságosnak találom, hogy egyszerre olyasmit követelnek tőlem, a mihez senkinek sincsen joga, mert nem adtam reá okot.
- Nem értettél meg.
- Óh, nagyon jól...
- Semmi egyebet nem kivántam, csak azt, hogy utasitsd el annak a parasztnak a fiát.
- Ez elég.
Illésházi tagadólag intett.
- Ez semmi: nincs benne semmi megalázó.
- Van; azt jelenti, hogy nem bizol bennem.
- Azt jelenti, hogy nem bizom Bathóban és a fiában.
Ezektől az emberektől minden kitelik.
Az öreg ellenségem.
Jobban gyülöl, semhogy ügyet vetne valamire, a mi a becsülettel függ össze.
Kedvesem, ezt te nem érted és én nem vagyok abban a helyzetben, hogy érthetőbb felvilágositásokat adjak.
Az egyiket a gyülölet vezéreli, a másikat egy hóbort, - a melyre te hatalmaztad föl.
- S ha igy volna?
Illésházi még közelebb huzta a székét.
- Ha igy van, - mondotta gyorsan, akkor egy okkal több, hogy ne találkozz vele.
- Félek én?
- Blanka, ez gyermekes beszéd...
- Nem, atyám!
Érzem, hogy csak ez méltó hozzám - felelte büszke tekintettel a leány; harmadszor kérlek, ne beszéljünk erről többet.
Kényes dolog.
Egészen másképpen itéled meg, mint én, - nehéz föladat volna tehát, ha meg akarnám magyarázni, hogy mi az, a miért ellent kell neked mondanom.
Illésházi fölállt.
Nem az az ember volt, a ki az imént, hanem a régi, a nyugodt, a hideg.
Mosolygott.
A régi mosoly...
Azután megsimogatta gyöngéden a leány haját és igy szólt:
- Őszintén sajnálom, édes Blankám, hogy egy pillanatig durván bántam veled .
Kérlek... örülni fogok... ha nem emlékezünk reá.
Nem kivánok tőled semmit.
Azt cselekszed, a mit akarsz.
Igérem, hogy nem nyilvánitok véleményt.
Nem akadályozlak meg semmiféle elhatározásodban és leteszek róla, hogy befolyással legyek reád .
Makacs, szenvedélyes temperamentumod van.
A tante jól itél meg...
Ám legyen hát ugy, a mint te itéled jónak.
- Köszönöm atyám - felelte tartózkodva a leány.
- Nincs mit.
S a nemes ur nem beszél többet erről.
Magában gondolja csak, hogy az Illésháziak között volt egy pár olyan sötét ur is, a ki nagy nyugalommal és nagy biztossággal lőtte agyon a barázdabillegetőt, ha utjában állott.
Illésházi Péter a tanteról és Szellő Ignáczról beszél e perczben, de a szétzuzott családi czimerre gondol, s egy haldokló, véres, fiatal legényt lát a földön, a kinek ő lőtte keresztül a mellét.
Eltelt két hét.
Illésházi azt remélte, hogy időközben meg fog érkezni a méltóságos család, nem érkezett meg azonban senki, csak a Potykák tehetséges szerzője Szellő Ignácz, még pedig oly aggodalmas, fontoskodó és megnyúlt ábrázattal, mintha legalább is a Balkán államok rendezésével bizták volna meg .
Határozottan rút volt ezzel az ünnepélyes pofával.
» Sötét gondok felhője homlokunkon «...
Szavalgatta titokban, midőn a számára nyitott vendégszobában átöltözött és a tükör elé állt.
Délelőtt tiz óra volt.
A költő nagy gonddal öltözködött.
Fekete nyakkendőt vett, fekete kabátot huzott .
Ebben a fekete pompában aztán még vékonyabb volt, s az orra még feltünőbb.
Becsengette az inast.
- Menjen és jelentsen be a képviselő úrnak.
Illésházi visszaüzente, hogy szivesen látja.
Szellő Ignácz még simitott egyet a kabátján, s bevezettette magát abba a sarokszobába, a hol a nemes ur várakozott reá.
A költő mélyen meghajolt.
Illésházi kezet szoritott vele.
Foglaljon helyet.
Mi az , a mi ilyen váratlanul hozta ide?
Miért nem irta meg előre?
Titok?
- Igenis, nagyságos uram, - felelte erősen fontos és erősen szegletes mozdulattal a költő, - a legmélyebb titok.
A báró ur ő méltósága fölöttéb nyugtalan.
Meghagyta tehát nekem, hogy a legnagyobb titokban készüljek utra és látogassam meg nagyságodat ama bizonyos kényes családi ügyben, a melynek ujabb fordulatai ő méltóságát igen nagy zavarba hozták.
Közben feltünt a költőnek, hogy Illésházi szokatlanul kopott.
Az arcza, az ajaka , - minden szürke és szintelen.
Régen másképpen volt.
Azt következtette belőle, hogy a nemes ur talán már tudja azt, a minek az érdekében őt nagy sebbel-lobbal ideutaztatták.
Habozva, kérdő tekintettel folytatta tovább:
- Ezek a fordulatok olyan kellemetlenül hatottak ő méltóságára -
- A dologra kérem!
- Bocsánat...
Ebben a pillanatban jutott eszembe, hogy a képviselő ur talán már tudja a dolgot.
- Nem tudok semmit.
- Azt hittem...
Bocsánat, ama hölgyről van szó -
- Miféle hölgyről?
Kedves barátom, ön zavarban van.
- S Illésházi szivarral kinálta a fiatal embert.
- Mondja ki nyiltan, röviden, miről van szó?
Miért küldötték ide?
Annyit már tudok, hogy onklim utasitására jött, - okát azonban még nem tudom, s ebben az egészben nyilván csak ez a fontos.
Tessék, gyufa.
- Köszönöm, köszönöm...
Kitünő szivar.
Igenis...
Ebben az egészben csak az ok fontos.
Tegnapelőtt kinos jelenet volt a méltóságos urnál.
Éppen a Herman Ottó-féle nagy halászati munkából szemelvényeztünk, midőn az inas Spuller Ilka urhölgy ő nagyságát jelentette be.
Illésházi előre hajolt.
- Tovább, kérem...
A költő feszengeni kezdett székén, s a térdét simogatta.
- Ő nagysága még mindig a Nro.
28 alatt lakik... a templom-utczában... méltóztatik tudni...
A báró ur természetesen nagyon meg volt lepetve, s rögtön parancsot adott, hogy vezessék be.
Távozni akartam, a báró ur azonban nem engedte.
Igy történt, hogy mindent láttam.
Egy gyermekről van szó...
- Tovább kérem!
Ez erősebben hangzott.
Szellő Ignácz összerezzent, s még zavartabbá vált.
- Egy gyermekről, igenis, - mondotta sebes lélegzettel, - a ki - tetszik tudni - egy asszonyhoz került dajkaságba.
Ő nagysága minap meglátogatta ezt az asszonyt , ott azonban a legnagyobb rémületére azt a felvilágositást nyerte, hogy az asszonyt haldokolva vitték a Rókus-kórházba, a hol meg is halt.
Férje meg eltünt , elszökött, vagy mi lett vele, - most körözik.
A legnagyobb baj az, hogy a gyermek is eltünt.
Néhány ember látta, hogy elvitte a háztól; azt hiszik, hogy kitette valahova...
Elég az hozzá, kérem, hogy a gyermek nincs meg...
Illésházi fehér volt, de nem kiáltott fel.
Nagy erőfeszitéssel felállt és járkálni kezdett a pillangós szőnyegen, a melynek élénk virágaival a délelőtti nap fénye játszott.
A költő érezte, hogy baj van és vihar a levegőben!
Nem mert megszólalni .
Ugy ült ott a széken, mint egy sovány modell, a kiről kinpadra itélt delikvenst mintáz a müvész.
Illésházi e pillanatban az önuralomnak volt nagy művésze .
Odafordult csendesen a költőhöz:
- Tovább, kérem...
- Tovább ugy volt, - folytatta a költő és szintén felállt, - hogy ő nagysága sirt és a báró ur segélyét kérte.
A báró ur megigérte.
Megjegyezte azt is, hogy talán a képviselő urhoz kellene fordulni, Spuller Ilka asszony azonban... bocsánat...
- Tovább...
- Nem bátorkodom ismételni -
- Ej, kérem!...
S Illésházi türelmetlenül dobbantott: Tovább!
Mindent ugy akarok tudni, a hogy történt.
- Ő nagysága azt mondotta, hogy a képviselő ur... ne méltóztassék megharagudni ... igy volt... hogy a képviselő ur poltron...
Bocsánat...
A képviselő ur be fogja látni, hogy én soha sem bátorkodtam volna -
- Ne mentegesse magát.
Tovább!
Ez a »tovább« most már egy csomó meleg veritéket vert ki a költő homlokára .
Kivette zsebkendőjét és törülgette homlokát.
Vigyen el minden bizalmas küldetést az ördög...
- Nem igen van tovább, kérem alássan, Spuller Ilka asszony halálra válva távozott tőlünk.
A báró ur elérzékenyedett... nagyon sajnálta...
Én pedig az ő parancsára vasutra ültem és ide utaztam nagyságodhoz, hogy Budapestre hivjam.
Ő méltósága még a postában sem bizott.
Személyesen kell tehát átadnom üzenetét, hogy ha csak lehetséges, utazzék el a képviselő ur rögtön és keresse föl megérkezése után azonnal a báró urat.
- Mást nem üzen?
- Semmit.
- Kerestetik a gyermeket?
- A rendőrség nyomozza.
- Ki volt a rendőrségnél?
Ön?
- Én is.
Odakisértem ő nagyságát.
Illésházi órájára nézett.
Fél tizenegy.
Az állomás háromnegyed órányira van .
Csengetett.
- Fogass be!... parancsolta az elősiető vén cselédnek, s azzal a költőhöz fordult:
- Együtt megyünk.
Szellő Ignácz meghajtotta magát.
Jól van.
Ebéd nélkül...
- Kérem, várjon reám, azonnal visszatérek.
Illésházi ott hagyta a költőt, s átsietett leányához.
Hideg vérnek, nyugalomnak , komédiának vége.
Inkább fölszakitotta az ajtót, semmint kinyitotta.
- Blanka, kérlek!
Senki.
A szobaleány sietett elő.
- Parancsol, nagyságos ur?
- Hol van a leányom?
- Kikocsizott a Madame-mal.
A ferencziek kolostorának kápolnájába mentek.
A ferenczrendi szerzetesek kolostora kocsin majdnem háromnegyed óra járás.
Vissza ugyanannyi - tehát csak körülbelül délután öt óra felé érkeznek meg.
Illésházi pokolba kivánt minden vallásos társalkodónét, a dolgon azonban most már nem lehetett segiteni.
Leült az iróasztal mellé, megirta pár sorban, hogy rögtön el kellett utaznia, s csak holnapután érkezik vissza.
A társalkodónénak, egy tiszteletre méltó, okos matrónának, a ki már évek óta van a leánya mellett , ugyanezt irta meg.
Hozzátette azonban azt is, hogy leányáért addig, a mig visszajön, szigorúan felelőssé teszi.
Gondolja meg a Madame, hogy ebben a dologban nem érti a tréfát.
Azzal leragasztotta a két levelet s elsietett.
Csupa láz minden és nyugtalanság.
Illésházi ugy vágta magát a hintóba, ahogy volt .
Szivartáskát, botot, mindent elfelejtett.
Szellő Ignácz »gonosz borut« észlelt, s olyan jelentéktelen görbe vonallá igyekezett a hintó sarkában összezsugorodni, a milyenné csak lehetett.
Illésházi rákiáltott a kocsisra.
- Hajts!
Az inas becsapta az ajtót, s a hintó kirobogott a kapun.
A nemes ur gyors elutazása se a Madame-ot, se Blankát nem lepte meg.
Sokszor megtörtént, hozzá voltak szokva.
A jó öreg Madame-ot csak a számára visszahagyott levél keseritette, a melyben érthetetlen bizalmatlanságot látott.
Föl is tette magában, hogy komoly magyarázatot fog érte kérni.
Este felé együtt ültek a verandán, a midőn Bathó Mihályt jelentették be.
- Kit keres?
- A nagyságos urat, felelte az inas.
- Mondja meg Bathó urnak, hogy atyám ma délben elutazott és kérdezze meg, hogy óhajt -e velem találkozni.
Az inas öt percz mulva azzal a válaszszal tért vissza, hogy nem.
Csak a nagyságos urral akart beszélni.
- Elment?
- Igenis, el.
A leány kihajolt a verandán, s megpillantotta a vén embert, a ki haza felé tartott.
Elgondolkozva, szórakozottan ült vissza helyére.
Valami kézimunkával babrált előbb.
Azt félretette.
- Mit akar itt megint ez a kellemetlen ember... jegyezte meg némi szünet után a Madame.
Öreg nő vagyok, chére Blanche, de higyje el, hogy ilyen tipikus megtestesülését a sivárságnak még férfiban sem észleltem soha.
- Kissé barátságtalan ember, - felelte halkan a hölgy, s a parkba nézett hosszan , eltünődve.
Ott a nagy tölgyek között az ódon pavillon fedele nyult fel a lombozat közé .
Alkonyodott...
A napsugarak vöröses fénnyel szürődtek keresztül a sürüségen.
A növényzet tikkadt és száraz.
Eső után vágyakozott minden.
A természet óriási lélegzetvételében hamar elfogy az éjjeli harmat.
A Madame következetesen a vén Bathóval foglalkozott.
Csodálkozását fejezte ki a fölött is, hogy Lőrincz, a vén gonosz fia, semmivel sem foglalkozik.
Tehetséges , szép fiatal ember, - beszélte gyanutlanul a jó matróna, - olyan mint egy pálma , hajlékony, ruganyos, s hozzá kellemes, okos társalgó is, - az igaz, hogy ő csak egyszer beszélt vele, emberismerete azonban csalhatatlan, - s mindennek mégis csak egy nulla a vége.
Persze, az ambiczió, az ambiczió...
A hol ez hiányzik, ott valamelyes eredményről szó sem lehet.
- Mondott valamit, chére Blanche?
- Semmit sem mondtam, kedves Madame, - felelte szórakozottan a hölgy, - igazat adok önnek.
A Madame elégedetten bólingatott.
Voltaképpen csak ezt akarta.
- Szerettem volna pedig, - folytatta jóindulatu mosolylyal, ha ellentmond nekem édesem, mert ezzel alkalmat adna, hogy nézeteimet ebben az irányban kifejthessem .
Ah, chére Blanche, nekem figyelemreméltó tapasztalataim vannak.
Az olyan temperamentumu embereket például, mint ez a monsieur Lőrincz, sohasem becsültem valami nagyra.
Vagyon, szépség, fiatalság mind nagy előny ugyan, de hol marad a férfi legszebb erénye, az ambiczió?
Higyje el nekem, kedvesem, én sohasem vágytam arra, hogy egy férfiunak hitvese legyek, pedig már többször emlitettem, hogy Bewelakwa Szaniszló ur annak idején két izben is megkérte kezemet, de ha mégis reá szántam volna magamat, hogy Bewelakwa Szaniszló urnak házassági ajánlatát elfogadjam, akkor okvetlen megkivántam volna tőle, hogy legyenek a házasságon kivül magasabb ambicziói is.
A leány nem figyelt Madame-ra, de intett hogy ugy van.
Bewelakwa Szaniszló urról hét év óta körülbelül kétezerszer hallott már, mert ezzel az egy uri emberrel föltünően szivesen foglalkozott a tiszteletreméltó vén leány, s hálás volt, a miért tanitványa látszólag mindig figyelemmel hallgatta, bő előadását, a melyből - ebből az egyből legalább - órák hosszáig sem fogyott volna ki.
Illésházi Blanka a látszat kedvéért hangosan is megjegyezte:
- Magam is azt hiszem, hogy az ilyen magasabb ambicziók szükségesek.
- Igen, igen...
Nagyon szükségesek, kedveském, nagyon szükségesek.
Ez volt éppen a baj; ebben az egy pontban nem értettünk egyet.
Bewelakwa ur kissé illetlen nézeteket hangoztatott.
Szerinte a férfi ambicziója hitvesével szemben egészen más természetű.
Nem fejezte ugyan ki, hogy mit ért ezalatt az igen homályos kifejezés alatt, a nő azonban, chére Blanche, többnyire megérzi, hogy a férfiak körülbelül mit gondolnak.
Ebben rejlik nemünk fő előnye.
Igy történt velem is, s ez volt az oka annak, hogy Bewelakwa urat minden sajnálkozás nélkül utasitottam vissza.
- Megsértette Madame-ot?
- Ah, nem!
Ő igen finom ember volt.
Ő ismerte az illem szabályait.
Ő gentleman volt, - de nézetei...
Szóval, nem türhettem, hogy annak a viszonynak, a melyet a két nem között a természet törvényei hoztak létre, tulságosan liberális magyarázatot ad.
- Milyen magyarázatot adott? kérdezte a leány.
Tudta, hogy mi fog következni , ezuttal azonban szivesen vette, ha a Madame jóindulatú fecsegése szórakoztatja egy kissé.
- Filozófiai magyarázatot édesem, a melyet én nem fogadhattam el.
- Miért, Madame?
- Mert méltatlan hozzánk.
- Hozzánk?
- Igen, kedveském, mindnyájunkhoz.
Nem csak hozzám, hanem az egész női nemhez, a melynek méltóságáért én ugyszólván feláldoztam magam.
Bewelakwa ur a két nem között levő viszonyt nem társadalmi, hanem természetrajzi alapokon itélte meg .
Kitetszett belőle, hogy itt is az állattan professzora...
Azt vitatta ugyanis , hogy a társadalmi szempont fölösleges czifraságokat tartalmaz, a melyekre nincsen semmi szükség.
Szerinte igen jóra való házasság képzelhető egy parasztlegény és egy herczegkisasszony között is, sőt - quelle decapitation! - az ilyen házasság csak szerencsét és boldogságot vonhat maga után.
Sőt Bewelakwa ur még tovább ment!
Minden habozás nélkül kijelentette többek között azt is, hogy a hölgyek valóságos bünt követnek el, a midőn elfojtják magukban azt a hajlamot, a mely ösztönszerűen vonzza őket egy bizonyos férfiuhoz, ha ez a férfi nem is tartozik ahhoz a társadalmi körhöz, a melyhez ők tartoznak.
Elképzelheti, chére Blanche, hogy ezt a forradalmi hangot én nem hallgathattam tovább.
Hidegen visszautasitottam Bewelakwa Szaniszló urat, s méltóságomat továbbra is megőrizve , elveim megmentése érdekében örökre lemondtam arról a szerencséről, hogy Bewelakwa ur a házasságot az én segélyemmel magyarázza természetrajzi alapokon.
S integetett némi keserüséggel a jó öreg Madame; igen, igen...
Ő föláldozta magát .
Hitves lehetett volna, gyermekei lehetnének, s imhol nincsen mindebből semmi.
A méltóság és az ambiczió azonban megvannak ma is.
Száraz kóró a gyümölcs helyett.
A martiromságnak is megvannak egyébiránt a maga gyönyörei, ha nem husz esztendős leány többé az, a ki engesztelő vonásokat talál bennük, hanem ötvennyolcz éves - néni.
A Madame azonban minden büszke martiromsága mellett se állhatta meg, hogy egy-egy halk sóhaj ne lebbenjen el az ajakáról, ha fiatalságának ez egyetlen meleg epizódjára gondolt.
Nyolcz óra felé kiült az esti csillag.
- A levegő hüvösödik, chére Blanche, menjünk...
- Maradjunk még, édes Madame; felelte a leány, - nagyon szeretem a szürkületet...
- Magam is, magam is...
De lehetőleg szél nélkül, most pedig szél fu.
- Egy kis szél...
- Igaza van, kedveském, elég sok üres szél van az életben is és mégis türjük, - mondotta csendes mosolylyal a Madame és megint csak visszaült előbbi helyére, a veranda baloldali párkánya mellé.
- Szeretném tudni, hogy miért utazott el atyja ilyen igazi »rohamos« sietséggel.
Szellő ur is itt volt.
- A költő?
- Igen, a költő.
Együtt mentek.
Az inas azt mondja, hogy atyja rendkivül ideges volt.
- Egy idő óta állandóan ilyen.
- Hallottam...
A madame elő szerette volna hozni a hozzá intézett levél sérelmes passzusát is, - okosabbnak találta azonban, ha ezuttal még nem emliti.
Csak ugy röptében gondolkozott eddig erről a nagyon is »ideges« mondatról, de ez is elég volt arra, hogy valami titkos okot sejtsen.
Illésházi soha sem irt neki igy.
Udvarias, gyöngéd, figyelmes levelet akármennyit - mindenkor a leánya érdekében, - ilyen szokatlanul »ideges« hangon eddig azonban még soha.
Kell tehát , hogy ennek a sajátságos hangnak elburkolt oka legyen.
Majd megválik!
A jó Madame egyelőre csak azt határozta el, hogy mindenesetre figyelni fog; nagyon fog figyelni, - lássa...
Másnap reggel Blanka már hét órakor lement a kertbe.
A Madame ilyenkor még Bewelakwa ur természetrajzi studiumairól álmodozott.
Ah! hátha mégis csak ráállt volna a kisérletre...
A leány könnyű, szürke ruhában, nyári kalapban, napernyővel sétált végig a főuton , a hol egy öreg kertész üdvözölte levett föveggel, szivélyes, mosolygó szemmel.
Az ur sohasem dicséri meg ügyességét, az urnő mindig.
Illésházi Blanka minden reggel szóba állott az öreggel, s megdicsérte furcsa izlését, a mely a virágos gruppok és guirlande-ok kacskaringós elrendezésében nyilatkozott.
- Kezeit csókolom, nagyságos kisasszony!
- Jó reggelt, Ferencz!
Az öreg várta a folytatást, ez azonban legnagyobb bámulatára nem következett be.
A leány barátságosan intett, de tovább ment.
Máskor mindig megállt nehány perczre .
Ma nem.
Az öreg hümögetve csodálkozott.
Bizonyosan rossz kedve vagyon, dunnyogta magában kedvetlenül, azért hagy itten ma kegyes megszólitás nélkül.
A leány egyenesen a tölgyek alá tartott.
A parknak ez a része kevés figyelemben részesült.
Nem voltak gondosan porondozott utak, mint a kastély körül, a fák tetszés szerint terjeszkedhettek, s mindenféle gazdag növényzet kuszálódott össze.
Törpe lankák , széles levelű, buggyos növények, karcsú páfrányok állottak utban, - senki sem gondolt velük.
Nőhettek, fonódhattak összevissza, a mit a természet buja ereje széthajtotta őket.
Ennek a gazdag, duzzadó növényzetnek közepén állt az ódon, zöld salus pavillon , kopottan, elhagyva, mint egy sereg szines tollu madár között egy fakó bagoly .
Minden szürke rajta és régi.
Hatvan esztendő nehezedett reá, csoda, hogy már régen össze nem roskadt.
A szú őrölt benne csendesen, a szél meg-megtépte idomtalan magas fedelét, mely hegyes süveg formában nyult fel a lombozat közé, - kárpótlásul azonban egy egész bokorsátor támaszkodott hozzá, a melynek sűrűségében madár csippent fészkén, s a fülemile szerelmes trillázása csengett igy reggelenkint és alkonyat felé, ha elcsitult a szarkák veszekedése és a pintyek süvöltő hangversenye.
A leány kinyitotta a koppadt ajtót és belépett.
Letette napernyőjét az asztalra (ugyanarra az asztalra, a melyen negyven évvel ezelőtt az ősz Illésházi István öblös dohánytartója állott ), s kinyitotta a baloldali ablakon a salut (ugyanazt, a melyen az ősz Illésházi az agarait ugratta ki, ha sunyi hizelgéseikkel terhére voltak ).
A pavillon belsejében két széles bőrdiván volt még az asztalon kivül.
Azután egy Mária-kép a falon és egy csomó mindenféle ujságból kivágott kép tarka rendetlenségben, összevissza.
A leány nem ezeket a képeket nézte.
Visszaidézte atyja szavait, s szűzies ingerültséggel gondolt reá, hogy atyja mindenféle homályos dolognak adott kifejezést.
A mit világosan megértett belőle , az kevés, de éppen elég arra, hogy az ellenkezőt igyekezzék bebizonyitani.
Tiz percz mulva ismét megnyilt a koppadt ajtó, s a vén Bathó fia lépett be rajta : Lőrincz.
Nyitva hagyta maga után az ajtót és sokkal elfogultabb hangon üdvözölte a hölgyet , mint tegnap.
- Ilyen későn, uram?
Ma én érkeztem meg hamarabb.
- Bocsásson meg, nem jöhettem...
- Foglaljon helyet és adja elő mentségét.
- Köszönöm.
Egy kis nyári zivatar tartóztatott vissza.
Ismerős zivatar, nincs benne semmi ujság.
- Atyjával, bizonyára?
- Mindig.
A leány mosolyogva nézett a férfi szemei közé és merészen, könnyedén intett.
- Lássa, ez olyan furcsa!...
Miért nem engedelmeskedik atyjának, a ki szereti önt?
Lőrincz félrenézett, s egy kicsit pirosabb lett.
- Nos?
Választ kivánok, uram!
Ha én nem engedelmeskedem, az érthető, - de ön ?
Atyja bizonyára csak javát óhajtja, s ha ön mégse engedelmeskedik, annak sulyos és borzalmas oka kell, hogy legyen.
- Tréfál?
- Oh, nem.
De van ebben az egészben valami, a mit nehéz volna megmagyarázni, ha első pillanatra nem érti meg az ember.
Hisz a fatalistáknak?
Lőrincz igent intett a fejével.
- Hiszek... mormogta maga elé.
És hiszek abban is, hogy jobb volna, ha többé nem bosszantanám önt.
- Engem, barátom?
- Önt.
Sokszor gondolkoztam már ezen, s mindig ugyanazzal az eredménynyel.
- Például?
- Például, hogy a mire én vágyódom, az képtelenségnek látszik.
Kérem, ne kérdezze meg, hogy mi az...
Bünnek tartanám, ha nem volnék őszinte.
Ismerem azokat a különbségeket, a melyek önt tőlem elválasztják.
Meg tudom érteni atyja álláspontját is -
- Egyszerübben uram, egyszerübben!
Ez nagyon légies...
Különbségek, álláspont, - ön nem akadémikus...
- Egyszerübben...
- És világosabban!
Azt akarja mondani nemde, hogy ön mezei ibolya - én pedig csillag?
- Körülbelül.
- Istenem!
Ön költő!...
Ha Szellő Ignácz ur megérkezik, meg fogom neki mondani , hogy veszélyes ellenfele akadt.
Nem veszi észre, hogy ezek a hasonlatok fölöslegesek?
Miért beszél ön ilyenekről?
Lássa, ez ismét a furcsa dolgok közül való.
Nekem legalább ugy tetszik, mintha ön is annak a régi , elcsépelt konvenczionalizmusnak a vizeire akarna kievezni, a melynek tanitásai szerint egy Jancsi és egy Marcsa között csakis az a milliószor elfuvolázott nóta folyhatna le, a melynek minden legkisebb hangocskáját százezerféle formában kottázták már le Homértől kezdve le egészen - Szellő Ignácz urig...
Eltaláltam , barátom?
- Igen, - felelte Lőrincz.
- Nagyon örülök!
Kérem, beszéljen ön...
Imént azt mondotta, hogy hisz a fatalistáknak; ez érdekes.
Ebből a hangnemből kérek.
- Egyszerű nóta.
A mig ön gunyolódik velem, addig még mindig a fatalisták hive vagyok és hiszek.
- Miben?
- A végzetben.
- És a legmodernebb theoriákban.
Helyes!
Én is olvastam őket.
Kérem, én mindent olvastam a mi a szerelemre vonatkozik.
Lőrincz összerezzent.
A leány annyi nyugalommal és annyi büszkeséggel pihentette rajta tekintetét, a mi egy pillanatra elkábitotta.
Kicsinynek érezte magát .
Gyöngének, közönségesnek, ostobának...
Egy pillanatra.
El akarta titkolni arczán a pirulást, szemében a megszégyenülést ; nem sikerült.
De csak egy pillanatig.
Addig, a mig friss vért lökött szét ereibe a szive, s egy kissé magához tért.
- Megengedi, hogy tovább beszéljek? - kérdezte tartózkodva.
A leány mosolyogva nézte.
- Kérem!
Mondtam már, hogy ez érdekes théma.
- Akkor is, ha önről van szó?
- Sőt éppen akkor!
Kiváncsi vagyok, hogy miféle »végzet« az, a melyben ön hisz.
- Hiszek abban, - felelte most már erős és biztos hangsulylyal a férfi, - hogy ön engem szeretni fog.
- Lássa, ez nagyon érdekes.
Miből gondolja?
- Benne van a levegőben...
- A levegő üres, - felelte nevetve a hölgy és felállt.
Kinyitotta a másik salut is.
Ugy tetszik, mintha kevés volna itt a világosság.
Ezen a kopott, csendes helyen, a hol e perczben nem mozdul semmi.
Azután visszafordult Lőrincz felé s szótlanul mosolyogva nézte.
Az ifjú a falra ragasztott képeket vizsgálgatta, de a leány gömbölyű, meleg nyakát látta, s az arczát, a melyről guny, önbizalom és unszolás sugárzott le.
- Nem találja képtelenségnek, hogy mi ezen a helyen találkozunk?
Nagyon regényes...
Senki sem hinné el.
Sok benne a »vad« szinezet és ha tiszta szemüvegen át nézi az ember, sok a - hogy is lehetne azt csak jól kifejezni? - a természetesség.
Igen! ez jó kifejezés.
Tulságosan természetesek vagyunk, de ez tetszik - önnek.
- Nekem, kisasszony?
- Nos?
Egy kedvező szituáczió, uram, ezt meg kell becsülni.
Ne figyeljen reám.
Ez a frázis minden franczia drámában benn van; onnan jutott eszembe.
Beszéljen inkább arról, hogy miképpen érti azt, a mit az imént mondott.
- Sehogy.
- Ez hatásos végszó, de semmit sem magyaráz.
Ujabb fordulatot kérek.
Lőrincz nem talál ujabb fordulatot.
Ingerli a hölgy csipős hangja, s szeszélyes csapongása egyik tárgyról a másikra, de nem akar utánamenni ebben a hangban.
Nem is tudna.
Egy benső indulat lefegyverzi, s fél a rákövetkező percztől is, a melytől (ez az, a mire nincs magyarázat) máskülönben nem remél semmit.
De hátha próbát tenne!...
Azzal a szándékkal jött ma ide, hogy véget vet a bizonytalanságnak, megtudja, mit várhat, s ha kedvezőtlen választ nyer, megfordul szépen sarkon és soha ide többé nem tér vissza.
Valami biztatja ezen az uton s valami visszatartja.
Melyik sejtelemre hallgasson?
Mi az, a mi marasztja és minek hivják, a mi kergeti innen?
Menjen, vagy itt maradjon?
S a midőn összeakadt kihevült tekintete a leány szemeivel, a melyekben e pillanatban egyetlen biztató sugarat sem érzett meg, gyorsan, mint a villám pattant keresztül egész lényén az elhatározás hogy - elmegy.
Komédia minden...
Atyjának van igaza.
Ezek a finom, gyöngéd teremtések, ezek a daczos, szabadelvü nagyuri nők soha sem árulják el a szivüket , nem méltók tehát reá, hogy ő kitárja az övét.
Illésházi Blanka gunyt üz belőle...
Ez a gondolat felháboritotta.
Vaknak nevezte magát, hogy ezt már hetekkel ezelőtt nem vette észre.
Miért éppen ma?
Fölvette kalapjait a kerevetről és meghajtotta magát.
- Hová megy? kérdezte meglepetve a hölgy.
- Elmegyek haza.
- Azért neheztel, mert ujabb fordulatot kértem?
Egy kis idegesség és egy kis harag volt ebben e gyors kérdésben.
A leány különösnek találta ezt a fordulatot és nem értette.
- Az istenért, barátom, eddig ön soha sem árulta el, hogy szentimentális!
- Nem vagyok az, - mondotta Lőrincz, - de eddig ön se árulta el, hogy meg akar menekülni tőlem.
- Menekülni, öntől?
Ez helytelen kifejezés.
Ha én »menekülni« akarnék öntől, hát akkor egyszerüen itt hagynám.
Más kifejezést válaszszon; ez nem illik ide.
- Nevezze, ahogy akarja.
Belátom, hogy a mit én gondoltam, a mit én terveztem, az hóbort.
Ime, van bennem annyi becsületesség, hogy ezt nyiltan is beismerem.
Ön , kisasszony, sokkal tiszteletreméltóbb, semhogy az én hóbortjaim valaha czélt érhetnének.
A leány figyelmesen hallgatta.
Ez idegen hang...
Megérezte belőle, hogy az ifjú eszközöket keres, a melyekkel megsérthesse, futni akar...
Ugy akar elfutni innen , hogy fölégessen maga után minden hidat.
- Nem értem önt...
- Nagyon egyszerű dolog.
Ne kivánja, hogy magyarázzak.
A mit az atyám parancsolt , - folytatta büszke, megvillanó tekintettel az ifjú, - arra nem hajtottam.
Akartam , megtettem!...
Ennek vége...
Magamnak fogok engedelmeskedni, senki másnak ; ostobaságokat terveztem... megbántam.
Bocsánatot kérek öntől, hogy sokkal erősebbnek hittem, mint a milyen.
- Még mindig nem értem, barátom...
- Nyujtsa a kezét és bocsásson meg azért, a mit titokban gondoltam önről.
- Mennyi fölösleges szó!
Mondja meg, hogy mit gondolt.
Ezek a mi találkozásaink elég romantikus szinezetüek arra, hogy egy kis őszintébb tónust is elbirjanak .
Beszéljen egészen őszintén nem fogok megharagudni.
Lőrincz megvonta a vállát.
Érezte, hogy kivörösödik, s az ajaka reszket, de kimondotta.
Gyorsan, gondolkozás nélkül, egy olyan embernek a heveskedésével, a ki biztosan tudja, hogy ezután a pár szó után semmi sem következik.
- Azt gondoltam önről, hogy már nem gyermek többé, pedig ön még mindig gyermek, a ki másoktól függ.
Meg van elégedve velem?
- Meg vagyok elégedve, felelte elpirulva a hölgy, - de mi ön?
- Semmi!
Egy falusi paraszt, a ki szereti önt.
Majd elmulik az is...
Ön neje lesz egy előkelő gavallérnak, a ki ápolásra és gyöngéd figyelemre szorul, s csak akkor fog talán visszaemlékezni reám, ha előkelő férje nyafogásaival és mulatságos , fiatalkori epizódjaival fogja szórakoztatni.
Önöknek, kisasszony, az ön osztályában ez a sorsuk.
Innen van az is, - fejezte be durván az ifju, - hogy az önök illatos szalónjaiban csak akkor van szerelem, ha a férj elutazik.
Most pedig kérem, kergessen el!
- De barátom!
Hiszen ez, a mit ön mond, mind benne van Ferreol-ban.
Nem emlékszik reá?
Ön utánoz!...
Lőrincz megdöbbenve, egészen fehéren kapta föl erre a metsző hangra a fejét .
Megzavarodva, majdnem ijedten bámult a hölgyre, a ki sugárzó szemmel, diadalmasan tekintett reá.
- Bocsánat... mormogta tétovázva, félszeg mozdulattal, s önkénytelenül hátrált, - utoljára láttam...
- Hová gondol barátom! vágott szavába nevetve a leány, csak nem neheztel reám, a miért védem magam?
- Isten önnel... hebegte lesujtva az ifju.
- Kérem, maradjon!
Nem akarom, hogy haraggal váljunk el.
Ön nagyon heves dolgokat mondott nekem, ne csodálja tehát, ha én is többet találok kimondani egy piczinyke szóval, mint a mennyit az ön érzékenysége elszivel.
Nincs ebben semmi különös , csak természetes.
Az lett volna feltünő, ha szelid szonátával feleltem volna arra a szenvedélyes rapszódiára, a melylyel ön megtisztelt engem.
Maradjon !...
Magyarázatot is adok, ha kivánja.
Ok nélkül nem történik semmi.
- Köszönöm...
- Ej! ez szinpadias...
» Köszönöm, asszonyom, megyek «.
» Maradjon, uram, kérem , könyörgök, - ön kétségbeejt.«
Ne haladjunk ezen az elcsépelt nyomon, ugyis elég sok üres szalmát csépeltünk ma...
Eredetiséget barátom, egy kis eredetiséget !
Megvallom, erősebbnek hittem, mint a milyen.
Ne igyekezzék bebizonyitani, hogy ön még mindig gyermek, a ki másoktól függ....
Atyjáról van szó.
Atyja fenyegetett engem.
Lőrincz hevesen felkiáltott:
- Nem igaz!
Nem igaz... tette utána remegő szájjal.
Ne higyje, nem ugy volt...
A leány futólag elpirult, de mindig mosolygott.
- Atyja fenyegetett engem, - ismételte még áthatóbban, - nem tudom idézni, hogy mit mondott, mert ezt elhallgatták előttem.
Atyám megjegyzéseiből azonban azt vettem ki, hogy nekem félnem kell öntől, igen, igen...
Atyja kijelentette, hogy ön alkalomszerüleg lovagiatlanságra is vetemedik.
- Hazudott, hazudott!... kiáltotta Lőrincz.
Ön elhitte....
Illésházi Blanka könybe lábadt meleg tekintettel nyujtotta kezét az ifjunak, s megrázta tiltakozva a fejét.
- Nem hittem!
Eljöttem ma is és el fogok jönni mindennap.
Nem tehetek róla...
- Blanka!
Oh... istenem...
Mondja, mondja -
- Szeretem önt... lehellte majdnem szomoruan a leány.
Karjai lehanyatlottak , hosszu, sötét pilláin egy csepp viz.
S mindez gyorsan, minden átmenet nélkül, egy pillanat alatt, mint a villám.
Megszédit és elzsibbaszt, mint a félelem, pedig ennek a villámnak gyönyör a neve.
Lőrincz, nem érezed?
De igen.
Az ifju ajkaihoz emelte a hölgy kezét és megcsókolta némán, meghatottan.
Egy percz az örökkévalóságból...
Tiszta és fehér, mint az áhitat a vallásban és az első szerelem a szivben.
Azután elfordult a leány és azt kérdezte halkan:
- Eljön holnap?
- Eljövök, - felelte elfogódva Lőrincz.
És nem merte mégegyszer kezébe venni a leány kezét.
Egész teste égett.
Láz az ajakán és szikra az ujjhegyeiben.
Mennie kell.
- Isten önnel, Blanka!
- Isten önnel, - intett a leány.
Vissza se fordult.
Megvárta, a mig egyedül marad.
Lőrincz sebesen vágott keresztül a szétfolyó növényzeten, szinte futott.
Pintyek nézegették az ágakról, egypár szarka hangos csergéssel rebbent föl.
Hajlékony indák kapaszkodtak a lábaiba.
Lőrincz szétszakitotta valamennyit és futott .
Szárnyai nőttek.
Pintyek, bolond pintyek, indák, ostoba indák; ennek az ifjú embernek szárnyai vannak!
Keresztül akar repülni a végtelenségen, a melyet magában érez.
A leány egyedül maradt az ódon pavillon csendességében.
- Odaszoritotta gyorsan emelkedő mellére a kezét, s a midőn körülnézett lassan, szórakozottan, ugy tetszett, mintha minden megfényesedett volna.
Vakitó hullámok ömlöttek be az ablakokon, mindenütt ragyogás, szin és világosság.
Egy csipetnyi az okosságból , egy tenger az álmodásból.
Óh álom, te drága, megvesztegető, igéző rabló, be jó is , ha tudja az ember, hogy akkor ugorhat le a szikla tetejéről, a mikor tetszik...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE