Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Beöthy Zsolt
Kálozdy Béla : Regény
Keletkezés ideje
1875
Fejezet
6
Bekezdés
2200
Mondat
9693
Szó
146501
Szerző neme
férfi
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
alacsony
ÖTÖDIK RÉSZ
XXII. FEJEZET.
Pántlikás Panni is belekerül a mesébe.
Sürű füstfelhők borítják a rengeteg szobának egész láthatárát a már bekormosodott égtől le a földig, mely teleköpködve, félig elégetett kártya-fidibuszokkal, bagóval, dohányhamuval teleszórva, sáros csizmáknak hónapos nyomait őrizgetve, szóval a lehető legnagyobb türelemmel látszott várni a kivánatos surolást.
A kóválygó felhők alig átlátható leplet borítottak arra a magas, sárga polczra, mely elintézetlen iratcsomagoknak súlyos terhe alatt görnyedt.
Az egyre sűrűsödő füst gomolygó ködéből kiválnak egy végetlen iróasztal otromba körvonalai, valami áldozó oltár-féle, melyen hogy mennyi libácska, tyukocska, tojáska, almácska áldoztatott már föl az igazság kerekeinek kenegetésére: Ignácz hajdu lenne a megmondhatója, ki széles köpönyege alatt a tekintetes főszolgabiró úr lakására át szokta szállítani, a mit a jó isten időről időre juttatott.
A terhe alatt nyögő iratpolcz, az asztal lábánál nyujtózkodó agár s a kedélyesen pipázgató társaság is megmagyarázhatják, hova vezetett ez a fejezet; de még egy tekintet az udvarra, hol agáczisorok vékony árnyékában , ásitozó hajduk fegyverei közt, csörgő lánczokkal söprögetnek, vizet hordanak, lajtot töltenek, csatornát tisztítanak a szegény rabok.
Ugyan ki nem találná el, hogy ez vármegyeháza?
Még pedig a karámosi vármegyeháza.
Ennek is a leghíresebb szobája, mely a központi főszolgabiróvá, rabok fejedelmévé, hajduk generálisává választott Vincze bácsinak jutott az atyafiságos osztozkodás ama nagy napján, mely Karámoson megyei tisztújításnak szokott neveztetni.
A vén korhely most egy törött rugóju, megkopott, kifeslett bőrkanapén nyujtózik, hatalmas tajtékpipájával maga mellett, s miután az éjjel nem aludta ki magát, (sőt tegnap, tegnapelőtt és már azelőtt megszámlálhatatlan sok éjjel ,) lusta beszélgetést folytat az agarát simogató Vizaknai Gyurival, míg Gencsy Laczi , az ablakfához támaszkodva, egy hirlapból böngészget össze valami kis tudományt.
Ezek a jó vármegyei fiuk vagy rendkivüli mohósággal szokták falni az ujságot, vagy olyan megvetéssel nézegetik, mintha nekik a világ minden eseményéről külön futár hozna hírt s azt a papirost csak némi szivességből vennék a kezökbe.
Laczi - hazátlansága daczára - ezekhez a futártartókhoz tartozott s e szerint egészen méltatlanul sujtotta a kissé neki élénkülő Vincze bácsinak következő vádja:
- Ne bujd azt az ujságot, Laczi pajtás!
Ugy sincs benne semmi jó.
Hiába már minden!
Ha a csillagos egeket lehozzák, akkor sem segíthetnek ennek az árva hazának a sorsán.
Megromlott a régi jó magyar vér és ezzel vége.
Eladták az országot.
Azt mondom, fiúk, hogy ilyen potom áron még országot nem pocsékoltak el a világon soha, mint a mienket!
Gyuri versenyt ásított az agarával s a fonalat Laczi vette föl, miután a félredobott hirlapból egy hosszú fidibuszt szakitott volna.
- Csak abból a potom pénzből láttunk volna hát mink hazafiak is valamit! - mondá a hontalan patrióta.
Mert ugyan czudar idők járnak ránk!
A mult éjtszakát is száztíz pengőm sírja.
Már ha hiszed, ha nem hiszed; de bizony isten igaz.
Neked persze könnyű a haza sorsán búsulnod, vén lator, mikor a fogadásos bugyellárisokból egy pár esztendőre bepénzeltél.
- Hallom, hogy a Pántlikás Panni házat is vett belőle Bogádon, meg egy fertály telket, mi? - kérdezte közbe az ásitozó Gyuri.
Ez a bugyelláris-történet kétségkivül gyönge oldala volt az öregnek, miután azt a bizonyos két tömött tárczát életében mindenkinek a Fekete Sas asztalán volt alkalma utoljára látni.
De a főszolgabiró úr már megszokhatta az efajta támadásokat, mert fülét vakarva és pipáját tömögetve mindössze is egy széles mosolylyal és ezekkel a rövid szavakkal válaszolt:
- Bolond vagy, Laczi!
A világon te vagy a legnagyobb bolond.
Azt a dolgot én legeslegrendesebben elintéztem.
Hát ugyan mondd meg, kinek lett volna jussa a pénzhez?
No, mi az, ki az, mit akar?
Ignácz hajdu ütötte össze a sarkantyúját (akkorák voltak, mint két czintányér) és jelentette:
- Instálom alássan, tekintetes főszolgabiró úr, két ivándi parasztot hoztak .
Tennap este hatták helybe egymást a kocsmában, minekutánna az egyiknek hibázik a füle, mivelhogy a másiknak léket ütött a fejibe.
Esedeznek alássan, ha minél hamarább méltóztatnék meghallgatni a panaszukat.
- Sötétbe a gazemberekkel! - adta ki a rendeletet Vincze bácsi, roppant füstkarikákat fújva a vén divánon.
- Nem látod, milyen temérdek itt a dolgom?
Még hogy mindjárt hallgassam meg őket!
Hiába, a paraszt csak szemtelen.
Ignácz gyönyörködve elvicsorított fogakkal távozott, a rögtönitélő biró pedig abbanhagyván a parasztok tulajdonságainak további fejtegetését , szükségét látszott érezni, hogy néhány szóval az előbbi tárgyra visszatérjen.
- Nem, fiúk, - mondá bizonyos lendülettel, - förtelmesebb és igazságtalanabb dologba sohasem ártottátok magatokat, mint mikor engem be akartok feketíteni.
Hol van igazabb szívü barátja Kálozdy Bélának, mint én?
Ha nincs az a vén medve a nyakunkon, követnek is megteszem.
Meg is fogom még tenni ; ' sz tán a medvék sem élnek örökké!
Hát Arturnak van e hivebb kenyeres pajtása!
És még hogy én megrövidítettem volna őket!
Az a pénz a legeslegnemesebb czélra fordíttatott.
De miután az igazi jótékonyság titokban működik s nekem nagy és érzékeny szívem van, én azt nektek soha nem fogom megmondani, hogy mire.
E védbeszéd mindenesetre eltartott volna hosszabban, ha a czintányérok újra meg nem szólalnak.
- Instálom alássan, tekintetes főszolgabiró ur, a Pántlikás Panni megint itt lábatlankodik, hogy eresztenénk be az apjához.
A vén legény széles képe vörösebb lett erre a jelentésre a félszázados mellénynél.
- Ebben a minutumban eltakarodik innen, ebadta szajhája! - kiáltotta szokatlan erélylyel, félig fölemelkedve fektéből és sunyi pillantásokat vetve vendégeire, hogy megtette -e rájok a kivánt benyomást ez a fényes példája birói részrehajlatlanságának az iránt a bizonyos fehérszemély iránt , kivel hosszabb időn keresztül gyöngéd viszonyban élt.
Azonban Ignácz még nem volt készen.
- Nem takarodhatik innen, instálom alássan, minekutánna letartóztattatott , mivelhogy az őrmester úr ábrázatját egy kis incselkedésre testileg bántalmazta.
Az igaz biró nagyot fujt, mielőtt haragjának villámait szórni kezdte volna.
- Egy kis incselkedésre?
Nézze meg az ember!
No majd megtanítom én az őrmester urat is keztyűbe dudálni, ha még meg nem tanitották!
Hanem azért a Pannit elrettentő példa kedvéért a sötétbe csukod.
Hallottad?
Aztán majd dél felé felkiséred hozzám tanitásra.
A ki meg incselkedik vele, arra olyan huszonötöt huzatok, hogy el se kezdje olvasni, ha ötvenig nem tud.
A czintányérok eltünvén a halltávolból, Gyuri álmosan pislogó szemekkel ezt a méltán zokon vett megjegyzést tette:
- Kisértetheted azt már a tanitásra, vén gonosztevő!
Kikaptad tőle egyszer mindenkorra az obsitodat.
Tudjuk jól, hiába titkolod.
Így folyt tovább a beszélgetés - meg-megszakítva egy kis hivatalos ügygyel - a Pántlikás Panni rózsás viszonyairól, a haza gyászos napjairól, a bugyelláris feledhetetlen történetéről és a Szellő kutya kitűnőbb tulajdonságairól, mignem valami új jövevény mord kopogással kért bebocsáttatást.
A gazda nem a legjobb kedvben volt s csutorája mellől gorombán kiáltott oda:
- Ott kinn tágasabb.
Hanem a kopogató vagy nagyon el volt szánva, vagy nem ismerte a hivatalos nyelvet, mert az ajtó megnyílt s a másik perczben mindahárom beszélgető meglepetve ugrott az érkezett elé.
- A követünk!
A mi fényeskedő csillagunk.
Hozott isten, öreg!
Az égből pottyantál -e le ilyen hirtelenséggel?
A fényeskedő csillag nem volt más, mint Móricz bátya, a medve.
Akár az égből pottyant, akár valami természetesebb utat választott az idejövetelre, annyi bizonyos, hogy hires ékességeit mind régi diszükben hozta magával: övétől szeméig érő szakállát, elbusult tekintetét, a kopott holdvilágot feje bubján és rettentő szemöldjeinek fenyveserdeit.
Vörös karneol-gombos zekében, a tisztátlanságtól nem kevésbbé vörös csizmákban és nadrág szijja végén óriási réz-csattal jött, mely szittya büszkeséggel nézett szembe az egész világgal .
Némán, haragos pillantással lépett be, egyenesen odatelepedett a kopott diván kellős közepére és fenséges nyugalommal várta, míg a kérdések első áradatának zavaros özöne elvonult megviselt feje fölött.
Míg Gyuri vissza nem pártolt a Szellőhöz és Laczi fel nem kuporodott az iróasztalra, ajka , szemei, szakálla, szemöldjei mélyen hallgattak.
Végtére aztán Varju Vincze úr, az öregnek leghivebb kor-, elv- és honfitársa, egyedül fogta elő:
- Hát ne bolondulj már, te páratlan bajtárs, hanem beszélj.
Mi szél hozott haza?
Most jöttél?
Az őserdők egy néma intéssel megadták a feleletet: épen most.
- No, akkor farkast emlegettünk.
Azon kesergünk itt mind a hárman, hogy eladtátok a hazát.
Komor zúgással válaszolt a fenyves: eladták.
- Kigyókat nevelt saját testén ez a megszámlálhatatlan sebekből vérző ország.
Megromlott az igazi magyar vér; oda van!
Mint a merő vakon szülöttek, úgy mennek neki a tátogató örvénynek.
Kevesed magaddal maradtál hív az árulók barlangjában, öreg!
Árulók, ki merem mondani, hogy hazaárulók.
Az öreg búsan veti föl szörnyen beárnyalt szemeit: őtet nem terheli vád; a koronázás napját ott töltötte tizenharmad magával abban a bizonyos hazafi-korcsmában.
- Akár visszamászhatsz már most a barlangodba, a miben azt a tíz esztendős nagy telet becsülettel kihúztad.
Beborult a magyar ég.
A medve bólintott egyet, hogy: visszakészül.
- Ránk köszöntött az új pecsovics-világ.
Átkosabb a réginél, mert saját kezünkkel ástuk meg a magunk sírját.
Ebből már aztán föltámadás se lehet .
Akár elő se jőjj többet, vén sas!
Nem is jön.
- Talán csak le is mondtál a mandátumról?
- Le, - mordult meg a medve és többet nem szólt egy szót sem.
Fölvett egy heverő pipát, megtömte a repedezett márványmedencze mély öbléből , rágyújtott, lecsukta szemeit, a tisztítatlan csizmákat maga alá húzta, bal hüvelykét az óriás csatt mögé dugta és ha nem eregeti egymásután a komornál komorabb felhőket, azt lehetett volna gondolni, hogy már belemerült nagy , téli álmába.
Hanem Vincze bácsinak ugyan széles kedve támadt egyszerre!
Nekiment a búsan szipákoló öregnek, a már-már elszenderedett Gyurinak, az asztalra telepedett Laczinak, még a Szellőnek is.
A vörös mellény félszázados pályáján kevés alkalommal mutatott még ilyen telhetetlenséget az agyonölelésben.
A lármás hazafi kitárta a szomszéd szoba ajtaját is, hol három kanczelista szintén feneketlen füstben úszkált és szolgálatra készen ugrott fel az ajtónyitásra .
De Vincze bácsi borízű hangjának most nem volt parancsolni, csak örvendezni valója.
- Hohohó! - kiáltozta.
Követválasztás lesz, fiúk!
Már az igaz, hogy páratlan egy hazafi vagy, öreg!
Lemondtál?
Igazán lemondtál?
Tökéletesen lemondtál ?
Megcsömörlöttél ugye attól, a mit a szegény magyarnak kotyvasztottak?
Vivát !
A régi igaz magyar szóval mondom rá, hogy: vivát!
- De hát ki a vivát? - tolakodtak fülük mellé dugdosott tollakkal a hajdúgenerális körűl a kanczelisták s a nagy jelentésű szavaktól talpra ugratott két gavallér is azt kérdezte, hogy ki már most a vivát?
- Ki a vivát? - tört ki Vincze úr, magasra emelve a szurokfekete tajtékpipát, mint valami karmester a vezérlő botot, - hát ki lenne más, mint Kálozdy Béla?!
Sok iskolakerülő léhűtője, tudtok annál érdemesebbet ?
Páratlanul ragyogó elme és nagy szív!
De milyen nagy szív!
Majd megállja az a helyét a sok pecsovicscsal szemközt!
Hanem, fiúk, nincs egy veszteni való perczünk sem, mert minden attól függ, hogyan kezdünk bele a dologba.
Te Mátéfi Rudi (most búzavirágszínű dolmányban irnokoskodott) ebben a szempillantásban lecsapod a kalamusodat, felülsz a vármegye kocsijára és hajtatsz ki Kálozdra, megmondani Bélának, hogy követjelölt.
Érted , követjelölt!
És hogy ma este mind oda kinn leszünk nála nagy konferenczián .
Mind, mind, mind.
No indulhatsz.
Te meg Laczi zászlókat rendelsz; de akkorákat, hogy a Szent-András tornyáról leérjenek a földre.
Tudod?
Mindegy akárhogy.
Meg se kérdezd az árát, mert ilyen gavallér követjelölt még nem volt!
Nem akarlak megsérteni, czimbora, (a karneolgombok, a nagy rézcsatt és a vöröslő csizmák felé fordult) de Béla mégis csak nagyobb gavallér, mint te vagy.
Maga meg, amice, Bigéhez szalad.
( Az amice kalapot ragad.)
Komponáljon olyan plakátokat, hogy az embereknek szemük-szájuk elálljon bámultukban.
Te meg... te meg...
És így tovább.
A nagy szó ki volt mondva és a füstös irodából, mint a röpülő tűz, terjedt mindenfelé a hír.
Elterjedt a folyosókon a hajdúk és ügyes-bajos emberek között s behatott abba a szomszédos komor házba is , melynek ajtajában vígan pipázott a két strázsa.
Nagy és szomorú épület volt ez, ritka és szűk ablakokkal, melyek mögött nem igen jelent meg kiváncsian kitekintgető fej; ronda és barátságtalan szobákkal, melyekből a nehéz tölgyajtók ellenére csak nagy ritkán van kijárás; a szakadatlan munka ellenére nincs sem énekszó, sem megelégedés , sem becsület; a nagy társaságok és túlcsapongó érzések ellenére sincs jókedv.
A sötét multnak és sötét jövendőnek lakóhelye ez: a rabok háza.
Az a ház, a hova a dunaszögi öreg paedagogus kedvencz fiát elvezette a meredély, melyet maga választott életpályájának.
Komor, csupasz, meredek , magányos sziklán vezette át, ködös mélységekkel és rémítő hasadékokkal körül, melyekből ki-kicsaptak a föld mélyének titokteljes lángjai .
Elvakultan, vérben forgó szemekkel rohant át e kietlenen, nem látva czélját , halálra tapodva lábával egy-két útjába esett virágot, mely ékességül kinálkozott sivár keblére.
Futott, futott, hogy az emberek nagy irgalmatlanságától és a nemes fájdalomnak egy, szíve mélyén bolygó sugarától vezetve, a bíró és hóhér szerepét könyörtelen vérszomjjal végezze gyűlölt ellenségén.
De az Izsákot és a mennyei bíró jogát védelmező angyal halhatatlan; fölemelt kezét megragadta s ő a halál küszöbén egy pillanatra megragadtatván az élet szeretetétől, a félelem lázában rettegve a romlástól, a sírtól és a férgektől, eljutott egy szűk és sötét kamara szalmazsákjára.
Csodálatos szövedéke volt a jó és rossz egymásba fonódó szálainak, melyekből az emberi lélek szőve van.
Soha nem dolgozott és e szerint soha nem volt megelégedve; soha urat nem ismert s e szerint szenvedélyeinek rabságában soha szabad nem volt; sohasem szerették s e szerint ő sem szeretett igazán; soha nem bánkódott s e szerint sohasem tudta, hogy mi a boldogság.
Csak a magával való szilaj elégedetlenségnek vas karmai ragadták meg olykor s mikor vergődésében nem lelt csillapító kezet , akkor kereste föl a vágy szegény testvére után, ki a hullámok fenekén nyugodott.
Mindenesetre gyilkolni akart és bilincsekbe volt verve; de vétke perczében szerencsétlen kis hugára gondolt, és mikor börtönbe kisérték , öreg apja járt az eszében, jóllehet, nem bánat volt, csak az életnek nyomorult féltése, a mi megrázkódtatta; de a harangban, mely magányba , lemondásba, munkára kiséri, mintha a megváltás szava is csengett volna .
Durva szivében kétségkívül fölébred még a bosszú tüze.
Sok szerencsétlent kisért el ez a vészes tűz a bitófáig; de igen-igen kevéssel tartott még ki a hosszú raboskodás utolsó órájáig.
Kigyult a Mátyás szivében is újra, a mint égő agygyal hevert nyomorult fekhelyén és ablakának sűrű rostélyán csak lopva tekintett be hozzá a nap .
Megjelent előtte Ilona szépségének egész virágában; meg a kis testvér a távolságnak ködös leplében; meg a multnak szenvedélyei és a jövőnek reménység nélkül való kietlene.
A forró vér újra keringeni kezdett fagyos ereiben s szerette volna magára zudítani e vastag falakat, melyek a világtól mindörökre elzárták.
Igen, mindörökre, mert a hosszú-hosszú öt esztendő mulva nem annak adják vissza, hanem csak a kétségbeesésnek szolgáltatják ki prédául.
De a kövek erősek voltak és ő rabjuk maradt.
Csak a hitvány cserépkorsó tört darabokra, a mint hozzájuk hajította, s a lusta visszhang mordult meg érthetetlen beszéddel őrjöngő átkozódásaira.
Átkozta az igazságtalan világot, a nyomorult életet, az emberi tehetetlenséget és vadul lázongott gyávasága ellen, hogy nem bírta megölni magát.
A magány nemcsak megfélemlít, hanem olykor kétségbeesett vakmerőségre ragad.
Mátyás ordítozni kezdett, hogy a porkoláb kénytelen volt bebotorkálni hozzá.
Nehéz, mámoros fejjel jött s a rabnak nem került nagy erőfeszítésébe, hogy földre gyürje és kicsikarja tőle a kését.
De a lárma árulója lett, emberek jöttek, új itéletet mondtak felette és bilincsre verték.
Hosszan nem felelt átkaira senki a morgó visszhangon kívül.
Mikor külön büntetésének ideje letelt és először bocsátották a többi rab közé, homályos szemekkel, csontig fogyva, titkon tajtékzó ajkkal huzódott egy sarokba.
Egy szürke fejű gazember vállon ütötte s régi ismerős gyanánt köszöntötte.
A dunaszögi kollégiumban volt hajdan kályhafütő s valami «posta-ügybe » keveredett, azért került ide.
Zsebéből piszkos kártyát húzott elő és röhögve kinálta Mátyást, hogy most nem látják, üssenek egyet.
Tudja, hogy deák korában ő sem vetette meg, ha disznót kapott a tizesre.
Mátyás elfordította fejét és nem felelt.
Az «ismerős» azonban tovább unszolta, hogy már most itt nincsen sem úr, sem paraszt, hát úgyis mindegy.
Vigyorgó biztatása hatni látszott, mert a hajdani deák egyszerre csak rávetette égő szemeit s oly erőszakosan ragadta meg a kezét, hogy az egész tuczat kártya szertehullott.
- Megbolondult? - támadt rá mérgesen a czimbora, gyors ügyeskedéssel kapkodván vissza zsebébe kincseit.
Ha meglátják, mindaketten sötétbe jutunk.
Mátyás rekedt, de bátor hangon atyjáról kérdezősködött.
- Az öreg Hajós? - felelt a bajba keveredett kályhafütő, kedvencz kártyájának, a vörös disznónak hátát körmével jegyezgetve.
- Hát csak megvan.
Hordja a nagy grapsa könyveit a hóna alatt.
Az olyan penészféregnek a ménkü sem árt!
Arról persze nem tud semmit, hogy milyen derék fia van neki, mert úgy hallottam, hogy az ösmerősei titokban tartják előtte.
Bezzeg tudnak az én neveletlen gyerekeim az én bajomról!
Pedig már mai napság úr vagy szegény, annak mindegynek kellene lenni.
Akkor éjjel reggelig nem aludt Mátyás.
Melléből nehéz sóhajtások szakadtak fel, homlokát kiverte az izzadság, kezeit tördelte és úgy tetszett neki , mintha világosabb reggel várna rá a többieknél.
Nemcsak ő nem hallja hát annak a szegény öreg embernek átkait, hanem a levegőben sem kóvályognak sehol és nem keresik őt!
Nem borította rá szemfedőjét; nem ásott sírt neki ; nem temette el, és ha e rettentő épület egyszer kibocsátja vas karjai közül , talán egy reszkető kéz...
De nem.
Óh istenem, az nagyon, nagyon messze van !
Rég volt és ő el is feledte odáig az utat.
Elég, hogy a legrettentőbb teher leemeltetett vállairól, és könnyebben bujdoshatik majd a baráttalan sivatagban.
De az emberek!
Minő zavar ez lelkében az emberekről, kik meghallgatták egy elitélt gonosztevő kivánságát.
Megsejtették azok is, a kik nem hallották és gyöngédségből erős bástyát vontak ama sok bánatú vén szív és ősz fej köré.
Mit gondoljon ezekről?
A homályos gondolat, mely hosszan tétova röpködött így a sötét tömeg felett, galamb volt, mely egy kicsiny zöld szigetre talált, honnan ujjáalakulhat ennek a tépelődő rabnak egész világa.
Másnap munkát kért s elkezdte egy könyvkötőtől tanulni a mesterségét .
Reggeltől estig asztala fölé hajolva dolgozott.
Dolgozott csöndesen , szorgalmasan, megadva magát sötét sorsának, még nem számítva rá, hogy mit fog kezdeni a keservesen megérdemelt sovány fillérekkel.
Dolgozott csak azért, hogy dolgozzék.
Valami újon ébredt ösztön hajtotta munkára és jól esett neki, mikor keze, szeme, esze le volt kötve.
Sokan tudják, hogy mi a munka valami nagy fájdalomban; de kevesen, hogy mi az a vétkes gondolatokkal háborgó léleknek.
Ilona csábos képe még föl-fölkereste magányában a darócz ruhás komédiás-szeretőt.
Arczának rózsái a boszú új meg új lángjaira gyujtották szivét a csábító ellen; fekete szemei nyugtalan, viharos éjjeleken új s töredékeiben is sötét terveket ébresztettek lelke fenekén.
De reggel várták a munka asztala és szerszámai.
Az igéző kép eltünt, elveszett az egymásután fűzött lapok ezrei közt; a vészes gondolatokat mintha szívéből szorította volna ki, mikor a kegyetlen könyvsajtót csavarta s nem egy-két nap mulva, de végre is eljött az idő, mely az irigy szenvedély lángját kioltotta s olyannak mutatta az egész emléket előtte, mint az a könnyű aranyfüst, melyet ujjai között tartogatott.
Egy öreg parasztember kosarakat szokott kötögetni mellette.
A ki ránézett a kevés szavú, magába mélyedt, megtört rabra, a mint fűzfavesszeit nyeste , hajlította, fonta, bizony nem igen állhatta, hogy meg ne kérdezze, mikép jutott ide?
Szürke haja régi paraszt divat szerint sok csomóba fonva hullott vállaira és olyan becsületes, istenfélő arcza volt, hogy békó helyett inkább zsoltár illett a kezébe.
Volt is neki s vasárnap reggelenkint csöndesen eldudolgatta hol a «Mint a szép híves patakra» híres áriáját, hol a szentlélek úristent hivogatta magához keserves rabságába.
A kifent bajszú káplán úrnak, ki minden második vasárnap ellátogatott a börtönbe, nem volt az öregnél jámborabb hallgatója; csak ráfüggesztette mélységes töredelemmel szemeit és ha kétannyi ideig tart a prédikáczió, (a tiszteletes úr rendesen nagyon röviden végzett, mintha csak itten szükség sem lenne az igékre) akkor is örömest elhallgatja.
A munkában Mátyás volt a szomszédja, ki - valami különös és be nem vallott meghatottságból az ősz hajak szenvedése fölött - egyben-másban kezére járt az öregnek.
Ha keze reszketett, befűzögette helyette a vesszőket s egyszer, hogy kitörte a hideg, fenn virrasztott mellette éjtszaka.
Lassan-lassan kérdezősködés nélkül is kitudta tőle a történetét.
Igazi paraszt-dráma ez.
Most az egész vármegye ismeri Pántlikás Pannit, kit becsületes nevén Fodor Panninak hínak .
Az leánya az öregnek.
Bogárszeme hamisan tudott kacsintani s ha takaros kék viganójában tánczra perdült, vagy a kert alatt nótára gyujtott, csak úgy verekedtek utána a legények.
Hanem a Panni csak félvállról beszélgetett a szegény ember gyerekével, mert neki úrfi szeretője volt.
E miatt a bizonyos miatt aztán meg is botlott és egy kis batyút kötve a vállára, az éjtszakai csöndességben ott hagyta a falúját, melyben sem azelőtt, sem azóta olyan szép nótákat nem hallott senki, a milyeneket Panni magával vitt megkeseredett szívében.
Az öreg Fodor nagy bújában elfelejtett tanácsot kérni az istentől.
Akkor történt vele először életében.
Egy sötét este fejszével várta meg az úrfit, a nótárus deák-fiát, és leütötte.
Ez volt az eset, a miért vasra verték, fegyver között bekisérték Karámosra és elsentencziázták.
De ez még nem a történet vége.
Fodor Fanninak - a mint másodmagával kikerült az ispotályból - mit volt mit tenni: a gyöngyéletre adta magát, úgy tartotta el a kis gyerekét.
Pántlikás Panni lett belőle s majd elröpült a czifraságtól, mikor végigment az utczán.
Magának a főbíró úrnak a lelke is számot ád majd róla a mennyekben!
Az otthon maradtakra pedig pusztulás várakozott a gazda híján.
Az élelmes zsidók és rabló szomszédok kapva kapnak az olyan megszomorodott háztájon.
Az anyjuk meghalt és két neveletlen árvát hagyott koldusbotra, mert a házuk előtt megütötték a dobot és most az a két elhagyott csakúgy kuncsorog egyik irgalmas komától a másikhoz.
De milyenek ezek az irgalmas komák!
Volt, volt az öregnek miért az istenhez fohászkodni s Mátyás mindegyre jobban bámulta asztala mellől a szegény parasztembernek nagy, türedelmes szívét.
Egyszer esti szürkülettel épen készültek abbanhagyni a munkát, mikor a részeges porkoláb belökte szobájuk ajtaját s nagy röhögés közt tuszkolt be valakit.
Egy félig parasztosan öltözött, jó termetű fehérszemély volt, fején egészen a szeméig lehuzott fekete kendővel, a ki huzódozva állt az ajtó előtt.
Nem mert közeledni s csak lopva vetett befelé egy-két pillantást.
A mint azonban ráismert a kosárkötő öregre, ki a nap bevégzett munkája fölött elgondolkodva üldögélt és föl sem tekintett a zajra, csöndesen megfordult és eltávozott.
De a porkoláb csakhamar megjelent és elujságolta, hogy a Pántlikás Panni járt itt.
Azt mondják, mióta a kicsinye meghalt, egészen megtért az istenhez és még a főbíró úr orra előtt is becsapta az ajtót.
Most is abban járt itt, hogy ha valamiképen megbocsátana néki az apja és megengedné, hogy haza menjen, odavegye a házához a két testvérét és gondjukat viselje.
Ezeket beszélte nagy vigyorgás, tántorgás és kulcscsörgetés közt a porkoláb.
Másnap szerencsére vasárnap volt és az öreg Fodor kedvére kiénekelhette magát.
Hanem Panni nemsokára megint eljött és jobban összeszedte magát, mint első látogatása alkalmával.
Szótlanul, lassú lépésekkel és lesütött fejjel közeledett vén apja felé.
Régen látták egymást.
Évek előtt volt egy szép nyári estén, hogy a kertbe kéredzett a lány.
Akkor szökött meg.
Azóta csak a rossz hirét hallotta, csak az istennek látogató kezét érezte általa.
Most , hogy ismét szemtől-szembe állott vele, minden tagját elfogta a reszketés , öklét felemelte és úgy csapta mellbe a lányt, hogy az elszédült és leroskadt.
Már ennek így kellett történnie, mert hiába, csak emberek vagyunk.
Ezzel a súlyos csapással azonban végkép otthagyta az öreget a szívében lakó gonosz harag.
Sohasem volt nyughatatlanabb, mint azután egy pár napig, hogy büntetését kiállotta.
Mintha csak valami szíve szerint óhajtott vendéget várt volna.
Nem hiába várt, mert Panni harmadszor is eljött.
Az apja elfordult tőle, de meghallgatta, a mit itt annyi ember hallatára beszélt neki.
- Csak emelje rám édesapámuram megint a kezét!
Megérdemlem és nem is panaszlom fel soha.
A mennybeli isten értésemre adta, hogy hiába panaszolnék akármit, mert az én szavam nem hallatszik az égbe.
Elvette a kicsinyemet, az én kis cselédemet, mert azt sem érdemeltem meg.
Eszembe jutott, a mit az öreg tiszteletes úr prédikálni szokott, hogy: mikor valaki vesztébe indul , egy jelt ád néki az isten, hogy térjen meg.
Hadd térjek meg, édesapámuram , hadd térjek meg!
Ne fogadjon vissza leányának, csak azt engedje meg, hogy a kis árva, idegenbe jutott testvéreimnek a cselédjök legyek odahaza!
Az öreg sokáig mozdulatlan maradt.
De végre mégis csak intett, hogy : legyen.
Az elbukott, szégyen sarában vándorolt leányból egyszerre kitört a sok elfojtott érzés.
- Az isten fizesse meg!
Az isten fizesse meg! - zokogta és a boldogságnak ahhoz fogható képét, a mit ez a szegény, megtérni készülő teremtés megbocsátó atyja lábainál mutatott, hiába keresitek a gazdagok és a jók között, kik sohasem voltak kisértetben.
Mátyás hallotta és látta mindezt.
Épen egy biblián dolgozott s a kié a szent könyv volt, bizonyára nem sejtette, hogy a tékozló fiú történetének egyik lapján minő drága gyöngy pihen.
Egy könycsepp.
Ha vasrács, bilincs és börtönfalak komor szomszédságában lehet boldogságról beszélni, úgy kisértetben vagyok, hogy boldognak mondjam azt a csöndes, csillagfényes éjtszakát, mely erre a napra következett.
Mátyás azt álmodta, hogy sok-sok év mulva, melyek elfeledtetik a tévedéseket, de megőrzik az igazakat, a becsület útján fényes nappal visszajutott a templomutczai kis ház elé Dunaszögre.
A mint halkan, dobogó szívvel belépett, egy kitárt karú öreget talált ott, egy becsületben megőszült aggastyánt, ki soha, de soha nem sejtette, hogy kedvencz gyermeke hol töltötte el életének öt sötét esztendejét.
Mikor az álmodót fölébresztette a csöngetyű szava, mintha több , sokkal több sugár ragyogott volna a szomorú zugban, mint a mennyit életének akármelyik napja eddig küldött reá.
A várnagy ment keresztül a börtönökön , egy jószívű kis kopasz ember, ki nem csúfságból hítta «gyerekeinek» a rabokat.
Mátyás csöndesen odalépett hozzá és megkérdezte, hogy mihez szoktak kezdeni azok, a kik innen kikerülnek?
Aznap járta be az új követjelölt neve a vármegyeházát, és rikoltozták neki az első éljeneket odalenn az udvaron a hajdúk.
- Hadd éljen hát, - suttogta a zajra magában egy régi rab.
- Én elvégeztem vele számadásomat.
XXIII. FEJEZET.
A komák.
Ezeknek a sokaknak szomorú, sokaknak gyötrelmes, sokaknak üres világon van egy szent zúg; az ártatlanságnak, a szeretetnek, a reménynek egy zúga.
Egy zúg, hol a földi nagyság nem ér többet egy fölcziczomázott bábunál, a tömjén illata nem kábít, az arany csak játékszer és a napkeleti királyok csak játszótársak; hol ismeretlenek a viharok s míg a menekülő szív remegve fut át kincseivel a lybiai sivatagon, a kisded nyugton alszik, hol nem csábító a dicsőségnek hervasztó mámora és nem félelmes a halál árnyéka.
Egy zúg , melynek küszöbén levettetnek a bűn sarúi s ártatlanság és szeretet által megigazulnak a belépők.
Egy zúg, melynek zsupfedele alatt hajdan égi mosoly fogadta a fejedelmeket és égi kezek simogatták a jászol szelíd állatait.
Egy zúg a menyországból.
Ez a zúg a gyermekek világa.
Ilyen zúg most a kálozdi parknak az a vidám sarka, melyben a sűrűn felállított üveggolyók torzító ragyogása elhomályosodik egy gyermekarcz fénye mellett; a rózsák hivalkodó mosolya elhalaványodik egy gyermek tekintetének derűje mellett, és a madarak víg csicsergése elcsitul egy gyermekajk kaczagása mellett.
A kastély öröme, a kis Béla játszik ott, egy göndör barna fürtű, csillogó szemű, piros arczú, élettől duzzadó fiucska.
A mint nádparipáján össze-vissza nyargalászik a fű- és virágágyakon , hátracsapja papirosból készült generális-csákóját, mely mellé Sára asszony , a baromfi-udvar uralkodója, pompás kakastollat tűzött; piros fakardjával az egyik pillanatban irtó háborút visel az őszirózsák ellen, majd a másikban odatelepszik az elejtett ellenségek mellé és ügyetlen, apró kezeivel összekötözgeti; a kis katonának és a bokrétakötőnek szép, nagy szemeiben hol anyja szenvedélye ragyog, hol atyja borús mélázása tükrözik.
Az a szenvedély természetesen csak annyi, hogy Ferkót, a tömzsi parasztgyereket , mikor élelmes ujjakkal egy-egy czinkatonát a ködmön-zsebbe masiroztat, jól elkardlapozza s hogy ellenségeinek, az őszirózsáknak bármi keserves könyörgését is hallatlanul bocsátja el füle mellett; az a méla ború pedig nem több, mint egy kicsi kis bárányfelhő, mely tiszta fehéren, könnyedén , valami néma hattyúhoz hasonlatosan úszik végig az égnek nagy kékségén s nem tudni honnan jő, és azt sem, hogy hova megy.
A boldog kis gyermek körül minden örül és mosolyog.
A piros virágú büszke leanderek, a sötétzöld lombjaikba rejtőző fehér jázminok s a fűből kitekintgető kék ibolyák egyforma örömmel küldik hozzá illatukat, míg a jó öreg nap aranyos szőnyeget terít lába alá s a madarak víg fütytyel csapnak el feje fölött.
Még a kert végén a kripta szomorú falai és rozsdás vasajtaja is ragyognak, mintha megszánták volna ez ártatlan kisdedet és titkolni akarnák előle azt a sötét napot, melyet a jövő egyedül igér mindnyájunknak bizonyosan.
Ebben a derüs képben mégis volt egy árnyék.
Egyetlenegy, de mély árnyék.
A kis gyermek vén játszótársának, a mentornak ránczos, sárga arczán, mig a vadgesztenyefa illatos levelei alatt elgondolkodva szítta pipáját.
Nem azokból a futó árnyakból való, melyek a lélek röpke hangulatainak szárnyán jönnek-mennek; hanem azokból, melyek elszakíthatatlan fátyol gyanánt borulnak a homlokon, a néma aggodalom, a titkolt reménytelenség és titkolhatatlan rettegés redői fölé.
Istók csöndesen pipázgatott a fapadon és játszott a gyermekkel.
A füstkarikákat fujta egymásután és öreg szemeivel gyorsan hunyorgatva nézte a füst oszló ködét, a mint elborította a fényes kastély tündöklő falait, a végesi halmok zöld képeit, a mező sárga szőnyegét és a sirbolt kicsiny szent épületét.
Nézte s mig előtte kaczagva játszott a kis Béla, a névtelen filozóf vén szivét, mely hosszú esztendők óta hiven és reményekkel teli dobogott ennek a laknak s ezeknek a földeknek uraiért és jövendőjükért, névtelen fájdalmak szorongatták.
Mintha minden, minden füstbe oszlanék előtte s szorongásában hiába gondolta meg egymásután titkos számadásainak végét és a meggondolandókat mind.
Borongó tekintete eltévedt a kis falusi temető ákáczai és esőmosta fejfái közé arra a helyre, melyet annak az egyetlen nagy platánfának hüvös árnyékában magának kiszemelt; de most már az isten tudja, hova fogja vetni sorsa, ha itt minden füstbe megy , és kicsoda pihen majd meg abban a zúgban, melynek első foglalói az ő csöndes, magányos gondolatai voltak.
- Nem tudom, - sóhajtotta magában, nem - háladatlanság -e tőlem, hogy mikor az árviz őket fenyegeti, én még arra a szegény ördögre gondolok, kit Pallér Istvánnak hivnak!
Erről bizonyosan nem álmodtál, szegény öreg, kit sirodban is mélyen tisztelt barátomnak tartalak és szivemből kivánom, hogy nagy altodban se álmodjál sohasem!
Mert bizonyosan neheztelő szemekkel fogadnál odafenn, elfeledkeznél minden hűséges szolgálatomról a jusban, a theologiában s a klasszikusokban, és hirtelen természeteddel meg sem hallgatnád mentségemet, ha tudnád, hogy hires familiád gyász-pusztulása onnan kezdődik, mikor egy vér szerint való atyámfia, egy Pallérossi Pallér leány abba nagylelküen befogadtatott.
Talán bővebben is el kellett volna a boldogult Kálozdy Ádámné tisztes képe előtt ama gyönyörü alkalommal magyaráznom neki a takarékosság fényes erényét.
Mert ennek van leginkább hijával.
Igen, nem vonakodom bevallani magam előtt, a rokonság daczára sem vonakodom, hogy mindaz, a mit én valaha segítettem ebben a kastélyban, nem ér annyit, a mennyit ő rontott.
És ha ezeket meggondolom - bár ősi nevemet semmi okom szégyenleni - szeretném, ha valami más néven hívnának, mikor az öreggel találkozni fogok.
Kétségkívül, még soká borongott volna így a mentor, ha a kis vitéz oda nem nyargal hozzá paripáján és meg nem kérdi, hogy mikép megy az a vers, a mit tegnap este tanultak?
Istóknak ugyanis vénségére sok sok névtelen hivatala mellett még egy egész sereget kellett megroskadt vállaira venni.
Ő volt a mindig győztes vezérnek törzskari főnöke, kinek a hadi terveket ki kellett dolgoznia; fegyvergyárosa, ki kardjait kiélesítette és dárdákat vagdosott neki a fákról; markotányosa, kinek feneketlen zsebjeiben az éhes hadfi ritkán kutatott hiába s ölében gyakran aludta ki a hadviselés fáradalmait ; sőt még néha-néha paripája is, kinek öreg térdein a kis katona vigan vágtatott a csaták zajába.
Bár nem ismerem részleteiben a hadtörténetet , bátran ki merem mondani, hogy minde különböző tiszteknek egyike sem volt soha nagyobb buzgalommal, odaadással és szeretettel betöltve, mint Pallérossi Pallér István által.
Most is, úgy látszik, utóbbi minőségében akarta igénybe venni Béla urfi , mert kipirult arczával nagy hirtelenséggel ugrott az ölébe és követelte a verset.
- A verset, kis fiam? - mondá a mentor, pipa-csutoráját szája másik végébe fogva, miközben szeretetteljes, szürke szemeibe hirtelen odalopózott az a gyöngéd mosoly, melyet nagy bánata sem tudott soha visszatartani, ahányszor ezt a kis gyermeket látta.
- Nohát:
Egy, kettő, három, négy.
Kicsiny fiam, hova mégy?
A gyermek tapsolva, kaczagva, éles, csengő hangján kiáltotta a feleletet:
- Tudom már, tudom már.
Paripámra fölkapok.
Katonának fölcsapok,
Soha meg nem szaladok.
A paripa, melyre valósággal fel is kapott, oly gyöngédeden hintázta a kis rekrutát, a hogy csak egy kifáradt, vén harczi lónak megviselt, éles, öreg csontjaitól telik.
Sőt a mesebeli táltosok módjára, kik időről időre okos és elszánt beszédet szoktak folytatni szeretett lovagjokkal, még meg is szólalt:
- Ne csapj föl katonának, ne menj te háboruba, kis gazdám!
Maradj inkább itthon.
Gondold meg, hogy akkor a Bébé árván marad.
Az elhatározott ujoncz nem sokat látszott gondolni a kis ezüst csengős báránykával, mely a kerítés mellett bégetve legelészett.
- Majd a Ferkó gondját viseli, - mondá.
- Aztán meg, igaz, hát az a tömzsi!
A Ferkót is itt kell hagynod, a ki bodzafából sipot tud csinálni.
- Hát itt hagyom.
Elég katonámat ellopta már.
Gyí fakó!
- Az édes apát is itt hagyod?
Azt már mégis csak ne hagyjuk itt, kis gazdám .
Nincs itt nekünk semmi bajunk, mit keresnénk másutt?
A kis lovas egyszerre fölvetette nagy, fényes szemeit a mentorra, a gyermekeknek azzal a hirtelen megütődésével, mely minden akadályra meglepi őket, de sohasem jelent csüggedést.
A habozás csak rövid pillanatokig tart ; a vigasztalás rögtön helyt terem.
A vagdalkozó kis kezek leestek és a szegény, sokat hajszolt táltos egy perczig osztozhatott a nádparipa boldog pihenésében, mely egy törpe fenyő lábánál nyujtódzott.
A gyermek egy kis szünet után s halkan válaszolt:
- Az édes apa... azt nem hagyom itt.
De az se hagyja a kis fiát.
Eljön vele.
- De hátha nem megy?
- De bizony eljön.
Mintha csak e halaszthatatlan fontosságu kérdés hozta volna, Béla a fenyőligetből kivezető uton megjelent.
Nem hiába örök és vigasztalan árnyak közül jött, arczán bús, nehéz felhőket hozott s a tündöklő nap egypár ezüst szálat ragyogtatott fején.
Nehány rövid esztendő évtizedek munkáját végezte ez ifju férfin, kinek fiatalsága tán még gyermekkorával együtt szökött meg tőle.
Megvénült, elnehézkesedett.
Arczának üde, életteljes szine oda már ; sárga, hervadt és redős volt az s csupán azt a rokonszenves vonást nem vesztette el, melylyel a felső biró látszik tanuságot tenni a világ előtt , hogy: nem minden az, a mit ti láttok és tudtok, mert én ismerek azonkivül még egy nemes szikrát ennek az embernek szivében és nyilvánvalóvá teszem azt előttetek.
Kis fia eléje szaladt, és ölelte, csókolta azzal a kedves, mohó, telhetetlen hizelkedéssel, melylyel a gyermekek legelső választottjukat el szokták árasztani; azzal a magukról megfeledkező odaadással, melyben a világ egyetlenegy élő lényével szemközt önkénytelen lemondanak közmondásos jellemvonásukról, az önzésről.
Van, minden gyermeknek van ilyen választottja, legtöbbnyire anyja vagy egy kis játszótárs, kinek első mosolyáról vagy utolsó pillatásáról, melyet halálos ágyának párnái közül ő rá vetett, soha, de sohasem feledkezik meg s örök fényben kiséri az világi vándorlásában életének legelső, tarka emlékeiből, melyeket réges-régen homályba borított a távol.
A kis Béla atyját szerette így; attól tudakolta , hogy: ha katonának menne is, ugy -e sohasem hagyná el a fiát?
Ha tekintettek valaha szemek gyöngéden gyermekarczra, ugy Béla szemei bizonyára végtelen szeretettel nyugodtak gyermekén, kit karjai közt tartott .
De mind -e gyöngédség, mind -e szeretet nem annyira elüzni, mint inkább felébreszteni látszott tekintetén egy bus szemrehányást, melyben nagyon kevés remény volt s melyet ebben a perczben alig értett volna más, mint a mentor, ki nemcsak azokat a hosszu, vigasztalan számadásokat, hanem szivét is ismerte.
- Hátha nem mennék el, kis fiam? - mondá Béla, odaülve Istók mellé a vadgesztenyefa alá s térdei közé vonva a szemeivel, ajkával, karjaival rajta csüngő gyermeket.
A fiucska egy kissé elvörösödött a váratlan feleletre s szomoruan dobálva szerteszét a lekaszabolt őszirózsákat, rövid idő mulva akadozó és suttogó hangon válaszolt:
- Akkor... akkor én sem leszek katona.
- Pedig ott szép, arany-sujtásos ruhát, tollas csákót és sarkantyus csizmát kapnál ám, - biztatta apja.
De a gyermek odahuzódott ölébe és megmaradt szavánál.
- Igazi paripát adnának alád és kedvedre nyargalhatnál rajta, mint a Ferkó huszár-bátyja, a ki husvétkor fölvett a nyeregbe maga mellé.
Emlékszel rá?
- Nem, nem, nem leszek, - mondá komoran a fiu, kire nézve a játék tulajdonképen a világ legkomolyabb dolga volt, és mintegy védekezve fogta át atyja térdeit.
- Aztán meg...
Hiába, mindhiába!
A gyermek Béla ölébe rejté kitüzesedett arczát, hogy megszabaduljon a kisértések csábító képeitől, melyek attól akarják elválasztani, a ki legdrágább a világon az ő kicsiny szivének.
És a szeretetnek bátor, hősies lemondásával hangoztatja:
- Nem megyek, nem hagylak itt.
Atyja hosszan, hosszan tartja karjai között és nem veszi észre, hogy Istók előbb csak csöndesen félrefordul tőlük, azután lassu, nesztelen lépésekkel odább áll.
Alig veszi észre azt a czimeres, fényes hintót is, mely nagy robajjal hajtat végig a kert alatt vezető uton.
Pörge kalapos, libériás kocsis hajtotta a szürkéket s az az alacsony, gavalléros ur, a ki benn ült a hintóban, térdeire támasztott kezekkel úgy tekintgetett itt körül, mint a gazda szokott a tulajdon földén, magában birálgatva a vetést, a buzakereszteket, a szénakazlakat, a napszámosokat, a kastélyt, még a kriptát is.
Hazafi volt, a vármegye régi bankárja és az ország egyik uj nemese, kinek apja csak egy nyaláb el nem kelt nyulbőrt hagyott neki örökségbe, maga beleült a Péterfi grófok ősi birtokába, fiai bele fognak ülni még sok sok régi birtokba és unokái talán már nem is találnak maguk körül semmit, a miben már benne nem ülnek.
Akkor majd aztán azok kezdenek el kártyázni.
A porfelleg eloszlott az uton s eltünt a hintó, melynek élelmes gazdája nem sokat gondolt vele, hogy nyájas köszöngetése viszonzatlan maradt.
Béla ezekben a perczekben egészen kis gyermekéé volt, azé az apró jószágé, ki megváltóul küldetett két ifju lélek sivár és örömtelen életének s egy vén család fenyegetett történetének folyamába.
De későn küldetett, mint az a szent férfiu, ki sem bölcsességével, sem ártatlanságával, sem vitézségével nem vala képes feltámasztani az örök város régi erkölcseit, melyek a féküket vesztett szenvedélyek mámorába fultak.
Mi változást idézett elő Béla életében a gyermek, kinek születése velőkig megrázta őt?
Egy sebes vizü patakot láttam egyszer.
Zajló árja gyorsan ragadott egy faágat, melyet az erdőn valami vihar tört le törzséről és hajított bele.
A patak medréből egy vizi liliom karcsu levelei sárgás-fehér , most fakadó bimbót emeltek föl, mely egy pillanatra megállította az ágat.
A viz sebesen gyürüzött körülöttük s a feltartott ág, megtépett lombjával befödve a bimbót, küzdött ellene, a meddig tudott.
De az ár uj meg uj rohanással ostromolta s elszakítván a parttól, melybe fogózni akart, az ágat, lombot és letört bimbót magával ragadta...
A vészes szenvedélyeknek amaz örvénylő árjában, mely Bélát ifju korának egy sötét és szerencsétlen napja óta ragadta magával, - ott is fakadt egy kis bimbó megállítani őt.
Míg nejének egy addig ismeretlen tekintete a boldogság reményével biztatta, lelkének jobb felére büszkén s mintegy megigazultan térdelt a bölcső mellett.
A szeretetnek az a megfoghatatlan, inkább csak sejtett fénye, mely bizonyos pillanatokban époly titokteljesen üt meg bennünket, mint a halál árnyéka, visszaüzte lelke mélyére a szenvedélyeket , melyek rabjokká tették.
De a lánczok, melyek észrevétlenül gyürüznek áldozataik körül mind sürübben, mignem elsorvadnak azok, már erősebbek voltak, semhogy Béla kezei eltéphették volna.
Mint a test forró láza a gyönge alkatuakat hagyja el legnehezebben, úgy a léleknek amaz égő kórjai legmakacsabban kapaszkodnak a gyönge szivekbe.
Az övé pedig gyönge sziv volt, mely bajaiban, szenvedései közt sohasem hítt orvost, hanem engedte harapózni, egyre tovább harapózni a kóranyagot.
Az első napok az öröm meggondolatlan elragadtatásában teltek.
A fiatal apa kidobatta ágya fölül a Vénus-képet, mely multja egy bűnös gerjedelmének emlékét őrizte; elzárkózott a sürün érkező czimborák elől, kik számon kérni jöttek, hogy miért zavarta meg a vadászmulatságot; bezáratta a kártyaszobát és azt hitte, hogy új életet fog kezdeni.
Felhívatta az öreg papot, hogy alapítványt tesz szegény családok gyámolítására, melyeket a családfő korhelysége indít pusztulásnak .
De pénzes ládája üres volt s a nemes alapítvány is kölcsön pénzből került .
Ez elszomorította és gondolkodóba ejtette.
Borongani kezdett s rövid napok alatt át kellett látnia, hogy tulajdonképen börtönben van, melyből csak kétségbeesett eszközökkel lehet szabadulása.
Vig napjaiban sohasem látogatta meg a bukás kisértete; most mindig ott találta gyermekének bölcseje mellett és vasmarkának kegyetlen szorítását érezte torka körül .
Azon a ponton volt, a hol a gazda számítása, takarékoskodása, önmegtagadása , mind homokba való irás, mikor a biborban ragyogó nyugoti ég már a következő reggelre jelenti az elmaradhatatlan vihart.
Mit tegyen, mihez folyamodjék , minő isten csodájától várjon menedéket?
A magánynak sok kinos órájában hosszu heteken keresztül gyötörték e felelet nélkül való kérdések szivét , melyet egy uj csalódás is uj keservvel töltött meg.
Ilona ép úgy kelt föl betegágyából, mint hajdan: ép annyi türelmetlenséggel, szenvedélyességgel , gyöngédtelenséggel és szeretetlenséggel iránta; az az egy pillanat, mely minden jót igért, eltünt az élet beváltatlan reményeinek végtelenségében s mikor a gyöngélkedő szép asszony, bágyadtan dülve karszékébe, kaczéran próbálgatta pongyola-főkötőit tükre előtt, már messze, igen messze volt.
A mint végig tekintett Béla a jövendőn, csak egyetlenegy szomoru reménye maradt: a kártya, hogy visszanyerje most fia számára mindazt, a minek őrá nézve már nem volt értéke s a mit elvesztegetett.
Legalább ezzel csalta magát, ezzel szépítette szenvedélyét azon a napon, melyen ujra a mulatók asztalához ült, hova elsőben a szenvedés kergette s most már kiolthatatlan szenvedély csábította.
Ugyanazon a napon történt ez, melynek reggelén neje durván bánt Istókkal, ki hosszu és alázatos kerülők után szóba hozta, hogy a három hátas ló közül kettőért a Venyige-zsidó jó pénzt ajánl.
De mintha a bornak keserübb lett volna az ize, mint annakelőtte!
Bélának nem volt nyugta az ujra fölnyittatott kártyázó szobában, a víg czimborák lármás társaságában.
Fölkelt és csöndesen átszökött kis fiához.
A gyermek aludt és diszesen faragott bölcsejében, aranyozott kárpitok homályos csillanásai s drága függönyök lágy suttogása közt bizonyára nem álmodott rongyokról és száraz kenyérről.
Béla lehajolt hozzá, megcsókolta és a szeretet kétségbeesett erejével ragadta meg a gondolatot, hogy e nyugton alvó kisded számára nyerjen vissza mindent, a mit hihetetlen gyorsasággal eltékozolt: az ősi kastélyt és ősi földeket.
S ment vissza a mulatók közé.
A változás, mit a gyermek hozott életébe, mindössze annyi volt, hogy a szive mélyén nyugvó nemes hullámokat fölverte és összekeverte a salakkal.
Senki sem mondhatja, de nem is mondta senki s én sem merem mondani, hogy nem szerette igazán a kicsinyt.
Ellenkezőleg.
Soha égőbb ragaszkodással , kétségbeesettebb gyönyörüséggel nem ringatta karjain apa gyermekét, mint ő .
Soha, mióta a hideg és könyörtelen hullámok összeborultak a fölött a szerencsétlen sziv fölött, mely utána szakadt meg, távolról sem szeretett senkit úgy, mint e kis vendéget.
De talán nem is szeretett senkit mást.
A mi jó, gyöngéd, meleg és nemes volt szivében; a mit az élet viharai között megőrzött azokból az órákból, melyeket éhezve és dideregve virrasztott át régi kis viskójukban anyja halálos ágya mellett: az mind, mind gyermekeé volt.
És a gyermek öntudatlanul is érezte ezt s fejlődő érzéseinek legteljesebb, legdrágább virágával szegény atyja felé fordult.
Mikor vendégekkel volt tele a kastély s anyja idegesen csókolta, hevesen ölelte és türelmetlenül altatta, a kicsike mindig atyja ölébe kivánkozott, kinek nem volt mulatsága - lett legyen ez bármily szilaj - melyet gyermeke kedveért rögtön félbe ne szakított volna.
Sohasem számlálta az éj borulatával sötétedő és hajnal szürkületével derülő órákat, melyeket egy kicsiny betegágy mellett töltött.
Fiatal képzelete uj erőre gyult és végeérhetetlen mesélgetésében fáradság nélkül járta meg az óperencziákat s emelkedett fel a csillagok világáig.
Bélácska csak az ő ölében érezte igazán jól magát, mikor a szeretetteljes sötét szemekbe mosolyt csalt.
Hozzá kivánkozott anyja karjaiból, lábainál a szőnyegen órákig eljátszott, mig az ő nehéz pillái az átkorhelykedett éjtszakák adóját fizették, s mikor fölnyitotta szemeit, rendesen térdeit álölelve találta a gyermeket, ki nesztelen csöndben, mozdulatlanul várta ébredését s kaczagva kivánt jó reggelt neki.
A kis fiu a világon mindenkivel szemközt azt a heves, makacs , korláttalan természetet mutatta, melyet anyjától örökölt; hogy atyjának gyöngédebb, melegebb, szeretőbb lényéből is volt benne valami, arról - a hálának kimagyarázhatatlan törvényénél fogva - csupán csak Bélának volt alkalma meggyőződni.
Volt valami mélyen megindító e benső, széttéphetetlen ragaszkodásban e két sziv között; valami, a mi azt sejtette, hogy ez a kicsi jószág anyjának tétova járó gondjaiért keres magának kárpótlást, ez a megtört ifju ember pedig mindazokért az örömökért, melyek a boldogoknak osztályrészül jutnak.
Ilona csak pillanatokig tudott fiáé lenni; (akkor aztán ölelte és csókolta oly mohón, hogy majd megfult és piczi vállain foltok maradtak !) A hódoló udvar, melyet még egyre fejlő szépsége csábított körébe, minduntalan elhivta s ha Béla szeliden figyelmeztette egyre-másra , oly szemrehányásokkal válaszolt, melyekre férje nem tudott mit felelni.
A két év, a szerencsétlen két év, mely így folyt el, csak mind borusabbá tette az eget fölöttük, mind zajlóbbá az örvényt lábaik alatt.
Béla vesztett , sülyedt, bukásába rohant.
De minél több felhő verődött össze arczán, annál ragyogóbb verőfény várta kis fia szemeiben.
A szerencsének végzetes hajszája, melybe keveredett, mindig nyugtalanabb, mindig reménytelenebb , mindig kétségbeesettebb lett, mikor egy reggel a kálozdi faluházán kitüzték a nagy nemzeti szinü zászlót, melyre ez volt irva: «Éljen Kálozdy Béla követjelöltünk !» s a mely uj életet látszott jelenteni.
Mátéfi Rudi hozta meg az első hirt a vármegyének görhes, meghajszolt , megizzasztott lovain.
A porfelleg, melyet fölvertek, mindjárt azután emelkedett a végesi szőllők alatt, hogy Hazafinak hivalkodó fogata eltünt a túlsó oldalon.
A szegény irnoknak örömben uszó arcza egészen ki volt hevülve s ezek a vén, százados fák körülötte bizonyára soha nem láttak ragyogóbb kék mellényt annál, mely alatt az ő szivét dobogtatta a család dicsősége.
Béla elhalaványodva kapta meg a hirnök kezét s az érzelmeknek és gondolatoknak reszkettető árja rohanta meg egyszerre lelkét.
Az a megragadott kéz rá nézve a szalmaszál volt már, melyet a legeslegutolsó órában pillantott meg a komor vizeknek elnyeléssel fenyegető, végetlen áradatán.
Utána kapott.
A pir lassan-lassan kezdte visszafoglalni sápadt arczát, míg tekintete hosszan és mereven a jó hirt hozó koldus-atyafira volt szegezve, ki nyugtalanul izgett-mozgott és észrevehető volt, hogy mindenkinek fülébe szeretné kiabálni ujságát.
A gyermek tágra nyitott, értetlen szemekkel bámult hol egyikükre, hol másikukra, mig megunván a csöndet, elpártolt nádparipájához s ujra kezdte az irtó hadjáratot a virágok ellen.
Így álltak ott némán egy darab ideig s észre sem vették a mögöttük közelgő könnyű lépéseket mindaddig, mig Ilona sugár alakja előttük nem állt s vizsga tekintettel méregetni nem kezdé zavarukat.
Ez a szép asszony, úgy látszik , minden tavasznak, mely felette elröpül, magánál tartja pompáját s a hervasztó ősz elől minden báját sikerül megmentenie.
Semmivel sem kevésbbé szép ma, mint akármikor; csak arczának hajdan oly biztos erélye mintha helyet engedett volna valami habozó, révedező, elégedetlen nyugtalanságnak.
Olyan volt, mint a császárkorona fenséges virága, mely egy fa árnyában nyilik s a lombokon keresztül-szürődő verőfény az árnynyal vegyest játszik, mozog, reszket, tündöklik a pompás, égő, aranyos szirmok felett.
- Hozta isten, Rudi! - nyujtá finom kezét az érkezett elé, kivel szemben mindig bizonyos leereszkedést s ennélfogva fensőséget szokott mutatni, mely olykor-olykor az ízlés határaival sem törődött.
- Jó reggelt.
Úgy látom , valami kellemetlen hírt hozott.
Az ilyenekkel, tudja, jobb megvárni az estét: akkor legalább senkinek nem rontjuk el a napját velük.
Rudi szemei vidám mosolyra csillantak s közbe akart vágni mentegetőző felvilágosításával.
De már akkor Ilona férjéhez fordult s mintha magára nézve csakugyan egész komolyan estére akarná hagyatni a rossz ujságot , hirtelen így folytatta:
- Nem is képzeli, Béla, miért keresem fel ily sietve!
Gondolja csak, a szegény Szultánnak valami baja támadt az éjjel.
Nem akar fölkelni az alomról, hozzá sem nyul az abrakhoz és olyan bús szemeket vetett rám, mint egy beteg galamb.
Ön mégis talán jobban ért hozzá nálam; megnézhetné, hogy nem lenne -e szükséges orvosért küldeni be Karámosra.
Mert erre a Kurzra a kutyámat sem bíznám.
De Béla merengő tekintete a messze halmokon járt s úgy tetszett neki, mintha csak álmában hallaná, a mit neje beszélt.
- Hallotta? - kérdé tőle hangosabban s a neheztelésnek egy kis árnyalatával a paripájáért aggódó asszony.
- Hallottam, Ilona, - felelt szórakozottan a kérdett.
- Intézkedjék úgy, a mint jónak látja.
Rudi igen fontos hírt hozott s épen nem kellemetlent.
A nő kiváncsian vetette szemeit az izgő-mozgó fiatal emberre, ki már-már azt hitte, hogy meg van váltva és beszélhet kedve szerint.
Nem is választotta el már egyéb túláradó szívének kiönthetésétől egypár rövid, futólagos kérdésnél, melyet Ilona intézett hozzá.
- Fontos hírt?
Nem tudom elképzelni, mi lehet.
Talán az ivándi versenyre vonatkozik?
De ne tartsa hát ilyen soká zár alatt kincsét, barátom.
Hisz különben épen nem panaszkodhatom, hogy valami nagyon sok mondani valója lenne.
Kapjon rajta, ha van valami.
No végre, hála istennek, beszélhet.
Dehogy is tartja zár alatt; dehogy tartja.
- Nem az ivándi futtatás, kedves sógorasszony.
Egészen más, hatalmasabb verseny, melyben családunkra új diadal várakozik.
Móricz bátyánk lemondott a követségről s már talán vissza is bújt a barlangjába.
Új választás lesz a karámosi kerületben s odabenn a vármegye urai egy akarattal Bélát kiáltották ki jelöltnek.
Nekem nem sok szavam volt bele, (az irígység most sem engedte még följebb vinnem kancelistaságnál !) de higyjék meg, majd kiugrottam bőrömből örömömben, mikor Vincze bácsi elharsantotta a jelszót.
Hiába, csak én is tartok valamit a családra!
A szép asszony a meglepetésnek egy gyönge, urias felkiáltásával fogadta a hírt.
Mintha csakugyan az ivándi futtatásról lenne szó.
- Lehetetlen!
No Béla, végre megnyílik a maga pályája is.
Nem lehet több panasza a sors ellen.
És van valami valószinüség megválasztásában?
- Hogy van -e? - kiáltotta az elragadtatott hirnök s hirtelen hátravetette atilláját, hogy családi büszkeségtől dagadó keblén egész terjedelmében ragyogtathassa a kék mellényt.
- Úgy állunk, mint tizhez a száz.
Az a félszemüveges Péterfi gróf bizonyosan fellép, mert régen áhítozik már a követségre.
De arra nem voksol más, mint a kit bottal hajthat oda.
Semmi népszerüsége: nagyon ángolos.
A jó név csak mindig jó név marad s már itt a mi vármegyénken egy Kálozdyval szemközt maga Grassalkovich herczeg is a rövidebbet huzná.
Aztán még hozzá ő!
Nem felejtette ám még el a nép, hogy a nagy szárazságkor ki adott életet neki!
- Ez mégis derék, hogy ide gondoltak, - mosolygott Ilona azzal az öntudattal, hogy ez a kegyes mosoly bőves bőven megfizeti a szegény irnok minden lelkesedését.
- Nyujtsa a kezét, Béla, és fogadja üdvözletemet .
Lássa, a sors is az én részemen van s úgy intézi a dolgot, hogy kénytelenek legyünk Pestre költözni.
Erre aztán csöndes, jókedvű dudolással befelé indult.
Egy pár lépésnyiről még visszafordult és emlékezetébe hozta férjének szíve nagy aggodalmát.
- Bocsásson meg, hogy országos gondjai közt figyelmeztetem, ne feledkezzék meg végkép a szegény Szultánról.
Néhány perczet szentelhetne neki.
Rudinak vissza kellett sietnie a városba, mert ő ragyogó mellénye, fontos küldetése és családi önérzete ellenére is csak bizonytalan helyzetű vármegyei kanczelista volt, ki némi szorongással gyanakodott, hogy a pecsovics-hírben álló alispán nem igen nézi jó szemmel kortes-utazását.
Béla magára maradt.
A kis fiú víg nevetése már messziről, a fenyvesből hangzott ide hozzá.
Sokáig sétált föl s alá a kert útain és szomorú szeme gyönyörködött a derült, tiszta napban.
Meg-megállt a gyermek játékai fölött , ki homokból várat épített, melyet az alattomos szeleknek könnyű volt megostromolni és porba dönteni.
Megütötte füleit az ebédvivő parasztasszonyok éneke, kik üres fazekaikkal visszatérőben voltak a mezőről.
Egy szegény vándorló legény hangos füttyszó mellett telepedett tarisznyájával a kert alatti árokba és vígan tekintgetett szét a verőfényes vidéken, melyen útja átvezeté.
Kósza figyelmét minden apró kép, minden fölcsendülő hang magára vonta, mint ezt nagy meglepetések után, terveink zavarában ép oly gyakran tapasztalhatjuk, a mennyiszer a teljes fogékonytalanságot a tarka jelenetek iránt.
Béla képzelete - mint az árnyas fészkéből megriasztott fürj - ugrált, szökött, röpdösött rögről rögre a kalászos mező aranyos hullámai közt.
Egyszerre megszólalt a falu kis harangja.
Puliszkánéra szólt, egy félig süket, félig vak, félig sánta vén asszonyra, ki tavaly volt kilenczven esztendős.
Már régen botra támaszkodva járt, kihullott minden haja , elszállott minden öröme és Béla kegyelemkenyerén élt.
Lóti-futi szolgáló korában került a kastélyba; jól emlékezett az öreg grófnéra: soha azéhoz fogható drágalátos selyemszoknyák nem suhogtak itt a levegőben, soha olyan fehér kezeket nem csókolt.
Megfakult, régi-régi tulipános ládája fenekén, a sok-sok kaczat között végesvégig megőrizte azt a piros keszkenőt, melylyel lakodalma éjjelén bekötötték a fejét, melynek akkor olyan hosszú hollófekete hajékessége volt, hogy négy soros kontyba tudta csavarni.
Az a keszkenő még a grófnétól került.
És öreg szívének fenekén, hosszú élete együgyü emlékeinek lomja közt is őrizgetett valamit azokból a napokból: mélységes hálát az uraságok iránt, kik fiatal, deli, jó dolgos urát megszabadították a katonaságtól.
Pedig akkor nehezen ment, mert úgy beszélték, hogy a császárnak háboruja van a francziákkal és a Suta-árvák kenyérkeresője, a kit megfogtak, nem is jött többé haza sohasem.
A vén asszony hosszan el tudta mondani ezt a történetet, és sokszor leselkedett utána, hol egyik, hol másik saroknál, ha valahogyan el tudná kapni Bélának vagy Ilonának a kezét, kikre e jámbor lélek hálája örökségben jutott a kastélylyal.
A leánya Bogádra ment férjhez, s mikor már nehéz volt neki a szolgálat, hitták is eleget, hogy költözködjék hozzájuk, de neki úgy tetszett, mintha idegen temetőben sokkal hidegebb lenne a föld annál, mely ura mellett itt várakozik reá.
Itt őszült meg és aggott el, mígnem halott-öltöztető, temetéseken siránkozó, sírja szélén botorkáló anyókává lett.
Béla rendelt neki egy kis zúgot valamelyik béres-házban, gondoskodott róla tehetetlenségének napjaiban és valóságos bálványa lett az öregnek.
Csöndesen folytak volna napjai, ha Ilona egyszer jó kedvében két tyukkal meg nem ajándékozza.
Ennek a két vén állatnak szentelte életének végső gondjait; tojásaikat összegyüjtögette, besántikált botjával Karámosra, összelökdöstette magát a kofákkal és várta türelmesen a vevőket tojásaira.
Azzal az egy pár fillérrel, a mit árult , huszszor-huszonötször eltipegett az esztergályos sátra előtt, míg kiválasztotta magának a legpirosabb fakardot vagy a legharsányabban rikoltozó trombitát, egy jó óráig elalkudott rájuk és csillogó szemekkel totyogott velük hazafelé.
Itthon aztán a kertben megleste a kis Bélát , mikor magát kapta, reszkető kezeivel felkötötte neki a rikító szerszámokat és meghagyta, hogy megmondja ám odabenn: ezt meg ezt az öreg Puliszkáné vette azért a jó meleg levesért, vagy azért a viselt ködmenért, a mit a minap juttattak neki, mikor a hideg rázta és azt gondolta, hogy meghal.
Erre aztán megnyugodva tipegett kamarája felé, hogy ilyen apró szives fogáskák majd csak nem engedik tőle elfordulni az uraság jóvoltát, a meddig a fölséges istennek az ő vándorlásában gyönyörködnie tetszik.
Hanem egy alkalommal vesztére ment be tojásaival.
A mint a piaczon üldögél , megpillantja szép unokáját, a Fodor Panni leányt Bogádról.
Olyan czifra volt, hogy majd elröpült a pántlikától és még ki is volt festve az orczája .
Oda kiáltott rá, hogy: - Állj meg egy szóra, Panni; milyen sorsba jutottál ?
Hanem a szép leány elfordította a pirosítós képét, mintha nem vette volna észre és eltünt a hetivásáros kocsik között.
Az öreg tudta, hányat ütött az óra; de nem tudta maga sem, hogyan került haza Kálozdra.
Támolyogva, sírva , átkozódva jött s ettől a naptól kezdve csak a legmelegebb verőfény tudta egynehányszor a béresház elé csalni sötét zugából.
Ilyenkor mindig Bélát leste, mert családját megtagadva, gondolatai csak a másvilágon és azokon a jótéteményeken jártak, melyeket a kastély uraitól vett az esztendőknek szinte megszámlálhatatlan sokasága alatt.
Áldja, áldja meg őket az isten sirjaikban, ágyaikban, bölcsőikben!
Áldja meg közülök a nagyokat és kicsinyeket!
Ezt rebegte el tegnapelőtt Bélának, kit alázatos tisztelettel haldokló ágya mellé kéretett.
Noha fogai mind kihullottak már, a halál környékezte szívét és a szerfölött való érzékenység elfojtotta hangját, Béla megértette jól az egész áldást és azzal az ujsággal köszönte meg, hogy a Panni leány jó útra tért.
Az öreg nagy fuldoklás közt integetett, a mi talán azt jelentette, hogy: nem sokára tudni fog már mindeneket, és meghalt.
Most őrá harangoznak.
A mint Béla hallgatta a harangszót, (olyan könnyen kongott, nem hiába hogy senki sem siratta a szegény anyókát !) úgy tetszett neki, mintha annak a hidegedő, együgyü szívnek áldását hallgatná; mintha már meg is fogant volna rajta.
Régen látta már a jövő napok közelgő rémeit; de tehetetlenségében nem volt képes elűzni őket.
A hányszor csak tekintete kis fiára esett, égő fájdalom szaggatta szivét és világossá lett előtte, hogy csak isten csodája segíthetne rajta.
El kell válnia ezektől a hegyektől , ezektől a mezőktől itt körül, ettől a kastélytól és a nagy világ homályos ösvényeinek egyikén elindulnia kenyeret keresni.
De most, az utolsó perczben, mikor már körül kellett tekintenie a sötét platánok, bús fenyők és illatos gesztenyefák között, hogy melyikről messe vándorbotját; most, mikor a szegénység már kopog kastélyának czimeres ajtaján, hogy kivezesse őt, szép nejét és ártatlan kis fiát e büszke falak közül s idegen kezekre bízza őseinek hamvait; most, mikor a bizonytalanság, a nyomor, talán a sülyedés tátonganak előtte: ím megnyílik az ég és nyilatkozásában csodát küld megmentésére.
Vajjon ki volt az, a ki annak a vén szívnek utolsó áldását , utolsó imádságát a jutalmazó örök biró elé vitte!?
Meg van hát könnyítve a nehéz búcsú; a fekete fátyol arany szálakkal szőve át.
Új pálya nyílik előtte, melyen az eltékozolt javak helyett becsületet, hírt, nevet arathat és hagyhat örökbe a kicsinynek.
Ő sem kapott hazulról egyebet.
Legyen itt minden másé, csak ő maga maradhasson a magáé!
A mint a kertben járkált , fölkeresték ifjú, rajongó álmai s hánykódó szíve meg-megdobbant amaz álmatlan éjtszakák emlékeitől, melyeket a kis mályvarózsás kerti lak csöndes szobájában valamikor átvirrasztott, áttanult, átábrándozott.
Régi, feledésbe merült eszmények foglalták el lelkét.
Újra forrott benne az egykori lelkesedés, melylyel az «élő szobor» lábaitól a bűvös arczra föltekintett .
Annak szánta akkor életét, agyvelejének minden gondolatát, szívének minden csepp vérét, izmainak minden erejét.
Mintha csak egyetlen éjjel választaná el azoktól a napoktól!
Ez órában megint az a fiatal rajongó volt .
Hazaszeretet, családi bú és apai remények vegyültek össze lelkében , megfeledkezett egészen a napról, melyen itt kell hagyniok ezt a falut s égő szemei előtt fel-felcsillant már annak a másiknak fénye, melyen vissza fognak térni ide s kifényesíttetik az ősi czimert.
Eljött az este és vele együtt a «pártvezérek ».
Csengős lovakon, jókedvvel , víg zajjal közeledett Kálozd felé a vármegyei törzskar, mely Vincze bácsit ismerte főfő tanácsadójának.
Három kocsival jöttek, hogy annál többet mutassanak s a fontosabb pontokon: a Vörös Biká-nál, a Becsali-ban és még egy néhány helyen stácziót is tartottak, jó korán felismervén a jelentőséget, melyet ezeknek a megszállott poziczióknak a megindulandó hadjárat folyamán tulajdonitaniok kell.
Sok efféle nemzeti háború bizonyítja az ősidők homályától kezdve egész a mai napig, hogy a korcsmárosok a leghatalmasabb kortesek.
Mindenütt alkudozásokat folytattak a Kálozdy-zászlók kitűzése iránt: most még csak az az egy van készen, a mit az Ignácz hajdu lobogtat az első kocsi bakján, hanem egy hét alatt lesz annyi , hogy a kék eget se látjuk tőlük.
Ez a fennhangú biztatás természetesen attól a lármás hadvezértől került, ki jelenleg ugyan csak a vármegyei hajduknak volt generálisa és a raboknak korlátlan parancsnoka, de leleményesnél leleményesebb és czifrábbnál czifrább haditerveit és cseleit bátran összehasonlíthatná a világ leghíresebb haditerveivel és cseleivel.
Nem mulasztotta el megállítani a menetet egy-egy roskatag, hulló vakolatú ház előtt, melyben valami pusztulásnak indult nemes urat, valami jobb szájú , jobb vérű, jobb torku hazafit tudott.
Csak a pipáját tömte meg mindegyik , azután felült.
Az újonczozásnak ebben a lelkesítő folyamában, melyben több rendbeli csutorának és pinczetoknak is része volt, a világért meg nem feledkeztek volna Bárándy Gáspárról, erről a tekintélyes és furfangos politikusról , kinek mindörökre feledhetetlen az a sikere, mikor a bogádi bocskoros nemeseket Harkányi viczispán részére térítette egyetlenegy dikcziója, melyet - a faluvégi dombon gubbaszkodó akasztófára mutatva - így kezdett: Itt, hol őseitek elhullottak stb.
Tiszteletes Molnár Ábrahám úr sem volt rest, a hogy beszóltak érte a parókhiára.
Épen a reverendáját gombolta kifelé, mert a vén Puliszkánét a háznál ő imádkozta el.
Az örvendetes meglepetés minden tüskét meglágyított mord tekintetén, a mint kászolódott fel a kocsiba az istentelen Gencsy Laczi mellé, kivel azonban ezuttal egy közös igaz ügyet szolgáltak .
Az alkonyodó napnak tört, ködös, pirosas fénye és hosszú, halavány árnyékai kisérték útjokban a kocsikat s vették körül az első zászlót, melyet Ignácz hajdu sohasem mulasztott el lelkesedve meglobogtatni, a mint itt-ott egy-egy csoport emberrel találkoztak, kiknek a bakra került Gál Andris kurjogató kiáltozással magyarázta, hogy milyen járatban vannak.
Éljen Kálozdy Béla!
A mint a kálozdi faluvégi házak előtt hajtattak versenyt a putrik czigánykereket hányó rajkóival s a tarka és zajos utazás czélja, a kastély , fenyegetett méltóságában már ott emelkedett előttük: egyszerre szembe találkoztak az egész falu népével.
A kilenczven esztendős anyóka utolsó tisztességéről volt hazatérőben, élén az énekes gyerekekkel és a kántorral , kinek kacskaringós hosszú vörös bajusza a kos-szarvra emlékeztetett.
A nagy lépésekkel, hallgatag ballagó szűrös atyafiak eleinte egész csöndes tiszteletadással szedték le a zsíros kalapokat fejükről, míg a fehérnép - összefogott kezében a kék keszkenőt meg a rozmaring-szálakat tartogatva s a világért sem vetve egyetlen pillantást sem félre - halk mormogással mondogatta maga elé alázatos jó kivánságait.
De a mint a sujtásos vitéz meglobogtatta előttük a harczi zászlót; a mint Andris egy harsány kurjantással kifejezést adott szíve túláradó érzéseinek; a mint Vincze bácsi egy aranyszínű pintes üveget odanyujtott futtában a kántornak: abban a szempillantásban felbomlott a temetési szép rend.
A mester kacskaringós bajuszának sokat jelentő intésére szürét rázogatva, támolyogva, kiderülő ábrázatokkal állapodott meg a gyászba borult sokaság és a hunyorgó szemek előtt derengeni kezdett a jövő napok váratlan világossága.
Követválasztás lesz.
Andris meg a fiatalabb úri kortesek még egyre kurjogattak a tova vágtató kocsikról az ácsorgó parasztok felé, otthagyván nekik foglaló gyanánt a gyorsan kiürült pintes üveget.
Ezt ugyan kész szívvel kapkodták az előljárók egymás kezéből, hanem azért a helység becsületéért a suta kovács maga állott helyt, akképen kiáltozván az urak után:
- Köszönjük ezt is!
Az isten éltesse a Kálozdy nagyságos urat!
Tiszta szivünkből kivánjuk és meg is adjuk majd néki az egész tisztességet.
Ez az «egész tisztesség» némi biztatás gyanánt hangozván ama sokak részére , kiknek nem jutott a pintből, (hiszen a mester bajuszán is legalább fél verdung maradt ,) egy akarattal megindultak valamennyien a kastély felé , miután a nem voksoló fehér népet és a szintén szavazatképtelen, de rikoltozás-képes gyerekeket tovább bocsátották volna a maguk utján.
Csak Jutka asszony, a suta kovács felesége, huzta még meg egy szóra az ura mándliját.
- Hallja keed, aztán má most a kocsmapénz a Pistika csizmájára jusson ám , míg keeteknek tart a jó világ!
- Ne busulj, anyjuk; most már minden lesz.
Kerül onnan csizmára való is a Pistinak! - biztatta sugárzó képpel Jutka asszonyt a suta kovács.
Aztán egyenesen a kántornak fogózott bele a hosszú, foltos átillájába.
- No mester úr, a szentlélekből már csak kivette a részét; majd meglátjuk, milyen nóta kerül a fejéből!
A kurta homlokú, tömzsi orrú kántor csavarintott egyet a kos szarvakon , azután mindjárt készen is volt vele:
- Nohát mozogjunk, atyafiak.
Ide hallgassanak kigyelmetek:
Messze hires Kálozd völgye,
Nem megyünk mi messze földre,
Ha jó hazafit keresünk:
Kálozdy lesz a követünk!
A kastély tágas udvara megtelik néppel.
A sok zsiros kalap, kopott szűr , foltos mándli, ladik-csizma özönnel borítja el a kavicsos útakat és egy rövid félóra alatt mind tönkre van tiporva a sok, gondosan ápolt fű-ágy , mely piros verbénákkal volt beszegve.
Az atyafiak bölcselkednek egymás között a nem sejtett szerencséről; a hogy Bélát valamelyik ablaknál megpillantják, a szép reményekkel teljes lelkesedés ki-kitör belőlük; s a mentor, tiszttartó és ispán elé, kik szives nyájassággal sürgölődnek közöttük, önérzettel nyujtogatják a kezüket.
Máskor csak a kalapjukat szokták megemelni előttük; de most ezeknek a kezeknek nagy a becsülete .
Mihály huszár meg Bálint mindenes - az éljenzésbe berekedt torkok nagy gyönyörűségére - két akós hordót vernek csapra a kut mellett s a mint a nyájaskodó urak innen is onnan is kínálgatják, a ködmenes «voks» röviden csak azzal fizet: - Köszönjük ezt is!
Már így választó időben ez az általánosan szokásban levő formula, mely ügyesen és mégis érthetőleg takarja, hogy: várjuk a többit.
A hosszú bajuszos kántor, a suta kovács, meg egy pár esküdt ember befelé tolakodik, föl a fényes lépcsőzeten, egyenesen a nagy ebédlőnek, melynek szárnyas ajtaja tárva-nyitva van.
Odabenn javában folynak a beszédek s a szűrös hazafiak a küszöbön rátartó, komoly képpel illesztgetik a tenyerüket fülük mellé, ha netalán hallanának valamit.
Biz abból hallhatnak, mert a tiszteletes úr stentori szava olykor-olykor még a külső oszlopokat is megreszketteti.
Ama háromszáz esztendeje vérző sebekről, melyeknek a gondviselés orvost mindeddig nem rendelt, még azok is hallhatnak valamit, a kik odalenn a hordók körül letelepedtek a puha gyöpre.
Lehetetlen volt meg nem éljenezni azt a sikerült hasonlatot, melyben Molnár úr a haza sorsának mostani intézőit a rájok bizott talentomokkal hűtlenül sáfárkodó szolgáknak nevezte, kik a megdönthetetlen jognak vert aranyát nemcsak nem kamatoztatták, hanem inkább eltékozolták.
Egy hű sáfárt, egy szilárd elvekkel tündöklő férfit, egy igaz hazafit ajánlott a lelkipásztor beszédének végszavaiban, midőn Kálozdy Bélát, mint e környéknek, a karámosi választókerületnek új jelöltjét éltette.
Az éljenzés messze visszhangzott az udvaron.
Béla csöndesebben felelt.
Nem hiába mondta, hogy nem érzi biztosnak a talajt lábai alatt.
Régi álmainak felhői közt lebegett.
Szavaiban mindenesetre több volt a virág, mint a mag, a lelkesedés, mint a nyugalom, az elragadtatás , mint a megfontolás, a keserűség, mint a terv.
Hosszú évek előtt, egy fenekestől más világban, félig alaktalan ábrándjai között szakadt meg a végzetnek egy kegyetlen csapására kezében a láncz, mely talán más , termékenyebb mezőre vezeti, ha megadatik neki tovább követnie.
Így csak most is azt a szemet tartogatta, melynek következőjét már iskolás korában kiejtette, mikor harag, elkeseredés, szilaj bánat és csodaváró kétségbeesés uralkodott a szíveken.
Hasonlított az efezusi ifjakhoz, kik hosszú altuk után semmitsem látszottak tudni arról, hogy miképen épültek föl a Deciustól romba döntött szent oltárok.
Szemei még várták a csodát s nem akarták hinni , hogy ime megtörtént az; szívében a régi keserv, ajkán a régi hang.
De ezek itt körülötte mind az ő fajtájából valók voltak; alvók, ha más okból is mint ő.
Épen az kellett nekik, a mit mondott s neki tüzesedett arczczal hallgatták, lelkesedtek rajta s a mint a közös anyát éltetve elhangzottak az utolsó szavak, éljenezték, ölelték, csókolták, hordozták az «igazi hazafit ».
A kántor, a suta kovács meg a többi neki álmélkodott paraszt ember is fejét bólogatva feléje tolakodott Bélának, a mért úgy ki tudta venni szívükből a szót.
A tiszteletes úr is kitett ugyan magáért, hanem már szó a mi szó, ilyen fölséges «szavazatja» csak még sincs neki.
Egész tenyér-erdő nyult egyszerre a jelölt felé.
Már hiába, szegény embernek ilyen sovány esztendőkben erre a keresetkére is szüksége van.
A törzskar aztán átvonult a kanczelláriába, míg az alsótábla képviselői lefelé indultak hírt vinni a maguk feleinek.
Az udvaron lobogó tüzeket raktak s a boros hordók csapja, úgy látszott, mintha valami távoli rokonságban állana a kifogyhatatlanságukról híres bibliai olajos korsókkal .
A hüvösödő esti levegőben rekedt éljenek hangját verte vissza a szürke fátyolba burkolózó, távoli halmok oldala.
Ilyenkor a kántor rögtönzött egy-egy tetszetős rigmust vagy az élelmes kovács rövid kurjantásaira felelt a lárma.
Az est hőse is le-lenézett a mulatók közé.
Nagyokat ordítva csinált útat neki a részeg kántor, kinek kacskaringós bajusza már mind a két végével lefelé fordult.
A tele csutorákból kinálgatták, elfujták előtte az ujdonsült kortesnótát, a legények vállukra kapták s nem volt vége-hossza az elrikoltozott jókivánságoknak.
Pupos Mike és a két apró czigánygyerek, keserves tussokat huzott Jancsi repedt hegedüjén az éktelen lármához.
Akármikor jött s akármerre ment Béla, oldalán mindig ott kullogott Istók s apró szemei a ropogó tüzek vörös világánál úgy csillogtak, mintha telidesteli lettek volna könnyekkel.
Jóllehet egy perczre sem ingadozott életében soha a családfák értékéről táplált magas véleményében, mégsem utasította vissza a suta demokratának némi bizonytalansággal eléje terjesztett karjait.
Hiszen mindez neki szól, kiért hűséges lelke minden gondolatával remegett; mindez az ő jövőjének, életének megmentésére történik!
A bor folyt, a két rajkó keservesen dolgozott, a tüzek fényes lánggal égtek és a fészkükből felriogatott madarak félénk suhanással szelték át a levegőt.
A dőzsölés tompa, egyenetlen moraja és az égnek sziporkázva emelkedő füst várta a közeledő éjtszakát.
Senkisem tudta , mikor köszöntött be, mert a baktert holtrészegen szállították haza.
Odafenn a kanczelláriában ezalatt nagy, szárnyas ezüst-gyergyatartók világánál, az udvarról fölhangzó zsivaj tompa zúgása mellett, csillogó palaczkok lelkesítő társaságában folyt a hadi tanács.
A vörös mellényü , arany zsinóros generálison kivül részt vettek benne mind a jókedvü fiúk, kik Bélát a magukénak számították: ezredesek, kapitányok, hadnagyok és közlegények a szerint, a hány voksot számítottak.
Képviselve volt itt a lelkes meggyőződés egy pár borongó hazafiban ép úgy, mint a könnyűvérű pajtáskodás és a kapzsi élelmesség.
Ki vitte volna más a nagy szót, mint Vincze bácsi, ki a dologtalanságnak fényes példája gyanánt töltötte ugyan napjait e sürgő világon; de egy dolog mindig inyére volt: a korteskedés .
Mindenkit ismer, mindenkivel komázik, mindenbe be van avatva, tekintélyt és népszerűséget hajhász s a piszkos zeke alatt fel tudja fujni magát , akárkivel kész gorombáskodni és összecsókolózni, mint valami gődény úgy győzi a bort, mindenkivel a maga nyelvén bánik és a világon mindent ki tud zsákmányolni a maga módja szerint zsebének érdekében.
Hol van szebb kilátása egy élelmes embernek, a ki tud az eszével és kezével élni, mint egy égő tető alatt?!
A kálozdi kastély fedele pedig ég.
Vincze bácsi kiadta a jelszót : éljen Kálozdy Béla követjelölt!
Lábait szétvetve nyujtózik egy nagy bőrkarosszéken és mocskos, szortyogó tajtékpipája mellől adja a hangot.
A szivar nem kenyere.
A dolgok egész állása, jelen és jövendő, tisztán áll hunyorgó szemei előtt.
Szeretné látni azt a néhai zsidó prófétát, a ki nála különben jövendölt!
Béla megválasztásában semmi kétség, noha nem fog épen olyan könnyen menni, mint az első pillanatban hitte.
Annak a grófi népségnek átkozott finom orra van !
A Péterfiék is már régen megszagolták Harkán, hogy mi van készülőben s nagy titokban szedték össze magukat, míg mihozzánk az a vén sülülü csak épen ma állított be.
Most is úgy kellett harapó-fogóval kiszedni belőle, hogy mi járatban jött.
Hanem sebaj.
Az igaz ügynek győzni kell az ármánykodás fölött!
- Tiszta világos igazság, hogy győzünk! - szólt közbe Bárándy Gáspár, ki a szivaros láda körül már több olyan pillanatot ügyesen felhasznált, mikor a közfigyelem másfelé volt irányulva.
Eközben pedig az igaz ügy diadalába vetett rendíthetetlen hitének időről időre kifejezést adott s biztatólag nyujtogatta kezét Béla felé, ki egy szék támlájának dülve, észrevehető izgatottsággal hallgatta a tanácskozást.
A szipákoló generális folytatta a viszonyok rajzát s a pipát tömögető , vastag ujjain mutogatta, hogy kire számíthatnak, kire nem.
A harkai kastélyban már oly sietséggel varrják éjjel-nappal a kokárdákat, hogy a grófnétól kezdve a konyhaszolgálóig majd bele vakul minden fehérszemély , hanem... kokárda!
( Ilyen megvetéssel szólhattak a hajdani török császárok a keresztyén zászlókról.)
Az csak czifra nyomoruság, a minél többet ér egy pint megkeresztelt bor is.
Van a parasztnak esze!
Már mi majd különben megfogjuk a dolog végét.
A karámosi szekeresgazdák számára lefoglaltuk a Vörös Bikát.
Ott ingyen bort mérnek nekik, a mennyi beléjük fér.
A mi kontónkra megy minden.
Lássák legalább a bugrisok, hogy nem holmi semmi ember forog szóban, hanem gavallér a javából.
Hallod Béla?
Béla hallja.
A karámosi városvégi szálló azonban nem az egyetlen pont, melyben Vincze bácsi lábát megvetette.
A bogádi nemeseknek a Becsali-ban rendelt ingyen italt; el van már végezve ott minden.
Ezóta talán isznak is.
Még pedig hogyan isznak!
A ki azokat nem látta, semmitsem látott.
Ha az Ararát hegyét tele ültetnék nekik szőlővel, az sem lenne elég.
Hja, már ilyenkor az nem megy máskép.
Mikor valakinek dicsőségre vásik a foga, ott nem lehet zsidóskodni.
Ugye Béla?
A szegény jelölt olyanformán intett igent, mint ha ez itt nem haditanács , hanem hadi törvényszék lenne s ő a vádlott.
Az ivándi parasztokkal még most is folyik a veszekedés a végesi kaszáló miatt.
Varju Vincze úr határozottan kimondta, hogy annak véget kell érni .
Ilyen úr, mint Béla, nem hal bele abba a rongy darab földbe.
Az egész proczesszust menten csapja oda a veszekedő, vén Illés prókátor fejéhez.
Ez ötven voks.
A végesi kaszáló korántsem volt az utolsó áldozat, a mi Bélától követeltetett.
Jagó nem szünt meg ismételni Rodrigo előtt: csak pénzt, pénzt végy magadhoz eleget, a többi az én gondom.
Kiszámítható és kiszámíthatatlan költségeknek végetlen sorozatát terjesztette szemei elé.
Becsületes nyiltsággal előadta, hogy: biz itt áldozni kell, mert a parasztot csak a zsebén meg a torkán keresztül lehet kapaczitálni.
A nélkül aranyszáju Szent-János is hiába prédikálna neki.
Ennek ez kell, annak az, mindenkinek valami.
De mindegyikének a vén róka kezén kell keresztül vándorolnia.
Az a kéz hozza meg csak a szerencsét!
- Így aztán miénk a nép, akár megvakulhatnak a konteszek a kokárda-varrásban! - erősítette Vincze úr, egy savanyúvizes üveg szájáról nagy igyekezettel tisztogatván le a szurkot.
- Mieink a karámosi szekeresgazdák, az ivándiak, ezek a kálozdiak idelenn, még a bogádi mesteremberek is, ha van eszük.
- Hogyne lenne!
Az egész reformátusság a miénk, - vetette közbe a pap.
- Az urakkal nem sokat törődünk.
Hogy az isten nyila üssön beléd!
( Addig mesterkedett, míg a dugasz szerencsésen belepottyant a vízbe.)
A voks csak voks, akár úré, akár paraszté.
Azért hát a világért sem verjük falba fejünket azok miatt, a kik nem tartanak velünk.
Ott van mindjárt az a pergament-képű könyvmoly, Csornai viczispán, a ki mindíg pennáját rágja , reggeltől-estig hibákat firtat és örökké a más dolgába üti az orrát.
Mi köze neki hozzá, hogy én példának okáért mit csinálok, vagy mit nem csinálok ?
Ezért nem kár; a vármegyei fiatalság jobb vérű része engemet követ.
Hanem a Dacsó Artur... az az Artur... az alighanem elveszett ember.
Az én szemem úgy belát a vesétekbe, fiúk, hogy nincs az az ókuláré!
Az Arturt is látom, hogy már inkább amazokhoz húz, mióta a kontesz körül csapja a levet.
Muszáj vele , tudjátok: levagdalták neki a tigris körmeit.
Az öregebbik Ivánfi tökfejére semmi szükségünk; az mehet a hová akar.
Hanem arra a mihaszna Gyula gyerekre rá lehetne valahogy ijeszteni, hogy ne «izéljen» mi ellenünkbe, mert rossz világot lát.
A követünk egészségére, uraim!
Persze, hogy ittak.
Az ablakokon a hamvadó tüzek komor, vörös fénye derengett, hol élénkebben, hol elsötétülve.
Az udvarról hangzott fel a kurjongatás s itt is egy sor, ott is egy új nótából:
Ha jó hazfit keresünk,
Kálozdy lesz a követünk!
A tervezgetés tovább folyt.
Ez is beleszólt, amaz is.
Az egyik sötétebben látott, a másiknak rózsaszinübb volt a szemüvege.
Az egész fontolgatásnak eltagadhatatlan végeredménye pedig az lett, hogy mindeneket számbavéve és semmiről meg nem feledkezve, ez alkalommal is - mint rendesen történni szokott - a bogádi nemesek fognak dönteni.
A ki mellé azok állanak, az lesz a győztes.
A kutyabőr jussán egytől-egyig szavaznak.
A legmegbizhatatlanabb rókák ugyan, de legtöbben vannak, legnagyobb a szájuk és a legjobb verekedők.
Azokkal senki fia kikötni nem mer; de megfizetni is alig birja őket valaki.
A haditanácsban is általános volt a kétkedés, hogy beérjék a Becsali ingyen italával.
Hogy megiszszák, az bizonyos; de hogy aztán kire szavaznak, az épen nem bizonyos.
Vincze bácsi olyan lopott mosolygással simogatta gyér üstökét, melyben szánakozás is volt a többiek gyámoltalansága felett, egy kis elbizakodás is a maga gazdag tapasztalataiban és furfangos eszében; szóval a mely ezt jelentette: nekem már a kezemben van annak az egész dolognak a nyitja, a miről ti itt fecsegtek.
- Hát nem ismeritek a «komákat ?» - fordult önérzetes lenézéssel a töprenkedők felé.
Nem hiába rekruták vagytok még, fiaim!
Lássátok, a tiszteletes úr meg a Gáspár sógor már tudják, hol jár az én eszem.
Azok ismerik őket.
Mindíg mondom én, hogy a magunkfajta régibb legények csak életrevalóbbak a mostani fiatalságnál.
Hát az egész dolog csak annyi, hogy lakik Bogádon két koma, és ha ezeket valami módon meg tudnátok kaparintani , akkor az egész Bogád a markotokban van, ármálisostul, fokosostul , csákányostul, mindenestül együtt.
A legorczátlanabb két gazember a világon ; az egyik kicsapott rektor, a másik kicsapott nótárus.
Úgy hivják őket, hogy : Csikmák meg Bugyi.
- Csikmák meg Bugyi? - kiáltott az öreg tervkovácsnak szeme közé kaczagva Vizaknai Gyuri, a ki alig várta, hogy valamiképen boszut állhasson a megsértett fiatalságért.
- Isz azok a forradalomban mindketten hadnagyok voltak a te pulykászó regementedben!
A vén róka egy szemrehányó, kicsinylő és zavartalan pillantást vetett rá .
Nem jött ki a sodrából.
- Nem, tenálad átkozottabb konkolyhintegetőt még nem ismertem, Gyuri.
Hát erőnek erejével meg akarod zavarni ezt a jó egyetértést, a miben vagyunk .
Hát mi szükséged van neked rá, hogy azt a két akasztófára valót védelmezd ?
' Sz ha lenne igazság a földön, már régesrég megették volna őket a hollók azon a bizonyos fenyő-oszlopon, a melyiken a Gáspár sógor az ősöket mutogatta.
Elbizakodott, rongyos, koldus, szemtelen és telhetetlen mindakettő.
De hatalmas is.
Tudják, hogy a mit ők akarnak, az szentirás Bogádon, úgy meg tudták nyergelni azt a sok kiéheztetett atyafit.
A komák az egész falunak esze, szája, kolomposa.
Ha valamelyik legény nagyon iszonyodik a borjuczepeléstől és a természete nem veszi de a puskaporszagot, olyan elhagyatott árvának hazudják azok az instáncziában, hogy nem is volt neki se apja, se anyja sohasem.
A sok ménkü pörlekedésre mind ezek a bujtogatók s egy tarisznyával fölmennek gyalog arczátlankodni egész a császár eleibe .
Mikor valaki a tilosban jár és rátalálnak a nyomára, hogy már a hamis eskü nem szuperál, ezek jó pénzért mindig magukra veszik az alkalmatlanságát és lehüssölik helyette a porczióját.
Így restórácziókor aztán szedik a gyümölcsöt.
Az egész bogádi had az ő fülükkel hall, meg az ő szájukkal voksol.
És aki harminczöt óta ebben a vármegyében csak hajdu akart is lenni , annak mind meg kellett fizetni a komákat, különben fucscs volt neki!
- Ugyan mennyibe került hát a te főbiróságod? - kötött bele ujra az öreg politikusba a megátalkodott konkolyhintő.
- Te melletted csak, mint hajdani bajtársaid, ingyen dolgoztak?
- Mondtam már, Gyuri, hogy itt semmi szükség a te sületlenkedésedre, - mordult rá kissé mérgesebben és nagyot fujva Vincze.
- Azt is mondtam, hogy én őket egypár páratlan akasztófáravalónak tartom és eszemben sincs, hogy hősies multjukkal akarjam szépítgetni mostani gazságaikat.
Hanem tudjátok meg, amint én tudom, hogy azok után, a miket itt hallottunk, egyenesen a Csikmák meg a Bugyi komáktól függ, hogy meglegyen -e Béla követnek, vagy szégyenkezve kuncsorogjunk el mindnyájan a vármegyeházáról.
Ez a kérdés .
Soha embernek annyifelé gondolni nem kellett, mint énnekem most kell; még talán Napoleon császárnak sem.
Már én erre is gondoltam és a két lókötőnek még ma este itt kell lenni, hogy annak rendje szerint lefüleltessenek.
Alig fejezte be Vincze bácsi e sötét rajzot, melyet a szeplőtlen becsületet méltán megillető magas erkölcs-birói székből adott elő, goromba kopogás hallatszott az ajtón és torok köszörülés a küszöbön.
- Lehet.
Egyike lépett be azoknak az alakoknak, a kik az uristen képét, melyre teremtettek, nem igen tudták megbecsülni.
Az egyik fülén fekete kötés van , melynek két hosszú vége úgy röpköd kóczos feje tetején, mintha sötét madárszárnyak lennének egy szénaboglyán.
Balpofája tele van sürű, apró , kormos petytyel; valami szerencsétlen expediczió alkalmával puskapor csaphatott bele, mely ezt a nem mindennapi alkalmat arra nézve is megragadta, hogy mindakét szemöldjét és szemhéját örökre lepörkölje.
Hanem ennek a kényszerü nyiltságnak ellenére ugyancsak bajjal jár ezekből a sárga-zöld szemekből olvasni, melyek olyan sunyi hirtelenséggel ugrálnak ide-oda, mint a macska.
Nyaka körül inggallér helyett egy piszkos kék keszkenő csavarodik s hosszú zöld atilláján két valóságos ezüst gomb villog ; a többi le van metélve.
Szájában akkor is ott van a makra-pipa, a mint betoppanik és köszön:
- Adjon isten az uraknak, a mi nincs.
Hanem aztán a szegény embert is részeltessék benne.
A Csikmák koma volt, az ő hét vármegyére hires szemtelenségével.
Már ő ilyen kurta szavu és felfuvalkodott volt az urakkal szemben, a kik ő rá voltak rászorulva; hanem bezzeg folyott belőle az alázatos beszéd a bogádi atyafiak előtt, a kikre ő volt rászorulva.
Hanem azért csakugy ugráltak elibe az úri vendégek s helyét is alig találták, hogy hova ültessék.
- Isten hozta, Csikmák koma!
Hozta isten!
No már csak kitetszik, hogy ki a hűséges ember!
Iszik egy pohár bort?
- Ha egygyel kinálnak, akkor egyet iszom.
- No bizony, csak nem szégyenlősködik itt?
Hát a Bugyi komát hol hagyta? - tudakozta Vincze bácsi.
- Annak befütyültek.
Vasárnap letörték a Vörös Bikában a lábát.
Már az lóra nem ül többet, sem ide nem jön egyhamar.
- Hát majd csak a koma végez vele otthon, ugye?
- Vagy az uristen végez.
( Csikmák csakhamar leküzdi a szánalmat, mely a póruljárt Bugyi iránt e szavakban nyilatkozott s alattomos pislogások között teszi utána:) Persze, hogy én is végezhetek, ha tudniillik ide állok a Kálozdyakhoz.
Mert a másikak is kerülgetnek.
- Az a pecsovics gróf?
- Biz az uram.
Az eklézsia meg szegény, hát ilyenkor aztán szegre kell akasztani a demokrataságot.
Nincs pénz.
- Minden lesz itt, koma, a mit szeme-szája kiván.
- Az igéret szép szó.
- Ejnye ebadta... aztán mennyi kellene koma?
Csikmák egy jót húz a legnagyobbik pohárból, letörülgeti a kese-bajuszát , megtömögeti a makrapipát és nagy határozottsággal kitálalja, hogy:
- Minden voks tíz pengő, meg szabad kocsma.
- Meglesz.
- Nekem magamnak, meg a Bugyi komának pedig, a mi már szokás.
Isz tudja főbiró úr!
- Tudom, Csikmák.
Egy ujdonatuj százas ugye?
- Ha nagyon alkusznak az urak, akkor annyival is beérem.
Hanem a sebjeim külön számítanak.
- Hogy-hogy?
- Hát csak úgy, hogy mindegyik külön-külön darab számára ötven pengő.
De hát a verekedés még nem egészen bizonyos.
- Jól van, koma; megkapja azt is.
- Meg ám; de még lenne egy szóm.
Tudniillik csak akkor ötven, ha én adom .
Mert a mit én kapok, annak darabját nem szenvedem száz pengőn alul.
- Hát vigyázzon egy kicsit a bőrére, koma!
- No, ha nem tetszik...
( Csikmák még egy pohár bort fölhajt, azután kászolódni kezd.)
- Dehogy nem tetszik!
Csak adja hát már ide valahára a kezét!
A kortes egy kis ideig némán fontolgatta, hogy vajjon nem feledett -e valamit ki a kálkulusból; az ujjain alattomos hunyorgás közt számitgatott és a szénaboglyát elmerülten vakargatta, hogy valamikép el ne találja hirtelenkedni a dolgot; azután a székcsikorgatás ünnepélyes hangja mellett felemelkedett és sokat próbált, drága tenyerét e szavakkal nyujtotta Béla elé:
- No, már miután meggyőződtem, hogy igaz hazafival van dolgom, a ki szivén viseli a szegény nép sorsát, hát itt a kezem, nem disznóláb!
A főbiró úr jól tudja, hogy mit ér ez a kéz.
Én csak annyit mondok, hogy Bogádra most már nem kell más, mint egy zászló.
Ahhoz is én ugyan legjobban meg tudnám választani a matériát, hanem ha az urak maguk akarják venni, az se baj.
De ezenfelül aztán senki másról Bogád miatt ne aggódjék.
A többi mind az én gondom.
Béla nem tudta egészen visszafojtani az undort, mely eltöltötte, mikor kezet fogott vele.
A megkötött alku után s a zsebre gyürt foglalóval vigan baktattak Csikmák koma karika-lábai haza felé a sürű erdőben, melybe alig hatott be egy-egy kis résen a hold vékony karéjának fátyolos fénye.
A fák közül kiérvén, a Harka felé vezető gyalogút végén nagy füttyögetve állapodott meg, mintha várakoznék valakire.
Kevés vártatva az árok szélen megmozdult egy bokor és kézzel-lábbal dolgozva, nagy nehezen feltápászkodott alóla Bugyi.
Ez a koma hosszú, nyurga, csámpás ember volt; árnyéka, melyet a sárgás holdvilágnál a mezőre vetett, valóságos óriás.
Amint emelkedés közben kezei kalimpáztak, az árnyékáról szélmalomnak lehetett volna gondolni.
Hanem annak a bizonyos leütött lábának nem igen lehetett kutyabaja sem, mert egész vigan rázogatta le mindakét nadrágszáráról a port.
- Elnyomott a buzgóság, koma? - kérdé Csikmák.
- Hát okosan végeztél -e?
Az a fő.
- Minden rendben van.
Megnyergeltem őket istenesen, - felelt Bugyi.
Grófi bankóval van tele a bugyelláris, koma!
Már az igaz, hogy csak jóravaló plánumok kerülnek ki abból a te borzas fejedből!
- No ládd -e.
Ha most egynek dolgoznánk, hát be kellene érnünk a fele juskulummal.
Így meg dupla lénung jár.
A falu két felé szakad; az egyik felét te tartod szóval, a másikat én.
Így aztán folyton folyvást előállhatunk becsülettel, hogy pénz kellene.
Hol ezt, hol azt lehetne elhódítani a másik részről, ha lenne mivel.
De hogyha egész Bogádot egy zászló alá terelnénk, akkor egyszerre kifizetnének bennünket, aztán vége .
Igy meg majd csak végig csurog az áldás innen is, onnan is.
Amugy csöndeskén, hogy belé ne törjék a bordánk, el is verethetjük magunkat; azért nekem külön fizetés jár.
Hát elmondtad -e okosan, koma, hogy magával a Péterfi gróffal Bogádon nem igen kezdhetünk valamit?
- 'Sz az volt a fődolgom.
Eleinte nem igen látszott inyük szerint valónak , hanem aztán kiszámították, hogy ha a mi embereinknek fele akárkire voksol a Kálozdyn kivül, akkor ők nyernek.
Kisütötték, hogy legjobb lenne a Mányoki nótárust felkapni; egy az, hogy kálomista is, meg tudja szóval, más az, hogy rá is áll.
Holnapra készen lesz már a zászlaja, azután kezdődik a munka.
Ott van csak a jó világ, koma, Harkán!
Az egész familia együtt volt és úgy szorongatták a kezemet, - legkivált az az égnek rugaszkodott Mágocsi gróf, - hogy már szinte megsokaltam.
Letettem nekik az igéretet a Mányoki nótárus mellett.
Itattak, etettek, a mennyi belém fért; még a tarisznyámat is tele pakolták a gyerekeknek.
Pénz is van annyi, mint a güzü.
No legalább egy kis kereset megint!
Ugyis koplalunk már azóta, hogy a pióczás Szabóné fiát haza szabadítottuk a katonaságból!
Jól esik.
- Ember vagy, koma.
Tele a kulacsod?
XXIV. FEJEZET.
Gyöngéd ujjak himet varrnak.
Ez a fejezet Ágnesről szól.
Nem tudom, ha mindenki oly kész szívvel megbocsátott -e neki, mint én, ki tudok álmatlan éjjeleiről, titkolt könnyeiről, forró imádságairól, mind arról, a mit e biztos lépésű nyugodt alakon senkisem látott, mindarról, a mit a magány némasága elhallgatott és az éj sötétsége eltakart.
Tudom, a fájdalomnak minő emésztő lángjai csapkodtak előbb tiszta szívében s a csöndes bánatnak minő örökmécse ég ma amaz életnagyságú arczkép előtt, mely a barna szalon falán egy megtört, komor tekintetű, kora-ősz férfiut ábrázol .
Tudok azután azokról az éjjeli álmokról, melyeken megjelentek előtte a fényes szárnyu, mennyei követek, és hirül hozták neki, hogy: nincs odafenn haragosa többé; minden meg van bocsátva neki azért a boldogságért, melyet ebben a házban alapított.
Erről a boldogságról is tudok, melyet egy derék férfi becsületes szívének egész hálájával ismer el, melyet két rózsás arczu gyermek vidám zajából értenek meg a virágok s a melyben neki magának is - eltompítván szívében a tövis élét - részt engedett a gondviselés.
Ágnes boldog volt.
Férjén azzal a megérdemlett odaadó, de mindig nyugodt szerelemmel csüggött, mely a változások csiráit: az erős hevüléseket nem látszott ismerni s a természetes hűség szelíd örömével gondolt vissza a « holtomig-holtáig» félelmetes nagy szavára.
Nem volt percz e csöndes életben, melyben megfeledkezett volna annak a tiszta önzetlenségnek ritka becséről, melylyel Ákos báró őt - a névtelen, kitagadott, koldus árvát - a mély vonzalomnak leírhatatlan gyöngédségével körülvette.
Az aranyfürtös leánykát és a szöghajú kis fiút sokszor, boldogan, túláradó szeretettel ölelte keblére; de szívének nagy gyönyörűségében sohasem hallgatott el a belátó elme szava s nem vétette el mosolygó szemei elől a kicsinyek jövendőjét.
Férjének vagyoni viszonyai nem voltak a legnagyobb rendben , mikor ő a házhoz került; az öreg báró még vén korában is sokat és meggondolatlanul futkosott a világ drága örömei után s kisebbik, kedvencz fia, Gyula is ráütött.
Csak szerény, igyekező, tán egy kissé fáradságos élettel lehetett az új házasoknak kilátásuk rá, hogy gyermekeikre kevesebb gondot hagynak, mint a mennyit ők maguk kaptak örökbe, Ágnesnél hívebb , gondosabb, munkásabb és igénytelenebb asszonyt nem találhatott volna Ivánfi .
De nem is tagadta, sőt keresve kereste az alkalmat, hogy boldogságával eldicsekedjék.
Téli estéken, mikor a kandalló barátságos tüze előtt üldögéltek, Ágnes rendesen nevetve volt kénytelen gátot vetni férje szeretetteljes, hálás áradozásainak.
Leánykorába, melyet a bogádi vén kisasszonyok közt s a kálozdi kastély hideg boltivei alatt töltött, nem hatott a családi életnek egyetlen sugara sem.
Az élet legderűsebb oldala teljesen idegen volt előtte.
Az az új nap, melynek eddig ismeretlen verőfényében e vidám szobák padlatán s virágos kerti utakon járni kezdett , fölmelegíté lassankint hidegnek, zárkózottnak, büszkének tartott szívét s minde vonások közül csak az a tiszta nyugalom maradt meg benne, mely - egy nagy költő ideáljaként - biztossá tette minden léptét «élet és halál között ».
Nő volt; azok közül való, kikért e tétova futkosó, fáradt, sebekkel teljes világ hálás lehet a teremtő iránt.
Délelőtti nap ragyogott az ivándi nagy udvar fölött.
A gyermekek karikát hajtva, futkosva, kaczagva játszanak a sárguló füvön.
Anyjuk, a kis lilaszoba függönyét félrehajtva, őrködő szemmel tekint ki feléjök varró asztalkája mellől; majd meg kihajol a nyitott ablakon, hogy jó reggelt mondjon férjének.
A báró épen most ugrott le a vénhedő Bucephalusról, melyen még hajnalban körüllovagolni indult gazdaságát.
A kantárt egy lovászgyereknek dobva oda, Ágnes ablaka felé sietett, ki közeledtére gyorsan rejtett valami kézimunkát kosarába.
A titok, melyet a kosárból kicsillogó selyemszövet fehér habjai takartak, nem lehetett a veszedelmesebbek közül való, mert a szép, fellegtelen arczon ime semmi nyoma a rossz lelkiismeret zavarának; a kis kéz, mely a mult pillanatban még gyöngyöket fűzött, épen nem reszket a báró erős, barna jobbjában s a könnyedén csengő hangot sem fátyolozza el valami titkos érzelem, mely fojtogatva nehezedik a lélekre.
És mégis bizony csak titok volt az!
- Szép is, - mondá zavartalan enyelgéssel az asszony, - ugyan szép is azzal kezdeni a napot, hogy megszökik tőlünk.
Mikor fölébredünk, már híre-hamva sincs!
Hisz vége lehetne már a fiatalkori bolondságoknak, mikor pacsirtákat járt hallgatni!
Nézze csak, itt ülök már a maga házában, ott játszanak a kicsinyek és jó napot kivánunk magának mind a hárman.
- Ohó! - nevetett a báró, a hozzá huzódott gyermekek haját simogatva, - szó sincs már nálam a pacsirtákról.
A költői dolgok szerencsésen elvezettek a czélhoz és én szerencsésen elbucsúztam tőlük.
Hanem a próza, a gazdaság!
A nyomtatóknál jártam odakünn.
Képzeld, az ispán még a fülét se billentette , pedig már hat óra volt, mire kiértem.
Így bizzék aztán az ember a tisztjeiben!
A mint meg most hazafelé jövök a szőllőknek, látom, hogy az öreg Szilvásné ugyancsak szedegeti ám a téli almákat.
Rákiáltok a nyeregből...
- Csak nem, Ákos?
Négy kis unokája van az istenadtának.
- Hát kérjen, ha kell neki!
De nem szeretném, ha négy tolvajt nevelne belőlük.
A négy neveletlen unoka egy kicsit megakasztotta a beszédet.
A báró nyugtalan szeme szerteszét kalandozott az udvaron, messzire, egész az istállókig, hogy nem lát -e hibát valahol.
Egyszer aztán csak odanyujtotta megint a kezét Ágnesnek.
- Isten vele, kedvesem, - mondá.
- Hova, Ákos?
- Hát nem mondtam még?
Isz azért pacsirtáztam én olyan korán ma reggel, mert még délelőtt Harkára kell áttekintenem Péterfiékhez s a gazdaságot csak mégsem hagyhatom megnézetlen.
Nagy értekezletünk lesz s tán ebédre is ott marasztanak.
- No, ha a grófnak csak tíz olyan buzgó kortese van, mint maga Ákos, akkor semmitől se tartson, - nevetett az asszony.
- Fölkel érte a baglyokkal ; étlen-szomjan megy utána; itt hagyja a feleségét, gyerekeit...
- Ejnye, Ágnes, - mentegetőzött a báró, lovagostorával poros csizmáit veregetve, - hát ha az ember egyszer valamire ráadja a fejét, álljon meg a talpán.
Ha vezér nem lehet, legyen legalább jó közkatona.
Hanem tudom jól , honnan fú a szél és miért ez a szörnyű sok panasz.
A maga szíve félig Kálozdyhoz húz!
- Ugyan, Ákos! - szólt közbe kissé hirtelenebb az asszony, mint rendesen szokása volt s fényes szemeit csöndes, tréfás szemrehányással emelte kötődő férjére.
- Hiába is tagadja.
Különben a minap az ujságban is olvastam, hogy a nők mind balpártiak.
De lássa, a politika nem a barátság, nem a rokonszenv, nem a szív dolga; egészen más.
Nem mintha én valami sokat értenék hozzá, épen nem.
Az egész buzgóságomnak az a nyitja, hogy szeretem ezt a kis ősi birtokomat, ezt a családi házat, azokat a szálas jegenyefákat, melyeket öregapám ültetett és semmi vonzalmat nem érzek a felforgatók iránt, a kik Bélát a kezük közé kerítették.
Sajnálom szegényt, szívemből sajnálom, de küzdök ellene.
Meg nem foghatom, hogyan jutott ennyire.
Már országos korhely hírében áll.
Ágnes a világért sem vitatkozott volna.
Még csak nem is felelt.
Nemes vonásain, szép fehér homlokán egyetlen futó árny nem árult el semmi ellenmondást.
Nyájas barátsággal nyujtotta férjének kezét bucsúra, szíves készséggel csókolta meg s tekintett utána, a mint a kis könnyű kocsit , melyre fölugrott, az országút fehér pora elnyelte.
Akkor aztán szép csöndesen elővette megint a himzést.
Arcza nem egészen az volt, a mi az előbb s csak a gyermekek fel-felharsanó zsivajára futotta át egy-egy könnyű mosoly.
A mint a piros selyemszálat a tűbe fűzte s hosszan elnézte a széles, fehér szalagot, mely lehullott az ölébe, bizonynyal szíve volt a munkán.
És, csodálatos, tekintete egyszerre azt a régi feszes , zárkózott, tartózkodó kifejezést vette föl, mely soká-soká tagadni látszott , hogy keblében sebesebben is doboghat a szív.
Mintha nem egy-két lépésnyire játszanának tőle gyermekei; mintha nem ott égne még arczán derék férjének szerető csókja; mintha nem e barátságos violaszín butorok közt ülne s a szobát nem annak a nagy, mezei bokrétának gyöngéd illata töltené be, melyet egy kis paraszt nevelt lánya szedett reggel a harmatos fű közt; - hanem mintha azok a komoly, rideg, kimért és szótalan alakok vennék körül, mintha az a réges-rég elveszett ifjú állana előtte, a kik megszokták ilyennek látni őt.
A mint öltött-öltögetett, néha kinézett a vidékre, mely a nyárutói nap vakító aranyával csillogott; csupán egyetlenegy ponton, a tó mellé ültetett füzes körül borongott egy kis könnyű, fehér köd.
Ágnes varrott, dolgozott , sietett tovább.
Valami nála szokatlan türelmetlenség gyorsította ujjait ; csak kevés perczre állapodott meg s ilyenkor magába merült, mintha lelkében keresgélt volna, hogy mit fűzzön a finom szálon reszkető gyöngy mellé.
Odafűzött egy kis fiatalkori ábrándot, mely hajdani vőlegényét vette körül s olykor szomorú, olykor édes emlék gyanánt tett nála látogatást.
Odafűzött egy régi szeretetet, melyről a lezárt ajkak, a sohasem piruló arcz, a sohasem könnyező szemek soká és mélyen hallgattak.
Oda egy életét elvesztegetett öreg ember reménykedését, hogy egy szépen indult fa díszes koronát hajt majd idővel.
Oda gyöngéd szívének bús féltését, mely pusztító férgektől lepetten, lombjától megfosztottan, a reménynek már csak egy-két zöld levélkéjével látta a nemes fát.
Oda a hálát, mely egy rettentő sír szomorú lakójához kötötte, kinek mindent, mindent köszönt az életben és oly gonoszul fizetett.
Oda zsenge tapasztalását, melyet rövid vándorlásaiban szerzett az elbukottakról és megtértekről.
Oda szent hitét, mely nem akart , nem tudott megnyugodni abban, hogy az arany szétválasztathatlanul és mindörökre összekeveredjék a salakkal, és az egykor világító sugárt nyomtalanul elnyelje a homály; hogy Béla semmivé legyen!
Oda fűzte mindezt ; de semmit a fájdalom sötét gyöngyeiből.
Ragyogó szinekkel pompázott a szalagon Kálozdy Béla neve.
Mikor készen volt vele, iróasztalához ült és megirta a következő levelet:
Uram,
egy régi barátnéja küldi önnek e kis szalagot.
Egy gyermekkori játszótárs , kit ön nem is ismer többé.
De ő ismeri önt és magányos perczeiben aggódva gondol az örvényre, mely önt fenyegeti.
Nem sokat törődik a politikával ; jóformán azt sem tudja, minő elvek vezérlik önt, minők ellenfeleit; de szívéből óhajtja, hogy öné legyen a győzelem.
Azoktól, a kik között most él, naponkint hallja, hogy ezzel vesztene a közügy; de a nők minden időben többet gondoltak az egyes ember sorsával, mint mindenekével.
Az ismeretlen barátné azt hiszi, hogy az ország az ön megválasztatása daczára is boldogul ; de azt jól tudja, hogy önmaga - bukása esetén - már aligha.
Nem is a politikust illeti e biztató ajándék, hanem a férfit, kinek diadalában ujjászületését reméli az, ki e bizalmas szavakért bocsánatát kéri.
Ha majd győzelmesen hordozzák meg zászlaját és e szalag lobogni fog rajta , emlékeztesse önt arra, hogy sírban nyugvó öreg bátyja, ki atyja helyett atyja volt, mit remélt, és kis gyermeke mit követelhet öntől.
Isten önnel.
Semmi aláirás.
Ezt a rövid levelet, mely gyöngéd, finom, de határozott és biztos vonásokkal volt írva, összehajtogatta szépen, csöndesen, a tiszta lelkiismeret nyugalmával.
Azután a kész szalaggal együtt becsomagolta, lepecsételte , ráírta a czímet és kiment vele egy fordulóra a kertbe.
Ha ott a messze kék ég alatt, a napsütötte lombok között, a virágok tiszta illatában, a zöld fűágyak üde pázsitán, a kis madarak vidám csicsergésénél könnyűnek és szabadnak érzi lelkét, akkor bizonyára nem cselekedett rosszul, bátran elküldheti titkos ajándékát és küldhet egy fohászt is az égbe, hogy ezt a kicsinyke újjmutatást értesse meg a nagy Utmutató azzal, a ki neki hosszú időn keresztül mintha testvére lett volna.
Úgy érezte.
Gyurka, a kis kertészbojtár, szélesen feltürt kék nadrágjában szorgalmasan öntözte a virágágyakat s a hol tócsa került a zöld kannából, fürge lábaival gyorsan ugrálta át.
- No Gyurka, - szólítá meg a báróné, - hát mennyire vagy már az olvasással?
- Csókolom a kezét, méltóságos asszonyom, - felelt a fiú, letéve öntözőjét s kezébe kapva a sipkát fejéről, - csókolom kegyes kezeit, biz én a mostani nagy dologidőben még semmire sem mentem.
- Ejnye, Gyurka, hát nem szeretnéd minél előbb azt a zsinóros dolmányt, a mit igértem?
A kis kertész titkos mosolyra húzta száját és felelet nélkül forgatta a sipkát vizes, sáros ujjai között.
- Hát akkor csak rajta, fiam, - biztatta Ágnes.
Az öreg ABC-ért kijár az új dolmány.
Hanem addig is csak kapd magadra gyorsan a régit és vidd be ezt a csomagot hamarjában Karámosra.
Csak siess és ne állj szóba senkivel.
Ott add fel a postán; annak az öreg, pápaszemes németnek add, az a legpontosabb ember.
Siess, fiam.
A fiú elsietett s asszonya - a mint ámolygó léptekkel tovább haladt - egyszer csak egy könnyű sóhajt szalasztott ki ajakán, de oly halk sóhajt , hogy egy rózsatőn kívül senki sem hallá:
- Országos korhely hírében áll!
Koldusbotra jut!
Szegény, mennyire szerethette őt!
XXV. FEJEZET.
Bugyi koma és a hivatalos pecsét.
Shaksperenek egy földijétől és kortársától maradt fenn ez a mondás: A szépapámtól hallottam, kinek a szépapja szokta mondani, hogy van egy régi példabeszéd, melyet kis gyerek korától fogva hallott emlegetni a szépapjától, hogy: mindig jó szél az, mely az embert a korcsmába hajtja.
Ezért a mondásért különben nem lett volna szükségem Ó-Anglia lármás csapszékeibe tekintenem, melyekben Falstaff Jankó, Riki herczeg, Poins és czimboráik dőzsöltek.
Karámos környékén is hallotta ezt mindenki a szépapjától s hiven őrizte az ősi hagyományt.
Vallotta is szívének teljes meggyőződéséből és torkának legyőzhetetlenségével mindenki, kivéve az asszonyokat, kik a régi gyakorlat által hol a Pistika csizmáit, hol a düledező fedelet, hol az apjukról maradt telket látták veszélyeztetve .
Ilyenkor választás idején azonban nekik sem lehetett semmi panaszuk .
Pistika megkapta a csizmát s az apjuknak, ki duplán keresett a heverésért , legfeljebb az oldalbordái forogtak veszedelemben.
Salamonnak, Iczignek , Ájzignak a krétája csodálatos módon pihent, bár a kármentő csapja folyton folyvást dolgozott.
Folyt a nagy dinom-dánom, noha a parasztoknak mindenfelé azt magyarázták, hogy ez még nem az igazi magyar világ, a mi rájok köszöntött.
Még várni kell jobbra; éljen a Mányoki nótárus, éljen a Kálozdy uraság!
A Péterfi gróf emberei valamivel elégedettebbek voltak.
A faluházak fekete táblái s a korcsmák czégérei mellől vígan lobogtak a három jelölt zászlói.
Faluhosszat harsogtak a czifra nóták, melyek egyfelől a harkai gróf fejét az úri-tökhöz hasonlították, de másfelől Bélával sem bántak el irgalmasabban.
Senki sem respektálta az arany szabályt, melyet iskoláskorában nagy fáradsággal vert fejébe a rektor, hogy: «ne irkálj házak falára, - sem kerítés oldalára »; s kormos széndarabok és vörös ácsplajbászok sorra szólaltatták meg a köveket jelöltjeik mellett.
Pedig a torkok is ugyancsak megtették a magukét.
Hallani kellett volna (de hisz ugyan kicsoda nem hallotta valaha életében ?!) azt az egetverő rikoltozást, mely a jelöltek fellobogózott kocsiját és felpántlikázott lovait kisérte, mikor körutakat tettek és szónoklatokat tartottak a kerületben.
Ilyen ünnepi alkalmakat követő estéken azután a korcsmákban, melyeknek ivója kapadohány-füsttel volt tele, előleg gyanánt rendesen került egy-egy kisebbszerű fejbeverés is.
S mindaddig, míg a korteskedés tartott, a bakterek sohasem dülöngéltek egyedül az árkos-gödrös falusi utczákon.
Estétől reggelig volt társaságuk.
Mindez azonban egészen természetes és előrelátható volt.
Hanem azt, a mi ezekben a napokban Bogádon történt, emberfia ugyan sohasem számithatta volna ki előre.
Ott csudát értek.
Az úristen ugyanis olyan módon végzett a tört lábú Bugyi komával, hogy egy rövid éjtszakán csodálatosan lábra állította.
De ennél még sokkal nevezetesebb volt az, hogy elválhatatlan szövetséges társával, a Csikmák komával, kivel emberemlékezet óta egy malomban őrölt és egy konczon osztozott, most egyszerre szembe állította .
Jelvényeik, melyeket zsiros kucsmájok mellett hordtak, ugyanegy megboldogult lúdnak a szárnyából kerültek ugyan, de az egyik zöldre, a másik meg vörösre volt festve.
Csikmák koma Kálozdyéknak dolgozott kézzel, lábbal , szóval, bankóval, a hogy birt; hanem Bugyi komának egyszerre eszébe jutott , hogy ezt a híres kerületet a szeplőtelen lelkű Móricz bátya után senki méltóbban nem képviselheti, mint a Mányoki nótárus, ki hajdan kántusprézes volt Dunaszögön, azután peregrinussá lett, majd nótárusnak csapott föl , véres szájú hazafi volt, igazi népembere, eget-földet igért és nagy szorongattatása közt hálás köszönettel fogadta áldozatának Harkáról érkező megjutalmaztatását.
Mert Kálozdon igen jól tudták, hogy az egész Mányoki-história csak ügyesen kifundált hadicsel Béla ellen.
A bogádi kurta nemesek régi pörös ellenségei a Péterfi grófoknak; már öregapáik verekedtek és pörlekedtek ellenük a vármegyén, apáik folytatták a verekedést és pörlekedést, ők maguk sem hajlandók engedni a jussukból s bizonyára még unokáik is folytatják az ököl- és téntaharczot, ha ugyan addig el nem önti egész Bogádot az árvíz.
Ezt ép oly jól tudták Harkán Péterfiék, mint Bogádon a komák.
Ha hát a fehértollasok valamit akartak kezdeni ebben az ősi nemesi fészekben Kálozdy ellen, csak álnév alatt dolgozhattak.
Ez az álnév volt a Mányoki nótárus.
Hogy mit vagy mit nem hirdet, az nem tartozik a dologra , beszélhet a mit akar, igérhet a mit tetszik, feladata csak annyi, hogy : Bogádot válaszsza két felé.
Mert a fehér tollasok nem igen voltak gyengébbek a zöld tollasoknál s a mit Mányoki vörös tollának ezek közül a maga részére sikerült hódítani, az mind Péterfinek számított.
Mind a két táborban bizonyosak voltak, hogy Bogád dönt, az a Bogád, melyben napról-napra hullámoztak a pártok s mely feneketlen torkát Harka felé is, meg Kálozd felé is tátva tartotta.
A komák gondoskodtak róla, hogy ne legyen panasza.
Nem is volt; jött az istenáldás mind a két helyről, mint a parancsolat.
Úgy állott a dolog, hogy ha Bogádnak fele Mányokira szavaz, akkor Péterfi a győztes; ha ellenben itt a zöld tollnak van többsége, akkor Kálozdy a követ.
A jövő bizonytalannak látszott s a két komán kívül alig tudta valaki, hogy öttel-hattal Bélának mégis csak több embere van.
Nem tudták a kálozdi kastélyban sem, a párt főhadiszállásán, melynek udvara - a kis katona nagy gyönyörűségére - tele volt tollal, meg zászlóval.
Míg Ilona szívéből unta már e ronda csőcseléket, e lármás részegeskedést és hiábavaló izgatottságot, a karavánok, melyek a kastélyba vándoroltak , naponkint népesebbek lettek.
Generálisok és közkatonák, tábori lelkészek , futárok és markotányosok váltották fel egymást.
Ki gyalog jött, ki kocsin , ki lóháton; hanem valamennyi szoba tele volt mindig emberrel, valamennyi istálló vendéglóval és az udvar csinos ültetvényei irgalmatlanul tönkre téve.
A szép asszony egy kis zugba szorult, hol zugolódva töltötte a válságos napokat.
Mindenek között legtöbbet jöttek Vincze bácsi és Hazafi , az uzsorás.
Amaz rendesen lármázva jött, kiabálva távozott és szóval legalább a legrózsásabb reményeket emlegette; emez zajtalanul érkezett , csöndesen távozott s kilátásait magába rejtette.
Csikmák koma is jóformán mindennapos volt a háznál, noha az első napokban a papramorgón kívül rendszerint egy kis fekete leves is várta.
A Bugyi koma áruló hitetlensége miatt ugyancsak mosdatták, különösen a fiatalok: Vizaknai Gyuri, Gencsy Laczi, Fekete Miska és a többiek; de a goromba szappant Vincze bácsi mindig kivette a kezükből, mert bizony még ezt az egyet is elszalasztják, mint a hús árnyéka után kapkodó kutya, minél pompásabb mesét még nem komponált poéta a világon.
A karikalábú Csikmák a szemrehányások özönére a legtisztább lelkiismeret méltóságával szokta válaszolni:
- Hja, mit tehetek én róla, ha most az egyszer a Bugyi komának is megvan a maga szent meggyőződése!?
Azután a kétgombos atilla zsebéből egymásután elővándoroltak a pompás kálkulusok: most ketten, most négyen, most tizen ingadoznak.
A nagy fejű Gulyás fejével is lehetne beszélni, meg a Kurjogató Máté is alább kezdi már .
Csikmák koma a világért sem meri még tűzbe tenni a kezét, hogy mi győzünk , mert a mióta csak az eszét tudja és az ilyenféle mesterségekben forgolódik , mindig azt tapasztalta, hogy az elbizakodás a legrosszabb politika.
Már akár káromkodik a főbíró úr, akár nem, de az bizony úgy van.
Azért legjobb is , ha mindjárt nyomban kirukkolnak azoknak az árával és neki kezéhez szolgáltatják, természetesen a megkivántató zöld tollakkal együtt.
Ellenére ezeknek a napról-napra jobban dráguló és ingadozó fejeknek ; ellenére a hatalmas kardforgatásnak és nem pihenő sárdobálásnak, melyet a Karámosi Hiradó Béla és a szent ügy érdekében véghezvitt; ellenére Vincze bácsi könnyüvérű bizodalmának: a kálozdi haditanács többsége a választást megelőző napok alatt mégis abban a nézetben volt, hogy a csata sorsa átkozottul kétséges.
A hevesebbek káromkodva fordultak Csikmák koma ellen s Gencsy Laczi ugyancsak czifra körülirással mindegyre azt hajtotta, hogy minden garas, a mit ez a gazember zsebre dugott, a kutba volt lökve.
Hát e sürgés-forgás központja, Béla, hogyan viselte magát?
A ki látta őt szeretetreméltó mosolyával, aggodalmat nem sejtető szívességével, biztató vidámságával és urias könnyedségével a törzskarban forgolódni, bizonyára alig gyaníthatta, hogy ennek az embernek mi mindene forog a koczkán, melynek fordultát a többiek visszafojtott lélekzettel lesték.
Azt hihették, nyugodtan aluszsza át a hátralevő félórát az első ágyúszó eldördülése előtt.
Mindnyájan láttunk nyári alkonyatokat , midőn a nyugvó nap elvesztvén fénye erejét, az árny, mely lépteinket reggeltől estig híven kisérte, az éjtszakának küszöbén egyszerre elhagy bennünket; Béla tekintetéről e válságos napokban el látszott tünni még az a bús, borongó vonás is, mely évek óta ott ült homlokán.
Egy-egy ablakmélyedésből gyönyörködve nézte kis fia katonásdi-játékát odakünn, míg a különféle jóslatok oly bőven röpködtek körülötte, mintha a pipafüstös kanczelláriában együtt lettek volna mind a szent hegyek és vizek prófétái , kik népük pusztulásáról vagy felvirágozásáról csak jövendőt mondtak valaha .
Kevesen tudták közülök, hogy arról van a szó: maradjon -e itt kő kövön.
Az általános töprengésben igen lanyhán hangzott a szép lelkű Bige Gézának, a párt tollának (nem akarom silány czélzásra aknázni ki azt a véletlen körülményt, hogy a párt zöld tollakat hordott) költői idézete, ki bizonyos megadással szokta hangoztatni a híres biztató igéket:
Nem vész el bármi sors alatt,
Ki el nem csüggedett!
- Lárifári, - kiáltotta Vincze úr, azzal a lenézéssel jártatva körül pisla szemeit, melylyel az egyszeregyet nyúzó kis deákra tekinthet a «felsőbb » mathematikus, ki a kétszer-kettőből ötöt süt ki.
- Lárifári, ha mondom, az egész bölcselkedéstek!
Nem méltó, egy perczre sem méltó az én iskolámhoz , melylyel úgy szerettek hivalkodni.
Nincs a világon semmi megvetésre méltóbb a kishitüségnél.
- Tiszta világos igaz, - hagyta helyben Bárándy Gáspár, míg a politikai iskolát alapító generális büszkén mutatott vezény-botjával, a pipaszárral , homlokára és így szólt:
- Itt nincsen csüggedés, hanem van plánum!
Olyan plánum, a milyen a ti fejetekből persze nem kerül.
- Nem csoda, - vetette közbe a kedvetlen Vizaknai Gyuri, - a pulyka-hadjáratokban begyakorolhattad magadat a stratégiába.
- Megvetlek, Gyuri!
Miután Varju Vincze úr e rövid szavakkal végzett volna megátalkodott ellenfelével, előadta a nevezetes plánumot, mely köztetszéssel találkozott és új reményeket ébresztett a már-már csüggedő szívekben.
Rövid veleje ennyi: Bugyi koma a választás előtti napon népgyűlést akart tartani a bogádi korcsma udvarán.
Ott a nagy dobot természetesen ő maga fogja ütni a Mányoki nótárus mellett, ki hasonlított a tatároktól felöltöztetett báb-sereg báb-királyához.
A koma, ki előtt nem volt semmi szent a világon, még sohasem tartott talán életében olyan dikcziót, a miért jó lélekkel be ne lehetett volna csukatni.
Most a nép-pártnak szónokol; teljes lehetetlenség, hogy el ne szólja magát: ne emlegesse a vérrel visszaszerzendő jogokat, reményt ne ébresszen feldarabolandó legelők iránt és ne kecsegtessen adó - nem - fizetéssel.
Vincze bácsi majd titkon hallgatni fogja és szép csöndesen becsipeti.
Csak úgy, minden zaj nélkül, hogy valahogy verekedés ne legyen belőle.
Bugyi koma el fog tünni; a hivek nem tudják hova lett és Csikmák komának szabad keze maradván, a döntő perczekben annyit terelhet el a fejevesztett nyájból, a mennyit tetszik.
- No fiúk, hát hallottatok valaha ennél fölségesebben kifundált plánumot?!
És úgy tett, a miként beszélt.
Ájzig zsidó udvara Bogádon a nagy napot megelőző déltájt tele volt emberrel .
Odabenn az ivóban nem fért el az egész Mányoki-párt, azért gyülekezett ide az isten szabad ege alá, hogy magába szedje az utolsó igéket, melyek lelke megszilárdítására szánva vannak.
A gyér lombú, sovány, tüskés ákáczfák tarka képet árnyaltak a ronda, poros, sivatag udvaron.
Volt ott a bámészkodó gatyásgyerektől elkezdve fel az ujságból bölcselkedő lompos komposszesszorig mindenféle falusi istenteremtése.
Bugyi koma valamennyi emberét összeharangozta, még pedig délelőttre, hogy azután senki azzal az ármányos , de nem szokatlan kifogással ne élhessen, hogy mikor a szavát adta, nem volt egészen tisztában magával.
A becsületes ember legalább délelőtt józan; még a pap is így tanítja.
Nos, tán ebben az órában nem lehetett épen alapos kifogást emelni az értekezlet többsége ellen; de az is bizonyos, hogy a helyi viszonyokkal ismeretlen idegen méltó csodálkozásba törne ki ennyi sebhelyekkel barázdált arcznak, kékre dagadt képnek és borvirágos orrnak láttára egy rakáson.
A sok vörös toll csillogott-villogott a napfényen s az egész sereg úgy fel volt fegyverkezve furkós botokkal, csákányokkal és fokosokkal, szóval a sulyosabb, de el nem sülő fegyverek minden nemével, (egypár nadrágos úrnál még réz-buzogányos bot is találkozott) mintha egyenesen csatába készülnének , még pedig ama divatból kiment ütközetek egyikébe, a hol ember áll ember ellen.
Igaz, hogy ellenségnek hire-nyoma sem volt; hanem Pintes Gergő , ( egyike azoknak, kikre nézve délelőtt és délután tökéletesen mindegy) ugyan köpte is a markát, hogy most szeretne látni valakit közülök.
Nem látta bíz azoknak csak egy fiát se.
Volt eszük a zöld tollasoknak, hogy ilyen nevezetes alkalmakkor még a környékét is elkerülték a korcsmának.
Azoknak a falun kivül, a Becsaliban áll a világ; itten csak az igaz hazafiak vannak .
Azok, a kik nem adják el a lelküket potom pénzért és most is méltók a kutyabőrre, noha a sarkantyus csizmát bocskorrá zsugorították a századok viharai és széjjelhordták az ősi porta fedelét.
Csak azt szeretné tudni a Kurjogató Máté, (egy az ingadozók közül, kinek süvege mellől úgy szögellik előre a vörös toll, mintha valami csodálatos szarv lenne) hogy honnan az ördögből veszi ez a Mányoki nótárus azt a tenger pénzt; isz ővele együtt akár a templom egere.
A mint ott az udvaron sűrű csoportokban ácsorogtak az atyafiak s adogatták kézről-kézre a hosszú nyakú üvegeket, az ivóból kihordott asztalok mellett makra-pipásan végigkönyököltek, a kerítés hosszában heverő gerendákra letelepedtek, vagy a kút szélére felkuporodtak és gyönyörködve lógatták le a lábaikat: egyikük sem sejtette, hogy onnan az ablakból, az Ájzigné muskátlija mögül két ravasz szem lesi őket, a melynek tulajdonképen semmi keresete az igaz hazafiaknak ezen összejövetelén.
Bizonyára a Bugyi komának sem volt ez iránt legtávolabbi gyanuja sem, mikor hosszú lábaival fellépett a hordó tetejére, melyről a lélekerősítő igéket vala hirdetendő.
Iszonytató magas, hórihorgas alak volt, hanem vékony, mint a pipaszár.
Cséphadaró karjai nem verekedésre valók; lőcslábai eleve futásra utalják minden veszedelemből.
Ő nem is keveredett, mint Csikmák koma, erőszakoskodásokba soha; a szellem felsősége őrizte.
Azért a lábáról való leüttetés meséjét csak az hihette el, a ki közelebbről nem ismerte .
Nincsen az az utána dobott hajító-fa, a melyik Bugyi komát utolérje, mikor futásnak ered.
Most azonban ime ott áll rendületlenül a hordó tetején és torkát köszörüli.
Fehérlő szemeinek szörnyű golyóbisait elmeregeti hallgatóira és siet jó előre végezni az orrával is, melylyel - minden elővigyázata ellenére - hajdan valami véletlen szerencsétlenség történhetett, mert annyi bizonyos, hogy ez az orr épen a közepe táján bámulatosan el van kanyarodva abból az irányból, a melybe odafenn megindult.
- Kezdje hát kigyelmed!
Halljuk a komát! - kiáltott száz torok egyszerre, a mint Bugyi felemelkedett, ki az egész faluval komasági viszonyban állott.
A szónok még egyszer megköszörülte a torkát, azután rábizta a szelekre, hogy vigyék, a mint következik:
- Nemes atyámfiai és választó polgártársaim!
Mielőtt mélyebben belebocsátkoznám azokba, a miket tulajdonképen mondani akarok, hogy igaz hitem szerint szolgáljam a szent hazának és a szegény népnek elhagyatott ügyét...
- Éljen! - rikoltott közbe a száz koma és egy-kettő már az elragadtatásból is előlegezett: - Fölséges szavazatja van ennek a Bugyinak, már az csak igaz!
Halljuk!
A cséphadarók csöndet kértek.
- Mielőtt mindezeket felmutatnám itt tielőttetek, nemes atyámfiai, hadd kezdjem azzal, a mi valamennyünk keblét eltölti, a mit magasan lobogó zászlónkra írtunk, szivünkben viselünk, ajkunkon hordunk és bátran hirdetünk: a mi követjelöltünk, Mányoki Bertalan sokáig éljen!
A sovány akáczfák vékony ágai úgy megijedtek arra az egetverő lármára , melyet ez a fölhivás támasztott, hogy szinte reszkettek bele.
A mint a szörnyű rikogatás csillapodni kezdett s a koma még nem fogott hozzá a mélyebb fejtegetéshez, Kurjogató Máté alkalmasnak látta az időt, hogy hangot adjon egy kételyének, mely a tenger-pénz honnan kerülténél is sulyosabban nyomta ingatag lelkét.
- Hát hallja kigyelmed, koma, - tört ki belőle mindenek hallatára a panasz , - arra tudna már valamit mondani, hogy a Kálozdyak szava szerint a Mányoki nótárus már egyszer be is lett volna csukva?!
- Hallgassék keed, - lökte ugyancsak gorombán oldalba a panaszost Pintes Gergő.
Ez a délutánba járó polgártárs azt a közfelindulást is, melyet a közbevetés támasztott, egy hatalmas argumentummal sietett lecsöndesíteni.
- Sebaj, atyámfiai, ha úgy van is.
Annál jobban tudja a szegény ember dolgát .
Az isten éltesse!
Míg az ingatag Kurjogató Máté erre a lefőzetésre jónak látta a korcsma udvaráról kifelé oldalogni, Bugyi koma a hordó tetejéről elragadtatással nyujtotta kezét Pintes Gergőnek, a ki olyan pompásan feltalálta magát.
A cséphadarók újra forogni kezdtek és a zsivaj úgy ahogy elcsöndesedett.
A koma, miután szívét előlegesen ama lelkes fölkiáltásban kiöntötte volna , végre leereszkedhetett a megigért mélységekbe.
Dörgött, a mint csak rekedt torkán kifért, minden ellen, a mint csak azoknak az alig mult napoknak hirhedt népemberei szoktak.
Ebben az országban már Kupa és Vata óta mindig akadt egy sereg bús magyar, akinek az ilyen beszéd szája íze szerint volt.
A sebek, melyeket emlegetnek, mindig századosak és mindig gyógyíthatatlanok .
Egy régi-régi áradat ez, mely innen-onnan tiszta forrásokból gyülekszik, de salakos, homokos, mocskos mederben foly odább.
A moslékból, melyet Bugyi koma feltálalt hallgatóságának, szörnyen megcsufolva került ki a német sógor meg a magyar úr.
A szegény ember fogalmát szokás szerint összekeverte az igaz magyaréval, a kormányt az önkénynyel, a jó akaró alkut a hitlen árulással.
Bolond volt a beszéd; de eszmezavarának nyitját keserű századok szolgáltatják.
Mikor a furfangos hadtervező Kálozdon arra számított, hogy a koma bizonyosan ki fog csapni a honfivérrel áztatandó mezők és feldarabolandó urasági legelők tilos területére, jól ismerte emberét.
Ezen alul ők akkoriban nem is kezdték.
A mint a szónok így beletévedezett a nagy hazafiságba, az Ájzigné függönye meg muskátlijai úgy elkezdtek remegni , mintha csak mögöttük valami titkos hallgató nagyokat fujt volna gyönyörűségében.
Zajos tetszés rivalgott az udvaron s ugyancsak megerősödöttnek érezte mindenki lelkét az igaz ügy mellett, kivéve a megtántorodott és elpárolgott Kurjogató Mátét.
Megkondult a déli harangszó; a kapu környékén főzőkanalas paraszt-asszonyok kezdtek czirkálni és bekiabálni az uruknak, hogy elhül a leves; az udvar megnéptelenedett.
Ájzig czipelte be az udvarról az asztalokat és számította össze a törött üvegeket.
Az ivóban egyedül könyökölt, nem közönséges diadalának büszke önérzetével , Bugyi koma.
Még a vörös szakállú Ájzig is elismerő vigyorgással hordta neki az italt.
Egy csöpp kevés, de ma reggeltől mostanig még annyitól is megtartóztatta magát, mert a bornak az a csodálatos hatása van rá, hogy a mint iszik, minden bátorsága egyszerre a lábába száll.
Csak annak a sokaktól vallott igazságnak egy bizonysága ez, hogy a bor rendesen az ember legbensőbb természetét teszi nyilvánvalóvá.
A bátorságra ott fenn a hordó tetején nagy volt a szükség.
Most azonban vége a vitézkedésnek; eljöttek a jutalomnak és pihenésnek perczei.
Álmában az sem baj, ha egy kicsit gyáva az ember.
A koma iszik és újra iszik.
Épen az járt az eszében, hogy a tegnap este Harkán behajtott járandóságot ugyan hova kellene rejteni valami biztos helyre, a hol a felesége semmi módon rá ne akadhasson, mikor egy vaskos kéz hirtelen a vállára ütött.
- Ki az isten... hát mit keres itt ilyenkor a főbiró úr? - hebegte Bugyi, a mint úgy homályosan derengett előtte Vincze úr ábrázata, mely szintén nem közönséges pirosságnak örvendett.
- Nagy dolgom lenne kigyelmeddel, koma, - mondá titkolózva a vén cselszövő .
Nem akarom dobra verni, azért jöttem így magam, titokban.
Nem jönne át kigyelmed egy szóra ide a másik szobába?
- Megyek, megyek, miért ne mennék? - huzogatta elő hosszú lábait egymásután az asztal alól a hős Bugyi s egy kissé megzavarodva vetette a fehér golyóbisokat Vincze úrra.
- Hanem annyit előre is mondhatok, hogy ha a tiszta szent elvhűségemet akarná megtántorítani a tekintetes úr...
- Isten őrizz, koma!
Csak menjünk.
A vörös tollas pártvezér föltápászkodott és indult át az Ájzigné muskátlis szentélyébe.
Ott azután ugyancsak elállt a szeme-szája, mikor a főbiró úr a helyett, hogy - a koma várakozása szerint - zsebébe nyult volna, egyenest megragadta az atillája szélét, nagyobb hatás kedvéért valamelyest meglóbázta jobbra-balra és elkezdett ordítozni a fülébe:
- Megfogtalak hát végtére, te bujtogató akasztófa virág!
Ribilió kellene , hogy aztán a zavarosban halászhassatok?
A kálozdi földekre fáj a fogatok?
No majd prédikálhatsz, a mennyit csak tetszik, ha töltött puskák között utczát söpörsz Karámoson.
Hallottam mindent és most úgy a körmöm között vagy, hogy még így megcsipve nem voltál.
A sérthetetlen törvény nevében be vagy fogva .
Tudd meg, hogy nem holmi hitvány kortesfogásból, hanem egyenesen a törvény parancsolatjából vagy befogva.
Nohát most viczkándozzál, koma!
Neked a Mányoki nótárus kell?
Majd hüsölhettek együtt, mert előbb-utóbb arra is rákerül a sor.
No csak viczkándozzál, koma!
És a törvény szigorú őre elvetette magát a kék virágos kanapén.
A megragadott atillát azonban a világért ki nem bocsátotta izmos markából, s a viczkándozásra biróilag felhitt hórihorgas koma egy nagy, hullámzó ívet képezett gyönyörködő szemei előtt.
A két cséphadaró soha veszettebbül nem kalimpált, (noha folytonos vigyázattal arra, hogy Vincze úr megsértése által valahogy még nagyobb bajba ne keveredjék) és az eléktelenített ábrázatot senki még ilyen halaványnak nem látta.
Minduntalan egy-egy káromkodás készült kitörni sárga fogai közül; de a kellő perczben rendesen működni kezdett a bor és meghunyászkodott a kelepczébe került koma.
Ijedt, fojtott , rekedt hangon dadogta:
- No no no, ne bolondozzon a tekintetes úr!
Nem bántottam én egy szóval se a császárt.
Isten bizony nem bántottam.
Csak az igazságnak fogtam pártját.
Csodálatos, mintha a menekülésnek valami vigasztaló gondolata lopózott volna borzas, gyöngyöző fejébe, egyre kevesebb rémülettel, sőt utoljára a derültségnek félreismerhetetlen árnyalatával kérte Vincze urat, hogy ne bolondozzék.
- Iszen ismerjük mi már egymást, tekintetes úr, még a magyar világból.
Lehet ám én velem okos embernek máskép is beszélni!
És rettenetes nagy körben lehajolva a földre, az egyik cséphadaróval csöndesen kihuzta a vörös tollat lenn heverő süvegje mellől.
Az forgott a fejében, hogy most ezzel az egész komédiával csak rá akarnak ijeszteni, hogy hagyjon alább a korteskedéssel.
Egy pillanat alatt el volt határozva, hogy mindent megigér, becsületére fogad, meg is esküszik, ha kell, csak kiszabaduljon.
Nem most fog először a szegény embernek ezekhez az apró segédeszközeihez folyamodni, a miknek a megtartását az úristen se kéri számon.
Hanem a koma hitele nem lehetett valami rendületlen, mert Vincze úr épen nem mutatkozott hajlandónak a markában tartott bizonyos sikert bizonytalanért áldozni s egyet rázva a foglyul esett atillán, jó kedvű méltósággal folytatta szerepét:
- Most nem péterbácsizunk többet, koma.
Csak úgy ismerjük egymást, mintha sohasem láttuk volna.
Én itt a szent és sérthetetlen törvényt képviselem .
Hallod -e?
A koma bizonyosan meghallotta volna a nélkül is, hogy a sokat nyuzott atilla-gallér olyan veszedelmes tánczra penderíttessék.
Az igaz, hogy így még jobban meghallotta s a hogy utolsó reményét is eltünni látta és meggyőződött róla, hogy fele sem tréfa a dolognak, az újból való elhalaványodással egy kis pillanatnyi józanság is meglepte.
- Üssön hát bele a törvénytekbe az isten... isten bizony ártatlan vagyok , tekintetes úr!
( A bor megint helyt állt.)
Ilyen szeplőtelen becsületre nem lehet rábizonyítani semmit.
Tudom, hogy csak a szent meggyőződésemnek vagyok az áldozata.
Jobb, ha elereszt.
A népgyülés alatt Vincze bácsit is jól tartotta az Ájzig zsidó a külön hordóból s míg ott a kék divánon pihent, ragyogó képe össze látszott olvadni a vörös mellénynyel.
A koma szavaira neki dühödött.
- Még arczátlankodni mersz, vén gonosztevő? - kiáltá.
Tudod -e, hogy a sérthetetlen törvény értelmében már mai napság hiába vagy nemes ember, ha az vagy is, mert én ebben a minutumban elhegedültethetem rajtad a huszonötöt?!
- Kivel? - nyögte Bugyi, ki még ezekben a kritikus pillanatokban sem feledkezett meg abbeli sajnos tapasztalatairól, hogy a huszonöthöz okvetlenül megkívántatik legalább is egy hajdú; annak pedig még eddig, hála isten, nyomát sem látta a ház táján.
- Kivel? - ordítozott az igazságnak vörös mellényes szolgája és egyszerre ellökte magától áldozatát.
- Kivel?
Van -e a világon ehhez fogható arczátlanság?!
Nem, nem rablom veled tovább a megbecsülhetetlen időt.
Ne sandalogj az ajtó felé, te gazember, mert úgy összemorzsollak, mintha kalapács alá kerültél volna!
A koma megadja magát s Vincze úr - miután karjait kinyujtóztatta volna - újra megragadja a biztosító gallért.
- Felelj, te bujtogató, igaz lelked szerint.
Hajlandó vagy -e egész csöndesen felülni mellém a kocsiba és minden zenebona nélkül bejönni a vármegyeházára?
A furfangos cselszövő, hogy a feltünést kikerülje, egyedül jött; de a falun kívül, a Becsaliban három hajdut hagyott.
Ez a gondoskodás, úgy látszik , szükséges is volt, mert a foglyot egyszerre megszállta az ördög.
A komoly ünnepélyességgel előadott kérdésre azt felelte, hogy:
- Magának a mennybéli...
Nem, tekintetes föszolgabiró úr, én számos neveletlen gyermeknek vagyok a kenyérkeresője.
Az teljes lehetetlenség, hogy engemet most innen egész ártatlanul börtönbe hurczoltasson és a szegény , neveletlen árváim...
- Jösz vagy nem jösz?
- Teljes lehetetlenség, hogy én most gyámoltalanul itt hagyjam a családomat .
Méltóztassék ezt meggondolni.
És még hozzá ártatlanul, mint a ma született gyermek!
Bevárom legalább az erőszakot.
Addig még megsegíthet az úristen!
- Bevárod az erőszakot?
Csakugyan be akarod várni, hogy megvasaltassalak?
A koma hegyes, csontos, zörgő vállait alázatosan hozzáigazította az új meg új keringőhöz; de a Dániel megszabadító urába vetett bizodalmából nem engedett.
A vörösbegy el lehetett készülve erre a vonakodásra, mert szokásos nagy szavait leszámítva, meglepetés nélkül bánt el áldozatával.
- Akkor hát a világ csufjára és érdemed szerint vasra verettetve fogsz Karámosra bekísértetni.
Ebben a szempillantásban itt leszek a hajdukkal, meg a vasakkal, meg a szegekkel, meg a kalapácscsal, és jaj neked.
Bugyi!
Ne hidd, hogy majd szokásod szerint fellármázod az atyafiságodat és megszabadítanak a sérthetetlen törvény büntető kezéből.
Látom a szemed járásából, hogy arra spekulálsz, de hiába!
Itt a kertek alatt fogunk jönni , hogy meg se lát senki és sutty! - a Bugyi koma nincs.
Addig pedig kérlelhetlenül bezárlak ide.
Hé Ájzigné, hozzon egy pohár bort!
Egészen elrekedtem ezzel a gazemberrel.
A koma egy rövid percz alatt készen volt Vincze úr izmos karjainak és saját , sok jó szolgálatot tett lábainak összemérésével.
E közben azonban az egyik cséphadaró véletlenül az orrára tévedt.
És már vagy az erre ébredt gyászos emlékek fogták el egyszerre szívét, vagy az összemérés eredménye nem ütött ki egészen kedvére, de annyi bizonyos, hogy mozdulatlanul maradt.
A himlő-helyes korcsmárosné - piszkos alsószoknyájában, sárga-virágos nagykendőjében, háta közepén tánczoló leoldott kontytyal - nagy óbégatva hozta Varju Vincze úrnak a kívánt szíverősítőt.
A kulcslyuk nagy áruló.
- Szegény emberek vagyunk, könyörgünk alázatosan - sopánkodott, - de az Ájziggal együtt nem adnánk száz pengőért, ha nem itt minálunk történt volna az egész.
Pedig ötven pengő nagy pénz a mostani szegény világban!
( T. i. a kikötött százból ötven esnék Ájzigra és ötven Ájzignéra.)
Nem keveredhetünk -e még mink is bajba miatta?
Vincze úr most hivatalos méltóságán alulinak tartotta a jövendő beláthatatlan esélyei felől értekezésbe bocsátkozni a zsidóasszonynyal .
Jóllehet pintes palaczk soha szivesebben nem kináltatott senkinek (még készpénzzel fizető vendégeknek sem) mint ez itt neki, beérte két pohárral belőle, megtörülgette lefelé konyuló macska-bajuszát és megint Bugyihoz fordult:
- Így.
Most pedig te ide becsukattatol.
Hol van ennek a szobának a kulcsa.
- Dehogy van a mi szobánknak kulcsa, dehogy van! - jajgatott Ájzigné.
- Iszen, ha kulcsunk lenne, már százszor is feltörték volna a házunkat.
Hanem így, azt mondja az Ájzig, mindenki tudja, hogy nem tartunk pénzt itthon , mert ha tartanánk, akkor bizonyosan be is zárkóznánk és jaj lenne nekünk .
Még az almáriomnak sincsen kulcsa, esedezünk alázatosan, nemhogy a szobánknak lenne.
Csak aztán minket tessék ám kegyes pártfogásába venni, ha ez a Bugyi úr bele találna keverni valami bajba.
A kérlelhetetlen biró meghökkent egy perczre s a kegyetlenül nyomorgatott Bugyi úrnak megint derülni kezdett az arcza.
A ferde orron keresztül csodálatosan görbe vonalat futott végig ez a titkosan derengő sugár.
Hanem Vincze úr, ha egy kicsit felöntött a garatra, a legkétségbeesettebb helyzetekben is fel tudta találni magát.
Egyszerre csak nagyot pislantott , felvillantak szemei, jót rántott az atilla-galléron és a legfölségesebb plánumok egyikével újra készen volt.
Macska módjára kezdett dorombolni hórihorgas egerére:
- Hallod, koma; nincsen kulcs!
Te most azt hiszed ugye, hogy megmenekszel ? összejátszotok az Ájzig zsidóval?
- Isten őrizz!
Ojjé, könyörgünk alázatosan...
- Hanem tudd meg, hogy még olyan arkangyal nem született, a melyik téged megszabadítson.
Hé Ájzigné, hozzon ide pecsétet.
Abban a perczben ott volt, a mit kívánt.
A hosszú pecsétviasz-szálat Bugyi szeme elé tartotta.
- Látod ezt?
- Látom, - nyögte a koma.
- Hát ezt látod -e?
Az áldozat szemeit egy rengeteg nagy pecsétnyomó fenyegette, melyet Vincze úr a zsebéből huzott elő.
- Azt is látom.
- Akkor tudd meg, hogy ez a hivatalos pecsét.
És én most ezzel, egyesegyedül a sérthetetlen törvény erejénél fogva, úgy a körmeim között tartalak, mintha tizenhárom-lakatos vasajtót zárnék rád.
Míg én odajárok, innen el nem menekülhetsz, mert én Itt ajtót, ablakot le fogok pecsételni a hivatalos pecséttel.
A ki pedig ezt a pecsétet feltörni merészkedik, azt a mennyei hatalmasság sem menti meg az élete fogytáig való raboskodástól.
Hallottad , hé?
Ne óbégasson itt a fülembe, Ájzigné, hanem inkább gyujtson gyertyát!
Ha ártatlanok, akkor nem lesz semmi bántódásuk; de hogyha netalán szántszándékkal dugták volna el a kulcsot, akkor Ábrahám, Izsák és Jákob legyenek a fejüknek irgalmasok.
- Ojjé, esedezünk...
- No csak vége legyen.
Hát sábesz van ma, hogy két gyertyát gyujtott?
Tartsa ide az ablakhoz.
No bujtogató, már az ablakon ott van a hivatalos pecsét.
Ha tudsz olvasni, elolvashatod rajta: «Karámos vármegye központi főbírói hivatala.»
Kár, hogy a pecsétekre is rá nem vésik, mint a bankókra, hogy mi büntetés vár azokra a gazemberekre, a kik a hivatalos pecsét szent sérthetetlensége ellen vétkeznek.
Kár, hogy nem áll itt mindig a szemed előtt.
Hanem tudd meg még egyszer: életfogytig való rabság.
Így.
Itt az ablakon már most nem mehetsz ki a nélkül, hogy a pecséttörésnek iszonytató bünébe ne essél.
Miután azonban te a népnek felbujtogatásával, nem holmi pulykalopásféle aprólékos csínt követtél el, és miután megátalkodott gonosztevő vagy: nagyobb biztosság okáért még az atillád szárnyát is le fogom ide pecsételni az almáriom oldalához.
Így.
Most már aztán akár az ablakon, akár az ajtón keresztül akarsz megszökni, kettős pecséttörés bünébe fogsz keveredni.
Ezért pedig tudd meg, kétannyi büntetés jár, mint az életfogytig tartó rabság.
A szekrény oldalához pecsételt koma, a szörnyű fenyegetések alatt , lecsüggesztette fejét és úgy látszott, teljesen megadta magát sorsának.
A furfangos főbíró pedig még az ajtón kívülről is bekiáltott hozzá:
- Ez az ajtó is le lesz pecsételve.
No Bugyi, most viczkándozzál odabenn!
Nem telt bele egy félóra s a Becsaliból hozott fegyveres kiséret a kertek alatt csöndesen közelgett a bogádi korcsma felé.
Észrevétlen kellett jönniök, mert ha megsejtik, hogy mi járatban vannak, a Bugyi komát mindenesetre nagyobb hatalom veszi védelme alá ennél a három puskánál s a bátor kis csapat körében fel is merült a régi példabeszéd, hogy: csak vigyázzanak, mert sok lúd disznót győz.
A hajdúknak csak félrecsapott csákójuk, meg puskájuk vége látszott ki a magas, sárga, száraz kukoriczából , melyen átcsörtettek.
Különben a szomszédjukba vezető út is majdnem egészen néptelen volt; a bogádi nemes ember úri természete már csak megkivánta az ebédutáni álmot.
Nem láthatta más őket, mint egy-két pőre-gatyás parasztgyerek, ki az árokpartnak dülve sütkérezett az égető, déli napon; meg egypár menyecske, ki a mezőről sietett hazafelé és ha észrevette a törvény fegyveres szolgáit , legfeljebb egyet sóhajtott magában, hogy: már az a szegény Gabi gyerek csak nem kerüli ki az akasztófát; megfogják előbb-utóbb, pedig biz' isten kár a göndör bajuszáért!
Bizonyosan ezek is azt hajszolják.
Az egész csapatban a hadvezér izzadt legkeservesebben.
Sűrűn törülgette homlokát, minduntalan elkérte Ignácztól a kulacsot, óvatosan s - a mennyire meglapult helyzete engedte - büszkén lépdelt serege előtt.
Vizsga szemekkel leste a kertekre néző ablakokat, hogy valamelyik markos atyafi nem pillantja -e meg őket s nem üt -e hirtelenében lármát.
Minden nyugodt , csöndes, nesztelen volt a környéken, mintha a déli forróság álomba ringatta volna az egész falut.
Az volt még a legnagyobb zaj, mikor Vincze úr melléből egy-egy jóízű hahota akart erővel felharsanni - hogy milyen pompásan lefőzte ő most ezt a komát! - s azt fojtogatta vissza nagy keservesen.
Tökéletesen meg volt magával elégedve, mint mindig.
Ez a nap ránézve kimeríthetetlen dicsőségnek, dicséretnek, mindenekfölött pedig dicsekedésnek forrása lesz .
Mennyi elővigyázattal, mennyi ügyességgel, mennyi furfanggal intézte el az egészet!
Szeretné tudni, kicsoda érdemel meg úgy, mint ő, még egy korty italt az Ignácz kulacsából!?
A fődolog az volt, hogy az egész lárma nélkül essék meg, mert a bogádiakkal nagyon bajos kikötni s egy összezördülés mindent elronthatna végkép.
A szerencse kezére járt; sejtelme sincs róla senkinek, hogy a koma meg van csipve.
A kocsma valamelyest félre esik, úgy hogy onnan már most kiabálni is hiába kiabál.
A zsidrákok féltik a bőrüket ; mukkanni sem mernek, hogy mi történt náluk.
És azt a pecsét-históriát milyen bámulatosan kifundálta!
Ha egyenesen magával akarja hozni Bugyit a Becsaliba, a milyen hosszú lába és gonosz természete van neki, abban a pillanatban szökik meg mellőle itt a földek között, a mikor akar.
Ha meg a falu-házához kisérteti, hogy ott bezárják, nyilvánossá lesz a dolog és olyan zene-bona kerekedik belőle, hogy isten a megmondhatója, mi lesz a vége .
Dicsérheti az eszét azért a gondolatért!
A hivatalos pecséttel tökéletesen biztosította magának a zsákmányt, Csikmáknak délutánra és holnap reggelre a szabad kezet és a zöld tollas Kálozdyaknak a diadalt.
Azok a gróf urak ott Harkán azt gondolják, hogy az ő eszükön már túl sem lehet járni.
Pedig az igazi kortest nem grófi fából szokták faragni!
Itt van la, most az ő reménységük horgonya oda van.
Senki sem tudja, hova lett a Bugyi.
Eltünt .
Megszökött.
Nincs pénz.
Netek!
A kis fegyveres csapat a napraforgós, dudvás, gazos kerteken keresztül ügyesen felhuzódott az Ájzig zsidó házának, melynek első tiszta szobája ez alkalommal ideiglenes börtönnek vala berendezve.
Már ott állottak az ajtó előtt s szörnyű fenyegetésekkel borították el a lelógó kontyú zsidóasszonyt , ki már-már alig tudta megállani, hogy házának e rémes órájában egy kis sikogatással ne könnyítsen a lelkén.
Vincze úr diadallal vetette szemeit az ajtó külső zárán sértetlenül nyugovó pecsétre.
- A törvény nevében feltöröm, - mondá ünnepélyesen és feltárta az ajtót.
Hanem azután csak ott maradt a küszöbön és vastag nádbotját kiejtette a kezéből.
Hiába kapta fel a rettegő korcsmárosné, hiába törülgette meg a virágos kendőjével, hiába kinálgatta; - nem kellett neki.
Csak állt ott , mint a sóbálvány és nézte azt, a kit nem látott.
A fogolynak híre-hamva sem volt a szobában.
A szekrény oldalán hiányzik az a bizonyos félpecsét, mely az atillára jutott; az ablakon pedig szentségtelen kezekkel meg van sértve mind a kettő.
A Bugyi koma nyilván nem irtózott a pecsét-törés iszonytató bünétől és megszökött.
A sérthetetlen törvény kijátszott őrének arczát, szemeit, homlokát mind elborította a vér s a világ összes borzalmainak minden nemét (a kerékbetörés és felnégyelés elavult gyakorlatától kezdve a tekintélyét egész mai napig fentartott akasztófáig) elropogtatta rémesen csikorgó fogai között, míg vérben forgó szemei előtt a röpke képzelet az említett rémeszközökkel kétségkívül bizonyos viszonyban tüntette föl az elpárolgott komát.
A mint első ámulatából magához kezdett térni és gondolkozni azon utak felől is , melyeken a komát az elsorolt kellemetlen helyzetek egyikébe vagy másikába juttathatná, azzal az első pillanatban tisztában volt, hogy Bugyi semmiesetre sem vitte haza az irhát, hanem vagy az erdőben, vagy a réteken , vagy a mocsarak közt bujdosik.
Hanem elő kell keríteni akkor is, ha a föld elnyelte volna!
Most már nemcsak a veszélyben forgó pártérdek, hanem a megsértett, kijátszott, csuffá tett tekintély is boszút kiván!
Mindenekelőtt azonban egy széket kivánt, mert még forgott körülötte a világ és úgy tetszett neki, mintha ott az almáriom tetején az a szép sor piros alma mind ő rajta mosolyogna.
Annyi szent, hogy ha az almák előtte ártatlanok voltak is a rossz szándékban, de mögötte a három csöndesen röhögő hajdú nem igen óhajtotta, hogy most visszatekintsen.
- Megállj, nojszen megállj, mákvirág! - lihegte Vincze úr és kiadta a parancsot a három jókedvű vitéznek, hogy ha kedves az életük, neki a komát a föld alól is előteremtsék.
Mivelhogy az már most főbenjáró bünös és még úgy napot nem keserült meg ház, mint a hogy a mait meg fogja keserülni ez az Ájzig-korcsma.
A himlőhelyes zsidó-asszony, ki még mindig a nádbotot törülgette, erre természetesen szörnyű sivalkodásban tört ki.
De a felharagított bíró szemei villámokat szórtak és nem ismert könyörületet.
Nem mondott többet, mint hogy: az, a ki szereti az életét, egy szót abból, a mi itt történt, el ne áruljon.
Ájzignénak minden földiekre és földöntúliakra való hivatkozásai hatástalanok maradtak s a mint a törvénynek fölfegyverkezett szolgái neki indultak a hajszának, Vincze úr is rettentő fuvások, káromkodások és fenyegetőzések közt visszaballagott a Becsali felé, a hol kocsiját hagyta , hogy majd ott bevárja az eredményt.
De biz ott hiába várakozott egész addig , míg az égre mindenfelől felvonatott a csillag-rakta sátor.
Már itt Bogád körül több volt az üldözött embereknek kinálkozó jó rejtekhely, mint a madárfészek.
Sűrű erdő, öles kukoricza, járhatatlan mocsarak mind fölséges buvóhelyek, a mikről csak a pipiskék, a vadkácsák meg a vakondokok tudnak .
De ezeket nem bízta meg az üldözéssel Varju Vincze úr s - eddig legalább - nem is léptek se vármegyei, se kormány-szolgálatba.
Még el sem árulták volna a világért sem azokat, a kik az ő birodalmukban kerestek menedéket, sem a halálra keresett Gabi betyárt, sem a Bugyi komát.
Ignácz hajdú és társai üthették bottal a szökevény nyomát s Vincze bácsi várhatott akár itéletnapig a Becsaliban.
E szerint hát a nevezetes nap úgy végződött, hogy a hajdúk nem látták Bugyit, a hajdúkat nem látta Vincze úr, Vincze urat pedig nem látták a várakozó kálozdiak.
Bajt sejtett mindenki s a baj be is következett.
Másnap hajnalban gyülekeztek a bogádi választók.
A zöld tollasok a Becsaliban, a vörös tollasok Ájzig előtt.
Nyalka legények nagyokat rikogattak a nyeregből s a paraszt-szekereknek hosszú sora foglalta el az utczát.
Zászlók, kendők, szalagok lobogtak mindenfelé s az egyik saraglyába szorított három dádé iszonyúan nyikorgatta a Rákóczi-marsot.
A befont sörényű, apró lovak már türelmetlenül kapáltak, a hogy a nap vörös tányérjából kezdtek előkerülni a vakítóbb sugarak is; a kortesnótákat isten tudja hányszor elfujták s két hordó bort körömig ürítettek, a harmadikat meg felgurították a czigányok szekerére; a kulacs mindig színig volt, a sok fokos, csákány, rezes kard csak úgy ragyogott; - de a kire legnagyobb volt a szükség, a ki ékes dikczióban odabenn ajánlani fogja a nép emberét, a kit valamennyien éltető lelküknek tartottak és vallottak; a Bugyi koma csak nem mutatkozott az övéi között.
Onnan alulról a Becsaliból minden pillanatban idehangzott az egetvevő lárma ; azokat már javában tartja igével a Csikmák.
Ők meg itt csak szárazon lopják a napot.
Talán indulni is ideje lenne már; de a Bugyi koma nélkül csak nem indulhatnak.
Hova lett, merre jár, hol késik?
A ki feleletet tudott volna adni ezekre a kérdésekre, az Ájzigné, még most is úgy reszketett, mint a kocsonya és hallgatott, mint a sír.
Egyszer csak észreveszik a fej nélkül támolygó pártosok, hogy az egyik görhes paripa lábánál ott pitykövez a pártvezér legkisebbik neveletlenje, egy mosdatlan, rongyos, vigyori kölyök .
Egyszerre tíz oldalról fogták elő, hogy hová tette az apját?
Azt tegnap dél óta nem látták otthon.
A szurtos kis neveletlen előtt ez épen nem volt ujság, azért is nem rukkolt ki vele mindjárt, hanem a fejetlenek annál nagyobbra vették.
Keresik, kutatják, szaladnak, kiabálnak utána; de a koma csak nincs sehol.
A Becsali-beli zászlók már kezdtek rendbe szedőzködni a korcsma előtt; erre a türelmetlenség, szitkozódás, lótás-futás tetőpontra hágott, mikor a kert felől a kukoriczából egyszerre csak felemelkedik egy sáros, poros, sovány, elcsigázott, hosszú alak, és száz koma egyszerre kiáltotta el magát:
- Itt a Bugyi!
Nosza volt egyszerre vigasság, a mint közre foghatták a megváltót!
Azaz csak lett volna, ha a siralmas kinézésű, elkeseredett, méregtől fuldokló koma - kiről az ilyen alkalmakkor már megszokott vitézi jelvények: a piroskötős rézkard, meg az ősi sarkantyúnak tányérnyi taraja, mind hiányzottak - egyetlen szó nélkül fel nem áll a legközelebb ért szekérre és csöndet nem int.
Ennyi markos legény között teljes biztosságban érezvén magát, kiöntötte remegő szivének egész méltatlankodó keservét; a nép itélőszéke előtt, isten szabad ege alatt leleplezte az ármányt, melylyel tegnap körülhálózták a zöld toll hatalmasai; meztelenül odaállította a gálád furfangot, melylyel a nép szavát ő benne el akarta fojtani a Kálozdy-pártiak alávaló mesterfogása, a kik az igaz magyar előtt rosszabbak a pecsovicsoknál; érzékeny szinekkel festette bujdosását, éhségét és szomját a térdig érő mocsárban, metsző nád , meg goromba káka között; és kifejezte abbeli tántoríthatatlan meggyőződését , hogy az egész alávaló kelepczét nem lehetett volna olyan ördögien kiszámított pontossággal intézni ellene, ha az nem valamelyik bogádi ellenségétől kerül.
Bugyi koma szörnyű józan volt.
- Nemes atyámfiai, - kiáltotta, elmeregetve a fehér golyóbisokat, hogy nem lesnek -e rá valahol a hajdúk, - nemes atyámfiai, védelmezzetek meg, ha mártirjává lennék az igazságnak!
Mert tudjátok meg, hogy ha én fel leszek áldozva, ti sem kerülitek ki az én soromat!
Az úgyis harczra készülő, pityókos, fegyveres tömegnek nem sok kellett, hogy az égő parázs lángra lobbanjon.
Nekivadulva forrongott a koma körül , feldöntötte szekerét, felkapta a vállára és szörnyű zsivajjal tudakolta , hogy: hol hát az ellenség? ki ellen kell nekik védelmezni a komát? ki akarja őket vasra veretni? ki unta meg az életét? kit üssenek agyon?
Csak egy részeg legénynek kellett elkiáltani magát, hogy:
- Most indulnak a Becsaliból!
Mindjárt utána le is pottyant ugyan a nyeregből őkelme, hanem a gyujtó szikrát megadta.
Nosza neki a zöld tollasoknak!
Üsd, nem apád!
Már itt ma csak az öreg kaszás fogja majd számítani a Kálozdy-voksokat!
A nagy lármában, zsivajban, felfordulásban, káromkodásban senki sem vette észre , hogy a Bugyi koma megint elpárolgott.
Kocsi, ló, ember, zászló, fokos, kard , csákány, furkós bot, piros tollas kucsma mint zugó, zavaros, rohanó ár tódult a Kálozdy-pártiakra, kik épen indulóban voltak Karámos felé, a hol a választásnak megesnie kellett.
Erre a vidékre való öregebb urak sok nevezetes csete-patét tudnak a bogádi nemesekről; de ilyet, mint ez a mai volt, ők is aligha értek.
Lett a Becsali-gödrökben olyan országos verekedés , hogy volt ott aztán dolga még az nap katonának, doktornak, bírónak , halottkémnek, papnak.
Vincze bácsi pompás plánumának sok kiütött fog, sok betörött oldalborda, sok beszakított fej, sok kiömlött vér, sok békóba vert kar adta meg az árát.
Az öreg, nyugalmas nap ott fenn az égen nem szereti az ilyen véres jeleneteket; el is bujt a felhők közé, a mint egymásra rontottak.
Bugyi koma is ellensége volt az erőszakoskodásnak, de csak a maga személyére nézve; az is elbujt a vakondokok közé.
A gyászt, a mi bekövetkezett, senki sem láthatta előre.
Aznap bogádi ember nem volt benn szavazni Karámoson; a ki bejutott, azt úgy vitték vason.
Ez eldöntötte a nap sorsát.
Péterfinek nem kellett egyéb, csak hogy ellenfelének bogádi hivei ne szavazzanak.
Szikra István uram, a megyercsi-utczai csizmadia, ki a karámosi szekeres gazdákkal a balpárti Béla mellett küzdött, késő este rossz kedvvel bökte be botjával ajtaját.
Nagy karimájú kalapja mélyen le volt húzva a szemére.
Még tulajdonképen egy szóra való ideje sem volt, mikor a zöld szemű hárpia felugrott az ablak mellől és mérges támadást intézett ellene:
- No ember, hát csakugyan a te feleségednek kell az utolsónak lenni, a ki valamit megtud, pedig már egész a borbély-komáig bejártam valamennyi szomszédasszonyt, hanem egyiknek sincs még otthon az ura, és látom, neked is keresztbe állanak a szemeid.
Azért hát reszkess, ember, és ne bámészkodjál úgy rám, mint a borjú az új kapúra és mindenekelőtt mondd meg már, hogy kicsoda a követ és győztetek -e?
A csizmadia a rezignácziónak egy kissé recsegő hangján válaszolt:
- Nem élkeskedünk a győzedelemmel, Sára.
A pecsovicsok győztenek és Péterfi lett a követ.
Mink pedig megbuktunk vala.
Ilyenkor nem is bűn az búfelejtő borital!
Meghalt Mátyás király, oda az igazság!
XXVI. FEJEZET.
Dobpergés.
A végesi szőllőskertek öreg baraczkfái hosszú reszketeg karjaikat nyujtóztatták az éjjeli pihenés után, mikor mögöttük az első sárgás-szürke csikok jelentették a közelgő hajnalt.
A kálozdi kastély körül még minden csöndes volt és sötét.
Csak az istállók félkörű ablakain tetszett fel egy-egy reggeli lámpás fénye s onnan hangzott ki egy kis járás-kelés nesze.
Kevés idő mulva aztán innen is onnan is ajtó-nyitogatás és kulcs-csikorgás zöreje járta végig a nyugvó épület csöndjét s miután élő lelket látni semerre nem lehetett, úgy tetszett , mintha az ajtók nem is a kastély lakóinak zárattak volna fel a cselédségtől , hanem az éjtszaka szellemei távoznának rajtuk keresztül s csapnák be maguk után a nappal közeledtére.
Majd egy egész órára megint nyugodt, zajtalan lett minden.
A láthatatlanul elsuhanókon kívül más vendég nem töltötte a kastélyban ezt az éjtszakát.
A csinos, pompás vendégszobák, melyeknek lakói rendesen ilyenkor szokták csak nyugalomra hajtani kábult, kitüzesedett fejüket, üresek egytől-egyig.
A tánczterem, mely számtalan víg hajnalhasadást látott; a kártyaszoba, melyben akárhányszor még ilyentájt cserélték föl az inasok ujakkal a tövig égett gyertyákat; a kis vadászlak , melybe sokszor gyülekezett ez órában jókedvű vadásznép; a cselédszoba , melyben vendégkocsisok ittak és huszonegyeztek reggelig - mind-mind néptelenek, üresek, kihaltak.
A bukás hirére tegnap este az utolsó vendég is sietve fogatott be és alig várta, hogy maga mögött lássa a kastélyt.
Csak egy szobában vannak ébren.
Már, vagy még ébren.
A kanczelláriában.
Az éjjeli lámpa kialvóban s a lebocsátott függönyökön keresztül világít a hajnal.
A vékony foszlányokon kisérteteknek látszanak az erkély karyatidjeinek árnyai, melyek kiváncsian kandikálnak be a szobába, hogy ugyan mit láthatnának itt?
Semmi különöset.
Egy bukása szélén álló embert , ki nem tudta fejét nyugalomra hajtani az éjjel s föl s alá jár.
Ha azonban a kisértetek előtt nem maradhat rejtekben az sem, a mi emberi szemeknek láthatatlan, akkor látják, hogy Béla még sincs egyedül.
Rossz szellemei most sem hagyták magára.
Ott bujkálnak, ugrálnak, nevetnek, ingerkednek körülötte és siketítő zajjal töltik be a szobát: Egy árva könnyet se, Béla!
Egyetlen gyáva könnyet se ejts!
Hát el van -e veszve rád nézve a világ?
Becsülted -e te valaha mind e javakat, melyektől most meg kell válnod, hogy megsirasd vesztüket?
Ugy -e nem?
Ellenkezőleg, egyenesedjél föl és nézz bátran szemébe sorsodnak.
Új élet kezdődik rád nézve.
Ha majd fölkerülsz a szerencsevadászok százezrének zajgó tömegébe, miért ne lehetnél te az, a ki megragadod ott a kaczér istenasszonyt és rövid órák alatt jóvá teszed esztendők veszteségeit.
Ért az neked valamit, a mit itt hagysz?
Menj, menj .
Szívedben egy szenvedélyt viszesz magaddal, egy mécset, mely amaz éjjeli , titkos földalatti utakon aranybányát fog még megvilágítani szemed előtt .
Csak a fiadért kellene?
Nos, hát csak azért!
Azonban a sors ellen való daczolás s ebben a lázas remény, mely azokkal a gondolatokkal dobogtatta a szegény ember hánykódó szívét, időről-időre engedni volt kénytelen, hol az önvád éles marczangolásának, hol a kényszerű válás merengő fájdalmának.
Árnyakkal fedett, megvénült, sárga arczát s kék karikákkal övezett szemeit el-eltakarta összekulcsolt kezével és majd a szekrény éles sarkán, majd a nagy karszék ingatag támláján keresett pihenőt nehéz, égő fejének.
A kis lámpa olaja már fogyatékán volt; kihaló, vörös fény fogta körül a mozdulatlanul vergődő ifjút és sűrű, fekete füst gyülekezett feje fölött.
Majd egy mély és siket sóhajtással újra kezdte sétáját a papirokkal elborított iróasztal előtt.
Nem tekintett beléjük; sem vigasztalni, sem biztatni nem tudták.
Hanem hevert ott az iratok között egy szép fehér selyemszalag is, melyre gyöngyökkel volt hímezve a neve.
Az előtt megállt, csöndesen izzó kezébe vette s maga sem tudta hogyan, egy csókkal érintette azt a helyet, melyen az ismeretlen gyöngéd ujjak utolszor pihentek.
- Ki lehet ez az égi barátné? - suttogta.
- Nem, én nem ismerem már az égieket!
Nem értem mit mondanak, nem segíthetnek rajtam!
A pislogó lámpa serczegve kialudt s Béla összeborzongott a hideg, szürke félhomályban, mely a szobát elfoglalta.
Valami titkos hatalom kergette ki a folyosóra.
A mint az ajtót becsukta maga mögött, lelkét mintegy visszhang gyanánt egy régi benyomás emléke ütötte meg, mely valamikor (maga sem tudta már az idejét; régen volt !) e helyen elfoglalta szívét.
Sohasem érezte annyira elhagyatottságát, egyedüliségét, rabságát ez ódon falak között, mint abban a perczben.
Úgy tetszik neki, este lehetett; a régi szűk ablakokra nem találtak rá a hold- és csillag-sugarak; vén, komor, néma, ijesztő volt minden körülötte.
Már emlékszik is, Ilonára gondolt itt akkor.
Ma máskép van minden; a lebocsátott függönyök a reggel rózsaszinében ragyogtatnak mindent , a nagy ablakok világot igérnek, a futó szőnyegek könnyű léptekre várnak s a szobrocskák mosolyognak felé.
De csönd van, mintha halál uralkodnék mindenen.
És ebben a megváltozott környezetben épen az a borzongás keresi föl Bélát, mely amaz emlékezetes estén átjárta tagjait.
Nem maradhat soká.
Itt is hideg van.
Mindenütt hideg van.
Fölfelé indul a meredek falépcsőkön, melyek a padlásra s innen a toronyba vezetnek.
Csak egyenesen, minél előbb föl, föl, a hol egy kis szabad levegőt szíhat, a hol ébredni látja a természetet és egy gyöngéd szellő talán megsimogatja égő homlokát.
Elfullad, leroskad, mire a toronyba ér és széttekint a vidéken.
Pompás, üde, reggeli kép terült el szemei előtt; egyike ama nyájas , hegygyel-völgygyel váltakozó, feledhetetlen képeknek, minőket csak a dunántuli szép magyar föld mutat.
Nem az alföld végetlen sikja, mely örök elégedettségében nem ismeri a változást s nincsenek sem hegyekkel égnek törő vágyai, sem sürü erdőkkel zöldelő reményei; csak gazdagsága , elégedettsége és unalma.
Nem is a felföld sziklás, bérczes, havas világa , mely nem tud semmit a tavaszról, mikor mindenki mosolyog, sem az őszről , mikor mindenki örül az aratásnak.
Bájos, lankás vidék, nyájas szőllőhegyek , vén bükkök, mosolygó mezők és felhőtlen ég, - nincs, nincs neked párod, szép dunai föld!
A kinek tőled el kell válnia, hogy soha ne hallja többé a kis falu csengő harangját; a ki benned, a te fáidnak árnyéka alatt akart pihenni, melyek kora tavasztól késő őszig zöldek, és máshova veti sorsa : fájhat, nagyon fájhat annak a szive!
A hajnal rózsaszinében mosolygott az egész tájék Béla szemei előtt, mint a gyöngéd szerető, ki könnyüvé akarja tenni kedvesének a bucsut és vidámságot hazudik.
De a reggeli, borus párák ott lebegtek e szeretetteljes mosoly fölött s amott messze megcsillant egy tova futó érnek ezüst szalagja; ott egy rejtegetett könnycsepp szaladt végig a mosolygó arczon.
Béla oda támaszkodott a harang lábához és hosszan , hosszan nézte szülőföldének nyájas arczát.
Lábainál egy elhasznált , málladozó kötél hevert.
A mint alább-alább bocsátotta fejét, ráismert.
Ezen a kötélen huzta ő hajdan, gyermekkorában a régi, repedt csöngetyüt.
Aztán a kis Pirók kezére jutott.
Hova is lettek, hova széledtek ők, ennek a kastélynak régi lakói?!
Ah, bár csak ott maradt volna ő is messze, valami ismeretlen föld siratatlan halottjának!
Merengésében nem vette észre, hogy a kert végéről, a mentor kedvencz gesztenyefái közül csöndesen, félve az észrevétetéstől, szinte bujkálva közeledik fölfelé egy kopott, megviselt, bús alak.
Ha Béla jobban figyel , néhány perczczel előbb a kriptakulcs csördülését is hallhatta volna.
A ritkán nyitott zár rozsdás volt s a nehéz vasajtó dübörgése messze hangzott a könnyü reggeli levegőben, komor zajával egy pillanatra elcsitítva az ébredő madarak csicsergését.
Béla nem látta, nem hallotta.
A hűs szellő nem tudta lehüteni égő homlokát , mikor lefelé sietett.
A padláson kellett keresztül jönnie.
A homályos gerendázat közt súgtak-búgtak a galambok és hirtelen csapással vágott át fölötte egy-egy sötét szárnyu denevér.
Ott töltötte gyászos ballagásban és rekedt kotkodácsolásban napjait az a két vén tyuk is, a mit az öreg Puliszkáné a kis szolgálónak hagyott örökbe.
Nem fogant meg az öreg áldása !
Mennyi ócskaság köröskörül!
De ki hinné, hogy annyi emlék hever itt zürzavarban szerteszét!?
A mint Béla bizonytalan léptekkel botorkált a sok lim-lom, kaczat és zsib között, egyszer csak belebotlott valamibe és csodálatos, veszett, megdöbbentő zaj támadt lábainál.
Mintha valaki a sir mélyéről köhögne, tüsszögne, kiabálna fel segítségért.
A vén óra, a sárkányos, liliomos, alabástrom-oszlopos óra kapott a mozdulásra egy kis szuszt és az sietett porral tele tüdejéből károgva jelenteni, hogy eltemettetett ugyan, de még nem halt meg.
Egyszerre ketyegett, ütött fertályt és órát s minden mesterségét igyekezett bemutatni, a mivel csak szebb napjaiban tündökölt, hogy megszabaduljon ebből a mély sirból.
- Csitt... csitt... csitt... ki tudja... veszekedtek... meddig éltek ... csitt... csitt... minek éltek... csitt... csitt... minek... minek éltek?
Összevissza mindent.
Még a ki ismerte is ez elvonult filozóf eszejárását s régi rögeszméit, az sem igen ismerhette ki magát egyszerre a töredékes kérdéseknek és tanácsoknak amaz áradatában, melylyel elborította.
Különösen a csitítás látszott nagyon fölöslegesnek, mert mély csönd uralkodott körül , melybe csak olykor-olykor búgtak bele szomoruan a galambok.
Béla megállt és hallgatta lábainál a régi barát zavaros szavait, ki végül annyira belefáradt a heveskedésbe, hogy egyszerre csak elkezdett érthetetlenül és rettenetes fuldoklással köhögni.
A padlásablakon beszürődő első sugarak valami fényes , aranyos tárgyra vonták el tőle ifjú gazdája tekintetét.
Arany-keret volt , mely egy szép képet vett körül, a habokból kikelt istennő csábító képét.
A tenger azonban, melyből Vénus itt emelkedett ki, portenger volt, melynek delfinjeit és rózsaszin kagylóit két nagy keresztes pók helyettesítette .
Béla rátette a képre kezét és leverte róla a port.
Régidő óta e keserü pillanatban gondolt először a párisi grisettere, kinek vonásait emlékezetébe hozta e kép.
Nem érzé, hogy romlásának akkor állt első lépcsőjén, mikor Josephine puha karjai átölelték s ma, midőn nagy számadása van az élettel , nem akart hálátlan maradni azért a kicsiny szeretetért sem, melynek édes illatát egykor érezni vélte a szép, bukott leány kis lábainál.
Köszöni , köszöni, a mit tőle vett, bár gyönge sóhajtása nem hat el a Szajna zugó fenekére, vagy a herczegi szerető pazar szalonjába, vagy a szegények kórházának tikkadt levegőjébe.
Hol vagy, hol lehetsz ezek közül, Josephine ?
Egy röpke fény ím rád is esett Béla gondolataiból, melyek úgy csaponganak szerteszét, közel, távol, multba, jelenbe, jövőbe, mint a villám.
E nagy lomtárban, hova a kastély ujraépítésekor minden ócskaságot felhordtak, ezer apróság, ezer emlék követel magának valamit figyelméből.
Ime bátyjának régi karszéke, melyben meghalt; im az ódon, ezer-fiókos szekrény; im a szerzetes atyák komor arczképei; ime gyermekkori könyvei, melyeket álmatagon forgatott, mielőtt elindult volna a világba!
Annyi, annyi minden együtt , hogy utoljára nem látott már semmit közülök, szemei elhomályosodtak és ismét a folyóson találta magát.
Már fel vannak huzva a függönyök, kinyitva az ablakok, aranyos napsugárral , derüvel van tele minden.
Béla egy ajtó előtt áll meg, a honnan kis fia zaját hallja.
Istenem, úgy össze van törve, hajtva, zaklatva; hol pihenhetne meg , ha itt nem?!
A kilincsre teszi kezét.
Ebben a perczben odabenn megperdül egy kis dob.
Dobverés!
Egy gyermek játéka csak, de mégis dobverés!
Dobverés, mely hangzani fog nemsokára az ősi kastély udvarán és minden szobáiban.
Hangzani fog mindenfelé a vén falak között, a mogorva boltivek és nyájas halmok egyformán visszaverik és a hir szele ezernyi ember fülébe elviszi.
A dobpergés le fog hangzani még a föld alá is, és ott meg fogja hallani egy öreg ember, ki önvádban fejezte be életét, hogy haszontalanul töltötte azt.
Földindulás zaja lesz e dobpergés, mely elnyeli a régi urakat s a kastély kapujáról és a sirbolt ajtajáról le fogja szakítani az ősi czimert.
A kis gyermek gondtalanul veri odabenn a dobot, kaczag hozzá és atyját keresi.
Béla, mintha valami mérges kigyó hideg testéhez ért volna, úgy elkapta kezét a gyermekszoba kilincséről s betámolygott oda, a honnan kiindult.
A reggeli asztalán várta; de nem nyult hozzá.
Székébe roskadt, nyakát hátraszegte és kábult, mély álomba merült.
Az álom irgalmas lehetett hozzá, mert a kinlódás nyomait tükröző, megviselt arcza mintha lassan lassan kiderülne.
Mintha szerető, a földieknél hatalmasabb ujjak elsímitanák róla a nehéz felhőket és felszárítanák a könnyek barázdás nyomát.
Egy rövid negyedórára annak a régi Bélának szép, nemes, merengő arcza volt ez, ki hajdan, iskolás korában Mariról álmodott, mikor még virágokat szedett neki, melyeknek illata nem volt halálos méreg.
Talán álmában most is mellette volt; talán játszva lestek egymást a kis kerti lak ablakán keresztül; talán ott ültek boldogan a régesrég elszáradt mályvarózsák között: talán csak hallgattak és a boldog nesztelenség ellenére egyetlen hangját sem hallották a szél baljóslatu zugásának körültök, mely jövendő viharokat hirdet; talán azt hitte, hogy még előtte van az élet!
Mikor Béla felnyitotta szemeit, egy rövid pillanat alatt azzá lett, a kinek a kelő nap találta.
Tekintete ujra lázban égett s beesett, sötét szemeit ( úgy csillantak fel, mint a hogy az éjjeli ég kipirul, mikor messze távolban ég egy ismeretlen majorság) azzal a kifejezéssel hordozta körül, mintha beleunt volna már e romokat látni maga körül s indulni szeretne a szerencsejátékos világ zajába vezető uj pályán, hova régi szenvedélye csalja.
De nem volt egyedül.
Az a kopott alak állott előtte, a ki ma reggel odalenn járt a sírbolt környékén: Istók.
Foltos, viselt, régi kabátja tele volt porral, pókhálóval s a földalatti bujdoklás egyéb emlékeivel.
Még ránczos homlokán is ott volt valami pókbeszőtte, por-ellepte , viz-átszivárogta fal nyoma, melyen megpihent.
Csöndesen állt meg Béla előtt s bátortalan, homályos, szürke szemeit oly mélyen lesütve tartotta, mintha valami rettenetes nagy szégyen miatt kerülnie kellene az emberek tekintetét és megérdemlett szemrehányástól tartania minden oldalról.
Kezei el voltak dugva mély és szakadozott zsebeibe, melyek egyikéből egy vén meggyfa-pipaszár, másikából pedig egy még vénebb könyv kandikált ki.
Oly mozdulatlanul állt, mintha bilincsekbe lenne verve és teljes megadással , bünei terhes sorozatának őszinte beismerésével várná elitéltetését.
Az ébredő Béla arczát egy bús mosoly futotta át, a mint észrevette.
Az igaz , mindent átható szeretetnek mennyei adománya, hogy a legnagyobb kétségbeesésbe is tud egy pillanatnyi vigaszt csöppenteni.
Bizonyára jól esett az istentől, embertől elhagyatott öngyilkosnak utolsó perczében annak a két nagy fényes szemnek remegő tekintete is, mely kikoplalt kutyájáé volt .
És Istók hogyan szerette azt az öreget, ezt az ifjút, ezt a házat, és milyen kevéssé magát!
- Jó reggelt, bátyám, - szólította meg s erőtlen, hideg kezét eléje nyujtotta.
A mentor rég tudta a kikerülhetetlent.
Tudta a tegnapi bukás végzetes jelentőségét.
Tudta, hogy a rég fejük fölött függő kard lecsapott.
Ismerte mind az okokat is, melyek e kétségbeesett helyzetnek szülői voltak; de ezekre nézve olyan áltatással igyekezett adni a tudatlant, a milyenre becsületes szive csak képes volt.
Azt hitte, legjobban fog sikerülni az ámítás, ha részt követel magának az átokverte munkából és (esze mindig csodálatos utakon ténfergett !) valami olyan megbánásfélét mutatott, melynek nem lehet joga egyetlen kemény tekintetre sem.
Ha mozdulatlan, félszeg, néma állásában volt valami szemrehányás, ez egészen, csupáncsak maga ellen irányult.
Béla minél előbb óhajtott átesni a keserves értesítésen, melylyel öreg barátjának tartozott: hogy hova kiván temetkezni.
Egy papirt kapott le az asztalról, csakhogy hideg, reszkető ujjai között legyen valami.
Minden erejét megfeszítve, az elfuladásig siető hangon mondott el egyet-mást .
Szavaiban kevés volt az összefüggés, és sok a kimélő áltatás.
Nem mintha szépíteni akarta volna ezt vagy azt, mentegetni magát ebben vagy abban ; épen nem!
Csak erős meghatottságban dobogtatta szivét e mélyen lesujtott embernek néma áldozata, és saját jövendőjéről emlegetett reményeket, melyek nemcsak hogy ki nem fakadtak, de még el sem vettettek.
Jól tudta, hogy ez az egyetlen mód, melylyel a mentor nehéz szivén könnyíthet valamicskét .
Elmondta, hogy tegnap este hosszan értekeztek Hazafival s át kellett látnia , hogy a terhek hullámai már összecsaptak feje fölött.
( Az öreg fülig vörösödött; egész éjfélig itt sétált lábujjhegyen az ajtó előtt.)
Elbukott s ebben a házban nem bir többet lélegzetet venni.
Bukása még ma hivatalosan is be lesz jelentve s talán már holnap eljönnek a törvény szolgái és lefoglalnak itt mindent.
Béla maga nem fogja bevárni őket; még ma elutazik Pestre, a hol uj élet vár reá, mely talán gyümölcsözőbb lesz a réginél.
Van egy-két befolyásos barátja ott, kikkel már régebben közölte viszonyait s a kik sok szivességet tanusítottak iránta balsorsában.
Hogy kik és kik nem, az nem tartozik ide; elég az hozzá, befolyásos emberek és jó barátok.
Valódi ritka példányok a mai önző világban!
Tisztességes állást szereztek számára és családjának épen nem kell nélkülözéstől tartania.
Ő munkabiró erejében van és nem fél a jövőtől.
Hátas lovakat ugyan nem fog tarthatni, üveges hintóban sem jár, a selyemnek, bársonynak és csipkéknek is vége; hanem hiszen nem ezek az életnek egyedüli kellemességei!
A kis Béla... nos, a kis Bélából embert nevelhet és ez a fő.
Mindez, a gyakori akadozás daczára, elég szárazan volt elmondva.
Béla nagy kinnal le tudta győzni felindulását, és el tudta kerülni azokat a hurokat , melyeknek érintése a maga és Istók szivét a legfájdalmasabban rezegtette volna meg.
A mentor egy darabig mozdulatlanul hallgatta.
De egyszer csak a legcsodálatosabban kezdte rázogatni nagy, kerek fejét, s hogy e furcsa mozdulatoknak és sajátságos torokköszörülésnek valódi jelentése iránt Bélát egy kissé félrevezesse, két kezét a világért sem huzta volna ki a zsebéből , hogy szeméhez emelje, hanem odalenn ökölre fogva szorongatta velök a könyvet és pipát.
- Öreg, öreg barátom, - ugrott fel helyéből Béla, kin ujólag erőt vett az elérzékenyülés, - légy erős és ne tedd még keservesebbé ezt a gyászos órát !
Annyi mindenkitől, élőktől és holtaktól kell bocsánatot kérnem s ha még te is megtagadod...
Nem tudta folytatni.
Elhallgatott és félrefordult.
Az öregnek pedig szegény feje igen nehéz lehetett, mert csak rövid ideig birta ki a jobbra-balra való fárasztó rángatózást.
Mintha csak megtántorodott volna, kezeit kikapta a mély zsákokból, támaszt keresett és csöndesen leroskadt egy székre.
- Bátyám, - kiáltott Béla, - bajod van?
A mentor egy mély sóhajtással igyekezett összeszedni magát, a foltos kabátujjal megtörülgette szemeit és megszólalt:
- A lelkiismeret, Béla, a rossz lelkiismeret!
Valósággal elfogódik a szivem , ha meggondolom, mennyi minden terhel engem is e szerencsétlenségben.
Ugyan megérdemlettem -e kenyeremet igazán, ha nyugalmaztatásomat olyannyira betü szerint vettem, hogy véges-végig elmulasztottam megjegyezni előtted, ilyen és ilyen körülmények között mit parancsol az életfilozófia?!
De nemcsak , hanem világosan és bünbánattal emlékszem vissza, hányszor biztattalak, hogy csak éld világodat, hogy osztass gabonát a kunyerálóknak, hogy vetess csizmát az iskolás gyerekeknek, hogy engedd el az árendát a szélütött Mátyusnak.
Ha meggondolom, hogy mindezt én tettem; hogy csak egyetlenegyszer figyelmeztettelek a gazdálkodás dicséretes voltára, akkor is bizonyára lanyhán; hogy ő... ő is az én véremből való, (ne vedd zokon Béla, de nagyon tele van a szivem !) ha mindezt meggondolom, sehogysem vagyok képes tisztázni magamat a vád alól.
Egyetlen mentségem, hogy te mindig olyan csodálatos voltál és nem láthattalak úgy keresztül, mint az én mélyen tisztelt , boldogult barátomat.
Kitünő ész, kitünő szív, kitünő karakter; de csodálatos!
Bocsáss meg ezért a kifejezésért.
Mikor tefelőled gondolkodtam , mindig hiányosnak kellett tartanom azt a filozófiát, a mit nekem az iskolában tanítottak, és nem mertem előállni vele.
Az öreg megtörött hangja hovatovább erősödött, élesedett s csak a végén csapott vissza régi mélaságába, a hosszu előadásnak következő zárszavai alatt:
- Bocsánatot mondtál az előbb, Béla?
Hogy én bocsássak meg teneked?
Istenem , hogy mondhattál már a te kitünő logikáddal bocsánatot?
Iszen csak ... csupáncsak temiattad volt minden aggodalmam.
De ha jó barátaid tisztességes állást szereztek Pesten, akkor minden jól van.
Mindig tudtam én, hogy nem az a Varju a te igazi jó barátod!
Az isten éltessen, Béla; tegyen szerencséssé és boldoggá!
Boldoggá is... igenis, mert azt hiszem, hogy eddig... hogy eddig a mai napig... de máris igen sok szabadságot vettem magamnak.
Csak neked legyen nyitva az élet!
Én már... engem már semmi sem köt ám ide , csupán a megszokás.
Ma reggel elvégeztem a bucsut.
Meglátogattam...
- Hisz te, bátyám, nem fogsz velünk jönni, - vágott szavába Béla.
- Ne busulj semmit, itt maradsz.
Már régen megmondtam volna, hogy ha szerencsétlen vagyok is, hálátlan nem; de nem akartalak félbeszakítani.
A mentor szemei fölcsillantak, de csak egy perczre.
Ő már végzett ezzel a szép reménységgel; de szerencsésen el is hervadt az szivében.
- Szivesen, szivesen maradnék, Béla, - mondá hirtelen, - de ezen a környéken mostanában nem tudok se tanítói, se jegyzői állomást, a mi alkalmatos volna .
Legalább a gróf helyett azt az iszákos Mányokit választották volna meg ; annak a nótáriája épen jó lett volna.
Nincs, nincs itt semmi hely az én számomra; kapitálist meg nem gyüjtögettem, mert féltem, hogy hűtelen sáfár hírébe keveredem.
Becsületszavamra mondom neked, Béla, (nemesi nevemmel nincs mit dicsekednem többé !) hogy minden félretett vagyonom öt darab körmöczi arany, a min egy ezüst órát akartam venni a kis Bélának, hogy majd ha nem leszek, eszébe jusson róla az öreg.
Azonban hogy ha netalán addig , mig azt a bizonyos tisztességes állást megkapod, szükséged lenne rá... ne vesd meg, Béla!
Azonkivül nincsen semmim.
Gondolom, ott a nagy városban hamarább kapok majd én is valami kenyérkeresetet.
Igyekezni fogok, gyöngülő szemeim daczára, megjavítani az irásomat...
- Engedj már szóhoz jutnom, bátyám, - mondá Béla, ki borus meghatottsággal hallgatta eddig az áradozó mentort.
- Öreg napjaidra nem hagyhattalak minden nélkül.
Gondoskodtam rólad s nem kell itthagynod ezt a megszokott vidéket .
Ha eljösz majd, csak látogatóba jösz el hozzánk.
Tudom, mindig szerettél bolyongani a végesi szőllőben.
Van egy kis darab szántóföld, meg valami kukoricza is hozzá.
A házban becsületesen meg lehet lakni s az ablaka épen odanéz arra a szürke, vasajtós épületre a kert végén.
Én ebben az órában még rendelkezem mindazzal s Hazafiban volt annyi emberség, hogy beleegyezett tervembe.
Ime vedd, öreg; itt van az átiratási engedély, siess be vele Karámosra és az a kis ház, az a kis szőllő, az a kis szántóföld legyen a tied.
A mentor arczát nem mondhatom tiszta égnek, hogy annál csattanósabb legyen hasonlatom: eső kék égből.
Borus volt az; de enyhítő csöppek nyoma már mutatkozott szemeiben, a mint Béla az iratot kezébe adta.
Mintha valami rögtön támadt szél verte volna össze és csordította volna meg a felhőket, egy gondolatra felcsillantak és megnedvesedtek az öreg szemei.
- Nem tudom, - dadogta, - igazán nem tudom, Béla, hogy elfogadhatom -e?
Ennyi volt egész szabódása.
A ki egyébkor minden kinált fillérnek elfogadásából lelkiismeretbeli dolgot csinált; hosszu takarékoskodásának eredménye gyanánt tökéletesen meg volt elégedve azzal, hogy öt darab körmöczi aranyat összekuporgathatott: most ilyen könnyen, ilyen csekély vonakodással megbarátkozott volna a gondolattal, hogy egyszerre földbirtokossá legyen?!
Nem zavar és nem piruló szerénykedés nélkül történt ez; de nem anélkül, hogy arczának ezer ráncza közé oda ne telepedjék valami jámbor, becsületes furfang kifejezése, mely örökké munkálkodó agyában (a mentornak alapigazsága volt: a ki gondolkodik, csak az dolgozik igazán ! ) megszületett, mikor az ajánlatot megértette.
És ez a kis furfang bizonyára nem a maga érdekében került kalapács alá ama folyton zakatoló mühelyben.
- Így, így, öreg, - biztatta Béla.
Semmi köszönet.
Ha a hütelenség biztosíthatja magát vén napjaira, miért legyen elhagyatottabb a becsület ?
Atyai barátom voltál; a mi öröm volt gazdagságomban, azt neked köszöntem .
Engedd, hogy egy megnyugtató emléket vihessek magammal a hányattatás napjaiból!
Kérlek, a háznál ne tudasd senkivel, hogy mi nem fogunk többé visszatérni.
Régi cselédeimről tőlem telhetőleg igyekeztem gondoskodni; igen jól esnék, ha minden zaj nélkül távozhatnám.
Te értesz, bátyám, valami csak mégis fáj itt benn.
Csak még egyetlen kérést.
Költözzél át minél előbb a kis házba.
Még ma, mert kis fiamat szeretném nálad hagyni, a te gondjaidra bizni addig, mig Pesten egy kissé rendbe jövünk.
A kicsiny mostanában gyönge is és beteges; hadd futkosson még egy ideig ezeken a szabad mezőkön.
Ő még nem érti, mi fog itt történni s nem okoz fájdalmat neki a lakás-csere .
Legdrágább, egyetlen kincsemet bizom rád, Istók.
Jó apja leszesz -e?
Olyan , a milyen nekem voltál?
A mentor sárga arcza már ázott a megeredt esőben.
- Köszönöm, Béla, köszönöm!
A te szivednek nincs párja!
Egészen az édesanyádé!
A mint a nap haladt az égen fölfelé s tiszta sugarai életet és világosságot árasztottak szerteszét, Béla lelke is mind nagyobb bátorságra edződött.
A bucsuzás osztatlan és oszthatatlan fájdalmán már jóformán átesett.
Csak egy volt még hátra, nejét értesíteni, hogy még ma utazni akar.
Ilona komoran ült csinos kis kék boudoir-jában.
Háborgó rossz szeszélyét a szöszke német komornán töltötte, ki épen könnyek között hagyta ott a szobát , mikor Béla belépett.
A szép asszonyt elragadóvá tette a felindulás pirja , mely arczán ragyogott.
Az ablakban ült s egy virágos szőnyeget himezett.
Egy szőnyeget, mely nyilván sohasem lesz bevégezve.
Szingazdag virágait megfogja emészteni a por és moly; de bevégezve nem lesz soha.
Szép , hullámos nyakába egy drága gyöngysort akasztott Ilona szeszélye.
Talán nagyon szerette s legalább még egyszer, utolszor viselni akarta!
Ismerte vigasztalan helyzetüket s tudta a történteket.
Nem régen, csak tegnap este óta, mikor Béla megrendülése a rossz hirre mindent elárult neki.
Hanem azért csak feltette a gyöngyöt, mely épen nem illett reggeli pongyolájához , himezett tovább s egyetlen szóval, egyetlen tekintettel nem üdvözölte Bélát .
Egy csoda-virág, egy kék rózsa foglalta el minden figyelmét.
- Ilona, - szólította meg férje, gyöngéden érintvén a sebesen mozgó ujjakat , - Ilona, te tudod, hogy ez a ház nem a miénk többé.
Az asszony hol elsápadva, hol kipirulva himezett tovább.
Nem vetette föl szemeit, csak egy kissé összerezzent férje hideg kezének érintésére.
Béla szeliden ismételte a kérdést:
- Tudod?
Semmi felelet.
A szegény ember csöndesen a másik ablakhoz huzódott és egy ideig némán nézett ki rajta.
Semmi nesz nem volt a szobában; csak Ilonának visszafojtott szisszenését hallotta olykor, ha a tűvel rózsás ujjába szúrt.
Kevés vártatva összeszedte magát és odaült neje mellé.
A mint ujra megszólította (csak búsan, élesség és harag nélkül szólt hozzá ), hangja és arcza élénken emlékeztetett a mentoréra az imént.
A gyöngéd szív nemességével nyomott el minden szemrehányást, mely a házat ért csapás egyik főoka ellen ajkára és szemeibe tolult.
A szenvedés meghatotta és csöndes megindulással mondott le vádló jogáról.
Mindent, mindent a maga vállára vett s mintegy hálásnak mutatkozott a sorsnak még azért a kegyelmeért is, hogy teljesen össze nem zúzta és lélegzeni való levegőt engedett neki.
Oh istenem, olyan végtelenül jól esett volna neki egyetlen jó szó és annyi mindent kész lett volna elfeledni érte!
- Ilona, - kezdte fojtott, könyörgő hangon, - én nagyon, nagyon bűnös vagyok!
Az örvény szélére juttattalak benneteket.
Hallgass meg.
Ilona, csak egy perczig hallgass meg, kérlek!
A barna, kérő kezek egészen beborították a munkás kis kacsókat, de ezek csak dolgoztak tovább, a mint lehetett.
- Minden vétkemet tudom; bár tudnád csak egyetlenegy mentségemet is!
Nagyon , nagyon balgatag voltam, hogy mikor még több szeretettel tekintettél rám , mikor néha elhatott még hangom a szívedig, föl nem fedeztem előtted egy sebet, melynek kinja kora ifjuságomtól éget, emészt és őrültté tesz.
Ha akkor, mikor azon a velenczei gondolán a vizi tündért emlegetted, kitárom előtted lelkemet, talán más szemmel tekintesz rám, talán jutott volna olykor számomra egy-egy vigasztaló szavad, talán a szánalom megőrzi szivednek egy kis melegét nekem, talán minden, minden máskép ütött volna ki!
De most már minden hiába, most már vége annak.
Őrültségem megbuktatott.
Holnap mindent el fognak venni tőlünk; de én még ma Pestre akarok utazni, hogy valami új életet kezdjek.
Méltán nevetnél ki, ha fogadásokat emlegetnék; de gondold meg Ilona, hogy ilyen csapások néha nagyobb gonosztevőket is észretérítenek .
Mindenre kész vagyok érted, Ilona!
Egy új szisszenés és semmi felelet.
- Ilona!
Elhagysz -e?
A szép asszony végre fölvetette szemeit és válaszolt:
- Természetesen veled fogok menni.
E szavakat egy heves mozdulat kisérte s a drága gyöngysor szétszakadt.
A csillogó szemek szerteszét gurultak a padlón s a mi közülök a fonálon maradt, azt Ilona egy sarokba hajitotta a szenvedélynek oly művészetével , melyet érdemes lenne szinpadon is bemutatni.
- Ilona, tartsd meg ezt, kérlek! - esengett Béla.
- Csak ezt az egyet tartsd meg!
Családi ékszer s menyasszonyi ajándékul adtam neked!
- Nem az enyim többé, - felelt tompán az asszony.
- Elkártyáztad.
A kígyócsipés mérge elkábitotta Bélát.
Szemei előtt összefutott minden: a nagy ablakok, csipkés függönyök, rózsás arcz, szétszórt gyöngyszemek , virágos szőnyeg.
Kitámolygott a szobából.
- Apám, édesapám, - szaladt eléje kitárt karokkal kis fia, - igaz -e, hogy parasztházba fogok költözni és szegény gyerek leszek, mint a tömzsi Ferkó ?
Istók mondta.
Majd akkor nekem is virágos kalapot veszesz ugye, mint a Ferkónak?
Édes, édes jó apám!
Ki olvasta volna meg azokat a csókokat, ki a sziveknek remegő dobbanásait , ki az elfojtott és kiömlött könnyeket?!
Oh bár olvasnák valahol!
Bárcsak hinné a világ, hogy olvassák ott, a hol itélet várakozik rá; talán több lenne benne akkor a szeretet!
Béla is, Ilona is szobájukba zárkózva töltötték ezt a napot.
Senkit sem bocsátottak magukhoz s a pap, ki délre hivatalos volt a kastélyba, a mentorral költötte el az ebédet.
Csöndes egy lakoma volt.
Tiszteletes Molnár Ábrahám úr még sohasem ülvén úgy ez úri asztal mellett, hogy a ház urát egy felköszöntéssel meg ne tisztelje, a régi jó szokástól ez alkalommal sem volt hajlandó eltérni.
Olyan ünnepélyesen emelkedett fel a pecsenye után, mintha legalább száz hallgatója lenne s minden tüskéjét neki fordítván az igazságtalan és rövidlátó világnak, daczára ennek és daczára annak, a maga részéről kifejezte rendíthetetlen bizalmát Béla nagy jövendőjében.
A mentor úgy könyökölt ott az asztal mellett, hogy arcza el volt takarva, s csak ismételt figyelmeztetésre koczintotta össze poharát a papéval.
Estére az öreg János a nagy hintóval odajárt a kapu elé.
A málhákkal sürgő-forgó cselédek mitsem sejtettek a történtekről és történendőkről s jó kedvvel kivántak szerencsés utat a szótalan uraságoknak.
A régi háznépből csak a vigyori Palkó volt ott.
Még csak akkor vigyorgott igazán, mikor gazdája a kezét nyujtotta neki.
Furcsa egy úr, a ki kézfogással bucsuzik az inasától!
S még azután is csak rázta, rázta ám a kezét, a mint a lámpa világánál nyilván felismerte már.
E szerint nem is tévedésből tette.
Az ő emlékezete szerint Pallér úr sem volt soha köhögős és most egyszerre úgy fulladozik, hogy kész nevetség.
A nagyságos asszony meg mintha csuklott volna, mikor beszállt a kocsiba.
Mi bajuk lehet ezeknek?
- Csak kardot meg puskát hozz, apám! - kiáltott Istók öléből a kis fiu és János meglegyintette a gyeplüvel a lovakat.
Gyönyörű két állat volt, mintha csak szárnyukat emelték volna föl, úgy indítottak.
Egy vén vadászkutya, a sánta Flóra szörnyű vonitást kezdett a hátulsó udvaron.
Kölyök korától társa volt Béla bolyongásainak s valamikor vigan nyihogva követte mindenfelé urát.
Most keservesen nyöszörgött, vonított, kaffogott és ugrált neki a zárt ajtónak.
Palkó egy ideig mulatta magát a vén állat kínlódásán és találgatta magában, hogy mi baja lehet ennek az elnyomorodott dögnek?
Miután sehogysem tudta kisütni, és az egész csak oktalan rossz erkölcsnek tünt fel előtte , egy karóval jót huzott a hátára és megelégedett vigyorgás közt tért a szakács urhoz máriásozni.
A hintó robogott tovább-tovább a szép nyári estén.
A tiszta égen ragyogtak a csillagok, lenn az út mellett, a fűben tündököltek a szentjános-bogarak .
Csöndes szellő suttogott a tölgyek között és valami közel fekvő faluból furulya-hangokat kapott el.
Egyideig meglehetett különböztetni a csillagoktól, melyekkel telidesteli volt rakva az egész égbolt, a kálozdi kastély egy-két világos ablakát.
Az ott a kanczelláriáé, amabban Istók tesz-vesz valamit!
De aztán völgynek visz az út... még ott nyujtózik a hosszú tető... a torony karcsu, sötét kupja még kiválik a tejút halavány faláról... és immár csak a megszámlálhatatlan mennyei mécs kiséri az utasokat.
A gadóczi pályaház előtt szálltak le.
Az öreg János, ki régen várja már a mai napot: mindennek végét, nem foghatta ugyan meg semmikép, hogy miért nem inkább a karámosi stáczión ülnek fel a vasutra, mikor az sokkal közelebb van; de hát a parancsolat ide Gadóczra szólt.
A falusi várószobák így estenden nagyon komor képet nyujtanak.
Lámpa álnév alatt egy homályos mécs pislog bennök; a nagy óra régesrég megállt, sőt az egyik mutatója le is van törve; a butorok piszkosak, porosak, szakadozottak ; a falon homályos üvegek alatt olvashatatlan hirdetések függenek és az asztalra telepedve az állomásfőnök kutyája aluszik.
A sarkokban egy-egy hallgatag utas huzza meg magát, a kinek semmit sem lehet látni az arczából .
Csak mikor a zsiros papirosba takargatott ludczombot előveszi a zsebéből , hogy megvacsoráljon, akkor tudódik ki róla, hogy a falusi zsidó árendás.
Az ablakon egy kiéhezett dongó zsong, a hirverő drót zireg-zörög, cseneg-bonog s a nagy kolomp is megszólal olykor és hangja hosszan viszhangzik az esti légben.
Nem is jöttek be Béláék, hanem csak egyenesen kifelé tartottak a ház elé, a hol satnya futóka van fölvezetve a tetőre.
- Hát most már istennek ajánlanám, nagyságos uram, - bucsuzott az öreg kocsis, - mert egy kicsit nagyon meg találtam hajtani ezeket a kényes párákat; aztán nem szeretném, ha itt pihentökben ez a hüvös szél megcsapná őket.
Nagyon vigyázni való két jószág!
Szerencsés jó utazást, friss egészséget kivánok!
- Hány esztendeje szolgálsz a kastélyban, öreg? - kérdezte hirtelen Béla.
- Isten segedelmével Szent-Mihálykor lesz épen harminczkilencz.
Már csak kitartom, ha degredált is a parádés-kocsisságból a nagyságos úr, míg végünk nem lesz.
Bizony megszorította ennek a kezét is bucsuzóra Béla s a hogy magukra maradtak és a távol elnyelte a kocsizörejt, odahuzódtak mindaketten a ház előtti árnyékba, hogy valamiképen észre ne vegye őket valaki.
Pedig mégis észrevették.
Egy bekötött fejü, hamis szemü, csinos parasztmenyecske várakozott odabenn az ablak mellett két apró gyermekkel.
Az egyik fiu volt s halomra gyüjtötte a kiszenvedett legyeket, melyek között elvétve egy-egy haldokló is akadt; a másik egy bámész és álmos leány-gyerek , ki nénje szoknyájába kapaszkodott és akkora bokrétát tartott a kezében, mint a feje.
A menyecske vissza-visszafordult a megigazgatásukra s hol a fiu mándliján rántott egyet, hol a leány kendőjét huzta meg.
Azután tovább nézegetett ki s a mint a külső lámpa fényénél megismerte Béláékat és meg is bizonyosodott róla, hogy ők azok, egyszer-kétszer fejét hajtogatva körüljárt a szobában, összecsomózott keszkenője végét elgondolkodva csavargatta az ujja körül s egyszer csak a nagyokat pislantó kis leány kezéből kikapta a bokrétáját és kisietett vele a ház elé.
Egyenesen odatartott Ilonának és elkapván a kezét, úgy összevissza csókolta , hogy alig tudta elkezdeni, a mit mondani akart:
- Csókolom a kegyes kezeit, nagyságos asszonyom, ha nem tetszik ismerni, én vagyok a Fodor Panni.
Az öreg Puliszkáné unokája csókolom kezét.
Nagy örömben vagyunk most a kis testvéreimmel, mert Karámosról várjuk haza az apámuramat, a ki épen máma szabadult ki a vármegyeházáról, Ugy világos nappal nem vitt rá a lélek, hogy a szinök elébe kerüljek, megköszönni a mit az én szegény öreg szülémért tettek.
Hanem most, a mint itt az ablakon megláttam a nagyságos úrékat, most legjobb lesz, mondok, nem lát senkisem , nem röstelkedhetnek, hogy szóba álltak vélem.
Csókolom a kezüket ezernyi ezerszer; fizesse vissza az isten megszámlálhatatlan jóval!
Ezt a bokrétát itt az öcsém kötötte; ha meg nem bántanám vele, ne sajnálja elfogadni a nagyságos asszony.
Engedelmet kérek, hogy meg mertem szólítani, mert én vagyok az, a kit Pántlikás Panninak hittak.
Így csöppent a sors egy-egy kis örömet a legtelibb üröm-pohárba is.
Az érkező vonat fütyült, megállt és tovább robogott Pest felé.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE