Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Kóbor Tamás
Muzsika és parfüm
Keletkezés ideje
1893
Fejezet
15
Bekezdés
908
Mondat
2668
Szó
22976
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
V. GITA.
A kapuban elbucsúzott egy csomó embertől, a mi elkedvetlenítette.
Mert még ott a tenyerén az a puha, meleg kézszorítás, melylyel Militől elvált.
És most ezek az emberek ráteszik a tenyerüket és brutális szorítással elmossák.
El is mosták.
- Haza?
- Nem.
Ki, ki az éjszakába, olyan helyre, a hol semmi sincsen, még sötétség sincs.
A világűrbe szeretett volna menni!
Ne hasson rá semmi, hadd fejlődjék ki az ő háborgó, fájó szívéből az új világ, mely benne forrong.
- Mi lelte?
Mili!
Milyen közönséges név!
És milyen közönséges leány viseli!
Átrevideálja az egész estét, nem hallott tőle valami okosnak nevezhető szót.
De muzsika volt a beszédje!
Ő reá úgy hatott.
És minden mozdulata olyan illatos volt, mintha külön légkörben mozogna.
És még emlékezetben is megcsapja őt ez a finom, bódító illat.
Szerelmes belé?
Valószinű.
Sőt bizonyos.
Hiszen előre mondotta neki Gyuri, hogy az első leány, a kinek a szemébe néz, szerelembe ejti majd.
Tehát szerelmes.
Irtóztató !
Nem tudta miért, de iszonyú félelem fogta el őt erre a gondolatra.
Már ott fönt, a mikor zongorázott, is meglepte őt ez a félelem.
Szerelmes!
Hát lehet -e ő boldog szerelmes?
Képzelhető -e, hogy egy leány úgy érezzen ő irányában, mint ő érez most Mili iránt?
S ha igen, föltehető -e, hogy épen Mili az a leány?
Keserűség fogta el.
Az utcza ugyanolyan, mint máskor.
Minden olyan, mint máskor!
És Mili?
Az is lefeküdt valószinűleg és alszik úgy, mint máskor.
A mikor ő benne egy új világ forrong, a mikor érzi, hogyan dől romba az ő egész belseje, az érzése, a gondolkodása, akkor ennek még akkora hatása sincs erre a brutális, szilárd világra , mint mikor egy hócsomó leválik valamely ház ereszéről.
Haraggal fogta a markolatot és odacsördítette a kardját a kövezethez.
A csörömpölő zaj végigszaladt a viszhangos néma éjszakán s elveszett az utcza szögletén.
Azon a szögleten sárga fénytáblákat látott és egy vörös lámpát.
- Kávéház.
És ekkor eszébe jutott, hogy volt ő már egyszer ebben a kávéházban.
És eszébe jutott az a feketeruhás kasszirleány, a ki kaczérkodott vele és korilopsziszszal parfümözi a zsebkendőjét.
Korilopszisz!
Csodálatos, az ő kedvencz parfümje és ez a leány is használja és Mili is használja.
Csakhogy Milinek a hajából és egész mivoltából árad ez az illat, ennek a leánynak pedig csak a zsebkendőjéből.
- Ez az egész különbség a kettő között, - gondolta - és még valami.
De az csekélység.
Megállt az ajtóban.
Odabenn hangos a jó kedv.
Durva zsivaj, durva kaczagás hallik ki .
És ekkor ismét végtelen keserűség tölti őt el.
Itt is fölösleges, mint mindenütt, ez a leány idebent nagyon jól mulat - ő nélküle.
Féltékeny volt!
Soha egy szót nem váltott vele és ugy érezte, hogy ez a leány megcsalja őt, nélküle mulatván.
Ugy érezte, hogy neki joga van e leányhoz.
Micsoda joga?
Mindegy.
Joga van hozzá.
És csörömpölve nyitott be a kávéházba, dühösen, mint egy féltékeny férj, a ki tetten akarja érni hűtlen feleségét.
Midőn kezét a kilincsre tette, valami hangosan sikoltott benne: ne menj! ne menj!
Aztán nyöszörögve könyörgött valami benne : irgalom, ne menj be!
- De ő a fogait csikorgatta: Mindegy, ha halálom is!
Midőn belépett, hirtelen sötét lett körülötte.
Nem tudta, mi ez.
De aztán eszébe jutott, hogy az ottani forró pára ellepte a szemüvegét.
Megtörülte és körülnézett.
A kávéház tele emberekkel.
Közönséges, durva emberek, némelyik ingujjban ült és leányok, asszonyok is voltak közöttük, a kik ölelkeztek, csókolództak.
Aztán minden asztalon pirosló poharak, tele groggal.
A kasszában pedig ott ült a kisasszony, fehér derék volt rajta és a nyakán gyöngysor .
Három fiatal ember - olyan kereskedősegédforma - könyökölt a kassza párkányára és udvarolt neki.
Ő pedig mosolygott.
Tehát csakugyan!
Mulat!
Odalépett a kasszához, odacsapta tenyerét két pálinkás üveg közé és harsány hangon szólt:
- Boldog újévet kívánok!
A leány megijedt, az a három fiatal ember megrökönyödött, eszükbe jutott valamennyi katonabotrány, melyekről az ujságban olvastak és ösztönszerűleg visszahúzódtak.
- Nem emlékszik már reám? - szólt Sándor, tekintetével szinte sújtva a leányt.
Ezt pedig egyszerre csak elborította a vér, skarlátpiros lett arcza.
Kezét a szívére nyomta és egy darabig nem tudott szólani.
Aztán próbált mosolyogni, de félt, mert részegnek tartotta Sándort.
- Boldog újévet kívánok! - ismételte Sándor és hangjába már egy kevés gúny vegyült .
Hiszen régi ismerősök vagyunk!
Vagy már nem emlékszik reám!
De emlékszik.
Csak nem ismerte meg mindjárt, mert akkor nem volt egyenruhában.
- Ugy -e körülbelül másfél hónapja, hogy itt volt, de akkor nagyon rosszkedvű volt?
- Szamár voltam, - válaszolt Sándor.
- Épen másfél hónapot veszítettem.
De majd pótoljuk.
Ugy -e iszik velem egy pohár puncsot?
- Köszönöm, szivesen, de...
- Semmi de.
Ezek az urak lesznek szivesek és átengedik önt nekem.
Úgy -e, hogy átengedik? - fordult a fiatal emberekhez és ráütött a kardjára.
- Kérem, hadnagy úr, kérem, - mondogatták azok és rögtön eloldalogtak.
Billárdozni mentek.
Sándor letelepedett az ő asztalukhoz.
- Mondhatom, gavallér udvarlói vannak magának.
És maga ilyen gyáva mihasznákkal tud mulatni?
- Oh kérem, hadnagy úr, hiszen csak néhány percze, hogy itt vannak.
Aztán nekem beszélgetnem kell mindenkivel, a ki ide jön.
- Nyomorúság, - dünnyögte Sándor.
Majd szemébe nézett a leánynak.
- Ugy -e önt Gitának hívják?
- Nem, Juliskának.
- Az nem lehet, önt Gitának hívják.
Az arcza olyan, hogy önt Gitának kell hívni.
Majd én ugy szólítom magát.
Beleegyezik?
A leány nevetett.
- Legyen ugy.
Gita leszek.
Nekem is tetszik ez a név.
A pinczér hozta a puncsot.
Sándor a leánynak nyújtotta az egyik poharat, a másikat meg magasra emelte.
- Tehát szervusz, Gita!
A régi barátságra!
A leány koczintott vele.
- Szervusz!
Sándor egy hajtásra megitta a forró italt.
Letette a poharat és aztán merően nézett a leányra.
- Hallod -e Gita, nekem nem tetszik, hogy elfogadtad tőlem ezt a testvérpoharat.
Gita csodálkozva nézett rá.
- Miért nem?
- Mert én most beszélek veled először és igy tudom, hogy te mindenkitől, a kivel először beszélsz, elfogadod a tegezést.
A leány összerázkódott, szemei rámeredtek Sándor kifejezéstelen fölhevült arczára , aztán hevesen, lázasan tette kezét a feléje könyöklő fiatal ember vállára:
- Ne hidd, ne hidd, esküszöm, hogy nem igaz! - mondotta szenvedélyes remegő hangon.
- Esküszöm, hogy te vagy az első, a kivel megteszem és nem is fogom megtenni soha másnak.
Sándoron valami hevület járt át.
Átragadt reá a leány szenvedélyes kifakadása és mámorba ejtette.
Egy pillanatra fölülkerekedett még benne az önérzet-hiányból származó csüggetegsége és szaggatottan kérdezte:
- Hát mért épen én, mért épen én?
- Nem tudom, - válaszolt a leány, - nem tudom, mikor először láttalak, olyan különös voltál, olyan egészen más, mint mások.
Olyan lágy, olyan szomorú.
És mikor elmentél rám se hederítve, akkor ugy szégyeltem magamat, hogy sírtam.
Megvet, gondoltam, mert kaczérkodtál vele.
És szerettem volna utánad futni és mondani neked, hogy nem mindenkivel kaczérkodom.
De akkor megint csak szégyeltem magamat és nem mertem megtenni...
- Igazán? - dadogta Sándor.
- Igazán?
Sülyedt körülötte minden.
Nem látta a füstös nagy termet, nem látta az embereket , csak Gitát.
S midőn Gita a zsebkendőjét szorította az arczához, akkor elbódult , támolygott és egészen elvesztette az eszét.
Érezte a parfümöt és ekkor egyszerre csak Milit látta a kasszában ülni, de tudta, hogy Gita ül ott.
És beszélt Gitához és képzelte magának, hogy Mili válaszol neki.
- Tehát te szeretsz engem?
- Nem tudom, de olyan jól esik, hogy ismét eljöttél.
- Jól esik, hogy eljöttem...
- És ugy -e miattam jöttél, miattam?
- Miattad, miattad.
- És el fogsz jönni máskor is?
- Máskor is, máskor is.
- Mindennap?
- Mindennap.
- Milyen jó vagy, - súgta Gita és odahajolt hozzá.
És Sándor érezte, mint érinti arczát a leány haja és nézte, nézte telt fehér nyakát és gondolta, hogy Milié nem lehet fehérebb.
Aztán hirtelen oda nyomta ajkát a fehér nyakra és a leány megrezzent és ő kéjjel gondolta magában, hogy megcsókolta Milit.
- Szeretsz? - kérdezte és elképzelte, hogy Militől kérdezi.
- Most már megmondom, - válaszolt a leány, - szeretlek és mindig foglak szeretni.
- Mindig fogsz szeretni, - ismételte Sándor és elképzelte, hogy Mili mondotta ezt.
Aztán valami beteges jókedv rabja lett.
- Pinczér, - kiáltotta, pezsgőt adjon, de jót!
S midőn fölemelte a gyöngyöző poharat:
- Szerelmünkre Gita!
Majd újra töltött.
- Gita, én fölajánlok neked három esztendőt az életemből és cserébe te adsz nekem három esztendőt a tiedből!
Áll az alku?
- Áll, - mondotta Gita, - és én szolgálód leszek és te parancsolhatsz nekem.
És Sándor mámorosan magához szorította a leányt és forróan, szomjasan csókolgatta:
- Oh Gita, miért nem hivnak téged Milinek!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE