IV.
A forradalom
Fölzugott a vihar, megrázta üstökét a vén Európa; hogy a reá tapadt ezeréves penészt és mohot lehányja magáról.
A szuronyok száz-ezreivel támogatott korhadt trónusok, recsegtek eresztékeikben.
A századok sőt évezredek óta sanyargatott, s az uralkodók önkényének eszközül dobott népek követelték emberi jogaikat elnyomóiktól, s hol ellentállásra találtak; fegyverrel vÍvták azt ki.
Csaták zaja töltötte be a levegőt, az iskolák kiürültek, az iparos szűk műhelye fegyvergyárrá alakult; értéke lett a lenézett, megvetett embernek, s a vas becsesebb lett az aranynál.
A dolgok uj fordulata, Magyarországot sem hagyta érintetlen.
A jószivü fejedelem, nemesebb hajiamat követve, nem késett ugyan a nemzet jogos kí-vánalmait teljesíteni, de a Camarilla, szövet-kezve az előjogaira féltékeny aristocratia és elérus egy részével, no de hagyjuk ezt, hiszen nem azért vetették a haza bölcsei ? ama bizonyos fátyolt a múltakra, hogy mi profanus kezekkel szellőztessük, — erre csak a másik félnek van szabadalma, a miről a pozsonyi honvédegyletnek, nem régiben volt alkalma meggyőződni, — elég hozzá, hogy itt is fegyver lett biró a két fél között.
A magyar kormánynak nem volt egy katonája, sem egy árva garasa; de volt a nem-zetben lelkesedés és hazaszeretet.
Az első te-remtett hadsereget; a másik. .. szerzett pénzt a mennvi kellett.
Az özvegy nő egyetlen gyámolát, felserdűlt fiát elvitte honvédnek, s letette utolsó fillérét a haza oltárára, s minden túlzás, vagy elfogultság nélkül elmondhatjuk: hogy n e m volt egy hű fia a hazának, nem volt egy igaz magyar, a ki az —. években, hazájának egy vagy más utón szolgálatot ne tett volna.
Hogy Béla, a ki gyermekkorától fogva annyira lelkesült hazájáért, ezen mozgalmat tétlen nem nézte, hanem a legelső alkalommal sietett részt venni abban, magától értetik.
Egy tér, egy oly pálya nyílt meg előtte, melyre ábránd világában már régóta vágyott : Magyarhon szabadságáért férfi a s a n! fegy-verrel kezében küzdeni, s ha kell: meghalni a csatatéren dicsőséggel.
A mint tehát Petőfi "talpra magyar "ja elzengett, a színpadi komédiát, a harctér véres tragédiájával cserélte fel.
Hogy fel ne ismertessék — a mire mulhatlan szüksége volt — egészen idegenekből alakult csapatba kellett állnia, s minthogy a német nyelvet tökéletesen bírta; legalkalma-sabbnak találta a bécsi légiót.
Megjelenvén a toborzó-bizottmány előtt, mely egy százados, őrmester és polgári biztosból állott, — deli termete, sugár, szabályos növése, mindegyikre jó hatást tett, s azon kérésébe, hogy a vizsgálat, — visitatio — alól mentessék fel; szívesen beleegyeztek.
Midőn a biztos a felavatási dijt át akarta neki adni, azon kéréssel utasította vissza, hogy az azon szegényebb sorsú bajtársa családjának adassék, a ki az ő századjában először el fog esni.
Felvételi igazolványával a légió parancs-nokához ment, s midőn ott nevét sajátkezűkig bejegyezte, kitűnő szép írása annyira megtet-szett a parancsnoknak, hogy azonnal az irodába rendelte, mit csak azon nyilvános kikötéssel fogadott Béla, hogy ezen szolgálata miatt, soha egy csatából se vonassék el .
A bécsi légió többnyire Erdélyben Bem parancsnoksága alatt harcolt.
Béla csakhamar nemcsak bajtársai szeretetét nyerte meg kellemes magaviseleté, s szives szolgálati készsége által, hanem rettenthetlen, többször a vakmerőségig vitt bá-torságával a parancsnok figyelmét is magára vonta, s alig szolgált nehány hétig, tizedes, — ahoz egy hónapra pedig őrmesterré neveztetett ki, — a mi nem csekély kitüntetés volt a többnyire miveit ifjakból alakult csapatban.
Egy időre kénytelen volt férevonulni a harctérről, bal lábszárát egy kartács úgy öszszezuzta, hogy kórházba kellett vinni; honnan csak hat hét múlva mehetett ki, s foglalhatta el állomását.
A zúzás következtében önkivüli állapotba esvén, csak akkor tért magához, midőn sebe már be is volt kötözve.
Első tekintete a mellette álló orvosra esett, a ki nézésében egészen el volt merülve ;
s egy agyába tolult gondolatot sehogy sem tudott leküzdeni.
A beteg rémülve tekintett rá, emlékezett ez arcra, — de a hol az van, ott a magyar harcos csak mint fogoly lehet.
Első kérdése is tehát az volt: hol van ő, s mily körülmények közt jutott oda?
Az orvost kellemesen lepték meg a felismert hangok, — nem kétkedett többé, hogy a kedves beteg valóban az, a kinek első látásra gondolta, — a tisztelet és csodálat kifejezésével tekintett rá, s mielőtt gátolhatta volna, finom fehér kezét ajkához emelte.
Béla intett, hogy maradjanak magukra, s midőn az orvos a betegápolókat eltávolitá, halkan, németül szólt:
— Orvos ur! mi ismerjük egymást, mostani nevem V . . .
Béla, esküdjék meg, nem fogja elárulni senkinek és semmi körülmények között, hogy valaha más nevem is volt.
Az orvos felemelte három ujját, s a jele-nettől meghatottál! mondta el :
— Isten engem így segéljen.
— Es most mondja ön, — folytatá .Béla, mily játéka a sorsnak, hogy mi ha egyikünk sem fogoly, — mint állítja, — egy ügy mellett, egy zászló alatt találkozunk?
— Ennek megértése végett, — vévé át a szót az orvos, — vissza kell térnem azon jelenetre, midőn kegyed ezelőtt három évvel atyja házánál, Magyarország és a magyar nemzet elleni méltatlan kifakadásomért, kí-méletlenül bár, de igazságosan megleckézett.
— Kétszeresen hatott rám a kudarc, egy részről férfiúi önérzetem támadtatott meg egy nő által, a ki megmérhetlen magosán állt felettem , láttam keyyedt t nemes fellelkesülésében, szikrázó szemekkel, felhevült arccal, . . . mint Nemesist állni előttem, s akaratlanul is meg kelle győződnöm, hogy az én hitem téves, nézetem hamis; mig ellenben a kegyed vallása igaz, hite szent.
— Másrészről a remény végszikrája is kialudt bennem ; vonzalmát valaha megnyerhetni.
Eddig legalább némi jó indulatot tapasztaltam magam iránt;; most eljátszottam ezt is végképen.
Elhatároztam: méltó lenni kegyedhez, s kiérdemelni legalább becsülését.
Sok férfi ily esetben bosznról gondolkozott volna, én az ellenkezőt tettem.
— Megszereztem Magyarország történetét a leghitelesebb Íróktól, Árpád honfoglalásától a legújabb időkig, — elkezdtem magyarul tanulni, megismerkedtem előkelő, miveit magyar családokkal, — a történelemben különös figyelmet fordítottam az osztrák ház trónrajutása körülményeire, s az azóta történ-tekre, — tanultam a bensziilött, vagy később beköltözött nemzetiségeknek a magyar nemzethezi viszonyait, — s miután meggyőződtem hogy e nemzet, az egymásra halmozott szünetleni sérelmek és üldözések mellett, fejedelméhez mindenkor feláldozó hűséggel, s a különbféle népfajok iránt barátsággal s testvéri szeretettel viseltetett; az előbbi, oktalan, mivel sem igazolhatott ellenszenv helyét: végtelen tisztelet és ragaszkodás váltotta fel, — egyedüli óhajtásom volt: hogy vajha e nemes nemzet ellen elkövetett bűnömet, egykor tettel hozatnám helyre.
— Óhajtásom nemsokára teljesült.
— Midőn Becsben a márciusi forradalom kitört, éreztem, hogy itt a Camariila működik, s polyp karját Magyarország felé is ki fogja terjeszteni.
— E nézetet megerősítette bennem a ménes intézeti tisztek közt uralkodott hangulat és szellem.
— Látszólag elismerték ugyan a magyar kormány fensőbségét, — megengedték hogy a sárga-fekete szín helyébe nemzetit fessenek, szépen zsebre tették a magyar bankjegyekben leolvasott, eddiginél nagyobb fizetést, de egy két kivétellel, gyűlölték az uj rendszert, s szivük Bécs felé vonzott .
— Nem tetszett ez álarcos játék, s alig vártam az alkalmat, hogy közülök menekül-hessek.
— Midőn tehát a bécsi légió megalakult, beadtam lemondásomat a parancsnoknál, s Pestre menvén, felajánlottam szolgálatomat a magyar kormánynak.
— Azóta csatáról csatára járok, s meg-nyugtatásomra szolgál, hogy már több száz sebesültet adtam vissza az életnek és hazának.
Béla nem rejthette el a szemébe tolult pár könyet, nyájasan nyujtá kezét az orvosnak, melyet az szivéhez szorítván, ismételten ajkához emelt.
így találkoznak az ellentétek a természetben.
Ez az ember, a ki három év előtt meghalni sem akart Magyarországon, mert múltját nem ismerte; most boldog volt, ha ácsaták zajában golyó zápor között szolgálhatta azt.
Hány ezer ek, sőt milliomok lesznek e szegény haza ellenségeivé, öntudatlanul, az álproféták istentelen hamis tana miatt, — a kik mindent szeretnek közösnek tekinteni, mi e nemzeté; csak a becsületet nem.
Sokáig beszélgetett még Béla az orvossal, elmondta ez, hogy két tiszt is elment vele a ménes intézettől, Oertl, a ki Répásy mellett segéd, és Váradi, a garnizonnál volt hadnagy, s most a Prinz Preiseknél kapitány.
Sajátságos volt, mondá az utóbbinak Oe. felhívására adott laconicus válasza: "miért ne lennénk, mondá, magyar katona? az osztrák kormány frtot adott havonként; a magyar megfordítja a két számot, s ád: - öt.
Janspanerrel — mert úgy hiszem az olvasó kitalálta, hogy az orvos ő volt — nem találkozván többet elbeszélésünk folyamában, megemlítjük, hogy rajongásában annyira ment, miszerint Szegeden megákkor is, mikor a kozákok már bent voltak, vereszsinóros honvédatillában, vöröstollas kalappal járt az utcán, a mi egy vad kozákot annyira felbőszített, hogy dárdájával az utcza közepén keresztül szúrta, így vetvén véget e nemes férfi, becses életének.
Béla hat hét alatt egészen helyre jött, s midőn parancsnoka előtt megjelent, érdemjellel s hadnagyi ranggal diszittetett fel.
Ezután még több csatában vett részt, s nem egyszer éreztette bátorságát az ellennel, különösen a mócok vad csordáival, a kikre - megemlékezvén vad állati kegyetlenségeikről, gyakran hajtó-vadászatot tartott.
Az . évi január hó vége felé, egy reggel, Beszterczéről vezette ki hadát a lengyel hős vezér, hogy a két órányi távolban tanyázó ellenségre, szokása szerint egy merész támadást intézzen.
Béla, egy fél század legionistával a borgó brunni magaslatra rendeltetett csatárláncbahol a császári seregből egy zászlóalj gyalog, félüteg ágyúval s több ezerre menő móccal tanyázott.
Szándéka volt az öreg apónak, hogy míg Béla, a szórványos tüzeléssel magára vonja az ellen figyelmét, addig egy nagyobb erő megkerülvén a hegyet, tönkre tegye azt.
Emberi erőt meghaladó munka volt, ami itt Bélára s csapatjára várt.
A föld csontá fagyva, fedve térdig érő hóval, előttük egy meredek hegy, melyet meg kellett mászni, — késlekedni vagy épen ellentmondani nem volt szabad.
Az öreg ur e tekintetben nem értette a tréfát, ha egyszer ki volt adva a parancs, azt törik, szakad, teljesitni kellett.
Álljon itt egy eset ennek igazolásául:
Ama nevezetes piski csata alkalmával egy ellenséges üteg, a mieinkkel szemben egy dombon felállítva, irtózatos tüzelést vitt végbe s már többet leteritett harcosaink közük.
Az öreg ur ettől minden áron szabadulni akart.
Előszólit tehát egy huszárőrnagyot s parancsolja, hogy magához véve annyi huszárt, a mennyit szükségesnek tart, azt az üteget vegye el az ellenségtől.
De van ám esze az ellenségnek is, csak úgy magában nem állítja fel az ágyút, — erős lovas fedezet áll háta mögött, a kit odáig az ágyúgolyó el nem hord; levágja vagy kérésztülszurja a bátor dzsidás.
Őrnagyunknak ódzik a bocskora, mentegetödzik, hogy azt lehetlen elfoglalni, mert hát . . igy . . meg . . . amúgy.
Azok a fránya tüzérek meg ott a dombon még azt sem várják, hogy az ember kibeszélje magát, egyre sütögetik az ágyút.
— Ki foglalja el az ágyút?
— kiált a vezér haraggal.
Oda ugrat egy szurkos bajusza káplár, s balkezét füléhez emelve, jelenti alásan a vitéz generális urnák, hogy ö elfoglalja azonnal ha kell.
— Derék legény meg vagy kend, — volt a rövid válasz, s azzal a felszólított őrnagy felé fordulván, rival rá: — szálljon le káplár uram arról a lóról, — s intett a káplárnak: — Őrnagy ur pedig üljön fel s tegye meg a mit Ígért.
Az újdonsült őrnagy csak azt a grátiát kérte ki, hogy a maga lován maradhasson, mert hát az elviszi az égő tiizbe is; annak a másiknak még nem tudja, . . . milyen erkölcse van.
Igaz, hogy az ágyú megnegyedelte a kis vitézcsapatot; de azért elfoglalták s mint tudjuk, a csata is meg lett nyerve.
így büntette a gyávaságot s jutalmazta a vitézséget, a feledhetlen szabadsághős .
Tudta ezt Béla, azért minden vonakodás nélkül indult a terhes feladat megoldásához.
Szuronyaikat földbe szúrva, s a föntebb lévök az alantabb állókat kezeiknél fogva segitve, haladt lassan a bátor kis csapat felfelé.
Alig mászták meg a hegyoldal harmadát, midőn a figyelő ellenség sejtve a cselt, egy ol-dalkanyarulattal hátuk mögé húzódott, s kezdett rájuk tüzelni.
Csak nehányan menekülhettek meg, a többiek részint elfogattak, részint elestek.
Béla is elfogatott, s minthogy bal vállából, melyet egy golyó súrolt, folyt a vér, sebe beköttetvén, a többi sebesültekkel együtt bevitetett a szebeni kórházba .