ELTE regénykorpusz

Másnap a jószagú, fenyőfás és tiszta, fagyos reggelen Hartvigné gyermekeivel ismerkedtem meg, mint valamely vasúti állomáson útitársam hozzátartozóival.

Fiúcskák és leányocskák voltak, illedelmesek, kacsafark-hajzatúak ; a fiúcskának lakkszárú csizmája volt, a leánykának vízálló bakancsa, piros halászkendője, fecsketarka ruhácskája.

Bizonyosan futva szoktak átkelni a hídon , amelynek fagyott deszkái döngnek lépteik alatt.

Vagy kétszer-háromszor végigcsúszkálnak a folyó jegén, azon a helyen, amelyet a gyermekek maguknak e célból kijelölnek.

Piros fülükkel, mogyoró-orrocskájukkal, ártatlan szemükkel tapogva sietnek az utcán az iskola felé, mintha mindennap megjárnák azt a csigalépcsőt, amely az égből a földre vezet .

Hartvigné fázósan szégyenkezve merített kanállal a tejet tartalmazó kék lábasból, szórakozottan mellőzte a gyermekek kérését, akik sok föllel akarták kávéjukat, ellenben bocsánatkérő, szinte alázatos pillantást vetett rám, midőn megkérdezte, hogyan parancsolom a kávét?

Sötét zubbonya nyakig be volt gombolva, és a krémszínű szoknyát a kék szegéllyel többé sohasem láttam rajta.

Valamiképpen úgy viselkedett velem szemben, mint az adós hitelezőjével.

Nesztelen léptekkel járt-kelt , óvakodott a közelembe kerülni, később menyecskésen bekötötte a fejét, rongyos, régi kesztyűt vont ujjaira, és a takarításhoz látott, hogy elfelejtse az életét.

Azt már korábban tudtam, hogy a nők a törlőruhába, a hajnali nagymosásba, a padlás látogatásába és a dudvázás méla dalaiba a virágos vagy veteményes kertben olyan titkokat temetnek el, amelyekről sohasem beszélnek.

Az ősanyák is így csinálták.

Ha nyugtalan volt a szívük, ha féltek a magánytól, elmentek a baromfiudvarba, a gyöngytyúk vagy a páva rikoltását hallgatni .

Mégis a Hartvigné nyakán egy szív alakú medáliont vettem észre, amely emlékezetem szerint, tegnap nem volt azon a helyen.

Fekete csontból faragott , egyszerű, bársonyszalagos medálion volt.

Kérésemre nyomban felnyitotta.

Egy nyírott pofaszakállas, egyenes tekintetű, pedrő nélkül felsodort bajuszú, kettéválasztott homlokú, csendőrtiszt arculatú férfiú nézett rám a medálionból.

Hartvig úr volt , bányatiszt a közeli kincstári bányákban, és csupán hetenkint ért rá családját felkeresni.

Előre elhatároztam magamban, hogy H. úrral kuglizni járok ama mulatságos kocsmába, ahol a tegnapi estét töltöttem.

- Védekezve és vigyázva osont tova az asszony kérdő tekintetem elől.

Olyan sötét volt a szeme, mint borult ég alatt a tó tükre.

Az orra körül a szőlőlevél-izomzatú rózsaszín foltocskák elhalványultak , mintha bőjtöt tartana.

Hajlékony, lemondó és titokszerű volt, mint egy bűnbánó nő .

Szerettem volna többször megmondani neki, hogy én feloldozom, de okosabbnak véltem a hallgatást.

Midőn a konyhán csendesen forrni kezdett a víz, az udvaron a napsugár sárrá olvasztotta a friss reggeli fagyot, lemondó egykedvűséggel, felgyűrt nadrágban elhagytam a házat, hogy szemlét tartsak a városkában.

Úgy gondoltam, hogy midőn a küszöböt átléptem, Hartvigné levetette magát egy székre, és szorongását csendesen omló könnyekben felejtette .

Krúdy Gyula

Az útitárs

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Krúdy Gyula

Az útitárs