ELTE regénykorpusz

Mintha nagy ajándékot kapott volna, úgy megörült a szép időnek.

- Ez aztán tél! - mondta hangosan, s mosolygott.

Egy lány ránézett erre a szóra, s visszaszólt:

- Jöjjön haza, mucuskám.

Isti úgy megrémült, minden vér lefolyt a lábaiba, kóválygó fejjel meredt az idegen arcra, s oly undorral és ellenségesen nézett a festett arcára, hogy az megértette ; megvetően végignézte, s ellibegett.

Ez a támadás nagyon brutális volt, a feje kóválygott, s a gyomra is émelygett a másfél palack bortól.

Utánanézett a lánynak, gyönyörű termete volt.

Hátulról nagyon szép volt.

Fess, elég magas, karcsú; a szoknyáját felemelte kicsit, s ahogy a hóban tipegett, remek cipő volt a lábán, s egyáltalán igen drága ruhája volt.

A feleségére gondolt, s gyorsan elindult a lány után, hogy el ne tévessze szem elől.

A felesége alacsony volt, igen helyes, de csak olyan bögyös galamb, örökké duzzaszkodó kis galamb, aki a csőrével szerelemből is folyton csapkod és csipked, s örökké gyűjt , maga alá kapar, fészket rak.

Ez az egy nagyon terhes, különben ha ez a rögeszméje nem volna, nagyszerű feleség lenne belőle...

A leány az Emke-kávéház előtt megállott , s már egy fiatalemberrel beszélt, bizonyára azt is megszólította.

Isti meghőkölt; hogy beléjük ne botoljon, megállt, de azt sem akarta, hogy azok észrevegyék, csak állott bámész arccal, kicsit toflán, rosszul vette fel az étteremben a télikabátját, a gallérja félig fel volt gyűrve, félig lehajtva, s a hó belepte gyorsan orrát, bajszát, ruháját, a lány kecsesen és kihívóan beszélt a fiatalemberrel, aki szintén meglehetős elegáns volt, magas termetű, barna; kis angol bajuszt viselt, s fumigálva beszélt a lánnyal.

Istit ez a fumigálás érthetetlenül felbosszantotta, mintha már valami köze lett volna a lányhoz.

Féltékenységet érzett.

Kívánta, hogy azok ott ketten hamar szakítsanak s váljanak el, az ereiben pezsegni kezdett a vér, s elhatározta, hogy most már ő szólítja meg a lányt.

Két kivörösödött ökle a zsebében volt, s markolászni kezdte a nadrágzsebben, úgy ruhán át a pénztárcáját, s fejben számítgatta mennyi van még benne.

Villamos tizenkét krajcár, meg egy átszállójegy tíz krajcár, az huszonkettő, vacsoráért fizetett, a sertéskaraj volt hetven krajcár, egy palack bor nyolcvan krajcár, két kenyér négy krajcár, borravaló öt meg három, még két krajcár, összesen... egy forint nyolcvanhat... szörnyűség!...

Évi egy héten nem költ el többet a kosztra...

Szóval van még két forint tizennégy krajcárja...

Az utolsó villamos megy pont tizenkettőkor, most (megnézte az óráját, most negyedtizenegy) bőven van idő...

A fiatalember ebben a percben nevetve a lány hóna alá nyúlt, s vele karonfogva elment.

Istit őrült düh fogta el.

Hogy ő ilyen szamár volt az imént...

Megszólította őt egy ilyen gyönyörű termetű lány s...

A bajuszát s az ajkát rágta, s elindult gyorsan utánuk.

Valami olyan járt a fejében , hogy pofonveri azt az idegent...

Aztán arra gondolt, hogy hátha ez csak egy olyan szeszély, s csak átmennek együtt az utcán, aztán elválnak... s akkor jön ő...

Majdnem összeütközött egy konflissal, amely lomhán ügetett keresztül az orra előtt ; míg azt kivárta, hogy elmenjen, eltűntek a szeme elől.

A hóesés oly sűrű lett, hogy nem lehetett megkülönböztetni az embereket, s mintha az egész város kijött volna eláztatni magát, ez a forgalmas útkeresztezés ott a Népszínház előtt most valóságos fürdő lett, csakúgy hemzsegtek a fiatal férfiak s nők.

Sokan hógolyót dobáltak, s sikoltozás hallatszott és kacagás mindenfelé, de Isti szíve fekete volt a keserűségtől, s ahogy kijutott a túlsó partra, a szemközti járdára, mintha vízből mászott volna ki hajótörötten, árván s züllött kedvvel maradt el.

Most merre menjen , valami mardosó kín gyötörte a szívét, szerencsétlennek, esetlennek, tehetetlennek érezte magát, gyötrő bánattal volt tele, most már képtelen lett volna egyszerűen hazamenni, s ahogy ott áll, egy kísértetiesen fehérre meszelt vén nő dugta az arcát a szeme elé.

Nem szólt az semmit, csak vigyorgott, s aranyfogai voltak, a hideg rázta ki tőle Istit, s gyorsan elfordította a fejét, mire a nő továbbment.

Ahogy utánanézett, látta, hogy alacsony, esetlen, rossz ruhájú...

Jó isten, hát még ilyen korú nők is meg tudnak élni?...

Mélyebb lett a bánata, valami undor borította be előtte ezt az egész életet.

Hogy van az, hogy ezt a rendőrség tűri?... nappal soha, soha az ember ilyen dolgot nem lát, s éjszaka...

Éjszaka minden szabad ?...

Éjszaka más erkölcsök vannak, mint nappal ?.. .

Tíz órakor van a kapucsukás, akkor már minden tisztességes embernek otthon a helye , s csak a cédáké és a lingároké a világ ?...

Hol vannak ezek nappal?...

Alusznak, hogy éjszakára felvirradjon nekik?...

Mifélék ezek a fiatalemberek.

Nézte őket, s szerette volna kitalálni a foglalkozásukat, bankhivatalnokok, kereskedősegédek, facér urak ? jogászok?

Három lány ment kart karba öltve nagy kacarászással, s egyik ránézett s azt mondta, csattogó, csiklandós kacagással:

- Nini, ennek a kakas megette a kenyerét - ezzel továbbléptek.

Isti megnézte a lányt, alacsony volt, köpcös, s olyan kicsattanó jókedvű, hasonlított Évihez, de még inkább a húgához, a Violához.

Mit keres ez itt az utcán kapucsukás után: bizonyára senki se vette feleségül.

Erkölcsi kaccenjammere volt, borzongott az egész teste, amellett uralkodni nem bírt magán, érezte, hogy el van veszve, valami izzó bizsergést érzett a lábszáraiban, s az nem a bortól van.

A bortól az van, hogy a szeme könnyfátyolos, s a feje szédül, s a lépése kissé lendülő, valami vígság is volt benne, minden bánata mellett, a tagjai szélesen s úgy mozogtak, mintha nem volnának oly erősen összefűzve, mint máskor.

Egyszerre csak úgy vette észre, hogy minden elmenő nő megnézi őt, elszégyellte magát , s elindult kifelé, a Keleti pályaudvar felé.

Tetszett neki, hogy be van rúgva, és senki sem ismeri őt e közt a sok nép közt.

Egyedül volt, magánosan, senki se látja , senki se tudja most, mit csinál, ő maga sem tudja.

Lehunyta a szemét, s vakon billegett, s a kezével kis furcsa mozgásokat csinált, sőt fütyörészni kezdett.

Évi soha nem engedi, hogy fütyöljön, mindjárt rátámad, mindjárt olyan ijedten dobbant rá , mintha halottas ágy mellett csinálna valaki illetlen dolgot...

De mért ne fütyöljön , akinek jólesik...

Igaz, borzasztó falsul fütyöl s dalol, de ezt sem érti, mért baj ez.

Ha neki így esik jól!...

Őneki így jön szívből!...

S csak azért is erősebben kezdett fütyölni, de az ajka meg volt duzzadva, bizonyára a bortól, s nem jöttek ki hangok csak elvétve, egy kis susogás volt az egész fütty...

Az evésnél is, Évinek mennyi baja van avval, hogy ő úgy csámcsog.

Ha neki így esik jól.

Ő élvezni akarja az evést, s csak úgy tudja élvezni, ha az egész szájával s minden ínyével jól telezabálja magát; egész más az, úgy enni, mint foghegyről, mintha hivatali munkát végezne valaki...

Mondják, hogy a perzsák kézzel szedik ki a tálból a húst, s mikor valaki villával csinálta, akkor csodálkozva mondta neki a perzsa, hogy hogy lehetnek az európaiak ilyen kulturátlanok; vasvillával nem tudja megtapintani, hogy melyik a jó falat!...

S annak a perzsának igaza volt, tényleg az a legjobb, ha az ember az egész testével élvezhetné az ételt, már az ujjával elkezdené a kéjelgést a falatozásban...

Ebben a pillanatban egy fekete ruhás fiatal lány sietett el mellette.

Mintha valami mágnes lett volna benne, ő rögtön elfeledkezett minden bohóságról, s utánasietett .

Mellette ment.

Igyekezett úgy menni, mintha összetartoztak volna, párhuzamosan ment mellette, s a leányt mindig jobban kezdte beszorítani a fal felé, a kapukig.

Ki lehet ez a lány? egy csepp festék sincs az arcán, s oly diszkrét jelenség, olyan egyszerű úrilány...

De mért jár egyedül az utcán?...

Isti mint a rakéta, fel volt robbanva, érezte, hogy most, most baj lesz, s egyszerre csak a lány, aki kellett , hogy már régen észrevegye az ő komoly közeledését, ránézett, ijedt, nagy, barna szemekkel, kék kalapja alól, s mintha ijedt halványság lett volna rajta, szótlanul csak épp ránézett.

- Jó estét kívánok - mondta Isti kicsit falusiasan, de úgy meg volt zavarodva, hogy falusi tanítónak érezte magát, mint néhány évvel ezelőtt még tényleg volt.

A lány nem szólt, de nem is ellenkezett, elpirult, amennyire a lámpák gyenge világán látni lehetett, s ez Istit módfelett felborította.

- Milyen szép hóesés van - bökte egész váratlanul.

A lány elnevette magát, olyan fogai voltak, mint a gyöngyszemek, aranyfogról szó sincs...

- Merre megy, kisasszony?

A lány halkan s kicsit idegenszerűen azt mondta:

- A Hársfa utcában van egy szálloda.

Ettől Istinek egyszerre, mintha a forró vasra hideg zuhanyt bocsátanak, lehűlt a hősége, s elment minden kedve.

Csak nézett értelmetlenül a lányra, s a szája hebetelt.

De a lány nem fordult vissza, jóllehet régen túl voltak a Hársfa utcán, csak meglassúdott léptekkel haladt tovább a Keleti felé.

Isti vele ment, gépiesen, halálos rémületben.

De a lány előtt kezdte hallatlanul szégyellni magát, ez azt fogja gondolni, hogy... hogy fösvény... szállodára ...

Elhatározta magát, utóvégre egy koronánál többet csak nem kell fizetni abban a szállodában...

Mintha nem ő tette volna, hanem valami idegen akarat cselekedteti vele, egyszerre megfordult, s kényszeredett mosollyal azt mondta:

- A Hársfa utca nem erre van!...

A lány szótlan megfordult, s előrement.

Istinek a fejében vérhullámok lüktettek.

Úristen, ha most valaki meglátja.

Pongrácz jutott az eszébe.

Pongrácz számvizsgáló s Bierniczky, akik minden éjszaka kint kószálnak...

Ha ezek meglátják, holnap az egész minisztérium tudja, s a felesége is megtudja...

Ez borzasztó, ez borzasztó...

A lány elöl ment, s ő igyekezett úgy tenni , mintha nem tartozna hozzá, csak éppen sétálna a Rákóczi úton...

De ha valaki lángban égő arcát látta volna, s pláne ha szóba áll vele, az ugyan furcsákat gondolna...

S különben is mi sétálnivalója van fél tizenegykor Boldvay Isti minisztériumi számtisztnek a Kerepesi úton?...

Gyanús!...

Uhh, ha most Ossiu jönne szembe?...

A lány nagyon, nagyon diszkrét volt, s oly karcsú, vékonyka, mint egy őz, leppegve lépett, vékony kis fekete kosztüm volt rajta s kék, felhajló szélű posztókalap .

Nagyon tavaszias...

Az istenért, nem fagy meg?...

Vissza sem nézett, mikor befordult a mellékutcába.

Isti egy kicsit várt, óvatosan körülnézett, s nem bírt ellenállani, bár folyton arra gondolt, hogy megszökik , berohant a sötétbe, a vészbe, a szerencsétlenségbe...

Mikor a piszkos kis szállodába bement, a lánnyal karonfogva lépett be, s elhatározta , hogy azt fogja beírni a bejelentőlapra, hogy Gurszky Jenő és felesége...

Kicsit dermedt arca alatt még mosolygott is, hogy Gurszky már nemcsak a számláit fedezi , hanem egyebet is...

De a portás, vastag, hájas zsidó ember, piszkos, sárga szélű sapkában, nem kívánt semmi bejelentőlapot, hanem utána szólt, hogy a szobaárat előre fizetni.

Egy forint.

Isti bíborvörös lett, s kapkodva szedte ki a zsebéből a tárcát, s abból az ezüstforintost.

Fájt a szíve, mikor a zsidó vastag markában látta az ezüstöt, amit néhány órával ezelőtt az édesanyja sovány keze tett elébe...

Szegény...

Ah, most meghalni, öngyilkos lenni, ez borzasztó, a pokolba nem lehet ennél szörnyűbb érzésekkel bejutni...

De mikor az ajtó rájuk záródott, s bent nagyszerű meleg volt, szinte dunsztmeleg , egyszerre elfoszlott minden iszonyata.

Itt megint biztosítva érezte magát.

Mintha hazaért volna.

A lány a kályha elé állott, s melegedett.

Isti szokni akart hozzá, de az ajka felmondta a szolgálatot.

Úgy el volt fulladva az izgalomtól, hogy nem bírt szólni.

- Fázik? - kérdezte végre.

A lány intett.

Valóban didergett; most a melegen egyszerre kiütött rajta a fázás , csak úgy reszketett minden porcikája.

Isti éppen kigombolta a kabátját, ez igen, ez nagyszerű, ez a finom téli bunda , bizony egész bundának beválik...

Neki inkább a cipőjével van baja, mert nedvesnek érzi a harisnyáját...

Fogta a lányt, úgy ahogy volt, s beburkolta, magához ölelte a bundájába.

A lány behúzódott, mint egy vékony kis madár a kebelébe, s megbújva, meghúzódva engedte magát melengettetni.

Fejét félrefordította, gyöngéden, hogy a kalapjával ne érintse a férfi arcát, s a nyaka így kifehéredett a gallérból, s barna haja igen kicsit aranyos volt, olyan vörhenyesen aranyos, ami Istit legjobban izgatta, s nem is bírt ellenállani, lehajlott erre a drága, karcsú, vékony, édes nyakra, s megcsókolta, és csókolta, csókolta, mintha régi, régi nagy szerelem, mintha egy életen várt édes, gyöngéd, szerelmi teljesülés végére értek volna...

Ebben a csókban benne volt a kisfiúkori kollégiumi fantáziálások minden mohósága, a kamaszkor behunyt szemű ábrándjainak minden bujasága, a Bodrog-parti fürdések titkos érzékisége, mikor a fürdőkabinokba beleskelt, s egy lány hosszú kötőtűvel csaknem szemen szúrta...

Ebben benne volt a házaséletének minden keserűsége, felolvasztva boldogság édes vizében, ebben benne volt a magával elégedetlen, férfiasságában soha nem bízó férfi megnyugodott, teljes boldogsága.

Oly gyönyörű volt ez a lány a gyenge világosságban, az arcéle oly vékony és nemes, az arcocskája oly áttetsző s fehér, a hidegsége oly testi jégburok, amely izzó, mély tüzeket takart, s úgy megbújt, oly lankadtan s bágyadtan, oly odaadóan s kifáradtan , s oly könnyes mosollyal, hogy Istinek a szemébe nagy kövér könnycsepp fakadt, s forrón, forrón szorította magához, s még jobban betakarta, s így maradtak hosszú percekig.

Akkor a lány sóhajtott, s fölemelte rá az arcát s szemét, nagy barna szeme hálásan nézett rá, olyan hűséges jó kutyaszemek, dióbarna szernek: ebből jó feleség lenne.

Még egyszer megborzongott a lány, mintha a hidegség utolsó érzését adná ki magából , aztán lassan fölemelte a két kezét, vékony eres, ideges kezei voltak, s megsimította vele az Isti kövérkés arcát.

Isti még forróbban szorította magához, csaknem eltörte a gerincét; ez az, igen, erre vágyott mindig; ez a szerelem, ez a szeretet, ez a hűség, ez a jóság...

Óh, ha eszébe jut, hogy Évi milyen egy vadmacska, s mindjárt a legelső alkalommal milyen birokkal kellett letiporni, s egyáltalán mindig, semmi kedve és semmi öröme benne... előbb agyon kell magát dolgoznia, amíg legyőzi az ellenállást, s kicsit felizgatja az érzékeit...

Ezt az odaadó, édes és nemes ölelést, ezt sose, sohase érezte vele...

De mindjárt el is kedvetlenedett: és ez mindenkit így simít...

Dacos és durva lett minden vonása: nyersen nézett s szólt a lányra, dühösen, s a hangjától még dühösebbre gyúlva:

- Te mindenkit így tudsz simogatni?

A lány visszahúzódott, mint a higany a csőben a hideg szélre...

Nem felelt, csak a szeme lecsukódott egy kicsit, s valami olyan sejtelmes pillantása lett, mintha azt akarta volna elhitetni, hogy nem, soha még senkit, csak most az egyszer ezt az egyet, ezt az idegent, ezt a valakit, akiért élt, s akit az utcáról azért hozott be, mert hisz azért él, hogy ezt a pillanatot megérje.

Sóhajtott, s elfordította a szemét, de ettől Isti megijedt, most egyszerre megint megijedt, hogy elveszíti, elidegeníti magától, még mohóbban, még szorosabban ölelte , s akkor hirtelen eleresztette.

- Hiszen persze, ez a mesterséged - mondta mérgesen.

A lány erre sem szólt, mosolygott, kibontakozott, s elkezdte levetni a kabátját.

Isti mérgesen nézte.

Úgy érezte, be van csapva, sajnálta az előbbi érzését, az odaadó szívjóságát, amit erre a mesteremberre pazarolt...

Á, ez tudja, hogy mit kell csinálnia...

Leveti a kabátot, s ottmarad egy szál vékony, fehér selyem ingblúzban, s elkezdi azt is kigombolni.

Dühös volt és fújt.

A leány valamit észrevett rajta, s így félkigomboltan hozzá ment.

- Miért haragszik? - kérdezte igen kedvesen.

- Én nem haragszok.

- Hanem?

- Bánatos vagyok.

- Bánatos? - s a lány lágyan mosolyogva kicsit sóhajtott.

- Bánatos ?...

Pedig szép idő van.

- Mégis majd megfagytál.

- Pedig nincs hideg.

Isti hallgatott, a lány kényelmesen tovább vetkezett.

Isti nézte, s arra gondolt, hogy csak egy forintja van s tizennégy krajcárja.

Most mit csináljon?...

Egy forintot fog adni neki?...

A lány odajött hozzá, s megfogta a télikabátja gallérját, kifordította, valami kedves gyöngédséggel erőltette, hogy tegye le.

Isti azonban morózusan összerántotta magán a bundát, s leheveredett a díványra.

A lány csodálkozva nézett rá.

- Magának mi baja?

- Maga.

- Én?...

- Maguk mindnyájan...

A lány hallgatott.

Isti gondolta, hogy félreérti, s megmondta:

- Maguk: nők...

Érti? a női nem!...

- Ja?

A lány mosolygott, fejét félrehajtotta, s elégülten nézett valahova messze.

Isti komolyan nézte vékony, kecses karjait, amelyek ívesen hullottak le s csodálatosan, szinte öntudatlanul, lebbenően hajló testét, olyan volt, mintha mindjárt el akart volna s el tudott volna repülni.

Akkor hirtelen megvillant, mosolygott a lány, s kielégült, kedves mosollyal leült a dívány sarkára, s erősen és egészen közelről szembenézett Istivel.

- Maga házas ember?

- Igen.

- No lássa.

Isti hallgatott, az ajkát gyerekesen felduzzasztotta.

- Ilyenekre kényszerítik a nők a férfit.

A lány nézte, nézegette s mosolygott.

- Mivel?

- Avval, hogy mindnyájan megcsalják a férfit.

A lány tovább mosolygott, s vállat vont.

- Kivel ?...

Nővel csalják meg, vagy férfi csapja be őket?...

Isti hirtelen furcsának találta a dolgot, s nevetni kezdett.

Ha most Évi látná ...

Huj, de mérges volna.

- Maga hova való, kisasszony? - kérdezte hirtelen a lánytól.

- Pozsonyi - sóhajtott az, s kicsit lankadtabb lett.

- Pozsony ?...

- Igen.

- Mióta van Pesten?

- Szeptember tíz óta.

- Iskolába?

- Én nem...

- Hát ki?

A lány hallgatott, fanyarul mosolygón egy kicsit.

Akkor hirtelen szembenézett a férfival.

- A barátom.

Most Isti hallgatott.

- Mi a maga apja?

- Pék.

- Hol?

- Pozsonyban, a Mihálykapu utcában...

Volt már Pozsonyban?

- Nem.

A lány ábrándosan nézett, valahogy fojtott ajakkal mosolygott, s olyan életunott közönnyel mondta, s egyszerre érezhető lett a szaván, hogy német.

- A papámnak nagy péküzlet van.

Isti elfordította a szemét, valami bántotta, mintha valami felelősség hárult volna rá.

- Jó gazdag ember, a mamám nagyon derék egy asszony.

- Akkor minek jött el tőlük?

A lány elfintorította az arcát.

- A barátom azt mondta, hogy szökjünk meg.

- Gazember.

A lány vállat vont.

- Tudja, hogy az egy gazember! egy disznó gazember! - mondta Isti.

- Miért?...

Neki nem rossz...

- Azért...

Mert csak magának rossz...

Együtt laknak?

- Azelőtt együtt laktunk, de ő fél, hogy feljönnek szülei, s elköltözött.

- Azóta nem is látta.

- De igen, minden szabad időben hozzám jön.

Nagyon kedves fiú.

Isti hallgatott.

Mikor az egyetemre járt, mindig azon ábrándozott, milyen kár, hogy nálunk nem divat a grisett dolog.

Hogy fiatalember meg fiatal lány együtt töltse a fiatal éveket, milyen szépen lehetne úgy...

És semmi betegség nem fenyegeti... az embert...

- Hát minek van olyan mogorva - mondta a lány kis nevetéssel, s bebújt a kabátjába , úgy látszik, megint fázni kezdett.

Istinek viszont hősége volt, s letette a kabátot.

Körülnézett, s mint rendes ember, felakasztotta egy fogasra.

Úgy figyelte magát, mintha nem ő volna ő, hanem ellenállhatatlan kényszer hatása alatt cselekedne.

A lány kitárta a karját, s magához húzta, de nem csókolta .

Ellenben Isti beleharapott a nyakába, és soká mohón csókolta, s egy pillanat alatt kész volt, kielégült.

Aztán újra, mohón, vad dühvel, gyorsan.

Akkor kábultan feleszmélt.

- Céda.

A lány csodálkozva nézett rá.

- Céda, uhh, céda.

Hörögve dühöngött:

- Megcsalod!

A lány hallgatott.

- Megcsalod.

Bitang vagy... a barátodat te is...

A lány csak mosolygott.

Valami rendkívül lágy, bánatos asszonyiság volt benne.

- Szégyelld magad!

A lány most ránézett, a szemében valami elfogulatlan kíváncsiság volt, öt centiméter távolságról nézte a fiút, de mintha egy világ választotta volna el tőle, oly eredeti fürkészéssel nézte annak nyers, vastag arcát.

- Hát nem csalod meg? - ismételte konokul Isti.

A lány megrázta a fejét, s nevetően intett.

- Nem?

- Nem...

Én nem megyek el sohase paraszttal, se olyan munkással vagy részeggel - mondta természetesen.

Isti darabig szinte hülyén nézett rá.

- Mi köze van ennek ahhoz?

De a lány fölényesen mosolygott.

- Hát az illetlen volna, nem igaz?

Isti feltápászkodott, s megállott a szoba közepén, búsan, mint egy tulok.

- Úristen, hova keveredtem - mondta magában, s szemét lehunyta, de megszédült, azt hitte, rögtön felbukik.

Ez a bor volt.

- De a pénzét elfogadod, az nem illetlen.

A lány nevetett.

- Pénzt?...

Neki sincs.

Inkább én adok neki.

- Te?

- No és?

- És ő elfogadja?

- Azt mondom, hogy a rokonoktól kaptam.

Isti egy pillanatra meghökkent, vajon ez egy nemes lelkű lény?

- Maga egy olyan nemes lelkű lény? - mondta fennhangon is.

A lány fojtott mosollyal:

- Ha nem adnék neki pénzt, már régen megszökte volna, nem igaz ?...

Persze eleinte nagyon szerelmes volt, nagyon is mohó...

De most már csak, ha elfogy a pénze...

Istiben felfordult a lelki egyensúly...

Ez egy nő ?...

Aljas, alávaló bestia ...

Megszökik egy fiatalemberrel a tisztes szülei háztól, s itt él és... eh, fuj...

- Mért nem spórolsz inkább?

A lány csendesen felnevetett, ennek a fiatalembernek minden szava oly komikusan hatott rá...

- Én spóroljak... - csodálkozva nézett a fiúra, még a száját is nyitva hagyta - mire?

- Télikabátra.

- Van nekem télikabátom, mégpedig nagyon szép.

- Hol?

- Pozsonyban.

Isti komolyan fel volt háborodva.

- Pozsonyban!...

Hát akkor mért nem mégy haza; hisz itt megvesz az isten hidege.

A lány vállat vont, kimondhatatlanul bájos volt.

- Minek menjek haza?

Fiatal vagyok, mulatni is kell egy kicsit, míg az ember fiatal , nem igaz ?...

Isti dühösen fogta a kabátját, magára rángatta, jól begombolkozott: most, most itt a kellő pillanat elmenekülni.

- Kérem, kisasszony, én szívesen megajándékoznám magát egy télibundával, de maga azt nem érdemli...

Egy tisztességes nő...

Itt elhallgatott, s ijedt, zavart, vörös lett.

Mit beszél ő ennek tisztességes nőkről...

Letette forintját az asztalra...

- Tudja, ha maga nekem lányom volna...

Úristen, inkább megőrülni...

De érezte, hogy inkább azért szégyelli magát, hogy nincs több pénze, a szeme majd kiégett.

A lány oda se nézett az asztalra dobott pénzre, könnyelműen nevetett, olyan volt , mint egy madár, aki a legkisebb morzsával is meg van elégedve, s egy pillanattal sem gondol előbbre a jelennél.

- Mért megy el?

- Fáj a fejem.

Jó éjszakát.

- Jó éjszakát.

Kirohant a szobából, mert hogyha még egy percig marad, mindjárt megfúl, émelyítő olajszag, undok parfőmszag volt a szobában, s poloskaszag keverve.

Azt hitte megfullad, levegőt, levegőt, erkölcsi tisztaságot, az eget akarja látni s a csillagokat az égen.

A portás gyanúsan nézett az elrohanó után, s ő érezte, hogy a hátát perzseli annak a szeme, de nem szólt azért, sem az, sem ő, s kirohant az utcára, meg nem állott, míg kint nem volt a világos, fényes Kerepesi úton.

Itt zsebkendőt keresett elő, s törölgetni kezdte izzadt homlokát; az izzadság ráhűlt a bőrére, s dideregni kezdett .

A hó már nemigen esett, s megint szél kezdődött.

S csak tizennégy krajcárja van, s gyalog kell lemennie a kispesti megállóig .

Futólépésekkel indult meg végig a Körúton, le az Üllői út felé.

Undor, undor környékezte, mintha rühes lett volna.

Jó volt ez a séta, ez a rohanás.

A Baross utca táján utánakiáltott egy nőszemély.

- Ne siess, mucuskám.

- Hoáh - ökröndözött fel belőle az utálat, azt hitte, rögtön hányni fog, okádni végig a Körúton, olyan képtelen undorodás csapott fel benne.

A rohanásban kiizzadt, s mikor a klinika s a füvészkert előtt haladt, érezte a vizességet az ingén a nyaka körül, hogy csendesedett, fagyos borzongást kezdett érezni.

- Meghűlök, megfagyok, meghalok - mondta rémülten -, de úgy kell nekem, utolsó kutya vagyok, megérdemelném, hogy a jóisten megbüntessen.

Móricz Zsigmond

Házasságtörés

5

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Móricz Zsigmond

Házasságtörés

5