Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Andor Mária
Bébike memoárjai : Egy kis kutya önéletrajza
Keletkezés ideje
1918
Fejezet
25
Bekezdés
806
Mondat
2805
Szó
48096
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
Német fürdőn
Térjünk azonban vissza a fürdőhelyre.
Emlitettem már, hogy mennyire féltem a németektől a vámvizsgálat tapasztalatai után – s mily kellemesen csalódtam.
Milyen jók voltak hozzám az emberek éppen ott, ahol a legkevésbbé vártam volna.
T. i. mielőtt útrakeltünk, hát odahaza Budapesten a legnagyobb szörnyűködéssel vette mindenki tudomásul, hogy Németországba megyünk.
Ott egyszerűen éhen fogunk halni, ez volt a közvélemény.
No még csak ez kellene, gondoltam magamban!
Asszonykám azonban azt válaszolta, hogy nem lesz a dolog olyan veszedelmes.
Gazdámnak szüksége van a kúrára – s ez mindennél fontosabb.
Kevesebbet fogunk enni, de a kúrát elvégezi gazdám.
Bevallom, kissé elszontyolodtam ennek a beszédnek hallatára.
De azután elresteltem önző mivoltomat.
Ha asszonykám nem fél a koplalástól, hát én sem ijedek meg tőle – tudom úgyis, hogy az utolsó falatját is megosztaná velem.
Mily kellemesen csalódtam!
Nem mintha valami nagy bőség lett volna ott elemózsiában .
Szó sincs róla – csakhogy rend volt ott.
Nem úgy, mint nálunk otthon, ahol az egyik ember dőzsölt, a másik meg koplalt.
Itt minden szépen el- és be volt osztva.
Bármit akartunk enni, akár kenyeret, akár húst, egy iczi-piczi papíroskát kellett érte adnunk.
S minthogy egyformán osztották szét ezeket a kis papiroskákat, hát mindenkinek egyformán is jutott mindenből.
Nem mondom, hogy az emberek annyit ettek , mint háború előtt, bizony nem.
Tudom ezt asszonykámtól, hallom a többiektől is.
De megnyugvásukra szolgált, hogy igazságos osztás történt.
Azt sem mondom, hogy valami túlságosan megterheltem volna a gyomromat.
Nagyon sokat szaladgáltam a gyönyörű erdőkben, a hegyen asszonykámmal, s a jó levegő, sok futkározás bizony jó étvágyat csinált.
S bár megkaptam rendes otthoni porcziómat gazdáimtól, nem állítom, hogy visszautasítottam, ha megkínáltak valamivel.
Már pedig kínáltak.
Mindazok a hölgyek és urak, akikkel a szállodában ismeretséget kötöttem, akik külsőmről a legelismerőbb nyilatkozatokat tették, megható módon gondoskodtak rólam.
Nemcsak olyankor, mikor véletlenül találkoztak velem, kínáltak meg valami náluk levő édességgel, de távollétemben is gondoltak reám.
S ez a legszebb a dologban, nemde ?
Reggelijükből egy-egy jó falatot, egy kis sonkát, egy kis darab húsocskát félretettek, szépen becsomagolták és találkozás alkalmával átnyujtották asszonykámnak.
Kénytelen vagyok bevallani, először asszonykámtól hallottam, később magam is beláttam, hogy én bizony nem valami megfelelő magaviseletet tanusítottam az ilyen alkalmakkor.
Ahelyett, hogy – amint asszonykám kívánta, s ahogy igazán illett volna is – pacsit adtam volna annak a hölgynek vagy úrnak, hát egyszerűen kikaptam kezéből a nekem szánt falatot.
Hála helyett neveletlenséget tanusítottam.
Mondta is asszonykám nekem, hogy nagyon restelli a dolgot, s még reám nézve is baj származhatik belőle, mert eljátszom ezzel a viselkedéssel az illető hölgyek vagy urak jóindulatát és akkor leshetem, hogy mikor kapok tőlük valami olyan jó falatot, amilyent asszonykámék, jegy hiányában, beszerezni nem tudnak.
Ám azok hazulról – Németországból valók voltak – hoztak magukkal mindenféle jókat és nem mentek keresztül egy mindent kikutató, kiszimatoló, kidobó vámvizsgálaton.
Elbúsultam nagyon, s kérdeztem asszonykámat, mivel tehetném jóvá bűnömet, rossz magaviseletemet?
Asszonykám azt mondta, hogy ha már ily neveletlen voltam a személyes érintkezésnél, próbáljam meg az írásbeliséggel.
Meg is tettem.
Ez volt az én első írásbeli működésem.
Nem tagadom, hogy segített egy kicsit asszonykám is.
Megírtam annak az úrhölgynek, hogy ne csodálkozzék, hogy ezúttal egy kis kutya fordul hozzá levéllel.
A bűnbánat hajtja.
Belátja neveletlen és hálátlan viselkedését.
De vannak enyhitő körülmények is.
A háborús koszt és az ő jó étvágya.
Ha az úrhölggyel találkozik, tudja, hogy valami jó kis falatra van kilátása.
És bizony szégyenszemre megfeledkezik ilyenkor a jó nevelés követelményeiről, az illemszabályokról, magával ragadja temperamentuma és – étvágya.
Azt látja, hogy az úrhölgy tudja, mi a jóság – és reméli, hogy sohasem tudta még meg, mi az éhség.
Hozzátettem mindjárt – nehogy valahogyan azzal gyanusítsa gazdáimat, hogy nem adnak nekem enni, – hogy bizony ők ellátnak engem minden jóval, de én ugy vagyok az evéssel, mint ahogy nálunk egy volt miniszter (aki véletlenül ma megint az) a pénzre vonatkozólag mondta, hogy lehet sok , lehet kevés, de sohasem elég.
Ne vegye hát rossz néven neveletlenségemet, bocsásson meg nekem és tartson meg továbbra is jóindulatában.
( Értettem ez alatt a további kis elemózsiás csomagokat ).
Körülbelül ez volt a levél tartalma, de természetesen szebben megfogalmazva, mint ahogy most elmondtam.
Másnap találkozunk azzal a bizonyos hölggyel, akinek a levelet irtam, s azt mondja asszonykámnak:
– Eddig csak azt tudtam, hogy milyen gyönyörű ez a kis kutya.
Fogalmam sem volt róla , hogy milyen szellemes is.
Rövid kis szőröm alatt elpirultam, már amennyire egy kutya erre képes.
Resteltem nagyon, hogy ezúttal olyasvalamiért dicsérnek meg, ami bizony nem egészen az én érdemem.
De ha bűnt követtem el ezzel a kis hamissággal, egy vigaszom volt : asszonykám is segített ebben.
Már pedig az a bűn, amiben asszonyka is segít, – nagy bizony nem lehet.
Föltünt azonban nekem egy dolog ezen a szép fürdőhelyen.
Hogy amilyen kevés volt aránylag az élelmiszer, úgy hogy mindenkinek bizonyos megszorításokkal és nagy beosztással kellett élnie, olyan sok beszéd esett róla.
Akárhová mentünk, akárhol voltunk, egyébről sem hallottam beszélni, mint hogy mi van és mi nincs ennivaló, – mi volt a menü, – hány tál étel volt, milyen a minőség, milyen a mennyiség?
Lehetséges, hogy nálunk otthon Magyarországon is folytak ilyen diskurzusok, de én ott sokkal háziasabb életet éltem, a hegyről jóformán sohasem távoztam, legkevésbbé szállodába vagy ilyenféle helyekre, tehát ilyen tárgyalásokat sohasem hallhattam.
Ugy magamban elgondolkoztam azon, hogy milyen furcsák az emberek: mentől kevesebb az ennivalójuk, annál többet beszélnek róla.
Pedig azzal igazán nem segítenek magukon , sőt ellenkezőleg.
Az ételük nem lesz azáltal több, csak az étvágyuk nagyobb.
Ebben a háborús világban pedig nem tartozik a kívánatos dolgok közé a túlságos nagy étvágy.
Legyünk azonban igazságosak, egyszer-másszor elfeledkeztek beszélni az ételről, arról is, ami van, s arról is, ami nincs: olyankor, ha valami nagy dolog történt.
Egy szép napon például sétálgatok asszonykámmal, hát csak látjuk, hogy az emberek nagy izgalomban járnak-kelnek, kipirult arcczal diskurálnak.
Majd pedig a házakon, mint valami parancsszóra, vagy mintha csak úgy maguktól nőnének ki, libegni-lobogni kezdenek a szélben azok a mindenféle színű, hosszú, tarka lepedők, amiket zászlónak hívnak az emberek.
Erre már asszonykám is kiváncsi lett, s elmentünk ahhoz a fához , ahol a nevezetesebb ujsághíreket szokták kiragasztani.
Hallom asszonykámtól, nagy örömmel mondja ő is:
Varsót bevettük .
Nekem ugyan akkor nem sok fogalmam volt arról, hogy miért kell annak úgy örülni, ha valamit bevesznek.
Én akkor még csak annyit tudtam, hogy a bevevés nagyon csúnya dolog, ha orvosságról van szó.
Mert azt már vettem be, sajnos.
Csak később , fejlettebb ésszel és tapasztalattal tudtam megérteni, hogy miért csúnya és kellemetlen dolog egy kis orvosság bevevése és miért jó és örvendetes egy nagy városé.
Az is ki volt még ragasztva, hogy este a városház-téren gyüljön össze a publikum.
Hát bizony mi is gyültünk, meg a többi fürdővendég, meg a benszülött lakosság is , annak daczára, hogy esni kezdett az eső.
Asszonykám azt mondta, hogy ma olyan nagy a lelkesedés, hogy azt egy kis esővíz nem tudja lehűteni.
A nagy tér zsúfolva volt emberekkel.
Pontosan a meghatározott időben kijött egy bácsi a városháza erkélyére és igen szép beszédet mondott.
Elmondta, hogy megsegített bennünket az Úristen, igen nagy győzelemhez jutottunk az ő segítsége s katonáink hősies bátorsága, önfeláldozása révén és ha tovább is ily kitartók leszünk, ők a harcztéren, mi itthon a különböző nélkülözésekben, akkor nemsokára megünnepelhetjük a diadalmas, győzelmes békét.
Mikor a beszédét befejezte, volt nagy örömujjongás és kiabálás.
Valami "hoch " -okat kiabáltak.
Utána pedig, s ez már nekem is nagyon tetszett, mind az a sok ember, aki ott volt, férfi és nő, öreg és gyerek egyaránt, valami szép imát énekelt.
Ezután pedig a németek nemzeti dalát.
Én nem sokat értettem az egészből, bevallom.
De ha egy kis kutya tudna úgy könnyíteni belső érzelmein, mint az emberek: könnyekkel, hát nagyon jól esett volna ez nekem is.
Mert ha az értelmét nem is tudtam annak, amit énekelnek, a melódiája, az előadása oly szép és megható volt, hogy szerettem volna sírni tudni, mint ahogy az emberektől láttam.
S ez a tragikus a sorsomban: emberek között élek, kutyapajtással egyáltalán nincs is módom érintkezni, igyekszem egészen az emberi szokásokhoz, erkölcsökhöz idomulni , résztveszek örömükben, bánatukban, de csak kutyamódra tudom ezt tenni.
Velük nevetni , velük sírni nem tudok.
Közbeszól a természet, s azt mondja: eddig és nem tovább .
Érezni velük érzék, de sem mutatni ezt kellőképen nem tudom, sem pedig érzelmeimen egy jóleső kaczagással, avagy a meghatottságnál, fájdalomnál egy hüsitő, enyhítő könnycseppel könnyíteni nem tudok.
S ezért bizony néha elfog egy kis szomorúság, hogy olyan felemás kis lény vagyok.
Embertől persze nagyon távol még, de már kutyapajtásaimhoz sem egészen közel.
Én megértem, amit az emberek beszélnek, de persze én hozzájuk csak a magam nyelvén tudok szólni, azt meg a legkevesebb ember érti meg.
Ahhoz nagyon sokat kell egy kutyával foglalkozni – s őt úgy szeretni, mint ahogy asszonykám engem szeret.
A szeretet a legjobb, a legmegbizhatóbb tolmács.
Azért is kár annyit elmélkednem a dolgokról, filozofálnom, s magamat búsítanom.
Aki nekem legkedvesebb az emberek között, annak szavát én megértem – az megért engem.
S kell -e ennél több?
Még talán az ember is beéri azzal, hogyha egy olyan lényt talál, akivel kölcsönösen megértik egymást, mindig és mindenben az életben?
Sőt talán ezt nevezik boldogságnak is?
S én ne érném be ezzel?
Igaz, hogy az eset nem egészen ugyanaz , mert ott ember emberre talál, míg én vagyok és maradok a kis négylábú – a felsőbbrendű lénnyel, az emberrel szemben.
De hiába, nekem nem lehet, nem szabad olyan nagyratörő igényekkel bírnom.
És hálátlanság, csúnyaság lenne tőlem, ha nem lennék sorsommal megelégedve.
Minden okom megvan rá, hogy az legyek.
S ha néha-néha feltámad is bensőmben valami, magam sem tudom, minek nevezzem – valami hiánynak érzése, jön valami számomra kellemes momentum és kiheverem a bajomat, víg vagyok megint.
Még jó darabig annak a szép ünnepélynek a hatása alatt állottunk.
Fújta, lebegtette a szél a zászlókat és ezeknek látása újabb bizalmat csöpögtetett az emberek lelkébe , biztatást a kitartásra, hitet a végső győzelemben.
Nem is kellett sokáig várnunk, a zászlók még alig pihenték ki magukat a sok szélfúvástól, esőtől a padlásokon, az emberek még nem igen sűlyedhettek vissza a közönybe, vagy lamentálásba, vagy kishitüségbe – már kiki saját temperamentuma szerint – mikor újra előkerültek a zászlók, újra fölvillanyozódtak az emberek.
Újabb győzelmet jelentettek.
Egy olyan városnak a nevével kapcsolatban, melyet azelőtt bizony édeskevesen ismertek és emlegettek, s amely éppen a jelen napokban világhírre tett szert, s melynek neve bevonult örök időkre a világhistóriába.
Breszt-Litovszk volt az a város, amelyet akkor elfoglaltunk, s ahol pár nappal ezelőtt az oroszokkal a békeszerződést aláírtuk.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE