ELTE regénykorpusz

Naplót írni - a legtöbbször azok gyengesége, akik senkinek se mondhatják el azt, ami a leginkább foglalkoztatja őket.

Kislányoké, akiket nyugtalanná tesz , megzavar, lázba ejt az a csodálatos átváltozás, mely egy idő óta hatalmába kerítette a lelköket, - szerelmes lányoké, akik még nem tartanak ott, hogy megvallhassák érzéseiket annak, akit ezek a mindenkor egyforma, gyermekes mondanivalók nagyon is érdekelnek, - asszonyoké, akiknek titkuk van.

Ezeknek a kislányoknak, szerelmes lányoknak és titkot tartogató asszonyoknak a lelkéből kikívánkozik valami.

Az elhallgatott, feltartóztatott, fojtogatott érzések annyira megáradnak bennök, hogy az özönnek ki kell fakadnia valahol.

És ha nem gyónhatják meg nyugtalanságaikat egy hozzájok hasonló valakinek, akiben tökéletesen megbíznak, ha nem suttoghatják el titkaikat még a titoktartó, de részvéttelen nádasnak sem, mit van mit tenniök: kilehelik, kipityergik sóhajaikat a magánosságban, vágyódásaikat kiöntik szavak helyett betűkbe , sorokba, és vallomásuknak örök rejtőzködésre kárhoztatott tanúit, hogy árulóikká ne válhassanak, elcsukják egy kapcsos, kulccsal zárható könyvbe.

Később, mikor már van kinek elmondaniok, hogy mi jár a fejökben: nem nyitják ki többé a kapcsos könyvet.

Vagy, ha igen, nem azért nyitják ki, hogy megint írjanak bele, hanem: hogy mulassanak azon, ami már benne van.

A napló egész tartalma egyszerre gyermekességnek tűnik fel előttük.

Milyen ostobák voltak - akkor!

És nem hinnék el, hogy amit ezek a gyerekes sorok sírnak el, az valóban komoly valami, - hogy nem ők lettek komolyabbakká, hanem a körülményeik váltak vidámabbra.

A bőségben élő szívesen és derülten gondol azokra a kalandos napokra, amikor minduntalan koplalnia kellett; amit akkor állott ki, most már vidám, humoros, tréfás dolognak tűnik fel előtte, a boldog ifjúság, a kalandos élet mulatságos tartozékának.

Bőségének tudatában, elbizakodottságában, mely tulajdon erejének véli azt, amiben csak a sors kedvezését kellene látnia, nem tudja elképzelni, hogy régi esete, régi gyöngesége, régi keserve igen komoly dolog volt, mely könnyen végzetessé válhatott volna, ha az idegen erők, a körülötte s nem benne működő erők, véletlenül, meg nem könyörülnek rajta.

Naplót írni - sokszor azoknak a gyöngesége, akik szerelmesek magukba.

Akik benyomásaikat, már akármi kelti fel ezeket a benyomásokat, minden esetben érdemesnek tartják a följegyzésre; akik megfigyelésüket olyan értékesnek vélik, hogy sajnálnák, ha ez a számos, szép megfigyelés mind veszendőbe menne .

Naplót írnak tehát, hogy ezekben az érdekes dolgokban mások is gyönyörködhessenek, vagy legalább még egyszer gyönyörködhessenek ők maguk , később, esztendők múltán, amikor ez a sok elfelejtett holmi megint újnak tűnik fel előttük.

Ezeknek már érdemes naplót írniok, mert a második célt bizonyosan elérik.

Naplót írni - végül, szoktak, nagyritkán, olyanok is, akikkel vagy akik előtt minduntalan történik valami följegyzésre méltó.

A napló-írók nagy sokasága ennek a három csoportnak egyikéhez vagy másikához tartozik.

Én, Biró Jenő, aki az itt következő jegyzeteket írom, nem tartozom a három csoport egyikéhez sem.

Nem érzem a szükségét annak, hogy elmondjam valakinek, ami a leginkább foglalkoztat.

Vagy ha bennem is szendereg ilyes hajlandóság, ez még nem növekedett, s aligha fog növekedni ellenállhatatlan vággyá.

Sohase voltam nagyon közlékeny természetű.

Életem sora, emberismeretem s a hosszú megszokás zárkózottá tett.

A lelkemből nem kívánkozik ki semmiféle vallomás.

Nem keresem a rokonlelket, aki megértsen.

Tudom, hogy nemigen van ilyen rokonlélek, és ha véletlenül mégis akadna, rokonomat vallomásaimból mindössze az érdekelné, hogy esetem mennyire hasonlít az övéhez.

Rokonomnak magának is sokkal több baja volna, semhogy valami nagyon törődnék velem; éppen elég neki a magáé.

De szerelmes se vagyok magamba.

Nem képzelem, hogy benyomásaim akárkit is érdekelhetnének.

És nem akarom megőrizni a feledéstől azt, amit ma gondolok és érzek.

Nem hiszem, hogy valaha gyönyörűséget találhatnék ezekben a följegyzésekben.

Sohase leszek kíváncsi arra, hogy milyen voltam öt, tíz , tizenöt esztendővel ezelőtt.

Ettől a tanulmánytól nem remélek semmi örömet.

És végre nem történik se velem, se körülöttem semmi olyas, aminek a följegyzéséért érdemes volna tollat fognom.

Azt, hogy az élet arasznyi, és mégis a szomorúságok egész hegyei férnek belé, - hogy az emberek a rosszasággal milyen keveset érnek el, és mégis milyen rosszak tudnak lenni, - hogy a jó ember milyen áldás, és hogy mégis ebben az áldásban mennyivel kevesebb részünk van, mint a napfény áldásában, - hogy a boldogsághoz voltaképpen milyen kevés kellene annak az embernek, aki magát, a többieket és a természetet megérti, és mégis, néha éppen azok a legkevésbé boldogok, akik a legszerényebbek, a legkevésbé követelők - ezt ugyan fölösleges untalan ismételni.

Már jó ideje egyik napom tökéletesen olyan, mint a másik.

És hogy mi történik kívül, a világban, azt talán minden ember közül én tudom a legkevésbé.

Úgy élek, mint a pók, mely hangtalanul szövi hálóját egy sötét zugban, és egy cseppet se törődik azzal, ami a napfényen élőket foglalkoztatja, izgatja , futkározásra s küzdelmekre bírja.

Csak éppen akkor mozdulok ki remeteségemből , amikor az élet eleséget követelő föltételei már nem tűrik meg, hogy a rejtekemben maradjak.

Mért írom hát ezeket a följegyzéseket?

Időtöltésből.

Hogy elöljek vele egy pár órát, amikor nincs más választásom , mint: tépelődni, tovább tépelődni, vagy: ákombákomokat vetni papírra.

Mindennap van egy pár órám, amely a gyönyörűségé.

Él - hála istennek, él! - egy kis lény a világon, akiért én is mintha élnék.

Akinek a jövőjéért mozgok , táplálkozom, igyekszem dolgozni, már amennyire tudok, akinek az érdekében teljesíteni szeretném azt a feladatot, melyet mindnyájunkra ránk róttak , melynek végső célja ismeretlen, s melynek teljesítése rám nézve még terhesebb , mint a legtöbb küszködőre nézve, mert én már nem reménykedem, mint ezek, nekem már nincs jövőm, csak jelenem, s a jelenem az, hogy az életnek ezt az egyetlen , - mindig oly rövid! - gyönyörűségét napról-napra megújuló, sok óráig tartó, s szinte elviselhetetlenül nyomasztó szenvedéssel kell megfizetnem.

Él egy kis lény, aki szerelmemből fakadt, s annak szívéből, akit mindenekfelett szerettem .

Hallgatni ennek a kis lénynek a gügyögését, látni arcocskáján az imádott vonásokat, annak a vonásait, akit el kellett temetnem, viszontlátni rajta , elevenen, valamit az ő lényéből, az ő szemét, az ő ajkait, élve látni egy piciséget az ő szépségéből, az ő bájából, nap-nap után valami újat fedezni fel benne, ami az ő életének a folytatása, amit a halál legalább emléknek meghagyott nekem, a pici lény mosolygásából, formáiból, mozdulataiból ráismerni őrá, aki íme, nem múlt el egészen, elnézni gyermekünknek a növekedését , játszani vele, ha ébren van, s lesni a lélegzetét, ha alszik - bizonyára isteni gyönyörűség... s aligha írom ezeket a sorokat, ha ez a gyönyörűségem nem marad meg.

De ez a gyönyörűségem naponkint csak egy pár óráig tarthat - ennek a kis lénynek az érdekében.

Az az ápolás, amelyre szüksége van, a legjobb ápolás , amelyben részesülhet, az éjszaka óráira mindig, könyörtelenül elválaszt tőle , és nappal is tovább, mint szeretném.

Mert csak nappal dolgozhatom, és dolgoznom kell, érte.

Dolgoznom, amennyit és ahogyan tudok; akkor, amikor csak egyáltalán képes vagyok rá.

De kedv nélkül dolgozom és hamar kimerülök.

A rajzolás elemeire oktatni vásott sihedereket , akiknek a rajzoláshoz nincs semmi hajlandóságuk és nincs a legcsekélyebb jóakaratuk - nem nekem való mesterség.

Képpel látni el egy olyan élclapot , melynek a tartalmát megvetem, nemcsak hogy megaláz magam előtt, nemcsak hogy folytonosan sérti lelkiismeretemet, becsvágyamat, s a bennem szemérmesen rejtőzködő, de leküzdhetetlen emberi méltóságérzetet: nagyon fáraszt is.

Úgy látszik, nemsokára már megszabadulhatok ettől a robottól s ettől a boszorkánynyomástól; rövid idő múlva talán már nem lesz, ami lefokozza bennem azt a megbecsülést, amellyel magunk iránt viseltetnünk kell, azt az önérzetet, amelyre minden embernek szüksége van ahhoz, hogy eredményes munkát végezhessen.

Úgy látszik, a közeljövőben elérhetem, hogy csak a művészi munkának éljek.

Van valaki, aki megkedvelte a képeimet; ennek a valakinek már utánzói is akadtak; ha festek, már nem dolgozom hiába.

Örülök ennek a fordulatnak, de örömem nem zavartalan, hanem elégedetlenséggel és bizalmatlansággal elegyes.

A jobbnak ígérkező jövő alapja nem egészen tiszta, s igen ingadozónak látszik.

Ami kiemel rabszolgaságomból, nem az, aminek a segítsége büszkévé tenne; nem a művészet igazi szeretete, nem a jóízlésű nagyközönség tartós megbecsülése.

Hanem egyetlenegy embernek a szeszélye - olyan emberé, akinek a gondolkozása felszínes s az ízlése nem túlságosan finom, aki a művészi munkát is csak úgy nézi, ahogy egy szép agarat vagy egy ügyes szerkezetű automobilt - s ezen a szeszélyen kívül, a (valószínűen csak rövid ideig tartó) divat, mely nyomon követi a fejedelmi szeszélyt.

Ez a siker nem tesz büszkévé, még kevésbé elbizakodottá, sőt éppen nem elégíti ki az önérzetemet.

Azonkívül nemigen biztat azzal, hogy a jobb jövő maradandó lesz .

És mindezek koronájául elégedetlennek kell lennem magammal is.

Mi hasznom újkeletű kis sikereimből, mikor azt kell látnom, hogy azok a képeim, amelyekkel ilyen eredményt érek el, nem érnek annyit, néha sokkal, nagyon sokkal gyöngébbek, mint a régiek, amelyek az ördögnek se kellettek?!

Azért még akkor is kedv nélkül dolgozom, amikor festek.

Érzem, hogy fogy a tehetségem, s hogy már nem vagyok a régi erőmben; látom, hogy az a lélek, mely a régi képeimnek valami értéket adott, az újakon egyre halványabban mutatkozik; sőt látnom kell azt is, hogy nemcsak a művészi erőm, hanem még a munkaképességem is mindinkább hanyatlik.

És ez a keserves tudat, ez a szomorú látvány csak annál jobban megbénít, csak annál hamarább elfáraszt.

Aztán, mikor tökéletesen belefáradtam a munkába, és mikor - késő este - ki vagyok zárva arról a helyről, ahol egyetlen örömömet találom, egyedül maradok gondolataimmal.

Szenvedésemmel; fájdalmas emlékeimmel.

Ó, nem akarok felejteni!

Az emlékeim becsesek nekem; hiszen nem maradt egyebem, csak a gyermekem meg az emlékeim.

És úgy érzem, Ő addig nem halt meg egészen, amíg legalább az én emlékemben még ott van az a kép, amely valaha az Ő lényéből sugárzott, amíg tekintetének, mosolyának, hangjának a benyomása legalább az én lelkemben él.

Hogyne őrizném hát az emlékeimet!

Annál féltékenyebben őrzöm , mert keservesen érzem, mily hitványul gyönge az emberi emlékezet, s hogy legféltettebb benyomásaink hamarább illannak el, mint a heliotrop illata egy nyitva felejtett illatszeres üvegből.

És mégse adhatom át magamat egészen az emlékeimnek, az örömtelen magánosság s a kénytelen pihenés óráiban sem.

Az emlékezés nekem még, akármennyire lelki szükségem, s akármilyen jóleső érzésekkel vegyes, mégis nagyon fájdalmas; a szenvedés túlságosan kimerít .

Pedig szükségem van az erőmre, hogy dolgozni tudjak a fiunkért.

Azért nem temetkezhetem bele a múltba olyan mélyen, mint amennyire szeretném .

Mikor már nagyon sajog a fájdalmam, ki kell ragadnom magamat ebből az elernyesztő érzésből.

De nem menekülhetek a jövő képéhez sem.

A jövőbe nézve csak kétségek gyötörnek.

És még folyvást órák választanak el attól az időtől , amikor el tudok aludni.

Nagy ideje már, hogy igen keveset alszom; akkor is inkább csak kábultan pihenek.

Ezeket az órákat, amelyekben hiába várom az álom vágyát, vagy legalább a megváltó kábultságot, el kell ölnöm valamivel.

Úgy teszek tehát, mint aki munka közben, fél-pihenésül, firkál, rajzolgat, s abrakadabrákkal , emberfejekkel, mértani ábrázolatokkal vagy semmit se jelentő hieroglifákkal rója tele az előtte heverő tiszta papírlapot.

Leírom ide, ami olykor foglalkoztat, s amin egy kissé elszórakozom.

Nem naplót írok.

Ha a napi élményeimet akarnám idejegyezni, jóformán mindennap ugyanaztkellene leírnom, és annak a sok egyformaságnak, amelyet napról-napra újra meg újra átélek, akár hosszadalmas, akár rövid, de szükségképpen csupa ismétléssel járó följegyzése már nem szórakoztatna.

Csak időnkint írok ebbe a könyvbe; olyankor, amikor más menedéket már nem találok.

És csak azt írom ide , ami éppen eszembe jut, de nem éppen először jut eszembe.

Nincs több szándékom, mint a céltalanul rajzolgatónak.

Nem szántam ezeket a följegyzéseket senkinek.

Hanem azért el kell számolnom azzal a gondolattal , hogy mi történhetik ezzel a könyvvel a halálom után.

Az bizonyos, hogy nem szeretném, ha olyanok kezébe kerülne, akiknek idegen voltam és mindig idegen maradok.

Nem azért írok az érzéseimről, hogy akárki turkálhasson bennök; mindenkinek vannak kedves családi levelei, amelyeket nem szívesen látna a zsibvásáron.

De gondom lesz rá, hogy ez a könyv ne kerülhessen röhögő kíváncsiak kezébe.

Van valaki, aki elolvashatja.

A fiam, ha majd huszonöt esztendős lesz.

Nem célom éppen, nem is kívánom, de nem bánom, ha elolvassa.

Legalább meggyőződhetik róla, hogy akármit beszéljenek is az apjáról egy olyan korszakban, amelyben semmi se általános, csak az éhség és a falánkság: az apja nem volt se elmebajos, se beteg idegzetű ember, sőt talán ostoba fickó sem, ha ugyan nem mindenki ostoba fickó, aki valami egyebet is kíván az élettől, és nem csak: garast, sok garast, mentül több garast.

Olyanoktól, akik derülten bírálják embertársaikat és sohase néznek vissza arra a csekélységre, ami a múltjokban egy kissé feketéllik: az édesanyára, aki éhen halt s akivel nem törődtek, - a felebarátra, akit gyöngéd, a büntetőtörvénnyel egy cseppet se ellenkező formában, de azért nem kevésbé hathatós módon segítettek kituszkolni ebből az árnyékvilágból, - az elhagyott kedvesre, akit a nyomorúságba taszítottak, - a magzatra, akinek életfonalát a lehető legkorábban juttatták Atroposz párka ollós kezébe, - a szegényekre, akiknek ügyesen elvarázsolt piszkos krajcárjaiból, bűzös párnáiból, utálatos verejtékéből angol kényelemmel berendezett, jó illatú otthont építettek maguknak, - a testvérre, akit kizsákmányoltak, - a párbajban lelőtt ellenfélre , akinek a holttestéből talapzatot készítettek maguknak, hogy végül mint államférfiak magasodjanak ki a sokaságból, - a megrágalmazott vetélytársakra , akiket előbb elbuktattak, aztán elsirattak, hogy az üres helyekre ők ülhessenek, - a megtévesztett ezrekre, akiknek ostoba bizalmát, ostoba meggyőződését vagy ostoba érzéseit okosságuk adófizetőivé tették, - és így tovább, mert ennek sohase volna vége, - az ilyenektől gyakran hallani efféle nyilatkozatot:

- A világnak haladnia kell, és a haladásnak erős akaratú, kemény legényekre van szüksége, nem érzelgős, puha lényekre.

Az érzelgős ember nem férfias; az érzelgős férfi nevetséges, ostoba, utálnivaló.

Érzelgősnek ők háromféle embert neveznek.

Mindenekelőtt az olyat, akit az ostoba meggyőződés még arra is rábír, hogy emiatt ellentétbe keveredjék a tulajdon érdekével.

Azután az olyan embert, akinek az érzései erősek, mélyek , tartósak, s aki, érzésből, még áldozatokra is képes.

Végül azokat, akikre ( előttük örökkön megérthetetlen) nagy hatással van a szerelem, a részvét érzése, vagy a fájdalom.

Érzelgés vagy érzés nekik mindegy.

Se a két szót, se a két fogalmat nem tudják egymástól megkülönböztetni.

Minthogy érzés nemigen van bennök: a nagy és a mély érzést képtelenek megérteni.

És mert ők taplós szívűek: az érezni tudókat szánalmasan gyöngéknek, betegeknek, ostobáknak, maguk alatt valóknak nézik.

Ha az orrszarvúval meg tudná értetni valaki, hogy az ember bőrén a szúnyogcsípésre hólyagok támadnak, az orrszarvú agyvelejében bizonyára valami olyan képzetféle derengene fel, hogy: az ember igen gyatra és alsórendű állat .

Pedig abból, hogy az orrszarvú bőre föl se veszi azt, ami az érzékenyebb bőrű embernek már egy kissé fájdalmas, nem az következik, hogy az orrszarvú egészséges, az ember pedig beteg, nem az, hogy az orrszarvú eszes, és az ember ostoba, hanem csak az, hogy az orrszarvú és az ember két különböző állat.

Ezeknek a taplós szívű felsőbb lényeknek, akik olyannyira szívükön viselik a világ haladását, s oly meghatóan gondoskodnak a messze jövő ismeretleneiről , miután fenevadak módjára viselkedtek a hozzájok tartozókkal szemben, azt lehetne mondani:

Meglehet, hogy a világot ezentúl azok fogják előbbre vinni, akikben annyira túlteng az értelem, hogy minden érzést kiszorít a lelkükből, de eddig nem egészen így történt.

Ami a társadalom mai berendezésében jó és az eleveneknek hasznos, olyan halottak alkották meg, akik a meggyőződéseiket előbbre helyezték a személyes érdeküknél.

Ami az előttünk levő emberi alkotásokban maradandó , vagy legalább tartósabb, mint az egyes ember élete, nagyrészt (s ha csak a leginkább kiemelkedő jelenségeket tekintjük: általában) olyanok műve, akik érzésből képesek voltak áldozatokra is.

A legértékesebb eredmények, amelyekhez az emberi elme valaha eljutott, azok, amelyeknek felkutatását az érzés sürgette; kivívásukban olyanok működtek közre, akikben az érzékenység és ennek megfelelően a részvét érzése fejlődöttebb volt, mint a nagy tömegben, míg az érzés nélkül való értelmesek megelégedtek azzal, hogy tarkává tették a világtörténelmet.

Mi teremtette meg, például, a művészeteket, ha nem az érzés?

( Mert, ha a szépet szeretjük: öntudatlanul is a jót keressük; azt, ami a természetben vigasztaló ; azt, ami a természet és az ember rendeltetésében azonos.)

Igaz, csinálnak ma már úgynevezett művészetet ügyeskedéssel, tisztán »észből« is; de a remekműveket, amelyekhez a divat hóbortjainak ellenére is vissza-visszatér az emberiség, mindenkor a nagy és mély érzések sugallták.

Érezni tudni: nem beteges állapot, hanem a fejlődöttebb emberi léleknek egyik tulajdonsága.

( Mert az érzés kiigazodik a homályos képzetek közt, ahol az értelem nem tud ítélni; mert az érzés birodalma: a csak sejthető; az, ami az észnek örökre »ignorabimus «; az, ami csak a bennünk rejlő legtitokzatosabb valamivel, az ösztönszerű ítélettel, a természeti erő legrejtelmesebb részével közelíthető meg.)

Adomány, mely olyan, mint az élet többi adománya : nemcsak gyönyörűséggel jár, hanem bajjal és fájdalommal is.

És nem természetes -e, hogy a művész, akit aprócseprő dolgok kevésbé foglalnak le, tehát kevésbé szórakoztatnak el, mint más embert, - aki a többieknél szabadabban adhatja át magát az érzésének, mert hisz ez: kötelességének nem ellensége, hanem ellenkezőleg: ihletének forrása, - hogy a művész, aki végre is az egész természet életében megnyilvánuló örök érzés egyik követe volna (mert az életfolyamatok bonyodalmas összejátszásában nemcsak egy titokzatos erő , nemcsak egy titokzatos önző cél jelentkezik, hanem egy még titokzatosabb , minden szervessel és szervetlennel szemben hozzája mérten gondoskodó örök érzés is, mely mintha a bennünk levő érzőképesség ősforrása volna ), - hogy a művész erősebben érez, mint a számító kalmár?

Hallom, hogy számító kalmárok, akik festenek és üzérkednek a képeikkel, azt beszélik rólam, talán meggyőződésből, de talán egy kissé azért is, hogy így könnyebben rázhassanak le a nyakukról, s ne kellessen éppen kiöklözniök a piacról... szóval a barátaim azt mondják, hogy beteg lélek vagyok.

Mert egészséges lélek -e az, amelyen ilyen sokáig rágódik a fájdalom?

Ők sokallják, ami nekem fáj.

Lehet, hogy ha többet forognék az emberek között, már nem mondanák rólam, hogy beteg lélek vagyok, és - már nem érezném annyira, ami most csak úgy fáj, mint a legelső napon.

Az életünk föltételeit szabályozó törvény úgy kívánja, hogy az új benyomások háttérbe szorítsák a régieket; hogy a sok apró új benyomás háttérbe szorítsa a legerősebb régi benyomást is; s hogy a sokszor, sokára háttérbe szorított régi benyomások lassankint elhalványodjanak, elsorvadjanak .

Ha keresném a felejtést, ha el akarnám altatni a szívemet, ha azt kívánnám , hogy valami elölje a fájdalmamat, ha nekem is csak egy óhajtásom volna : átaludni azt az időt, amíg a sebem beheged, s valami lelki altatószer használata után kábultan helyeződni át abba az állapotba, abba az időpontba , amikor az ember már nem emlékszik s nem érez, - csak sokat kellene az emberek közé mennem, és nekem is sikerülne az, ami sikerül másoknak, a gyászolók ama nagy többségének, amelyben megvan az ehhez való jó szándék.

Nem keresem a felejtést.

Ragaszkodom az emlékeimhez, amíg ragaszkodhatom.

A nekem oly kedves, drága képeket, a múlt képeit, amelyek, ha olykor összefacsarják a szívemet, fölidézik az eltűnt napok édességét is, s meg-megjelenésükkel egy kissé vigasztalnak - nem akarom elűzni.

Nem akarom elűzni kedvesem árnyékát; árnyéka is kedves nekem.

Nem félek, nem kínos nekem Rágondolni.

Megőrzöm, ami Őbelőle még él, amíg megőrizhetem.

Hisz azok a képek is, amelyek a legerősebben dobogtatták meg szívünket, oly hamar elillannak a tehetetlen emlékezet elől!

Hisz amúgy is oly korán következik el az az óra , amikor az idő már mindentől meglopott bennünket, amikor boldogságunk egész paradicsomából csak valami iszonyúan kevés, homályos, zavaros álomfoszlány marad meg agyunknak a legmélyén!... amikor a múltat is csak úgy sejtjük , akár a jövőt!

- De azért nem akarom mesterségesen ápolni a fájdalmamat.

Éterrel, pézsmával csikarni ki egy icipici haladékot a természetes elmúlástól - mit érünk el vele ? perceket!

Aki balzsammal akarja feltartóztatni a természetes feloszlást, mássá teszi halottját, egyszerre megváltoztatja azt, ami volt, s egy árnyéknak az árnyékát őrzi.

És hiába minden, így is, úgyis hiába.

Az emlék pillangó, mely elrepül; hiába kapkodunk utána, szárnyainak a hamva se marad meg sokáig az ujjaink hegyén.

Mit nyernék vele, ha erőszakolni akarnám a zavartalan, az állandó emlékezést?

Talánnapokat; talán semmit.

Az emlékezésnek egy irányba erőltetése talán még csökkentené az emlékezés erejét.

És ez a meddő kísérletezés mindenesetre meggyöngítené az akaraterőmet.

Akármilyen jól esnék visszavonulni emlékezésem csigaházába, s ki nem mozdulni onnan: nem tehetem , hogy csak a múltamnak éljek.

Nem szabad megfelejtkeznem arról, aki élve maradt meg az Ő lényéből, aki az Ő második élete.

S ha én megfelejtkezném erről a kötelességről, az Ő árnyéka emlékeztetne rá... intene, hogy egész lélekkel gondoskodjam életének folytatásáról, hisz már csak ennyit tehetek Őérte!

Nem zárkózhatom el emlékeim közé, s ha valami beteges érzésem azt kívánná, hogy mesterségesen ápoljam a fájdalmamat, akkor se tehetném, mert minden szent kötelességem tiltja.

Tehát, ha húzódozom az emberektől, ha a magánosságból, amelybe megvonultam , csak akkor lépek ki, amikor a kénytelenség szólít ki belőle, ennek más oka van.

Emberkerülőnek lenni - ebben csakugyan van valami nem természetes.

Az ember társaslény; már a legelső gondolkodónak sikerült megállapítania ezt a tételt.

Egyedül gyönge.

Rá van utalva a többiekre.

Tehát már puszta érdekből is keresnie kell a társaságot.

Ez alig szorul bizonyításra.

Csak éppen körül kell nézni a világban és azonnal látni, hogy maga a mindenfelé jelentkezés is eleven erő, s hogy a sok összeköttetés egyike a világot mozgató néhány hatalomnak.

Minden esetben áll ez, nemcsak abban az esetben, ha pusztán az anyagi eredményeket nézzük.

Hamis az a tanítás, hogy az erős férfi igazáncsak egyedül erős, hogy a sokaság befolyása, a sokasággal való küszködés, a sokasághoz való súrlódás, mely szükségképpen alkalmazkodással járna (mintha okvetetlenül a gyöngék változtatnák meg az erőst, s nem történhetnék ez megfordítva is !) - csak meggyengíti az erőst; hamis ez a tanítás, mert következtetéseiben minduntalan összetéveszti a tünetet az okkal.

Bizonnyal csak az erősebbek között akadnak, akik olyan erőseknek vélik magukat, hogy azt képzelik: megélnek ők egyedül is, minden összeköttetés nélkül.

De ebből nem az következik, hogy a magánosság tesz erőssé, hanem csak az, hogy ez a lehetetlen vállalkozás csak az erőseket kísérti és csak az erőseket teszi tönkre, mint például a turista-szenvedély.

És már ezeknek a példája is bebizonyítja, hogy a magánosság az erőst is gyöngévé teszi.

Nincs az a testben és javakban erős , bátor, derék, igaz ember, akit, ha tenni is akar valamit, és nem csak úgy akar élni, mint a remete: gyökéren és álmodozáson, gyorsan meg ne őrölne az élet , mihelyt egyedül akar meglenni, szövetség, társulás, segítők nélkül.

A világ nem bocsátja meg, ha lenézik és fittyet hánynak neki; s jaj annak, aki kiköt az egész világgal.

Elemi hatalom ez, mely porba teperi a legerősebbet is.

De nemcsak érdeke az embernek a társaság, hanem lelkiszüksége is.

Ez a lelkiszükség éppúgy természettől való, mint alkatának egyéb tulajdonságai, és többek közt, egyik jele a karom, agyar, hatalmas fog, szarv, acélos láb , állatias izomerő, szőrbunda, tollazat, szárny és pikkelyes páncél nélkül való állat egymásrautaltságának.

És nincs az az emberkerülő, aki, életmódjának ellenére, valójában ne vágyódnék rá, hogy a hozzá hasonlókkal érintkezhessék, néha-néha szót válthasson, s egyszer-egyszer olyan dolgokról is beszélhessen velök, amelyek a leginkább érdeklik.

Én is óhajtanám a társaságot: a hozzám hasonlók társaságát.

Koronkint olyan, szinte parancsoló szükségét érzem annak, hogy valakivel szólhassak , olyan szomjúság fog el másvalakinek a gondolatai, másnak velem együttérzése , másnak a szavai után, hogy azt képzelem: kívánságom majdnem legyőzhetetlen , mint az éhség vagy a szomjúság érzése.

Igen, ez a lélek természetes szomjúsága ; csakhogy a lelket könnyebb legyűrni, mint a testet, mert a lélek sokkal többre képes, mint a test, nemcsak sokkal nagyobb erőkifejtésre, hanem sokkal több nélkülözésre is.

Mondom, én is óhajtanám a társaságot; de csak a hozzám hasonlók társaságát, és nem azokét, akikkel érintkezhetném.

Az én környezetem, sajnos, nem olyan, amely ezt a szomjúságomat kielégíthetné .

Hiába, nekem nem volt szerencsém.

Bizonyára igen sok olyan ember él a világon , aki után nem érdemes vágyódni, akit a legokosabb kikerülni, aki nem nekem való társaság, saki számomra örökre idegen marad.

De végre vannak, emezeknél jóval kevesebben, jóravaló, derék, értékes és kedves emberek is.

( Tudom , tapasztalásból.)

Csakhogy a körülöttem élő emberek, az én mai ismerőseim , jóformán mind az első osztályba tartoznak.

Abból a társaságból, amelyre áhítoznám, nekem nemigen jutott ki.

Kikkel érintkezhetném?

Az én ismerőseim három csoportba sorozhatók.

Az elsőbe tartoznak Weinberger Arnold úr és társai; azok, akiket az üzleti érdek köt hozzám (inkább az ő érdekük, mint az enyém ).

Az ezekkel való érintkezés még a legkevésbé volna terhemre, és szívesen elnézném nekik, hogy engem csak azért keresnek, mert azok közé tartozom, akik nem kapzsiak és nem kicsinyesek, akiket tehát a legjobban kizsákmányolhatnak.

De nem tudom elnézni nekik, hogy kicsinyes érdekhajhászatukat a barátság mezébe öltöztetik, - hogy, amikor hasznot húznak abból, amit bennem élhetetlenségnek tartanak, ezt olyan formában cselekszik , mintha még leköteleznének, mintha voltaképpen szívességet tennének nekem, - és hogy szeretnék, ha ezt a képzelt szívességet hallgatag én magam is elismerném , bár nem igaz, bár ők tudják, hogy nem igaz, és tudják, hogy én is tudom , mennyire nem igaz.

Színlelt barátságuk hazug szólamai bántanak; nemességet játszó haszonlesésük undorít; még a nyomorúság se bírhatna rá, hogy mikor tulajdonképpen megvetem őket, barátságot mutassak irántuk, amit pedig ők a tettetett szívesség viszonzásául megkövetelnének; önérzetem nem hajlandó rá , hogy akkor, amikor csak kiaknáztatom magamat, odáig megalázkodjam, s odáig lealacsonyodjam, hogy az övékhez hasonló érdekhajhászatból vállaljam a lekötelezett szerepét, amit képmutatásuk és hiúságuk megkívánna; szóval : egyszerűen nem tudok beszélni velök.

Aztán az úgynevezett jóbarátok következnének.

A pályatársak, akikhez egy közös vonzalom: a művészet szeretete fűzne.

Képzelhető -e érdek-ellentét jóbarátok között?

Nos, tehát örökre elválaszt tőlük az érdek.

Nem az én érdekem, hanem az ő érdekük.

Az ő érdekük, amelyet én, akaratlanul, sokszor megsértettem, mikor őszintén, becsületesen elmondtam, hogyan vélekedem a művészetükről.

Nem szívesen bírálgatom a társaimat; minden szót, amit valaha róluk kiejtettem , valósággal ki kellett csikarni belőlem.

A legtöbbször ők maguk kényszerítettek színvallásra, abban a reményben, hogy magasztaló szavakat fognak hallani .

Máskor mindig valami kötelesség kívánta, hogy igazatbeszéljek róluk - és igazat beszélni: bizonyára a legnagyobb fényűzés a világon.

Mindannyiszor, amikor ekképpen vétkeztem: jobban szerettem volna hallgatni; de nem tehettem mindig azt, ami rám nézve sokkal kellemesebb lett volna.

Ők pedig nem méltányolják , hogy csak a kénytelenség beszélt belőlem (és az igazságszeretet, amelyet nem ismernek ).

S minthogy sokkal különbeknek tartják magukat, mint amennyit érnek : csak arra emlékeznek, hogy megsértettem az érdeküket.

Akinek a hiúságát bántottam: azt megtámadtam személyében; amelyiknek nem váltam cinkosává, mikor az igazság ellenére valami előnyhöz akart jutni: azt megtámadtam nemes becsvágyában, jogos anyagi érdekében, sőt kenyérkeresetében, családja , gyermekei kenyerében.

Mindezt, természetesen, nem tudják megbocsátani nekem.

De útjokban is állok.

Azt képzelik, ha bármi csekély sikert érek el: ezt a sikert tőlük loptam, mert ez az előny is voltaképpen őket illetné.

Ha gyűlölnek, mert megsértettem az érdeküket, még jobban gyűlölnek azért, mert azt hiszik, hogy minden falat kenyeret, amelyet a képeimmel keresek, az ő rovásukra, a nekik járó jutalomból hódítottam el.

A legtöbben megölnének egy kanál vízben.

Hogy megtorolják ellenök elkövetett vétkeimet, s hogy védekezzenek azzal a versennyel szemben, amelyet úgy fejtek ki, hogy én is élek és én is festek: amennyire megtehetik, a meggyőződésük ellenére is kisebbítenek, s ha rajtok áll, akadályokat gördítenek a tehetségem érvényesülése elé.

Hogy minél inkább ártalmatlanná tehessenek, szánnivalónak hirdetik a munkásságomat; letagadnak a képeimről minden jót, ami egyáltalán letagadható; mesterségesen, célzatosan, következetesen terjesztik a rólam szóló, meglehetősen rosszakaratú ítéletet; még attól se idegenkednek, hogy apró rágalmakat bocsássanak világgá rólam - legutóbb azt találták ki, hogy az ivásnak adtam magamat - s hogy alaposan népszerűsítsék ezeket az apró rágalmakat, mert hiszen ezek is megtámadják a művészi hírnevet, ezeknek is megvan a maguk - rájok nézve hasznos - hatása.

( Nem szenvedek a képzelt üldözés tébolyában, s nem képzelem, hogy csak velem tesznek így.

De velem is így tesznek, s ez nekem elég.)

És azért mégis azt várnák tőlem, hogy úgy szóljak hozzájok, mint jóbarát: pajtáskodó hangon, kedvesen, szeretettel.

Erre nem vagyok képes.

De látni se kívánom őket.

Miért kívánkoznám Krajnay, Barta és Vezekényi művésztársaim után?

Mi közöm hozzájok?

Nem nézem őket rokonlelkeknek; közöttük és közöttem nincs semmi szellemi közösség.

Társam nekem Krajnay, aki, minthogy művésznek utolsó rangú, az élceivel teszi ismertté magát, és a társaséletben tanúsított fürgeségével szerez magának közönséget, mert az emberek szeretnek nevetni, s aki gyakran mulattatja őket, arról elhiszik, hogy egyébként is jeles embernek kell lennie?!

Vagy Barta Pali, aki végigzsúroz, végiguzsonnáz , végigtáncol és végigudvarol minden házat , ahol az ebédlőben még elfér egy képecske, ahol egy csipetnyi műérdeklődést szimatol, és ahol még találkozik száz forint képvásárlásra?!

Akivel arcképeket festetnek, mert mindenütt ott van?!

És Vezekényi!

Vezekényi, akinek még a szobafestésre sincs tehetsége , akinek azonban a tudós asszony alaposan felvágta a nyelvét!

Vezekényi, aki összes ismerőseiről - ha valaha megsebezték a hiúságát, pedig ezt aligha kerülhették el - a legcsúnyább eseteket kedélyeskedi el, Vezekényi, akitől sokan félnek, mert veszedelmes, mint a csörgőkígyó, Vezekényi, akit egypáran komolyan is vesznek, mert - tudva, hogy ez gyümölcsöző - hol a mókás embert játssza (pedig még a paprikajancsiskodáshoz sincs tehetsége, kedélye, ötlete ) , hol meg a művészlelket, akit felháborít mindaz, ami nem szép, a vidáman lármás embert, aki nem tud uralkodni magán, akit elragad az ifjúság tüze, s akinek a szava oly népies zamatú, hogy öröm hallgatni!

Vezekényi, aki mindenkivel szemben mézédes, aki mindenkit vállonvereget, aki mindenkivel szemben csupa bók, s aki a bókjait olyan ügyesen fogalmazzameg, hogy tulajdonképpen lebecsüli a megtiszteltet!

Vezekényi, aki olyan bohó, mint egy komédiázó gyermek, s aki alattomban olyan okosan számító, mint egy uzsorás!

Aki csupa jókedvű lárma , s aki valóságos művész az apró ármányok petéinek ügyes elhelyezésében!

Akinek a múzsa csók helyett monoklit adott, s aki egy inget nem tudna lefesteni, de maga úgy öltözködik, mint egy gróf, mert ha a tehetségével nem teheti, az öltözködésével nyit utat magának a nagyvilágba... és mert a jól öltözködés tehetsége az egyetlen tehetség, amelyet nem tagadtak meg tőle az istenek !

Akinek minden igyekezete: minél felsőbb körökbe jutni, s aki az előkelők termeiben olyan cifrán beszél, mint Szilaj Pista!

Aki egy alkalmat se mulaszt el, amikor az előkelők között megjelenhetik, s aki ott a Murger Marceljét játssza, a született bohémet, a legbohémebb bohémet, pedig valójában nem festő , hanem gyűjtő, mert takarékpénztári könyveket gyűjt!

Miért kívánkoznám Vezekényi után?!

Vezekényi díszpéldány, de sokan vannak, akik nagyon hasonlítanak rá, és kevesen, akik nem hasonlítanak rá egy cseppet sem.

Igaz, ismertem ilyen pályatársakat is.

De a gonosz véletlen úgy akarta, hogy éppen ezek tűnjenek el mellőlem.

Meghaltak vagy más világtájakra kerültek.

Maradna még egy harmadik csoport.

Pályatársak vagy nem pályatársak, de olyanok , akiktől nem idegenkedem, akiket becsülök, akikkel örömest volnék együtt .

Csakhogy ezek, véletlenül, hozzám hasonlóan: szenvedők, és még érzékenyebbek , idegesebbek, nem olyan sokat kibíró szervezetek, mint én.

Ha velök vagyok : örökösen rettegnem kell, melyik ártatlanul kiejtett szavammal okozok nekik akaratlanul rossz érzést?!... néha látnom kellett, hogy irántam való figyelmességük, gyöngédségük bizonyos önmegtagadásra, idegességeik eltitkolására, kínos lelki erőfeszítésre bírta rá őket.

Mert olyanok, mint az aeolhárfa, s én nem ismerem őket annyira, hogy tudnám, mik azok a kicsinységek , amelyek már szenvedést okoznak nekik.

Áldozatot fogadnék el tőlük, ha keresném őket.

És utolsó környezetem?

Azok az egyszerű, jó emberek, akik boldogságom rövid ideje alatt a közelünkben, egy kissé a társaságunkban éltek?

Velök szemben én vagyok ideges, s talán érthetetlenül türelmetlen.

Nem tudom látni őket, mert fáj, hogy ők olyan könnyen túltették magukat azon, ami volt és ami elmúlt !

Pedig hisz ez természetes.

Az ő életökben mi csak kis szerepet játszottunk ; azt, aki nekem az egész világ volt, ők csak kedves ismerősnek látták, aki átváltozott szomorú emlékké.

És mégis rosszul esik látnom, hogy annak elköltözésével, aki nekem minden volt, ők milyen keveset vesztettek; nem tudom nézni, hogy ők, akik ismerték boldogságom világát, tovább is örülni tudnak az életnek, - most is olyannak látják a világot, mint azelőtt, - és míg bennem a szerető szív egyre lázong a halál ellen, amelynek erőszakosságába az élő sohase nyugodhatik bele, amely az élőre nézve örökkön megérthetetlen szükség , örökkön gonosz, kegyetlen ellenség marad: ők már olyan nyugodtak!

Kikkel érintkezhetném?

Új ismeretségeket keresni semmi kedvem.

De nem is volna érdemes.

Ez szükségképpen oly sok csalódással, oly sok kellemetlen kalanddal járna, hogy az, amit nyerhetnék, nem érne annyit, mint amennyibe kerül.

És hol keresném az új ismeretséget? melyik társadalmi osztályban? miféle emberek között?

Néha, mikor szót kell váltanom idegenekkel, néha, mikor végig kell hallgatnom ismeretlenek beszélgetését: újra meg újra meggyőződöm róla , hogy a hozzámhasonlók vagy nagyon elrejtőznek, vagy nagyon szét vannak szórva a nagyvilágba.

Amit akaratlanul hallok: csupa olyasmi, amit az én gondolkozásom vagy üres, vagy igazság nélkül való beszédnek talál.

Milyen önzően elfogultak, milyen megértés és méltányosság nélkül valók a különböző társadalmi rétegek egymással szemben! valamennyi, ahány osztály csak van , szemben a többivel!

Milyen türelmetlenséget tanúsítanak egymás iránt!

Milyen előítélettel teli, milyen rideg, milyen méltányosság nélkül való majdnem minden ember, mihelyt az övé felett vagy az övé alatt levő osztályok érdekéről és embereiről van szó!

Milyen igazságtalanul, milyen hamisan ítéli meg a többi osztály embereit, és milyen szűkkeblű emezek jogos érdekével , élet-szükségletével szemben!

Igazság-érzetem majd emezektől, majd amazoktól távolít el, mert mindahányan, amennyire különbözők életföltételeikben , olyannyira egyformák igazságtalanságukban.

Hová, merre fordulhatnék a rokonérzésemmel?!

Aztán a tömeg!

A nagy sokaság, amelyben összevegyül mindenféle elem!

Ez legalább őszinte; ha az őszintesége nem is láttat egyebet mint vadállati önzést és durvaságot.

A tömegnek majdnem minden egyes alakja milyen ragadozó állat - szemben a többivel, szemben az egész világgal!

Éppen emberies érzésem távolít el az emberi sokaságtól, amelyben annyi fenevadat kell találnom!

És ha lehetetlen kikerülnöm a tömeget, mindaddig, amíg el nem menekülhetek a sokaság közeléből, folyton csak az a kérdés foglalkoztat: »Ugyan mi az ördögöt szeretnék az embereken ?!«

Igen, ez mizantrópia.

Az igazságérzettől szabadulni nem tudó, a magának és másoknak egyforma mértékkel mérő, a jólelkű és minduntalan rosszaságot tapasztaló, a senkinek se vétő és sokszor lelketlenül megbántott, az érzékeny lelkű és önző, rideg, embertelen környezetben élő, szenvedő Alcestenek a mizantrópiája .

Nem tudok megbocsátani a gonoszoknak és azoknak, akik nagyot vétettek ellenem .

Az igazságtalanság látása idegessé tesz.

Azokkal, akik hazugok és képmutatók, s tőlem is csak hazugságot és képmutatást várnak, nem bírok beszélni; elég látnom az ilyeneket és már rosszul vagyok.

Nem tudok megalázkodni; nem tudok hízelegni.

Nem vagyok ebbe a világbavaló.

Gabriella meghalt.

Régen tudtam, hogy menthetetlen; hogy nemsokára meg kell halnia.

Régóta úgy gondoltam rá, régóta úgy néztem, mintha már nem is élne.

És mégis... ez az átmenet az alig-életből a halálba... a feloszlás lassú folyamatának ez az utolsó válsága olyan nagy hatást tett rám, amelyet nem vártam, amelynek átérzésére magamat már képtelennek tartottam.

Azt képzeltem előbb, hogy csak kevésbé meggyötört s kevésbé fásult szívek érezhetnek effélét.

Azt hittem: úgy fogom nézni a halálraítélt csöndes elmúlását, ahogyan ősszel az elsárgult falevelek hullását nézem, bánatosan, elmélázva, de megértéssel, a mindenség életéről gondolkodó embernek azzal a nyugalmával, amelyben ugyanannyi a megadás, mint a szomorúság.

De a szinte előre látott, legalábbis várható esemény váratlanul megrázott , megrendített.

Semmi se természetesebb, mint a halál, és mégis, a halál, ha szemtől szembe állunk vele, mintha valami kábultságot keltő ütést mérne ránk.

Hiába látjuk előre, abban a nagy pillanatban, amikor csakugyan megjelenik előttünk, fagyos lehelete átjárja, feldúlja, összeborzongatja, megreszketteti minden idegünket , eltompítja érzékeinket, lesújtja egész gondolkozásunkat.

Megjelenésében van valami, ami szívünknek örökre megérthetetlen; valami borzalmasan leverő , süketítő, butító...

A természetben nincs ugrás, csak lassú, szünettelen átváltozás; de akármilyen jól tudjuk ezt, mikor a szemünk előtt van az az utolsó átmenet : a halál mégis mindannyiszor valami szörnyű ugrásnak tűnik fel előttünk.

És abban a pillanatban, amikor egyszerre úgy éreztem, hogy Gabriellának a keze rémesen hideg... aztán az orvosra pillantottam, aki intett, hogy már nem ver a szíve ..., úgy rémlett, mintha ismét valami váratlan csapás sújtott volna .

Ostobaságok jártak a fejemben: nem követtünk -e el valami iszonyú mulasztást , én, vagy az orvos?!...

Hirtelen megérthetetlennek tűnt fel előttem, hogy a halál ilyen hamar elvégezte rettenetes munkáját.

Vádoltam magamat, hogyha az utolsó időben nem is követtem el mulasztást, mert a beteg, a haldokló ápolásáról nagyobb figyelemmel már nem gondoskodhattam volna... annak idején , régen, nem foglalkoztam vele eléggé... akkor, amikor még talán megmenthető lett volna, nem gondoltam vele annyit, mintha közelebb áll hozzám...

És kétségbeesetten kezdtem keresgélni emlékezetemben azokat a szavakat (az ő szavait, meg egy orvos szavait ), amelyek már elveszettnek mondták, - abban az időben, amikor még alig egy párszor láttam.

Halála percében jobban éreztem, mint valaha, hogy mily közel jutottunk egymáshoz, - mennyi hálával tartoztam neki, - mily jó és nemes volt, - s mily szomorú a sorsa.

A csapás fájdalmasabban sújtott, és most: gyászom mélyebb, mint akkor képzeltem, amikor Gabriella még élt, de el kellett készülnöm rá, hogy már nemsokáig fog élni.

Akkor így gondolkoztam:

- Nagy szomorúság fog érni és egy új gond szakad a nyakamba.

Most érzem:

hogy egykori boldogságom világának a romjaiból ismét elveszítettem valamit ; ismét elveszítettem valamit, ami Őhozzátartozott; elveszítettem, nemcsak az egyetlen jóbarátomat, hanem azt, aki Őt majdnem úgy szerette, mint én; azt , akiben ugyanaz a vér folyt, amely Őbenne; azt, akiben volt valami az Ő testéből-lelkéből; azt, aki valaha a legjobban hasonlított és még nemrégen is sokban emlékeztetett Őrá, ha csak egy-egy mozdulattal, egy-egy hanggal, egy-egy szóval is...

Elveszítettem szenvedéseim osztályos-társát; azt, aki mellettem volt a gyászban, aki velem sírt, és kivette részét a fájdalomból, mellyel a végzet meglátogatott.

És lelkemnek utolsó társát is.

Mert az volt, lelkemnek atársa, ez a megtört szívű, szegény, beteg asszony, akit élethosszig tartó gyötrődésre ítélt a végzet, mert jobban tudott érezni, mint a könnyebbvérűek, s mert úgy gondolkozott, mint én, hogy: a szerelemből egy is elég, az egész életre!

Még a sorsunk is hasonlított egy kissé.

Ő is a szerelemtől várt életet vagy halált; ő is az egész jövőjével játszott a sorssal való nagy kocka-játékban; és ő se tudta kiheverni, hogy mindjárt az első kockavetéssel mindent elveszített , a puszta életén kívül.

Neki talán jobb így, hogy nem élt hosszú életet.

Alighanem ezután is csak szenvedett volna; hosszasabban, tovább szenvedett volna: valószínűen csak ennyi az, amit az élettel veszített.

Várhatott -e rá még valami jó?

Annyi bizonyos , hogy ő maga hívta és óhajtotta a halált.

De az én érzésemet ez a meggondolás nem nyugtathatja meg.

Amíg az élet meg nem szűnik: mindig van remény!... ha a reménynek csak egy utolsó parazsa is !...

Akármilyen kevés, akármilyen szikrányi, akármilyen ostoba remény!...

Hiszen még fiatal volt!

Az életen kívül pedig nincsen semmi.

Jólesik, hogy az utolsó napjaiban valami keveset tehettem érte.

Nem kellett nélkülöznie; nem kellett gonddal küszködnie.

Mindez bizonyára igen kevés , cserében azért, amit ő tett nekem; és nagyon adósa maradtam, az igaz.

Nemcsak csodálni való gondviselője, igazánanyja volt a gyermekemnek; az édesanyát tökéletesebben már nem lehet pótolni.

Nem értem tette, hanem azért, akit majdnem annyira szeretett, mint én, és azért, aki ezt a szeretetet örökölte.

De nekem tette; és bánt, hogy odaadását - egy beteg teremtés önfeláldozó sok fáradozását! - nem hálálhattam meg úgy, ahogyan szerettem volna.

Nemcsak az érzésem, az önzésem is gyászolja.

Nagyobb veszteség már nem érhetett volna.

Aggodalom kínoz, hogy a gyermekem vesztesége egyáltalán pótolható -e?

Az a szerencsétlenség, hogy: másodszor veszít anyát, nem lesz -e ránk nézve végzetes?

Ha egy kisgyermek gondozásáról van szó, az apa szeretete oly gyámoltalan, oly tehetetlen!

Ez a gyönge kis lény nekem: az egész világ... és egész szeretetem nem képes rá, hogy egy napig gondját tudjam viselni!

Ha pillantásom az ablakon át kitéved az utcára, gyakran látok odakünn egy nagyobbacska kislányt, akit egy rossz szalmakalapú, őszes szakállú, pápaszemes ember vezetget, dajkál, hurcol jobbra-balra.

Valami özvegyember lehet, aki sokkal szegényebb, semhogy gondviselőt fogadhatna a gyermekének; azt hiszem , éppen a szomszédban laknak, és csak egy takarító cseléd jár hozzájok.

Ha látom őket, nem tudom, melyiket sajnáljam jobban: az apát -e, vagy a gyermeket?

Most már az én kisfiamnak sem lesz sokkal jobb sora, mint ennek az árva leánykának.

Mert hiába vagyok kész mindenre, ami tőlem telik, és hiába fogadok a házamba akárhány gyermekápolót: dajkát vagy bonnet, nevelőnőt, házvezetőnőt , cselédeket, egész testőrséget, a gondviselők egész csapatát, akik ellenőrizzék egymást: a kisgyermeknek mindenekelőtt szeretetre van szüksége, és szeretetet nem lehet pénzen vásárolni.

Egy pillanatig Terkára gondoltam.

Ő, aki annyi szeretettel foglalkozik minden kisgyerekkel, aki oly szívesen pásztorolja, gondozza az idegen emberek gyermekeit, mintha valamely ösztön élne benne, mely arra készteti, hogy szeretetet árasszon maga körül, mintha már előre megnyilatkoznék benne az a hivatás, mely minden női lénynek legszentebb hivatása - ő bizonyára jó anyja tudna lenni az én árva gyermekemnek, akinek az édesanyját ő is szerette.

De hajlandó volna -e erre az önfeláldozásra?

És ha: igen, ha - tegyük fel - a szegénység, szűkös viszonyai rákényszerítenék erre: elfogadhatnám -e ezt az áldozatot?

Cserében a gondosságáért: micsoda helyzetet tudnék adni neki a házamban?... neki, egy fiatal leánynak!

Ha elfogadná azt a helyzetet, amelyet én nyújthatnék neki: nem kellene -e lemondania arról a jogos várakozásáról, hogy annak idején magának is lesz igazi családja?

Nem odázná -e el ez az elfoglaltság a férjhezmenetelét?... ki tudja, nem hiúsítaná -e meg a férjhezmenetelét mindenkorra, végképpen éppen az a helyzet, amelyet nálunk elfoglalt ?... vagy ha egyéb nem, az, hogy közben eliramlik az idő ?...

És mi címen tehetnék neki ilyen ajánlatot?

Azon a címen, hogy: szegény?... és hogy: még nem ment férjhez, s talán sohase is fog férjhez menni ?...

Nem, ha ő maga tenne nekem ilyen ajánlatot, akkor is nemmel kellene felelnem.

Ismét elfogadni egy áldozatot , amelyet sohase hálálhatok meg!

Nem, sajnos, erről nem lehet szó.

Ma négy esztendeje, valaki, akit akkor még csak egy pár nap óta ismertem, így szólt hozzám:

- Szeretném, ha lefestene valaki.

Azért szeretném, mert tudom, hogy nem élek soká.

És bánt az a gondolat, hogy ebből a helyes, szép kis teremtésből (a tükörbe mutatott) egy pár esztendő múlva ne maradjon semmi, de semmi, még csak emlék se.

Aztán így folytatta:

- Gondoljon rám, ha három vagy négy év múlva ilyenkor víg társaságban lesz.

Én már akkor szépen künn fogok aludni a temetőben.

Igen, ígérje meg ezt nekem!

És meghagyta:

- Tudja, az úgy lesz, hogy mához négy esztendőre, ebben az órában, akárhol lesz, rám fog gondolni.

Egy percig nem néz senkire, hanem igyekszik visszaemlékezni az alakomra; meg fogja erőltetni az emlékezetét, hogy maga előtt lásson, olyannak, amilyen voltam, amilyennek most lát.

Aztán kinéz az ablakon a temető felé s kiüríti a poharát a tiszteletemre.

És hogyha a többiek kérdik, hogy: mi jutott eszébe, azt feleli nekik: »Nem, semmi ...«

- Megígéri?

Szóról szóra így mondta: jól emlékszem.

Mi volt ez?

Gyerekes, rossz tréfa, a halállal való vakmerő kacérkodás?

Rosszhiszemű színeskedés, istenkísértő játék, mellyel egy elkényeztetett gyermek érdekessé akarja tenni magát, és nem is gondol rá, hogy csakugyan megtörténhetik az , amivel fenyegetőzik?

Vagy előérzet?

Igazánvannak előérzetek?

Akkor, akkor ez a kétség foglalkoztatott.

Ma nem kérdem többé, hogy: csak játszott -e a halállal, vagy hogy: az, ami akkor, hirtelen, ilyen árnyékot vetett közénk, már a halálsejtelem volt -e?

Még csak négy esztendeje!

Mi minden történt ez alatt a négy esztendő alatt!

Világok épültek, és világok dőltek romba.

Nekem ez a négy esztendő volt - az egész életem.

Ami azelőtt történt, nem számít.

És az se, ami ezután következik.

Ma, ugyanaz az óra nem talált »víg társaságban «.

Itt maradtam, ahol annak a helyes, szép kis teremtésnek egy eleven emléke él, lélegzik, mosolyog , gőgicsél.

Ahol minden arra a helyes, szép kis teremtésre emlékeztet, az arcképétől kezdve a legcsekélyebb tárgyig, mert ebben a szobában nincsen se egy bútordarab, se egy apróság, amelyet az ő keze nem érintett.

» Emlékezni fogsz -e a teáscsészéinkre, a kék ruhámra, a Rembrandt-kalapomra ?!...

«

A teáscsészéink még itt vannak, a szemem előtt.

Ha kinyitom a szekrényét, látom a kék ruháját, a Rembrandt-kalapját... más ruháit, más kalapjait is...

A barna hárászkendőjével most takartam be a kis fiát...

Mintha csak kiment volna a városba.

» Egy percig nem néz senkire, hanem igyekszik visszaemlékezni az alakomra ...«

Egy percig nem néztem senkire... de nem kellett megerőltetnem az emlékezetemet , hogy magam előtt lássam, olyannak, amilyen akkor volt...

A képe, az csak hasonlít hozzá.

De a lelkemben ott van, úgy, ahogy akkor láttam.

Aztán kinéztem az ablakon, a temető felé.

Látom innen a mauzóleumot.

Annak a közelében... ott... arra, jobbra... a sok kőkereszt közül az egyik az övé.

A többi sírkő meg a ciprusok elfedik a tekintetem elől.

De szemem már jól ismeri a látóhatárnak azt a pontját, ahol , alant, egy sírhalom áll, amelyen csak rózsa nyílik, és amelyet ma reggel tele szórtam rózsával, csak rózsával.

A gyermek alszik.

Behunyom a szememet... és zongoraszót hallok.

Halk zongoraszót; mintha valaki csak jobbkézzel érintené a billentyűket, lassan , csöndesen... mintha valaki szinte simogatná a zongorát...

Micsoda bolondos , léha dalocska ez?

De hiszen jól tudom, hogy a Denevér bordala:

Glücklich ist, Wer vergisst, Was doch nicht zu ändern ist !...

II. Richárd király, Anna nevű feleségének a halálaután, lebontatta azt a palotát, amelyben a királynéval együtt élt.

Ne maradjon kő kövön abból az épületből, melyben élete legszebb óráit töltötte!

Ne lássa többé azt a helyet , ahol minden elveszített boldogságára emlékeztette!

A falak, amelyek szerelmüket elfedték a világ szeme elől, ne szolgáljanak többé semmire!

Ne tapodja többé emberi láb azoknak a megszentelt csarnokoknak a kövét, melyek boltozata alatt isteni mámorban suttogtak egymáshoz!

Ugyanaz a gyász, ugyanaz az érzés sokféleképpen nyilatkozhatik meg.

Az egyik embernél így, a másiknál talán éppen az ellenkező alakban.

Nekem a gyász mást sugall; nem azt, amit az angol királynak.

Más a gondolkozásom; és nem érzem azt, amit a nagy olasz mond, hogy: nincs nagyobb fájdalom, mintha a nyomorúságban eszünkbe jut a boldog idő!

Úgy érzem: a kifosztottnak az elveszített boldogság puszta emléke is valami; és annál több, minél kevesebbje maradt.

Szeretném, ha minden változatlanul maradna, ami kedvesemet környezte.

Szeretném mindenkorra, vagy legalább a halálomig, épen, változatlanul tartani fenn mindazt, amit ő itt ismert: szerelmem egész kastélyát.

Pedig, akármit fognak rám a barátaim, akármilyen szívesen hisznek betegnek: nem vagyok fétis-imádó.

A gondolkozásomat nem zavarja meg semmi; tudom, tisztán látom, hogy ezek a holt tárgyak, amelyeket valaha megérintett, fájdalom, semmit se tulajdoníthattak el, semmit se fogadhattak magukba, semmit se őrizhettek meg az ő kedves lényéből.

De nekem ezek a holt tárgyak folyton, újra meg újra, a múltról beszélnek, és csoda -e, ha szívesebben gondolok a múltra, amely gyönyörű volt, mint a jelenre , amely örömtelen, ha szívesebben élek az emlékeimnek, az emlékeim között, mint a jelennek, amelyben a bánaton kívül nincs egyéb, csak gond, vagy a jövőnek , amelynek ködében több a ború, mely aggodalmakkal tölt el, mint a derengés , mely reménységeket fakaszthatna bennem?!

Egy idő óta, ugyanabból a célból, amely arra indít, hogy néha leírjam ebbe a könyvbe a gondolataimat, tehát csak azért, hogy elfoglaltságot találjak: sokat olvasok.

Sokat olvasok, bár valójában csak kevés érdekel.

Sokat olvasok, bár akárhány könyvet veszek elő, és akármilyen különbözőket: mindegyikből ugyanazt olvasom ki.

Mindaz, amit olvasok, egy kissé vádol engem.

Természetesen nem közvetetlenül , mert hiszen valami egyébről szól.

De mégis vádol, magam előtt.

Mindaz, amit olvasok, tulajdonképpen ezt mondja:

Átadni magunkat a fájdalomnak, a gyásznak: önzés, amelyhez egy bizonyos időn túl, s egy bizonyos mértéken túl, nincsen jogunk.

Nem szabad elfelejtenünk , hogy mindnyájan kötelességek teljesítésére születtünk; nem szabad csak magunknak élnünk, mert az életet nem azért kaptuk, hogy örüljünk és szenvedjünk, hanem azért, hogy örömök és szenvedések között élve, eleget tegyünk egy isteni megbízásnak, melynek az utasításai bele vannak írva a lelkünkbe.

A halottak nyugodjanak békén!...

Szertelenül ne sirasd őket, mert az élet hí, és az élet kívánságainak meg kell felelned!

A halottak nyugodjanak békén!...

Gondolkozzál, érezz, tégy azokért, akik megmaradtak!

Ha pedig teljesítetted a kötelességedet azok irányában, akik elsősorban követelhetik az életedet, és még ezután is maradtak óráid: ezek az órák nem arra valók, hogy gyászold és panaszold, ami megmásíthatatlan, hogy visszasírd, ami visszahozhatatlan, hanem arra valók, hogy teljesítsd a többi kötelességedet !

Nem lehetnek óráid, amelyeket nem követelhetnének más kötelességek; mások , akik élnek: a szenvedők, az egész emberiség, az összes élők, és mindazok, akik még csak ezután fognak megszületni, a világ jövője, az eljövendők jobbléte, az eszme, melynek megvalósulásában közre kell munkálnod, mert ez az , amire az élettel megbízást kaptál, ha nem is kérted az életet!...

A halottak nyugodjanak békén!... az élet hí, és kívánságainak meg kell felelned!

Mindaz, amit olvasok, ezt mondja, bár csak a sorok közé vetetten, alattomban .

Ezt mondja maga a sok nyomtatott betű, amely mind valamely egyetemesség céljaira, tehát az egyén jóléténél magasabb célra, íródott.

Ezt mondja továbbá az a nyugalom, mellyel a betűkben megnyilatkozó szellem az általánosság céljait szolgálja; olyanok szelleme, akik maguk is szenvedtek vagy szenvednek, és olyanoké, akik már békén nyugosznak, de akiket túlélt a köznek szentelt munkásságuk, az a kötelességérzetük, hogy a lelkükbe írt magasabb rendű célok érdekében erőt vegyenek érzéseiken, gyászukon, csüggedtségükön, s talán még az olyan levertségen is, amely már örökösnek látszott, mint örökösnek látszik az enyém.

Erre a vádra nehéz megfelelnem.

Talán azt felelhetném, hogy: igen, csakugyan elgyöngített a fájdalom.

Talán azt, hogy: az egyetemesség céljait csak kicsiny munkakörben szolgálhatom , amelyet nem én magam választottam... amelynél többet, nagyobbat nekem nem juttatott a sors.

Ebben a kicsiny munkakörben elvégzem a magamét; talán kettő helyett is dolgozom.

És ha szertelenül gyászolok: a munkától, attól a kötelességteljesítéstől, amelyet legelőbb követelhet tőlem az élet, nem lopok el időt.

A magasabb rendű kötelességet pedig... hogyan teljesíthetném, én, a festő, ha nem: a művészi alkotással?!

És azzal az igyekezettel, hogy a bennem levő erővel, képességgel, a legtöbbet próbáljam, amire képes vagyok: nem hagytam fel.

Vérezve is tovább megyek az utamon.

Mindig a legmagasabbra nézek, ha a legmagasabbra nem is juthatok el.

Rajta vagyok, hogy eleget tegyek annak a megbízásnak, amely a lelkembe van írva; rajta vagyok úgy, ahogy az isten tudnom adta.

A természet nagyon kegyetlen volt irántam: azért nem hagytam fel azzal, hogy nézzem és csodáljam.

Szemem, mely már nem ismerheti meg a pihenést , önkéntelenül is rátapad, akaratlanul is meglopja titkait; lelkem egynek érzi magátvele; és akaratom már nem is képes más törekvésre, mint hogy ebből a szent közösségből új élet fakadjon, olyan élet, amelyet nem a test ad, hanem a lélek.

Nem hagytam fel azzal , hogy nézzem és csodáljam, hogy egynek érezzem magamat vele, ha azt az égi békét, melyet a hegyek, a vizek, a fák és a virágok lehelnek, nekem nem is adta meg.

És - ki tudja?! - talán szenvedésem, melyen nem tudok erőt venni, mely most elvon attól, hogy az egyetemesség céljaira gondoljak, szintén nem egészen hiábavaló ... hiszen a természetben semmi se vész el!

Ki tudja, talán éppen ez a szenvedés tesz rá képessé, hogy annak idején megfelelhessek magasabb rendű kötelességeimnek, hogy eleget tehessek a velem született isteni megbízásnak?!

Úgy látszik, nem foglalkozom eléggé a kort mozgató eszmékkel.

Megint olvasgatok; és ami legutoljára a szemem elé akad, az ismét vád, mely nekem is szól.

Olvasom, hogy a lelkek mindenfelé zaklatottak.

Az embereknek új vallás kell; a régiek már nem elégítik ki őket.

Újra szomjúhoznak, mely kevesebbet adjon a külsőségekre, jobban meg tudja vigasztalni őket, és nagyobb szerepet juttasson a hitnek.

( Mintha a régi vallások akármelyikében nem a hit volna a lényeg. )

Azonkívül az emberek a tudomány eredményeivel sincsenek megelégedve.

A kutatás, a megfigyelés, az egyes jelenségek között megtalált egybefüggés, az eddig megismert törvények, csak megdöbbentették az embert, de nem tették boldogabbá, és éppen nem elégítették ki a megismerésre való vágyódását.

( Nagyon valószínű, hogy ez a vágyódás utoljára is egy zárt kapura fog találni, melyen ez a felirat lesz olvasható: Ignorabimus.)

És végre az emberek nincsenek megelégedve a társadalmi berendezkedéssel sem.

( Amiben igazat adok nekik; mert a társadalmi berendezkedésben csakugyan nagy tökéletlenségek vannak, aminthogy mindenkor nagy tökéletlenségek voltak, és előre láthatóan mindenha nagy tökéletlenségek lesznek, kivált ha a leginkább égető kérdések a legműveletlenebbek kívánsága szerint fognak megoldódni.)

Szóval mindenfelé új irányok foglalkoztatják az elméket.

Európa-szerte erre is , arra is, új eszmék zászlóit lobogtatják.

Csak mi aluszunk.

Csak mi foglalkozunk örökkön a magunk bajával.

Mi nem vesszük észre, hogy a föld gyomrából valami morgás hallatszik.

Hogy milliók és milliók lelkében nagy csaták dúlnak.

Nem látjuk azokata jelenségeket, melyek egy új világ kialakulásának az előfutárjai.

Nem halljuk , hogyan döngeti egy új irányzat az elvénhedt társadalom falait.

A nagy társadalmi és tudományos kérdések bennünket hidegen hagynak.

Nálunk süket fülekre talál mindaz, amit a külföld jelesei beszélnek.

Arra, ha a külföld jelesei tudományos könyveikben új és jobb vallást, teológiai vitatkozásaikban több és vigasztalóbb tudományt, regényeikben pedig tökéletesebb és kevésbé kiokoskodott társadalmi berendezkedést követelnek, mi nem mondunk se »bű « -t , se »bá « -t.

Mi aluszunk.

Mi örökkön csak a magunk bajával foglalkozunk.

A legjobb esetben az országunk bajával.

A legrosszabb esetben pedig a személyes bajainkkal.

Világos, hogy egy országnak összes bajai csekélységnek tűnnek fel a nagy társadalmi és tudományos kérdések mellett.

Világos, hogy az az igyekezet , melynek eszménye csak: fajtájának fennmaradása, a nemzeti eszme diadala, egy mindenfelől ellenségtől környezett, kívülről szorongatott, belülről nyomorgatott ország államiságának az érvényesülése, világos, hogy ez az igyekezet kicsinyes.

Hát még, ha a művész, ahelyett, hogy a milliók és milliók tribunus plebis-évé , kereskedelmi konzulává, tollal és ecsettel harcoló katonájává, utazó ügynökévé , prókátorává, haruspexévé vagy augurává szegődnék, - ha ahelyett, hogy beállana a nagy társadalmi mozgalom ama katonai zenekarába, mely béke idején harcra lelkesít, háború idején pedig nem csinnadrattáz többé, mert az ő szerepe már elvégződött, - ha a művész, ehelyett, megelégszik azzal, hogy a tulajdon gondolkozásából, a tulajdon érzéseiből merítsen mondanivalót, kifejezni valót , mert hiszen ő is egy volna a milliók közül, és a milliók között lehetnek , akiket nem csak a propaganda érdekel, és nem csak az a nagy kockajáték , amelyet a propaganda a jövőtől kíván?!...

A művész, ebben az esetben, úgy látszik, nevetséges.

Tehát nevetséges vagyok.

Mert... az ám! - most veszem észre - engem csakugyan hidegen hagytak a kort mozgató eszmék!

Mért? könnyű megtalálnom az okot.

Mert ezek az új irányok, kivétel nélkül, csak az intézmények megmásítását akarják.

Egyébre nem törnek.

A kort mozgató eszmék hangoztatói mindannyian azt hiszik, hogy megtalálták a panaceát, és megváltották a világot, ha a régi intézményeket újakkal cserélhetik fel.

Ezek az új intézmények, aszerint ahány az irány, sőt aszerint, ahány a világjavító, mások és mások volnának; egyik ezt a régi intézményt kezdi ki, a másik amazt; és nincsen két világjavító, aki megegyeznék abban, hogy a lerombolni valót mivel kell helyettesíteni; de mindannyian egyformán azt képzelik, hogy az összes földi nyomorúságok oka valamely régi intézményben rejlik, és hogy az új intézmények, a különbözőképpen álmodott, különféle új intézmények, az emberiséget boldoggá fogják tenni.

Nem vagyok meggyőződve, hogy ezek az álmodott új intézmények többet érnének , mint a megunt, meggyűlölt, megutált régiek.

De ha ebben tévednék is, ha az utópiák hamarjában testet öltenének, és az új társadalmi berendezkedés valamivel különbnek bizonyulna, mint a régi, bizonyos vagyok benne, hogy nagyjában akkor is csak ott tartanánk, ahol előbb, és a világjavítók meggyőződnének róla, hogy minél inkább változnak a körülmények, a külsőségek: annál inkább ugyanaz - maga az élet.

Mert nem hiszem, hogy az emberiség nyomorúságait a rossz intézmények okozták.

Tehát nem hiszem, hogy más intézmények az emberiséget boldoggá fogják tenni .

Még azt se, hogy legalábbis sokat javíthatnának az emberiség sorsán.

Azt hiszem, valamicskét se fognak javítani rajta.

Az emberi nyomorúságok legeslegnagyobb része két forrásból ered .

( Szaporíthatják, valami kevéssel, ezeknek a nyomorúságoknak a rengeteg sokaságát a rossz intézményekből eredő bajok is, de ez a kevés, a többihez képest, már olyan csekélység, hogy szóra se érdemes.)

Az egyik forrás: maga a természet, maga az élet, a világrend.

Az, hogy az ember az önfenntartás ösztönével született, hogy ettől az ösztöntől nem szabadulhat , és mégis rövid időn el kell pusztulnia.

A halál, mely rendeltetése, s amelynek mégis ellentmond minden érzése, melytől mégis borzad egész gondolkozása, mert így van alkotva, avégből, hogy vigyázzon az életére.

És mindaz, ami abból következik, hogy meg kell halnia.

A testi épség hiánya, a betegség, az öregség , a testi erőnek és szépségnek már a születésből vagy az élet folyamatából eredő egyenlőtlen felosztása, az elemi erőknek az emberi életbe való ama beavatkozása, melynek tengernyi változatosságát a »véletlen« szóval szoktuk kifejezni, a véletlen, mely folyton leselkedik életére s egyre csapkodja , vesszőzi, ostorozza érzését... és így tovább... szóval: a dolgok folyamata, a dolgok rendje.

A többi emberi nyomorúság forrása pedig: maga az emberi lélek, vagy jobban mondva: az emberi lélekből még ki nem irtott vadállat.

A »homo homini lupus « .

Az állati önzés, melynek telhetetlen falánksága az embert az ember ellenségévé teszi, ahelyett, hogy szövetségesévé, segítőtársává, gyámolítást, enyhülést , vigasztalást nyújtó jóbarátjává tenné, abban a nehéz küzdelemben, amelyet az embernek az elemi erőkkel szemben kell vívnia, egész életén át.

Az emberi nyomorúságoknak az az első forrása örök.

A belőle eredő nyomorúságok örök osztályrésze az embernek.

Ezek ellen védekezni az embernek nincsen hatalmában.

De azok a nem kevésbé nagy számú nyomorúságok, amelyeket az ember okoz az embernek, nem erednek örök forrásból; nem örök osztályrészünk, nem örök végzetünk; ezeket kiirtani a világból, megszüntetni, vagy legalább csekélységekké szelídíteni az embernek hatalmában volna.

Csakhogy ezzel a céllal szemben minden intézmény tehetetlen.

És erre a célra az intézmények, amelyeken sokkal könnyebb változtatni, mint az ember megrögzött rossz hajlandóságain, fölöslegesek is.

Ez a cél, amelynél nagyobbat, fenségesebbet nem képzelhetünk, csakis úgy volna megközelíthető, ha valaha az emberek - az egész világ - gondolkozása és érzésvilága tökéletesen átalakulna.

Ami nem elérhetetlen.

El lehet képzelni, hogy az emberek a műveltség és a lelki megnemesedés valamely igen magas fokán el fognak jutni a világ tiszta látásához, az életnek , önmaguknak és egymásnak tökéletes megértéséhez; hogy át fogják látni és át fogják érezni azt a nagy közösséget, mely a mindenséggel való egységben egymáshoz fűzi őket, a testvér-atomokat; hogy meg fogják érteni, mily lelketlenség, micsoda öntudatlanság: a másik emberben egy más, idegen világot látni, s érezni fogják, hogy aki a másikat megöli, lelki vagy testi épségében bántja, kizsákmányolja, éhezésre kényszeríti, nélkülözésbe, szenvedésekbe hajtja stb., az voltaképpen önmaga ellen is tör, mert a másik élete a mi életünk is, minthogy az élet egy ... szóval, hogy egyszer nem fognak nevetni azon, amit ma a költők álmodozásának, talán hóbortnak tartanak.

És akkor, ha majd az ember épp annyi tekintettel lesz a másikra, mintha csak önmagáról volna szó, ha épp olyan türelmes lesz a másikkal, mint tulajdon énjével szemben, ha - különbséget tudván tenni a jó és a gonosz tudás fájának gyümölcsei közt - le fog mondani falánkságának és telhetetlenségének kicsapongásairól, ha vérengző fenevadból gondolkozó lénnyé szelídül, aki hatalmas és mégis ártalmatlan, hatalmasabb és ártalmatlanabb, mint a nagyerejű és növényevő elefánt, ha ragadozó állatból, emberevő kannibálból minden életet kímélő, minden falánkságnak híjával való, kevéssel megelégedő, igénytelen emberré, valóban homo sapiensszé válik, tehát ha egyszer csakugyan eljön a szeretet országa, amelyet Krisztus ígért, és amelyről a rajongók mindenkor álmodoztak: akkor az emberi nyomorúságok nagyobbik sokasága el fog tűnni a világból, megszűnik magától.

Ez a messzi, nagyon messzi jövő - mely ma még oly nehezen képzelhető el, hogy a róla való ábrándozás mulatságosnak látszik - egy cseppet se képtelenség .

Nincsen benne semmi lehetetlen.

Inkább azt hihetjük, hogy ez az emberi haladás egyik végső célja (ha talán nem is a legvégső.)

Természetesen addig a művelődésnek és a lelki nemesedésnek rengetegül hosszú és meglehetősen lassú, talán tízezer vagy százezer évig tartó folyamatát kell az emberiségnek megvárnia.

A pápuák egy kissé hátra vannak; és olyan ember, aki lélekben pápua, meglehet, sokkal több van, semmint »bölcselmünk álmodni képes «.

És természetesen az emberi nyomorúság még jó sokáig, igen sokáig csak annál több, minél inkább növekedik, lassan, nagyon lassan, a jó emberek ma még parányi kisebbsége.

Mert a jó ember és a rossz ember viszonyában okvetetlenül a jó ember húzza a rövidebbet.

Nem egyenlő fegyverrel küzdenek; azaz: az egyik nem is küzd, s a másik visszaél vele, hogy a jó ember nem védekezik, és nem használja fel azt az erőt, amely megvolna benne is.

De ha így csak még több a jó ember nyomorúsága, sebaj! rosszabbul is lehetne!...

Mert ha a jó embernek véletlenül az jutna eszébe, hogy majd ő is visszavág, és ő is megpróbálja : milyen érzés lehet az, rossz embernek lenni?!... akkor a jó embernek csak eggyel több ellensége lenne: magamagában.

A jó embert megöli az, ami amaztélteti.

Ami amannak erősítő szer, neki méreg; mert hogy mi válik hasznunkra, és mi kárunkra, ez a legtöbbször attól függ, hogy a szervezet mihez szokott hozzá, mihez alkalmazkodott.

Hiszem, hogy nem lesz mindig ilyen szomorú világ.

Hiszem, hogy a hosszan lezajló, egyenlő fegyverek nélkül kezdett, mondhatni: egyoldalú harc után valamikor béke fog következni.

Ez az én utópiám.

És ez talán nem is utópia - a szó megszokott értelmében.

De addig is - a problémák?

Istenem, az ő problémáik!

Mennyit problémáznak vagy egy félszázad óta!

- Legyünk igaz beszédűek és legyünk igazságosak! - mondta Ibsen.

- Legyünk jók , igénytelenek, önmegtartóztatók! - mondta Tolsztoj.

És mindezt már sokkal régebben elmondta Krisztus.

Egyéb problémát eddig még nem oldottak meg, és valószínű, hogy ezután se fognak megoldani.

Magyarországon festőnek lenni, festőnek maradni, megélni pusztán abból, hogy az ember mázolgat: nem a legkönnyebb dolog.

Az az érzék, mely a képek méltánylásához szükséges, nálunk még csak most kezd kifejlődni; a legműveltebbek között is igen kevesen vannak, akiknek a szemük eléggé gyakorlott és az ízlésük eléggé fejlett volna arra, hogy a művészi munka értékéről önálló és határozott véleményt alkothassanak maguknak; a nagyközönség meg éppen csak a tárgyat vagy az ötletet látja meg a képen; a munka minőségét tehát csak egy sátoralja ember tudja megbecsülni, s ez a sátoralja ember is jóformán cigányokból áll: olyanokból, akik maguk is festenek vagy a műtermek közelében élnek.

Aztán meg az országunk még szegény.

A kevés jobb ízlésű között még kevesebb az olyan, akinek valamelyes fényűzésre telnék; már pedig a képgyűjtés egyike a legtöbb anyagi erőt követelő fényűzéseknek, egyike azoknak , amelyeket csak olyanok engedhetnek meg maguknak, akiknek a fölöslege is jelentékeny.

A mecénás, az igazi képviselő olyan kevés, hogy mindnyájukat elszámlálhatom a tíz ujjamon; az a közönség pedig, amelyet már képvásárló közönségnek szokás nevezni, olyan kicsiny, olyan sekélyes ízlésű és anyagiakban annyira korlátozott, hogy az a művész, akiben komoly becsvágy dolgozik, erre a közönségre egyáltalán nem számíthat.

Ez a közönség nem gazdagés nem műértő; ha bizonyos érdeklődést mutat a festészet iránt és ha egy keveset »áldoz« is képekre, onnan van, mert elmagyarázták neki, hogy ez szép; helyénvalónak , magához illőnek, kötelességének tartja, hogy ezen a téren is meghozza azt az áldozatot, melyet társai tőle megvárnak; »áldoz «, mert ennek a nyilvánosságra jutása szépen ruházza az embert, mert ez előkelő dolog; vagy egyszerűen utánozzaa jobb módút, követi a divatot, hogy sehonnan se maradjon ki, innen se .

Nem sokat tehet, de amit tud, meg akarja tenni; tehát az olcsóságot keresi; a minőségre, amelyhez úgysem ért, nem sokat ad.

Ennek a közönségnek a kép nem szükséglete; ha a bútorzatát kiegészítette néhány csendélettel, vázlattal és egy-két olcsón kapható »eredeti « -vel, ha szerzett egy pár családi arcképet , valamelyik olyan festőtől, akit személyében is ismer, és aki kevesebbért dolgozik, mint más - tökéletesen ki van elégítve.

Szóval közönség, igazi közönség nincsen.

Az állam rajta van, hogy segítsen valamicskét, javítson egyet-mást ezeken az állapotokon.

Ösztöndíjat, útiköltséget, kitüntetéseket , jutalmakat és mindenféle című gyámolítást ad a fiataloknak, hogy ezek már az út elején vissza ne rettenjenek a keveset ígérő pályától, hogy ezen a téren is minél több proletárt neveljen; különféle hivatalokat juttat az öregeknek, hogy ezek ne legyenek kénytelenek festeni, s minél kevesebbet fessenek; és képeket is vásárol, sőt nálunk ő a legelső, a legkomolyabb és a legpazarabb képvásárló... de végre is az állam, akármennyi a jóakarata, csak keveset tehet .

Mi ez a segítség annyi embernek!

Az állam is szegény; talán még nálunk is szegényebb.

Hogy ilyenek az állapotok, abból sok szomorú dolog következik, többek között, a nagyon sok között, ezek:

Azt a festőt, akiben még él a becsvágy, aki az átlagos termelésnél különbet óhajtana alkotni, semmise ösztönzi arra, hogy igyekezzék az erejét összeszedni , ellenkezőleg, minden visszariasztja ettől.

A művészi munkát nem becsüli meg senki.

A minőségnek nincs piaci értéke, csak a sokat termelésnek.

A festő a legtöbbször szegény ember.

Nem csoda, ha mindjárt azzal kezdi, hogy megalkuszik a viszonyokkal és - elveszti az erkölcsi erejét.

Ha nem veszti el, ha dacolni próbál, ha igazánalkotni akar - senkinek: megbűnhődik az erkölcséért.

Nemcsak azzal bűnhődik, hogy alkotása a nyakán marad, hogyha a maga kedvéért festett , örökkön gyönyörködhetik a munkájában, s erkölcséért cserében be kell érnie azzal az erkölcsi elégtétellel, amelyet ő maga utalványoz magának, hanem azzal is, hogy mögéje kerül talán kevésbé tehetséges, de okosabb társainak.

Mindig hátrányban lesz azokkal szemben, akik időközben sokat pacsmagoltak össze, s akiknek a neve ennélfogva forgalomba került.

Amúgy is nehéz a versenye az ügyesekkel szemben.

Akik a közönséget óhajtják kielégíteni, és nem magukat.

Akik hatásvadászó jeleneteket, adomákat , érzékcsiklandó aktokat vagy helyzetkomikumot festenek; akik megfestik az útszéli regények, drámák vagy vígjátékok csattanóit, az »érdekes «, a népszerű alakokat vagy az utcáról ismeretes embereket, a legdivatosabb színésznőket stb., akik a kíváncsiságánál vagy a hajánál fogják meg a közönséget, a tárgyukkal vagy az ötletükkel.

Akik nem a természet finom, hanem a játékkártyák rikító színeivel dolgoznak.

Akik színhatásokat a tűzijátéktól kölcsönöznek - és így tovább.

És még nehezebb a versenye azokkal szemben, akik nemcsak ügyesek, hanem számítók is.

Akik »adminisztrálni« is tudják a tehetségüket.

Akik gondoskodnak róla, hogy a világ egy percre se felejtse el őket, akik kellőképpen gondozzák az érdeküket, és nem olyan túlságosan szemérmesek, hogy meg ne szólaljanak valami előnyért - legyen az állami megbízás, jutalomdíj, megrendelés, dicsérő bírálat, egy kis emlegettetés, akármi -, ha erre alkalom kínálkozik vagy nem kínálkozik.

Akik társadalmi szerepléssel segítenek magukon, és azzal az isteni tulajdonságukkal, hogy mindenütt jelenvalók.

Akik alaposan kiaknázzák az összeköttetéseiket vagy a társaséletben tanúsított élénkségüket, és ami a tehetségükből hiányzik, megtoldják nem egy, hanem ezer, tízezer , százezerlépéssel.

A legszomorúbb azonban az, hogy az a festő, aki igazán művész akar lenni vagy művész akar maradni, és emellett semmi kedve ahhoz, hogy »adminisztrálja« a tehetségét, hogy portálja vagy portáltassa magát: teljesen ki van szolgáltatva társai jó- vagy rosszakaratának.

Minthogy jóformán csak ők vannak abban a helyzetben, hogy a művészi munka értékéről véleményt mondhassanak - mert rajtuk kívül igen kevés a dologhoz értő, s a nagyközönség, melynek a képekről egyáltalán nincs ítélete, nem mond ellent nekik, nem bírálja meg a bírálatukat - az ő társaságuk, az ő kávéházi vitájuk állapítja meg: mit érsz, mit érdemelsz, lehet -e beszélni rólad, meg kell -e veregetni a válladat , juttassanak -e számodra azokból a kitüntetésekből, megbízásokból, jutalmakból , amelyeket az ő szavazatuk dönt el, vagy pedig az is szánnivaló, aki nem szégyelli valamelyik képedet megvásárolni? - és végzésük fellebbezhetetlen.

A pályatársak született bírálóink; illetékes és - természetesen - szigorú bírálóink.

Ez rendén van.

És nem művész az, aki nem a szigorú bírálatot óhajtja, hanem az elnézőt.

Csakhogy a bírálathoz igazságszeretet kell.

Az igazságérzet nélkül hangoztatott, a rosszakaratú, a rosszhiszemű bírálat már nem bírálat, hanem rágalom, mely - nemcsak az erkölcsiekben, hanem az anyagiakban is - megrövidíti és végső eredményében valósággal meglopja az áldozatot, néha meg is öli, a legtöbbször persze csak a művészetre nézve, de olykor-olykor, ha szép csöndesen is, és nem közvetetlenül, nem egyenesen, azért nem kevésbé komolyan, igazán...

És megesik, hogy abban a kis csoportban , amelyet a véletlen alakít, amelynek szavazóit gyakran az ördög keríti össze , amely megbízás nélkül ítélkezik, és amely felelősség nélkül hangoztatja , hirdeti, terjeszti a meg nem fellebbezhető bírálatot, kevés a lelkiismeretes ember.

Ezt a keveset is megfélemlíti, elnémítja az erősebb hangú, a szájasabb , az erőszakosabb, akiben nagyobb a buzgalom, akinek az útjában vagy, aki bosszút áll rajtad, vagy aki nem tudja megbocsátani, hogy több a tehetséged, mint neki .

Nincs könnyebb, mint valakinek veszett nevét költeni; s a művész jó híre olyan , mint az asszonyé: ha egyszer csorba esett rajta, ezt a csorbát többé nem igen lehet kiköszörülni.

A rosszhiszemű urak nem gondolnak rá, hogy egy kis igyekezettel milyen károkat okoznak neked; az egyik: csak védekezik a tehetséged ellen... a másik megnyugtatja magát azzal , hogy: »hja, ez a háború , és háborúban ez már így megyen ám ! «... a harmadik büszke rá, hogy milyen erős legény: lám, ővele nem jó kikötni!

Amíg köztük élsz, a veszedelmed nem oly nagy.

Addig ők is tartanak tőled; a botnak két vége van, hátha eszedbe jut : megfogni a másik végét, és visszaütni rájok?

Fölteszik rólad, mert magukról ítélnek.

De ha medve vagy, ha lemondasz arról, hogy a boszorkánykonyhában helyet foglalj és érvényesítsd a visszavagdalkozáshoz való jogodat: akkor véged van, akkor megesznek szőröstől-bőröstől!

Hiszen olyan sokszor kell dicséretet hazudniok azokról a társaikról, akiktől vagy akiknek hatalmas rokonaitól, összeköttetéseitől mindenki vár valamit!... világos, hogy ezt valamivel ellensúlyozniuk kell!... világos, hogy valamivel meg kell nyugtatniok a lelkiismeretüket!...

Másutt, ahol a nagyközönség az igazi bíráló, ahol a dologhoz értők nagy sokasága állapítja meg, hogy mit érsz, ez nem történhetik meg; de nálunk, ahol aközönség vakon fogadja el ezt az ítéletet, amelyet »az illetékesek« tálalnak fel számára: a tehetség-gyilkosság épp olyan megszokott dolog, mint az angyalcsinálás.

Szép csöndben történik; olyan módon, mely nem ütközik törvénybe; senki se tehet róla; s az egész olyan érthető !... szegényke, mért volt olyan gyönge?!

Nem tölthetem tele a naplómat annak a följegyzésével, hogy micsoda apró galádságokat követnek el ellenem.

Az ember nem képzelné, hogy még az olyan - meglehetősen nyomorúságos életet élő - valaki is, mint én, hány másiknak áll az útjában!

Mindaz, amit ellenem elkövetnek, egy cseppet sem érdekes; csupa egyformaság , mely a részleteiben egy kissé utálatos.

Nem érdemes leírni.

Nem is jegyzem fel, miket találtak ki a megrontásomra.

De hát kik követik el ezeket az apró galádságokat?

A. B. C. D. és így tovább , végül X. Y. Z. Mindegy, hogy ki.

Mindig más.

Vezekényi barátom és a társai ; majd ez, majd amaz.

Nem gyötör az üldözés rémlátása, a képzelt üldözés tébolya, és tudom, hogy nem esküdtek össze ellenem.

Eszük ágában sincs, hogy megöljenek.

Amit megtesznek , nem teszik valami különösen ellenséges célzattal.

Egynek-egynek nem sok terheli a lelkiismeretét.

Nem tervelik a megrontásomat; mindegyik csak éppen megrövidít, amikor rá kerül a sor, amikor az érdeke úgy kívánja; némelyik talán nem is tudja, hogy nemcsak ő rövidít meg, hanem a többi is; egyik se felelős azért, amit mindnyájan csinálnak.

És az egyes esetek, külön-külön véve, valóban kicsinységek.

De együttvéve!...

Elég az hozzá : lassankint lehetetlenné teszik, hogy itthon megélhessek.

Hogy azokban az anyagi előnyökben, mely nekik a legnevezetesebb jövedelmi forrásuk, én nem részesülhetek, hogy jutalomdíjakat, állami megbízásokat , kitüntetéseket, hangzatos elismerést és ennek eredményéül jól fizetett megrendeléseket, amikhez ők könnyű szerrel jutnak hozzá, énnem kaphatok: ezt csak magamnak tulajdoníthatom.

Aki az effélékben részesedni akar, annak nem így kell élnie, ahogyan én élek.

De én erre nem is számítottam soha; ezt a részesedést én nem kívánom.

Hanem azt már nekik tulajdoníthatom, hogy ahhoz se juthatok hozzá , amimegilletne: a munkám értékének megfelelő elismeréséhez, és ahhoz, ami ezzel jár: a lehetőséghez, hogy a munkásságomból itthon is megélhessek.

Annyira mégse fényűzés a művészet, annyira mégse szegény ez az ország, annyira mégse semmis a képvásárló kis csapat, hogy, míg mindenféle munkának megvan a maga jutalma, a maga értékének megfelelő díja, minden fáradozásnak a maga kis gyümölcse, csak éppen a művészi munkának ne volna semmi értéke, ne volna semmi jutalma, semmi díja, ne volna semmi piaci ára, csak éppen a művészi fáradozás ne számíthatna arra, hogy, ha nem is busás haszonnal, ha nem is tisztes jövedelemmel, de legalább valamelyes eredménnyel fog járni.

És engem annyira bemártottak, annyira eláztattak (a mindnyájunkat érdeklő szűkebb nyilvánosság előtt) A. B. C. D. stb., majd ez, majd amaz, hogy én már itt tartok.

Nem juthatok hozzá -itthon - semmiféle megrendeléshez; semmiféle képemnek - itthon - nincs semmi ára.

Megállapították rólam, hogy: végem van, hogy: sohase értem semmit, csak eleinte ígértem valamit, akkor is tévedtek bennem, nem vagyok az igaziak közül való , nem születtem festőnek, jobb lett volna mesterséget tanulnom, vagy hivatalt keresnem.

Ez a közvélemény olyan hatalmas erővel, olyan egyhangúsággal nyilatkozik meg velem szemben, jobban mondva: ellenem, hogy magamat is gondolkozóba kezd ejteni.

Akármit festek: itthon nem kell, senkinek, semmiért.

Még Weinberger úr is, a kiskereskedő, aki művészet dolgában nem nagyon válogatós, ellenben igen szereti a nagyon olcsó, a nagyon leszállított árú dolgokat, levette rólam a kezét.

Már nem buzdít, már nem veregeti meg a vállamat, nem csinál velem több üzletet , felmondta asokat emlegetett, régi barátságot.

Egy párizsi bíráló, vesztemre, túlságosan megtalálta dicsérni egyik vásznamat , amelyet a herceg vásárolt meg.

Ez a dicséret, melynek a híre a mi úgynevezett közönségünkhöz nem jutott el, mert én bizony nem gondoskodtam róla, hogy megjelenjék minden magyar újságban, felbőszítette Vezekényiéket.

( Tisztelt barátom nevét különben csak gyűjtőnévnek használom; meglehet, hogy ennek a mozgalomnak, véletlenül, nem ő volt a lelke.)

Valamelyikük aztán megeresztette rólam azt az elmésséget, hogy: »Mért nem megy ez az úr Párizsba, ahol megértik?

És mért marad itthon, ahol nem értik meg ?«

Ez az elmésség szép pályát futott meg; bejárta az egész magyar Montmartre-ot.

És hogy komolyan is megokolják, kisütötték rólam, hogy az, amit »némelyek« bennem eredetiségnek látnak, az voltaképpen a művészet anyagi törvényeivel ellenkező valami; gúnyos szavakkal: a jövő zenéje; gorombán: hóbort; a nagyképűek szavával: lehetetlen törekvés.

Ez az elvető ítélet, az általános kicsinylés, a »nagyközönség« közömbössége , szóval a közbizalmatlanság velem szemben olyan határozottan, olyan tekintélyes egyhangúsággal, és olyan hatalmas következetességgel nyilatkozik meg, hogy néha magamat is megrendít a tehetségembe vetett hitemben.

Ha az egész világ nem bolond, akkor mégiscsak nekem kell bolondnak lennem?!

Ha ennyire elterjedhetett, hogy végem van, talán mégis én tévedek, amikor azt hiszem, hogy: »nem, még nincsen végem «?!

Hány embert tévesztett meg már az önzés, a hiúság, a tehetségébe vetett vak hit, a művészi érvényesülés után kapkodó erőtlen vágy, a tehetetlen áhítozás, az álmodozás, melynek a megátkozottja, ahelyett, hogy a kaptafát venné a kezébe, dicsőséget keres!

Végül mégiscsak abban maradok, hogy: nem, nem én vagyok bolond, hanem bolond az, aki az ilyen bírálókra hallgat.

De ez keveset enyhít a dolgon.

Azért az állapot nem kevésbé nehéz.

Tisztában kell lennem azzal, hogy itthon nem tudok keresni a képeimmel.

Most már semmit sem tudok; éppen semmit.

Abból a fizetésből pedig, amelyet a rajztanításért kapok, lehetetlen megélnem.

Adósságaim vannak.

Volt egy idő , amikor sok adósságot csináltam.

( Nem bántam meg.)

A sokból mára is maradt egy kevés.

Aztán most se élek szegényesen.

Sőt fényűzően élek.

Azt akarom, hogy a gyermekem ne lássa híját semminek, amire szüksége van.

És egy anyátlan gyermeket jobban kell ellátni, mint azt, amelyik az anyja mellett nő fel.

Ennek megvan az, ami a gyermekre nézve a legfőbb jó; ez nélkülözhet egyetmást.

De a másik, az nem részesülhet elég jóban.

Az anyát pótolni minden figyelmesség , minden gyöngédség, minden kényeztetés kevés.

Azért semmit se sokallok, ami a gyermekem érdekében történik.

Nem akarom, hogy az én kis árvám a születésétől fogva csak nélkülözzön.

Azt akarom, hogy olyan ápolásban, olyan gondozásban részesüljön, amilyet csak egyáltalán meg lehet szerezni.

Mindene meglegyen , amije megvan a gazdagszülők gyermekének.

És ez persze sok pénzbe kerül.

Igazán nem tudom, mit csinálnék, ha a véletlen nem szívesebb hozzám, mint a pályatársaim.

Szerencsémre - itt van a herceg!

Azon a réven, hogy a herceg szereti a képeket, sok pénzt keresek.

A herceg megveszi minden vásznamat.

Azokat is, amelyek itthon garasokért se kellenek.

És illő áron veszi meg.

Mindig többet kínál értök, mint amennyit kérek és elfogadok.

Ha a kalózból csak egy szemernyi volna bennem, könnyen kiaknázhatnám a pazarló hajlandóságát és azt a bogarát, hogy vadászkastélyának minden falát Biró-képpel akarja befedni.

Nem szívesen dolgozom a hercegnek.

Azt hiszem, mecénáskodása csak nagyúri sport.

Alighanem tetszenek neki a képeim, de azt gyanítom, hogy a művészeteknek is csak bolondja és nem komoly szerelmese.

( Megvallom, szeretném látni a képtárát.

Ugyan kiknek a társaságában vagyok ott ?)

És engem megaláz magam előtt, hogy egy embernek a tetszéséből éljek.

Egy kissé cigánynak érzem magamat ebben a helyzetben.

Semmi kedvem hozzá, hogy udvari festője legyek egy kis Lorenzo Medicinek, akinek még nincs is udvara, és akinek a legszebben festett kép talán nem több, mint egy akárhogyan mázolt verseny-gépkocsi, és mindenesetre kevesebb, mint egy rosszul festett hajú, de szép vállú leány.

Igaz, hogy a nagyok, a legnagyobbak is egy-egy embernek, mecénásnak , Lorenzóknak a tetszéséből éltek.

De azok más idők voltak.

Ma már a jellemünk egy kissé megfinnyásodott.

Ma úgy gondolkozunk, hogy a tehetség is úrrá tesz .

Az úr pedig nem élhet egy másik úr kegyelméből; nem lehet udvarfi, műtárgyakat készítő házi alkalmazott, lelkével dolgozó szolga, halhatatlan lakáj.

Az úr csak egy urat ismerhet el magánál nagyobb úrnak: az egész világot; nem ismerhet tehát kenyéradót, csak szerződő felet, s ez a szerződő fél nem lehet más, csak a nagyobb úr: a milliónyi ember, a közönség.

És mégis kénytelen vagyok belenyugodni, hogy mindegyik képem sorra a herceghez vándoroljon.

Jól sejtettem; azok, akik egy darabig vakon követték a herceget , és képet kértek tőlem, mert egy fél évig divatban voltam, lassankint elmaradtak.

A herceg azonban hűséges maradt.

Meglehet, külföldön még most is el tudnám helyezni a képeimet.

De mindig várakoznom kellene, és ami még inkább nehezemre esnék: egy kissé kínálgatnom a poggyászomat.

A herceg nem várja meg ezt.

Fölkeres, sürget, ostromol ; lehetetlen kitalálnom, hogy mi ütött hozzá?

Leveleinek, üzeneteinek a kedvessége mindannyiszor megejt.

Ami nem csoda; egy cseppet se vagyok szokva az efféléhez.

Aztán nem igen van más választásom .

Amikor aggodalmaskodom, mindannyiszor meggyőződöm róla, hogy a képem okvetetlenül a nyakamon marad - ameddig csak aggodalmaskodom, s ha időtlen-időkig kényeskedem, akkor örökre.

Be is kell adnom a derekamat mindig ; mert ha ilyenformán kielégíteném a művészi önérzetemet, nem tudnák megfelelni a polgári kötelességeimnek.

És mégiscsak »ez az első «!

Szóval én is gyönge vagyok.

Szóval nekem is meg kellett alkudnom.

Azt hittem, hogy a medvét kicsalni az odújából nem könnyű mesterség.

Hogy ehhez valami nagy ravaszság és jókora bátorság szükséges.

Dehogy!

Csak ismerni kell a medve gyöngéjét, s magától megy a dolog.

Azt hittem, nincs hatalom, mely kicsalhasson a remeteségemből.

Hogy nincs az a csábítás, amely rábírhatna az anakoréta-életmóddal való szakításra.

Hogy már csak egyszer fogok lakást változtatni: akkor, ha majd másvalaki keres számomra lakást, s a költöztető kocsit Szent Mihály lovai fogják az új szállásra húzni .

Mily tévedés!

A hercegnek, aki pedig nem valami furfangos ember, mindössze egy pár levelébe került, hogy kiforgasson minden szándékomból.

Egy hónappal ezelőtt még meg mertem volna esküdni, hogy: itt fogok meghalni ezek közt a falak közt, ahol már kezdtem fogalmat szerezni róla, milyen lesz majd az örök békesség, és egy hónap múltán csomagolok és vasúti jegyeket vásárolok, mert ki fogok vándorolni, bár minden ide köt.

Persze, másképpen cselekedni, mint ahogy gondolkozunk, ez egyike azoknak a régi történeteknek , amelyek mindig újak maradnak.

S milyen kevés kellett ehhez a nagy fordulathoz!

Egy kis levélváltás!

Így történt: A hercegnek, aki nem rossz ember, de akiben van valami a renaissance-kori apró zsarnokokból, egyszerre csak eszébe jut, hogy fessem meg az arcképét, de azonnal.

Csomagoljak össze és menjek Párizsba; a jövő héten még ott lesz.

De előbb intézzem el itthon a dolgaimat, és úgy készüljek, hogy hosszú ideig maradhassak kinn: Párizsban, vagy Trouvilleban, mert Párizsból Trouvilleba megyünk.

Legyek készen minden eshetőségre, mert néha van kedve ülni, néha nincs.

Most volna kedve, de lehet, hogy egy-két ülés után képtelen lesz erre, és sokáig tarthat, míg »folytathatjuk a munkát «.

Utóirat: valahogy ne intézkedjem sokáig!

Menjek a legelső Orient-Expresszel.

Ő maga írt, és azzal a kedvességgel, amelyben nincsen semmi bántó leereszkedés .

Az ajánlata nemcsak csábító, hanem az ő pazarságához mérten is fényes.

A képért olyan összeget kínál, amelyet Tizian se keveselne.

Azonkívül minden költséget visel, és természetesen a vendége leszek.

Nagyon röviden írja mindezt; nehezen olvasható szarkalábjaiból úgy kirí a sietség, olyan hirtelenében és gyorsan vethette papírra az egész tervet, mintha a legtermészetesebb és legkönnyebben kivehető dologról volna szó.

Mikor végigolvastam a levelét, elmosolyodtam - ami már régóta nem történt meg velem.

Megírtam neki, hogy az egész, elejétől végig, lehetetlen.

Hogy rövid időre se mehetek el Pestről.

Egypár sorban igyekeztem megértetni vele, hogy micsoda viszonyok közt élek.

Hogy gyermekem van, és hivatalom.

Hogy a kisfiámat nem hagyhatom idegenek kezén, és hogy a rajztanárság is ide köt.

Szóval, hogy nemcsak hosszabb időre nem, de egyáltalán nem mozdulhatok.

Sürgősnek jelzett levélben felelt; éjszaka költöttek fel a válaszával.

A levelét ide tűzöm:

Kedves barátom, találtam levelében sok lelkiismeretességet, ami nem lep meg , sok aggodalmaskodást, amit nem értek, de nem találtam meg az igazi okot , amiért nem akar jönni.

Teringettét, az egész olyan egyszerű!

Hozzael magával a kisfiát, és mindazokat, akikre a kisfiának szüksége van !

Biztosíthatom, hogy nem hozhat magával olyan nagy cselédséget, amely nekem terhemre volna.

Azok a vendégek, akik őseimet látogatásukkal szerencséltették , olykor néhány száz, olykor néhány ezer csatlóssal jelentek meg udvarunkban ; őseim szívesen látták az egész kíséretet - volt rá akárhány eset, hogy sok esztendeig -, azért házunk, amint látni fogja, nem pusztult el.

Ami pedig a hivatalát illeti: kérem, bízzék bennem annyira, hogy mondjon le a hivataláról, de okvetetlenül még aznap , amikor a levelemet megkapja!

Természetesen ezért kárpótlással tartozom önnek, mert világos, hogy ön az én kedvemért nem rövidülhet meg.

Engedje meg tehát, hogy ezennel kinevezzem önt hazám rajziskoláinak tiszteletbeli felügyelőjévé.

Elvállalom Budapest fővárosnak önnel szemben való minden kötelezettségét.

Mindazt a jogosultságot , amelyet ön a rajztanársággal már eddig megszerzett, vagy ezután szerezne meg , kérem, érvényesítse majd velem szemben.

És ugyanazt a javadalmazást, amelyet eddig a hivatala nyújtott, később pedig, ami annak idején Budapesten járna önnek, vegye fel az én pénztáramból.

Igaz, hogy a felügyelői hivatalt a valóságban nem adhatom át önnek, mert meglehet, hogy hazámban nincs is ilyen hivatal, vagy ha van, erről ma valamelyik miniszterünk rendelkezik.

Meg kell vallanom, egyelőre nem gyakorolhatok fejedelmi jogokat, s remélem, hogy sohase is fogok gyakorolni .

Még nem tudom, micsoda paradicsomi örömöket nyújt az, ha az ember valóságos hivatalokat osztogathat; az isten adja, hogy ne is tudjam meg soha.

Elég az hozzá , ha hivatalt mondok, csak címzetes hivatalt érthetek, s annak az állásnak , amelyet felajánlok, nincsen meg a kellő komolysága, aminthogy, azt mondják, a cselekedeteimből is hiányozni szokott a kellő komolyság.

De hogy önnel szemben az előbb pontosan körülírt kötelezettséget elvállalom, az már egészen komoly dolog, aminthogy, akármilyenek a cselekedeteim, s akármit mond a látszat, higgye el, van bennem egy kis komolyság is.

Kérem, ne vegye el a kedvét ettől az állástól, hogy a hivatal is olyan, mint az, aki adja.

Ha nem lesz mire felügyelnie és egyáltalán nem lesz semmi dolga : gondoljon azokra, akik rosszabb helyzetben vannak, mint amilyenben ön lesz ; azokra, akiknek volna mire felügyelniük, volna mit dolgozniok, és azért mégse csinálnak semmit .

Rendben vagyunk ?

Ha lehet, induljon azonnal.

Alfonso d'Alcantara .

Erre a levélre egy kissé sértődötten, egy kissé bosszúsan feleltem, s tartok tőle, hogy szerencsétlenül választottam meg a szavaimat.

Mindenesetre ízléstelenül írtam.

A parasztgőg kitört belőlem.

Azt feleltem neki - valamivel több szóval, mint ahogy itt írom, igen udvariasan, de határozottan - hogy olyan állást, amelyért nem kell és nem lehet dolgozni, soha, semmi címen nem fogadok el; senkitől, tőle se.

Hogy magam se vagyok élősdi természetű, de ha én magam még el is fogadhatnám a vendéglátását, abba már semmi szín alatt nem tudnék belenyugodni, hogy a gyermekemet apró parazitáváalacsonyítsam és egész háznépemet az ő nyakába varrjam.

Azért a kérdés megoldhatatlan; és akármilyen szíves is a szándéka, a tervből nem lehet semmi - amit különben őszintén sajnálok.

Azt hittem, meg fog haragudni.

Nem haragudott meg.

Amilyen hamar csak megérkezhetett, itt volt a válasz.

Ez a levél így szól:

Kedves barátom, meg kell önt ismertetnem egy szenvedélyemmel.

Nekem sok kedvtelésem van; több, mint ahhoz a komolysághoz illenék, amellyel másoknak tartozom.

Gyűjtök mindenfélét, nemcsak szép képeket, becses ritkaságokat: haszontalan holmikat is.

Szeretek virágot osztogatni, szeretem az ostobákat megbotránkoztatni, szeretek vígan élni.

Van egypár szenvedélyem is; több, mint amennyi a harminc esztendőmhöz illenék .

Túlságosan kedvelem a szép leányokat, a kalandos életet, a változatosságot, s megvallom: a jó bort is.

Nem érdemlem meg, hogy komoly embernek tartsanak ; nem is tartanak annak.

De van egy szenvedélyem, amely már nincs híjával minden komolyságnak, amelyben ön mindenesetre talál egy kis komolyságot, és éppen ez az uralkodó szenvedélyem, a fő, a legnagyobb szenvedélyem.

Ez a legnagyobb szenvedélyem az: hogy igen szeretem az olyan emberek társaságát, kik nem zsebtolvajok.

Gyűlölöm a zsebtolvajokat, akármilyen sokan vannak, talán azért, mert olyan sokan vannak.

Ellenben annál inkább megbecsülöm az olyan embereket, akik ebben a pontban nem követik a divatot, akik az általános szokást nem teszik magukévá, s akik , akármilyen gyakran nyílik rá alkalom, sohase vállalkoznak zsebtolvajlásra.

Azt mondanám, hogy gyűjtöm az ilyen embereket, mert gyűjtök minden ritkaságot .

De ön az én gyűjtőszenvedélyemet nem tartja eléggé komolynak.

Azért többet mondok.

Azt, hogy - mint valaha Diogenes - lámpással keresem az olyan embereket, akik... szóval akik nem zsebtolvajok.

Ön nem képzeli, hogy ez milyen fáradságos munka.

Ön nem képzeli, mennyi zsebtolvaj van a világon.

Ezt én tudom csak.

És csak én értékelem egész teljességében a tökéletesen becsületes embert.

A legnagyobb örömem: az a függetlenségem, hogy nem vagyok kénytelen zsebtolvajok közt élni.

A legnagyobb szenvedélyem, hogy minél több embert csábíthassak a társaságomba, azok közül a ritka emberek közül, akik nem tartoznak abba a nagy közösségbe.

Ön már kitalálta, mért írom ezt ilyen hosszasan.

A ritkaságaim egyike: Fervacques - emlékszik még rá? - már régóta beszél nekem önről.

És már régóta tudom, hogy a Fervacques legendái nem legendák, vagyis , hogy ön ugyanaz, aki volt.

Már régen meggyőződtem róla, hogy ön az az ember , akit nekem, akárhogyan, a társaságomba kell csalnom.

Elég az hozzá, én nemcsak a festőt várom, hanem először is, főképpen az embert.

Meg akarok ismerkedni önnel, meg akarom önt nyerni annak a kis körnek, amelyben élek, s amelyet ön éppen úgy meg fog kedvelni, ahogy én megkedveltem.

A ritkasággyűjtő szenvedélyem kívánja ezt; az az egy állandó lelkivonásom, hogy a derék emberek társaságát minden jónál nagyobb jónak tartom.

Kérem, találjon rá módot, hogy teljesíthesse a kérésemet.

Igen óhajtja a barátságát:

Alfonso d'Alcantara .

Ilyenformán feleltem neki, ha nem is éppen ezzel a rövidséggel:

Az igaz, hogy nem vagyok zsebtolvaj, de ez az egyetlen jó tulajdonságom .

Megcsalnám őt, ha elfogadnám a felém nyújtott kezet.

Mert én nem az az ember vagyok, akinek ő képzel.

Nem az vagyok, aki voltam.

Fervacques, akire örömmel emlékszem, más embernek ismert; azóta nagyon megváltoztam.

Akkor víg cimbora voltam.

Azóta szomorú ember lettem.

Olyan, aki nem való semmiféle társaságba .

Csak terhükre volnék.

Csak elrontanám a kedvüket.

És én se találnám a helyemet az ő víg körükben.

Aztán meg semmit se tudok kieszelni, ami a dolgot lehetővé tenné.

Higgye el nekem, hogy nem volna érdemes velem megismerkednie.

De azért ne vonja meg tőlem a jóakaratát.

Szentül meg voltam győződve, hogy most már végképpen elintéztem az ügyet .

Tévedtem.

Négy nap múltán ezt a levelet kaptam:

Kedves barátom, ön nem akar kieszelni semmit, mert ön azok közé a furcsa emberek közé tartozik, akik iszonyodnak a más ember pénzétől.

Nos, hát én megtaláltam a módot.

A mód az, hogy: rendelkezésére bocsátom azt az összeget, amely önnek az arcképemért jár, és arra kérem, hogy pazarolja rám ezt az összeget!

A barátságom egy kissé követelő, de megnyugtatom, a lelkiismeretemet azzal , hogy ha követelő, másrészt hálás és készséges - minden viszonzásra.

Ezután a bevezetés után nem illik, hogy nagyon erőszakoljam.

De - én az ön helyén meghoznám ezt az áldozatot, és teljesíteném a kérését annak, aki már többször adta jelét irántam való érdeklődésének.

Ha ön hajlandó erre az áldozatra, magával hozhatja a gyermekét és egész házanépét, anélkül, hogy el kellene fogadnia az én vendégszeretetemet, amelytől különben kár ennyire félnie - és amiről, bizony isten, nem érdemes beszélni.

Hogy ott kell hagynia a hivatalát, az, megvallom, egy cseppet se aggaszt.

Az olyan művésznek, mint ön, nem kell tanári állás.

Önnek a hivatal csak nyűg.

Ha csak festeni fog, s nem pazarolja el idejének egy részét erre az éppen nem önnek való munkára, csak nyerhet a változással, de nem veszíthet.

Minden képének van egy biztos vevője.

És ha valamelyik képét nem akarja ennek az embernek adni, hanem másutt akarja elhelyezni, akkor se féltem önt.

Ami már most azt illeti, hogy mit nyerek én az ön társaságával? - azt bízza rám.

Tisztában vagyok vele, hogy kivel van dolgom.

Éppen eleget tudok önről.

Sejtem azt is, hogy miért idegenkedik minden társaságtól.

Erre nézve csak annyit mondhatok: Az én barátságom egy cseppet se zsarnoki.

( Most ellenem szól a látszat, de el fogja ismerni, hogy úgy van, amint mondom.)

Sokkal jobban szeretem a függetlenséget, semhogy valakit meg tudnék rabolni ettől.

Ön úgy fog élni, ahogy önnek tetszik.

Ha rosszkedvű lesz és szórakozni kíván : fel fogjuk deríteni.

Amikor kedve lesz hozzá: velünk tart.

De amikor ránkun, és megkívánja a csöndet, a magányosságot: olyankor nem zavarjuk.

Mindig tiszteletben fogjuk tartani a komolyságát, ha mi magunk sohase is vagyunk komolyak.

Nem erőltetem tovább, csak ismétlem, hogy szeretném megszorítani a kezét.

Alfonso d'Alcantara .

Megfogott.

Erre már nem lehet nemet mondanom.

Nem sok hiúság van bennem, de hálátlannak tűnni fel mégse szeretnék.

Minden aljasság közül a hálátlanságot tartom a legaljasabbnak.

Tehát egy időre ki kell vándorolnom, gyermekestül, egész háznépemmel.

Egy időre meg kell válnom attól, ami ideköt.

Egyre ritkábban nyitom fel ezt a könyvet.

Mióta Párizsban vagyok, most írok bele először.

Most is csak egypár sort, és most is csak azért, hogy védekezzem... - ki ellen?... egy néma vádló, önmagam ellen!

Az igaz, hogy sok a tennivalóm.

A lekötöttségem nem kevesebb, mint volt, mert azokat az órákat, amelyeket otthon az iskola foglalt le, most el kell pazarolnom, a herceg kedvéért; a munkám pedig több, mint valaha, mert ugyancsak össze kell szednem magamat, hogy megbírjam azt a terhet, amelyet ez új élet rótt rám.

Nem mondhatom éppen nagy áldozatnak, hogy teljesítettem a herceg kívánságát, de végre is elestem egy kevés jövedelemtől, másfelül pedig jóval többet kell költenem, mint otthon; tehát többet kell festenem, mint azelőtt , nagyon szorgalmasnak kell lennem, ki kell használnom minden időmet.

Mert annak nem akarom kitenni magamat, hogy az önérzetem csődbe kerüljön... hogy, miután egy darabig úgy viselkedtem, amint a jóérzésem kívánta, végül mégiscsak meg kelljen fizettetnem azt, amit hálából s »barátságból« tettem.

És - utoljára, de nem utolsóképp említem - az új élet, a költözködés, az idegen környezetbe való beleilleszkedés, egyszóval ez a nagy változás sok olyan aprólékossággal jár, amelyek minduntalan megfosztanak a szabad perceimtől.

Bizony, nem igen jutok hozzá , hogy naplójegyzeteket írjak.

Most már nem kell keresnem az elfoglaltságot; inkább azt a félórát kell keresnem, amikor egészen a magamé lehetek.

De mégse tudom megbocsátani magamnak, hogy: lám, már elhanyagolom ezt a könyvet!

Ha egészen őszinte akarok lenni magammal szemben - sohase esett ennyire nehezemre a teljes őszinteség! - meg kell vallanom, hogy: nem, nemcsak azért történik, hogy most már ritkábban veszem elő ezt az én breviáriumomat , mert most már több a munkám, s több az elfoglaltságom!...

Meg kell vallanom, hogy van ennek egy más oka is.

És ez az ok az, hogy: igen, nem tagadhatom le magam előtt, azok az aprólékosságok, amelyek új életemmel együtt járnak, nemcsak lefoglalnak: el is szórakoztatnak!

Az új benyomások, ha akarom, ha nem akarom, minduntalan lekötnek és - elvonnak a régiektől.

Nem kerestem az elszórakozást.

Nos, ha én nem mentem utána: a szórakozás eljön értem.

Az élet - az az élet, mely csupa feledés! - lassankint mégiscsak magával ragad!...

Istenem, milyen hitvány is az ember!

*

A jelen - vagy ahogy a nálam könnyebbvérűek mondják: »az élet« - érezteti velem hatalmát.

Még a gyermekem is mintha öntudatlan eszköze volna a világrendnek, mely elvon a múlttól.

Már ő is - egyre ritkábban emlékeztet s egyre gyakrabban elszórakoztat.

Már nem egészen az anyja; ahogy növekszik, mind jobban kezd hozzám hasonlítani.

Lassankint elveszíti, amit az angyaloktól kapott.

Már nem gyermek; már kisfiú.

Kezd kifejlődni egy új akarattá, amely eddig még nem volt; valakivé, aki eddig még nem élt; aki eddig még sohase mutatkozott, akármilyen régóta áll a világ .

Kezd külön egyéniséggé válni.

Egy új Én növekedik mellettem.

Vannak vonásai, amelyek a múltból valók, s amelyekre boldogan ismerek rá.

Vannak vonásai, amelyek hol megmosolyogtatnak , hol megdöbbentenek, mert mintha a tükörbe pillantanék.

De vannak új vonásai is - mert ez az új lény már sem Ő, sem én, hanem kettőnkből egy harmadik.

Egy új élet apró jelenségei vonják magukra, s egyre hosszasabban, a figyelmemet, az érdeklődésemet, és ez a mind változatosabb jelenség, mind élénkebb mozgás, mind gazdagabb élet mindjobban elfedi előlem a múltat , amelynek kedves képét amúgy is egyre több és egyre sűrűbb fátyol takarja el révedező szemem elől - amely még el-elmereng, de már néha elfelejtkezik!...

Egy új kis ember kezd parancsolgatni mellettem.

Akinek vágyai, érdeklődései vannak.

Aki a jelennek él; és aki nem törődik a múlttal.

És ennek a kis embernek az érdeklődései - csakugyan parancsolnak nekem.

Hogy mennyire parancsolnak, csak azóta veszem észre, amióta Párizsban vagyunk.

A költözködés kalandjai, az utazás, az új környezet bőséges érdeklődést keltettek ebben az új - még oly friss! - figyelemben; és hamarjában az apró vágyak egész sokaságával ajándékozták meg ezt az új, erős akaratot.

Az észrevevő képesség és az akarat különben is abban a korban fejlődik a legrohamosabban, amelybe Palika most jutott el.

S ez a fejlődő erő, amint egyszerre gazdagabb táplálékhoz jutott, oly hirtelenséggel kezd növekedni , amely gondolkozóba ejtett.

Ez a fejlődő erő új kötelességeket ró rám.

Kezdem átlátni, hogy remeteségem, zárkózottságom, meg az, hogy féltettem minden szellőtől, egy kissé ártalmára volt neki.

Nem adtam neki elég teret ahhoz, hogy minden ereje szabadon fejlődhessék.

Ha nem zártam el attól a levegőtől, amelyre a testének van szüksége - ahhoz a levegőhöz, amelyet a lelke kíván meg, eddig nemigen jutott hozzá... legalábbis : nem volt annyi levegője, amennyi a lelkének kellett volna.

Jól megválasztott ápolókon, de megfizetett idegeneken, többé-kevésbé cselédeken kívül, csak egy megtört, szomorú, vénembert adtam neki társaságul, aki minden jóakarata mellett se lehetett ennek a kis léleknek odaadó, minden kalandjában , minden vidámságában részt vevő, hűséges társa.

Hozzá való társasága nem volt; játszótársai, pajtásai nem voltak.

Kis remetévé tettem őt is.

A párizsi út tapasztalatai felnyitották a szememet.

Bár nehezemre esik, hogy még másoknak is át kell engednem őt, hogy el kell eresztenem olyankor is, amikor mellettem lehetne, hogy szeretetének egy részéről, kedvességének számtalan megnyilatkozásáról le kell mondanom mások , közömbösek javára: gondoskodom róla, hogy többé ne hiányozzék semmije, hogy meglegyen mindene, amire szüksége van, hogy legyen neki való társasága, elég szabad tere, elég levegője, elég szórakozása.

Ez azzal jár, hogy magamnak is sokfelé kell megjelennem, hogy le kell győznöm a mizantrópiámat, hogy le kell mondanom a magánosságról.

Nehezemre esik; de helyre kell hoznom, amit elmulasztottam.

Kárpótlásul: Palika elbeszéli élményeit, tapasztalatait, megfigyeléseit ; kárpótlásul megvan az az örömem, hogy napról-napra gyönyörködhetem fejlődésében, erősödésében.

És olyankor, mikor kitüntet vele, hogy velem indul sétára, s aztán séta közben közli velem észrevételeit, apró emlékezéseit, összehasonlításait, kívánságait : egyik meglepetésből a másikba esem, nem győzök csodálkozni szellemi előmenetelén, nem tudok betelni annak nézésével, hogyan alakul ki egy új világ , itt mellettem, hozzám olyan közel, hogy ez az új világ jobban érdekel, mint az , amelyik énvelem pusztul el.

Ez a fejlődő erő új kötelességeket ró rám, de viszont új örömöket ad, és ez is - egyre gyakrabban, egyre jobban elszórakoztat.

Négy képet készítettem el rövid időn.

A herceg arcképét, amely még tűrhető, és három más képet, amelyekről nem érdemes beszélni.

Ha valaha a jövő egy Vasarija megírja az életrajzomat, ami nem valószínű, de nem is lehetetlen: az életrajzomban ennek a három képnek aligha jut hely.

Engem legalább, akármilyen elnézéssel vagyok magam iránt, ez a három kép éppen nem tesz büszkévé; ha össze kellene állítanom azoknak a munkáimnak a jegyzékét, amelyekre tartok valamit : egyiket se írnám be a jegyzékbe.

És - ami a legszomorúbb - ez nem a jóakaratomon múlt.

A herceg azonban el van ragadtatva.

Egy darabig azt hittem, hogy csak udvariasságból vagy gyöngédségből, kíméletből dicsérgeti azt, amit magam se tartok sikerültnek; de nem, igazán tetszenek neki ezek a mázolások.

Egy idő óta minduntalan azzal ingerel, hogy állhatatosan Van Dyckhoz hasonlítgat.

Egyéb már nem hiányzott hozzá, hogy a bosszúságom, az elkeseredésem teljes és tökéletes legyen.

Olyan konokul magasztal, hogy újra meg újra pirulnom és bosszankodnom kell.

Az összehasonlítgatásaival valósággal kétségbeejt.

Még csak ez kellett nekem!

Mintha nem emészteném magamat úgyis eléggé!

Egyszerűen rettenetes a Van Dyckjával; és nem is sejti, milyen idegessé tesz!...

Nem szeretem, ha ócsárolnak, ha kisebbítenek, ha lebecsülnek; de még kevésbé szeretem, ha akkor is dicsérnek, amikor nem érdemlem.

Semmi se aláz meg annyira magam előtt , mintha ingyen is hozzá jutok ahhoz az elismeréshez, amely csak a fáradsággal végzett és értékes munkának jár, s amelyet néha ki tudok érdemelni.

Megbocsátok a hercegnek, mert, bár véletlenül éppen az én képeimet tünteti ki a tetszésével, nagyon jól tudom, hogy nem valami kiváló műbíráló.

Van érzéke a művészet iránt; jobban szereti és jobban tudja értékelni a képeket, mint a legtöbb műkedvelő, de ahhoz, hogy meg tudja látni a mesterségbeli nagyobb finomságokat vagy a mesterségbeli kisebb hibákat, a technika tökéletességét vagy erőtlenségét, nincsen elég tárgyismerete és nincsen eléggé iskolázott szeme.

De megbocsátok a hercegnek azért is, mert a tévedése egy olyan jellemvonásából ered, amely megnyerő és irigylésreméltó.

A herceg olyan szerencsés természetű, hogy az érzései mindig uralkodnak az ítéletén, és ha a szeme olykor rácáfol az érzésére, a képzelete mindig kirántja a zavarból.

Mindent olyannak lát, amilyennek akarja, amilyennek óhajtja; és azt, ami az érzésével ellenkeznék, nem látja meg soha.

Hihetetlenül elfogult ; ha egyszer megkedvelt valakit, ez a valaki nem festhet olyan képet, amely nem tetszenék neki.

Akit ő szeret - igaz, hogy kevés embert szeret - annak az apró hibáit nem veszi észre; nem veszi észre mindaddig, míg a kedveltje fel nem háborítja az érzését; attól fogva aztán mindent másképpen lát, s éppolyan elfogultan ítél a kegyvesztett rovására, mint előbb a javára.

Irigylem ezt a szerencsés - mert zavartalan nyugodtságot adó - tulajdonságát , mely végképpen hiányzik belőlem.

Én, sajnos, igen tisztán látom még annak a hibáit is, akit a legjobban szeretek; tisztán látom a legkisebb hibáit is.

Még a fiam se tesz elfogulttá; még őrajta se, még őbenne se lehet valami nem szép , ami elkerülné a figyelmemet.

Tisztán látom magamat is, olyan tisztán, mintha egyebet se csinálnék, csak folyton tanulmányoznám magamat, tükörrel és valami lelki erőmérővel.

Tisztán látom a munkámnak minden hibáját sminden fogyatékát, mintha mikroszkóppal és rosszakarattal nézném.

Ez a tiszta látás teljességgel nem boldogító tulajdonság.

A lelki elégedettséghez elengedhetetlenül szükséges az, hogy az ember másokban is , magában is, csak azokat a szépséghibákat lássa meg, amelyek már szemetszúrók , amelyeket a vak is lát.

Igen, én irigylem azokat , akik magukban és maguk körül mindent szebbnek látnak a valóságnál; akiknek, mint Jánusnak, két pár szemük van: egy pár, tisztán látó , közömbös dolgok számára, ésegy másik pár, elnéző, amellyel a maguk és a szeretteik dolgát tekintik.

Csak legalább a magam hibáit ne kellene olyan átkozottul éles szemmel látnom!

A fiam apró hibáival csak meg tudnék békélni; hanem magammal megbékélnem nehéz.

Ez a három kép megdöbbentett.

Nincsenek könnyen felsorolható hibáik; rosszabbak, mintha hamarosan észrevehető, felötlő hibák éktelenkednének rajtuk; a hibájuk az, hogy : gyöngék.

Nem tudok elsietni, elnagyolni semmit; a lelkiismeretesség nem erényem, hanem megszokásom, második természetem.

Ennek a három képnek a kidolgozása is becsületes, jó, nagyobb hibák nélkül való.

De meglátszik rajtuk, hogy az utóbbi időben nagyon sokat dolgoztam, s hogy akkor is erőltettem a munkát, amikor ez számomra már nem annyira gyönyörűség volt, mint inkább kötelesség.

A képességeim megnyilatkoznak ezekben is.

De nem olyan erővel, bágyadtabban , halványabban nyilatkoznak meg, mint azokban a munkáimban, amelyeket jobb órákban festettem.

Észrevenni rajtuk, hogy ugyanannak az erőnek a művei, amely valamikor az Angelusigvitte; de ugyanez az erő nem nyilvánul meg bennök régi teljességében.

Ugyanez az erő a három új vásznon nem olyan könnyedén fejezi ki mondanivalóját, mint annak előtte; a szokottnál kevesebb biztonsággal haladt célja felé; ugyanennek az erőnek, mely most, a rossz órákban, nem találta meg magát egészen, nagyobb erőfeszítésre, több vonásra volt szüksége, hogy kevesebbet érjen el, mint boldogabb időkben.

Azt mondhatnám, hogy lesír róluk a bágyadtság, az elerőtlenedés.

Vezekényiék (csak gyűjtőnév !) örülnének, ha látnák.

Talán egy kissé túlozok ijedtségemben.

Talán nagyobbnak látom a bajt, mint aminő.

A rémület mindig elborzasztó nagyságra növeli meg az árnyékokat.

Azzal biztatom magamat, hogy: igen, megriadásomban van egy kis szerepe a félelem képzelődésének is.

Jól esik azt hinnem, hogy egy kissé túlzok.

De annyi bizonyos, hogy igen fáradt vagyok.

Ha nem tudnám ezt: lám, megmondják ezek a képek, rémes őszinteséggel, ellentmondást nem tűrő ridegséggel!

Szívesen elhiszem, hogy ez a fáradtság még nem a tehetség megfogyatkozásából ered, és nem a kor erőveszteségének elrémítő jele.

( Hiszen ehhez még fiatal vagyok.

És éppen a festő művészi ereje az, amelyet a legkevésbé visel meg a kor.

Hányan voltak a nagyok között, akik még kilencven éves korukban is nagyok maradtak !)

Szívesen elhiszem, hogy csak nagy kimerültség vett rajtam erőt, s hogy ezt a nagy kimerültséget kellőképpen megmagyarázza a közelmúlt: az, hogy hosszabb ideig kelleténél többet dolgoztam.

Fáradtságom a túlhajtott munka természetes következése; és nem a művészi hanyatlás első híradója.

Ez, hála istennek, valószínű.

De annál inkább meg kell szívlelnem a tanulságot.

Minthogy pedig semmiféle emberi erő nem kimeríthetetlen, s alelkierő a testi erőnél csak rugalmasabb, de nem kevésbé véges és nem kevésbé megviselhető, a tanulság az: hogyha nem akarom a baj növekedését, ha nem akarom, hogy bágyadtságom időnkint visszatérővé s egyre gyorsabban visszatérővé váljék, ha nem akarom, hogy az erőveszteség csakugyan elkövetkezzék, mégpedig idejekorán , akkor ezt a nagy fáradtságot alaposan ki kell pihennem, s meg kell várnom, míg a kimerültségem teljesen elmúlik.

Ha félig pihenten újra dologhoz látok, engedve a kereset-szomjúság ostoba sürgetésének, mohóságának, akkor a visszaesés, az újból elfáradás csak rövid idő kérdése, és nemsokára beállhat a megviseltségnek az a korszaka, amikor a kimerültség már szinte mindennapos, s a hanyatlás már fel nem tartóztatható.

Ahhoz, hogy megőrizhessük, mindenféle erőnek szüksége van gyakorlatra, de szüksége van végzett munkájának megfelelő pihenésre is.

És ez a három mázolás, amellyel oly elégedetlen vagyok, módot ad rá, hogy jó darabig pihenjek.

( A sors mindig gúnyol; a jobb képeim nem tettek ilyen úrrá.)

A »polgári kötelességek« arra ösztökélnek ugyan, hogy ne mulasszak időt, hogy szorgalmas legyek, hogy minél többet keressek, minél inkább biztosítsam a jövőt, és minél messzibb jövőt - de a művészetemnek is tartozom valamivel.

Ez lát el mindennel; ettől várhatom, amit még várhatok.

És a művészet, ha követel , mint a jó anya, csak a javamat akarja.

Ha újra megerőltetem magam, és összekaparok egy pár garast, ami gondtalanná tenné vagy két esztendőmet, a jövő azért továbbra is bizonytalan marad.

De az meg bizonyos, hogyha még sokáig feszítem a húrt, előbb-utóbb elpazarolom az erőmet, s inkább előbb, mint utóbb.

Ideges, izgatott vagyok.

Nem látják meg rajtam; igyekszem uralkodni magamon.

De annál inkább érzem és tudom, milyen távol vagyok attól a nyugalomtól, mely alapföltétele minden kiváló alkotásnak.

Pihennem kell, sokáig.

Lám, lám, milyen ritkán veszem elő ezt a könyvet, pedig most már nem ölöm magamat a dologgal!

Társaságba járok; gondtalan, vidám, mulató emberek közé.

És nemcsak társaságba , hanem: színházba, hangversenybe, és mit tudom még hová, ahol sokadalom van !

Alighogy kiléptem a remeteségemből, máris azon veszem észre magamat, hogy egyik szórakozás a másiknak ad át.

Csakhogy éppen nem vagyok ott minden népünnepen.

Különben nemrég láttam ilyet is; el kellett mennem Palika kedvéért, akit semmi se gyönyörködtet annyira , mint a tűzijáték.

Sőt már egy táncmulatságon is voltam; igaz, hogy Palikával.

Egy gyerekbálon , ahol jól esett látnom, hogy az én fiam is csak olyan, mint a többi gyerek; nem szomorodott el végképpen a magánosságban.

Ma még inkább csak az ő mulatságáért kóborlók erre-arra.

De már látom azt az időt, amikor mulató emberek közt leszek, és Palika nem lesz mellettem.

Ma még meglehetősen öntudatlanul kóválygok a lármás helyeken; a gondolataim többnyire másutt kalandoznak.

De nemsokára, meglehet, már annyira öntudatlan leszek, hogy nem fogok egyébre gondolni, csak arra, ami a szemem előtt történik - ha ugyan ezt gondolkozásnak lehet nevezni.

Néha már most is egészen elfelejtkezem magamról.

Néha meglepem magamat, hogy percekre vagy órákra, nemcsak a szememet, hanem a lelkemet is megejtette , lekötötte valami gyerekesség, valami hiábavalóság.

Koronkint aztán feleszmélek és elcsudálkozom rajta, hogy hol találom magamat.

Ilyenkor egy pillanatig nem akarok hinni a szememnek.

Azt kérdezgetem magamtól : én vagyok -e én?

Csakugyan, testestül-lelkestül én vagyok -e ez a fehér nyakkendős ember, aki beszélget, mosolyog, sőt egészen belemelegszik a beszélgetésbe?

Máskor, ha sok ember között járkálok, de egy pár percre a tömegben magamra maradok, vagy ha körülöttem száz meg száz ember beszédének, nevetgélésének egybekeveredő zsivaja hallik, s én Palika mellett egy színházi széken ülök, pár pillanatra szótlanul: a villamos ívlámpák vagy a színházi csillár fénye el-elkápráztatja a szemem, s ilyenkor mintha egy árnyék suhanna el előttem.

Órákig nem gondoltam rád, ugye?

Már én is elhagylak, már én is elfelejtelek!

Ó, bár utánad futhatnék!

Aztán felriadok.

A jelen visszaránt rövid merengésemből.

A szórakozás figyelmeztet, hogy ügyeljek rá.

Majd tovahurcol.

Változatos képeket vet a szemem elé.

Elvonulok a képei elől, s még akkor is a fülembe zsong a hangja.

Rámkényszeríti, hogy utóbb is foglalkozzam vele.

És másnap újra eljön értem.

Igen, ez már a felejtés.

Úgy látszik, így kell lennie.

Úgy látszik, nincs olyan erős érzés, mely magára hagyatva meg tudja őrizni az erejét.

Úgy látszik, nincs olyan szív, melynek a hálája le tudná bírni az érzékek természetes, gyors, öröktől való és örökkön folytonos hálátlanságát.

*

Ezelőtt - pedig mennyire óhajtottam ezt! - sohase álmodtam róla.

Most mindig róla álmodom.

Ma éjjel úgy láttam, mintha benyitott volna hozzánk, a színházi páholyunkba.

A barna ruhája volt rajta és a rózsás szalmakalapja.

» Ó, csakhogy megérkeztél! - szóltam.

- Miért is utaztál el ?!«

Azt felelte, hogy most már sohase hagy el bennünket, és mosolygott.

De nekem feltűnt, hogy milyen sápadt; és valami finom fehér port láttam az arcán, ami nyugtalanított.

A szemembe nézett, olyan édesen, mint egykor, mikor rejtegette előttem, hogy a kívánságom ellenére valami cselédmunkát végzett, és azt mondta: »Ó, kedvesem, ez csak az út pora rajtam! hidd el, csak az út pora !«

És ismét mosolygott, rejtelmesen, mint a Gioconda.

Ez a mosoly a szívembe nyilallt, és felébredtem.

Csak nagyritkán történik meg, hogy arról álmodunk, ami napközben is foglalkoztatott, amire ébren is sokszor gondolunk.

Álmaink a régi benyomásainkból szövődnek, azokból, amelyeket már-már elfelejtettünk.

Már álmodom róla!

Már átköltözött álomvilágomba!

Egy idő óta furcsa életet élek.

Részt veszek a herceg tivornyáiban.

Ha valamelyik régi ismerősöm, valahonnan messziről, látná, hogy merre járok és mit csinálok: nem ismerne rám.

Én magam se ismerek rá magamra.

Hogyan, mikor kezdődött ez az élet? - nem tudnám megmondani.

Ilyenformán kezdődött:

A herceg és Fervacques a fejükbe vették, hogy fel fognak deríteni.

Egy darabig lemondtak a szokásaikról, csak azért, hogy velem lehessenek.

Hiába tiltakoztam , a kedvemért feláldozták a mulatságaikat, és egyszerre nagy mértékletességet és józanságot erőltettek magukra, hogy ne legyen ürügyem: elhúzódni a társaságukból.

Nem mondhatnám, hogy a társaságukban nem találtam semmi örömet.

Jól esett , végre, valahára, olyan emberek között lennem, akikről tudom, látom, hogy szeretnek.

Fervacques régi ismerősöm.

Egyike azoknak a kivételeknek, akik sohase bántottak meg, akik minden időben csak szívesek, kedvesek voltak hozzám.A herceg pedig, minden szeszélye mellett is, nagyon jó fiú.

Kellemesnek találtam, hogy: íme, egyszerre csupa derék ember között találom magamat.

És , míg a kedvemért megpróbálták, megízlelték a csöndes életet, csakugyan elszórakoztattak.

Nem olyan komor emberek, mint én; vidámak és léhák, egészen a menthetetlenségig léhák, mert csak a mulatságaiknak élnek, és ezek a mulatságok néha nem éppen választékosak.

De léhaságukat sok kedvesség mentegeti.

És talán nem is arra születtek, hogy csak léhaságokat kövessenek el.

A becsület dolgaiban való nagy kényességük, szigorúságuk legalább ezt bizonyítja.

Ha gondolattalan életet élnek, a társalgásuk nem gondolattalan ; beszédükben élet- és emberismeret, ép erkölcsi érzés, egészséges ítélőerő , elmésség és humor nyilatkozik meg; azt mondhatnám, még a bolondságaikban is van egy szemernyi filozófia.

Elmésségük, szeretetreméltóságuk, még jókedvük is , megnyerő s minden komorságot megvesztegető.

Könnyű volt megejteniük a figyelmemet és az érdeklődésemet.

A társaság, kivált a jó társaság, már valósággal újság volt rám nézve; abban az örömben, hogy néha szót válthassak hozzám való, hozzámhasonló emberekkel, olyan régen nem volt részem, hogy egy kissé rá is szomjaztam erre az örömre.

Elszórakoztattak; és nem sok idő telt bele, hogy lassankint, észrevétlenül, hozzászoktam a társaságukhoz.

És mire ez a megszokás úrrá lett rajtam, észre kellett vennem, hogy mind a kettőjöknek jókora áldozatába kerül, ha egy idő óta többet foglalkoznak velem , mint a mulatságaikkal, ha a kedvemért ráfanyalodtak a csöndes életre s a megszokott élvezeteik helyett beérik azzal a sovány mulatsággal, amelyet az én meglehetősen unalmas társaságom szerez nekik.

Ezt az áldozatot nem akartam elfogadni.

Nem volt tehát más választásom, mint: vagy megszökni tőlük, vagy velök tartani még a lármában is.

Illőnek tartottam, hogy visszakényszerítsem őket a régi világukba.

És ehhez az kellett, hogy elkísérjem őket.

Én magam voltam az, aki véget vetett bölcsességük rövid korszakának; aki kisegítette őket abból a tisztes életből, amely olyan nehezükre esett.

Én magam ajánlottam, hogy ha cigányt akarnak hallgatni, velök tartok, és meg fogom ismertetni velök a legszebb nótáinkat.

Ajánlatomat hálával és kitörő lelkesedéssel fogadták.

Csak ekkor vettem észre , hogy összeesküvés áldozata vagyok: számítottak rá, hogy a bennem lakó »lelki nemesség« nem fogja elfogadni önkéntes mártíromságukat.

De már nem lehetett visszavonulnom; és a többi magától ment.

» Csak az első lépés nehéz« - a közmondásnak igaza van.

Az első jégtörés természetes következése egy második jégtörés lett; egyik kicsapongás a másikat vonta maga után.

Nem volt nehéz végképpen megrontaniok, mert, vesztemre, a kénytelen mulatságban mártíromság helyett valami kellemes kábultságot találtam.

Már a legelső alkalommal sajátságos, jóleső zsibbadtság fogott el; és azóta ez a zsibbadtság teljesen hatalmába ejtett.

És most: velök iszom, sőt: helyettök iszom, mert az ő idegrendszerük kevésbé bírja azt a szép mennyiségű italt, amelyet - talán csak a következetesség kedvéért - magukba kényszerítenek, mint az én idegrendszerem, amelyre az alkoholnak most még csak csillapító hatása van.

Az én jó paraszt-szervezetemnek csak altató az, ami nekik már méreg; aztán meg én pihent erő vagyok... ha a lelkem, amelynek jólesik a zsibbadtság, nem is őrizte meg régi, tökéletes épségét, a testem, ó, az maga az erő és az egészség!

Velök iszom, velök tartok, mikor szoknyák után járkálnak, velök megyek, mikor valamelyiknek eszébe jut, hogy tönkre fogja tenni a trouvillei játékbankot, és velök vagyok akkor is, amikor botrányokat csinálnak.

Mert, amióta Trouvilleban vagyunk, és társaságunk, Fitzroy barátunkkal erősödvén, végképpen elvidámodott, az életrendünk az, hogy: ahány nap, annyi botrány.

Nem mondhatnám, mintha ezek a botrányok: a Micaëla kisasszonyt ünneplő szerenádok, vagy a Montjoliban rendezett bál, amelyre Rouenból kellett megrendelni a táncosnőket, azzal a kikötéssel, hogy tisztességesen kell viselkedniök - engem valami nagyon mulattatnának.

Cimboráim tréfái, amelyek nem az én ízlésem szerint valók, a legkevésbé se derítenek fel; és ha velök dőzsölök, ha részt veszek minden tivornyájukban: szilaj jókedvük nem csaphat fel olyan magasra, hogy az általános jókedv rám is elragadna, és a rendesnél lármásabbá tenne.

Bizonyára furcsa alak lehetek ebben a féktelenül vidám társaságban.

Mert, ha ügyelek is magamra, hogy ne hasonlítsak a híres, elmés , nemes »szomorú ábrázatú lovag « -hoz, nem igyekszem a nem érzett vidámságot tettetni, és azt hiszem, a legnagyobb dínomdánomban is olyan az arcom, hogy az idegen azt gondolhatja rólam: »Ez az ember alighanem a testet öltött nyugalom , az elevenné vált rendíthetetlen hidegvér !«

De nem rontom a kedvüket, ha már a kedvük úgy kívánja, hogy mindig velök legyek.

Végre is azonkívül, hogy egy kis embernek meglegyen mindene, amire szüksége van, és azonkívül, hogy ezt a kis embert mindennap legalább egy pár óráig láthassam - egyébbel nemigen törődöm.

Hogy hol járok és mit csinálok olyankor , amikor ez a kis ember a magához hasonlókkal játszik, tanul vagy alszik, az már nekem mindegy.

Ezen az egyen kívül minden mindegy.

Ám teljék kedve a hercegnek.

Hát botrányokat csinálunk.

Így is jól van.

Rajta, folytassuk.

Csináljunk botrányt, mentül többet.

Igyunk.

Szórakozzunk.

És megint igyunk.

Ez valami kellemes kábultsággal jár; egy kis zsibbadtsággal , amely jólesik.

Így élek.

Ilyen furcsa életet.

Persze, most már ritkán nyitom ki ezta könyvet.

Most már nem nagyon érdemes magammal beszélgetnem.

Hónapok múltán mégiscsak szóba kell állanom magammal.

Tegnap levelet kaptam egy kisasszonytól, akinek sok az üres ideje.

Levelet , amely csupa gyermekesség, és amelynek a legokosabb mondata így szól : » Tisztelettel értesítem önt, hogy úri személyét nem imádom többé.«

És én nem nevettem, hanem bosszankodtam.

Annyira bosszantott ez a gyermekes levél, hogy órákig nem gondoltam egyébre.

És későbben aludtam el, mint rendesen, annyira izgatott az a fölfedezés, hogy akaratom ellenére is gondolnom kell a küldőjére.

De hát mi közöm nekem ehhez a kisasszonyhoz, hogy tegnap ilyen hosszan foglalkoztatott?!

Semmi közöm hozzá.Találkoztam vele egypárszor, és udvariasabban szóltam hozzá , mint a többiekhez, mert jóvá akartam tenni, hogy megbántottam, amikor még nem ismertem.

A véletlen úgy akarta, hogy egyszer szolgálatára legyek.

Aztán újra találkoztunk pár percre.

Egy más alkalommal nem térhettem ki az elől, hogy vele menjek, mikor sétára indult.

Végre kierőszakolta, hogy megmondjam neki őszintén: miképpen vélekedem a vázlatairól és a szoborműveiről.

Ez az egész.

És íme, ez a hölgy részt követel a gondolataimból!

De hát mi tesz ilyen gyöngévé vele szemben?!

A rossz lelkiismeret?

Nem.

Ha kellemetlen érzést okoztam neki, mikor először beszéltem vele, csak magára vethet.

Arról a hölgyről, aki Pimprenelle márkiné társaságában járt-kelt, aki dominóban jelent meg egy álarcosbálban, s aki engem, az ismeretlent, úgy szólított meg, mintha a kalandot keresné, nem gondolhattam egyebet, mint hogy legalábbis alaposan rászolgált arra a kis leckéztetésre .

Rosszul ítéltem meg; mert könnyűvérűségnek véltem azt, ami csak egy nagyon elkényeztetett és nagyon kíváncsi gyermek meggondolatlan vakmerősége volt.

De , ha tévedtem, ő az oka; akkor, amikor kellemetlen érzést okoztam neki, nekem volt igazam.

És ha megbántottam, azóta már jóvátettem, amit ellene vétettem .

Később, egész viselkedésemmel, megadtam neki a képzelhető legteljesebb elégtételt; és, bár el kellett ismernie - hallgatagon el is ismerte - hogy a hibát ő követte el, nem én: bőségesen kifejeztem, hogy mennyire bosszant, ha tévedésbe estem.

Igyekeztem jelét adni, hogy meg akarom követni; figyelmesebb és gyöngédebb voltam vele szemben, mint a többi leány és asszony iránt együttvéve, figyelmesebb és gyöngédebb, mint bárki iránt régóta, sok esztendő óta.

Vagy azért furdalna a lelkiismeret, hogy elmondtam neki nyíltan, teljes őszinteséggel, mit tartok a művészi kísérleteiről?!

Nem.

Ezért se bánt a lelkiismeretem.

Ha rosszul esett neki, amit meggyőződésből és nem színlelt érdeklődésből mondtam, ismét csak magát okolhatja.

Mért faggatott, ha csak hízelgést akart hallani?

Láthatta rólam, hogy nem vagyok bókolgató természetű , és hogy az udvariasság kedvéért se szoktam hazudozni.

Tehetségesnek tartom; úgy gondolkoztam, hogy a tehetsége kibírja az igazságot; megtiszteltem azzal , hogy olyan szigorúan bíráltam, mint magamat szoktam.

Ha a hiúsága megsértődött: ez az ő gyengesége, és nem az én hibám.

Ne kérdezett volna; nem tehetek róla.

De, ha nem a lelkiismeret bánt, hanem az izgat, hogy - kétszer is - rossz érzést okoztam valakinek, aki csupa kedvesség irántam - mi tesz ilyen gyöngévé vele szemben?!

Az, hogy nagyon kedves, okos teremtés? hogy érdekes, elmés, megnyerő valaki ? hogy bájos, vonzó jelenség, akinek a társaságát még egy embergyűlölő is csak kellemesnek találhatja? hogy minden elkényeztetettsége és minden szeszélyessége mellett is nagyon jó kisleánynak látszik?

De hát, édes istenem, mit érdekel az engem, ha ilyen is?!

Kedves, okos, jó !...

Bánom is én!

Mi közöm hozzá, ha még olyan vonzó és megnyerő is?!

Mit törődöm vele, ha jó, ha rossz?!

Nem mindegy nekem, akár okos, akár ostoba?!

Mit tartoznak rám a hibái és a jótulajdonai?!

Mi közöm nekem a világ akármelyik fehérszemélyéhez, ha tetszetős, ha nem tetszetős?!... ha kisasszony, ha asszony, vagy lányasszony?!... akár romlott a lelke mélyéig, akár tiszta, mint egy földre szállott angyal?!

És mégis órákon át foglalkoztat az a gyerekesség, hogy ez a kisasszony - nem imád többé!

Mi ütött hozzám?

Mi bajom megint?

Már kezdtem megbékélni magammal.

Kihevertem a fáradtságomat, és kihevertem a » pihenést« is.

Magamhoz tértem a zsibbadtságomból; kigyógyultam abból a lelki elernyedtségből, amelyben a tivornyázás kínálta apró izgalmakat idegességem csillapítószereként használtam.

Visszatért a munkálkodó kedvem és a munkálkodó képességem is.

A Látomássalnem sokáig bajlódtam; és ez a kép már különb, mint az összes újabb dolgaim.

Sikerem is volt vele; nagyobb , mint amilyet vártam.

Mióta Biarritzban vagyok, megint sokat dolgozom.

Könnyen és elég jól.

Rendes munkát végzek, nyugodtabb lettem, már-már azt hittem, hogy megint ember vagyok.

És most egy új idegesség környékez.

Mert bizonyára csak idegesség az, ami elfogott.

De ezt az idegességet nem tagadhatom le magam előtt.

Egy kisasszony tudtomra adja, hogy felmondja nekem a barátságot, és én, aki alig tudtam erről a barátságról, észreveszem, hogy: igaza van, csakugyan valami barátság-féle szövődött közöttünk, mert most, hogy túl vagyunk minden további veszedelmen, egyszerre átlátom, hogy: igenis, ez a kisasszony hatással volt rám.

Vagy talán azt kell mondanom, hogy: hatással van rám, mert hisz igazábancsak most kezd foglalkoztatni.

Mi ez?

Mi tesz ilyen gyöngévé ezzel a kisasszonnyal szemben?

Annyira erőt vett volna rajtam a felejtés, hogy a szívem már közpréda, Csáky szalmája, s elég megjelennie a legelső kisasszonynak, aki valamivel kedvesebb , okosabb, szeretetreméltóbb, jobb és nemesebb, mint a Pimprenelle márkinék, és ez a kisasszony már megzavarhatja a lelkemet?!

Nem.

Idáig nem jutottam el.

És tudom, hogy idáig sohase fogok eljutni.

Más történt velem.

Aminek, úgy látszik, meg kellett történnie.

Meggyónom magamnak, hogy mit gondolok.

Azon durván, ahogy gondolom.

Nagy hibát követtem el, hogy olyan sokáig anakorétaéletet éltem.

Senki se esik könnyebben kísértésbe, mint az anakoréta.

Nem tudtam másképpen élni.

Régente is mindig az volt az érzésem, hogy ahhoz , aki egész ember, csak az a szerelem méltó, amelyhez a szívnek és a léleknek is van egy kis köze.

Nemcsak a vásárolt csóktól undorodtam; úgy éreztem, hogy abban a szerelemben, amely a szívet és a lelket teljesen közömbösen hagyja , amely csupán két vágy találkozása, van valami szentségtörés, van valami, ami természet ellen való.

Aztán, későbben... későbben rá se tudtam nézni az asszonyokra.

Nem tudtam megbocsátani nekik, hogy ők, akiket nem szeretek, élnek, és az, akit szeretek , az az egy nem él!

És - nem is jutott eszembe, hogy anakoréta vagyok.

Másképpen lett volna -e, ha nem a remeteségben élek? - lehet.

Egy kis undor után talán megszoktam volna azt a csókot, amelyet szerelem nélkül ad és kap az ember.

De anakoréta maradtam, mert nem gondoltam a szerelemre, és arra se, hogy vannak, akik szerelmeskednek szerelem nélkül is.

És ez - most látom csak! - nagy hiba volt; nagy megfelejtkezés.

Mert, amíg az élet tart, a léleknek mindig vannak kívánságai, amelyek annál messzibb csapongók, minél hosszabban szunnyadtak.

És ha a léleknek teljesíthetetlen követelései vannak, ezt a követelőzést semmi se fékezheti jobban, mint a test teljes nyugodtsága.

A kívánságokkal teli lélek lázai ellen nincs jobb védőszer, mint a jóllakott test hűvössége.

A bűn ritkábban bűnhődik, mint az erény.

Az erény mindig megbűnhődik; az erény magában hordja bűnhődését.

( De hiszen nem is azért erény, hogy jutalmat várjon.)

Az anakorétának is meg kell bűnhődnie önmegtartóztatásáért.

Ha Szent Antal kevésbé szent: nem esik olyan gyakran kísértésbe.

Senkit se lehet olyan könnyen megzavarni, mint a remetét.

Elég, ha a csábító látomás egy kissé a lelkéhez is szól: és már nyugtalan.

Ezért hatott rám úgy Masa kisasszony, akit pedig alighanem csak a festő érdekelt, a művésztárs, akitől bókokat várt.

Ezért foglalkoztatott tegnap órákig egy csinos, helyes, kedves teremtés, akit alig ismerek, s aki a szívemnek mindig idegen marad.

Ezért bosszantott a levele.

S ezért vagyok annyira gyönge vele szemben, hogy most - idegeskedem miatta.

Szerencse, hogy ez a valaki, aki ilyen gyöngeségben talált, nem asszony, hanem leány.

Micsoda átokban fogant viszony keletkezhetnék abból, ha egy nő, aki nem kötheti le a szívemet, megejtené a gyöngeségemet!

Szerencse, hogy ez a leány egészen más világból való, mint én, s így a gyöngeségemből másféle bonyodalom se támadhat.

És szerencse, hogy úgyis vége az egész kalandnak.

A véletlen szeszélye úgy akarta, úgy bonyolította az eseményeket, úgy intézte egypárunk úgynevezett elhatározását, hogy: csak igent kell mondanom és feleségül vehetem azt a leányt, aki olyan hatással volt rám, hogy akaratom ellenére lefoglalta gondolataim nagy részét.

Csak rajtam áll, és valóra válik , ami a hozzámhasonló szegény emberekkel egyesegyedül a mesékben szokott történni.

Csak a kezemet kell kinyújtanom, és feleségül vehetek egy bájos , kedves, okos leányt, akinek a társaságában lenni öröm, egy édes, jó, tiszta teremtést - az egyetlen lényt, akihez szerelemhez hasonló kívánsággal vonzódom - egy szép, eszes, érdekes nőt, aki azonkívül, hogy csupa jó tulajdonság és nemesség: előkelő származású, nagy rangú, és gazdag, iszonyúan gazdag!

Irigylésreméltó helyzet, ugye?

Irigyelnek is sokan, mert sokan vannak, akik erősen óhajtották ezt a szerencsét.

Csak azok nem óhajtották, akik nem merték óhajtani, vagy nem voltak abban a kellemes helyzetben, hogy ilyen álmokat szőhettek volna.

Nincs a környezetemben fiatal férfi, hamarjában nem is tudok képzelni olyat, aki két kézzel ne kapna rajta, ha ez a szerencse, vagy ilyen szerencse pottyan az ölébe.

Kire nézve ne volna ez a megvalósulható álmok teljes megvalósulása, a beteljesedő szép álmok legszebbike?

Kire nézve ne volna ez nagy, nagy szerencse?

Bizony, szerencse ez, rám nézve is.

Azon a sok más egyeben kívül, amit mások még nálam is jobban értékelnek, íme, a kilátás, hogy: lesz egy szép kis feleségem, akit megcsókolhatok anélkül, hogy undorodnom kellene tőle és undorodnom kellene magamtól!

Hanem egy kis hiba van a kréta körül.

Az a kis hiba, hogy: ha én kimondom ezt az igent, akkor én gaztettet követek el.

A türelmes, az elnéző bölcselet tiltakozva mond ellent nekem.

Már hogy lehet itt gaztettről beszélni?!

De hiába mond ellent, és hiába vitatkozik velem.

Érzem , hogy gaztettet követek el.

Mért követek el gaztettet?

Mert nem szeretem igazán.

Mert nem szeretem szerelemmel; úgy, ahogy csak egyszer tudtam szeretni.

Mert csak érdekházasságot köthetek vele; aljas és gaz érdekházasságot.

- Micsoda holdvilágfaló ábrándosság?! - suttogja körülöttem a cinizmus.

- Hová jutnánk, ha az érdekházasságot mindjárt gaztettnek kellene neveznünk ?!

Érdekházasság és érdekházasság közt rengeteg különbségek vannak!

Vannak, akik pénzért elveszik a púpos leányt... ez egy kicsit természet ellen való.

Vannak , akik pénzért elveszik azt a leányt is, akinek a lelkén már folt esett... ez egy kicsit aljas dolog.

De hogy mindjárt gaztett volna, ha valaki érdekből köt házasságot?!...

Eh, hisz minden házasságba belejátszik az érdek, a józanság !... nincs az a házasság, mely egy kissé érdekházasság ne volna!... senki se házasodik önzetlenül, mindenki keres a házasságban valami jót, aminek a megszerzését össze akarja egyeztetni az érdekeivel, már ahogyan lehet !...

Aztán, mit is beszélsz folyton érdekházasságról?!

Ha nem akarod, nem nevezed annak; ha nem akarod, nem az!

Hiszen magad is elismered, hogy vonzódol hozzá ?!

Magad is úgy találod, hogy ilyen társsal élni együtt, ilyen feleséggel csókolózni nem volna kellemetlen!

Mit tagadod?!

Legelőször is a kívánság vonzott feléje!...

Amint mondod: szerelemhez hasonló kívánság!...

És csak azért ne vennéd el, mert véletlenül gazdag?!

Micsoda ostobaság!

De vajon elvenném -e, hogyha nem volna gazdag?!

Aligha.

Nem tudhatom ezt bizonyosan, mert nagy hatással van rám, és nem is sejthetem, hogy mi következnék, ha szegény volna...

De nem valószínű, hogy elvenném; talán nem is vehetném el.

Akármennyire vonzódom hozzá , akármennyire sajnálom, hogy olyan emberek közt kell élnie, akik ellenségei, akármennyire szeretném kiszabadítani mai helyzetéből: vonzódásom és részvétem nem olyan erős, hogy a vele való együttélésért újra fel tudnám venni a harcot az élettel .

Alighanem legyőzném a kívánságomat, hogy megőrizzem a kényelmemet, a teljes szabadságomat, és azoknak a kötelékeknek az épségét, érintetlenségét, amelyek a múlthoz fűznek.

Nem hiszem, hogy elvenném, mert nem szeretem igazán.

Aminthogy én többé senkit sem fogok igazán, szerelemmel szeretni.

És mégis ki fogom mondani az igent.

Mért?

Mert biztosítani akarom a fiam jövőjét.

Nem a magam javáért cselekszem; nem magamnak kívánom azt a jómódot, amelyet ez az összeköttetés kínál.

A fiam javáért teszem meg ezt a lépést, mely a pokolba visz.

Eluntam az élettel való hiábavaló küszködést.

Eluntam azt az örök aggodalmat , hogy: mi lesz a fiamból, nem kerül -e, elhagyatottan, a pocsolyába, ha én, ma vagy holnap, hirtelen meghalok?

Szomjazom azt az édes érzést, hogy egészen nyugodt lehessek annak a jövője felől, aki már régen lefoglalta mindazt, ami a szívemből még megmaradt.

Számítok, mint egy uzsorás.

Számot vetettem azzal, hogy ez az alkalom, amelynek a felhasználása lehetővé teszi, hogy tökéletesen biztosíthassam a fiam jövőjét, nem kínálkozik kétszer.

Tehát megteszem az ugrást a sötétségbe.

De érzem, hogy gaztettet követek el.

Senki se tudja, hogy számításból cselekszem.

Mindenki természetesnek találja a lépésemet.

Mindenki azt képzeli, hogy megszerettem ezt a leányt, aki méltó volna rá, hogy igazánmegszeressem, aki szegényen is férjhez mehetett volna, s aki szegényen is nagyon boldoggá tenné a kiválasztottját... ha ez a kiválasztott másvalaki, nem én.

Ő maga is csak azt képzelheti, hogy úgy szeretem, ahogy megérdemelné; ő maga is joggal úgy gondolkozhatik, hogy a személye százszor többet ér, mint minden gazdagsága.

Lehetnek, akik kételkednek.

Akik gyanítják, hogy az, amit Masa grófnő iránt érzek, talán nem vitt volna rá, hogy feleségül vegyem, akkor, ha véletlenül szegény.

Ezek a kételkedők az énhelyemben ugyanazttennék, amit én teszek.

És ezek a kételkedők is csak gyanakodhatnak; tudni nem tudhatnak semmit.

Senki se tudja, hogy gaztettet követek el.

De én tudom.

És azért ezentúl igazán fölösleges magammal beszélgetnem.

Hosszú idő múltán mégiscsak előveszem ezt a könyvet.

El kell mondanom valahol - » el kell suttognom a titoktartó nádasnak« - hogy nagyon boldogtalan vagyok.

Mért?

Mindenem megvan, amiről az emberek álmodoznak.

És egyebem is, amiről nem álmodoznak, de ami többet ér, mint az álmaik: szép, kedves, jó feleségem, aki csak nekem él, és gyönyörű fiam, akiben csak örömem telhetnék.

De az a tudat, hogy gaztettet követtem el, megmérgezte az egész életemet.

Hiába akartam felejteni, csak felejteni!...

A méregnek egy cseppje is elég volt arra, hogy megrontsa mindazt az örömet, ami számomra még megmaradt, hogy élvezhetetlenül rosszízűvé tegye az életem serlegéből még ki nem ürített erőt adó italt.

Ami másnak örömet ad, az engem csak keserűséggel tölt el.

Nincs örömem a feleségemben, akármilyen odaadó, akármilyen szeretettel teli , mert folyton arra emlékeztet, hogy bár akaratlanul, ártatlanul, ő okozta, hogy gaztettre vetemedtem; még a fiamban sincs zavartalan örömem, mert nem tudom elfelejteni, hogy az ő javáért elaljasodtam, eladtam magamat!

Bizonyára vannak mentségeim.

Az érzékeim láza őrölt meg annyira, hogy kísértésbe eshettem; és hogy az érzékeim úrrá lettek rajtam, csak annak a következése volt, hogy sokáig nem éltem az érzékeimnek, mert a szívem sebe elfelejtette velem ezeket a hitvány érzékeket.

És még inkább ment, hogy végzetes elhatározásomat az apai szeretetemből fakadó idegesség csalta ki belőlem, az a rettegés, hogy a szeretet minden esztelenségével féltettem a fiamat a bizonytalan jövőtől.

De mit érek a mentségeimmel?!

Mily szörnyű eltévelyedés!

Mily jóvátehetetlen vétek!

Mily őrült rosszcselekedet!

És miért követtem el?

Mit nyertem vele?

Biztosítottam a fiam jövőjét, igen; és megnyugvást szereztem magamnak efelől , jó.

De ha nem követem el ezt a hitványságot - nem lett volna ember belőle úgyis?!

Megvolnánk mind a ketten szépen.

És nyugodtan!

Ó, hiszen ha előre tudtam volna, hogy megérem ezt a mai napot!

Hogy még élek akkor, amikor már nagyocska, amikor már nem kell féltenem semmitől!

Hiszen egy fiú megél a jég hátán is!

És annál erősebb, annál derekabb ember lesz belőle, minél inkább küzdenie kell a jövőjéért!

És ezen a megnyugváson kívül, amelyre csak a gyávaságomnak volt szüksége, - mi egyéb hasznát vettem annak a nagy vagyonnak, amelyért eladtam magam?

Igaz, hogy ez a nagy vagyon engem is nagy vagyonhoz juttatott, mert a sors csak az első gaztettet várta tőlem, hogy a becstelenségemért mesés szerencsével jutalmazzon...

Igaz, hogy a gazdagságom olyan apró kényelmeket ismertetett meg velem, amelyekre azelőtt nem is gondoltam...

Igaz , hogy mihelyt felmásztam az uborkafára, aljas élvezetet találhattam abban az undok látványban, hogy mennyire sietnek hason csúszni elém mindazok, akik valaha megbántottak, - abban a nevetséges és szánalmas földhözragadtságban, hogy mennyire magasztalnak egyszerre olyanok, akik azelőtt lebecsültek - abban a kacagtatóan förtelmes komédiában, mely szemmelláthatóan bizonyította be előttem, hogy az emberek nagy sokasága éppen olyan megvetni való, mint én magam...

És igaz, hogy mindebben egy pillanatig silány örömet találtam.

De a nagy vagyont, az apró kényelmeket hamar megszokja és az efféle aljas élvezeteket hamar elunja az ember.

Egy kis idő múltán nem szereznek még silány örömet se.

Viszont, azt a keserűséget, melyet annak a tudata okoz, hogy én már nem vagyok én, hogy már más ember vagyok, és nem az, aki életemnek egy tisztesebb korszakában voltam, ó, azt már nem tudtam, és nem tudom megszokni!

Mi egyebet szereztem még a nagy vagyonnal?

Igaz, szereztem még egyebet is.

Előbb: azt a fölfedezést, hogy csak az első gaztettvolt nehéz, és azután márkönnyű volt elaljasodnom.

Azt a fölfedezést, hogy kapzsi lettem és kapzsi maradtam mindaddig, amíg el nem fogott a csömör, a magamtól való undorodás, s végre a tökéletes fásultság.

Utóbb: azt a bosszúságot, hogy a sors, mintha gúnyolna, mióta nem érdemlem , mindennel elhalmoz, amit hiába óhajtottam, amíg megérdemeltem volna.

Hogy , mióta elaljasodtam, minden sikerül, az is, amit akartam, az is, amit nem akarok.

Hogy, mióta a művészi erőm hanyatlik, művészi nagyságnak kiáltottak ki .

Hogy, mióta az üzletcsinálásra adtam a fejemet - én és az üzlet! - a szerencse , amelyet hiába vártam, míg teljes erőmmel, java tehetségemmel, lelkem jobb részével küszködtem érte, most folyton a sarkamban jár.

Hogy, mióta meggyűlöltem a nagy vagyont, nyugalmas, becsületes életem átkozott megrontóját: ömlik hozzám a pénz.

Nem a feleségem pénze, hanem az enyém.

Mert arra, amiért a gaztettemet elkövettem, sohase volt szükségem, sohase szorultam rá!

Úgy vagyok, mint Midás király.

Mióta megundorodtam az aranytól, mióta minden kincsemet odaadnám a múltnak egy békés órájáért: minden arannyá válik, amihez nyúlok.

A sors a szemembe kacag: »Arany kellett neked?

Nem tudtad megbecsülni azt a földi jót, amiben részed volt?

Az aranyért lemondtál minden egyéb jóról , még a lelkiismeretedről is?

Nesze!

Nesze arany!

Ez mind arany.

De nem tudsz enni, nem tudsz inni, el fogsz pusztulni, mert amihez hozzáérsz, az mind arannyá válik!...

Látod?!... ez is arany, az is arany, minden arany !«

Ezt szereztem a nagy vagyonnal magamnak.

Annak a szegény asszonynak pedig, akit galádul megcsaltam, akinek a legnemesebb érzését kihasználtam, mint egy rabló... nem, nem a rabló módjára, az becsületesebb, hanem mint egy lányokon élősködő gazfickó, - ennek a szegény asszonynak megrontottam az egész életét.

Még nem tudja, nem is sejti, mi sors vár rá.

Még nem lát; csak érzi, hogy valami átok környékezi.

De előbb-utóbb észre kell vennie, megkell tudnia, hogy gazul megloptam a legszentebb érzéseit, hogy szemérmetlenül megcsaltam, mikor azt hitettem el vele, hogy: szeretem, hogy szerelemmel szeretem, ahogy megérdemelné.

Amilyen érzékeny lélek: ez a kiábrándulás szerencsétlenné fogja tenni.

Legalábbis jó időre szerencsétlenné.

Aztán, ha majd kiheveri a csalódását: újra kezdheti az életet - ha tudja.

Vannak óráim, amikor nem tudom látni ezt az asszonyt, mert csak a gaztettemre emlékeztet.

Vannak pillanataim, amikor hirtelen el kell fordítanom róla a tekintetemet , mert mintha csak egy eleven szemrehányást látnék, és ezt a látványt nem állja ki sokáig a tekintetem.

Mindig nagyon nehezemre esik, néha nem tudok, nem bírok otthon lenni.

Mit keresnék otthon?

A fiamat neveljem?

Erkölcsről beszéljek neki?

Én?!

Gyöngédségekkel ámítsam ezt az asszonyt, akit kifosztottam?

Jobb, ha nem látom őket.

És elmenekülök a múltba, a messzi múltba.

Nem akarok másra gondolni, csak őrá, aki engem még egész embernek ismert!

Mindig csak őrá akarok gondolni, és arra az időre, amikor még méltó voltam hozzá!

A jóra született embernek jobban kell vigyáznia magára, mint a másiknak, akinek csak a külső világban lehetnek ellenségei.

Jobban kell óvakodnia az eltévelyedéstől; jobban kell védekeznie az őrültségek ellen.

A jóra született embert megöli az, ami élteti a másikat, aki gonosznak született.

Ezeket a följegyzéseket nem semmisítem meg.

Idegen nem fogja olvasni; a fiam olvassa el - abban az időben, amikor majd pályát kell választania.

Ezekből a följegyzésekből talán meg fogja érteni, hogy: mi történt az apjával.

Azt mindenesetre meg fogja érteni, hogy az apja, életének utolsó idejében, mért volt egészen más, mint azelőtt.

Mért volt mogorva, zárkózott, levert.

Mért riadt fel, ha megszólította valaki azok közül, akik szerették .

Az apja ekkor valójában már nem élt.

Valójában lassankint, ízenkint halt meg , mind jobban és jobban megundorodva attól, amit cselekedett.

Nem tudta kiheverni önérzetének az elvesztését.

Nem tudott önbecsülés nélkül élni.

Attól fogva, hogy meg kellett vetnie magát, lassankint kihalt belőle minden életerő.

Mikor igazánmeghalt: akkor már csak romok hullottak össze.

Hogy életének messziről még épnek látszó épülete hirtelen dőlt le, ezt nem valami nagy esemény idézte elő.

Valakinek meg kellett tudnia, hogy ez a félig halott ember, aki régebben olyan önérzetes volt, a kísértés és az őrület egy szerencsétlen órájában, gaztettre vetemedett.

Csak ennyi történt.

De ez éppen elég volt a félig halott embernek.

Amíg a bűnét csak ő maga tudta, nem siettette a végső leszámolást.

Úgy gondolkozott, hogy rászolgált a vezeklésre.

De azt már nem bírta elviselni, hogy titka kitudódott.

Hogy van valaki, aki belelát a lelkébe!

Az a valaki, aki ellen olyan súlyosan vétett!

Ennek a valakinek nem tudott többé a szemébe nézni .

Nincs tovább.

Ez volt a tartalma annak a kapcsos könyvnek, amelyet csak két ember olvashatott el: Galanthay Masa grófnő, és Biró Pál, húszesztendős korában.

Ambrus Zoltán

Midas király

Ötödik rész

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Ambrus Zoltán

Midas király

Ötödik rész

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17