Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Vértesi Arnold
Mézes hetek
Keletkezés ideje
1895
Fejezet
19
Bekezdés
1080
Mondat
2269
Szó
27927
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
V.
Nem csoda, ha a férfiak kifognak rajtunk, mikor mi nők oly gyöngék vagyunk s oly hamar megbocsátunk annak, a kit szeretünk.
Másnap már oly elbizakodott lett ez a Laczi, mintha nem is ő, hanem én követtem volna el valami megrovásra méltó cselekedetet.
- Persze, hogy te, - magyarázta nevetve; - egy férj mégis csak többet ér mint egy kalap s az elveszett kalapért nem kellett volna koczkáztatni, hogy a férjed is elveszszen.
Ez a tanulság az esetből.
- Oh, más tanulságot is merithetni belőle, - mondtam én csipősen.
De nem hagyott beszélni, sietett, hogy egy csókkal lezárja ajkaimat, a mi könnyü módja az elhallgattatásnak, de nem igazságos.
Én azonban oly boldog voltam, hogy nem firtattam tovább, kinek van igazsága, ámbár tudtam, hogy nekem van igazságom.
Oly boldog és oly vidám voltam, hogy csak ugy szökdeltem s minduntalan valami dal tört ki az ajkaimon vagy valami bohókás kaczagás , a nélkül, hogy tudtam volna, miért kaczagok vagy mit dalolok, mialatt Laczi gyönyörködve nézett rám:
- Oh, te édes kis csicsergő madaram!
De már másodszor zörgetett reánk az öreg tiszttartó bácsi:
- Hát mégsem jönnek?
Már tiz óra is elmult.
Hogy végezzük el azt a rengeteg sok járni valót?
Ott vártak már a főtisztelendő urral.
Mert korán reggel az is megérkezett minden holminkkal együtt.
Semmi sem veszett el, a baraczkpálinka is megvolt, csak a szegény pap volt szörnyen álmos, fáradt, törődött.
Hogyne?
Mikor már három éjjelt töltött a vasuton.
De nem lehetett pihenni szegénynek; a tiszttartó nem hagyott neki békét:
- Nagyon sok a járni valónk, szent atyám.
Lenn a lépcső aljában három uri ember is várt bennünket, kissé kopottas uri emberek .
Németül, francziául össze-vissza hadartak.
Mindegyik vezetőűl kinálkozott s mindegyik nagy megvetéssel nézte le a másik kettőt.
Egy vörhenyes nagy bajuszut választottunk ki közülök, a ki magyarul is gagyogott egy pár szót.
Utközben elmondta, hogy kapitány volt az osztrák hadseregben s ha ki nem lépett volna, most altábornagy volna.
De a szerelem... hja, mire nem viszi az embert a szerelem.
Haragosan csavargatta szürkülő nagy bajuszát...
1866-ban itt volt garnizonban.
Megismerkedett egy velenczei leánykával és a háboru után visszajött ide , leköszönt a tiszti rangjáról s most már huszonöt esztendeje, hogy cicerone és vezetgeti az idegeneket a Márk templomba, a doge palotába, az arzenálba.
Sovány kenyér, de néha vannak nagylelkü utazók, mint a mult héten Lord John Kimberley, a ki uri módon honorálta fáradságát.
Föltettem magamban, beszélek Laczival, hogy legyünk mi is nagylelkü utazók.
Szivem megtelt részvéttel a szerelem ez áldozata iránt s szerettem volna megszoritni a kezét és megmondani neki:
- Ön derék ember, én nagyra becsülöm.
Szük sikátoron vezetett át, magas falak közt, hidacskákon föl, hidacskákon le.
S nekem eszembe jutott mindaz a rémes történet, a mit Velenczéről olvastam.
Itt leskelődtek a sbirrek, leszurták az embert s ide dobták be a csatornába.
- Látja, Laczi?
Az öreg tiszttartó összébb gombolta a kabátját s gyanakodva nézett körül:
- Vannak még most is afféle rablógyilkosok?
Egyszerre gyönyörü nagy tér nyilt meg előttünk, olyan, a milyet soha sem láttam , három oldalán oszlopcsarnokos pompás paloták s hátul a Szent Márk temploma a májusi verőfényben ragyogó kupoláival s a homlokzatán ágaskodó nagy bronz lovakkal.
Az öreg tiszttartó csak annyit mondott bámultában:
- Ejnye!
Mi némán gyönyörködtünk a pompás látványban.
De ciceronenk mint a malom kereke, ha egyszer megindult, darálta a maga mondókáját.
- Hajdan azon a helyen a Szent Theodor kápolnája állt.
Giustiniano doge 827-ben fogott hozzá az uj templom épitéséhez.
991-ben Orseolo doge márványnyal vonatta be homlokzatát.
1085-ben Selvo doge......
Csak darálta tovább a mondókáját, dogék és évszámok rémitő sokaságát.
A plébános és a tiszttartó nagy figyelemmel hallgatták, ámbár felét sem értették; de én már nem hallottam belőle semmit, csak néztem, néztem gyönyörködve, magam sem tudtam, hogy mit nézek, mindent egyszerre, nem egyenként, darabonként, a hogy a rendszeres, okos emberek szokták, kik azért néznek meg valamit, hogy otthonn el tudják mondani.
- Nini, galambok! - kiáltottam kitörő örömmel.
S a nagybajuszu daráló gép mindjárt rá kezdte:
- A galambokat 1203-ban Konstantinápoly elfoglalása után Dandolo doge...
Már megint egy doge és már megint egy évszám.
Hát egy lépést sem tehet itt az ember dogék és évszámok nélkül?
Nem tehet.
A nagybajuszu ember, mihelyt egy pillantást észre vesz, hogy valahová tekintünk, rögtön rá kezdi:
- A Campanile?
910-ben fogtak hozzá az épitéséhez...
Bánom is én a Campanilét, nekem most a galambok kellenek, de dogék és évszámok nélkül.
Milyen kedvesek!
Milyen barátságosak!
Itt repkednek körültünk, itt sétálnak a járó-kelők lábai közt s ha az ember kinyujtja a kezét, csoportosan oda szállnak.
Azt hiszik, hogy enni valót kapnak.
Adjunk nekik enni.
Adjunk a kedves aranyosoknak.
Kis olasz fiucskák papiros csomagokban árulják a buzát, kukoriczát.
Látom hogy mások is vesznek és etetik a galambokat.
Mi is veszünk.
Aztán a tenyeremre hintem és jön a sok galamb.
Mind csupa hamvas szinü és mindegyiknek olyan zöldes-lilás arany ragyogásu a feje.
- Adj nekik te is, - szólitom Laczit.
De Laczi előbb gondolkozik, vajjon illik -e az neki vagy nem.
Milyen furcsa lett ez a Laczi, mióta férj, azt hiszi, hogy a ki férj, annak okvetlen olyan kiállhatatlan komoly, pedáns embernek kell lenni.
De én nem hagyok neki békét s a tenyerére hintem a buzát és repül ő hozzá is a sok galamb.
Kaczagunk, mulatunk.
Még a főtisztelendő ur is kinyujtja a tenyerét s ő is eteti a galambokat.
Szőkehaju, pirosképü fiatal angol leányok haladnak el mellettünk, hosszulábu angol papákkal és hegyesorru angol mamákkal s mindegyiknek vörös kötésü Bädeker van a kezében, papának, mamának, leányoknak, még a legapróbbnak is, minden élő lénynek a családból s a könyv szabatos utmutatása mellett csodálják meg, a mi megcsodálni való.
- Mylord, - figyelmezteti a ciceronéjok, - most következik a régi procuraziák épülete.
Mylord bele néz a könyvbe s utmutatást ad családjának:
- Háromszáz tizenkilenczedik lap.
S mindnyájan belenéznek a könyveikbe és szigoruan ellenőrzik, hogy a cicerone előadása megegyez -e a könyvben lévő adatokkal.
De én nem tudnék ma egy betüt sem elolvasni, csak örülök annak, a mit látok, a régi szép palotáknak, a ragyogó kék égnek, a lármás, vidám népnek, mely az árkádok alatt s a piazzan jár-kel.
Minden harmadik lépésnél megállit egy férfi, vagy egy gyerek vagy egy nő s valami eladni valót kinál, apró csigákból füzött karpereczet, vékony üvegszálakból font virágot, korállgyöngysort, eleven tekenős békát.
Laczi biztat, hogy beszéljek velök.
De nem értem őket, pedig jelesem volt az olasz nyelvből, akár hiszi Laczi, akár nem; megnézheti a bizonyitványomat otthon a mamánál .
Csak a ciceronénk segitségével értekezhetünk tehát.
Az hadar nekik valamit és mutogat az ujjaival.
Egy darabig azt hiszem, hogy mindjárt összevesznek, hajba kapnak, de aztán megegyeznek és mi fizetünk s teli rakjuk a Laczi zsebét mindenféle holmival.
De már nincs többé hová rakni, ha csak a főtisztelendő urnak és az öreg tiszttartónak a zsebeit is tele nem rakjuk.
- Csak tessék, tessék, - ajánlkozik a két öreg.
De már sok lesz a pénz, a mit kiadtunk; takarékoskodni kell.
Csak még azt a kis tekenősbékát vegyük meg, melyet a ragyogó fekete szemü fiucska olyan nyájasan kinál.
- Ugyan mit csinálunk vele? - veti ellen Laczi.
- Magunkkal hurczoljuk, a merre utazunk?
- Én vigyázni fogok rá, - igérem, - és látod, milyen kis skatulyában elfér.
A főtisztelendő ur kabátján volt a legnagyobb zseb, oda tettük be a skatulyát a tekenősbékával s a főtisztelendő ur egész estig, mig csak haza nem mentünk, mindig nyulkált a zsebébe, hogy a tekenősbéka nem mászott -e ki a skatulyából.
A mint közeledtünk a Szent Márk temploma és a doge palota felé, mindegyre szaporodtak az ácsorgó cicerónék, a kik mindenféle zagyva nyelven kinálgatták magukat az idegeneknek vezetőkül.
Tele volt velök a doge palota kapualja, a folyosói is és a hátunk mögött ökleiket mutogatták a mi kapitányunknak s mindenféle nem igen diszes neveket adtak neki:
- Birbone... maledetto tedesco...
- Mit mondanak? - kérdezte az öreg tiszttartó, mert látta, hogy én értek valamit olaszul.
- Dicsérik a németet, mint nálunk szokták, - feleltem nevetve.
Dél felé a plébános ur már nagyon fáradt lett.
A kapitány végig hurczolt bennünket a doge-palota minden termén.
A szegény pap hiába rimánkodott, hogy no most már elég lesz; meg kellett neki hallgatni minden szoba és minden kép történetét.
Meg is éhezett már, mert otthonn a parókhián az volt a rend, hogy a déli harangszóra be kellett tálalni az ebédet.
Azt a nézetét fejezte hát ki, hogy nem ártana, ha harapnánk egyet.
A kapitány elvezetett bennünket egy vendéglőbe, a hol kitünő coteletteket kaptunk és olyan fekete bort mint a tinta.
Mikor egy tányéron elhozták a számlánkat, a kapitány oda ment a pénztárhoz s beszélgetett valamit azzal a vén olaszszal, a ki ott ült, eleinte igen barátságosan , hanem aztán mindegyre hevesebben s a vén olasz nem nagyon kimélte a kapitányt, mert egy pár szó egész hozzám elhallatszott:
- Birbone... maledetto tedesco...
Aztán félrementek s megbékülve jöttek vissza, miközben olyanféle mozdulatot vettem észre, mintha a kapitány a nadrágzsebébe csusztatott volna valamit.
Talán a kárpótlási összeget a becsületsértésért.
Aztán ujra kezdtük a paloták és a templomok látogatását s estig oly fáradtak lettünk valamennyien, hogy alig tudtunk mozdulni.
Akkor ebédelni mentünk olasz szokás szerint, a mivel azonban a főtisztelendő ur semmikép sem tudott megbarátkozni.
- Bolond szokás ez, este ebédelni.
Azért harangozzák a delet, hogy minden tisztességes keresztény ember akkor ebédeljen.
De azért jó étvágygyal megebédeltünk s jókedvüen elbeszélgettünk egészen addig, mig egy csapat tengerésztiszt nem jött, a kik a szomszéd asztalhoz ültek s a kik, ugy vélte Laczi, nagyon sokat nézegetnek ide át felénk.
Már nagyon ránczolta a homlokát s haragos szemeket vetett reám is, mintha én tehetnék arról, hogy a tengerésztisztek ide nézegetnek.
- Mit beszélnek? - kérdezte tőlem mogorván.
- Hát azt találgatják, hogy mik vagyunk.
Ugy hiszik, hogy muszkák.
A mi természetes is, ha magára néznek.
Laczi boszusan szólt:
- Ne tréfáljon, tudom, hogy magáról beszélnek.
Mit beszélnek?
Kedvem kerekedett kötekedni vele:
- Hát mit beszélnének?
Azt mondják, hogy szép vagyok.
Tán nem igaz?
Mormogott valamit, aztán siettetett, hogy végezzük már be az ebédet.
Meg nem foghatja, hogy lehet olyan sokáig ülni az asztalnál.
Kijövet megint valami beszélni valója volt a kapitánynak a vendéglőssel s megint félre mentek.
De mi már nem vártuk meg.
Türhetetlen volt a levegő Laczinak.
Az az alacsony szoba, az a hőség.
- Meg azok a csinos tengerésztisztek, - gondoltam magamban.
De nem akartam tovább boszantani Laczit most mindjárt az első nap; azonban föltettem magamban, hogy erről a csunya tulajdonságáról leszoktatom, mert mégis borzasztó ez a féltékenység.
Micsoda élet lesz ez igy?
Csak ma nem akarok neki szemrehányást tenni, ne zavarja ma semmi boldogságunkat.
S karomat karjába füzve, oldalához simulva megyek vele.
A Márk-téren még leülünk egy darabig egy kávéház előtt, mert az urak fekete kávét akarnak inni s én gyönyörködöm a hullámzó sokaságban, mely ott mozog a tér közepén.
Köröskörül a lámpák fénye s fenn az égen a holdvilág.
Végre haza jutottunk.
Kinyitjuk szobánk ablakait s kikönyökölünk.
Enyhe, meleg fuvallat száll arczunkra s valami kertből, melyet nem látunk, az orgonavirág illatát hozza el hozzánk.
Bübájosan világitja meg a hold ezüstös fénye az ódon épületeket , melyeknek bizarr stylusa olyan különös érzést támaszt bennünk, mintha mesés tündérország volna ez itt mind körültünk.
Lent a fal aljában látjuk a sötét csatornát, a csöndes, mozdulatlan vizet, melynek csobogását sem halljuk.
Néha , majdnem nesztelen átsuhan rajta egy-egy gondola.
Hirtelen eszembe ötlik, milyen pompás volna most a holdvilágos éjben egy gondolán végigszállni a csatornákon, az elhagyott, néma régi paloták közt, igy együtt kettecskén.
- Jer, kedves, jer, - szóltam megragadva a Laczi kezét.
Olyan öröm szállt meg mint két gyereket, a ki valami pajkosságra készül.
Hamar kalapot tettünk a fejünkre s leszaladtunk a lépcsőn.
- Egy gondolát! - kiáltottunk vigan a portásnak.
Hát akkor egyszerre csak ott terem mellettünk az öreg tiszttartó, a ki lejött egy szivart elszini, miután a pap már elaludt.
- Itt vagyok én is, nagysádkám, megyek én is.
Laczi szörnyü savanyu képet vágott.
De mit tehettünk?
Be kellett venni magunkhoz harmadiknak az öreg urat.
Ugy gondoláztunk végig a Canal Granden.
Laczi hol a körmeit rágta, hol az ajkait harapdálta s közben-közben egy-egy mérges pillantást vetett reám.
- Menjünk már aludni, - szólt végre, nagyokat ásitva.
- Ejnye be álmos öcsém, - pirongatta a tiszttartó.
- Nem látja, hogy ő nagyságának még kedve volna tovább csónakázni?
Dehogy volt kedvem!
Dehogy volt!
Csak menjünk haza aludni.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE