5
A Sestakert nagy szőlő világ; lingő-lengő homokhát a Nagyerdő alján; ott volt Hitves Pálnak egy piciri kis háza.
De olyan kicsi, hogy abban alig fért három ember .
Alacsonyka volt, düledező falú, de hófehérre meszelve, hiszen ha a meszelés összetartaná.
Hitves Pál nagyon szegény volt, igen nagyon szegény; különben jóízű kis futrikáló ember, mindenütt szerették, ahová dolgozni ment, legalábbis szerettek vele elbeszélgetni, de fizetni nem szerettek neki.
Volt benne valami gavallérság , rettentően szeretett szívességet tenni; ha ment az utcán, és elakadt kocsit látott , abban a percben ott volt, s úgy dolgozott körülötte, mintha fizettek volna érte, sőt mintha ő lett volna a legnagyobb károsult; és a nyelve is igen könnyen eljárt, nagyon szeretett dicsekedni; a kis viskóról úgy beszélt, hogy "a házam ", "saját tulajdonom " , " kertem-házam ", "ha minden vagyonom, házam-földem, rámegy is "...
Egy olyan embernek nem lehet borravalót adni, akinek földje-háza van.
No, ez a ház ugyan nem mentette meg semmi gondtól, de most már két esztendeje még meg is szaporodott tekintélyben, mert disznóól is lett hozzá.
Sose volt neki disznaja, de a múlt őszön, mikor a románok kimentek, ő nagyon nagy szívességet tett egy tanár úrnak, akit elrejtett, és az nekiajándékozott egy bódéfélét, ami az udvarán volt és egy malacot.
A malacot felnevelték, most már hasas volt, szép nagy disznó, s mindennap számították, hogyha megellik, Zsuzsika kapja a legszebbiket a malacok közül hozománynak.
Zsuzsika aztán gondozta is a disznót, minduntalan kiszaladt, s megnézte, és úgy ellátta moslékkal, tökkel, hogy úri dolga volt a kocának.
Most is azt nézegette, mert roppant szerette nézni, ahogy csámcsogott, s nagy fejét a nagy tokájával felkapta a vályúból, és kétfelé csorgatta a híg moslékot, s hálásan nézett apró barna szemével őreá.
- Csak hízzál, hízzál disznócska - mondta neki -, maj jó lesz a kis malacaidnak , hetet fogsz fiadzani, tudod, ha sokat eszel, ha még többet eszel, akkor kilencet , milyen jó lesz.
És megvakargatta a disznó sörtés hátát, az pedig röfögve lefeküdt a lába elé a kerítésen belül, és fölfelé fordította a hasát, szétvetette a négy lábát, s engedte , hogy Zsuzsika a csiklandós részeit is vakargassa.
- Itt van a sonkája - mizserált a lányka -, így kerekítik ki neki a sódarát, így veszik ki neki a szép négy combját, így vágják fel a hasát, de szép lesz; kiveszik a bendőjét, én mosom meg a beleit, apám tölti meg a gömböcét, bizony, bizony!
Lesz neki kolbásza! hurkája! lesz neki szép szalonnája, paprikás szalonnája, füstölt szalonnája! tepertője! jaj de jó lesz néki!
A disznó boldogan röfögött, és a hasa rázkódott a jó érzéstől.
Most az ajtó csattant, Zsuzsika visszanézett, egy katona állott, valami rongyos , szakállas, idegen katona.
Még először meg is ijedt, hogy már megint itt van valami ellenség, rekvirálni jöttek , de látta, hogy se fegyvere, se harciassága nincs a katonának.
A katona csak nézett.
Csöndesen nézett, mosolygós szemével, a nagy borzas orosz katona.
- Mondja, kedves húgom, nem itt lakik Hitves Pál?
Zsuzsika valami rebegően nézte.
A katona egyet nyelt vidáman, és rákiáltott:
- Menjen hát akkor befelé... osztán mondd meg! hogy itthun van Andris!
Zsuzsikának nagyra nyílt a szeme, s elkezdett rázódni a térde:
Evvel bement a házba, de mint a fergeteg.
- Idesanyám, idesanyám, gyűjjék mán.
A csontos sovány, fekete asszony rávetette szigorú, barna szemét.
- Andris, Andris! - kiáltotta Zsuzsika sikoltva, tenyerét csapkodva, szélforgó szívebuggyantan, és vissza ki.
Akkor már a katona az ajtóba állott, s lépett befelé.
Derék alacsony, vállas katona vót.
- Ides fiam!
Fijam... én ides fijam!...
Kitárta az asszony a két karját, és keblére ölelte az elrongyosodott szegény katonafiát, akinek már hét egész esztendeje hírét se hallották.
Másfelől Zsuzsika borult rá a bátyjára, így sírtak hárman a pici szobában.
De már akkor az udvarról emberek, asszonyok jöttek, látták az idegent, s bekíváncsiskodtak utána, nem a régi fogoly -e?
Gyerekek is a szomszédból.
Egy kis hároméves azt mondja:
- Katonabácsi, fogolyéktul gyütt?
- Fogolyéktul, fiam, fogolyéktul - kapta ölbe az anyja, és ő is sírt -, hát a te apád mikor jön meg, fiam!
Sírt ott mindenki, a vadidegen is.
Hát csak megáll a kis kapuba Jóska is, véletlen valahogy éppen most erre járt.
Sose vót még itt, mióta a géptül hazajöttek.
Nem tudta, hogy s miért állítson be lányos házhoz.
És éppen most! istenadta boldog jó véletlen!
Zsuzsika meglátta, kiáltott.
- Gyüjjön csak, itt van bátyám, Andris.
Andris mán akkor ott ült szótalan az ablak előtt a kis lócán.
Mindenki őt nézte, s ő komolyan hagyta.
Látszott rajta a fáradtság.
- Elfáradtál a hosszú úton, gyermekem - sírt anyja.
- Guta üsse meg ezt a magyar szokást - mondta a katona -, negyven napig tartottak zár alatt, ragály végett.
Se enni nem adtak, se egy jobb ruhát adtak vón legalább; meg még azt is elnyűtték, ami vót.
Mégis ennyire nem vótam, kietették a színit a gázzal .
Hogy a gáz vesse fel ükét.
Szigorúan a szabályok szerint.
Hát maga ki fia?
Jóska valahogy észre se vette, hogy idegenül beállított, s mégis úgy állt a lány mellé, mint aki idetartozik.
Istenem, hisz ő nem érezte magát idegennek.
De hát még sose vót itt.
- Darabos Jóska - mondta Zsuzsika -, no, hát a Darabos Béni bácsi fia, akivel a gépnél együtt vótunk.
Egyre zavarosabb lett a dolog, mert anyja előtt se szólott még egy szót sem a legényről.
Zsuzsika lángvörös lett ennyi nép előtt, s furcsán vágta ki:
- Hát ű vót a rudasgyűrő - no, én meg a kis pelyvakaparó.
Mindenki nevetett.
Andris, a messziről jött, most betoppant, még ülést sem melegített katona kinyújtotta a kezét, amely fekete volt a hosszú úttól, s azt mondta:
Jóska égő arccal tette bele a kezét az Andriséba.