Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Lajos
A fekete kutya
Keletkezés ideje
1880
Fejezet
7
Bekezdés
1226
Mondat
2260
Szó
25370
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
V.
Szép holdvilágos este volt, mikor a Kranczler gépét Fekete Gábor uramtól Csetneki urhoz elhuzatták.
A két tanya jó három dűlőre feküdt egymástól.
Hat ökör húzta a füstöst, a gépet is hat.
Móric a gépész, Péter mester a fűtő, vezetők gyanánt a gép előtt ballagtak, az időnyerés boldog elteltségével.
A banda, tudniillik a férfiak és lányok vegyesen, hosszú elnyuló sorban haladtak az országuton, s a ragyogó csillagos egeket hasogatták nótájukkal, mely messze elhangzott a szép nyári éjszakán:
Nem az ám a rózsa, mely a kertben nyílik;
De azok a rózsák, kik egymást szeretik.
Mi vagyunk a rózsák, mi szeretjük egymást,
Szép piros hajnalig csókolgatjuk egymást.
Csak Parázs Pali és Matus Terka hiányoztak a bandából.
Jó messzire elmaradtak a gép mögött.
A miben különben semmi különös nincs, még csak tréfás megjegyzésekre sem adhat alkalmatosságot, mert egy leány - bármily szépecske, bármily szerelmes szivű legyen is - mindig elmaradozhat a sógorával beszélgetni, még ha özvegy is az a sógor , és olyan korású, hogy csak még most kerűlt a rezorvába.
Egész más lett volna, ha azzal a hires Dorka Jancsival maradt volna el, az csapda legény a leányok körűl .
Azzal nagyon könnyen hirbe keveredhetett volna, mert már is ingerkedtek vele az emberek, hogy a héten egyszer kivette tűjével a tövist az ujjából.
- De jó, hogy elmaradtál, édes Teruskám! - szólott hozzá Pali, mikor már jó hosszasan ballagtak egymás mellett szó nélkűl.
Teruska nagyot sohajtott, mintha csak azzal magyarázatot akart volna adni a vele elmaradásnak, vagy pedig felhivni ohajtotta volna Pali sógort, hogy ő magyarázza meg: mi jó van abban, hogy igy elmaradtak a többitől.
Pali sógor csak ismét hallgatott, nem sietett a dolgot megmagyarázni.
Mintha neki is nagynehezére esett volna belekezdeni abba a beszélgetésbe, melynek - bármily jószivű leánynyal lett legyen dolga, s bármily bizodalmas volt is vele - mégis nagy feneket kellett keríteni.
Talán épen azért.
Mert hiába, hej nagy dolog az.
Nagyon összenő az ember szíve azokkal, kikkel együtt, egy fedél alatt él boldog családi életet, kik nemcsak tanui voltak gyönyörű házas életének, - melynél szebb, édesebb nem volt még a paradicsomban sem, de hű részesei, megosztói voltak fájdalmának is ama szörnyű eset után ; vigasztalói, hű gondviselői magának, piciny gyermekének.
Bizony csak összenő az ember szíve ezekkel, nemcsak háladatosság által, de a legforróbb szeretetben.
Furcsa a!
De hát mégis csak valamerre kell fordítani a dolgot.
És elfolyt majd egy negyed óra, és mégis csak nem szólt többet.
Nem tudott szólni .
Ugy szerette volna, ha a leány kezdi valamiképen a beszédet; ha az találja ki, mit akar mondani, mit akar neki elbeszélni.
A leány is hallgatott, mert az sem tudott olyan könnyen megszólalni, - s attól, hogy nagyon dobogott a szíve.
Végre mégis rászánta magát, őt illette ugyis a felelet, habár egy negyedóra mulva kerűlt is arra a sor.
De csak szorongva bírta kérdeni:
- Hát mi jó van abban, hogy elmaradtam?
És talán nem akarva, hanem egész önkénytelenűl nem Pali sógornak, hanem Pali bácsinak szólította egész édesen.
- No! mondja meg, Pali bácsi.
Parázs Pali, - a mint ott mentek egymás mellett, megfogta a kezét szeliden, s a mint mentek tovább igy kézfogva, kérdé szintén édesen, melegen:
- Mi jó van abban?
Az, hogy van valakim a világon, a kinek kinyithatom a szivemet.
S azon a kézen, melyet Pali fogott, sebesen lüktetett föl a vér a leány szivébe , nemcsak sebesen, de olyan jótékonyan, hogy Teruskának boldogságában egy pillanatra elhalt lélekzete.
Ha Pali bácsi lesütött szép szemeibe nézett volna, látta volna , hogy égnek azok s tüzöktől még az arca is kipirúl egyszerre.
Oh, istenem!
Be furcsa ez, pedig Pali bácsi mily sokszor megfogta már az ő kezét .
Talán máskor is, mikor ez történt, volt holdvilágos este, ragyogtak a csillagok is , még sem érezte azt soha, a mit most; mégsem volt soha ily boldog.
Azután folytatta Pali sóhajtva:
- Olyan nekem, mintha szegény Örzsimmel mennék most együtt.
Kinek is mondanám , beszélném el a szivem dolgát olyan bizodalmasan, mint neked.
Pedig sokat és nagyot , nagyon nagyot akarok mondani.
- Hát csak mondja, édes Pali bácsi.
Pali megint egy nagyot sóhajtott, még nagyobbat, mint eddig s ezzel a sóhajtással az jött ki a száján:
- Azt látod, édes Teruskám magad is, ugy -e, hogy igy nem maradhat.
Mit felelhetett volna erre mást, mint hogy:
- Bizony az igy nem maradhat.
- És mosolygott mellé kedvesen.
- Elmondok hát mindent.
Meg akarok házasodni az őszön.
S mikor azután elmondott mindent, elhalványodott a leány, reszketett, mint a nyárfalevél, két nehéz könycsepp gördült le a szemeiből, melyekben hasztalan ragyogtak meg a csillagok, ajkai nem mosolyogtak mellé.
Csalódott.
Nem őt szerette Pali bácsi, hanem azt a másikat.
Pedig még csak a mult héten is azzal biztatta magát, hogy nem lehet az.
Jaj pedig annak, a kit az szeret, s jaj annak, a kit gyűlöl, - de legjobban jaj az ő szerető szivének.
Oh! nem is azok a szép ragyogó csillagok illettek az ő mostani érzéséhez, hanem az a hulló csillag, mely száz sziporkába törve hull széjjel a magas egekből, elhal , elenyészik, csak sötét, de kihűlni nem tudó helyét hagyja maga után.
Hát mégis csak lehetett az.
Pali még mindig fogta a kezét.
- Azért szeretni foglak benneteket mindig.
Azért nem foglak benneteket soha elfelejteni.
A te édes anyád olyan nekem, akár édes szülém volna, te pedig... még a testvérnél is több.
Nagyon rossz ember lennék én akkor, ha a ti jóságtokat el tudnám feledni.
Látod, nekem is fáj, hogy el kell válnom tőletek, de látod, hiába, ez a sorsa a szegény embernek.
Az nem tehet másként, ha neveletlen árvácskája marad s maga sem akar lerongyosodni.
A gazdag, az ur maradhat özvegy, a szegény nem maradhat.
A leány szomorúan hallgatta, a mit Pali beszélt; majd kis vártatva - mit tehetett róla, nem birta visszatartani - félénk szemérmességgel ejté ki:
- De hát, édes Pali bácsi, nem akad más ezen a világon, mint Kukás Marcsa, a kit az isten tudja, honnan vetett ide a szél.
- Mint Gábris Marcsa, - igazítá ki Pali.
- Jó.
Hát Gábris Marcsa.
Hát nem akadna más ezen a világon, ki magát ugy szeretné , talán még jobban?
És lopva egy édes, meleg tekintetet vetett rá.
- Akadhatna, meglehet, hogy akadhatna, édes Teruskám, de hiába, ha nem akad olyan, a kit én ugy megszeressek.
S az a kis lány, a kivel beszélt, még csak eszébe sem jutott.
Szegény Teruska, be kár volt neki firtatni a dolgot ilyen feleletért.
Majd kicsordúlt megint a könyje, mikor kérdezte:
- Hát olyan nagyon szereti Pali bácsi?
- Nagyon megszerettem, - felelt Pali nagy őszinteséggel.
- Hát mondd meg csak, hogyne szerettem volna meg, mikor ugy megszánta az én szegény kis árvácskámat; elvállalta dajkaságba addig, mig hozzánk ismét visszakerűlhetett.
Pedig nem bolondság az, két gyermeket táplálni egyszerre.
- Lehetett arra más oka is, mint a szánakozás, hogy ezt cselekedte, - szólott Teruska keserűen.
- Mi oka lehetett volna? - kérdé Pali izgékonyan.
Teruska ugy nyitá fel ajkait, mintha valami nagyot akart volna mondani, valami sejtelmeset, valami titkosat, de azután mégsem mondott egyebet, mégis csak azt mondta:
- Különben csak az isten tudja.
- Ne hidd, - szólt Pali.
- Tudom, mit gondolsz.
Mikor a kis gyermeket elvitte, nem is gondolt akkor még rám.
Jóformán nem is beszéltem vele addig kétszernél többször életemben.
Nem vitte arra más szegényt, mint a háladatosság és igazi jó szivének könyörűletessége.
Oh, Terka.
Nagy dolog az, mikor az ember egy jó asszonyt, egy szegény kisded anyját, ott lát maga előtt egyszerre véletlen rögtönös halállal kimúlni, kivel azelőtt pár pillantással vigan beszélgetett.
Nagyon megdöbbentő , megható eset az, megrázza még az idegen lelkét is.
Sirva kért bennünket, hogy adjuk oda neki szoptatni a kicsinyt, az övé nagyobb már, meglesz az étellel is.
Aztán megcsalt, megjátszott bennünket, szoptatta mind a kettőt.
Hát a jó cselekedetnek nincs már semmi érdeme a földön?
A háladatosság nem szép már a világon.
Csakhogy ti nem szeretitek, haragusztok rá - ez az egész.
Egyrészt nem csodálkozom rajta .
Nehezetekre esik, hogy a szegény Örzsinek helyébe más valaki jön megint; de hiába, ha már az nem lehet másképen ezen a világon.
Pali nagyon elkedvetlenedett, mikor ez utóbbiakat el kelle mondania s hangja nem volt ment a durvaságtól, a mint végezé:
- De hát mi kifogásotok lehet ellene?
- Sok.
- Tudom.
Rossznak tartjátok, mert szülőföldjét, házát, háznépét elhagyta.
Ha az asszony világbujdosóvá válik, nem lehet más az emberek előtt, csak rossz.
Pedig nem ugy van.
Szerencsétlen az az asszony, de nem rossz.
Én tudom, én láttam, milyen szerencsétlen a sorsa, mert ott voltam.
Épen megesküdtek volna már, de... százszor elbeszéltem már én ezt.
Dologtalannak, hejehujázónak, csapdának tartjátok, mert mindig csinos, mindig ünneplő ruhában jár és mindig mosolyog.
Pedig látod, az ilyen szegény jövevénynek mindenkinek a kedvében kell járni.
- A legnagyobbat elhagyta Pali bácsi.
Azt is tartjuk, hogy nem szereti Pali bácsit.
- Nem szeret? - kérdé Pali szánalmas mosolylyal.
Nem hitte azt el, de azért rosszúl esett hallania, megütődött rajta, hogy más mondja.
- Honnan gondolod ezt?
Ezt csak ugy mondod, édes lelkem.
De hát kit szeretne akkor? - szólott büszke, eláradt érzelemmel.
Terka hamar kész volt a csipős felelettel.
- Százat! - felelte és nevetett is hozzá.
- Százat? - ismétlé amaz a kérdést, botránkozva, és összekapta ökleit.
- Látod , Teruska, ha ezt most más valaki mondta volna, biz isten nem járt volna jól velem.
- No hát akkor nem szólok többet.
- De csak beszélj, ha belekezdtél.
Mondj el mindent, a mit tudsz.
- No hát elmondom!
Mert én szivemen hordom a Pali bácsi sorsát.
Sem éjjelem, sem nappalom e miatt.
Mindig csak azt forgatom a fejemben, csak valahogy az isten egy jó asszonynyal áldaná meg.
- De hát beszéld már, a mit tudsz, az isten áldjon meg, - biztatta gúnyosan.
- No hát beszélem.
Nem látja azt Pali bácsi, hogy ez a Marcsa az után a parasztból lett ur után, a Rossz Pál után ugy töri magát?
Pali vállat vont.
Ugy is mutatta, mintha először hallaná.
- Hát azután?
Mit lássak abban?
A leány összecsapta kezeit s még a vér is felfortyant benne, s gyorsan folytatta a pletykát, hogy azt a menyecskét, a mennyire csak birja, leszólja:
- Nem látja Pali bácsi, hogy vagy kell vagy nem, mindig a határt, a szőlőket járja utána, vagy mintha mindig csak valakit keresne, a kivel szóba állhasson.
Az aztán Fülöp Misa, Görömbözi, vagy akárki, az mindegy.
Lélekzetet vett, nagyot készűlt mondani.
- Aztán keresztűlmegy ám ez az emberek szeme előtt is a vizen.
Én magam láttam.
Erre Pali elmosolyodott s ingerkedve mondá neki:
- De észre is veszesz mindent.
- Mintha csak azt mondta volna: - Semmi.
No, ha még ebben sem lát valamit.
Már annak csakugyan vaknak kell lenni, a ki mindezeket nem látja s mindezekben nem lát valamit.
S mikor azután Pali azt kérdezte csipősen: - Tudsz -e még többet?
- Terka felelet helyett egész elszánt bosszankodással szintén kérdést intézett hozzá:
- Pali bácsi talán azt sem látja azon az asszonyon, hogy csak nappal piros és este halovány.
Pali elnevette megát.
Hogyne, mikor valakinek azt is bűnűl rójják fel, ha a hideg leli.
A leány erre azt gondolta:
Jól van, jól van, csak nevess, majd mondok én mindjárt olyant is, melyen megdöbbensz és gondolkozóba esel.
- Nem hideglelés az, Pali bácsi.
Nem szeretem én azt a szinváltozást azon az asszonyon.
Nem szeretem az egész sorát; - s folytatta titkosan: - Nem én, hogy az az asszony fél, ijedezik esténkint minden látható igaz ok nélkűl.
Vagy talán maga még ezt sem vette észre, Pali bácsi?
Nem gondolkozott soha arról: mitől félhet, mitől ijedezhetik az az asszony?
- Be furcsa, - felelt Pali.
- Fél, mert asszonyszemély.
Csakhogy egyik félénkebb , mint a másik.
Szeretném látni, ha én téged éjnek idején elküldenélek a temetőbe.
- No ennek temető sem kell, - vette fel Terka ujra a beszédet, - a legsíkabb, jártabb uton is megijed.
Tudja mitől ijed meg?
Mert valamit lát.
Valami kisértetfélét, mely csak neki jelen meg.
Mért nem láttam hát én, pedig mellette voltam, mikor sikoltott és holtra volt réműlve.
- Tudom az egészet, veled bolondozott.
- Nem bolondozott biz az.
Hazudik, ha azt mondja.
Állandó betegsége ez neki, a szerencsétlennek.
Hát talán Pali bácsi azt sem látja rajta, hogy fogy, soványodik lassan, apródonkint.
Mert öli, emészti az, a mit lát.
És miért látja?
Mert rossz a lelkiismerete.
Vivta a harcot konokúl, de Pali sem tágított.
- És miért lenne rossz a lelkiismerete?
Terka egyszerre bánatosan lecsüggesztette fejét, nem tudott hangot adni, nem birt vallomást tenni arról a borzalomról.
Vállat vont, szivére tette kezét.
- Nem tudom, csak tudok annyit, hogy ezt nem birom a fejemből kiverni, hogy hiszem , hogy gondolkozom rajta és magam sem tudom miért, de félek tőle, mintha vagy ellenem , vagy olyan ellen, kit nagyon szeretek, valami nagyot, irtózatosat vétett volna, vagy vétene valaha minden várható pillantásban az életben.
Félek, nagyon félek, hogy valami veszedelembe ejti ez még Pali bácsit is.
Oh, én sehogy sem szeretem ezt az egész dolgot.
Nem értett meg semmit, csak azt jegyezte meg reá:
- Mert nem szereted azt az asszonyt.
Pali megsimogatta az arcát s folytatta:
- No hát már most én mondom meg neked, miért nem szereted te azt az asszonyt.
Terka figyelt és szivén egy kis jótékony melegség suhant át.
De más jött, mint a mit várt.
- Azért nem szereted, mert Dorka Jancsit félted tőle.
Terka arcát a láng öntötte el.
- S maga ezt hiszi, Pali bácsi?
És rögtön érté, miért nem ért meg az semmit.
Sajnálkozással nézte végig érzelemtől égő nagy és szép szemeivel.
- Szegény Pali bácsi!
Pali ránézett, lelkén szivén végigrezgett e felsohajtás, nézett a szemébe mélyen , mintha szerette volna azt teljes jelentőségében megérteni.
S még ekkor sem látszott rajta, hogy ért abból valamit.
Nem örűlt meg.
Abbahagyta vagy félreértette a találgatást, s nem látott egyebet, mint rokonszenves elérzékenyűlést.
Szeliden megfogta Terka kezét:
- Különben is nem ez az, a miről legfőképen ohajtottam veled beszélgetni.
A mi titeket illet, arról kell beszélnünk.
Te könnyebben elmondhatod azt édes szülémnek , mint én.
Mert látod... tudod...
Erre akartalak kérni.
Pali ingujjával törölgette szemeit.
- De hát mit mondjak el édes szülémnek?
- Azt, hogy - folytatta Pali megindulással, - most lesz legjobb, ha elválakozunk.
Ne haragudjatok rám azért, az isten áldjon meg.
Most legjobban szolgál rá az idő.
Az idén jó termés van.
Ha elhagyom a házatokat, nem hagylak benneteket minden nélkűl.
De hát ne fakadj sirva, az isten áldjon meg.
A mit én meg te keresünk az őszig , összeteszszük és elosztjuk kétfelé egyformán.
A három süldőből is itt hagyok kettőt.
S mig Terka azt gondolta magában, mindezt csak nem engedi megtörténni az isten, Pali a beszéde végén tréfára fogta a dolgot.
- Aztán ki tudja, az őszön az uj boron, nem hoz -e más valaki is valamit a házhoz?
Terka szomorúan megcsóválta a fejét.
- Nem hoz a mi házunkhoz soha senki, Pali bácsi.
- Dehogy nem.
Tegnap is beszélte a részosztáskor.
Csak rajtad mulik.
- Ha rajtam mulik, el is mulik.
- De hát mi kifogásod lehet az ellen a szegény Dorka Jancsi ellen?
- Hogy egyebet ne mondjak: nem szeretem.
Mégis mondok egyebet is.
Az is mást szeret.
A régi nóta.
Pali már előre készűlt a mosolygáshoz.
- Ugy -e, ez is Gábris Marcsát!
És Terka észrevette, hogy e kérdésben már mégis több volt a savanyúság, mint a jókedvű gúny.
Szeme felvillant.
Az elevenre tapintott volna.
Rögtön rá is ütött a meleg vasra, nyomatékosan mondá:
- Nagyon egyetértenek.
Pali nem mosolygott többet, sőt meg is halványodott egy kicsit.
- Honnan tudod?
Mit tudsz?
- Láttam.
Tegnap reggel óta mindig azon mesterkedett, hogy csak négyszem közt beszélhessen vele.
- És beszélt vele? - kérdé Pali izgatottan.
- Nem beszélhetett, mert féltek a szememtől.
Pedig láttam az ábrázatjokról is, hogy nagyon szerették volna egymást megcsókolni.
Pali sohajtott és kérdezé mégis könnyebb lélekzettel:
- Te tehát azt hiszed, hogy valami szerelmes beszélnivalója van vele?
Pedig ő nem ettől félt és mégis bántotta a dolog.
Sietett magát vigasztalni.
Ha nem beszéltek egymással, nem is fognak.
Lesz gondja rájok.
Mert hogy az az asszony valamit akar a cséplésnél, az bizonyos.
De hogy mit, azt csak maga tudja, s ha valami bolond dolog akar az lenni, annak elejét kell venni.
- Hogy szerelmes beszélnivalója van -e vele, azt én nem tudom; de hogy van valami dolga vele, az bizonyos, mert mi szüksége lett volna különben Jancsinak félórával elébb elmenni a gép elindulása előtt hirmondónak, holott ezt a tőzekes gyerek szokta cselekedni.
Ez már szeget ütött fejébe.
Elárulta az izgatott sürgetéssel.
- Jer.
Menjünk, siessünk.
Ezen a gyaloguton elébe vágunk a gépnek, hamarább odaérünk.
De hát miért töri magát olyan nagyon oda?
A távolban a Csetneki tanyáján hatalmasan ugattak a kutyák.
Ugy látszott, épen akkor ért oda valaki.
Nem sokára ők is oda értek.
Bizonyosan Dorka Jancsi volt az, kit elébb a kutyák ugattak, mert az jött eléjök vig fütyöléssel.
Legelső gondja is az volt a híresnek , hogy Terkát akarta pajzánúl megölelni.
Az elodázta.
Pali pedig ugy nézegetett széjjel, mintha még keresett volna valakit.
Terka szerencsésebb volt.
Ő nem is keresett, mégis talált.
A jele ott volt.
Marcsának ott kellett elrejtőzve lenni valahol.
A gép is megjött, a banda előözönlött vig zajjal s a vig zaj vegyűlékében egyszerre csak Gábris Marcsa is ott termett előttök.
Honnan, honnan nem, előkerűlt.
Hetykén, vidoran kivánt jó estét a kackiás menyecske.
Mintha csak azt mondaná daccal az egész világnak: - Lám, hogy piros vagyok este is.
Lám, hogy nem félek este sem.
De bátornak érzé is magát, de elbizottnak, céljához ilyen közel.
Meg tudott volna erre felelni Terka is, de másképen: - Piros vagy, hogy ha megölelgetnek, nem félsz, ha van, a kit ölelgethetsz.
- Hát te hogy kerűltél ide? - kérdezé Pali megütődve.
- Tudtam, hogy ide jönnek, lelkem, - felelt Marcsa, mellé telepedve s a nyakát átkarolva, - hát hoztam egy kis vacsorát is, a mint megparancsolta.
Azt mondta rá:
- Igaz a! - de azért mégis nagyot nyelt a megnyugváshoz, s kétkedve fakgatta tovább : - De hát régen itt vagy -e?
- Nem!
Épen most jöttem, akkor léptem ide, mikor a banda.
Ime, itt volt Terkának az alkalom, hogy éleszsze a Pali gyanúját.
- Csak hoztál volna már egyuttal egy kis vizet is, - szólt közbe Terka csipősen.
- Máskor ne hagyd a korsódat a kúton.
Egy éles villám repűlt e szavakra a menyecske szemeiből a leány felé, s ugyanabban a pillanatban már tudott egy nagyot is kacagni.
- Ni ni, hát ennek mi baja velem!
S abban a pillanatban tudta, hogy az a leány már sorompóba lépett ellene.
Azt is tudta, miért.
Lenézte.
Gúnyosan elmosolyodott azon, hogy meghátráljon.
Nem olyan asszonynyal volt Terkának dolga, a ki fel ne találja magát.
Nagy mester volt a köd előttem, köd utánamban.
Nem is mozdult onnan, mégis kezébe tudott lenni már a korsó az egyetértő kéz által.
- Nem hagytam én ott a korsót a kúton, magam is ott voltam, lelkecském.
Hanem nem mertem elébb bejönni a kútról, mig a banda ide nem ér, sem a kutyáktól, sem ettől a hires legénytől, a kit a te szeretődnek mondanak.
S hogy a gyanúnak még jobban elvegye élét tréfás szóval akarta a dolgot elütni.
- Féltem, hogy megharap valamelyik.
Nagy vigan előmutatta a korsót.
De megfelelt az is neki.
- Aztán ijedtedben hajítottad ide a kúttól, olyan messziről, ezt a bazsalikomot.
- S nevetve vett föl a földről egy szál bazsalikomot.
- Jó messze el tudsz hajítani.
Tudniillik hazudni.
Felforrt benne a méreg.
Hogyan?
Ez a silány jószág, ez a gyenge, hitvány portéka akarná dolgaiba ártani magát, kifogni rajta, gyanúba hozni az előtt, a ki szereti.
S azért, hogy összerombolja óhajtásait, meggátoltassa szándékait, - megdönteni minden tervét akkor , midőn uj, boldog élet küszöbére akar lépni.
Midőn kezében van már a sok szenvedéssel , gyötrődéssel várt édes bosszúállás bizonyossága is, midőn elhatározta, megindította már a kivitel módozatait, midőn előre érzi annak minden gyönyörűségét.
Megszabadúl emésztő kínjaitól és élni akar nyugodt, boldog életet.
És akkor a sors elébe dob egy hitvány békalányt, hogy az lerontsa minden számítását , őt eláztassa az előtt, a ki őt szereti, hogy azután annak gyanúja, féltése megakadályozzon mindent.
S miért?
Megalázza őt azért, hogy magát szerettesse meg.
Arca lángolt s nagy gyűlölettel nézte végig.
- No lám, még rám fogná, hogy már régen itt vagyok, s hogy én ejtettem el azt a bazsalikomot, - nyelvelt s szóhoz sem hagyta többé jutni a lányt, s egész ügyesen más kerékvágásba csavarította a taligát.
- Hallod -e jámbor, ha félted tőlem a szeretődet, legalább legyen orcád, hogy ne mutasd.
Ha rossz vagy, legyen legalább a nyelved jobb nálad.
És hadart, pörölt tüzesen, vég nélkűl, mert a paraszt fehérnép csatájában: a ki szóval győzi, azé a diadal.
Terka e hatályos, erős pillantásban egyszerre bátran előállott, felkapta fejét , előrelépett, merőn a menyecske szemébe nézett, s mondani készűlt valami nagyot , valami váratlant, melylyel azt egyszerre lesujtsa, összezúzza.
De hát mivel bizonyítsa?
Csupán gyűlöletével?
Mindegy.
Jaj annak, a kit ez az asszony meggyűlöl.
Mindegy.
Keserű gyűlölettel rivalt rá:
- Hallod -e, Gábris Marcsa?
Jut -e eszedbe a mult szombateste?
Mit láttál akkor ?
Megmondjam, mit láttál akkor, Gábris Marcsa!
És készűlt egy nagy kitöréshez.
Hirtelen közbelépett Pali és ellökte onnan.
És aztán nem azt a menyecskét szólította meg, hanem őt.
- Ne nyelvelj, Terka.
Nem szégyelled magadat?
Ő volt megalázva, ő volt vérig sértve, s mégis a kit szeret, nem ő neki, hanem a másiknak ad igazságot.
Mégis ő neki ismétli:
- Eredj innen, mig jól van dolgod.
Ha ezt az asszonyt bántod csak egy szóval is még , nem nézek rád többet soha.
Szegény Terka.
Hogy csalódott, mikor azt hitte, abban, a kit szeret, mindig pártfogót fog találni.
És ah! milyen szabadon lélekzett föl az az asszony, milyen büszkén, hogy diadalmaskodott.
Fel sem meri többé emelni az a leány a fejét ő ellene.
S ha fölemelné, ha mégis fölemelné...
Gondolkozott.
Akkor tud valamit.
Nem tudhat, csak gyanít...
S ha gyanít.
Meg kell törnie, hatalmába kell keríteni, hogy ő adjon neki kegyelmet, ha akar, ne az ő neki.
A leány dacosan letörölte könyeit, sajnálta magát is, de sajnálkozott a szegény Pali vakságán is.
Oh istenem!
Hát már itt nem segít semmi?
Ha már a napnál világosabb igazságokat sem látja az a szegény Pali, még az sem segítene, ha világosan megmondanám neki, a mit gyanítok.
Nem segítene az sem.
Ha valakibe belebolondul az ember, csakugyan elmegy az esze egészen.
Csakhogy most az egyszer nem egészen igy volt.
Palinak mindamellett egy fulánk maradt a szivébe szakadva.
A kétkedés fulánkja.
S az a sötét holló is föl-fölrepűlt, a melyet a lány zavart föl fejök fölé.
Sem ezt, sem azt nem birta elaltatni, kibékíteni a menyecske ölelő karjai között, ki pedig növekedő gyűlölséggel gondolt a leányra:
- Azt hiszed, nem tudom, hogy ezt szereted, és ezért akartál eláztatni?
Pali meg mindig csak azt suttogta neki:
- De én akarom tudni...
Mindent akarok tudni.
És aztán mi történt, mi nem történt közöttük; az, a mi nem jár együtt a boldog szerelemmel: fáztak, reszkettek az egész éjszaka, mintha csak a fekete kutya ült volna ott mellettük.
A szegény Terka pedig búsan tenyerébe eresztette az állát s rá sem hallgatott Dorka Jancsira, ki bolondos tréfákban beszélt neki a szerelemről; - mert szörnyen ki volt nyulva abban a boldog önbolondításban, hogy a mai nap két fehércseléd majdnem bajba kapott értte.
No de ha a leánynak másutt járt az esze, a legénynél sem volt különben.
Annak meg folyvást az csengett a fülében, a mit az a kacki, dévaj menyecske mondott:
- Nem mertem bejönni ettől a hires legénytől.
Féltem, hogy megharap.
Hamis a szája .
Hamis a zúzája.
Hisz ez még többet akart neki mondani, mint a mire ráért az alatt a kis idő alatt .
Vajjon mit akart mondani, mikor ugy hizelkedett?
Ki is leste, mikor ugy éjfél felé Pali elkisérte hazáig.
Ott várta a majorba forduló uton.
Beszélt vele, - mikor Pali elment - szólt vele a megállapodás szerint.
Az megmondta azt a többit is, a mit mondani akart.
Hanem bizony hiába is mondanánk, nem volt ott sem csók, sem ölelés; arra is, a mit a menyecske beszélt, mi tűrés-tagadás, Dorka Jancsi csak megvakarta a fejét.
Ha megvakarta is a fejét, de azért jó reménység fejében mégis csak felcsapott.
S keze a Marcsa kezéből levándorolt a csizma szárába.
Bár ugyanazon éjszaka a géptől elveszett két gugyela kóc, meg a Matus Terának egy viselt szoknyája ama tiz polyvarázó közűl, melyben száz macska nem birt volna megfogni egy egeret, mégis, tudja isten, ugy nyomta a Dorka Jancsi szivét a holnapi nap, mintha forró puha kenyeret evett volna.
A csizmaszárát meg égette a foglaló.
Majdnem ugy gondolkozott, mint Pali.
Csak valami isten csodája megmentené attól a holnapi naptól.
De Pali arra is gondolt: bármi legyen, a mit az a bolondos asszony feltett magában , nem szabad annak megtörténni.
Hiszen ott lesz ő, ő lesz az, a ki azt megakadályozza.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE