Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Komáromi János
Nagy leányka, kis legényke
Keletkezés ideje
1930
Fejezet
22
Bekezdés
2039
Mondat
3909
Szó
38374
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
V. (NÉVNAPI KÖSZÖNTŐ S EGYEBEK)
Ez már régebben történt.
Édesanyjuk nevenapja közeledett a tavaszon s e nap természetesen köszöntőversek elszavalásával volt szoros kapcsolatban.
Ágnes - példátlan elfoglaltsága mellett is - egy-kettőre megtanult egy tizenhatsoros verset, amelyet egyik költő-barátom szerzett kizáróan erre az alkalomra.
De már Jánosnál bajok voltak.
János negyedik évét taposta mindössze idei áprilisban, mindazáltal már akkor is ádáz egyéniség volt.
Hiszen névnapi köszöntőül összevissza egy négysoros versikét ütöttem össze a számára én magam s még azt is sokallotta.
Igy történt aztán, hogy csak két sort tanult meg a négyből.
Pedig mennyit kapacitáltam , boldog Isten!
Hogy semmi gyanut ne fogjon az anyjuk, már tiz nappal előbb megkezdtük a délelőtti sétákat a Városligetben, amelyek persze azt a célt szolgálták kizáróan, hogy János feltűnés nélkül tanulhassa meg a köszöntőt.
És alighogy elhagytuk a kaput, rászóltam:
- Most pedig halljuk a verset, János fiam!
És János mondani kezdte készségesen, miután előbb nyelt egy nagyot:
Jó anyukám, kivánom:
Az Isztenke megáldjon!
Itt megállt.
- Mondd csak tovább! - biztattam.
- Még két sor van hátra!
János ilyen alkalommal fölnézett rám, nagyon komolyan:
- Mál én többet nem tanulok!
- S miért?
- Azélt, melt akkol fájni fog a fejem...
Igy aztán hagytam a két sort: nem zaklattam többet.
Mindössze arra hivtam föl a figyelmét, hogy a névnapi ebéd előtt ne próbálja mondani a verset, ha mamája is a közelében van.
János ezt megígérte s meg is tartotta a fogadalmat.
De egész eredeti felfogásban.
Tudni kell, hogy délutánonkint az anyjuk Ágnes kisasszonyt késziti elő a másnapi leckére, János pedig a sarokban játszik azalatt.
Hol az autóját pucolja, hol a nyergeslovának ad kenyeret olyankor.
Azt állitja, hogy a kenyeret szereti a ló , különösen ha lekvárral kenték be előbb.
A lekváros kenyeret ugyan ő szokta megenni minden esetben, de ez most nem tartozik ide.
Annál följegyeznivalóbb azonban, hogy János elárulta magát egy ilyen délután .
Kétszer is.
Szigoruan lelkére kötöttem, hogy a verset mondogassa magában olyankor is, ha én nem vagyok mellette: arra vigyázzon csupán, hogy a mamája meg ne neszeljen valamit.
Nos, egy ilyen délután, mikor az anyjuk Ágnest hallgatta ki, Jánosnak eszébe jutott: hibátlanul megy -e a vers?
Suttogva nem tud ugyan beszélni, inkább félhangon dörmög, mint egy kis mackó, ám mentségére irjuk ide, hogy háttal fordult az anyjának s ugy kezdte felmondani magának a névnapi köszöntőt:
Jó anyukám, kivánom:
Az Isztenke megáldjon!
Az anyja egyszerre felfigyelt s abban a szempillantásban tudta, miről van szó.
De még mielőtt folytathatta volna a leckét, János hátrafordult:
- Anyukám, ugye, szemmitsze nem halottál?
- Semmitse hallottam, kisfiam, - csillapitotta le az édesanyja.
Teljes megnyugvással tette hozzá erre:
- Akkol jó.
Melt apuka mondta, hogy te szemmitsze ne halljál meg!
A mamája - mit tehetett volna egyebet? - elérzékenyült erre a szörnyü titoktartásra.
Igy jött el a névnapi ebéd ideje, amikor is - virággal a kezükben - föl kellett köszönteni az édesanyjukat.
Először Ágnes került sorra s meghajtván magát kecsesen, elszavalta a maga tizenhat sorát, persze megfelelő hanghordozással s azzal átnyujtotta a csokrot.
Most következett volna János.
Hát bele is kezdett, nem minden meglepetés nélkül .
Először egy nagyot nyelt s elfujta a maga két sorát.
Ott azonban nem állt meg , hanem - egy másodikat nyelvén - nagy elszántsággal darálni kezdte:
A mi cicánk félhez akal menni,
A szomszédé el akalja venni,
Édesz cicánk ne hadj itt bennünket:
Ki fogja meg a mi egelünket?
Az édesanyja egyszerre tudta, miről van szó: János - vershosszuságban - nem akart lemaradni a nénje mögött s anyja tiszteletére igy akarta kipakolni most minden tudományát.
- Elég lesz már, kisfiam!
Elég lesz! - próbálta csillapitani a mamája.
János azonban mindenáron tul akart tenni a nénjén, tehát ismét nyelt egyet s ugyanakkor a harmadik versbe csapott bele:
Házaszodik a lapát,
Elveszi a pickafát,
Vőfél lesz a cénvonó,
Noszolólány cakajtó...
Édesanyja eléjetárta a karját:
- Nagyon szép volt, kisfiam!
Gyere, hadd csókoljalak meg!
Ámde János előbb még egy negyedik költeményt is felmondott és csak akkor adta át a maga virágját, miután először illedelmesen meghajtotta magát s mellesleg szippantott egyet az orrán.
Mert ilyen ádáz ember!
Halálig ellene van mindennemű tudományos vagy egyéb kulturális törekvésnek, annál féktelenebbül rajong ellenben a természetért , melynek nagy bolondja ő.
Ha egy-egy turistaut előtt állunk, már napokkal előbb megkezdi előkészületeit.
A leglázasabb izgatottsággal.
Mindenekfölött apró hátizsákját kaparja elő az ágy vagy valamelyik divány alól s viszi az anyjának azzal a tiszteletteljes kéréssel, hogy a hátizsákot ne csupán kefélje ki, hanem vizsgálja meg, nem lyukas -e valahol?
Aztán a hegymászó botját keriti meg, amelyet nyomban kötelessége megmosni a házileánynak, lévén a bot kampótól vashegyig merő sár.
Amiből következik, hogy János legutóbb rettenetes sárban kotorhatott vele valahol.
Nem kerüli el figyelmét a turistacipő sem , melynek talpába nemrég szöget volt kénytelen verni a suszter.
János követelte igy, miután egyik kirándulása alkalmával észrevette, hogy a turisták cipőinek talpa televan szöggel.
Azóta, hogy az övé is szöges, minden indulás előtt fényesre kell pucolni a szögeket a leánynak.
János azt állitja ugyanis, hogy igy gyorsabban tud fölmenni a hegyre.
Vasárnap reggel szoktunk utrakelni rendes körülmények között.
Akkorára János is kifogástalan turistává alakult át.
Fején csibészkalap félméteres fácántollal, kezében kampósbot, alul vasheggyel , lábán kurta nadrág, mely szabadon hagyja a térdet, ahogy azt ma már csak innsbruckvidéki hegyilakóknál látni, de ott is vasárnap délután túlnyomórészt , amikor ősi diszben leereszkednek az apró városkák uccáira.
Hátán pirinyó turistazsák puposodik, mely - édesanyja figyelmes gondoskodásából - tömve van minden jóval, hogy ne maradjon éhen a fia, ha netán el találna tévedni az irdatlan budai hegyek között, amelyek sürüjében köztudomás szerint bölények , sárkányok, rézkigyók s kiálló-fogu Murkulábok leselkednek az arratévedt turistákra, különösen ha olyan négy év körüli ifjuemberek még csupán.
Akad pedig a hátizsákban sok minden: csirkeszárny, csokoládé, citromos tea s elsősorban sok-sok sütemény.
S a hátizsákra oda van kötve végül a mackó is.
Hadd lásson egy kis világot!
Akkor aztán indulhatunk.
Édesanyja különösen szivére köti a bucsuzásnál, hogy vigyázzon az apjára, János olyankor megnyugtatón bólint az anyjának:
- Vigyázni fogok lá!
Már az uccán kocogunk ketten a nagy botokkal, elszánt turisták.
A villamoskocsiban minden utas mosolyog az önérzetes kis hegymászó emberen s beletelik háromnegyedóra, mire kiszállunk a fogaskerekü állomásánál.
Itt kezdődik a kapaszkodó, amely tartani fog attól kezdve egészen az egykori Normafa helyéig.
Mert egy vérbeli turista nem vitetheti magát fogaskereküvel a tetőre , hogy nevesse a világ!
Megyünk-megyünk az emelkedőn: János dühösen kapaszkodik és mert csodásegü délelőtt van, lépten-nyomon kirándulók érnek utol, akik - hosszabb lábaikkal - sietve húznak el mellettünk.
De a dacos kis turista előtt, - akinek fácántolla hegyesen bök s hátizsákjára legbizalmasabb barátja, a mackó van rákötve, - megállnak egy pillanatra s nevetve figyelmeztetik egymást:
- Nézzétek már ezt a tökmagot!
János persze hogy hallja a fölényes megjegyzést s ahogy kissé elmaradunk ketten , megáll, rámnéz és sértett önérzettel szól:
- Mindig csak lólam beszélnek!
Megáll azonban máskor is.
Olyankor annyit mond:
- Apukám, tölöld meg a hajamat, melt igen vizesz vagyok!
Ami érthető is.
Aki annyi fujtatással töri magát a csucsnak, annak muszáj izzadnia.
Különösen ha a nap is élesen vág.
Alattunk már az Uj Szent János-kórház, messzebb mind laposabbra megy le a Hármashatárhegy, amikor megint csak megáll János.
Megáll s könyörögve pillant reám:
- Apukám, olyan éhesz vagyok, hogy mindjált meghalok!
Hát ez az.
A halálos éhre való figyelmeztetés pontosan következik be minden félórában s ez a körülmény az, amely fölötte meglassítja előnyomulásunkat .
Leülünk hát és eszünk.
Mire elérnők a Svábhegy szélső villáit, éppen háromszor pihentünk le falatozni.
A közbeeső időt mesékkel kell kitöltenem, amelyek - nem is kell talán hangoztatni - legérdekesebb meséi a világnak, mióta egyáltalán akadnak ilyen apró turisták, akiknek főpassziója a mesehallgatás.
Hogy mi minden nincs azokban a mesékben!
Előbb azonban, a svábhegyi villák északi szélénél, meg kell állni, mert János is megállt:
- Apukám, olyan éhesz vagyok, hogy mindjált meghalok!
Harapunk hát valamit s felcihelődvén, ujból mesemondás következik.
E rendkívül módosított mesékben szerepel például Toldi Miklós, aki ugy odanyekkentette a cseh óriást, hogy a szerencsétlennek leesett a nadrágja.
János nagyot kacag a hencegő pemák vitéz csuf elvágódásán s elégtétellel teszi hozzá:
- A magyal ember mindenkit megvel!
Szó esik e mesék során a Mackó-családról, melynek feje többizben is üzent már , hogy látogassuk meg őket egyszer budai barlangjukban.
Persze Jánost se felejtsük el magunkkal vinni!
Nem érdektelen az a másik megtörtént eset sem , mikor a szürke ló oly pokoli furfanggal csapta be a farkaskomát, ki a bőrével fizette meg e rút rászedetést.
És igy tovább.
Aközben ama hely felé közeledünk, hová - a Normafa alá - párosával jártak szerelmesek egy boldogabb korban, előbb azonban rövid erdőn kell áthaladnunk .
János fantáziája felgyul s lépten-nyomon biztosit, hogy fenevadakat lát a fák mögött.
Egyszer egy oroszlán forgatja rá a szemét, majd egy sündisznó pislog feléje gyanusan s ha nem lenne kéznél az apja, Isten a megmondhatója, micsoda vége lenne egy ilyen védtelen emberkének!
Déltájt ottállunk a Jánoshegyi kilátótorony előtt s megfelelő pázsitos után kutatok, mert János jóideje zaklat már:
- Olyan éhesz vagyok mál, hogy mindjált meghalok!
Külön is hozzáteszi, hogy cseppet sem fáradt, csak együnk már valamit.
Persze a legénykedésnek is vége egyszer s mire a Zugligetnek kezdünk aláereszkedni , egyre sürübben meg kell állni, némi pihenés céljából.
Estére hajlik már, mikor egy kurtakocsma udvarán üldögélünk, a fák alatt.
Én sört rendelek, János szódát iszik, de mind laposabbakat pislant felém s a feje mind sürübben lenyaklik.
Hát bizony, a fiatalembert alighanem a hátamon fogom hazaszállitani.
Mint rendesen.
Ugy is lett.
A villamoson már elszunyókált s ez nagy szerencséje volt.
Mert mindenki mosolygott rajta, még az is, akit bú epesztett volna egyébként.
Dehát lehetett is.
A fácántalun, mely a levegőbe szurt, a hegymászó kis bakancsokon, s a hátizsákon, a rákötözött mackóval.
Maga a hős aludt mélyen.
Egy idősebb ur annyira nevetett, hogy kijött a könnye:
- Micsoda egy elszánt turista!
A villamosmegállótól, ahol leszálltunk, csakugyan ugy cipeltem hazáig, amint előreláthatta minden gondolkodó ember.
A hátamon.
Ám az ilyen végelgyengülés csak egy-egy nagyobb tura után szokott bekövetkezni nála.
Mert vérmérséklete szerint fickándozó természet, sőt vannak egyéni akciói is, amint ez nyomban ki fog derülni.
A legutóbbi nagyvakáció előtt, csaknem a vizsgák hetében már, különös fölfedezésre jutottam.
Megtudtam véletlenül, hogy Ágnes kisasszonyt , valahányszor hazafelé tart az elemi-iskolából, egy udvarias ifju kisérgeti egészen a kapuig s ott elbucsuzik tőle annyira előzékeny formák között, hogy az már több volt, mint gyanus.
Később kinyomoztam, hogy a tettrekész lovag egy osztállyal jár följebb őnagyságánál, vagyis a harmadikba.
Ahogy a szobába lépett volna s üdvözölvén szüleit, letette a táskáját, eléje álltam:
- Mi az, kisasszony?
Hát téged már fiatalemberek kisérgetnek?
De a fruska nem jött zavarba tulságosan:
- Egy uccában lakunk, apukám.
Igazán nem tehetek róla!
János is jelen volt e raportnál.
Némi fejcsóválás közt szóltam aztán:
- Ha mégegyszer meglátlak vele, megmondom a tanitónéninek.
Különben János az udvaron szokott játszani ugyis és ha azzal a legénnyel lát együtt, bejelenti nekem.
János, kinek a gyöngédebb nem iránt érzett ellenszenve köztudomásu, azonnal felajánlkozott:
- Apukám, vigyázni fogok lá a kapu mellett.
Azzal el is felejtettem az egészet.
Másnap déltájt, ugy tizenkettő előtt, benyit hozzám János és azt kérdezi ártatlan képpel:
- Mikol gyön haza Ági, apukám?
- Tiz perc mulva, kisfiam.
S tovább babráltam valamin, nem gondolva semminemü áskálódásra.
Igy mult el tiz-tizenkét perc, amikor váratlanul arra ütöm fel a fejemet, hogy János befelé fut a kaputól, végig az udvaron, föl a lépcsőházban s aközben torkaszakadtából kiabál:
- Megint avval a fiuval gyön Ági!
Az lesz neki a félje!
Az lesz neki a félje!
Csak akkor riadok rá, hogy ez a mihaszna ember a kapu mögött leskelődött a nénjére.
Különben előttem áll már, lihegve a sietségben s kézzel-lábbal magyaráz:
- Apukám, veld meg Ágit, melt az a fiu lesz a félje!
Intek, hogy hallgasson.
Akkorra benyit a nénje s ahogy meglátja öccsét, a drágalátost, kipirulva szól rá:
- Csak árulkodj, hékás!
Megállj!
- Hát megint csak az a fiatalember kisért a kapuig? - kérdem némi zavarral.
A kisasszony ugy felel, mint aki már kezdi unni a dolgot:
- Apukám, én igazán nem mondhatom neki, hogy menjen az ucca másik oldalára.
Lásd be, kérlek!
Hallgatok, mert nem tudom, mint vágjam ki magamat.
Később ránézek Jánosra:
- Nem illik leselkedni, hé!
János szemlátomást megütődik, de nem szól semmit.
Aztán a másik szobába mennek át mind a ketten s hosszu hallgatás következik.
Azalatt egy uj könyvet vágok fel .
Igy telik el öt perc.
Akkor egyszerre a János hangját hallom, amint suttogva vigasztalja nénjét a szomszéd szobában:
- Cak szétájjál mindig avval a fiuval...
Többet szohasze nem mondom meg apukának...
( 1927.)
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE