ÖTÖDIK FEJEZET,
amelyben érintve van Cziczu pillanatnyi nagy félelme, szó lesz a szép kisasszony és Barla Jóska találkozásáról, úgyszintén az elekció és legáció mibenlétéről. A szublégátus csókot kap.
Reggelente dér csillogott.
Köd ült már a Berek, meg a távoli Longerdő fái alatt s a madár nem szólt az iskolakertben.
És mert itt volt az idő, mikor a legelszántabb akarat mellett sem lehetett tovább halasztani a fűtést, hát fűteni kezdtek a diákok.
Ám ugyanakkor csodálatos tünetek mutatkoztak a Héczén meg Kispatakon, ami valóságos forrongást idézett elő az egyszerű nép körében.
Végül azonban beletörődtek a változhatatlanba.
Nyiltan tárgyalták például, hogy Kispatakon egy-egy hajnal előtt kerítések tüntek el cölöpöstül, mialatt a Héczén kapuk keltek vándorútra s ha a gazda, elővigyázatból, leláncolta volna a kaput, hát a lánc is elment a kapuval.
Ugyanakkor fölmerült a gyanu, hogy a temetőben megfogyatkozott volna a fejfák száma.
Mivel azonban előzően senki sem számolta össze a fejfákat, nem lehetett tudni biztosan, kevesebb fejfa van-é a temetőben , mint volt a hideg előtt?
Egyáltalán semmi sem volt bizonyos.
Kivévén azt az egyet, hogy Cziczu valamelyik estén csaknem az eszét vesztette egy képtelennek hangzó esemény következtében.
Tudni kell mindenelőtt, hogy a Cziczu-dinasztia szemközt lakott a kollégium északi sarkával, az úgynevezett "Kolozsvár" -ban, ott is a ház egy félig pinceszerű boltjában, hol is az első helyiség a szatócsboltot jelentette , melyből talán egy százada éltek a Cziczuk, míg a második helyiségben laktak a Cziczuk, egymás hegyiben-hátában.
Hogy mikor költözött be Patakra az első Cziczu, senki nem tudta, de bizonyos volt, hogy már Kossuth Lajos idejében itt vívta reménytelen harcait az ádáz mendursereggel.
A Cziczuk számát sem tudta senki, mert olyan sokan voltak.
Mindig akadt egy öreg Cziczu kikopott veres szakállal s legalább tizenöt kis Cziczu libegő hajpamaccsal a füle előtt.
A kis Cziczuk aztán szétmentek a világba s ha az öreg megtért Ábrahám kebelébe, már a helyén volt egy másik pót-Cziczu s tizenöt év mulva újból tizenöt fiók-Cziczu hemzsegett a sötét boltocskában.
Mindig fogytak és szaporodtak a Cziczuk.
A dolog, mely az ez idő szerint való öreg Cziczuval esett meg, egyetlen volt a maga nemében az összes Cziczuk között.
Történt eszerint, hogy a hideg napok beálltával az öreg Cziczu egy késő estén a ház mögé ólálkodott el, abba a kalitkaszerű alkotmányba, ahová császárok-királyok sem járnak ménlovon.
Kevés idő multával úgy rémlett Cziczunak, hogy két alak suttyong feléje lábujjhegyen, amire ijedtében bereteszelte az ajtót.
Aztán úgy rémlett neki, hogy a két éjszakai látogató jobbról és balról lehajlik szuszogva s mivel a keskeny alkotmány nem volt földbeásva, csupán négy fatöckön állt, Cziczu nagy ijedtség közt tapasztalta, hogy az alkotmánnyal együtt fölemelkedik s megindul a levegőben.
Kelepelt a foga, mert sejtette, hogy viszik, de arról sejtelme sem volt, hogy hová?
Ő csak ült odabent és vacogott, mialatt a két éjjeli vállalkozó vitte, egyre vitte.
Cziczu az alkotmány hasadékán kipislogott egyszer s nagy döbbenetére a kollégium egyik lámpását pillantotta meg .
Rémületében gyilkost és segítséget kezdett kiabálni odabent.
Abban a pillanatban egyszerre leejtették.
Cziczu - úgy álomszerűen - hallotta még , hogy mintha nagy lábdobogás közt menekült volna a két megátalkodott alak , aztán ő is kipattant az ajtón s futni kezdett a Kolozsvárnak.
Ott fölverte a házat, az összes Cziczuk lámpásokkal, botokkal rohantak a kollégium elé, ám amire odaértek volna, senkit és semmit nem láttak.
Üres volt az utca: egy lélek sem mutatkozott a gyalogjárón.
Először az volt a föltevés, hogy Cziczu hallucinált talán, ám amikor a ház mögé mentek, bánatos szívvel tapasztalták, hogy csak a négy töcök állt ott, ahol szükségszerűleg egyébnek is állni kellett volna.
Másnap, harmadnap nyomozni kezdtek az összes Cziczuk, de tökéletes hatástalansággal.
Semmi se volt bizonyos, talán még az sem, amit Bunkó mesélt el később baráti körben.
Eszerint Bunkó és Patzok Béni, akinek malomkő-elmélete abszolut csődöt mondott az ordító hidegben, egy éjjel az állomás irányába ólálkodtak el.
Ott kiválasztottak egy talpfát s alászusszantván magukat, vinni kezdték vállon.
Bunkó elül, Patzok hátul.
Csöndes éjszaka volt, csak a hideg ropogott s még nem jött fel a holdvilág.
Ők ketten az iskolakert leghátulsó útján nyögtek a slipper alatt s óvatosan közeledtek a kertkapu felé, mikor a zuzmarás bokorból kiugrott valaki a hátuk mögött s elkiáltotta magát:
- Tolvajok!
Fazsiványok!
Elfogni őket!
Bunkó és Patzok abban a szempillantásban lelökte a talpfát, amely döngve gurult néhányat, ők ketten pedig futni kezdtek feneketlen iramban.
S mivel alapos volt a föltevés, hogy Szueta, az iskolakert csősze rivalt rájuk , ennélfogva Patzok az állomásnak iszkolt visszafelé, mialatt Bunkó áthajította magát a kőfalon s odaát olyant dobbant, mint egy búzás-zsák .
Csak éjfél után találkoztak össze megint a főiskola előtt s ekkor iszonyatos gyanu villant beléjük.
A kollégium másodikemeleti sarokszobájából ugyanis , ahol Korpa János lakott két mendurral, világosság ütődött ki s olyan zaj hallatszott le, mely csak fűrésztől származhatott.
Patzok és Bunkó káromkodott néhányat, mert sejtették, hogy Korpa gyanut fogott rájuk az este, leguggolt a bokorba s miután ők ketten idáig hozták a slippert , megugratta őket, ő aztán a talpfát félvállra emelvén, felbotorkált vele a második emeletre s ott letévén óvatosan, fölverte a két mendikánst:
- Most pedig fűrészelni, fikák!
Korpa János ugyan, amikor Patzok és Bunkó kérdést intézett hozzá bizalmasan , mosolygott és csacsiságot emlegetett és így soha nem került ki semmi .
Egyáltalán bizonyosat nem lehetett tudni e tekintetben.
Máskor is előadódtak hasonló esetek: nem érdemes szót vesztegetni rájuk.
S különben is mit csináljon a diákember, ha a fa ára előzően el találódott danolódni a Gyöngytyúkban vagy a Kürtben, ha pénz már nincs, hideg ellenben van.
Délelőttönkint tróconi, meg károlyfalvai fuvarosok álltak meg a kollégium előtt szekérfával s alkudozni kezdtek a nagydiákokkal, meg a háziasszonyokkal.
Már ahogy lehetett.
A két Zólyomi meg Barla Jóska is kivonult egyszer s alapos huzavona után megegyeztek az egyik fuvarossal .
Egész szekérre.
A fát lehajigálták aztán a Vitkóczy-udvarban, a fatartóban már a Jóska kötelessége volt beraktározni s egy nyekergő kecskelábon ő aprított fel mindent egy síró fürésszel, meg egy kis baltával.
Olykor a fiatalabbik Zólyomi is segített valamit, de az oroszlánrész az ő mendurvállaira nehezedett.
Azért mendur a mendur!
Két hétig fürészelt és aprított.
Akkorára tele lett a keskeny fatartó, de még az ágyak alja is , fulásig.
És attólfogva az ő gondja volt a fűtés: délután alighogy hazatért az iskolából vagy a tornaóráról, reggel pedig még virradatkor, ha fölverte az ébresztő óra.
Minden mendur peckás is egyszemélyben.
De legalább meleg volt s a dohogó vaskályha mellett mesebeli álmait színezgette, különösen, ha senki nem zavarta.
Egy ilyen magányos szombat délután, éppen hogy végzett volna a magyar dolgozattal s Tatár Miskáékhoz készült átmenni, Fehér Pista nyitott be hozzá.
Rövid prémes kabátban jött, ezüstfogantyús sétapálcával s persze elegánsan:
- Igenis Fehér úr, kérem szépen!
- Barna úr talán SzivósGéza úrhoz ment át, mert mondták, hogy pályáznak az Erdélyi önképzőkörbe s felolvassák egymásnak szerelmi verseiket.
Miklós úrnak pedig tornaórája van...
Tessék helyet foglalni Fehér úr, kérem szépen...
Fehér Pista leült s körülnézett:
- Kedves kis szoba s jó meleg van.
Hát a tanulás hogy megy, fiú?
- Köszönöm kérdésit Fehér úrnak, jól.
- Rendben van.
Azért jöttem, hogy ráérnél-e vagy egy órára?
- Igenis, Fehér úr.
Most már nincs semmi dolgom s holnap úgyis vasárnap lesz.
Fehér Pista kigombolkozott, előkereste a pénztárcáját, maga elé tette az asztalra s miközben Barla Jóska kíváncsian várta, mi lesz, így szólt hozzá:
- Figyelj ide, hogy mindent úgy csinálj meg, ahogy mondom neked.
Itt van három forint.
Ezzel a pénzzel elmégy a hercegi várba, a kertészhez .
Megmondod neki, hogy én küldtelek.
A három forintért rendelsz nála egy igen-igen szép virágcsokrot, megvárod, míg a kertész elkészíti az üvegházban s külön megkéred a nevemben, hogy az egészet csomagolja be papirosba.
Megértetted?
- Aztán... de nagyon figyelj ide!
A bokrétát elviszed a Fodor Bandi úrék házába.
Lakik ott egy kisasszony, úgy hívják: Mária kisasszony.
Talán láttad is már.
- Igenis, Fehér úr, kérem szépen.
Fehér úr szokott vele járni.
Olyan szőkés-formájú... - s a kezével mutatta, milyen formájú.
- Az.
Hát a bokrétát elviszed majd a kisasszonynak, mert holnap lesz a születésnapja.
Átadod neki, de azt el ne áruld, ki küldi.
Itt van még egy korona, ez a tiéd lesz.
Megértetted?
- Igenis.
Fehér úr.
Egyszerű dolog az egész.
- Hát persze, hogy egyszerű - mosolygott még mindig az elnök.
- Csak aztán el ne rontsad valahol.
No, szervusz!
- Alászolgája! - és kikísérte az udvarra.
...Valami félórával ezután Barla Jóska vígan trappolt a kollégium előtt újságlapba csomagolt, hatalmas csokorral.
A Szemere-utca felől éppen Czompó Simon jött szembe Orémusszal, a Közlöny színházi referensével.
Azóta, hogy a Joghallgatók Egyletének elnöke minden diszkréció nélkül félredobta őket a nyeregből, amelybe még mind a ketten csak felkapaszkodni készültek , kibékültek egymással s ez idő szerint tökéletes volt köztük az összhang .
Éppen a kaszinóba indultak, hogy félrehúzódván ott valamelyik sarokba , gyökeresen megvitassák azokat a módozatokat, melyek az Ifjúsági Közlöny színvonalát tetemes mértékben emelni lettek volna hivatvák.
Czompó észrevette Barla Jóskát:
- Nem mondhatom meg! - kiáltott vissza a mendikáns.
- Megállj csak!
Hová viszed ezt a virágot?
Barla Jóska nem is felelt, mert a Fodor-ház felé trappolt már akkor.
Czompó utánanézett darabkát s akkor így szólt Orémuszhoz, persze nem minden szatira nélkül:
- Őnagyságának holnap lesz a születésnapja, az elnök úr ergó kutyakötelességének érzi, hogy kedveskedjen szíve oltárképének.
Barátom , Orémusz, ha meggondolom, hogy valamikor tereád fenekedtem s terveimet éppen azzal a Fehér István nevű úrral beszéltem meg, aki akkor már magában röhögött mindkettőnkön, hát sokszor nagy kényszert érzek, hogy pofonüssem magamat.
Már arra is gondoltam, hogy belekötök, kardom elé állítom s káposztának vagdalom szét.
Mit szólsz hozzá?
- Batagell - csapott a levegőbe Orémusz.
- Először: az a hölgy méginkább elbízná magát, amire semmi szükségünk.
Másodszor: egyéb lányok is vannak még Patakon, akikkel érdemes foglalkozni.
Harmadszor és legvégül: párbajt ne akarj, mert amilyen koncepció-nélküli alak vagy, Fehér Pista okvetlenül leszelné valamelyik füledet...
- Gondolod? - kérdezte nyugtalanul Czompó.
- Szent meggyőződésem - mondta fesztelenül Orémusz.
Barla Jóska lihegve ért ezalatt a Fodor-ház kapujáig s ott pillanatra megállt, hogy kifújja magát keveset.
A zöld stafétli mögött négy-öt fenyő setétlett, a fenyők mögött csinos ház, még amögött kert következett az egykori vársánc meredekjén le, a Bábagödör legaljáig.
Tarolt volt a kert: az orgonabokrok, a taramiskfák s odébb a szilvafácskák dideregve húzódtak össze a hóra váró alkonyatban.
Barla Jóska végigsietett a kavicsos utacskán s felszaladt a három lépcsőn.
Az előszobában a szobalánnyal találkozott.
Ahogy meglátta a nekipirult mendikánst, kötekedve kérdezte:
- Nono, úrfi...
Talán kurizálunk valakinek!
Barla Jóska úgy félvállról felelt a lánynak, mint akire nem tartozik a dolog:
- Azt maga ne kérdezze.
Inkább mondja meg, hol van Mária kisasszony?
- Ujjé! - mulatott a leány.
Tessék urficska, tessék!
Erre ni, jobbra.
Menjék csak be az ebédlőbe, mindjárt szólok a kisasszonynak.
De hogy micsoda egy nagy férfi maga, hallja-e!
Nevetve hagyta ott az ebédlőben.
Barla Jóska körülnézett a szép és tágas szobában, melynek terraszra nyíló széles ablakain s üvegajtaján el lehetett látni az Ó-Bodrog kanyarodójáig, szemközt pedig, a Bábagödör túlsó magaslatán a héczei kertek hallgattak az enyészetben.
Zongora állt az egyik sarokban s az asztalon éppen uzsonnához terítettek.
Barla Jóska a cserépkályha mellé állt, két kézzel fogta a csokrot s alig volt ideje körülnézni a szobában, mikor ruhasuhogás ütötte meg a szemközti nyitott ajtó felől.
Amire fölnézett volna, már jött feléje a kisasszony.
Olyan kurtaujjú ruhában, hogy könyökön felül szabadon maradt a két karja.
Mosolyogva jött.
A mendikáns mélyen meghajtotta magát:
- Barla Jóska I. B. osztályú tanuló vagyok s ezt a virágot hoztam a kisasszonynak...
A leány mosolygott hosszú szempillái alól és mialatt mosolygott, gödröcske támadt a szája szélén.
Átvette a bokrétát, bontogatni kezdte s ahogy kihámozta a papirosból, benyitott Fodor néni.
Jóska az őszhajú asszonynak is bemutatkozott.
- Erzsi néni!
Erzsi néni! - ujjongott a leány.
- Nézze csak, mit kaptam!
A néni elégedetten bólintott.
A leány a zongorához lépett s hatalmas vázába állította a bokrétát.
Aztán Jóskához fordult vissza, aki még mindig mereven állt a kályhánál.
Úgy tett, mintha semmit sem tudna:
- Micsoda meglepetés!
Aztán mondd csak, te Jóska, ki küldi nekem ezt a virágot?
A mendikáns komolyon felelt:
- Azt én sohase árulom el!
- S ugyan miért? - incselkedett a leány.
- Azért kérem, Mária kisasszony, mert meg van tiltva!
A leány odament hozzá s kivette kezéből a sapkát:
- Hát ha már itt vagy, nem eresztünk el.
Az ilyen ritka vendég velünk szokott uzsonnázni.
Úgy-e, Erzsi néni?
- Természetesen - mondta a néni s mialatt leült az asztalfőre, ő is mosolygott.
A leány szintén leült s Jóskának szemközt mutatott helyet.
És Barla Jóska cseppet sem bánta volna, ha nem marasztalják itt.
Mert a néni keveset szólt ugyan, inkább csak helyeselt itt-ott, de annál többet bajlódott Jóskával a leány.
Őmaga tett cukrot a kávéjába, kaláccsal traktálta s igen finom maradt hozzá.
Ám Jóska úgy érezte mégis, hogy ez a nagyon szép és nagyon előkelő kisasszony alighanem kötekedik vele.
Mert egyszer csak - az asztal fölött - a szemébe nézett dévajkodva:
- Hová való is vagy, te Jóska?
- Verhóra, kérem szépen, Mária kisasszony...
- No, akkor megfogtalak! - s az asztalon át megfogta a kezét.
- Mert Fehér István úr is odavaló!
Jóska észrevette, hogy baj van.
De nem hagyta magát:
- Ő is odavalósi.
De a virágot mégse ő küldte, kérem szépen...
- Ejnye, Jóska - csóválta fejét a leány, de annyi sajnálkozással, hogy a mendikáns megzavarodott.
- Hát nekem se mondod meg?
- Nem lehet, kisasszony, mert igen rámparancsoltak.
Nagyon kikapnék.
A leány összevonta a szemöldökét:
- Ugyan kicsoda?
Ki mert veled ilyen hangon beszélni?
- Nem mondhatom meg, kisasszony...
Nagyon megigértem...
A leány felállt, odament hozzá, két meleg tenyerébe fogta a Barla Jóska buksi fejét, hogy a mendikáns körül forogni kezdett a szoba.
Úgy kérlelte:
- De ha kitalálom, akkor rá fogod mondani, hogy: igen...
- Kérem szépen, kisasszony - szabadkozott Jóska, mert egyszerre volt melege és hidege, amikor olyan édesen könyörgött neki az a szép nagy kisasszony.
- Úgy-e, Fehér úr küldte?
Barla Jóska nem tudta már, mit beszél.
Lehajtotta a fejét:
- Meg teccik látni, kisasszony, hogy ki fogok kapni Fehér úrtól.
A leány kettőt fordult a szobában, tánclépést s azalatt nevetett, de úgy:
- Jóska, te ádáz mendur, hiszen úgyis tudtam...
Mit szól Erzsi néni ehhez az elszánt mendurkához?
Aztán, éppoly hirtelenül, odafutott Barla Jóskához s átölelte a fejét:
- Ne félj, sohase foglak elárulni!
Itt már a néni is rászólt:
- Mária, olyan vagy, mint egy gyerek...
- Jaj, Erzsi néni, hát az se legyek! - aztán a nénihez futott, őt is átkarolta hevesen és össze-visszacsókolta.
- Mendurka, bandúrka - táncolt a szobában.
- Tudod-e, Jóska, mi az a bandúrka?
Annyi, mint krumpli.
Há te is ilyen bandúrka vagy!
De hogy micsoda szép virágok, úgy-e Erzsi néni? - kérdezte nekipirultan, miközben megállt a szoba közepén s gömbölyű karjait kitárván a szárnyas ablak felé és az azon túl enyésző messzeségnek , mosolyogni kezdett.
- Erzsi néni, de jó kedvem van!...
Barla Jóska megzavarodva állt fel s valamit motyogva kezet csókolt a néninek .
Aztán a kisasszony felé botorkált: annak is kezet csókolt.
- Neked még szabad, Jóska...
Azaz bocsánat, hiszen te már nagydiák vagy!
Barla Jóska megint érezte, hogy a kisasszony játszik vele.
De éppen azért , mialatt a kisasszony süteményt gyömöszölt a zsebébe, igen komolyan mondta:
- Igenis kérem, én már diák vagyok!
A leány ráadta a kabátját, föltette a sapkáját, még igazított is rajta valamit, aztán kikísérte, mialatt hátbaütögette kedveskedve:
- No várj csak, Jóska!
Majd beárullak Fehér úrnak, hogy udvarolni akartál...
Balra Jóska nem is tudta, mimódon került ki a kapun.
Pedig hát igazat mondott.
Mertha nem is volt még nagydiák, de pataki diák lett már testestül-lelkestül.
Három hónapja mult el, hogy édesanyja letette a kollégium kapujában húsz krajcárral, az Isten meg a kollégium irgalmára bízva.
És megvolt azért!
S nemcsak megvolt, hanem kapaszkodni is kezdett már fölfelé, a nagyobbak után, a két gyenge karja erejéből.
Nem volt már többé az egykori ügyefogyott konya-diák.
Sokat tanult, látott és hallott azóta , élte az összeség életét, amely önállóságra nevelte s ismerte már a hagyományokat, melyek a főiskola multját jelentették és amelyek önérzettel töltötték el őt is.
Az egykori híres diákok útjait figyelte, akik szárnyrakelvén egyszer innét, sok tisztességet és megbecsülést szereztek az Alma Maternek.
Mert e falak között lakott az ifjabb Rákóczi György s jószívvel gondolt vissza mindenkor az anyaoskolára, míg csak ellenséges lovak patkói szét nem taposták a fenesi síkon...
Innét bontotta ki libertás-zászlait unokája, a legnagyobb az egész nemzetségből, amikor - Isten tudja hányadszor - fakadtak föl a dicső nemzet sebei...
Itt volt " úrfi" Kazinczy, a haza "szent öreg"-e és sok duhajkodást mívelt már akkor is Bessenyey Gyurka, aki olyan erős volt, hogy két öccsével együtt félvéka derelyét evett meg egyfolytában, ha megéhezett keveset!...
A Pletykadomb körül mutogatják még a helyet, hol a roppant tudományú Kövy professzor megállt egyszer s a fölzendített jurátusok csoportjának élén megfenyegette szelíden a vezért: "domine Kossuth, magából nagy országháborító lesz valamikor."
Hát az is lett, áldás a poraira!
Itt járt Csokonai a vékony nyakával, míg elé nem vette botját s el nem vándorolt a vándormadarakkal ...
Ebben az időben élt még néhány professzor, aki emlékezett rá, hogy Szemere Bertalan, mivel szegény nemesi fi volt, téli napokon - hideg szoba helyett - a városszéli kazlakba bújt meg s ott tanult angolul, mialatt gyakran volt kénytelen kékülő körmei alá fújni.
Mert olyan volt benne az elszántság!
No , csinált is galibát később domine Kossuthtal együtt és annak ellenére...
A vársáncok alatt sokat bolyongott valamikor Tompa, itt költvén első regéit s már akkor is szívfájdalmakról panaszkodott.
És innét indult el ordas-télben Tóth Ede.
Vásott kis kabát volt rajta, hóvihar dühöngött s a szegény ripacsjelölt a Pityergődombról mikor visszanézett volna mégegyszer, könnyei az arcára fagytak.
Itt peckáskodott Zempléni Árpád, mert szegény volt már akkor is, nagyon szegény...
És a többi nagyok!
És a többi kisebbek, akik ha nem is tudtak a nagyok után szállni, de ittmaradtak a földön s ezen a földön dacos magyaroknak ismerte őket mindenki.
Igenis, megtartották a hitet minden időben!
Éltek ezek az emlékek!
A mai nagydiákok őrködtek a tradíciókon s szájról-szájra adták őket az apróbbaknak.
Korpa János látta még az exitust : mint mentek ki rektóriára az utolsó diákok, sőt részt is vett a búcsúzkodásaikban.
Az egyházkerület híveinek és az ifjúságnak egyik érintkezési módja volt ez a régi szokás.
Valamelyik faluban elhalálozván a tanító vagy a kántor, három-négy presbiter - közköltséggel ellátva - szekérre ült s meg sem állt, csak a kollégiumi városkában, ahonnét is nem volt szabad hazatérniök pót-tanító nélkül.
A presbiter urak megérkezvén Patakra, kiálltak a főiskola kapujába, hogy szemre-vételezzék a jövő-menő diákságot.
Mikor aztán kiválasztottak maguknak néhányat, a vállalkozók közül egy másik, szűkebb szelekció következett, amelyben külön jelentősége volt az illető egyén testtartásbeli mivoltának, erkölcsi feddhetetlenségének s mindenekfölött orgánumának a hanganyagban.
Hogy aztán a rektóriára vállalkozó diák, meg a nagytekintélyű presbiter urak megegyeztek volna, kézadás és némelyes áldomás következett, amely később belenyúlt a muzsafiaktól való keserves búcsúzkodásba.
A tógátus megkapván az Alma Matertől az obsitot, a szekér előállt a kollégium elé s ugyanakkor egy hordó bort vertek csapra a szekerén.
Sereglettek mindenfelől a búcsúpohárra s egy kézszorításra.
És merítették a bort a távozó egészségére.
Mert nem tudta senki, visszajön-e még a búcsúzó, avagy végleg ottragad-e valamelyik abaúji vagy gömöri falucskában?
Ahogy aztán feltornyosult a jókedv, a szekér megindult lépésben, azalatt valamennyien ittak s száz zengő torkon felhangzott a tógátusok búcsúdala:
Kezemben van már az útilevelem Nem diák már Patakon az én nevem ...
Szállt a nóta, szállt.
A távozó a szekerén ült már, a többiek összeölelkezve mentek kétfelől a szekér oldalán, utcaszélességben s minden kislány könnyezett az ablakban.
A tizedik háznál megállapodtak, megint ittak s viharosan fújták valamennyien:
Sok víz lefoly még addig a Bodrogon, Míg engemet lát valaki Patakon ...
Így állapodtak meg többször nehéz szívvel, még egy utolsó koccintásra.
Az Aranyszarvasnál stáció következett, ha elfogyott volna a hordó.
Másik stáció a Kutyakaparó volt a város szélén, harmadik és végső a Pityergődomb.
Itt összeölelkeztek, még egy keserű éneket fújtak el könnyes arccal, akkor a kocsis megrántotta a gyeplőt, megdöccent a szekér, elment a diák.
Sokáig néztek a távozó után, kalappal integettek neki, míg egy kanyarodónál el nem tűnt a szekér.
Kis porfelhő maradt utána, melyet valami kósza szél kavart az úton.
Ezek már régebbi történetek voltak, de sok hagyomány élő maradt ebben az időben is.
December lett, közeledett a karácsony s az egyletekben nagy elevenség volt észlelhető.
Legáció előtt álltak s némi izgalmak közt kezdték meghányni-vetni az ünnepválasztás eshetőségeit.
A nagy diákok élénk szóbeszéd közt jöttek-mentek a folyosókon s a mendurok dobogó szívvel fülelgettek, hogy a tiszteletes és jogász urak közül melyik szólítja meg őket: nem volna-é kedve szublégátusnak menni?
Az előkészületek akkor már megindultak.
A feketetáblán napokkal előbb megjelent nagytiszteletű Novák Lajos főiskolai lelkész és közigazgató úr felhívása, hogy ekkor és ebben a tanteremben fog végbemenni a "futás".
És szombat délutánonkint csapatostul jelentkeznek futásra a nyolcad- és hetedgimnázisták, ha szándékuk volt ünnepi követségbe menni, úgyszintén mindazok az akadémisták, akik nem voltak még légátusok...
Az emelvényen foglalt helyet a nagytiszteletű úr, úgyis , mint az előadóművészet és szónoklattan tudora s a pódiumra egymásután léptek föl a légátus-jelöltek, hogy próbapapolásra jelentkezzenek.
Nem volt játék-vállalkozás: valóságos futás a vesszők között.
A fika, aki jelentkezett, belefogott a szónoklásba:
"Keresztyén Híveim!
Mai szentbeszédem alapigéi írva találtatnak..."
Ezt még közömbös hangon illett elmondani.
De akkor következett a voltaképpeni prédikáció, ahol egy-két köszörülés után emelni kellett a hangon, hogy a megfelelő fordulatnál basszusba zuhanjon alá az orgánum.
No, nem kis dolog a futás, az már bizonyos!
A karácsonyi szünidőtől alig választott el két-három nap s a mendurok szívrepesve, a nagy diákok komoly önuralommal készülődtek az elekcióra, hol is az ünnep választás rendjének és mikéntjének kellene lezajlania.
De nem ez okozta a fojtott izgalmat, hanem az az autentikus hír, hogy idén sem marad el az ünnepi-vers, mely az elekció alkalmából fog fölolvastatni és amelyben pellengérre lesznek állítva elődök és utódok, trillák és gödék, teológusok és joghallgatók, elevenek és holtak minden nagyképűségei, huncutságai és egyéb fogyatkozásai.
Hogy Korpa János az első megverseltek közt fog helyet foglalni, arra az utolsó mendur is mosolyogva ivott volna mérget.
Már hetekkel előbb cirkulált a hír, hogy ezúttal Miskolczi Simon János csutakolja a Pegazust s ceruzáját úgy kihegyezte, hogy azzal fog majd szívendöfni mindenkit az élc és szarkazmus gúnyvértezetébe öltözötten.
Hát csak rávirradt egy ködös reggelen az elekció napjára is!
Délben adták ki a vakációt s két óra után karavánokban kezdtek özönleni az elsőemeleti szárnyfolyosó legtágabb terme felé.
Ott pedig füst volt, de milyen!
Mintha vászonlepedő lengett volna az emberek fejemagasságában.
Már alig fértek a terembe s a legtöbben füstöltek.
Az " első diák" szivarjai voltak, aki Beregszászon fogja hirdetni majd a Szent Igéket.
Mert örök csúfság lenne, ha elmaradna egyszer a száz szivar!
Füst és nagy nekigyürkőzés volt minden.
Az első diák még mindig dobott erre is, arra is egy portorikót.
Súlyos öldöklés indult meg egy-egy légbenlengő szivar után, miközben éles kiáltások hangzottak el:
- Ide is abból a potyából!
De jött néhány kísérővel a szénior s valahogy a pódiumig furakodott el.
És felküzdvén magát az emelvényre, néhány szóval figyelmeztette a nemes ifjúságot, hogy hagyományos szokás szerint mindenek a legszebb ékességben folyjanak, ellenkező esetben kényszerítve látná magát az elekció felfüggesztésére.
Abban a pillanatban több helyen zúgott fel:
A szénior ugyanis a tanár urak közé számított már s ezért volt az ellen-figyelmeztetés: ne felejtse el, hogy tavaly ilyenkor ő is negyedéves teológus volt még.
A szénior már távozott néhány benfentesétől kísérve s a pódiumra felállt most az első diák.
Először kijelölte az ünnepeket jegyző skribákat, aztán nekilátott, hogy a szokások értelmében felolvasván a vonatkozó rendeleteket és egyéb paragrafusokat, miheztartás céljából külön is figyelmébe ajánlja őket a nemes ifjúságnak.
Ám az egyik sarokból ugyanakkor fölreccsent valaki:
Abban a pillanatban az egész terem megharsant:
- Halljuk a verset!
Éljen Miskolczi Simon János!
É-é-él-je-e-en!
A kiskutya sem figyelt már a pódiumról lepergő paragrafusokra s egyéb fenyegetőző szankciókra.
Veresre dagadt nyakizmokkal, dobogva és ingerült mozdulatokkal követelték elő az ünnepi poétát, meg a verset.
Az első diák megrázta a csengőt.
Lehurrogták.
A költő az egyik ablaksarokban szerénykedett ezalatt s csak azért nem jelentkezett mindjárt, mert ez is így volt szokásban.
Először hadd rekedjen be minden torok.
Az első diák hol a rendszabályokat próbálta ledarálni ezenközben, hol az elnöki csengőt rázta kétségbeesve s teljes reménytelenséggel.
Fittyet hánytak neki: ez is így volt szokásban.
Utoljára az elnök lecsapta a rendszabályok gyüjteményét s abban a szempillantásban újult erővel tört ki a füttyszó, meg a sivítás:
- Ün- ne- pi ver-set!
Ün- ne- pi ver-set!
Nyolcan-tízen már tuszkolták is a sarokból a költőt s marokkal emelték föl az asztalra.
A költő végignézett a háborgó tömegen, némi illendő zavarral , tenyerével simított a haján, rántott egyet a nyiszlett alakjához tapadó kájzeren és akkor nagykomótosan belenyúlt a bal-belső zsebbe.
Ott volt a vers!
Amint elővillant a papírcsomó, nyugalom lett.
Még egy-két torokreszelés, egy izgága "halljuk!"
És akkor idegtépő csönd állt be.
Csengő hangon kezdte a koszorús:
Kedves kollégáim: jogászok, hitészek, Kik elekcióra begyülekezétek, Füleitekből a taplót kivegyétek, Hadd szivároghasson a versem belétek !
Nagy tetszés és röpke taps.
A költő folytatta:
Hagyományos szokás nálunk ez a nóta, Zeng az elekción már századok óta, Minden tipikus blatt feltalálható itt Trilla-, göde-sorban Maukstól Vajthóig .
- Helyes!
Úgy van! - rikkantott közbe valaki elismerőleg.
- Csípte!
Fogta! - kiabáltak mások s egyre dagadt a tetszés zaja.
Mauks és Vajthó már megkapta a magáét, merész szembeállításban.
Mert az egyik olyan volt, mint egy gigászi arányú paragrafus önmagába visszakunkorodva, a másik ellenben mint egy pecek.
De azért költő a költő, hogy még jobban kihegyezve az ellentéteket!
Hanem ami ezután következett!
Csattogó taps és olyan harsogás, mely faldörgető orkánban csapkodott.
De meg is kapta mindenki a magáét.
A költőnek megelőzően játék volt az anyaggyüjtés, mert suttyomban ki-ki legjobb barátjáról súgta be a legdiszkrétebb adatokat.
Senki nem maradt sebesületlenül.
A legviharzóbb éljenzésnél Korpa János enyhe rezignációval támaszkodott a pódium szélének: sejtette bús végét.
És ugyanakkor már fel is csattant a rigmus:
Korpa János szíjja nagy kozmos pipáját, Mely félarasznyira lehúzza a száját !
Korpa a seprőbajuszához kapott, mint akit megcsípett valami.
Egyszerre tízfelől dobogtak ütemben:
- Száz far-kas Per- ku- pán!
Száz far-kas Per- ku- pán!
A mendurok az ajtóból, meg a folyosóról ágaskodtak befelé, odabent pedig, a súlyos füstben, ki az oldalát fogta, ki a másiknak dűlt vagy a fejét csóválgatta szemérmesen, ha véletlenül éppen ő került terítékre.
Dobogott és rengett minden...
Soha még poétának akkora sikere nem volt Magyarországon!
A költő felsivított:
Pecsenye Pál uram Toronyán volt rektor: Húsz csirke vala a fizetése ekkor !
Pecsenye Pál, miközben a gúny és csipkedések nyilaival árasztották el mindenfelől, szinte megtántorodott.
Soha nem hitte volna, hogy ez is kitudódjék róla!
A költői episztola pedig tovább pergett, amint következik .
A kis Vajthóról lett szó megint:
Nem früstököl szegény egész hosszú télen, Hisz belepte a hó a sóskát a réten...
A brugónak pedig a színét se látja, Mert ennek az ára kell a "bibliá" -ra .
- Korogi!
Korogi! - kiabáltak a kistermetű Vajthó felé.
Mások éljent kiáltoztak.
A hajak összecsapzottak, a halántékokat veríték borította el, a szemek dülledtek a nevetéstől.
Néha egyetlen harsogó száj volt az egész terem .
Fergetegben csaptak össze a tenyerek.
Ám ennek is vége lett egyszer: a költőt kézről-kézre adva szedték le az asztalról.
És akkor az első diák belekiáltott a füstbe:
Két másodpercre áhitatos csend támadt, mert Beregszász volt az első ünnep , amely háromszáz korona biztos salláriumot jelentett a légátusnak, ötvenet a szublégátusnak.
Sőt a szublégátus hatvanra is fölverhette a jövedelmet, ha ügyesen verselt.
De a harmadik másodpercben már kitört a rivalgás:
Aztán jöttek a többiek évfolyamok és tanulmányi előmenetel szerint, minden teológus-esztendő után a joghallgatók megfelelő évfolyama.
Minden kézben a legációslista, amelyben névsorba szedve tüntettettek föl a különböző ünnepcsoportok: megye, utolsó posta és a vasúti állomás szerint, külön kiemelvén, hány helyen kell papolni, mennyi hivatalos és közönséges pátensre van szüksége a légátusnak, kell-e szublégátus és ha igen, mennyi bevételre számíthat úgy ő, mint a légátus úr s végül érdekes tudnivalók voltak tapasztalhatók a "Jegyzet" rovatban.
Így kiderült a többi között, hogy aki Buj-Kótajra megy, vonaton járhat az ünnepek alatt; Báj-Csobajon kocsin viszik a diákot, ami mindenesetre nagy előny, mert sok kényelemmel jár s azonfelül nagyobb úr a légátus, mint olyan Isten háta mögötti sárfészekben , hol a saját két lábával kénytelen koptatni az országutat .
Anarcs-Gyulaházáról fel volt tüntetve, hogy kétszer kell rekvirálni, ami más szóval annyit jelentett, hogy a légátus úr először széthordja a pátenst a tekintélyesebb családokba s akkor mégegyszer kell tisztelegnie valamennyi helyen, míg megkapja a megfelelő koronákat.
Anarcs-Gyulaháza ennélfogva nagy hátránnyal indult az ünnepek versenyében.
Bánóc- Tussa- Vásárhely- Morva már kapósabb volt a harmincnyolc korona összjövedelmével, mert falunkint csak egyet kellett prédikálni, aki ellenben Dorogmát választotta annak az állomástól nyolc órát kellett kutyagolnia; Göncre-Ruszkára viszont nem szívesen ment jogász, mert jóelőre hirdette a "Jegyzet", hogy " joghallgatónak tizenhat koronával kevesebb".
Talán azért, mert Göncön-Ruszkán valamikor nagyot ihatott valamelyik szerelmes jogász .
Kér- Gibárt- Alpár- Újfaluról illett tudni, hogyha Bárczy földbirtokos úr történetesen nem lenne odahaza, nyolc koronával apad a jövedelem, minélfogva Kér- Gibárt- Alpár- Újfalunak vaktában vágott neki valamennyi légátus .
Cselejben éneket kelletett kezdeni a diáknak, botfülű ünnepi követ tehát nem választotta Cselejt, ezzel szemben Mezőkászonyban bérkocsi volt kapható , amely egy korona húsz fillér ellenében a parókiáig szállította a légátust...
Ezenközben Korpa Jánosra került a sor.
Korpa - némi habozás után - kieresztette dörgő basszusát a pódium mellől:
- Iske, Csicser, Vaján, Beés!
Harminc torok kiáltotta rá a verset:
Nevettek, de még milyet!
Bunkó kiáltott most:
- Jéne, Susa, Rimaszécs, Zádor, Iványi, Cakó!
Aztán következett Patzok Béni dörgő hexameterben:
- Büd, Pere, Szent-András, Al-, Fel-Füged Enccsel, Inánccsal!
Percekig zúgott és kavargott a terem.
Fült a levegő, csorogtak a halántékok s a kötekedő hangulat mögött szorongó drukkok lappangtak.
Nagy kínban voltak a legtöbben: a kijelölt ünnepet nem kapja-é el éppen az orruk elől valamelyik előbb-következő vetélytárs?
Akkor aztán böngészhet félóráig, amíg talál valamit a még meghagyott ünnepek között.
Azok aztán, akik lemaradván ilyeténképp, végleg elkeseredtek, az egyes évfolyamok végén licitáltak életre-halálra.
Mert minden esztendő végén egy képzelt ünnepet árvereztek el s az itt dúló förgeteges hajrában két évvel fiatalabbak is résztvehettek .
Iszonyú összecsapások következtek egy-egy ilyen licitáción...
Pedig miről volt szó a legtöbbször?
Valami csinos kis papkisasszonyról, akinek hárman is udvaroltak a legutóbbi március tizenötödiki bálban és most mind a hárman ugyanoda törtek életre-halálra.
Lobogtak a hajak, csikorogtak a fogak minden ilyen összecsapásnál...
Esteledett már s ekkorára a számtalan szublégátus-jelölt ádáz mendurnak is sikerült magát befúrnia hátulra.
Ott ágaskodott Barla Jóska is, de már az elejétől kezdve, mert maga után húzta be Fehér István úr s alkalma volt látnia és hallania mindent.
Mély áhitattal leste végig az ünnepi verset s kíváncsian figyelt az elekció tüneményes lefolyására.
S szívében felfohászkodva gondolt rá, megéri-e az időt, mikor ő is ünnepi követ lehet majd, aki pillanatnyi hangulata szerint vehet maga mellé szublégátust a mendurok tömkelegéből.
A tornyosuló kavarodásban csak annyi ütötte meg , hogy amikor Fehér úr mondta be a maga ünnepét, két helyről is feléjekiáltottak:
Nem értette.
Annak jelentőségével ellenben tisztában volt, hogy amikor Séra süvített végig a termen:
- Szín Szögligettel, Perkupa, Varbóc!
Karban zendült meg a tömeg, hogy kocogni kezdtek az ablakok:
- Száz far-kas Per- ku- pán!
Száz far-kas Per- ku- pán!
Mások a Korpa nevét invokálták, de Korpa János messze járt már akkor.
Talán éppen a pátenseket vette át a széniori hivatalban.
Új alak került sorra.
Szinte kurjantott az elnök felé:
- Szend, Szala, Devecser!
Veres füllel, teleszájjal ordították rá a kádenciát:
- Még az Istennek se kell!
Kint erősen szürkült, bent lámpák égtek már.
Mindig gyérült a terem, már a nyolcad-gimnázisták mérkőztek össze hevesen a preparandistákkal, akikkel váltakozva következtek soron.
Humorban azért itt sem volt hiány.
Valamelyik keserű prepa elnyújtva kiáltott be:
- Vitte!
Vitte! - kacagtak rá csípősen.
Vitte bizony, de jókor délután még senki más, mint Tengely Orbán úr, a második diák és vitte vele Kassa szabad királyi város kétszázharminc koronáját.
Hét óra is elmult, mikor egy élestorkú fika kétségbeesve visított fel:
Gecse-Macsola Beregből tizenhét korona abszolút jövedelmet hozott a konyhára , ha jól bevágott az ünnep.
Gecse-Macsolán túl nincs folytatás.
Vége az elekciónak!
...Barla Jóska a folyosón ődöngött már, kissé kóválygó fejjel.
A széniori hivatal előtt szinte beleütközött Fehér úrba.
A jogászelnök feltűnő jókedvű volt:
- No, fiú, holnap indulunk, de nem haza...
- ...hanem a légációba.
Két hétig leszünk oda.
A mendikáns elszótlanodott, hogy nem láthatja az édesanyját, meg a testvérkéit.
Azonfelül nem is értette, miért nem megy légációba csak az ünnepek idejére.
De azért szolgálatkészen mondta, hiszen a várható öt forintra nagy, nagy szüksége volt:
- Igenis, Fehér úr, kérem szépen.
- Holnap reggel kilenckor az állomáson légy.
Majd vigyázni fogsz a táskámra .
Szervusz!
- Alászolgája, kérem szépen.
Holnap reggelre ő már otthon akart lenni.
De beletörődött.
Aztán azt is gondolta, hogy ünnep után csak elereszti Fehér úr.
Nem sok ideje maradt a tűnődésre, mert Korpa János jött a folyosón.
Barla Jóska földig kapta előtte a kalapját.
S tovább ment hóka bajuszával, kajla kalapjával.
Valami kósza dalt zümmögött maga elé.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Megy a légátus kampós botjával.
Utána a szublégátus görbe botjával.
Látszik már a falu tornya, az alatt lakhatik a nagytiszteletű úr, annál jelentkeznek majd legelőször.
Régi szokás a legáció.
Valamikor az Alma Maternek gyüjtöttek az emlékezetbeli időkben.
Most már maguknak rekviráltak békés szóval: az ünnepi követ úr - mendikánsa kíséretében - először a tekintélyesebb familiáknál tette tiszteletét s ez alkalommal nyujtotta át a pátenst, melyben a főiskola tanári kara a hivek kegyes indulatába ajánlja a kollégium kiküldöttét .
Elközeledvén a sátoros ünnep, a légátus úr szószékről hirdette az Igét, a szublégátus pedig küszöbről-küszöbre járt a harangozóval s belefogott a régi-régi mendúr-versbe:
Ma nyilt meg az égnek ragyogó kebele: Megszületett Jézus , Üdvünk Fejedelme ...
És gyűlt a pénz.
Koronák a légátusnak, garasok a szublégátusnak.
...Fehér Pista vasárnap délután egy abauji állomáson szállt ki Barla Jóskával.
Vékony hó lepte be a tájékot s a közeli hegyeket.
Az egyik csúcsról mereven néztek rájuk Boldogkőváralja romfalai.
Elhaladtak a félfalun s benyitottak a parókiára.
A nagytiszteletű úr - templomból jövet - éppen palástját kerítette le a szobában s a meglepetéstől egyet csuklott: soha ilyen légátust, aki egy héttel előbb érkezik!
Fehér Pista bemutatkozott s bemutatta Barla Jóskát is:
- Egyelőre csupán tiszteletünket óhajtottuk tenni nagytiszteletű úrnál.
A szent ünnepekig ugyanis Szép Bálint urambátyám házának leszünk a vendégei...
- Vagy úgy! - csodálkozott el a nagytiszteletű úr.
- Értem már, hogyne érteném.
De azért foglaljanak helyet minálunk is légátus úrék.
Talán közeli esmeretségben vagynak Szép Bálint barátom közbecsülésnek örvendő házanépével?
- Hát igen... - mosolygott Fehér Pista.
- Fodor Bandi barátom meghívására jöttünk le időnek előtte...
Barla Jóska most már sok mindent értett.
Azt is, miért kiáltották Fehér úr felé kétszer is az elekción, hogy "szerelem"...
A nagytiszteletű úr, aki korosabb ember volt már, marasztalni kezdte őket , hogy mindjárt itthon lesznek családja tagjai is, csak kissé átnéztek templom után az egyik szomszédba, ám akkor nagy sebbel rájuk nyitott Fodor Bandi...
- Szervusztok, gyerekek!
Már az állomáson is kerestelek benneteket, de - sajnos - megkéstem.
Meg fog engedni, kedves Danyi bátyám, - fordult a nagytiszteletű úrhoz, - de odahaza kész az ozsonna...
A nagytiszteletű úr éppen pipához csiszolván szikrát, csak a fejével jelezte , hogy rendben van, ő teljes mértékben belátja...
...Tíz perc mulva a felvégen álltak már, egy széleshomlokú ház előtt, mely épp úgy feküdt - beljebb az országúttól, alacsony emelkedőn, - mint a Fehér Pistáéké odahaza.
Áthaladtak a tágas udvaron, fel a havas lépcsőkön.
Az előszobában erős meleg csapta meg őket.
Barla Jóskának még a nagykabátját sem volt ideje levetni, amikor Mária kisasszony sietett eléjük.
Mosolygott a szőke hajáig nekipirosodva:
- Jóestét!
Isten hozta nálunk!
Fehér Pista kezet akart csókolni kötekedve, de a leány nem engedte.
Aztán az történt, hogy a szép kisasszony lehajolt Jóskához s hirtelen megcsókolta .
Még pirosabb lett tőle...
Barla Jóska kicsit szégyenkezett, mert nagyon meglepték.
Fehér Pista a leányra nézett s csöndesen annyit mondott:
- Jó dolga van a szublégátusomnak...