6
- Mit csinálok akkor én itt egyedül? - kérdezte másodszor is a leány.
Vatha Gábor kissé kényszeredve mondta reá:
- Várni fogsz, szívem, amíg egyszer utánam nem jöhetsz.
Ugye, jó lesz?
Ezt a kérdést csak azért tette föl feleslegesen, mert látta, hogy igen el talált szontyolodni a menyasszonya.
Az első pillanat meglepetése után szótlanul haladtak kifelé a csarnokból.
A pályaudvar előtt villamosra szálltak.
Szorosan ültek egymás mellett s a Margit-hídon járhattak már, amikor megszólalt végül Veér Márta:
- Amit te akarsz, minden jól van, Gábor.
Mihelyt eltűnt pillanatnyi rosszkedvük, fesztelenebbül kezdtek beszélgetni.
Vatha Gábor azonban nem tudott szabadulni a gyanútól, hogy menyasszonyát alighanem az anyja igyekszik elhidegíteni az afrikai vállalkozástól.
Először saját szüleihez vitte a leányt.
A hír persze, melyet magával hozott Vatha Gábor, valóságos konsternációt idézett elő.
Készültek rá hosszú ideje pedig s most, amikor arról volt szó, hogy már néhány rövid hónapon belül indulni kell , megdöbbentek.
De azért igyekeztek leplezni izgatottságukat.
Vatha Elemér postafőfelügyelő úr s egykori hetyke százados, egyet pattintott az ujjain:
- Mi az egy katonalegénynek, ha meggondoljuk?
- Nem féltem én Gábort...
Ugye, kedves leányom?
A kérdést már Veér Mártához intézte, aki előtt lábujjhegyre ágaskodott az alacsony mama, magához vonta a leány fejét s megcsókolta a homlokát.
És meglepő fordulat történt!
Mert Veér Márta abban a pillanatban, mikor észrevette a szülők titkolt aggodalmát, egyszerre a vőlegény pártjára állott.
Nyoma sem volt már rajta előbbi kis elbúsulásának:
- Én pedig azt mondom, mama, csak induljon Gábor minél előbb!
Mert akkor én is hamarabb mehetek utána...
A mama megsimogatta leendő kis menyét s szeretettel mondta neki:
- Magam is nagyon-nagyon örülök, hogy olyan bátor leány vagy!
A leányt persze maguknál marasztalták uzsonnára.
Ültek hát egymás mellett az asztalnál, miközben össze-összenéztek vagy az egymás kezét fogták.
Ozsonna után pedig fölkerekedtek mind a négyen, hogy a Márta szüleihez mennek át.
Mert derék szokás volt a két családban, hogy - különösen mióta vőlegény-menyasszony lettek a fiatalok - mindent közös tanácskozásban intéztek el s olyankor az egyik família mindig átrándult a másikhoz.
Mikor melyik.
Lépést haladtak fölfelé, először a Királyhágó-utcán, melynek az Orbánhegyi-úton lett folytatása.
Hátul az öregek, elől Vatha Gábor Veér Mártával...
Tavasz volt!
Tavasz volt!...
A fű kizsendült mindenfelé, a rügyek pattogni kezdtek s részegítő illatuktól volt sűrű a levegő.
Áprilisi kis szél bolondozott s megcirógatta a leányt, aki nekipirult.
Kötekedve szólt a vőlegényéhez, aki egy idő óta le nem vette róla a szemét, de suttogva csak, hogy meg ne hallják a szülők:
- Sose voltál ilyen szép, Márta! - lelkesedett a fiatal bányamérnök.
- Tudod-e , mire gondoltam?
Vatha Gábor elkomolyodott:
- Hogy indulásom előtt egy-két nappal feleségül vennélek s te már mint a feleségem jönnél ki utánam.
Legalább vinnék majd magammal útravalóul néhány halhatatlan emléket.
- Semmi emlék! - tiltakozott lángragyúlva a leány s utána nyomban lehajtotta a fejét.
- Sokkal szebb lesz, ha mint a menyasszonyod kelek útra.
Hidd el , Gábor.
Itt abbamaradt a beszélgetés, mert időközben a Fodor-utcába értek, a sárgafalú villa elé.
A két öreg kissé elmaradva kapaszkodott utánuk s ezért megálltak, míg utolérik őket.
S akkor megindultak befelé, négyen.
Odabent először csak Veér papára bukkantak reá, amint újságolvasásba merült el éppen.
A mama valahol a konyhában volt elfoglalva.
Volt öröm persze, miután legalább másfél hete nem látták egymást.
Az idegen hangokra Veér mama is előkerült, aki elé azt kiáltotta oda a másik mama:
- Gábor Afrikába indul, kedvesem!
- Talán még nem, anyuskám - nézett rá kis szemrehányással Veér Márta.
S ez a kis szemrehányás nagyon is érthető volt, mert Veér mama kedvetlenül kérdezte:
- Ugyan, édesanyám, - avatkozott bele a leány, talán, hogy elibevágjon anyja esetleges kifakadásának - hiszen én értem fog idegen világokba menni!
Aztán , mikor lesz, még az?
Itt már belemerészkedett a szóba Veér Tamás államvasúti főmérnök úr is:
- Olyan nagy dolog az?
Amikor én I. Ferenc Józsefet szolgáltam, mint Legfőbb Hadurat, megfordultam egyszer a Szandzsákban...
Nohát az is volt valami!
Vatha Gábor édesapja kezet fogott a hadastyán papával:
- Mi nekünk egy kis kirándulás, öreg katonáknak, ugye, Tamás barátom?
S nekihelyezkedtek valamennyien, hogy elmondják egymásnak mindazt, ami a szívüket nyomja.
Vatha Gábor, aki mellé a menyasszonya ült le, odafigyelt az öregek minden szavára, de különösen a menyasszonya anyjáéra.
Mert nem tudott menekülni a gyanútól, hogy a leendőbeli mamának nincs kedvére ez a vállalkozás.
És akkor délután új ötlet ütötte meg.
Elhatározta, hogy még ma délután komoly szava lesz Lóránt bátyjához.
A beszélgetésből most a Veér Tamásné hangja ütött ki:
- De vademberek közé eresszem a leányomat?
- Mennyi magyar gyerek vág neki mostanában a világnak! - csillapítgatta az öreg Vatha.
- Az egész föld tele van országunk testéről leszakadt fiatal legényekkel!
Istenem, micsoda szégyen ezt bevallani magunknak is...
Itthon hiába esdekelnek meghajtott fejjel valami állásért: mindenütt üres kifogásokkal tessékelik ki őket.
Így hát kezükbe veszik a botot ezek a magyar fiúk s ők, akiket azelőtt a " nemzet reménye" becenévvel volt szokás illetni, egymás után fordítanak hátat hazájuknak, mivel ez a haza félkaréj kenyeret sem tud adni nekik.
Távozóban vissza sem fordulnak többé, annyi keserűséggel van tele a szívük.
S meg sem állnak Kuba szigetéig, az ázsiai Turkesztánig, Kanada-országig...
Utánuk indul aztán egy-egy magyar kislány is, hogy a hites feleségük legyen odakint, ők maguk pedig az idegen kenyéren megalapozván kis családjukat, nem vágynak vissza többé Magyarországra...
Dehát van-e hazájok egyáltalában ezeknek a boldogtalan fiataloknak?
Ahogy ketten maradtak volna a szomszéd szobában, Vatha Gábor az ablakba vonult félre a menyasszonyával s eljátszadozván a leány kezével, kötődve kérdezte tőle:
- Mindig várni foglak hűséggel.
Ha pedig úgy fordulna a sors, hogy nem jöhetsz értem, én megyek utánad...
S vőlegénye vállára hajtotta le a fejét.
...Harmadnapra ezután újból a dorogi bányákban volt már Vatha Gábor.
A tegnapelőtti örömre újabb örömhír várta!
Mert ahogy belépett volna alacsony és tiszta szobájába, Gerhardt mérnök épp valami levél olvasásába merült el az asztalnál.
Csak akkor ocsúdott föl, amikor Vatha Gábor a vállára tette le csöndben a kezét.
Föleszmélt és nagyot kiáltott:
- Szerencsefia, te, csakhogy itt vagy már!
Alighogy Budára indultál, megjött a Görgényi pajtás levele, amelyben értesít, hogy akár holnap pakolhatok.
Most te mégy helyettem!
A levelem különben is elindult már Búrföld felé...
- Köszönöm - mondta háláracsordult szívvel Vatha Gábor s megszorította a barátja kezét.
Ekkor tavaszodott már, de belemúlt hat hét, amire megjött Dél-Afrikából a válasz .
Ez a levél Vatha Gábor címére érkezett már.
Csupa jó hírrel volt tele...
Megírta benne Görgényi, hogy - feleségével és kisfiával együtt - Vatha Gábort is éppoly örömmel várja, mint ahogy leste volna Gerhardt érkezését.
Tudatta vele, hogy legjobb lesz, ha szeptember első napján vág neki, miután egy hónappal később fogja várni odalent a helye, amelyet el kell majd foglalnia.
Mint közönséges bányásznak kell megmarkolnia először a csákányt, ez a dolgok rendje náluk, de mi az egy olyan magyar legénynek, fűzte hozzá Görgényi főmérnök - mint amilyen Vatha Gábor, akinek izmait az a tudat is feszíteni fogja ráadásul, hogy minden csákánycsapást egy magyar leányért tesz majd, aki aközben mindenkitől visszavonulva vár reá messzi Magyarországon.
Hogy mentek el azok a hónapok!
Föltett szándéka volt Vatha Gábornak, hogy a dorogi bányában marad az utolsó hetekig és így csak minden második-harmadik héten nézhetett el a szüleihez s első útja ilyenkor, miután megölelte az öregeket, menyasszonyához vezette .
Istenem, ezek a találkozások!
Mind szótlanabbakká váltak, mert érezték, hogy szélsebesen közeledik a nap, amikor el kell válniok és talán esztendőkig nem fogják látni egymást azontúl.
Mihelyt egyedül maradtak, a leány feje ott volt már a fiatal bányamérnök ölében és mire szétszakadtak volna a forró ölelésből , boglyas lett a Veér Márta haja.
Olyankor az állótükör elé libbent lábujjhegyen , hogy igazítson valamit a frizuráján.
Megesett egyszer-kétszer, hogy többnapos szabadságot kért Vatha Gábor, ilyen esetben kirándulóruhába öltöztek, Veér Márta helyes kis sapkát tett a fejébe és míg vőlegénye turistazsákot kötött fel a hátára, a leány odaállt az anyja elé:
- Egy kis kirándulásra mennénk, ha elengedne, édes mama.
Gábor majd vigyázni fog reám...
Veér mama úgy válaszolt, hogy érteni kellett róla Vatha Gábornak:
- Ez kötelessége is egy vőlegénynek!
Elsősorban önmagával szemben!
Ujjongva kerekedtek föl olyankor a Fodor-utcából.
Felejthetetlen kedvében volt Veér Márta!
Nyár lett akkorára s július havába lépett át a naptár.
A zöld szín szinte tombolt a mindenségben s ők andalogva kószáltak a budai hegyekben.
Hétköznapokon rándultak ki rendszerint, amikor magános sétáló is csak elvétve akadt az üres hegyi utakon s görbe ösvényeken és így senki sem zavarhatta őket meghitt beszélgetéseikben.
Megálltak a már elkorhadt Normafa táján s lelkesen néztek el a lábuknál bevágodó meredélyes szakadék fölött, odább a Hármashatárhegyen , miközben távol északról szendergőkék vonulatban látszott valami hegylánc.
A vőlegény elmagyarázta menyasszonyának, hogy e hegylánc legkiemelkedőbb része a Dobogókő, ahová ellátszanak a zólyomi hegyek, sőt acéléles téli reggeleken a sejtelmes láthatár alól fel-felcsillannak a Tátra havasai is...
Ha pedig megéheztek volna, leheveredtek egy-egy kiesebb ponton.
Ilyenkor Veér Márta vette át a gazdasszony szerepét, illetve a hátizsák tartalmát s attólfogva ő rendelkezett, fellebbezhetetlenül.
A leány figyelmét mindazáltal nem kerülte el egy dolog, amely szívéig meghatotta.
Észrevette tudniillik, hogy valahányszor meg-megállnak egy kiemelkedőbb ponton , vőlegénye a kelleténél huzamosabban nézett egy-egy tájékot.
S Veér Márta megérezte nyomban, hogy Vatha Gábor titokban búcsúzik Magyarországtól.
Búcsúzott a Svábhegytől, a Csiki hegyektől, a Jánoshegytől; búcsúzott a Pilistől, hol azelőtt annyit kószált apja és két fivére társaságában; utolsó pillantást vetett a Vác hátában homályzó Nagyszál, meg a mögötte alig-sejlő Börzsöny felé s hosszan, igen hosszan nézte a Nagy-Alföld domború lapját...
S Veér Márta csaknem felzokogott...
Egy ilyen megilletődött pillanatában, amikor kicsi sírás fojtogatta a torkát , odaállt a vőlegénye elé s összetette a kezét:
- Gábor!
Mielőtt elmennél, egy nagy-nagy kérésem lenne még hozzád...
- Mi az, kedves? - mosolyodott el Vatha Gábor s megsimogatta a menyasszonya arcát.
- Az a kérésem, hogy akármilyen nehezen is, de helyeztess vissza Sopronba!
A fiatal bányamérnök elcsodálkozott, menyasszonya pedig tovább beszélt, csaknem megtörten:
- Te most a világ másik felére indulsz s ezért én is vissza akarnék húzódni mindentől és mindenkitől.
Idehaza csak megzavarna szüleink gyötrődése : Sopronban nem törődnek senkivel s velem sem törődnék senki.
És Sopronhoz kötnek felejthetetlen közös emlékeink is.
Ha meg úgy fordulna kedvem, hogy ráérő időmben föl akarnám keresni azokat a helyeket, ahol kéz a kézben bolyongtunk valamikor, első álmainkat szövögetve, akkor egy nyalka hadnaggyal kísértetném el magamat...
- Miféle hadnaggyal? - csattant fel Vatha Gábor.
- Hát Laci öcséddel, te okos!
Tedd meg, amire kérlek, Gábor!
Hiszen megértesz...
Vatha Gábort meghatotta a leány kívánsága.
És noha tudta, hogy csaknem a lehetetlenre vállalkozik, annyit mondott reá kurtán:
És megtette!
Könyörgött, kilincselt, követelődzött: húsz helyen is el kellett mondania, hogy talán utoljára van Magyarország földjén, mire az összes illetékes tényezők kénytelenek voltak belátni, hogy Vatha Gábor kérését semmi körülmények közt sem lehet visszautasítani.
Ez a legkevesebb!
És így történt, hogy a hatodik hét végén a fiatal bányamérnök azzal állt a menyasszonya elé:
- Minden rendben van, kedves.
Két hét mulva, azaz szeptember elsején el kell foglalnod régi helyedet, Sopronban.
A leány úgy közeledett hozzá, apró mellén összekulcsolt kezével:
- Köszönöm neked, Gábor, hogy annyira jó vagy hozzám.
Csókolj meg!
Tehát két hét mulva Sopronba kellett költöznie Veér Mártának s ugyancsak két hét mulva indulnia kellett Vatha Gábornak is...
A dorogi bánya kötelékéből kilépett már ekkor, miután előbb érzékeny búcsút vett Gerhardt pajtásától s mégegyszer köszönetet mondott neki.
Alig egy hete volt hátra, amikor komoly szót váltott Lóránt bátyjával és László öccsével, aki azért nézett el haza, hogy néhány nap mulva Sopronba kísérje leendő sógornőjét.
Vatha Gábor ugyanis egy délután így szólt két fitestvéréhez:
- Kérlek benneteket, bátyám és öcsém, akik legközelebb álltok hozzám valamennyi atyámfia közül, hogy vigyázzatok Márta minden lépésére!
Te, Laci öcsém , Sopronban, te pedig Lóránt bátyám olyankor, ha idehaza lenne a szünidők alatt ...
És ha idegen fiatalember próbálna közeledni hozzá...
- Akkor kardot rántok! - kiáltott fel izgatottan Vatha László gyalogsági hadnagy.
Lóránt bátyja bólintott rá, hogy ezt gondolta ő is.
És kezet fogtak.