VI.
Midőn a puskatűz mindkét részen elkezdődött, Balassa magához szólitotta hű emberét.
- Maradj a közelemben és ne igen mutasd magad a sánczokon; az ilyen nagy darab embert, mint a milyen te vagy, könnyen eltalálják a golyók.
Hallgass ide!
Mindnyájan isten kezében vagyunk... ha az ütközet folyamán el találnék esni, gyujtsd föl amott lenn a marhaistállót és testemet dobd a tűzbe.
Nem akarom, hogy azok a nekivadult emberek megcsonkitsanak és csúfot üzzenek belőlem holtom után.
Ursa előbb fejét rázogatta, de azután komolyan bólintott.
- Mint mindenben a világon - válaszolt elbusult hangon a Herkules - ugy ebben is kivánságod szerint cselekszem, urfi...
Csakhogy ebből persze nem lesz semmi.
- Lehet, hogy nem lesz...
- Bizonyosan tudom, hogy nem lesz, - ismételte meggyőződéssel az oláh, s lehasalva a sáncz fölhányása mögé, biztos, gyors kézzel ő is megkezdte a tüzelést.
Fél tizenegy óra tájban az ütközet mindegyre hevesebb lett.
Összevissza körülbelül ötszázötven fegyver ropogása rázta meg a levegőt, mely megtelt savanyu lőporfüsttel , s a sebesültek kétségbeesett jajgatásával.
A heves puskatűz mindazonáltal nem sok eredménynyel járt.
A hold gyakorta eltünt az égen tovauszó fellegek mögött, s lehetetlenné tette, hogy a harczban álló felek egymást megláthassák.
A tüzelés ennélfogva jórészt találomra folyt egészen éjjeli fél tizenkettőig, a nélkül, hogy a sánczokat védő székelyekben bármi kárt okozott volna.
Néhány jelentéktelen sebesülést leszámitva, a másfél órája folyó ütközet - mondhatni - teljesen eredménytelennek bizonyult.
A móczok részén sem lehetett több halott 7-8-nál és a sebesültek száma sem haladhatta meg a harminczat.
Ennek a harmincz embernek az orditása azonban fölért százzal.
Megtelt vele az egész vidék, s több ponton zavarba hozta a máskülönben ritka makacssággal helyt álló oláhokat.
Ursa egész hosszában kinyujtózkodva feküdt a földsáncz mögött, s mig szomszédjai a hold minden kibukkanása alkalmával rálőttek a szemhatáron mutatkozó ellenségre, ő a maga részéről hamar beszüntette a tüzelést.
Egyéb járt vastag, becsületes fejében: a móczok vezérét szerette volna valahol megpillantani, hogy bár egyetlenegyszer czélba vegye...
Tudta, hogy a székelyek nem ismerik Opre Simont - sohasem látták - ennélfogva nem is vadászhatnak rá - ugy érezte tehát, hogy ez az ő külön feladata, a melynek sikeres megoldása fölérne legalább kétszáz bocskoros móczczal.
- Csak látnám a nyomorultat... mormogta békétlenül.
Bármint erőltette is azonban szemeit, melyeknek élessége bármely hiuzzal fölvehette volna a versenyt, a martalóczvezér nyulánk, fiatal alakját, fekete kucsmáját , rézcsillagokkal kivert derék-övét és halavány, hideg, kegyetlen arczát sehol sem tudta megpillantani.
- Jól ügyel magára... dörmögte boszankodva, midőn látta, hogy erőlködése hiábavaló.
Balassa ezalatt végigjárta az egész földsánczot és mindenütt nyugalomra intette az embereket.
Ebben egyébiránt ekkor már nem igen volt hiány, - a több mint félórája tartó tüzelés lecsendesitette az előbbi nagy izgalmat.
Itt-ott már csak a legfiatalabbak voltak lázban, s jócskán békétlenek is: sokalták a huzavonát, s egyik-másik hangosan is kifejezést adott abbeli kivánságának, hogy vigye őket a rohamra a vezér - odalenn is nyilt terepen majd elbánnak a móczokkal a puskaagygyal .
Nincs az az oláh a világon, a ki kézi tusában, szemtől-szembe, kar kar ellen: meg tudna állani a székelyek előtt, ha kilobban szivükben őseik harczias vére.
Balassa csendesitette őket.
- Nyugalom fiaim, mindent a maga idejében!
Meglesz esetleg az is, a mit ti akartok , de csak akkor, ha én akarom.
Ez világos beszéd volt, az egyik türelmetlen fiatal »lófő« (nem lehetett idősebb tizennyolcz esztendősnél a gyerek) azonban még sem akarta elérteni.
- Azt gondolom, vitézlő hadnagy uram - mondotta daczosan, hogy immár nagyon is itt ugyan az ideje, mert hogy igy csak prédáljuk az drága municziót, kárt pedig nem tészünk ő bennek semmit.
- Nyughass, öcsém, a hevedtől és hallgass.
- Tessen megengedni, hogy kirontsunk innét a testvérekkel...
- Nem -e?
Aztán megkövetem, miért?
Balassa ránézett a renitens góbéra, azután csendesen övébe nyult, kivette belőle hosszucsövü, török pisztolyát és oly nyugalommal, mintha a világ legnagyobb dolgáról lenne szó, igy szólt:
- A többiekkel együtt te is emberségedre fogadtad, hogy engedelmeskedni fogsz.
Ti akartátok, hogy elvállaljam a vezérséget - igaz -e?
- Igaz, bólintott meghökkenve a góbé.
- Akkoriban megigértem, hogy a ki nem engedelmeskedik: főbelövetem.
Hát ez igaz -e?
- Látod, édes fiam, hát ha most öreg legény volnál: ugy lőnélek fejbe ezzel a pisztolylyal, hogy menten szörnyet halnál, mert én mindig végrehajtom, a mit igérek , ezt jól jegyezd meg!
De mert még igen ifju legény vagy, kivételesen, most az egyszer még pardont adok és nem végezlek ki.
A szádat azonban befogd!
Ez a parancs már ugy csattant, mint a pisztolylövés: keményen, határozottan , kiméletlenül.
A legényke behuzta fejét válla közé, lehuzódott társai mellé a sánczmélyedésbe és egy kukkot se szólt.
Befogta a száját.
Bizonyos, hogy engedelem nélkül nem is fogja kinyitni jó darabig.
Az öregebb székelyek helyeslőleg bólintottak.
Jól teszi a vezér, ha nem türi, hogy neki bolondult gyerekek beleszóljanak komoly dolgokba, melyek mindnyájuk jóvoltát fenyegetik.
Balassa távozása után néhány rendreutasitó hátbaütés persze, hiány nélkül kijárt a leforrázott legénykének.
Le is szidták az öregebbek, mint a bokrot.
Azt se tudta az árva, hogy hová bujjon.
Éjjeli féltizenkettő után súlyosabb fordulat történt.
Az ellenség felől hangzó szórványos puskatűz élénkülni kezdett, s egyszerre három trombita is szólani kezdett.
Szózatos hangjuk tulharsogta a tüzelést is.
Balassa figyelemmel várta, hogy mi lesz.
Ursa hozzácsuszott a védművek alatt és megszólalt:
- Azt gondolom, hogy baj van... mondotta figyelmeztetve.
- Azt gondolom, urfi, hogy a gonosz Opre riadót fuvat támadásra, meg azt is gondolom , hogy nem az egész csorda fog itt támadni, hanem csak a fele.
A másik fele le fog lopódzni a déli sánczokhoz és betörvén, azon lesz, hogy az istállókat, meg a cselédházakat felgyujtsa.
Igy szokták.
- Nem jól gondolod Ursa; az ellenség nagyon jól tudja - föl kell legalább tennem , hogy tudja, különben a támadást sem itt kezdte volna, hanem a déli sánczoknál - hogy » vár « -unk ezen az északi oldalon a leggyengébb: tehát ezt fogja ostromolni és itt fog akarni betörni, nem a déli oldalon.
A déli sánczok védelmére bőven elég az a negyven atyafi, a ki ott őrködik.
Mind meglett férfiak, fölérnek tiz annyi móczczal.
- A hogy gondolod, urfi...
Ursa visszacsuszott helyére és tovább leskelődött Opre után.
Okvetlen megszerette volna pillantani, hogy a fegyverében levő golyót átküldje neki.
Vastag mutatóujját egy perczre sem vette le a ravaszról, nehogy a kedvező szempillantást elszalaszsza, s a veszedelmes haramiavezér ép bőrrel meneküljön.
A trombitajelek után megint fölharsant az általános hurrá !- zás, s az előbukkanó hold sápadt fényében látni lehetett, hogy az oláh tábor minden oldalon gyors mozgásban van a sánczok felé.
Horgos csáklyákat és létrákat is hoztak; az árkok betemetésére giz-gazzal és földdel megtöltött zsákokat , a kapu bezuzására fejszéket és feszitő vasrúdakat.
A lárma pedig, melyet mozgásuk közben csaptak, egyszerüen pokoli volt.
Mintha ugyanannyi ezren lettek volna, mint a hány százan.
Balassa éles sipjeleket hallatott.
- Tüzelni fiaim! - kiáltotta messze csengő hangon, - meg kell őket tizedelni, mielőtt a sánczokat és a kaput elérhetnék!
A székelyek lelkes kiáltással fogadták a parancsot.
S nyomban utána kettőzött erővel láttak a tüzeléshez.
Husz, harmincz fegyver egyszerre ropogott, egy csomóban, majdnem pontosan ugyanarra a pillanatra.
Sűrü lőporfüst terjengett a sánczokon, alig lehetett tőle látni.
A móczok azonban keményen állták és föltartóztathatatlanul, orditozva, egymást lelkesitve rohantak a sánczok felé, most már jóformán egyetlen puskalövés nélkül .
Világos volt, hogy túlerejükre támaszkodva egyetlen hatalmas rohammal akarták megmászni a földsánczokat, hogy betörhessenek a »vár« belsejébe és mindent ellepjenek, mindent elpusztitsanak felbőszült sokaságukkal, mint a sáskák.
Balassa azonnal fölismerte a válságos helyzetet.
De nem hamarkodott el semmit.
Roppant akaraterővel és bármely idősebb férfiunak is becsületére váló önuralommal nyomta el magában hevülékeny fiatalságát, nehogy heve valamely meggondolatlanságra ragadhassa.
Alegszebb példányképe volt az érett ifjunak, a ki többre emelkedik és többet produkál, mint a mennyit korától joggal meg lehetne követelni.
Nagy önuralommal, észszel, meggondolással hasonló érettségnek adhatja tiszteletreméltó jeleit bármely ifju ember, a ki folytonos kitartó gyakorlattal annyira tudja érzéseit fegyelmezni, hogy ne az indulatok kormányozzák, hanem a nyugalom, mely az élet válságos perczeiben mindenkinek a legjobb barátja és a leghatalmasabb segitő társa.
Nem volt rá példa soha, hogy valaha valaki a helyesen alkalmazott nyugalomnak kárát vallotta volna.
Olvassátok a históriát!
A népek e nagy tanitómestere lépten-nyomon igazat ad ennek a bölcs megfigyelésnek.
S számtalan elriasztó példával szolgál az ellenkezőjéről is.
Magyarország két nagy nemzeti szerencsétlenséget köszönhet a nyugalom hiányának: az első a várnai, a másik a mohácsi gyásznap.
Amott Ulászló, emitt az ifju II. Lajos heveskedése sodorta szörnyü katasztrófába a magyar hadakat, Mohács után pedig egész Magyarországot, mely százötven szomoru esztendeig sinylette a fiatal Lajos király meggondolatlanságát és sinyli egyben és másban mind e mai napig.
A szerencsétlen mohácsi gyásznap nélkül az osztrákok sohasem vethették volna meg lábukat Magyarországon és nem zudithattak volna annyi nyomoruságot a nemzetre, mint a mennyit tényleg zuditottak.
Ezért szükséges, hogy az ifju ember fegyelmezze indulatait és igyekezzék például ehhez a fiatal Balassához hasonlitani az önfegyelem és önmegtartóztatás nyugalma dolgában hasonlitani, mert csak igy férfi a férfi és csak igy méltó az elsőségre , melyet a természet számára kijelölt, de kortársai és a történelem itéletében csak annak biztosit, aki valóban méltó is reá.
- Kaszás! kiáltotta most Balassa.
- Jelen vagyok, hadnagy uram!
Az öreg székely fölemelte karját, hogy hallja és érti a beszédet.
- Jól látja kegyelmed az ellenséget?
- Oda tud fordulni az ágyukkal?
- Már oda is fordulék, - felelt csendes mosolylyal a hidegvérü székely, kinek ősz feje oly kemény agyvelőt birtokolt, mint a vas.
- Ezt nagyon helyesen cselekedte, Kaszás uram! kiáltotta át elismeréssel Balassa.
- Tehát ha az ellenséget is látja, meg a kaput is, ügyelje ki kegyelmed az alkalmatos perczet és kezdje meg a munkát.
- Akkor hát Isten nevében!
- Ámen, - fejezte be a mondatot az öreg, s visszafordulva ágyuihoz, megsodorgatta ősz bajuszát, - ihol, édes fiaim, pattantyusok... ide ügyeljenek kendtek, a ki rézangyala vagyon ennek a sánta kakas lábon forgó világnak: ma kezdődik a mi munkánk nem holnap!
Pislantsanak be oda é kendtek az kapura, mit látnak?
A tüzérek közül három-négy felelt egyszerre.
- Vágják hát, hogy a csuda vesse fel őket - nevetett halkan, édesdeden az öreg - hát már most találja ki kendtek, hogy ebből pedig mi következik?
- Dolgoznánk tán, Mózsi bácsi!
- Láti, kölykek - szerelmes atyámfiai - éppen az következik!
Hát persze, hogy rögvest dolgozni fogunk, hogy az ördög vigye el őket...
Vigyázz!
Forditsd kissé hojszra azt az ágyut...
Meg van?
- Jól van!
No már most aztán egy mukkanás se legyék, atyámfiai, a mig dologban vagyunk.
Aképen dolgozzék kendtek, mintha az öreg apátok lelkinek üdvössége függene tőle.
Készen vagyunk-é?
- Tehát vigyázz!... kiáltotta magasra emelt kézzel az öreg... tűz!
Abban a pillanatban mély bőgés reszkettette meg a levegőt - a két ágyu ugyanegy időben dördült el s majdnem ölnyi széles és vastag füstkarikát lökött bele a levegőbe.
A pattantyusok szó nélkül belekapaszkodtak a lövés ereje folytán visszaugró ágyukba, helyökre tolták őket, gyorsan, ügyesen töltöttek s pár perc mulva megint kibődült két lövés az ércztorkokból, azután megint kettő...
Nem beszélt senki.
Kaszás Mózes némán, jelekkel vezette a munkát s csakhamar ő is , emberei is oly feketék lettek a lőporfüsttől, mint az ördögök.
A sürü lőporfüstben csak fürgén ide-oda hajló fekete árnyképeiket lehetett látni - a munka azonban, a mit végeztek, gyilkos volt.
Az ostromolt kapu előtt véres halom emelkedett az elesettek holttesteiből.
Orditás , sikoltozás, jajgatás szörnyü kavarodása elegyedett össze az ágyudörgés bömbölő zenéjével.
Az oláhok nem számitottak ágyukra.
Dühük kétségbeeséssé változott, meglepetésük rendetlen hátrálássá, mely csakhamar a legvadabb szaladássá fajult s egész csomó agyontaposott ember életébe került .
Egymást gázolták halálra.
A rémület majdnem ugyanannyi veszteséget okozott táboruknak, mint az ágyuk, melyek szakadatlanul bömböltek a sánczokon egészen éjfélután félegyig, hogy a menekülő ellenséget a vizárkok védett vonalán is túl kergessék.