Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Babits Mihály
Halálfiai
Keletkezés ideje
1927
Fejezet
18
Bekezdés
3538
Mondat
12000
Szó
186103
Szerző neme
férfi
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
magas
A RETTENETES NÁSZÚT
1
Miska izgatottan szaladgált a peronon a jegyekkel és Imruskával, bár józansága azonnal látta a helyzetet, látta, hogy Gyula és Nelli eltévesztették a vonatot , nem is képzelt semmi mást, nyugtatta Erzsit, aki kétségbeesetten sikongott, mint a vércse a viharban vagy még inkább, mint egy meggondolatlan anya, nyögve, sóhajtva , panaszkodva, nagyon is éles gyermeki fülekbe.
Gitta hideg szemekkel hallgatott, és sok mindent gondolt; rendszert állított össze magában abból, hogy anya is nevetséges, apa is "beszámíthatatlan" - Gittának voltak már ilyen szavai, és rég megkezdte lelkében a tekintélyek szétrombolását.
Noémi közömbösen hallgatta anyja szavait, mint megszokott és semmit sem jelentő kifakadásokat, egyáltalán nem érdekelte őt apja eltűnése, álmos volt, és szeretett volna már otthon lenni .
Imruska azonban kerekre nyílt szemmel, ijedten nézett az éjszakába, mint egy lázálomba; kérdezni nem mert, fantáziájában határozatlan és képtelen rémségek szövődtek, egyetlen gondolata volt, anyikáját meglátni, aki megfoghatatlan módon elmaradt mellőle, s nem akart előjönni...
Hiába lesett ide-oda, honnan bukkan ki a jól ismert, kedves arc...
- Nincs más hátra, mint vigyázni, hogy most aztán mi is le ne maradjunk - szólt Miska.
Mikor aztán fölültek a vonatra, és az elindult, és anyika mégsem jött elő: végképp eltörött a gyenge mécsescserép, könnyek forró olaját csorgatva.
Oly zokogás volt ez, minőt lehetetlen elcsitítani: s ki illeszti össze a mécses darabjait, ha a maga kezét is égeti az olaj?
Miska alig találta helyét, nem tudott hogyan bánni a gyerekkel, még kevésbé Erzsivel, aki hisztérikus filozófiát fejtett ki leánykái előtt, s ez a filozófia nem kedvezett a férfiúi nemnek.
Miska rosszkedve szótlanságba húzódott: bölcs ember alszik egyet a dologra, és nem formál elhamarkodva véleményt.
Miska bíró volt, és ahogy ő magában kifejezte: "egyelőre fölfüggesztette ítéletét ".
Imruskát lassan álomba gurította a vonat ringása.
Szegény kis lelke számára , melyről még nem szállt föl a hajnali köd, elvesztek a valóság és álom határai , mint tenger és ég partjai a ködben; az ébrenlét rémségei folytatódtak az álomban is, és mikor éjszaka egyszer csak fölriadt - már otthon, megszokott kis, létrás ágyában -, az esti út emléke riadt fel benne, mint egy álom emléke, nem tudta hinni, hogy igazán megtörtént, de ellenállhatatlan vágy támadt benne rögtön látni anyját, rögtön, rögtön; hosszú ingecskéjében, mint egy kis angyal, föltérdelve és a létrába fogódzva, kiáltozni kezdett a másik szoba felé:
- Anyika!
Anyika!
Az álom rémei bújtak a szobában, oszoltak a sarokban a kisfiú kimeredt tekintete elől, künn zuhogott az újraeredt zápor, a kályhában zengett a szél, az új "őszi szezon" első hangversenyét tartotta az éjjel; s a kerek ruhafogas körül különös kísértetek álltak, nagyon magas és nagyon sötét és fej nélküli emberalakok, melyek ellengeni látszottak.
Miska jött, mogorván, álmatlan ágyából; s az apai szigor, egy erősebb és okosabb lénynek akarata zsongította a gyönge kis lélek fájásait, amik fölött csak akarat lehet úr.
- Most az alvás ideje van! - szólt az apa, fellebbezést nem tűrő bíróság szavával , s Imruska, félve is apjától, de meg is nyugodva, hogy van valaki, aki vigyáz mindenre, reá is és anyikára is, szepegve és értelmetlen titkokon tűnődve, feküdt reggelig a párnán.
2
" Felfüggeszteni az ítéletet ": ha olyan könnyű volna!
Micsoda elixír volna e szabály, megtartva; talán minden férfias nyugalomnak titka; s amellett igazság is: mert valóban, lehet -e ítélni a drámáról, míg le nem ment a függöny, s nem az -e az igazi bölcs, ki Szólón módjára mindhalálig "felfüggeszti ítéletét "?
Az ember azonban "ítélő állat ", s a gondolatot visszatartani nehezebb, mint a lélegzetet .
Miska hősi búvár volt az élet vizében, várva, míg kibukik a hullámból, mely elborította: de melle elszorult, mint a búvároké.
Éjszakája összefogott ököl s beharapott ajkak éjjele volt; reggel a Pontosság és Munka istenéhez fordult; de tíz óra tájban hazaszökött a hivatalból, hogy lássa, megjött -e a felesége?
Útjában a levélhordóval találkozott, aki sürgönyt is hordott, azaz sorsokat és villámokat: mert Sóton kis ügyekért nem röpködtek sürgönyök.
Miskának alkalma volt ekkor modern idők lakonizmusát csodálni (mely a telegramé) s döntő próbáját adni egyszersmind lelke megfeszített lakonizmusának.
- Ne aggódj - szólt a sürgöny -, szerencsésen utazunk, levél megy - s az aláírás, javíthatatlan bolondossággal, franciául vallott Gyulára: Zsül.
- Mit jelent ez?
- Hieroglifeken ámulni nem látszott célravezetőnek, s ebben a pillanatban Miska egyetlen törekvése odairányult, hogy úri méltóságát megőrizze .
Borravalót adott a kihordónak, mint rendesen, mintha a világon a legközönségesebb sürgönyt kapta volna, s aztán még egyszer fölnyitotta a csodálatos papirost , konstatálva a feladóállomást, mely tagadhatatlanul útközi táviratra vallott.
Mit lehetett tenni?
Miska visszament a hivatalba, s hazajövet délben kitérő választ adott a Döme bácsi kérdésére, aki a csengő hangot és sugár alakot reklamálta , mint szigorú gazda, ha reggelre kelve kertjéből a legszebb gyümölcsszem hiányzik.
- Anyjához mehetett Gádorosra - szólt Miska mogorván, duzzogó férjek módjára , kiket nejük egy családi perpatvar után váratlan faképnél hagy: okos ember nem fogja föl nagyon tragikusan: majd visszajön!
De szavai nem hatottak őszintén : nyílt karakterek végzete érte el: hazugnak látszott, holott csak azt mondta, amit maga is hinni akart.
( Félelem és dac tán anyjához hajtotta az asszonyt; s Gyula , elválhatatlan gavallér, kísérte ...)
Döme bácsi rosszallva rázta fejét, bár Gyula szerepéről nem is tudott: meleg harag hulláma öntötte el.
Bolondok!
Itt az ősz, ki tudja, hány nap van még?
A sugár alak és csengő hang eltűnt...
Úgy dobják ördögnek a napokat, mintha örökké tartana az élet.
Miska látatlanba vette a fejrázást, s egy lelkiismereti problémán tűnődött : megmutassa -e Erzsinek a sürgönyt?
Igaz férfiúként más bújára villantotta gondjai lámpását: a lámpás sötétben jár, s másoknak világít.
Mi itt a teendő?
Értesítenie kell -e a nőt elveszett férje sorairól - melyek oly méltó izgalmat okozhattak neki -, vagy hagyni még a jótékony bizonytalanságban?
A kérdést egyelőre az ebéd odázta volna el, ha készen lett volna: de a háziasszony távolléte várható zavarokat eredményezett.
Nelli, gondos úrnők szokásaként, mindent zárva tartott s rejtve a személyzet elől, s Miska hiába kotorta le a kulcsokat egy almáriom tetejéről: a szakácsnő semminek sem találta helyét.
Imruska nem volt otthon: csak annyit tudtak mondani, hogy Hintásséknál van, s Miska bosszúsan fordult ki a kozmaszagú konyhából, hogy érte menjen.
Erzsi jött elébe, mint Elhagyott Asszony, méltó szerepében, s Miska hamar belátta , hogy felesleges itt minden kímélet.
Erzsi teljesen nyugodt volt, s szinte élvezte helyzetét, mint valami fölszabadulást; élvezte fontosságát is, melyet e helyzet adott neki.
Délelőtt Juli néni járt nála, kellően feltüzelve a gyalázatos férfiúnem ellen: s Miska látta azt is, hogy az eset teljes eltussolása immár reménytelen.
Juli néni már széthordta a botrány csíráit, szabadon eresztett bacilushordozó, s Miska csodálta, hogy mindeddig nem ért el hozzá a fullánk : holott a városból és hivatalból jött.
Részvéttel kezelik tán s diszkrécióval, mint szökött asszony férjét?
Egész lelke ökölbe feszült e gondolatra: de Erzsivel nem lehetett tárgyalni az erkölcsi veszedelem enyhítéséről vagy lokalizálásáról.
Erzsi a harag kéjeiben úszott: alig lehetett ráismerni arra az Erzsire, ki tegnap még Gyula zseniális jogait hirdette.
Most az elhagyott nő részén volt minden jog: aki meg fogja mutatni a világnak, hogy egyedül megáll a lábán, és fölneveli gyermekeit.
Egész életét a gyermekeknek akarta szentelni; s szinte újraszületettnek látszott, hogy élete célt kapott.
Végképp elhatározta, hogy tanítónő lesz, s már el is küldte Gittát tanácsért s könyvekért Gombos Cirill tudós professzorhoz, aki Gyulának kártyapartnere volt, s többször megfordult náluk.
Egyben áthozatta az okos kis küldönccel Imruskát, az anya nélkül maradt kisfiút, aki mellett ezentúl ő akarta az anyát pótolni; meghatóan nemes eltökélés !
Miska homlokráncolva hallgatta az egzaltált szavakat, míg Imruska síró szemekkel futott apjához, s "anyit" reklamálta.
- Ne keresd anyádat, szegény kis árva! - hajolt hozzá Erzsi patetikus csókkal.
- Ő elhagyott téged!
Miska szigorúan fogta kézen fiát: nem feledkezve meg, kétségek kínja közt sem, a pueris debenda reverentiáról .
[ 8 ]
- Én megértem a maga izgalmát, Erzsike - mondta kiirthatatlan méltányossággal -, de talán a gyermek előtt az anyjáról...
- Ó, én nem vagyok izgatott! - szólt Erzsi fölényesen.
- Én már számoltam mindennel.
- Szemei ragyogtak, magas termete fölnyúlt.
- És én nem tartom helyesnek a gyermekek előtt a titkolódzást.
Lássanak ők tisztán, és ne tápláljanak illúziókat az életről!
Az én lányaim jól tudják már, mily gazember az apjuk.
Gitta komoly, égő szemekkel fogadta ezt a kijelentést, míg Noémi - ki eznap megint akadálytalan lopkodhatta anyja szalagait - babáját ékesgette a sarokban, nyilván nem sokba véve az egész históriát.
Miska sietett vissza fiával a kozmás leveshez , mely szinte szimbolizálni látszott elhagyatottságát és sivár kilátásait.
A Kozma valóban örök szimbóluma az életnek: apró hibák folytán megromlott íz; s Miska egészséges szájpadlása nem volt érzéketlen a kulináris csalódások iránt.
Imruska bűvölt mozdulatlansággal ült a tányér előtt, megértve legalább annyit , hogy szörnyű dolgokról van itt szó, melyekről neki még tudni sem szabad.
Anyi arca, túl a tegnap este emlékein - a nedves zápor, a kemény apaöl, a vasúti lámpák, a rázós, fülledt út álomba zokogó rémein - úgy tűnt föl már neki, mint valami tilos, édes emlék, akiről nem lehet beszélni.
Miska fölkelt, hogy pipáját kihozza; a szomszéd tág szoba fojtott ürességgel meredt elébe.
A zsaluk csukva voltak.
A pipatórium a zongora mellett volt, hol az örök Dictionnaire hevert, az Erzsi piros táblás regényeivel.
A zongora hátát finom porréteg borította.
- A zsalukat is le kell innen-onnan szedni - gondolta Miska, férfiasan kerülve egyébfajta gondolatokat.
- Már föltehetjük a téli ablakot.
3
Mi történt Nelli és Gyula közt?
Sótot nem izgatta a lélektani probléma, és könnyen kimondta ítéletét.
Sóton az ily ítéletekre blanketták voltak: csak a neveket kellett kitölteni.
Sóton mindenki hasonlítani akart másokhoz, az ősi típusokhoz , mint régi színészek a bábokhoz: Polichinelle, Pierrot, Colombine...
S voltak oly udvariasak, hogy egymásban is csak a bábot látták és ítélték.
Ám a valóság sokkal komplikáltabb, s a bábok ellentmondani látszottak szerepüknek; amiért is a szóbeszéd ily alakot öltött:
- Ki gondolta volna?
És ilyent:
- Nem megmondtam régen?
Evvel ellentétben áll Gyula saját vallomása, aki később is állhatatosan megmaradt annál az állításnál, hogy az egész minden terv nélkül s mintegy rögtönözve történt.
Az igaz, hogy Gyula bonyodalmas ügyei és nehézségei között, már hetekkel az emlékezetes kirándulás előtt, fantasztikus szökési tervekben kéjelgett ; mindenütt beszélt is erről, s az is igaz, hogy pénzek voltak nála, mintha csakugyan a szökésre készült volna.
De aki Gyulát ismerte, könnyen el tudta hinni , hogy mindez tőle csak olyasmi volt, amit Sóton "lúdbőrzésnek" volt szokás nevezni ; s hogy egy perccel a vasúti kocsiban kiejtett nevezetes szavak előtt még maga sem vette ezt a lúdbőrzést komolyan.
De akkor egyszerre nagyon is komolyan vette, s egy pillanat alatt fölfedezte, hogy ő voltaképp romantikus szerelem Napóleonává hivatott a sorstól, hogy Nelli az ő Beatricéja, s hogy életét egy nagy és gyönyörű kalanddal kell kiteljesíteni.
Csak mint egy vad és kalandos ötlet született meg benne - egy pszichológiai kísérlet -, s már a következő percben életének egyetlen célja volt, egyetlen méltó vágy a világon: mindent elfeledni! itt hagyni !
Itáliába menni, messze szépségek felé, egy szép asszonnyal, aki méghozzá másnak a felesége, annál jobb!
Gyula kereste az életet, s mindenáron színpadra akart ugrani a nézőtérről, ahol nem is volt mit nézni.
De hát Nelli?
Nelli lázadó volt?
Nem.
Félénk volt, megnyugvó.
Makacs volt talán, önálló a dacig, különc akaratú?
Épp az ellenkező.
Vezetni lehetett.
Kislány volt még ma is.
Azt tette, amit mondtak neki.
Vagy tán könnyelmű volt, kötelességéről megfeledkező, lepke kívánságok kergetője?
Szó sincs róla.
Nelli talán azt sem tudja, mi az a kívánság: már gyermekkorában hozzászokott, hogy neki nem lehetnek kívánságai.
Asszonyi kötelességek gépe volt ő, ház s konyha mártírja...
Szerelem vitte el talán, a Ganümédész sasa, mely anyákat éppúgy, mint gyermekeket , gyakran elragad?
Ó, Nelli nem ismerte a szerelmet.
Némi ellenszenv, némi bámulat, némi ijedtség : egyéb érzések nem fűzték életének Don Juanjához.
A szerelem ijesztő és terhes szó volt füleiben: egy frázis, mellyel szemben nem tudta kötelességét.
Lelke hiszékeny volt, könnyen lehetett beugratni és megrémíteni.
Tanácstalanul állt.
Egyszerre egy nagy, romantikus szerelmi történet hősnőjének látta magát, s ijedten kérdezte , mit szokás ilyenkor cselekedni?
E különös, izgató félelem mellett volt egy másik félelem, amely lehetetlenné tette Nellinek a Miskához való visszatérést.
Egy hatalmas szörnyeteg ijesztette, ezerszájú és ezerszemű, amely meztelenné nézte és csupa-sebbé szólta volna; ennek a szörnyetegnek szimbolikus hatalma volt.
És szimbolikus neve az volt: Sót.
- Még nincs fölégetve a híd - mondta Gyula a vasúti kocsiban.
- Akar kiszállani?
- Akarok - felelt Nelli.
- Akarok, akarok! - de már nem tudta elképzelni a visszatérést.
( Hogyan térjen vissza, Gyula karján, reggel, egy éjszakai távollét után, a botrányra leső, bámuló városba ?)
( Jól ismerte Erzsit, tudta, hogy lekésésük nem marad titokban.)
S egyszerre anyja rémlett eszébe, Cenci néni, hirtelen elutazása, száraz szigora , hidegsége, mikor elvált tőle...
Mit szólna ő... ehhez a történethez?
Hozzá menni?
Inkább akárhova!...
És különben képtelen volt elhatározásra, cselekvésre.
Kiszállni, kiszállni!... - ez volt egyetlen gondolata.
És hogy töltötték az éjszakát?
A vonat csak reggel indult.
Nelli hallani sem akart szállodáról, és Nagyhajmáson - így hívták ezt az állomást - nem is volt szálloda, ahol úriember megalhatott volna.
Gyula helyet csinált Nellinek a váróterem deszkapadján, ahol már több éjszakai átszálló is gubbasztott.
- Menjen el!
Menjen el! - szólt Nelli idegesen, és azon tűnődött, hogy ha megszabadul kéretlen útitársától, akkor...
Visszamenni Sótra?
Nem! nem!...
Sötét és kétségbeesett színek ereszkedtek le előtte...
Erzsi ábrándja villant: az önálló asszony, a szabad nő sorsa: mint egy öngyilkosság...
Akármi...
De először megszabadulni Gyulától!
- Menjen el!
De Gyula kereken megtagadta kívánságát.
- Hova gondol?
Csak nem hagyom itt?
- És lovagias kötelességére hivatkozott.
Halk, de izgatott párbeszéd fejlett ki, amire egy a padokon szunyókázó , bebugyolált alakok közül, láthatóan fölfigyelve, fölemelte fejét.
Aztán tüntetőleg elfordította.
Nelli megismerte a figyelőt, aki Sótról való volt, ismerős.
Ismerős, de nem köszönt!
Nelli ekkor már úgy érezte magát, mint a kitaszított, megbélyegzett és ujjalmutatott.
- A Csontváry doktor! - súgta ijedten a fecsegő, vén járásorvos nevét.
- Nem ismerhet meg ebben a sötétben - súgta vissza Gyula, mint egy cinkos.
Nelli testén reszketés futott át.
- Nem, nem hagyhatom egyedül magát, mikor ennyire izgatott - szólt Gyula, aztán hozzátette: - Ne féljen, reggel kívánsága szerint szépen visszamegyünk...
Kilencre Sóton vagyunk...
Nelli ösztönszerűen a sóti ismerős felé pillantott.
- Ne!
Ne! - kiáltott önkéntelen megrettenéssel, amit Gyula sietett félreérteni .
Nagy pátosszal, mely a szerelem hálájának kitörését jelképezte, és szinte a letérdelés attitűdjével forró ajkakat nyomott arra a kis fehér foltra, mely a váróterem nyiszlett sötétében a Nelli kezét látszott ábrázolni.
A sóti ismerős alakja megmozdult, feje kinézett az éjszakába.
Ekkor Gyula az enfin seul !
[ 9] mozdulatával Nelli mellé omlott, s mintegy elragadtatva szenvedélyétől s nem nézve a világot, csókolni kezdte a kimerült és akarattalan nőt - ó, istenem! ahogy ez már a Don Juanok égi hagyománya.
És ekkor bizonnyal úgy állt a dolog, hogy a botrány és a kötelesség egy volt; de Nelli nem csinált botrányt.
Talán ellökte Gyulát, de mit ért az?
Szók és csókok következtek , lángos incendium.
Nelli tán nem is szólt.
Ó, istenem, mi a szokás ilyenkor , mennyire jutott már, mit lehet még?
Úgy érezte, hogy nincs visszatérés.
Erőtlenül hagyta, hogy a lángok fölégessék múltját, férjének, gyermekének szentképeit , mindent...
Inkább, hogysem egy hangos szó essék.
S a Szerelem irtózatos igénye perzselt fölötte, lihegő és hangos ajkakkal, melyeknek nem bírt mit felelni.
Itt volt az utolsó perc.
Váltót nyújtott határidő nélkül.
Nelli kitárta szekrényeit , mint egy végrehajtó előtt.
Noha csupán szók és csókok estek - de ez már rettenetes fait accompli volt itt.
S Nelli úgy rémült meg a szerelemtől, mint az együgyű ember a Törvénytől, melynek kódexét nem ismeri.
Gyula tökéletesen az az ember volt, aki ezt az érzést kellően hangsúlyozni tudta : pátosza igényteljes volt és terrorizált.
Szemében "vad tűz égett "; s mintegy " véres titok ": mely nagyjogot ad, s mindent követelhet.
Nellinél a Félénkség cinkosa lett a Botránynak: nem tudott ellentállni e szerelem bejelentett és hangos keresete előtt.
A bűn talán épp annyiszor származik gyávaságból, mint vakmerőségből.
Nelli lehajtotta fejét, és engedelmeskedett, mint egész életében ; tűrve szót és csókot.
Nemet mondani nagy dolog, s az erős embereké: erre őt sohasem tanították.
Úgy látta, hogy már nincs visszatérés, s azt tette, amit a könyvek hősnői tesznek ilyenkor.
A sors parancsa volt, s bűnhődés és kötelesség őelőtte az, ami a világ szemében bűn és kéj és botrány és szökés.
A Sors jött, a Bűnhődés, amit ő már napokkal előbb megérezett; lelke el volt előre készítve rá , mint vértanú nőé a kínzásokra és megbecstelenítésre.
S aztán elfogadott mindent , pillanatnyi és ösztönös riadások s lázongások után, egyszerűen, mint valami vezeklést.
Keserű vezeklés volt, elhagyni mindazt, amit szeretett - mert hiszen ki mást szeretett és mi mást, mint Imruskát? -, elhagyni valamiért, amit nem szeretett , amitől félt, ami idegen volt előtte!
De a rezignációt anyjától örökölte.
Tudta , hogy az élet nem azt adja szeretnünk, akit szeretnénk szeretni.
Az élet kirendeli szeretetünket: sok mindenről le kell mondani és sok mindent elfogadni.
Az élet bűn és vezeklés egyszerre.
A bűnt is el kell fogadni, mint egyfajta vezeklést.
S egészen bizonyos, hogy Nelli az első időkben, különös heteken át, megpróbálta Gyulát is szeretni, csak úgy, mint hajdan Miskát, noha alig lehetett eleve valami ellenszenvesebbet és neki idegenebbet elképzelni Gyulánál.
De mi fogalma volt neki szerelemről?
Azt hitte, hogy ez is szerelem.
Néha csodálkozott: hát ilyen különös és sivár és penitenciaszerű minden?
De az a bámulat, a folytonos meglepetések , melyek Gyula révén érték, a félelem, ahogyan ránézett, és még maga az ellenszenv is - az a rettegés és diszharmónia, melybe egész életét döntötte - szinte hasonlított a regényekből ismert nagy érzelemhez...
De abban az első órában a nagy érzelem inkább egy nagy megrettenés volt; Miska szava még ott égett lelkében: "Nelli mondott valamit!
Nelli tett valamit !"
Mint az iskolás gyermek, nem mert többé tanítójának színe elé kerülni.
És önmaga előtt haraggal álcázta ezt: haragja a vergődő lepke haragja volt; mímelt magában , megmondta Miskának mindazt, amit nem mert volna szemébe mondani - mint a gyermek a tanítójának...
És messziről, mélyen valahol talán apokaliptikus álmai lobbantak : most mindennek vége, minden rendes és illendő dolognak - és valami más jön, valami nem ismert; talán az, amit különös és nem értett nyelvek és szavak jelentenek.
De sajátságos ellentmondásként ugyanekkor ébredt fel benne a vágy és a fájdalom gyermeke felé, mint egy fizikai vonzás fájdalma - megnyúlt, feszített szálak szakadóban, meggyűlt érzés, mely ideges szavakban robbant ki.
Ó, Gyula tudott bánni a női idegességgel is.
Letakarta, megnyugtatta: majd elintéz ő mindent!
És Nellinek éppen ez kellett, ez a szó, ez a biztatás, hogy valaki mindent rendbe hoz, mert minden oly zilált volt körülötte.
Álmos, szédülő fejét lehajtotta a kemény padfához.
- Aludjon, Nelli, én mindent elintézek, sürgönyzök Miskának - szólt Gyula, és már szaladt.
Ekkor zokogás és eső és félelem és emlék és jövő egybeömlöttek Nelli előtt, a kis váróterem megingott, mint egy hajó, a padfa keménysége szinte agyának mélyéig nyilallt be, és lelkének ködfüggönyei leereszkedtek.
4
Reggel Gyula szavára ébredt, fájó háttal és szédülve: már itt a vonat, rögtön be kell szállni!
Oly egyszerűen történt minden; Nelli még félig aludt, Gyula karja fölnyomta a hágcsón, s mire leszédült a zöld plüsspamlagra, már rándult a gép , indult a vonat a kába és szürke reggelbe.
Gyula hozsannával üdvözölte a láthatár szélén jelentkező napot, s Nelli csak ekkor eszmélt igazán rá, hogy milyen korán van, s hogy ez nem a sóti vonat, hanem a fiumei gyors, mely meg sem áll Dombóvárig.
Nelli sírni szeretett volna, de már röstellte az idegenek előtt; a vonat robogott, a szél becsapta a füstöt, s Nelli és Gyula röpültek, mint két nászutas - Itália felé!
5
És ismét hónapok teltek el...
Az idő nem megy visszafelé, s az emberi élet sakkjátékában szigorú pièce touchée [ 10] uralkodik.
A Bevégzett Tény szeszélyes rabtartó, kinek udvarában, mint régi királyokéban, a bolondok aránylagos szabadságot élveznek, erősek leborulnak és gyengék megtörnek.
Gyula csak játszott vele, Nelli szenvedett és tűrt, egy keresztény rabnő erényeivel.
Álom, káprázat , kaleidoszkóp volt az élete.
Tájak, tájak a vasút mentén, karsztok és tengerek az első iramban és Gyula sok beszéde, aki észre sem vette, hogy Nelli holtfáradtan ül mellette, és hallgatag és gondtele arccal...
Ó!
Gyula magyarázott , kifogyhatatlanul, szerelmes cicerone!...
S Nelli nem tudott komolyan venni semmit , nem tudta valóságnak látni az elsuhanó képeket.
A fáradtság elnyomta, és aludt , súlyos és lüktető álommal, és mikor felébredt, jobbról-balról, a kocsi nyitott ablakain túl, új képek ölelték, ringatták, különös, soha nem látott környezet, s amit nem is fog látni többé soha...
Nelli meghalt, a valóság kiesett életéből ...
Egy gondolán lebegett, sötét este, és ijedezett ingásától; körös-körül palazzók sötét tarkasága, mint egy tündérmese színfalai, suhant, kígyózott, irizált, a víz táncos márványán fények imbolyogtak, idegen és dallamos kiáltások hangzottak az éjben, s az egyetlen realitásnak a felhők látszottak, melyek a hold körül foszladoztak.
Nellinek úgy tűnt fel, mintha a Pokol pompájában járna...
Vagy mintha elrablott hercegnő volna, gonosz emberek vinnék, ismeretlen sikátorokon : rémregényekre emlékezett...
Ó, aztán a velencei szálló, ahogy legelőször látta: a fényárban úszó hall, a piros frakkos kis groom: Gyula szapora német beszéde , melybe különös olasz szókat kevert; a portás könyvének nyílt lapja, ahol már mint férj és feleség szerepeltek; mire Nelli ijedten külön szobát kívánt.
- Zwei... due... magyarázta Gyula, a lovag gesztusával, aki hölgyének minden kívánságát teljesíti.
Lift, zubogás: s egy rózsaszín tapétás nagy szobában álltak: melynek közepén két impozáns, mennyezetes, szúnyoghálós nyoszolya tornyosodott.
- Zwei... due... - mutatta az ujján Gyula; mire a vigyorgó groom az impozáns ágyakra mutatott:
- Due... zwei...
Gyula mosolygott: "Hisz házaspár vagyunk !"
- Nyugodjon bele, Nellike...
Feltűnést keltene...
Megígérek mindent...
Nellinek feje fájt, füle zúgott; s egyébként az elrablott hölgy volt ő, ki természetesnek találja, ha hárembe viszik.
Ó, hisz szeretnie kell Gyulát !
Másképpen mi lenne az egész?
De egyelőre zokogott, s Gyula hiába akart felhívni figyelmet az ablakokból táruló csodákra - ó, gyönyörű Riva!
Külföld, nagyvilág , lagúnák, Velence!
- Gyula minden idege örömben reszketett, de Nelli csak zokogott...
...S már másnap volt, és a Mercerián jártak, üzletről üzletre, s Gyula ruhákat vásárolt Nellinek: holott ő alig akarta elárulni, mire van szüksége?
Minden darabot szégyenkezéssel fogadott, mint Miskától soha...
- De Nellike... hisz feleségem lesz... csak nem hagyhatom egy szál ruhájában! - erősködött Gyula; s Nelli támolygott a sok járáskelésben, kimerülten zuhant a székre, amit a fürge talján rőfös alája tolt, szédült a szövettornyok és csipkegarmadák közt, kábult a szapora és unszoló idegen szavaktól...
Gyula bolondosan ugrált körülötte, és dobálta a pénzt; egészen különc és szükségtelen dolgokat vásárolt, s olyan valami fantasztikus volt mindez - a zsúfolt, szűk , tarka, kincses boltsor, mint egy ezeregyéjszakai bazár...
Nelli nem érezte a vásárlás gyönyörét, hisz mindent megvehetett, s ez inkább gúny volt és varázs és álom - életéből kiesett a valóság íze...
És már a Szent Márk téren állottak, ahol a csodálatosan tarka mesetemplom rajzolódik az égre, mintha csak oda volna festve, kékkel, arannyal, pirossal , primitív...
És szálltak a galambok, s Nelli kezét nyújtotta, melyen már új és feltűnően vastag gyűrű volt...
S megtörtént, hogy magyar szót hallott csendülni ilyenkor, s összerezzent tetőtől talpig, mint a rettenetes valóságnak egy érintésére az álmok közt; oda se nézett, ahonnan a hang jött, menekülve karolt Gyulába:
- Menjünk tovább!
6
...Majd múzeumokon mentek át, rengeteg termeken, ahol Nelli szinte elveszni érezte magát; a falakon múlt idők képei, festett arcok, melyek elevenebbnek látszottak az eleveneknél, melyek benyomódtak az ember fantáziájába, és kísértették álmait: a mennyezeten gazdag és súlyos aranykacskaringók, stukatúrdísz, aranylevelek és aranyvolúták, amilyeneket királyi paloták képein látott eddig...
Nellit fárasztotta a művészet, riasztotta a sok tudós szó, név, magyarázat , műveletlennek, ostobának érezte magát, nosztalgiáját érezte egyszerű otthonának, a szenvedések nászútja volt ez.
Gyula mindenütt mellette, mint a pokoli kalauz, az apokaliptikus társ, akivel ezután mindig együtt kell lennie...
És hozzá az örökös kötelesség, a magától értetődő konvenció, hogy ennek mind élvezetnek és nagy örömnek kell lenni...
Nelli nem mert ellentmondani a konvenciónak.
Majd templomokat jártak, hűvös, félhomályos csöndességet, ahol Nelli szíve hirtelen elfogult a tág hajóban; lélegzete elszorult, szeretett volna leborulni az oltár előtt és zokogni...
De Gyula fesztelenül járkált föl és alá, hangosan beszélt, ujjal mutogatott, magyarázott, mint valami múzeumban, és Nellit titkos rémület fogta el: nem istenkáromlás ez?
Ő a templomban nem művészetet érzett , hanem vallást: a művészet oly idegen szó volt, oly nagyhangú, Gyula ajkára való szó!
De naiv szívében élt a képe - és most inkább, mint valaha - egy túlvilági bírónak, akihez a templomok lépcsőin közeledhetünk.
De ahogy ők jártak a templomban az az ördög sétája volt és olyan, mint egy lidércnyomás...
Nelli szinte minden pillanatban várta, mikor ébred fel arra, hogy semmi, de semmi se igaz az egészből.
De máskor meg félt az ébredéstől, a hazatéréstől, mint aki kalandos álmai közt is fél fölébredni megszokott ágyában, mert halványan érzi, hogy valami rettenetes szerencsétlenség tudatával fog ébredni, melyet az álom zavart képei között elfelejtett.
Magyarország?
Előbb-utóbb vissza kell térniök...
Nem mert célzást tenni Gyula előtt erre, s Gyula maga se nem beszélt róla, se nem látszott csodálkozni rajta, hogy Nelli nem hozza elő, mintha ez a legtermészetesebb dolog volna a világon.
Mintha magától értetődnék, hogy egész életükben itt maradnak, így élnek, távol hazájuktól, hotelről hotelre.
De hát ez pénzbe kerül!
Gyula szórta a pénzt, mint egy fejedelem, s Nellinek különös érzése volt, amint fölfelé haladtak karonfogva valami drága szálló piros szőnyeges márványlépcsőjén a velencei tükrök és csillárok fényében.
Szenzáció volt, de félelmes szenzáció, s Nelli úgy érezte , hogy minden szem reá néz, idegen, kutató, égő, szúró szemek.
Micsoda élet volt ez !
Ha házigondokról, harisnyák stoppolásáról lett volna szó, ha a vendéglőben ki kellett volna számítani a legolcsóbb ebédet: talán könnyebben belehelyezkedett volna...
De itt... oly valószínűtlenül ment minden, ment a pénz, minden lépés fantasztikus borravalókba került - és miből?
Gyula nem kapott fizetést elsején , mint Miska.
Gyula nem járt hivatalba.
Gyula nem dolgozott semmit.
S Gyula több pénzt költött, mint amennyit ő, Nelli valaha el tudott képzelni.
Nelli fantáziájában rettenetes képek derengtek, nem is sejtve, be nem vallva, mint egy elő nem hívott fotográfia: láthatatlanul.
Gyula néha romantikus hős, máskor fantasztikus gonosztevő volt a szemeiben, akinek érintésétől irtózott, mint a vértől.
Aztán egyszerre megérezte a szerelmet, mint egy kínos kötelességet, s eszébe jutott a törvény elé került parasztlegény históriája, akiről amaz utolsó előtti délután Erzsiéknél beszéltek; eszébe jutott Miska, aki elismerte a Szerelem mindenen fölül álló igényét avval, hogy kárhoztatta a leányt, aki elhagyta érte bűnös szeretőjét...
Ó! valóságos gyűlölettel gondolt Miskára ezért!
Ha még Miska is így beszél...
Aztán tükörbe nézett, s elgondolta: "Én... ez és ez vagyok... ezt és ezt követtem el ..."
Nem akarta magának elhinni...
Aztán ijedten elhitte, és mentegetőzni kezdett maga előtt: Miska maga mondta az utolsó napon: "Nelli szabad !"
Miska kiadta az útját.
Miska meggyanúsította őt, Miska...
Azt képzelte , hogy tudna Miskának mit felelni...
De Miska már, bírói szóval, szabadnak nyilvánította őt...
Miska nem is ember volt, hanem egy félelmes hivatal , igazságos az igazságtalanságig.
De ő már tudta, mit felelne neki...
Ó!
Erzsi jobban bántotta lelkiismeretét; de hisz Erzsi is mondta, mondta: "Neked adom ! "
Eltűnődött...
Máskor egyszerre türelmetlen lett, Gyulát elküldte erőszakkal , egyedül akart maradni, sírt, elfelejtett mindent, nem volt számára többé se bűn , se védelem, nem volt már "ez és ez ": - csak egy anya, egy szerencsétlen anya, akit erőszakosan elszakítottak gyermekétől...
7
Hírek Sótról...
Nagy dolog az, ha valaki nem kap híreket hetekig, hónapokig.
Gyula mulatott magában, és Nelli sokszor zavartan kérdezte:
- Min mulat?
- A vitustáncon - felelt Gyula.
- Micsoda vitustáncon?
- Amit a sóti nyelvek és ajkak járhatnak.
- Ne gondolja ám, hogy én úgy szöktem - mondta máskor Gyula, különös apropókkal és kérdetlenül.
- Én írtam haza, rendesen megbíztam egy ügyvédet helyettesítésemmel , rendes válópört csinálunk, ne féljen, mindent elintézek...
- De részletekre nem terjeszkedett ki, s Nelli nem kérdezte, mint ahogy nem kérdezzük a sorsot.
Gyulának nem is igen lett volna mit felelni a kérdésekre.
Az ő "elintézései " teljesen egyoldalúak voltak: nagyhangú levelek, melyeket Sótra írt, s melyekre nem kapott és nem is várt választ, meg se hagyta címét.
Szerette ezt a különös állapotot: míg a Hír el nem érte, fantáziája röpült, szabadon, mint a madár; ha egyszer eléri, a Valóság korlátai lesznek megint körülötte; mentül később!
Most hős volt, lovag a saját szemében, győzelmes és mindenki bámulatának tárgya.
Addig nyújtotta ezt a pompás helyzetet, ameddig a pénze ért.
De már mint a mesebeli herceg, ki zsebében hordja élte talizmánját, a bűvös szamárbőrt, mely folyton kisebbedik, s ijesztő módon összehúzódik: napról napra fogyni láthatta erejét, amint új meg új százlírást váltott föl a Florian fehér bajuszos öreg pincérénél.
S a heti hotelszámlának más az ő helyén úgy izgult volna már elébe, mint bankár a csődnek.
No, Gyula nem izgult; fenét izgult!
Egyelőre még zsebében ropogtak a fehér banknóták; s ki gondol holnapra?
És különben is - férfiak vagyunk, Élet Győztesei, s nem ijedünk meg egy kis küzdelemtől!
Egyszer már áttörtük a "valóság korlátait ".
Hurrá!
Gyűlöljük őket, de nem félünk tőlük .
Helenét elraboltuk, a Legszebb Asszony mienk: s mi acélozza meg jobban a férfi erejét?
S Gyula már látta magát az új és romantikus szerepben: harcban a bosszúálló világgal, melynek hétköznapi erkölcséből kitört, irigyekkel, álszentekkel és ellenségekkel! egyedül, de a Legszebb Asszonnyal oldalán, küzdve a Mammonért, hogy királyi díszt rakhasson Helené lábaihoz.
- Mit meg nem tennék magáért? - kiáltotta, amint büszkén villogtatta végig tekintetét valami elegáns éttermen, ahol minden szem a Nelli sápadt szépségére fordult, ki némán s remegőn bújt egy láthatatlan csigaházba e nemzetközi figyelem elől, szégyellve feltűnő és modern ruháit, melyeket Gyula disputált rá.
Királynőm !
Istennőm!...
Étlapot!...
Carte de vin!...
Mi méltó ajkadra ?
Szólj, kívánj, követelj!
Gyönyört olvasszak pezsgőbe?
Tokajit?
S egy ilyen alkalommal...
Nelli bágyadtan próbált visszautasító gesztusokat, nagy unszolásra szerény chiantit kért, különös takarékossággal, melyben volt valami rémület.
De Gyula tiltakozott, tört olasza tombolt, Nellit akár eladhatta volna.
- Csak a legjobbat!
Csak a legdrágábbat!
Beauté oblige !
[ 11] - (mondta, erős tudatában annak, hogy Nelli nem érti ).
- Venus ajkaihoz nektár illik.
Ki gondol pénzre a Szépség oldalán?
S lehet -e szentebb cél, mint lábaitokhoz rakni a kincseket, tányérotok elé az édes kelyheket?
Ó, asszonyok! mit meg nem tennénk értetek?
Lopunk, csalunk egy mosolyotokért; talán gyilkolunk is, s véres kézzel hozzuk oltárotokra az áldozatot!
Nellinek úgy tűnt föl, mintha az utolsó szavakat valahonnan nagyon messziről és kísérletesen hallotta volna, a terem megingott előtte, minden valami zöld fátyolba borult, csak az abrosz csillogott fehéren, s egy vérvörös csík ömlött végig rajta , a Gyula kezéből, ki Bordeaux serlegével gesztikulált.
Különös szédület!
S Nelli egy pillanatra úgy érezte magát, mint mikor hajdan a szeme láttára folyott végig a vér szegény lump Ákos (a Döme bácsi fia) tüdejéből a hófehér párnán... gyomra megfordult, és majdnem leesett a székről.
Ez nem volt föltűnő: újabban gyakran szédült és émelygett.
Gyula patetikusan kapott utána, s kivezette a friss levegőre, ahol magához tért.
Gyula fölhangolt kedvében volt, s tapasztalt férjek módjára interpretálta a Nelli rosszullétét.
- Fiunk lesz!
Meglátja Nellike, fiunk lesz!
Fiam lesz!
Mily régen vártam ezt a napot!
És maga ajándékoz meg vele, Nellike!
Ó, élet teljessége! utódot bírni a Legszebb Asszonytól!
Nellike! nem örül?
Most már bonthatatlan kapcsok fűznek egymáshoz.
Kétséget nem szenved, hogy fiú lesz.
Ezt megünnepeljük!
A mai estét emlékezetessé kell avatni!
Zenét hallgatunk, lampionos gondolát bérelek...
Mi az ?
Megint szédül?
Nelli a tenger sós ízét érezte szájában, s egy mellék - rió - ból olajoshal- és zöldségszag csapta meg.
- Menjünk innen, Gyula! - kiáltott.
- Menjünk haza ebből az országból!
- Elhallgatott, de lelke tovább zokogta: - Haza!
Haza!
- Hova haza? - ironizált Gyula fölénye.
- Visszavágyik abba a ronda magyar hazába?
S talán éppen Sótra?
Látni akarja a vitustáncot?
Szegény Nelli elhallgatott erre, de Gyula témát font a motívumból , kiterjeszkedett, fantáziált.
- És mégis visszamegyünk!
Triumfusban fogunk visszamenni!
Hadd lássanak!
Hadd irigyeljenek!
Mindenki minket néz, mindenki rólunk beszél! annál jobb!
Büszkén , diadalmasan fogsz mellettem állni, királynőm, feleségem!
Ó, fiamnak anyja!
Az első dolgom lesz a válópör.
Mihelyt pénzt fogok szerezni: utazunk!
Nellinek sejtelme sem volt, honnan szerezne pénzt?
S összeborzadt arra a gondolatra, hogy talán már az útiköltségre való sincsen a zsebében.
Gyula azonban zavartalanul tovább tervezett operáról, pezsgős vacsoráról, lampionos gondoláról.
- Most itthon egy kicsit kipiheni magát - szólt, amint a rózsatapétás szobába értek -, s estére friss és szép lesz: azt akarom, hogy mindenki bámulja!
Asszony ! légy egészséges, szép és vidám, hogy fiad is egészséges, szép és vidám legyen !
Légy hódító, hogy Napóleont szülj!
- S már a Fiúról álmodozott, akit az Elrablott Hölgy fog szülni rablójának: rablás gyümölcse, és maga is Rabló: mint Napóleon: az Élet Rablója.
- Mosolya nyomán nők könnye fakadjon: kíméletlen tépje a virágot ; tudjon asszonyt ölni és asszonyért ölni; ölni és ölelni; véres kezekkel fehér vállakat simogatni!
- S már nyúlt volna a Nelli vállaihoz.
- Hagyjon!
Hagyjon! - húzta el magát Nelli, mint valami rémtől: noha alig értette a szavakat, s egész öntudata ködbe borult.
Egyetlen érzés volt csak benne ébren : valami iszonyú borzadás minden hangtól, minden érintéstől, minden tekintettől !
Könyörgött Gyulának, hogy ne nézzen reá, míg levetkőzik, s a paplan alá búvik .
Gyula türelmetlenül topogott: nem akart belenyugodni, hogy Nelli rosszul érzi magát, s zenéből, ünnepből, lampionos gondolából mára semmi se lesz.
- Pihenje jól ki magát, és estére semmi baja! - biztatta szuggerálón, de Nelli csak befelé fordult, és nem adott életjelt.
Gyula ideges volt, föl-alá járkált a szobában, s Nelli csak tűrte lépései zaját, mint valami rettenetes kopogást , szögezést: s úgy érezte, mintha a lelkén tiporna.
Végre Gyula nem állhatta tovább , s lábujjhegyen az ágy fölé hajolt.
- Rosszul van még? - kérdezte ijedt gyöngédséggel.
- Nagyon - sóhajtott Nelli.
- Nem vesz be valamit?
- Hagyjon, hagyjon már! - kiáltott Nelli kétségbeesetten és összerázkódva.
Gyula elfordult, de aztán kifakadt:
- Ó, asszonyok, asszonyok, mily művészettel tudjátok elvenni a kedvünket!
Ó, szent hisztéria, migraine, vapeurök, feminin nyavalyák!
Az ellenkezés nőstény ördöge szült benneteket.
Büszkélkedni akarnánk veletek , mulatságot készítünk számotokra, hálátlan bestiák, s nektek nincs más gondotok , mint elrontani a mi mulatságunkat!
Már előre örül az ember , s akkor az utolsó pillanatban...
No, de asszonytól ki várna logikát ?...
Vacsorázni sem akar? - kérdezte kurtán, egy ultimátum gorombaságával.
- Nem, nem!
Menjen maga!
- Jó, hát megyek magam!
Fölcsapta kalapját, s becsapta az ajtót.
Nellinek sokáig visszhangzott fülében ez a zaj, mint egy benne maradt fájás.
Aztán lassankint elcsendesült, s a szállodai szoba rózsaszín tapétájának mintái kezdtek el kiabálni, rózsaszínűen s helyenként véresen.
A vér lefolyt az ágyra, s Nelli megint a szegény Ákos ágyát vélte látni , a párnán végigcsurgó vörös csíkkal, és eszébe jutott, hogy Döme bácsi szokta kommentálni korán elhalt fiának végzetét: "Az asszonyok tették tönkre !"
Az asszonyok és a szerelem!
Nelli majdnem fölsikoltott, mert egyszerre a meggyilkolt Kováts Laci állt előtte vérző nyakkal és epedő szemekkel.
A folyosón fenyegető léptek hallatszottak.
Nelli fölkelt, az ajtóhoz tántorgott, és bezárta belülről .
Félt.
Rettenetesen egyedül volt.
Ó, bárcsak Imruska lenne vele, mint régi magányos éjszakákon, Sóton, mikor Miska hivatalos kiküldetésben járt, s ők egymást bátorították a kisfiúval!
Ó, Miska, Miska!...
Nelli számlálta az óraütéseket .
Mikor jön már Gyula?
Irtózott tőle, s mégis alig várta.
Gyula csak nem jött, nem jött.
Nelli félt elaludni: mert hátha Gyula hiába kopogtat, és visszafordul!
S minden lépésre összerezzent, mintha gyilkos jönne.
Künn a Corrieré-t kiabálták, gondolások veszekedtek, s a szomszéd szobákból időnként csengő szólt.
Micsoda rettenetes egyedülség!
Ha Gyula véletlenül elmaradna, és nem jönne vissza: Nelli itt volna egy idegen országban, elhagyva , pénz nélkül, és azt sem tudná, hogy hova forduljon!
S Gyula csak nem jött, nem jött.
8
Nagyon későn jött meg, és ez az eset precedenssé vált: esténként Gyula már meg se kérdezte Nellitől, akar -e vele jönni, s szemmel láthatólag szívesebben ment egyedül, mint hölgyével.
A dolog titka az volt, hogy összeakadt valami társasággal, akiket Pestről ismert; vacsora után a Szent Márk téren találkozott velük, s az éjszaka jó részét együtt töltötték.
Vidám férfiak s kissé különös nők voltak.
Ezt Nelli is konstatálta, mikor egy este Gyula sans gêne közibük vezette őt; Nelli oly rosszul érezte magát ebben a kompániában, hogy azontúl még inkább vonakodott Gyulát elkísérni vacsoráló kirándulásaira, noha egyedül maradva még nagyobb kínokat állott ki a félelemtől ; ilyenkor lefeküdt, s még csak nem is evett; napról napra sápadtabb és soványabb lett.
Gyulának pedig felszabadulás volt egyedül menni: lassankint maga is bevallotta magának, hogy Nelli kísérete feszélyezi.
De ha szegény Nelli azt gondolta, hogy megtakarít valamit, mikor kivonja magát a költséges szórakozásokból: nagyon tévedett.
Gyula egyedül még többet költött, mint Nellivel .
A bűvös szamárbőr mind ijesztőbben húzódott össze: de Gyula nem ijedt meg.
Sőt : lelkét belülről bohémmé stilizálva, szinte kéjelgett a veszélyben és bizonytalanságban, amibe a fehér banknóták fogyta ejtette.
Mulatott Nelli rémületén is, mikor e téma szóba került: szerette ugratni őt.
- Mint két diák, Nellike!
Nem nagyszerű ez?
Akiknek nincs pénzük, és talán holnap szökniök kell a hotelből a kontó elől...
Képzelje: otthagyva a poggyászt...
Vagy dehogyis...
Kötélen eresztem le a koffereket az ablakból... éjjel... s maga az ablak alatt várja egy gondolán... elég romantikus ?...
A végén tán magam is lecsúszom a kötélen, mint szökevény rab a várárokba; ámbár lesétálhatnék a lépcsőn is, büszkén és titkos gúnnyal, a mit sem sejtő személyzet előtt, és a kulcsot beadnám a portásnak...
Uzsgyé a vonatra, s nevetünk, mint két diák!...
Aztán egy úri gesztussal megküldeni a pénzt, inkább többet, mint a számla kitesz: maradjon jövendő tartózkodásokra, à conto!...
Sajnos, ma nem jutnánk messzire ebben a programban, már a vonattal se - amennyi pénzem van: jó, ha a Lidóig kijutunk!
- Nevetett.
Nevetése szétgurult a sugaras lagúna hullámain; csöpp vaporetto zsúfolt fedélzetén ültek.
Gyula mindenáron a Lidóra kívánkozott eznap: "Halálos bűn volna ilyen időt elmulasztani !"
Nelli szédült és káprázott a fénytől: Gyula szavai borzasztották, mintha gyilkosok szökését idézték volna; a helyzet bohémes bizonytalansága, neki rémekkel teli sötétség volt; szeretett volna visszafordulni: ó, itt minden lépés pénzbe kerül!
Minden krajcár, amit Gyula költött, riasztotta, mint bűnös és véres siklusok fogyása (melyek ebül jöttek , ebül fogynak); s Cenci néni anyai erkölcse dorgált föl lelkében: Ti lidóztok , mikor nem telik a szobakontóra?!
Nelli nem élvezte a gyönyörű napot, a messze táncoló sugaradat, a halászvitorlák piros deltáit, a sima, zöld víz olajos márványzatát, sem a kirándulók vidám és soknyelvű csiripelését maga körül.
E fényfátyol mögött csak még iszonyúbb volt a rémekkel teli sötétség.
S Gyula kacagása úgy sütött át e sötétségbe, hogy fájt.
- Pazarlás?!
Ó, drága, örök Asszony: "a Nő mint őrangyal !"
Ha azon múlna, amit így spórolhattok!
De, őrangyalom: csak nincs megijedve?
Ezen nevetni kell!
Ezt külön élvezni kell!
Szökött szerelmesek, ha elfogy a pénzük!
Ez hozzátartozik!
E nélkül nincsen romantika!
Ketten, s krajcár nélkül, árva foglyok, idegen országban... no nem is olyan idegen - tette hozzá, körültekintve, s a hajón csakugyan mindenfelé magyar szavakat lehetett hallani, Nelli nagy rémületére.
Kik lehetnek ezek ?
Mifajta magyarok?
Nelli otthon, a maga körében, sohasem ismert senkit - Gyulán kívül -, aki külföldön szokott volna járni.
Éppen erre gondolt, s egyszerre összerezzent: mintha a sors felelt volna neki, egy ismerőst pillantott meg a hajón.
Gyula is észrevette, s azonnal hozsannát zendített:
- Ó, szerelmesek csillaga!
Hiszi -e már, hogy talizmán a szépség, s az istenek különös gondja követi boldog birtokosát?
Nem isten rendelte -e a szeretők útjaiba a Pénzt, a Zsidó zsebében, aki mindig nyitva tartja erszényét jövő és menő aranyak számára?
Zsidók és izmaeliták! már régi királyaink hozzájuk fordultak pénzszűke esetén, s az ősmagyar hagyományt fogjuk követni mi is, Nellike!
Tudja, ki ez az úr?
Nelli úgy nézett az idegenre, mint akit elbűvöltek, és most csodákat lát: a fiatal Schapringer volt, a Schapringer kereskedő fia; akit ő csak úgy tudott elképzelni , amint kezeit dörzsölgetve és alázatos hajlongások közt kel föl a comptoir mellől, hogy az előkelőbb vásárlók elé siessen; az előkelőség egyik biztos fokmérője Sóton.
Nellinek sohasem jutott eszébe, hogy az ifjú Schapringer Manóval valaha kezet is foghatna.
S Manó most, elegáns úr a napfényes lagúna hátterében, olyan volt, mint egy bolond álom: valami nyomasztó és kellemetlen mellékízzel.
- Ne!
Ne! - karolt önkéntelenül Gyulába, mintha visszatartani akarná; de a kis gőzös már kikötött a Lidón, s Gyula furakodott a partra a kiszállók között , magával vonszolva Nellit, az ifjú Schapringer látkörébe, aki először diszkréten el akart fordulni, de észrevéve, hogy Gyula egyenest neki tart, nagy kalaplengetéssel messziről köszöntötte őket, s bizalmas mosollyal, mint földieket szokás.
- Ne szaladjon hát, kedves Schapringer úr - kiáltott rá Gyula.
- Van -e nagyobb öröm idegenben, mint honfitárssal találkozni?
Vagy a szép Venezia szerelmese , mint a Kalüpszóé, feledi Ithakát?
- Ezúttal nincs közöm Kalüpszóhoz - mosolygott Schapringer, Nelli új bámulatára megértve a klasszikus célzást, amit ő nem értett.
- Gondolhat egy hajszolt üzletember Kalüpszóra?
Üdülök, hogy megint dolgozhassak; egyenest itt szálltam meg a Lidón, tudni sem akarva Kalüpszóról.
Gyula pártját fogta Kalüpszónak: de Schapringer blazírtat játszott e hölgy bájaival szemben, mint aki már betelt.
- Két hét óta most először hajóztam be, most is csak mert valami dolgom volt.
- De mégse hiszem el, hogy éppen Schapringer úr, aki oly fogékony minden művészi dolog iránt, ne tudná élvezni Velence szépségeit.
- Istenem! - vont vállat Schapringer.
- Van még modern ember, aki nem unja Velencét?
A mi szemünk már kevésbé édeskés látványokat kíván.
Nem én mondom ezt , az öcsém mondja, aki tényleg foglalkozik művészettel: az én időm, sajnos, kevés erre.
Nagysád először jár Velencében? - fordult hirtelen Nellihez.
- Először - felelt Nelli elfulladva, mintha vallatnák: nem mert a Schapringer szemeibe nézni.
- Először szenzáció! - ismerte be Schapringer, fölényes szóval, melyet eddig Nelli csak újságok rémhíreire alkalmazva hallott, s mely itt is rémséget csengetett fülébe.
- S most betelve a művészi élvezettel meg méltóztatik fürödni a Lidón?
- Nem!
Nem! - riadt Nelli, szinte irtózattal a gondolattól, hogy fürdőruhára vetkezzen Gyula, Schapringer és a világ előtt.
- Nem!
Nem!
- (S fölvenni egy idegen fürdőruhát, amibe ki tudja, ki volt öltözve előtte !)
- Akkor nem - szólt Gyula.
- Az ő állapotában nem jó az asszonyokat erőltetni - mosolygott jelentősen.
- Leülünk itt a teraszon, s folytatjuk az érdekes diskurzust.
- S ellentmondást nem tűrő lépteket irányzott egy asztal felé.
- Ó, nagyon megtisztel, ügyvéd úr - hajolt meg Schapringer udvariasan.
Alattuk az apró, szemtelen Ember ingerkedett az óriás Víz hullámseregével.
- Jó nagy kis Csörge-tó! - mutatott le Gyula, örök cicerone.
Nelli éppen lenézett a vízre, mikor lelkén csapta a különös emlékkel terhes szó : Csörge-tó!
Ó! a tenger, mint valami borzalmas Csörge-tó Szodomában, vonaglott alatta, a szemérmetlen emberi testek nyüzsgésével hátán; lárma és meztelenség , amerre csak nézett; s bábeli nyelvzavar, már több magyar szóval; s a magyar szók éppoly idegenül hangzottak, mint a többi.
S micsoda fürdőruhák!
Nelli csak egy illusztrált Dantéban - Hintásséknál - látott ennyi meztelenséget együtt!
Igen, a Pokolban!
S micsoda nők lehetnek, akik így mutatják magukat?
9
- Apropó, Csörge-tó!
Mi újság Sóton, Schapringer úr?
Köszörülik -e még a nyelvüket rajtunk?
Mi vagyok? gyilkos? nőcsábász? sikkasztó?
A feleségem beadta -e már ellenem a válópört?
Szegény asszony! minden részvétem az övé!
Ha találkozik vele , mondja meg neki, hogy mindazok után is, amik történtek, életének minden bajában forduljon bizalommal hozzám.
Asszonyok nehezen tudják elválasztani a barátságot a szerelemtől.
Pedig a barátság szívesen gyógyítaná a sebet, amit a kegyetlen szerelem üt.
Ó, vétkes társadalom! ó, előítéletek béklyói!
Ha a szívek megértenék egymást: házasság és válás nem lenne probléma...
Nem tud róla, beadták már a keresetet?
- Hogyan?
Az ügyvéd urat nem értesítették?
- Ó, én meglelhetetlen vagyok, mint az "elillant gróf "!
Azt hiszi, siettem címemet megírni? hogy szamárságaikkal zaklassák röptünket - s tüntetőleg nyúlt a Nelli keze felé.
- Meghagyja -e a címét a pillangó, amikor új párjával szárnyra kel?
- Ezt irigylem - mosolygott Schapringer, míg Nelli rémülten kapta el kezét, s úgy érezte, hogy mindenki reánéz.
- Milyen szegény rabszolgák vagyunk e mellett mi üzletemberek!
Próbáljam én pár napig meg nem hagyni címemet!
Már ma Wiennel beszéltem telefonon: és este még Sóttal kell beszélnem.
Ez az én pihenésem.
Ó!
Sóttal beszélni!
Nelli körül fölszakadt a távolság; ó!
Sót utána jött! mint ahogy Káint követi a nagy Szem az iskolai bibliakönyv rajzán.
Ez a nagy Szem némává meresztette; noha az ő ajkán is kérdések lihegtek, amiket nem tudott, nem mert kimondani.
Mi újság Sóton?
Sótból a Nagy Szem maradt, nagy, néma Szem!
Sóttal beszélni?
Nelli vére is megfagyott a gondolatra: ha Sót megszólalna, s híreket mondana!
Nelliben lihegtek a kérdések, bénán, hangtalanul, gyáván; míg mellettük , a szomszéd asztalnál egy kisfiú játszott; akkora majdnem, mint Imruska...
Ám Gyula folytatta a társalgást, bizalmas tónusban, ahogy Miska sohse beszélt volna Schapringer-fajtákkal, noha mindig megbecsülte őket, mert "a zsidó is csak olyan ember, mint más, s gyakran még derekabb s szorgalmasabb ".
- És Schapringer bácsi?
- Ó! az apám!
- Manó úr elnéző mosollyal tárgyalta az apját: - ő már öreg ember , jól érzi magát a boltban, reprezentálja otthon a céget, a jobb vevőket személyesen szolgálja ki, ezt el nem engedi: de a modern üzleti horizontokhoz semmi érzéke.
- Ott volna még az öcsém: hanem az poétának született, csak a művészetekkel törődik, és igaza van, mert tehetséges.
Hogy is mondja az Evangélium? "ő a jobbik részt választotta, mely el nem vétetik ".
De valakinek csak fel kell áldoznia magát az üzletért is.
Én vagyok ez a szerencsétlen, akiért nem kár - tette hozzá tréfás öngúnnyal.
- No de - mosolygott Gyula - a Pénz istene megjutalmazza az ő szolgáit.
- Még azt se?! - jelezte Schapringer gesztusa; és Gyula ditirambust hangolt a Gazdagság dicséretére.
Ó, igazi szabadság, akinek senki sem parancsol!
Ma Ostendében van, holnap a Riviérán, ha akarja: sem a mesterség nem köti helyhez , sem a fizetetlen hotelszámla.
- Ne higgye, ügyvéd úr!
- Schapringer nem érezte magát szabad embernek: ő a Pénz szegény rabszolgája volt!
- Itt ülök a legnagyobb szépségek közelében: nem Velence! hanem Siena, Assisi!
Nem ez az üres reneszánsz pompa, hanem ájtatos preraffaelita szépségek, amik vallásos elmerülést kívánnának!
S én úgy mentem rajtuk át, mint egy hajszolt Tantalus!
Üzleti ügyben jártam Itáliát!
S ha két napom akad, eszembe se jut már művészet, elmerülés! csak ledőlök az első homokra !
Ostende!
Riviéra!
Trouville! mindegy már!
Cameriere !
Fehér bajszú pincér hajolt fölébe, s dallamos olasz szók látszólagos folyékonysággal fakadtak föl a zsidó és boltosi ajkakon.
Nelli úgy hallgatta, mint valami természetellenes csodát.
Ostende!
Riviéra!
Trouville!
Miska, sőt Gyula , legmerészebb fantáziájában, nem álmodott ilyen nyelvtudásról s világlátottságról .
Ó... "otthon" a Dictionnaire hevert a zongorán, s Miska könyvei a padláson!...
És itt... mekkora műveltség ... képtárak... vallásos elmerülés...
Nelli szemei szétszaladtak az asztalok közt, s megakadtak a kisfiún, aki akkora volt, mint Imruska... s szép, mint egy festett angyal...
Raffaello...
Tizián...
" Vallásos elmerülés "!
Pedig Schapringer úr zsidó... s ebben is volt valami fantasztikus... ahogy a zsidó vallásos elmerülésről beszélt... az Nelliben gyermekkori vallási borzalmakat idézett ...
Hisz valóságos varázslat volt: Manó úr, a boltoslegény, aki megszólal olaszul, és Sóttal akar beszélni Velencéből!
Itt minden rossz varázs...
Nelli szétnézett, s remegve húzódott össze, meztelenül, kis, házát vesztett csiga...
A nap már lement , csurom vér.
10
A nagy Szem csupa vér volt, lenn a strandon tombolt a meztelen Szodoma, ez a megnőtt és megszemérmetlenült Csörge-tó; a szegény Nelli remegett, meztelenebbül a meztelennél, s Gyula minden szavára, Schapringer minden tekintetére még meztelenebb lett; Schapringer az olasz pincérrel beszélt, s Gyula nógatta : rendeljen valami jót az ő nevében, valami itáliai különlegességet!
- Nelli rémüldözött - ismét költekezik! -, de Gyula szeme csillant: a Szeretők istene elküldte a Pénzt, a Zsidó zsebében, akikhez már ős királyaink...
- Ne fusson hát, kedves Schapringer úr! - kiáltott, amint Schapringer úr felállt , s talán épp a telefonhoz indult, Sóttal beszélni!
- Ó, szegény gazdagok!
Ó , átkozott Pénz! ki rabszolgává teszed a gazdádat, s elválasztod őt a rég nem látott jó barátoktól és földiektől.
Ne fusson hát, kedves Schapringer úr!
Úgy fut, mintha pumpolni akarnám!
Ó, Sóttal kell még ma beszélni, halaszthatatlan üzleti ügyekben !
Kivel beszél?
- Az édesapámmal.
- Hát, kedves Schapringer úr, talán csakugyan pumpolni akarom.
Nem tenne meg nekem egy szívességet?
- Ó, ezer örömmel!
- Sok átka van a gazdagságnak, elismerem.
De van egy előnye is: a gazdag ember mindig tehet szívességet megszorult barátainak.
Megszorult barátokat lát maga előtt, kedves Schapringer úr.
Éppen az előbb mulattunk ezen Nellivel.
Szökött szerelmesek pénz nélkül, idegenben!
S a szerelemre is állt Montecuccoli mondása .
Háborút viselünk, de győzni fogunk!
Venus és Mars hozták önt utunkba.
Üdvözöljük a fölmentő csapatot.
Bankár úr!
Ön finanszírozni fogja a vállalkozást.
Nelli vörös lett, sem élt, se halt (Miska sohasem tette volna ezt); s azt sem tudta, hova bújjon szégyenében, mikor Manó úr csodálkozó mosollyal felelt: ő nem bankár!
- De Schapringer bácsi tagadhatatlan az.
S tudja, mi gójok a Fiú által fordulunk az Atyához.
Pénz kell, gyorsan és sok!
Új életet kezdek, Schapringer úr.
Pestre költözöm, nagy terveim vannak, kiléptem a vidéki lét kicsinyes köréből.
A Szerelem megszázszorozta erőimet, Napóleon vagyok, sohasem éreztem ilyen munkabírást.
Egy nagyobb kölcsönről van szó, Schapringer úr.
Százezreket mernék fölvenni, biztos tudatában, hogy megszerzem és visszafizetem.
Nur die Lumpen sind bescheiden .
[ 12] Merem kockáztatni, ami a legnagyobb, a becsületemet.
Mit gondol, Schapringer úr ...?
Schapringer felvonta szemöldökét.
- Bocsásson meg, ügyvéd úr, ha őszinte leszek.
Igaz, hogy apámnak van bizonyos érdekeltsége a Sóti Hitelbanknál.
De ő sem mindenható.
S ebben a különös időpontban, ilyen körülmények között...
Gyula, ugrásra kész, mint sértett oroszlán:
- Micsoda körülmények között?
- Amíg az ügyvéd úr ügye el nem dől...
- Micsoda ügyről van szó?
- Úgy tudom, az ügyvéd úr ellen bizonyos ügyek tétettek folyamatba.
Tán még nem is tudja.
Nagysád rosszul van?
Nelli tökéletesen elfehéredett, s majd leesett a székről.
Gyula ellen "bizonyos ügyek tétettek folyamatba ".
Ó, istenem, mifajta ügyek?
Nelli azt hitte, hogy mindjárt meghal.
Mi lesz ebből, mit kell megérni?
Gyula mindig oly különösen beszélt... oly különös dolgokat sejtetett...
Micsoda vád lehet Gyula ellen?
Talán a legborzasztóbb.
Talán igaz...
S Nellinek Erzsi szava jutott az eszébe: "ő mindenre képes "!
S Kováts Laci, amint álmában megjelent.
Egész testében borzadt , mint a rémregények hősnői.
- Semmi - mondta Gyula -, egy kis szédülés.
Az ő állapotában levő asszonyoknál mindennapi.
De halljuk, Schapringer úr, micsoda ügyről van szó?
Följelentés érkezett ellenem?
Szörnyű vád?
Gyilkosság?
Betörés?
Mindent el tudok képzelni !
Nőrablás?
Szándékos emberölés?
- Ó, nem, dehogy - mosolygott Schapringer -, szó sincs ilyesmiről.
Csupán bizonyos pénzekről van szó; de éppen a pénzdolgok ugye azok, amik a bankot legfőképp érdeklik.
Amíg ezek tisztázva nincsenek...
- De hogy tisztázzam pénz nélkül?
Életem fordulópontján állok - szavalta Gyula -, talán minden ettől a perctől függ, talán minden öntől függ, Schapringer úr!
Pénz , pénz, pénz!
Íme, a modern sorstragédia.
Egy ezres, indulni, s holnapra milliókat szerzek!
Zseni vagyok, gavallér, becsület példaképe!
Hódító vagyok s asszonyomat királynévá teszem: ki szólhat ellenem?
Egy ezres, egy hajszál!
Ha nincs: talán becsuknak mint sikkasztót!
- Ezt a szót Gyula kéjelegve mondta, mint valami legmodernebb dicsőséget: büszkén hordta körül a szemeit, mint akit mindenkinek bámulni kell.
- Sikkasztót!
Egy ezrestől függ minden, amit ön fog szerezni , Schapringer úr!
Ön ment meg a börtöntől, önnek fogom köszönni királyságomat!
Schapringer ajkain mosoly villant.
- Ó, reméljük, nem oly tragikus a dolog!
Az apámmal ebben az ügyben nehéz lesz...
Gyula a pátosz magaslatára emelkedett.
- Tehát megtagadja?
Itt, az asszonyom előtt, aki Isten szerint már a feleségem , aki gyermekemet a szíve alatt hordja, akiért talán csakugyan bűnöket követtem el , s aki emberi törvény előtt nem lehet a feleségem addig...
11
De ebben a pillanatban Nelli szégyenének és megaláztatásának mértéke betellett.
A különös hullámok, melyek egyenest a lélekből törnek a torokba, s magukkal hozzák azon frissen a lélek fájdalmas melegét, fölszakadtak, mint forró forrás puhára-kínzott földből, ütemes lökésekkel, Schapringer és a világ szeme előtt , mint a földrengés, mely senkire se tekint!
S itt-ott már kiizzottak az Idegenség szemei, melyek tapadnak minden meztelenre - lelki és testi meztelenségre egyformán.
- Íme - mutatta Gyula emfatikusan -, egy asszony könnyei kiáltanak önhöz , Schapringer úr!
Egy asszony könnyei - nem az enyémek!
Hintáss Gyulának nincs oka félnie.
Büszkén, emelt fővel nézek szembe a vádaknak!
Jöjjenek az aljasok és irigyek, pozdorjává sújtom nevetséges állításaikat.
Mocsoktalan nevet adok gyermekünknek.
Elébük lépek, s puszta megjelenésemmel elnémítom őket.
Nincs szükségem semmire, csupán az útiköltségre.
Ma az Adria királynőjének foglya vagyok.
Még ezt a zabajonét sem tudom kifizetni.
De bízom a Gondviselésben, hogy nem hiába vezette elénk Schapringer urat.
Schapringer úr gavallér, s nem fog egy asszony könnyeinek ellenállni.
S legyen meggyőződve, hogy nem ismerek előbbre való kötelességet, mint ezt a becsületbeli adósságomat visszatéríteni...
Schapringer valóban gavallér volt, s Gyula nemsokára büszke pénzzel fizette a cechet, az egészet, s a visszajáró soldók-tól duzzadt zsebbel hagyta el a Lidót.
Ismét hódító volt; Nelli azonban lázadásra készült .
Mint a katona a tűzkeresztség után, ő is bátrabb lett; szégyene megedzette, s most először merült föl előtte a Cenci néni szigorú köténye, mint szikkadt part a hajótörött előtt: zordon, de menedék.
Mindent inkább, mint ezt...
Anyjához...
Ő is anya volt, s egy babonás gondolat munkált benne; egy kérdés repesett szüntelen ajakán, amit nem tudott megkérdezni; s Schapringer hallgatása még megerősítette aggodalmát: az Isten büntet, Imruska beteg lett, talán meg is halt...
Egyszerre föllobbant ez a gondolat, mint a mindent elfojtó tűz: most már nem törődött semmi mással: biztosat akart tudni gyermekéről.
S aggódó ösztöne anyjához hajtotta; nem mintha Miskától tán jobban félt volna...
De Nelli még ma is a Cenci néni lánya volt; aki előtt egyetlen hatóság s menedék az anyja; s a Miskával eltöltött éveket, most, innen messziről, szinte éppúgy csak otthonán kívüli kalandnak érezte, mint a Gyulával töltött hónapokat...
És most egyetlen gondolata volt : menni anyja elé, mint a bűnbánó gyermek, vezekelve; menni, mint a Sorshoz, s lesni ajkairól a büntetést; hallgatni korholó szavai záporát s alázatosan és lélektelen várni a szünetet két szó közt, amikor megkérdezheti ítéletét: "Nem beteg Imruska ?"
Ó, hogy lássa is gyermekét - hogy láthassa még valaha életében -, arra nem is gondolt; hogy mi lesz azután , arra nem is gondolt - éppoly kevéssé, mint a gyermek, kinek egyetlen bizodalma a mama bölcsessége.
Így született meg Nelliben az első gondolat: hogy hazatér.
Nem rajta múlott, ha ez a gondolat nem mindjárt valósult meg.
Nelli még sohasem utazott egyedül, s ez a hosszú út, Velencétől Gádorosig, kétségbeesett és rettenetes kalandnak tűnt föl előtte.
Azonkívül: az útiköltség Gyulánál volt s nem nála.
Gyulának szólni: még a gondolattól is irtózott.
Szöknie kellett, mint a rab szökik hóhérától.
Az első éjszakát, mihelyt egyedül maradt a rózsás tapétájú hotelszobában, avval töltötte , hogy anyjához hosszú leveleket fogalmazott, amiket megint elégetett.
Ó, nem , inkább hazudik - gondolta -, pénzt kér Gyulától valami selymekre; s az autodafé füstjében, e nászszoba rózsás tapétái között , kavargott a selymes hazugság terve, s előkerült a menetrend, amit még Dombóvárott vettek: vajon mennyibe kerülhet az út Gádorosig?
Semmi más, csak az út... koplal egész úton...
És micsoda út ez? hol kell átszállni? mikor indul? éji út ... istenem!
És hogy jut ki az állomásig? mit mond? kit kérdez?
Ferrovia... és előkerül a Baedeker térképe, német és olasz szavak, kanyargó sikátorok, melyek közt hiába iparkodott magát kiismerni .
És fölrémlett, ahogy bejöttek akkor este a gondolán... a fantasztikus szűk canalettókon át, útvesztőkön, csöndes, sötét, halálos vizeken s titokzatos palazzók között, mikor Nelli azt hitte: sohase merné ezt az utat megtenni egyedül! minden pillanatban attól félne , hogy a gondolás meggyilkolja!...
De most - most talán nem félne semmitől -, most nem gátolhatja semmi!...
Arra , hogy Gyula talán beváltja a szavát - hogy ő is hazaindul -, hogy másnap vonatra ül ő is, mint ígérte, nevet adni gyermeküknek s megállni a vádakkal szemben - arra Nelli nem is gondolt.
És csakugyan, az első nap nem esett szó erről; Gyula éjjel különös mámorban ért haza, és nyilvánvaló volt, hogy az útiköltség címen kért pénz egy részét már elköltötte.
S másnap épp a Florianhoz csábította Nellit, akinek ajkain ült már a selymes hazugság, mikor fölhozták a portástól az ajánlott levelet, melyet Gyula csak alig tudott megkapni, mert nehezen tudta igazolni magát; ajánlott levelet Sótról, ami már magában is ijesztő szenzáció volt, mert honnan tudhatják címüket?
Ó, vége a romantikus elillantságnak!
Schapringer megtelefonálta Sótra címüket, s Nelli elsápadt, mint az utolért szökevény, amint az ajánlott levél borítékán a kézírást meglátta:
Miska írt !
Miska csak néhány rideg sort írt: a válópört mind a két részről lefolytatták ; nehézség nem volt, mert Gyula levélileg bízta volt meg egy ügyvédkollégáját , többek közt ez ügyben való képviseletével is - ugyan inkább lúdbőrzésből, mint komoly szándékból: mert ki várna komoly szándékot Gyulától?
Ám a válást kimondták , s Miska most küldte az összes okmányokat, feltételezve Gyuláról, hogy tudja ezek után, mi a kötelessége.
Még a diszpenzációt is kijárta és küldte.
A levél tónusa imponált Gyulának: ó, igen, ő tudja, mi a kötelessége!
Gyulának általában imponált Miska, s egyik ambíciója volt a miskai becsületesség: ó, igen, ő tudja , mi a kötelessége! nevet adni az asszonynak, akit kompromittált! a gyermeknek, aki születni fog!
A legközelebbi hajóval indulnak!
Fiuméban rögtön megesküsznek!
Őt nem kell emlékeztetni a kötelességre!
Nelli a gyermekre gondolt, aki születni fog, s akinek nevet kell adni - ó , valósággal gyűlölte Nelli ezt a gyermeket!
De elvesztette energiáját, s engedte vitetni magát a zsarnok embrió, a különös kötelesség által, az újabb nászútra ; szeretet és szerelem nélkül, kötelesség által, de bűntudattal; sorsára, mely különös paródiája volt a piros kötésű házasságtörési regényeknek, amikből egy-kettő, Erzsi jóvoltából, "otthon" hevert a zongorán.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE