Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Gárdonyi Géza
Az öreg tekintetes
Keletkezés ideje
1905
Fejezet
12
Bekezdés
1491
Mondat
2733
Szó
20734
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
magas
6
Azok az alacsony földszintes házak a Józsefvárosban még a múlt századokból maradtak fenn.
A kapu többnyire zöld; az ablakokban egy-két cserép virág; a lakók többnyire kis udvari szobákban laknak: az udvar közepén szivattyús kút van, és itt-ott az ajtó mellett virágzó leánder.
Ilyenféle ház volt az is, amely előtt az öregúr megállt.
A kapu mellett fűszeres boltocska, s a kapun varga címer: fekete papirosból kivágott cipő .
Mellette meg egy másik címer: egy nagy óralap.
Az már bádogra volt festve, s név is állott alatta: POLGÁR BALÁZS órásmester.
De avult volt már mind a két címer.
Beleillettek az utca régiségébe.
Az udvarból egy nyekergő olasz verkli hangja hallatszott.
Fulladozva fújt egy Bellini-áriát, s hirtelen abbahagyta egy hídakkordban.
Az öregúr belépett.
Fiatal verklist látott az udvar közepén, kopott ruházatút, gajmós kezűt.
Egy asszony épp akkor nyújtott a verklisnek adományt - s kifele tuszkolta.
Ezért szakadt meg a nóta a befejezés előtt.
- Édes húgom - mondotta az öregúr -, melyik szoba itt a beteg órásnéé?
Az asszony kissé elnyitotta a szemét a húgom szóra, de aztán mégis megmutatta a szobát.
- Az ottan hátul, amelyik fölött az óra van.
Korhadt, vén, barna ajtó volt az.
Fölötte egy gyermekarc nagyságú óraszámlap , amelynek a közepét szöggel verték által.
Varga is lakott az órás mellett .
Épp dolgozott az ajtaja előtt.
Télikabát volt rajta és posztósapka, de azért künn dolgozott, mert künn több a világosság.
Az öregúr azonban nem ügyelt a vargára: egyenesen az órával jelzett ajtónak tartott, amelynek üvegtáblája mögött egy tízéves forma, kékruhás leányka olyan hangosan tanulta a babiloni fogságot, hogy kihallatszott.
A leányka kinyitotta az ajtót.
- Hát hogy van anyád? - szólította meg az öregúr.
A gyermek csodálkozva nézett a fehér szakállú úrra.
- Bent van - mondotta.
- Dolgozik.
És félrelépett, hogy az öregúr bemehessen.
A konyhában egy hatéves forma másik leányka ült.
Papiros skatulyával játszott.
Az öregúr vigyázva lépett el mellette, s bekopogott a jobbra nyíló üvegajtón.
S be is lépett.
Az ajtó félig nyitva volt, s ott látta az asszonyt az ablaknál.
Az asztalka mellett ült, s jókora faliórának a belsején babrált.
Az asztalka tele volt órásszerszámmal.
- Aggyisten - mondotta az öregúr.
Az asszony letette az órát, s hátrapillantott a szoba belseje felé.
- Kérem, csendesen - mondotta bágyadt hangon.
- A bérlő úr alszik.
Látszott rajta, hogy nem ismeri meg az öregurat.
- Hát hogy vagyunk?
Használt -e a sült tök? - kérdezte vidáman s halkabban az öregúr.
- Látom, hogy fenn van, hálistennek.
Az asszony arca aztán kiderült.
Fölállott: kezet akart csókolni, aztán támolyogva nyúlt székért, és az öregúr elé tette.
- Köszönöm - mondotta -, az állapotom nem sokat javult, de talán a jó Isten megsegít.
- Hát az ura hol van?
- Az uram?
( Szomorúan mosolygott.)
A Kerepesi temetőben.
Magam dolgozgatok , mióta meghalt.
- És érti maga ezt a mesterséget?
- Értem valamennyire.
Nem tanultam, csak amit látásból tudok.
Az óra megmutatja maga-magát.
Csak a zsebórákat nem tudom megigazítani.
Aztán elmondta, hogy az ura a tavaszon halt meg, hirtelen, váratlan, és azóta mintha egy láthatatlan ellensége volna az égben: csapás csapás után éri.
De mindent elviselt volna, csak ez a betegség ne lepte volna meg.
Úgy érzi , mintha a halál a küszöbön ülne.
Kétszer-háromszor behunyta a szemét, s fonnyadt arcán két könnycsepp futott végig.
- Mi lesz evvel a két szegény kisleánnyal?
S behívta a két kisleányt.
Odaállította őket az öregúr elé:
- Íme, ezek azok, akikre rá lehet adni az Isten árvája nevet.
Az idősebbik Lenke, a kisebbik Zsuzsika.
A két gyermek komoly figyelemmel nézett az öregúrra.
Nem tudták, mért árvázza őket annyira az anyjuk, de bizonyára érezték már a sorsuknak előre lengő fekete fátyolát.
Álltak némán, és néztek ártatlanul.
Mind a kettőn kökényszín kék ruhácska volt; sötétszőke hajuk egyformán vállig érő: mind a kettő arca színtelen városi arc, amelynek haloványságát még inkább feltünteti a szemek feketesége.
A kis Zsuzsi egy fejjel kisebb volt , s valamivel teltebb arcú, mint a nénécskéje; máskülönben hasonlítottak egymáshoz.
Az öregúr megsimogatta a kisebbiknek az arcát:
- Te vagy a Zsuzsika?
Nekem is volt egy Zsuzsika nevű leányom.
Olyanforma volt, mint te vagy.
De az én leányom... elment...
A zsebébe nyúlt, és néhány rézpénzt adott a két leánynak.
- És hol van a bácsi leánykája? - kérdezte Zsuzsika.
- Nem tudom.
Valahol a csillagok fölött - felelte ellágyult hangon az öregúr.
És hosszan nézett a leányka ártatlan arcára, s megsimogatta a haját.
- Milyen kedves vagy te, Zsuzsika! - sóhajtott.
Az asszonyhoz fordult:
- Az orvosok sokszor csalódnak.
Lám, az én leánykámról is azt mondták , életben marad, s másnap meghalt.
Énrám meg már kétszer rám adták az utolsó kenetet, s mégis itt vagyok.
Az asszony kiküldte a két gyermeket az udvarra.
- Három orvosnál voltam - mondotta aztán azon a szenvedő hangon, amely a visszafojtott sírás hangja -, egyik se biztatott.
Az asszony arca valóban máris halott arc volt: sárga s csontig lesorvadt.
A szemét ólomszínű árnyék gyűrűzte.
- És ha az orvosok egy szót se szóltak volna, akkor is tudnám, hogy mi a sorsom.
Anyám is ebben a bajban halt meg.
Fél esztendeig húzta.
Az utolsó két hónapban feküdt már, és fogyott-fogyott.
- De hiszen maga fenn jár.
- Fenn járok, de mi haszna: csak aludttejen élek, aztán majd egyszer azt se lehet...
- Hát tököt nem eszik?
Az asszony a fejét rázta:
- Már késő.
Korábban talán még használt volna.
Egy falióra erős csöngéssel verte a négyet.
A másik óra nyomban követte.
A szoba belsejéből ekkor rekedtes férfihang hallatszott:
- Polgárné, gyertyát ide vagy gyújtót!
Az asszony összerezzent, s tétován nézett az asztalon heverő svéd gyújtóra.
Azonban a hang egyszerre békésre változott.
- Nem pók.
E nyilatkozat után csend következett.
Az asszony mintha könnyebben lélegzett volna.
Az öregúr meg álmélkodva nézett az ágy felé: micsoda emberek ezek a városiak, hogy annyira félnek a póktól?
Falun bizony közönséges valami az.
Az asszony susogva szólott:
- A bérlőm.
Hírlapíró.
Nappal alszik, mert éjjel dolgozik.
Az ágy lakója felmozdult: egy fakó arcú, szakállas ember emelkedett föl, s lomha mozdulatokkal öltözködött, miközben megszólalt:
- Polgárné.
- Tessék, Hunyadi úr.
- A cipőmet nem adta oda a suszternak?
Hát nem megkértem magát, hogy igazíttassa meg!
Ez szemrehányó hangon volt mondva.
A hírlapíró a cipőjét a kezében tartva , bosszúsan nézett az asszonyra.
- De Hunyadi úr, kérem - mentegetődzött élénken az asszony -, én odaadtam a suszternak a cipőjét.
- Hát akkor mért nincs megcsinálva?
Az asszony vállat vont:
- Azt mondta, hogy önnek száz forintért se.
- Micsoda? - képedezett Hunyadi.
- Hogy száz forintért se dolgozik önnek.
A hírlapíró lecsapta a cipőjét:
- No, ez hallatlan!
Majd beszélek én vele mindjárt!
Sebesen megmosdott és megtörülközött.
Hogy így törülközve előbbre lépett, az öregúr látta, hogy Hunyadi úr domborodott szemű, fekete fiatalember, és hogy bosszankodik.
- Kérem - szólott az ember Polgárnénak -, készítse el a teámat.
És míg a szakállát dörzsölte, tovább beszélt:
- Beteg kegyed, vagy mi a fene?
Ha beteg, akkor felmondok!
- Csak múló baj - felelte látható megijedéssel az asszony.
- Higgye el , Hunyadi úr, hogy csak múló baj.
Aztán visszatér az én egészségem.
Ilyen csendes lakást különben se találna sehol.
A verkliseket innen kiküldik, és az én két kis leányom mintha nem is volna a világon.
Eközben az órásasztal sarkán meggyújtotta a spirituszos főzőt.
Oda volt az készítve előre.
Az öregúr már megmozdult, hogy elmenjen, de az asszony zavara és hazugsága megdöbbentette.
A Hunyadinak nevezett úr fölcsatolt egy négyujjnyi széles gallért, de egyszerre mintha megelevenedett volna:
- Hallja, Polgárné!
Hol a fenébe alszik maga?
Hiszen itt csak egy ágy van!
És a szakállas férfiú a nyakkendőjét leeresztve bámult széjjel a szobában.
Az asszony még inkább megzavarodott.
- A díványon, Hunyadi úr.
Hát nem látja, hogy dívány is van?
Az öregúr csak ekkor pillantott körül a szobában.
Valóban nem lehetett látni több ágyat, csak egyet meg egy vörös szövetű, ócska díványt.
Egy sárga körtefa almárium és egy politúros öreg kredenc foglalta el a szoba többi részét.
A falon egy régi olajnyomatú Magdolna-kép és néhány bádogfotográfia függött.
Az órásmesterségre csupán az ablaknál álló asztalka vallott, meg két régifajta falióra.
Eközben a haragos bérlő felöltözött.
Hamvas téli ruhát öltött magára , amelytől az arca még sápadtabbnak látszott.
- Maga hazudik, Polgárné - szólott nyersen.
- Bocsánatot kérek, de hazudik .
Én kibéreltem magától egy ágyat, és csak reggel járok haza; maga pedig benne hál az én ágyamban.
Bocsánat, nem mondom határozottan, hogy maga; lehet , hogy más.
De nekem mindegy.
Én kibéreltem az ágyat, s ha valakit benne találok, kidobom belőle.
- Nono - szólalt meg ekkor az öregúr.
Már készülődött hazafelé, s a kalapja a kezében is volt már, de ez a durva hang felindította.
- Micsoda nono? - szólt Hunyadi úr.
Előbbre lépett, és a szemébe mereszkedett az öregnek.
- Kicsoda ön?
És mért mondja: nono?
Talán bagatellbíró ön?
Vagy ön hál az én ágyamban éjjelenkint?
- Hál ám a mennydörgős menkő! - truccant fel az öregúr.
- Hát akkor mit akar?
Mit avatkozik az én ügyembe?
- Én nem avatkozok semmibe - felelte keményen az öreg Csurgó -, de az mégis pogányság, hogy...
Hát ha valaki ilyen beteg, mint ez a szegény asszony, ki lehet az ilyet dobni az ágyából?
Mégiscsak az ő ágya, nem az úré.
Az asszony zsebkendőt emelt a szemére.
Hunyadi úr egy percig hallgatott, és dühösen nézett az öregúrra.
Aztán, hogy az öregúr is vasvillásan nézett reá, megfordult, és hátrafelé beszélt:
- Ha én kibérlem az ágyat, az ágy az enyém.
Ha pedig más hál benne, bitorolja az én jogomat.
Felmondok, ezennel felmondok.
Az öregúr arra gondolt, hogy ez az ügy nem tartozik reá, fogta a kalapját, és jó éjszakát kívánt.
Az ajtóban a kisebbik leány olyan elgondolkodóan nézett az öregúrra, hogy látszott rajta: valamit akar mondani.
Az öregúr megállt, és megsimogatta az arcát:
- Jól tanuljatok!
Jók legyetek!
- Bácsi - szólalt meg a gyermek -, hogyan ment oda a maga kisleánya?
- Hová, galambocskám?
- A csillagok fölé.
- Angyal vitte oda - felelt elérzékenyülve az öregúr.
- Angyal vitte oda.
- Milyen angyal?
- Nem tudom.
- Olyan, aki karácsonykor jár?
- Olyan.
A haragos lakó ekkor kiruccant az ajtón, és megállt a varga előtt:
- Hallja maga!
Igaz, hogy maga nem varrja meg az én cipőmet?!
- Igaz - felelte a varga nyugodtan, félvállról.
Az öregúr figyelme rájuk fordult.
- És hogy - folytatta még emeltebb hangon Hunyadi úr - maga azt mondta, hogy száz forintért se?!
- Igaz - felelt a varga nyugodtan.
Ősz fejű kis ember volt, kissé nagy arcú, borostás szakállú és szurtos , rongyos, mint a vargák szoktak lenni a munkaasztalnál.
A hírlapíró éles hangon folytatta a vallatást:
- És mért, ha szabad tudnom?
- Azért - felelte a varga a fonál végét megnyálazva -, hát azért, mert maga ahhoz a népfajhoz tartozik, amelyik az én uramat megkínozta, megölte.
- Ki az ördög a maga ura?
A varga felállott, és erősen a szemébe nézett a hírlapírónak:
- Az én uram ama názáreti Jézus, akinek a kezébe, lábába talán éppen az úrnak az öregapja verte a szeget Jeruzsálemben.
A hírlapíró meghátrált egy lépést a vastag nyakú kis lompos ember előtt , aztán a szeme közé nevetett:
- Bolond maga, Fábián!
- Bolond, aki mondja! - csattant vissza a varga.
S visszaült a székére.
Varrta tovább a cipőt, mintha mi se történt volna.
A hírlapíró visszatért a szobába.
Az öregúr még egy pillanatig ott állt, s bámulta a vargát, aki nyugodtan dolgozott tovább.
Aztán megsimította a kisleánynak az állát:
- Ha megint eljövök, hozok neked cukrot.
S kilépett a kapun.
Az utcát akkor kezdte ellepni a sötétség.
Egy lámpagyújtogató sebes iramodással járt keresztül-kasul a Práter utcán a gyújtogató póznával ; világosságot lobbantott a gázlámpásokba.
Az öregúr tűnődve ballagott hazafelé: miféle ember lehet az a dühös?
Hát az a varga mi fán termett, hogy most akar megtorolni egy kétezer esztendős bűntettet?
De azért tetszett neki.
Aztán meg az asszonyra gondolt: hogy elhazudta a baját!
Mért hazudta el?
Az öregúr nem szerette a hazugságot.
Kiért a Körútra.
Ott a világosság már erősebb volt, s a forgalom élénkebb .
Esti lapokat áruló gyerekek futottak az utca mindkét felén, és éles hangon kiáltották:
- Esti Újság!
Ábendblatt!
Az öregúr megállott.
- Ábendblatt?
Bizonyosan ezt írja az a Hunyadi János!
Haragudott Hunyadi Jánosra.
Voltaképpen nem volt rá oka, hogy haragudjék, de ráragadt az izgalom ott az udvaron, mikor Hunyadi a vargával civódott.
Egy kéz ismét esti lapot nyújtott eléje:
- Esti Újság!
A hang öreg volt és szomorú.
Az öregúr rátekintett.
Egy félkarú negyvennyolcas honvédet látott az ismert honvédsapkában; rongyos atilláján a vitézségi érdemjel, amilyent ő is takargatott a fiókjában.
- Ejnye - mondotta az öregúr a fejét csóválva.
- Hát mért nem megy be a honvédmenházba?
- Nem vesznek be, uram.
Tele van.
- De hát segítséget csak kap valamit?
Az öreg honvéd vállat vont:
- Lehet, hogy kapnék, de nem kérek.
Nem koldulok.
- Nem úgy értem.
Az ország megszavaz minden évben valami összeget.
A haza ad a hőseinek...
- Szivarvéget - bólintott rá búsan az öreg honvéd.
- Lehet olvasni az újságban mindennap.
Szivart nem lehet olvasni, csak mindig szivarvéget .
Dicső nemzet ez, uram.
Érdemes volt érte a fél karomat Isaszegen hagynom.
És egy arra haladó úrnak nyújtotta az újságját:
- Tessék venni egy Esti Újságot.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE