ELTE regénykorpusz

Másnap délelőtt kilenc órakor, mikor felébredt, nem a Margit arca jelent meg először előtte, hanem annak gondolata, amivel elaludt: az adósság.

Ezen gondolkodott, tünődött, hogy mennyi lehet?

Végre is abban állapodott meg , legfölebb, ha tizezer forint.

Nem hitte, hogy Margitnak, akinek semmiféle gáláns kalandjáról nem tudott a világ, a kereskedők nagyobb hitelt nyitottak volna és Margitot sem hitte olyan könnyelmünek, hogy ennél nagyobb terheket vett volna magára.

Igy is elég csinos összegről volt szó s Borbély elképzelte, az utálatos anyagi gondok mennyi keserüséget okozhatnak Margitnak.

Már két év óta az anyja sem lakott vele , falura ment a másik leányához s dacára, hogy ezáltal összébb lett huzva a háztartás , de a már meglevő terhek alól nem volt szabadulás.

A Margit fizetése nem sok volt, vagyona semmi, azonkivül valószinüleg gazdálkodni sem tud s a szülői háznál megszokott kényelméről és minden kielégitett szeszélyéről nem igen tanulhatott meg lemondani.

Igy gondolkodott Borbély s mig az inasa elkészitette fürdőjét, kikészitette ruháit , elhatározta, hogy még ma, most délelőtt, beszél Margittal a kellemetlen pénzügyek felől és ha másként nem megy, erőszakkal is rendezni fogja.

Borbély nem volt gazdag ember, de volt vagy százezer forint értékü igen jó papirja , társ volt egy versenyistálló tartásában s azonkivül - kártyázott.

A legszerencsésebb kezü és leghiggadtabb vérü játékosnak ismerték a kontinensen.

S azonkivül - liliomtiszta kezünek.

A Borbély becsületbeli korrektsége, megbizhatósága és gavalléros allürjei fogalom számba mentek.

Tisztelték és féltek tőle.

Európában nem akadt jobb lövő nálánál s itélete mindenféle bonyodalmasabb gavallér-kérdésben épp oly mérvadó volt, mint kezének ügyessége és szemének biztossága.

Már külső fellépése is imponáló volt.

Büszke és hideg arcu, szép fejü, kemény nézésü ember volt, igazi magyar tipus, abból a régi, szerencsére veszendő gavallér fajtából , kinél a határozottságot: az önfejüség, a körültekintő tudást: a csalhatatlan önbizalom s a mindenkinél közös tévedés beismerő gyöngeségét: a hajthatatlan büszkeség pótolja és képviseli.

Ezek még azok az Árpádkori kacagányos magyar urak, akik kacagány helyett a gondolkodó angolok és a simulékony franciák frakkját viselik ugyan, de az élet értékét és problémáját illetőleg, még mindig az ezer esztendő előtti véleményben élnek.

Borbély elkészült, megreggelizett, átnézte a reggeli ujságokat s a körmeit még egyszer átreszelve megnézte magát a tükörben és kicserélte a nyakkendőjét, mely nem tetszett neki.

Nem afféle divat-vezér volt, de nagyon finomul, habár nagyon egyszerüen és feltünés nélkül szeretett öltözködni.

Azután megnézte a hőmérőt, behozatta a bundáját és tizenegy órakor elment hazulról.

Budán lakott, Margit a Muzeum-köruton s a Belvárosban vett egy szál csodaszép piros rózsát s egyuttal kiadta a virágkereskedőnek a rendeletet, hogy mindennap küldjön a lakására egy szál hasonló rózsát.

Aztán a rózsát zsebébe tette és fölment Margithoz.

A szive melegen dobogott, amig a lépcsőkön ment fölfelé, de nem ugy, mint egy huszonnégy esztendős fiatal embernek, aki először szeret.

Már harmincnyolc esztendős volt, tehát kevesebb láz volt benne, mint egy először szerelmes fiatal emberben, de több mélység.

Borbély komoly ember volt, aki fiatal korában se ment bele a tulhajtott léhaságokba és most már pláne nem érdekelte többé semmi felületes vagy léha dolog.

Amihez fogott , amit tett, amit érzett, komolyan érezte s az, ami nem érdekelte komolyan, azzal nem foglalkozott.

Margit a kis szalonjában várt reá.

Fekete utcai ruha volt rajta s látszott halvány arcán és nyugtalanul csillogó, kissé zavaros szemén, hogy nem aludt az éjszaka.

Most, a nappali világosságban s az édes csoda titkának első, elmult varázsa után , kissé zavartan, de meghatva fogtak kezet.

Borbély szerette volna megcsókolni Margitot, de mert nem nyujtotta feléje ajkát, ugy , mint az éjjel a kocsiban, az első szent őrület mámoros boldogságában, nem merte őt magához ölelni.

Leültek a kis fehér porcellán kályha mellé, Borbély kivette zsebéből a rózsát, Margit megcsókolta és odanyujtotta a Borbély ajkához s azután az öve mellé szurta.

- Ezután mindennap látni fogja rajtam szerelmünk szimbólumát, - mondta fátyolos hangon s odanyujtotta kezét Borbélynak.

- Hogy meddig, vagy hogy örökké-e, az magán áll.

- Már megint! - mondta Borbély szemrehányóan.

- Nem hisz bennem?

- Hiszek, drága barátom, - szólt Margit szomoru mosolylyal, - csak a saját boldogságomban nem tudok még hinni.

Majd ha megszokom az uj napnak ragyogását, hinni is fogok benne.

De képzeljen csak el engemet egy olyan boldogtalan, földlakó eszkimónak, aki készül berendezkedni a félesztendei irtózatos éjszakára s mikor már elkészült és várja az éjszakát, egyszerre csak megjelenik előtte az északifény rózsaszinü nappala.

- Kis poétám, - mosolygott Borbély, - milyen szépen tudja maga kifejezni, amit gondol!

Lássa, én is gondolok ilyesmit, de nincs hozzá szavam, mint a festőnek, kinek épp a megálmodás percében nincs keze ügyében a festék-skálája.

De ugy-e bár, nem vár tőlem édes Margit, szép szavakat, csak őszinte érzést és igaz barátságot?

Margit felállt s a férfi fejét odaszoritotta kebléhez.

Azután lehunyta szemét és Borbély hosszan megcsókolta.

S egymást nézegetve hallgattak sokáig.

Azután látogatók jöttek s Borbély elment anélkül, hogy szólhatott volna az adósságügyről.

Lux Terka

Amire születtünk : Regény

VI.

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Lux Terka

Amire születtünk : Regény

VI.