Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ambrus Zoltán
Szeptember
Keletkezés ideje
1897
Fejezet
7
Bekezdés
1000
Mondat
2320
Szó
30615
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
VI. A GÁLYA HALAD.
Ha a medvét tánczművészetre óhajtják oktatni, először is kegyetlenül eldöngetik , aztán megint eldöngetik, és többször is eldöngetik.
Ezek után az előtanulmányok után pedig elkábitják.
Pálinkát tömnek belé, megfujnak a fülé mellett egy harsány szavu sípot, s egy elszakíthatatlan nehéz lánczczal addig rángatják az orrát, amig bele szédül.
Végül megmutatnak neki egy medve-kisasszonyt, amely már szépen tánczol parancsszóra.
A medve eleinte kinosan morog, s iparkodik lánczát a kegyetlen kézből kiszabaditani, de a fütykös tánczol, a síp orditozik, a láncz pedig csak nem akar elszakadni.
És ezalatt oly szépen szól a duda!
A medve-kisasszony megadással lejti a csábitó tánczot, az ostor pattog, a zene cseng-bong, s egyszerre az elkábult állat emelgetni kezdi idomtalan lábát.
Az első tánczleczke megkezdődik.
Balázsnak ahhoz, hogy a tánczművészetet elsajátithassa, nem hiányzott az előképzettsége.
A sors eléggé megpuhitotta arra, hogy megadással viselje mindazt, ami következik.
A mi pedig az elkábitás művét illeti, arról gondoskodott Fodorné.
Szóval, a mi késik, nem mulik; Balázs megtanult taktusra lépni, megfigyelte mások kellemes mozdulatait s igyekezett a látottakból okulni.
Előbujt a barlangjából s eljárt az emberek közé, először kiváncsiságból, aztán, mert nem csekély meglepetésére, szórakozást talált a dologban.
A biczikli-király emlékezetes lakodalma óta ott lehetett látni minden tánczmulatságon, ahol Fodorék csak megjelentek.
Frakkot csináltatott magának , megtanulta Czillától, hogyan kell a nyakkendőt megkötni, egy szóval nem lehetett rá ismerni.
Fodorék pedig nem huzódtak vissza a szerényebb mulatságoktól.
A ház urnője mintha véleményt változtatott volna.
» Most a leányokon a sor« - mondotta koronkint a gnómnak, szemmel láthatóan azért, hogy mások értsenek belőle.
A leányok ugyan még folyvást maguk varrták a báli ruháikat, s Fodorné, amikor hajnal tájban vetődtek haza, csakugy felkelt öt órakor, mint azelőtt, de hová lett a régi takarékosság ?!
Rendes számlájok volt a keztyütisztitónál, s fodrásznő járt a házhoz.
» Fel kell találnom a golyószórót« - szólt néha Fodor aggodalmasan.
Ama kirándulásokról, melyek a Fodor családapai gondjait ekkép megsokszorozták, Balázs soha se maradt el.
Ő volt az állandó kisérő, aki nélkül a világért se indultak volna el, bár ennek a kiséretnek a szükségét nem igen lehetett belátni.
De az már magától értetődött, hogy Balázs velök legyen.
Hogy miért, az szóba se került soha.
Ez a kérdés Balázsnak sokáig nem jutott eszébe.
Hanem egy rossz órában keresztül villant a fején, és attól fogva nem tudott szabadulni tőle.
Valami lármásabb mulatságról jöttek, s kissé fáradtan koczogtak hazafelé.
Elül Balázs és Ella, mögöttük Czilla az anyjával.
Hajnalodott, s a körút még zajtalan volt.
Balázs és Ella szótlanul ballagtak egymás mellett.
Czillának a báli topánkája egyhanguan kopogott mögöttük, s ettől a kopogástól nem igen lehetett hallani a Fodorné suttogását.
Fodorné rossz kedvében volt, s halkan pörölt a kisebbik lányával.
- Eh, hagyj nekem békét - feleselt a leány.
- Ugyis tudom, hogy Ellára haragszol ...
Vagy mindig én legyek a bünbak?!
Halkan szólt, de Ella megértette.
A bünös nem fordult hátra, s nem szólt bele a halk szóvitába.
Csöndesen haladt tovább, s egy észrevétlen pillantást vetett kisérőjére, aki szótlanul bámult a sötétkék sávra, mely az égen egy uj nap közeledtét hirdette.
A leány vállat vont, s némán folytatta utját.
Álmos volt, s nem törődött semmivel a világon.
A mig haza értek, nem váltottak egy szót sem.
A küszöbnél aztán elbucsuztak egymástól.
- Jó éjt, Ella kisasszony.
- Jó éjt, Hódy ur.
Fodorné szeretett volna egy pár jó szót mondani a kedvetlen Balázsnak, de nem talált semmi okosat.
- Ugy elkényeztet bennünket, hogy már meg se köszönjük a szivességét.
De ez a néhány szó olyan ünnepiesen hangzott, mint valami végbúcsú...
Fodorné dühös volt maga-magára és az egész világra.
S ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, tüstént rá is támadt a nagyobbik lányára:
- Ostoba vagy, mint egy vad lúd!
A kórházban fogsz meghalni, érted, a kórházban !
Jusson eszedbe, hogy megmondtam előre.
A leány nem felelt.
Kinn maradtak a konyhában.
Czilla levett a pohárszékről egy tányérral fedett tálat, s hozzá látott a hideg vacsorához.
A zivatar, mely, mint előre látható volt , elkövetkezett, egy cseppet se érdekelte.
Ella melléje ült, s azt mondta neki:
- Adj hát nekem is egy kicsit.
Mig a két lány evett, Fodorné le s föl járt a konyhában; iparkodott türtőztetni magát.
De nem állta sokáig a dicsőséget, s egyszerre csak megállapodott Czilla előtt:
- Nem ettél még eleget?
Czilla, aki komoly veszedelem esetén épp olyan gyáva volt, mint a milyen hetvenkedő az apró perpatvarok alkalmával, intett, hogy már kész van.
Megértette, hogy nem közönséges családi vihar, hanem az a nagy jelenet következik, a mely már régen fenyegetett.
Mivel pedig a drámai jeleneteket otthon nem kedvelte , sietve átsomfordált a hálószobába.
Ella követni akarta, de nem illanhatott el.
- Te maradj itt - rivallt rá az anyja.
Ella megadta magát sorsának.
Leült, s szembe nézett a veszedelemmel.
Fodorné egy darabig még folytatta sétáját, s mikor meggyőződött róla, hogy a kis lány lefeküdt, odalépett Ellához.
- Hallod -e, te leány - szólt, a levágott fejek rémitő tekintetével nézve a Fodor-család reménységére - ha te még egyszer ugy viseled magad, mint ma este , megfojtalak, érted?!
- De hát mit csináltam én?! - védekezett a leány.
- Olyan nagy vétek, hogy egy kicsit jókedvü voltam?!
- Még azt kérded, hogy mit csináltál?!
Mintha nem láttam volna, mintha nem látta volna ez a szegény ember, s nem látta volna mindenki!
Azt csináltad, hogy szemtelen voltál!
- Istenem, mert két vagy három ujrát tánczoltam az egyetlen jó tánczossal, aki ott volt, azért mindjárt...
Hisz te nagyon jól tudod, mama, hogy Béla nem is udvarol nekem.
- No ne is udvaroljon!
És egyszer s mindenkorra megmondom, hogy erről a kamaszról ne halljak többet!...
Tessék, még azt kérdi, hogy mit csinált?!
Azt csináltad, hogy összebujtál nevetgélni ezzel a kamaszszal, tánczközben a vállára dőltél, és orczátlan voltál, tudod, orczátlan!
Neki ez persze semmi!
De ha még egyszer effélét látok , kikaparom a szemed!
Ella hallgatott.
- Mit gondolsz - folytatta Fodorné - hogy eshetett az ennek a szegény embernek?!
Ez egy finom lelkü ember, akit te nem érdemelsz!
Azért, hogy nem csinál jeleneteket, azt hiszed, nem vesz észre semmit?
Egy szép nap rád se néz többet, s aztán czupász
- De mama - szólt Ella csendesen - mi közöm nekem Hódy urhoz?!
Ugy beszélsz róla , mintha legalább is vőlegényem volna.
- Azt mondom, hogy nem érdemled a szerencsédet.
De ha nem érdemled, legalább becsüld meg!
Ne légy ostoba.
Ma még azt hiszed, hogy az élet csupa hanczúzás és tréfa.
De egyszer majd keservesen tapasztalod, hogy a tréfa drága mulatság, a szerelmeskedés ostobaság, és semmi se ér semmit, csak a megélhetés, a szép, tiszta lakás, a jó meleg téli ruha, és az olyan ebéd, a melyikért nem kellett zálogba tenni semmit.
Ella elgondolkozott.
Egy kis kézi tükör volt előtte, sárgára mázolt keretü, szegényes jószág, aminőt czifrálkodó cselédek használnak.
A tükör visszacsillogtatta szép szőke hullámos haját, és a Seherezáde szempárt.
Nem állhatta meg, hogy oda ne pillantson.
- Szóval, te azt hiszed, mama, hogy Hódy ur engem el fog venni feleségül?!
- Micsoda buta kérdés?!
Ha ugyan ma este örökre el nem rontottad a dolgot.
- Ó, semmi esetre - felelt nyugodtan Ella.
- Én inkább azt hiszem, hogy csak ma kezdett szeretni, akkor, amikor megharagudott rám...
De hát miért nem szól, ha szeret?
Soha se mondott egy szót se, amiből azt gondolhatná az ember, hogy olyan szemmel néz rám...
Még csak nem is néz ugy rám, mint a többiek.
- Persze, majd ugy ugrabugrál körülötted, mint ezek az éretlen diákok!
De hát nincs szemed?
Miért maradt itt, a mi hónapos szobánkban, akkor is, mikor az isten fölvitte a dolgát?!
Miért foglalkozik annyit veled, miért kisér el mindenüvé, miért van kiforgatva a természetéből?!
Mondd, nincs szemed?
De igen, volt szeme.
Csakhogy szerette mindezt hallani.
- Ilyen tudományos ember! - folytatta Fodorné.
- Bizony nagy szerencse, hogy rád veti a szemét.
Ella nem felelt.
Maga is eltünődött rajta egy kicsit, honnan van, hogy ő ezt a sok érdemet nem tudja kellőképpen méltányolni?!
A hinduknak a szerelemről szóló szent könyve hetvenhét mesterséget sorol fel, s azt állitja, hogy ezek bármelyikével meg lehet nyerni a lányok szerelmét.
De a tudomány nincsen közöttük.
S Ella gondolatai egy betü-iszonyban szenvedő gentleman-nél kalandoztak, a ki háromszor bukott meg minden alap-vizsgálaton, s a kiről a sors könyvébe azt irták , hogy: sohase fogja letenni a szigorlatokat...
Másnap este Balázs azt cselekedte, amit előtte való éjszaka Fodorné.
Izgatottan járt le s fel, s megmérte a szobáját széltében, hosszában, keresztben.
Mintha nem ismerte volna már vagy tizennégy esztendeje.
Aztán megállt az ablaknál.
Ha az embert bántja valami, ez még nem ok rá, hogy fölverje álmából az egész háznépet.
Nem tagadhatta önmaga előtt, hogy mód felett haragszik.
De egy kicsit zavarba jött volna, ha véletlenül megkérdezik tőle, hogy: miért?
Utoljára is mi köze ehhez a leányhoz, s a helytelen viseletéhez?
Semmi a világon .
Sohase gondolt rá, hogy feleségül vegye; az egész család se inge, se gallérja.
És mégis, végtelen keserüség fogta el.
A mint bambán kirévedezett az ablakon , tekintete önkéntelenül fölkereste azt a jól ismert erkélyt, a mely mögött már oly régen nem lakik senki!
A hold, a bambák és poéták barátja, ezüst esőben fürösztötte meg az erkélyt tartó két óriás kisasszonyt, s Balázsnak eszébe jutott az a sok ostoba, de édes óra, a mikor itt ült ezen a helyen, hogy rímes szamárságokat mondjon meghittjének, ennek a boldogtalan planétának, a mely talán éppen azért bolyong az ürben, hogy meneküljön a rímes intimitásoktól.
Be rég is volt az!
Istenem, soha se mondhatta el, hogy kéjt a föld többet már nem adhat neki.
A boldogsága is csupa nélkülözés volt.
De akkor a szenvedés is boldoggá tette, s egy óra alatt többet élt, mint ezekben az örömtelen, czudar, nyomorult esztendőkben, a mikor már nem volt semmije, még csak egy fájdalma sem!...
- Te voltál a jóság, te voltál az öröm, te voltál az élet!
Ó mért is, hogy nem tudtam meghalni!
S nem gondolva rá, hogy immár fehér szálak kezdik tekintélyessé tenni különben balgatag fejét, suttogni kezdett az árnyékhoz, aki hosszu idő multán ujra megjelent neki.
- Csak téged szerettelek s örökkön csak téged foglak szeretni!
Nincs, ne is legyen örömem a te emlékeden kivül...
Hűséges maradok hozzád, a mig csak élek!...
Mikor ezt a szót: hűség, ismételgetni kezdjük, a hűtlenség már szivünkbe lopózott.
Ne legyünk szigoruak szegény barátunk iránt.
Az ember alkalmazkodó állat, s bele törődik minden nyomoruságba.
De van egy gondolat, a melyet nem lehet megszokni, azt , hogy: soha többé.
És mégis bele fog törődni a gondolatba, hogy a szerető csókja rá nézve már csak mitológia; le fog tenni róla, hogy valaha fészke lesz, ahol gyerekek lármáznak.
Brr, még a gondolattól is megfázik az ember.
És ugyan miért?
Olyan öreg volna már, akit nem lehet többé szeretni?!
Nem nyomorék , nem beteg, még csak nem is a régi éhenkórász.
S ha gyámoltalanságától, siralmas multjának eltörölhetetlen bélyegétől nem is szabadulhat többé soha, ne léteznék a világon leány, aki megérezze, hogy rosszul szabott kabátja alatt férfi-sziv dobog?!
De mért jár mindez a fejében?
Mi ütött hozzá?
Azért van igy elkeseredve, mert az a kis lány illetlenül kaczérkodott egy hozzá való jókedvü fiatal urral?
De hát mit törődik azzal a kis lánynyal?!
És rájött, hogy fájdalmasan esik megszokni a gondolatot, hogy azért a kis lányért egyszer csak érte jön valamelyik jókedvü fiatal ur, elviszi ebből a házból s ő nem fogja hallani többé azt a kedves hangot, azt a szép, okos beszédet.
Már hajnalodott s Fodorné hallotta, hogy még folyvást le s fel jár a szobájában.
*
Göndöry Béla egy szép reggel arra ébredt, hogy vadul dörömböznek az ajtaján.
Ez a szép reggel tulajdonképpen délutáni két órát kiván jelenteni, a vad dörömbözés azonban szó szerint értendő.
Ideges lények lázas szivdobogást kaptak volna ettől a hirtelen bősz lármától, de Göndöry Béla távolról sem szenvedett ilyes betegségben.
- Nagyon szemtelen - szólt magában.
- Nem lehet más, csak a szabó vagy a suszter.
Azzal megfordult a másik oldalára s tovább aludt.
De az ajtót tovább döngették, s a bősz lárma kiséretében egy ismeretlen hang szólalt meg:
- Nagyságos ur!
Nagyságos ur!
- Nem hagy aludni a gazember - konstatálta Justinianus kitartó tanitványa s rágyujtott egy czigarettára.
- Csak rajta, majd meglátjuk, melyikünk győzi tovább türelemmel.
Elővette a tegnapi esti lapot s olvasni kezdett.
- Levelet hoztam, nagyságos ur - erőködött odakünn az ostromló.
- Tudom - gondolta odabenn a jogász.
- Hordár, hordár van kinn! - esengett az erőszakos látogató.
- Hordár a Nagymező-utczából.
- Azt akárki mondhatja - jegyezte meg magában az ostromlott férfiu, aki jól ismerte a hitelezők minden furfangját.
S nyugodtan eregette a füstöt czigarettájából.
Végre a látogató feltalálta magát.
Felhagyott a dörömbözéssel, s vagy két percz multán Göndöry Béla észre vette, hogy a küszöbről, az ajtó hasadékán, egy czédula erőködik be a szobájába.
A czédula után pedig egy levél következett.
Közönséges, polgári levél, s nem ama szalmaboritéku irományok egyike, melyekről a szakavatott szem messziről meglátja , hogy semmi jót se jelentenek.
A levél félig kinn maradt; látszott, hogy nem akarják egészen elereszteni.
A czédula azonban egész terjedelmében bejutott a szobába.
Göndöry Béla, miután meggyőződött róla, hogy kivülről lehetetlen ellenőrizni az operáczióját, fölkelt, óvatosan oda lépkedett a czédulához s fölvette.
A czédulán ez állott:
Kérem szépen, nagyságos ur, én vagyok, a 117-es hordár.
Ezt a levelet hoztam, de válasz kell rá.
Tudom, hogy a nagyságos úr itthon van, kezét csókolom.
A 117-es.
- Az már más - szólt a jogász és kinyitotta az ajtót.
S mialatt felbontotta a levelet, kioktatta a köz buzgó szolgáját.
- Máskor, ha levelet hoz, ne azt kiáltsa, hogy: nagyságos ur, nagyságos úr, hanem kopogjon hármasával kétszer, köhögjön egyszer erősen, s ha nem lát semmiféle gyanus embert, kiáltson határozott hangon: »Le a szipolyokkal, le, le, le; fel az uzsorásokkal, fel, fel, fel.«
- Igenis, kezét csókolom.
A levél Czillától volt, s igy hangzott:
Barátom!
Nagy baj van, roppant baj.
Mindennek vége.
Ó jaj nekem!
Beszélnem kell magával, ha kompromittálom is magamat.
Legyen öt órakor az Erzsébet-téren, a Sas-utczai részen .
Véletlenül találkozunk, szóba állunk, és csatlakozik.
Legyen erős.
Legyen mindenre elkészülve.
Ó jaj nekem!
De jaj magának is, szegény barátom!
Oly borzasztó ez, mint egy szindarab.
Üzenje meg, hogy ott lesz -e?
Azért nyugalom.
Maga legyen férfi.
Pá, édes.
Czilla.
U. i. Ne kokettáljon a felsőbb leányokkal.
Göndöry Béla tudta, hogy Czilla nagyon szeret fontoskodni, s egy cseppet sem volt megijedve.
Felöltözött, elment ebédelni, s ugy evett, mint egy czápa.
Ebéd után elment a kávéházba, s öt óráig biliárdozott.
Öt órakor aztán megindult az Erzsébet-tér felé.
Már messziről ráismert a Czilla vörös pántlikás matróz-kalapjára.
A kis leány szinésznőktől ellesett, tüntető izgatottsággal járta körül a sétatérnek nevezett porfészket.
- Maga el tud késni ilyen viszonyok között?! - kérdezte vésztjósló komolysággal , mikor meggyőződött róla, hogy senki se hallhatja a beszélgetésüket.
Göndöry Béla, szükség esetén, ugy hazudott, mint egy tolvaj lakáj.
- Éppen egy órája, hogy a József-téren várom.
Végre, nem tudtam egyebet gondolni , mint hogy tévedés lehet a dologban, s itt vár, nem ahogy a levelében irta.
Ebből egy kis vitatkozás kerekedett, s Göndöry Béla igen elcsodálkozott, midőn a tanuságul előszedett levélből kiderült, hogy az Erzsébet-téren kellett megjelennie.
- Tessék, csakugyan én vagyok, aki tévedett!...
De, istenem , olyan zavart is a fejem, mióta megkaptam a levelét!...
- Ugy -e, micsoda szerencsétlenség?!
- Az igazat megvallva, csak sejtem, hogy miről van szó.
De minden rosszra el vagyok készülve.
- És igaza van, szegény barátom - sóhajtott Czilla, aki boldog volt, ha a franczia szindarabok tónusában társaloghatott.
- Hódy megkérte Ellát.
- Ah!
- S magának erre nincs egyéb mondanivalója, mint ez a rövid »ah «?!
- Azt akartam mondani vele, hogy: csak ugy egyszerre?
- Csak ugy egyszerre.
Azaz, hogy még sem egészen egyszerre.
Ella ma elárulta nekem , hogy, amugy félig-meddig, már vagy két héttel ezelőtt nyilatkozott előtte.
- És Ella ?...
Mit felelt neki?
- Semmit.
Nagyon meg volt lepetve.
Zavarban volt.
Félt.
- No lám, erről egy szót sem szólt nekem.
- Ugy, ugy, haragudjék!
Haragudjék még jobban!
Nem képzeli, Béla, milyen férfias az , ha egy férfi haragszik...
Törjön, zuzzon össze mindent, amit utjában talál, s szálljon szembe az egész világgal!
- Kedvem volna hozzá - felelt Béla oly hangon, mely elárulta, hogy az elhatározó pillanatban mégis csak meg fogja gondolni magát, s a világnak nem lesz semmi baja.
- De mit érnék el vele?
Számithatok -e rá, hogy Ella mellettem marad?
Szó sincs róla.
Ez az ember soha se kérte volna meg, ha Ella nem biztatja.
- Ó, ne rágalmazza Ellát!
Ő semmiről se tehet.
Nem tehet róla, hogy Hódy biztatásnak vette, ha barátságosan nézett a szemébe.
Maga tudja, milyen szépen tud nézni ez a lány.
Nem is tud máskép, csak szépen nézni.
Mindenkire úgy néz.
S ha Hódy ezt félre értette, úgy ez nem az Ella hibája.
- Meg kellett volna mondania neki, világosan, határozottan, hogy nem szereti, hogy mást szeret.
- Azt nem tehette.
Maga nem ismeri a mamát.
A mama rettenetes tud lenni, ha ellenkeznek vele.
- S Hódy a mama választottja?
- Az övé.
Tegnap este kijelentette, hogy ennek a házasságnak meg kell történnie.
Ó , az borzasztó jelenet volt.
Ella sirt, én is sirtam, a papa is sirt.
A mama pedig olyan dühös volt, de olyan dühös!...
Göndöry Béla lehorgasztotta a fejét, pár pillanatig hallgatott, s ezalatt botjával egy kavicsot kapart ki a földből.
Mikor ez megvolt, idején valónak találta előterjeszteni, miként itéli meg a helyzetet, ő, az első érdekelt.
- Hát biz ez igen nagy szerencsétlenség - szólt nyomatékosan.
Bár a csüggeteg lemondás e megnyilatkozása végtelenül szomoruan hangzott, a beszélő arczán észre lehetett venni, hogy, ami őt illeti, ő nem találja a helyzetet teljesen vigasztalannak.
A komolyság különben nagyon rosszul állott a szegény Göndöry Bélának; határozottan veszitett vele, ha nem lehetett kuruttyolnia.
Czilla megbotránkozott.
- És maga ebben a perczben nem tud okosabbat tenni, mint sápitozni?!
Fuj, szégyelje magát.
Ilyen a férfi mind, különösen a czivil.
A katona mégis más; egy huszár nem tesz ilyet.
Tessék, itt van egy ur, aki abban a szerencsében részesül, hogy szeretik .
Szeretik ugy, ahogy csak regényekben és szindarabokban szokás szeretni: butául , életre-halálra.
Azt hittük volna róla, hogy ő a rhodusi koloszszus.
És ennek az urnak, mikor a helyzet komolyra fordul, nincs egyéb mondani valója, mint hogy: »Baj , baj.«
De nem ugy van az, kérem.
Küzdeni kell, édes barátom, az élet küzdelem.
Göndöry Béla ez idő szerint csak karambolban óhajtott küzdeni.
Bosszantotta a Czilla fontoskodása, s jobban szeretett volna a kávéházban lenni.
- De hát mit csináljunk?
- Tőlem kérdi?
- Lássa, Czilla, én nem versenyezhetek ezzel az emberrel.
Ő a legjobb kondiczióban van, s én még nem vagyok fit.
Előre tudtam, hogy canterben fog megverni.
Most kitudódik, hogy ő számtalan hoszszal első, én pedig letörtem.
Ez szomoru, kétségbeejtő, de igy van.
Maga azt mondja, hogy küzdjem tovább.
Én még abban se vagyok bizonyos, hogy ez egyátalán lehetséges -e?
Az az érzésem, hogy ő mindig le fog engem galoppozni.
Hiába, nem vagyok tip - top - kondiczióban.
- Bánatot jelent? - kérdezte Czilla, aki értette ezt a lóverseny-nyelvet.
- Nem, hanem azt kérdem, hogy: mit csináljak?
- Tanácsot kér tőlem?
- Igen.
- Jó.
Rendelkezésére bocsátom életismeretemet, s tapasztalásaim kincses házát.
Én nem látok olyan sötéten, mint maga, s nem csak egyféle megoldást tudok elképzelni.
Tessék közülök választani.
Itt van mindjárt az első.
A legjobb, de egyuttal a legnehezebb.
A szökés.
- Az nem lehet - szólt Göndöry Béla nála szokatlan határozottsággal.
Arra gondolt, hogy legfeljebb Promontorra tudná hölgyét megszöktetni, s oda is csak hajón.
- Miért nem?
- Maga gyerek, Czilla, magának ezt még nem magyarázhatom meg.
Pedig Czilla is megértette volna, hogy huszonhét krajczárral nem mehet az ember Gretna - Green - be, a házasságkötő kovácshoz, de Czillát mindig lefegyverezte, ha arra appelláltak, hogy neki bizonyos dolgokról még nem szabad tudnia.
Nem szerette elárulni, hogy oly tisztán látja az apró emberi nyomoruságokat, mint maga a biboros konczilium.
- Kár - felelt kissé elmélázva, abban a szent meggyőződésben, hogy Göndöry Bélát illendőségi tekintetek bántják, - higyje el, a regényes megoldások a legjobbak.
De van egyéb megoldás is.
Ha akarja, mindjárt mondok egy másodikat.
- Zehn auf, hogy ez is regényes lesz.
- Nem, ez drámai.
Egy szellemes nő, mint a szindarabokban szokás, beleavatkozik a dologba, egy kicsit intrikál, s a szerelem győzedelmeskedik.
- Nagyon le vagyok kötelezve a szellemes nőnek, de attól tartok, ez kissé hosszadalmas volna.
A terv teli veszedelemmel, s a siker kétséges.
Mondjunk le a drámáról.
- Van egy polgári megoldás is.
- Megvallom, hogy ez előre jobban csábit, mint a másik kettő.
- A polgári megoldás ez.
Maga titokban találkozik Ellával, és azt mondja neki: »Ella , én egy igen-igen szegény ficzkó vagyok, aki minden szigorlattal egyre távolabb van az ügyvédi vizsgálattól, de nagyon szeretem magát, s magáért talán még ezt a vizsgálatot is le fogom tenni.
Megvár ?«
Bizonyos vagyok benne, hogy Ella azt fogja felelni : » Megvárom «.
S akkor nincs mód rá, hogy férjhez adják máshoz.
Ella hallgatag és kényelmes természetü, de ha egyszer a fejébe vesz valamit, bajos kapaczitálni.
- Lássa, Czilla - szólt a jogász, egy kicsit elgondolkozva - ez már jó tanács.
És én e szerint fogok cselekedni.
Ha igazán szeret, nem lehet kényszeriteni, hogy máshoz menjen férjhez.
Majd, mintha egyszerre csak elfogta volna a kételkedés, kissé akadozva folytatta:
- Ámbár az az átkozott vizsgálat olyan messze van!...
Addig annyi uj akadályra lelhetünk!...
S egy leány olyan gyönge!...
Ki tudja, nem volna -e jobb felhagyni minden küzdelemmel?!
Az igazat megvallva, Göndöry Béla már alaposan megbánta, hogy ennyire bele bonyolódott ebbe a szerelmi dologba.
Az ember lányokkal szemben nem lehet eléggé óvatos; ki hitte volna, hogy egy kis kötődés, néhány pohár pezsgő és egy-két ügyetlen szó idáig elrontsa a dolgot?!
Szeretett volna kieviczkélni a hinárból, de tisztességgel akart szabadulni.
Egy kicsit habozott is.
Szegény kis lány!
Oly édes hangocskája volt, s oly szépen tudott nézni!
Hiuságának hizelgett ez a föltétlen meghódolás, bántotta, hogy nem éppen szép szinben kell föltünnie előtte, s nagyon boszankodott magára az egész dologért.
- Maga bánatot jelent?! - kérdezte Czilla, aki kezdett gyanakodni.
- Isten mentsen! - felelt a jogász, s akkor ugy gondolta.
- Tehát abban maradunk...
- Abban maradunk, hogy vasárnap délután felmegyek magukhoz s betüről betüre elmondom neki a maga szavait.
Remélem, hogy a maga szavával fog felelni.
- Bizonyos lehet benne.
Ella ugyan, meg kell vallanom, semmit sem tud erről az én kirándulásomról, de ez nem változtat a dolgon.
Most már tudni fog róla.
Tehát : várjuk.
A viszontlátásra.
- A viszontlátásra, Czilla.
Kezet fogtak, s a kis lány megindult hazafelé.
A jogász egy pár pillanatig ott maradt, ahol elbúcsúztak, s utána nézett a regényes kis hölgynek.
Még jó darabig látta a jól ismert matrózkalapkát, s a rajta viritó szegényes pántlikát.
Arra gondolt, hogy nincs rettenetesebb dolog, mint ilyen kalapokban járni egy életen keresztül.
Aztán, mikor a kis lány végkép eltünt a szeme elől, boszusan fordult az ellenkező irányba, s azt mondta magában:
- Nem.
Göndöry Béla azt tartotta, hogy a világ kétféle emberekből áll.
Az okosakból, akik fiakkeren járnak, szép ruhákat hordanak, jól élnek, rendelkeznek egy csomó más fajta emberrel, azt teszik, amit akarnak, s jól táplált, divatos ruhában járó gyermekekkel jelennek meg a szinházban s a fürdőhelyeken.
Meg az oktalanokból, akiknek az élete keserves robot és a házi perpatvar örökletessége között oszlik meg.
Akik csak azért boldogok, mert megaláztatnak, akik rossz levegőn, szük lakásokban senyvednek, s csenevész, gyerekbetegségektől megtizedelt, szegényes ruhácskákban kóválygó árvákat hagynak hátra, hogy a szegény emberek fajtája soha ki ne vesszen a világból.
Amazok: akik pénzes lányokkal házasodnak össze.
Emezek: akik szegény lányokat vesznek el.
És még egyszer mondta magában:
- Nem.
Vasárnap Ella hiába várta udvarlóját.
Várta hétfőn, kedden, szerdán, szombaton .
Göndöry Béla nem jött.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE