Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
Fülöp házassága : Regény
Keletkezés ideje
1891
Fejezet
10
Bekezdés
1325
Mondat
3157
Szó
29390
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
VI.
A kastély végleges berendezésével negyednapra teljesen elkészűltek.
Fülöp átköltözött a plébániából, kifizette az összes munkásokat és megparancsolta szolgájának, hogy azonnal fogasson be és siessen nagynénje elé az állomásra.
Az öreg tágra nyitott szemekkel kérdezte:
- Jól hallék, instálom ?....
A nagyságos asszony -
- Megint okoskodik kend!
- Nem én! felelte dunnyogva az öreg és kifordúlt a teremből.
Künn fejét rázogatta meghökkenve.
Valami történt...
Fülöp elborúlt homlokkal járkált a belső teremben, s koronként kiszólt nyers hangon , hogy siessenek.
A gyorsvonat pontban fél háromkor délután érkezik az állomásra, s már fél kettő elmúlt.
Miska biztosította, hogy repűlni fognak.
Pár percz múlva aztán ki is robogott a hintó az udvarról, s a park frissen kavicsozott főútján egyenesen az országút felé tartott.
Fülöp nagyon megbánta, hogy ilyen gyorsan felelt az öreg hölgy levelére.
Ime, ezt nyerte vele.
A tante rövid sürgönyben értesítette, hogy fel akarja használni a kedvező időt és meg fogja tekinteni az újonnan berendezett családi fészket.
Nagyon szép lesz...
Sehogy sem volt inyére ez a váratlan látogatás.
Az öreg asszony eddig csak a legritkább esetben adott magáról életjelt.
Találkozásuk a fővárosban mindig udvarias , de kimért és közönyös volt, az illem és a kölcsönös családi szivélyesség megszokott formái között.
Mi jutott eszébe vajjon, hogy most egyszerre ily feltünő érdeklődéssel kiséri figyelemmel és még egy hosszú utazás fáradalmain is túlteszi magát, csakhogy saját tapasztalásából szerezzen magának bizonyos dolgokról meggyőződést.
Az öreg asszonynak azelőtt még a rendes visegrádi kirándulások is terhére voltak.
Most elindúl Budapestről és nem tartja fárasztónak a másfél napig tartó hosszú útat.
Fülöp megállt a magas, szárnyas tükör előtt és figyelmesen nézte a tulajdon arczát .
Kissé halaványabb, mint máskor.
A tante látogatása nincs inyére; de mi van aztán?
Fél tőle?
Bolondság ez...
Miért?
Erre a feltolakodó kérdésre nincsen válasz, de nyugtalanságot érez...
Mintha apró, kellemetlenkedő hangyák bosszantanák.
Mintha izmai feszülnének és szunnyadó szenvedélye perczegne végig az idegein.
Öt óra körül visszaérkezett a hintó.
Fülöp kisietett a verandára.
Közben pedig eltünt a tornyosuló felhők mögé a nap és messze morajló, tompa mennydörgés hangzott.
A füvek hajladozva bókoltak a suhanó szélben, s alant repültek közel a földhöz a fecskék.
A természet lázong.
Vihar lesz...
*
Benn a kék szalonban nyomott a levegő, a tante arcza hideg, mint a jég, Fülöp egy karosszék bársonyos támlányára támaszkodva néz szórakozott tekintettel a kerti fákra.
Az öreg hölgy kimérten, majdnem visszautasító modorban fogadta az ifjú szivélyes vendéglátását, s az uzsonna alatt is egészen közönyös dolgokról beszélt .
Fölemlítette utazásának kellemetlenségeit és hajlott korát, a mely az ilyen kivételes erőmegfeszítést már-már alig bírhatja el.
Fülöpnek az ajkán lebegett a megjegyzés , hogy hát ha olyan kellemetlen volt ez az út, kedves tante, miért vetette alá magát az ilyen fárasztó torturának, - de nem mondta ki.
Várt.
Tudta, hogy miről lesz mindjárt szó, - de várt.
Homályos reményei támadtak arra nézve, hogy hátha még sem arról lesz szó, a mit ösztönszerű sejtelmei súgnak.
Hátha meggondolja magát a delnő és belátja , hogy az ilyen dolgokba való erőszakos beavatkozás tulajdonképpen presszió és fölösleges gyöngédtelenség, a melyre nem elég puha...
A tante lassan feléje fordította fejét és így szólt:
- Tudod, hogy miért jöttem? kérdezte rövid hallgatás után.
- Nem , kedves tante... felelte Fülöp erre a fagyos kérdésre, de udvarias, mosolygó arczczal rögtön hozzátette: valószinűleg azért, hogy falusi új tusculanumomról személyesen...
- Hagyjuk ezt, Fülöp!
A dolog sokkal komolyabb, semhogy tréfás oldalai lehetnének.
E pillanatban viszont magam sem vagyok olyan hangulatban, hogy tréfát keressek ott, a hol csak sötétséget és szégyent látok.
- Bocsánat!
- Igazad van; rosszul fejeztem ki magamat...
Nem szégyenről van itt szó, hanem szerencsétlenségről, - javította ki magát lassú, szintelen hangon a delnő, - a te szerencsétlenségedről, Fülöp...
- Azt hiszi, kedves tante?
- Leveled cynikus hangja győzött meg róla, hogy ezúttal komoly veszélyben forogsz és szükséged van a mi segélyünkre is.
Az ilyesmit egy csapással kell befejezni , különben hosszú és szomorú nyomot hagy maga után; hosszabbat, mint egy emberélet, és szomorúbbat, mint a milyen a kései megbánás kínzó réme, a melytől Isten óvjon !
Röviden arról van szó, hogy nősülni akarsz...
- Igen.
- El akarsz venni egy leányt, a ki nem hozzád való.
- Ezt ön nem tudja, kedves tante.
- Tudom.
- Ha megengedi, holnap bemutathatom -
- Ismétlem, hogy nem vagyok tréfás hangulatban, - felelte büszke mozdulattal az öreg asszony, s ismét ott remegett ajaka szélén az a kevély vonás, a mely arisztokratikus , tiszta, egykori szépségét még most is élénken feltüntető arczának összes kiélezett vonásain uralkodott.
Nem azért jöttem ide, - folytatta emeltebb hangon, - hogy ezt a falusi nevezetességet lássam, hanem azért, hogy ezt a tervezett házasságot, a mely méltatlan hozzánk , minden rendelkezésemre álló eszköz segélyével, okvetlen megakadályozzam.
Nagyon leköteleznél, Fülöp, ha jól megértenéd azt, a mit mondok.
- Megértettem, kedves tante...
- Tehát nem is tagadod?
- Ellenkezőleg! mondotta könnyedén vállat vonva az ifjú; nagyon őszinte vagyok és minden kérdésre azonnal felelni fogok.
- Nőül akarod venni?
- Úgy van!
- Meggondoltad, mit teszel?
- Meg.
- A következményeket is?
- Mindent!
Fülöp merészen, türelmetlenűl felelt.
Érezte, hogy ebben a pillanatba lobogásban kivánkozik a lelke és válponton áll.
Eddig a czél nélkül való közönséges emberi bogár lealázó vándorlása volt az élete, - itt kezdődik, most, ebben az órában, ebben a pillanatban az erőit és szárnyait bontogató férfi.
Az igazi ember.
A »holnap « verőfényére vágyakozó öntudatos lény, a kinek repülése elé im a társadalom sívár , avatag, gyülöletes és megszégyenítő prózáját tólják elő.
- Mindent meggondoltam, kedves tante, és arra a meggyőződésre jutottam, hogy a társaságnak mindaddig, a mig nem szorulok reá és nem kérem tanácsait, az én dolgaimhoz semmi köze.
Oh tudom!
Hiszen abban az előkelő körben, a melyben nekem is szerencsém volt élni, egészen ellenkező nézeteket hirdet a közfelfogás, de azóta hosszú utazásokat tettem, idegen, republikánus levegőt szívtam, - folytatta észrevehető gúnynyal, - s jelenleg roppant durva meggyőződéseim vannak.
- Folytasd...
- Nincs benne semmi!
Annyi az egész, hogy lázadó lettem, a ki magasra emeli a forradalomra hívó vörös zászlót és nem ismer tekintélyt maga fölött egyetlen egy olyan kérdésben sem, a mely a szívét, a boldogságát, szóval, azokat a belső kincseket érinti, a melyeknek öröme az én gyönyörüségem, gyásza az én szerencsétlenségem és senki másé.
Bocsánatot kérek, de ehhez jogaim vannak.
Én nem fogok kérni senkit, hogy tapsoljon és tárogatót fújjon, ha örömben vagyok, - avagy résztvevő arczczal sopánkodjék boldogtalanságom fölött, ha a jövendő beláthatatlan vizein esetleg nyakamat szegve zuhanok le a korálok és tengeri kagylók birodalmába, a vizek alá ...
Békében hagyok minden embert, nem kérek és nem akarok semmit, - méltányos tehát, hogy az én nyugalmamat is tiszteletben tartsák.
Nagyon különös az, ha az embert már akkor elutasítják, a midőn még semmit sem kért, sőt még csak távolról sem gyaníttatta, hogy kérni akar.
Az öreg hölgy átható, nyugodt tekintettel nézte.
Nem mutatott meglepetést.
Hangja változatlan maradt.
Szavai hideg hangsúlylyal törték meg a beállott csendet.
- Frázis.
- Tudom; nálunk minden frázis...
- Ne sértsd a társaságot, Fülöp!
- Imádom, kedves tante.
- A társaság nem érdemli kicsinylésedet, te azonban megérdemled, hogy vakságodért a későbbi szomorú tapasztalat keményen megbüntessen.
Figyelmeztetlek, hogy ne hívd ki magad ellen a sorsot és ne kivánj a saját boldogtalanságod árán meggyőződni szavaim igazságáról, - mert ennek a szerencsétlen leczkének az árát életeddel kellene hogy megfizessed.
Nősülni akarsz.
Jól van; nincs kifogásom ellene; kötelességed.
De arra nem kötelez senki, hogy öngyilkos légy.
- Boldog akarok lenni.
- Nem leszel az!
Ismered azt a leányt, a kit el akarsz venni?
- Igen!
- Nem ismered, - mondotta hidegen a delnő, - gyanítasz valamit és ismerni véled, de ámítás ez és szemfényvesztés.
Ez a leány közönséges falusi parasztnak a leánya, egy erdésznek, egy cselédnek.
- Nem az!
- Mi volna?
Becsületes, jó és derék ember lehetett, - nincs kifogásom ellene ; elhiszem azt is, hogy a maga nemében distinguált, jónevelésű ember volt, ki megérdemelte, hogy ura megbecsülje, - de cseléd volt az ura szolgálatában, egy cseppel sem külömb, mint akármelyik ispánod.
Nos Fülöp , ennek az embernek a gyermekét akarod magadhoz emelni.
Nem érzed, hogy abban a pillanatban, a melyben ezt a határtalan könnyelműséget elköveted , - mindörökre ki vagy taszítva abból a körből -
- A melynek korlátolt felfogását és szívtelen »szent szabályait« meggyűlöltem! - felelte hirtelen hangon, kipirúlt, ingerűlt arczczal az ifjú.
- A melyben ma még csak kevesen tudják, hogy egy közönséges falusi libának a kedvéért, önként száműzni akarod magad a külvilágból, - folytatta zavartalan nyugalommal az öreg hölgy, miközben felállt és az ablakhoz lépett.
- Ha tanácsomra hallgatsz, a dolog abban marad.
- Mit tanácsol, kedves tante?
- Azt tanácsolom, Fülöp, hogy hagyd el azonnal ezt a falut és kisérj föl engem a fővárosba.
Ott meg fogsz jelenni a társaságban, az emberek látni fognak s a gúnyos sajnálkozásnak azonnal vége.
Ezt tanácsolja a józan ész és ezt az önmagad, neved , családod iránt való köteles figyelem is.
- Ez más szóval azt jelenti, hogy a társaság kedveért mondjak le mindarról, a mitől boldogságomat várom.
- Nevezd, a minek akarod.
Mit felelsz reá?
- Nem fogadom el, kedves tante.
- És ha követelném?
A kérdés éles.
A delnő arczán a sértődés és a benső izgalom jól észrevehető pírja fut át.
- Kivánjon bármit, - felelte nyugalmat erőszakolva az ifjú, - szívesen teljesítem .
Ebben az egy pontban azonban nem fogadhatok el se tanácsot, se követelést.
- Tehát megtagadod?
- Meg.
Künn minden sötét.
Az eső nagy cseppekben vágódik az ablaküvegekhez, s a fák ágai rendetlen hajlongásban verődnek össze a nagy erővel suhanó szélben...
A tante elhagyta az ablakot és igy szólt:
- El voltam készülve reá, hogy ellenkezni fogsz; azt azonban nem vártam, hogy az a személy ennyire körülhálózott, Fülöp.
Már nem látsz és nem akarsz látni.
Szándékosan rohansz tulajdon veszedelmed elé és nem akarod elhinni, hogy ebben a boldogtalan harczban, a melyet végig küzdeni akarsz, te leszel a legyőzött fél, te leszel az áldozat, te fogod belátni, de későn... akkor már későn... hogy egy makacs elhatározás kedvéért minden értékedet eljátszottad.
Fordulj vissza Fülöp, erről a szerencsétlen útról, még van idő...
- Nem tehetem.
- Kérlek...
A saját érdekedben.
- Jól meggondoltam a dolgot, kedves tante.
Sajnálom, hogy nem teljesíthetem kivánságát, de nem tehetem ki magamat annak a véletlennek, hogy akár szélvitorlának , akár gyermeknek tartson.
Ennek az időnek vége.
Meg fogom mutatni, hogy saját elhatározásomért hordozni tudom a felelősséget és nem vagyok annyira gyámoltalan sem , hogy a társaság souverain önkényeskedése előtt meghátráljak.
- Fülöp!
- Oh nekem nagy okaim vannak arra, hogy megvessem azt a társaságot, a mely a maga felfuvalkodott gőgjében lenéz mindenkit, a ki ökölcsapást mér a szabályaira és befolyása alól kivonja magát!...
Mi voltam eddig én?
Mit dolgoztam, mivel mutattam meg, hogy az emberek becsülésére jogaim vannak?
Hová pusztult el harmincz esztendő az életemből?
Hol van az a tudás, az a gyakorlat és az a tehetség, a melyeket eddig kellett volna, hogy megszerezzek?
Tétlen, renyhe és butító életet éltem.
Látnom kell , hogy szegényebb iskolatársaim napról-napra emelkednek, a míg én, a szerencse fia, az » egyetlen« Gerendi Fülöp ma is ugyanabban az ismeretlenségben járom a hétköznapi élet jól kitaposott útját, a melyben tiz évvel ezelőtt...
Eh! kedves tante, nagyon hitvány embernek itélném önmagamat, ha a lelkemet nyügöző összes utálatos ködöt el nem tudnám pusztítani onnan!...
A delnő bámulva, haraggal hallgatta ezt a kifakadást.
Ez a fiatal ember el van veszve...
Hisz ez lázadó!
- Mit hallok, Fülöp ?...
- Az igazságot, kedves tante!
- Szerencsétlen!
- Az voltam.
Kérem, hagyjuk is ezt a dolgot.
Ön, kedves tante, megnyugtatta lelkiismeretét azzal, hogy engem lebeszélni igyekezett.
Most azonban meggyőződött arról, - folytatta csillapodva, udvarias meghajlással az ifjú, - hogy javíthatatlan embert lát maga előtt, a ki a világ kedvéért nem hajlandó a maga elhatározását megváltoztatni.
Legjobb tehát, ha ezt az elveszett embert sorsára hagyják.
Majd elbánik vele az élet...
- Ez utolsó szavad?
- Nem fogok meghajolni.
- Jól van, - mondotta keserű hangon a delnő, - holnap elutazom.
Két nap mulva mindenki tudni fogja, hogy nekünk meghaltál.
- Fájdalom, igaz...
- De hisz ez borzasztó!
Te és az a leány...
- Bizony az elég borzasztó, édes tante, - felelte mosolyogva az ifjú, - de méltóztassék csak meggondolni, hogy még borzasztóbb volna, ha például egy vérszegény , sápkóros, életúntságot affectáló, erősen puderezett nagyvilági bábot vennék el, a kinek Schoppenhauer az ideálja és pessimismus a vesszőparipája.
Ah! én esküszöm önnek, kedves tante, hogy egy ilyen modern - pardon! - egy ilyen előkelő élettárs oldalán huszonnégy óra alatt vagy megőrülnék, vagy irgalmatlanúl agyonlőném magamat.
A tante megvető mozdulattal intett.
- Már meg vagy halva.
- Oh nem!
Hiszek a feltámadásban!
Erre az utolsó mondatra nincsen válasz.
Az öreg asszony nem felel többet.
Nehány percz mulva pedig elhagyja a termet s közben egyetlen tekintetre sem méltatja ezt az elveszett embert, a ki fellázadt nyíltan, vakmerően, - ah nem! - fellázadt durva és illetlen hevességgel az ellen a társaság ellen, a melynek ettől a naptól kezdve örökre el van veszve.
Bolond ez?
S a delnő sértődve, keserű indulattal kereste föl a kék szobát, a hol kiadta a parancsot, hogy pakoljanak, rögtön, még ebben a szempillantásban, mert menni akar .
Nem marad egy napig sem tovább ebben a házban, a hol majd a Gerendiek paraszt unokái fogják taposni a parkettes padlót s az erkölcstelenség fog diadalt ülni az ősi puritán erények fölött.
A magyar nemességnek vége, - sohajtotta őszintén érzett levertséggel a delnő, - parasztvérrel vegyül...
A sas lefelé zuhan megcsuklott szárnynyal a felhők alól.
Berondítja a sár és a szemét...
Hitvány madár...
Künn pedig haragos dördüléssel morajlott végig az első harsogó mennydörgés a viharos bolton, s szél rázta heves erőszakoskodással az ablakokat.
Fülöp tünődve nézett maga elé.
Az öreg hölgy sértve érzi magát.
Megkérlelje ?...
Nem, nem!
Had' vigye hírűl, hogy meghalt...
Had' tudják meg abban a milliószor előtérbe tólt társaságban, hogy egy » tag « -gal kevesebb, de egy emberrel több.
A fullasztó pinczeszagnak vége: élettel teljes levegőnek az áramlása után sóvárog és halálos veszedelemnek tartja a salonok illattal és ingerlő könnyelműséggel kerítő levegőjét, a mely agyára lopja magát és tehetetlen tompaságba ringatja érzékeit.
A tante el fog utazni holnap.
Menjen; nem tartóztatja.
Nem perel és nem bizonyít a maga igaza mellett.
Az ó conservativ talajon pompázó előitélet legyőzhetetlen és határtalan.
Az ellene való zászlóbontás meddő küzdelem volna.
Nem küzd; cselekedni akar.
Az idő igazságos és itélni fog.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE