Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Lajos
A tyuki prókátor kliensei
Keletkezés ideje
1889
Fejezet
10
Bekezdés
1080
Mondat
1996
Szó
25850
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
VI.
Az ég küldte azt a szegény leányt Gajzor Lajosékhoz, mert nélküle talán soha, de soha nem jöttek volna nyomára a Tyukinak.
Mert amint csakhamar szomoru tudomására jutottak, Tyuki nem volt sem Szabad-Piliticsen, sem Szekszárdon, hanem már egészen máshol.
Ki tudná azt megmondani, hol és hány mindenféle helyen fordult meg ő, csak azóta is, hogy Sophroniadesz uram Izirovics Urossal levelet váltott, és Lajos Závár Mihálylyal utban voltak.
Arról mindenhol csak a hitelezők és cserbe maradt szegény kliensek tudnának szólani.
Annyi azonban egészen teljesen bizonyos, hogy abban az időben, azaz a nyár kezdetén , mikor az a kis uj állam-utvonal átadatott a közlekedésnek, mely a dolgács-pohonnai főutvonalról ágazik ki, csupán azért, hogy A.-Szanybéralját érintse, a munkások, kik a mértföldmutatókat lerakták, egy nagy magas veres embert láttak, ki egy szintén magas, szikár szűrös ember társaságában ballagott csak ugy gyalogosan Szanybéralja felé.
A magas szűrös ember, akit ismertek a nevéről - Sikár Jánosnak hivtak, - vitte az uri ember tarisznyáját, - különben is levélhordó lévén, háromszor is megfordult egy héten ezen az uton.
Azon a ponton, ahol az ut a hegyről leereszkedik, - Szanybéralja egyszerre előtünik gyönyörü pompás fekvésében - le az alatta elterülő széles völgyre, majdnem sikságra nyuló távlataival hegyek alatt, - megállottak.
Sikár János a legszebb tájrészletre, a völgy legszembeötlőbb pontjára mutatott, - a nagy erdőre, mely az Ömpöly vizétől egészen oda elnyult Szanybéralja alá, - szélességben pedig néhol elterjedt az országutig, s a kőhidig is, mely a középuton feküdt Szanybéralja és Dobócza között .
Gyönyörü táj volt.
Szanybéralja maga különben egy igen igénytelen kis fészek volt, talán egyéb nevezetessége sem volt mint szép fekvése, gyönyörü erdeje, dústermésü szántóföldjei , jó bortermő szőllői és szelid, becsületes, nyugalmat szerető, munkás, barátságos jó magyar lakossága - mind a mikért legfölebb csak boldognak, nem pedig hiresnek , nevezetesnek lehetett tekinteni, s éppen azért nem, mert a történelem el is feledte önfentartásunk harczainak ezer meg ezer csatái valamelyikével megakadályozni.
Hogy mennyire nem volt hires, az különben abból is kitünik, hogy voltaképen azzal sem voltak tisztában az emberek, ha falu-e vagy város, - urbéries állapota, jámbor csendessége faluról, szép házai és értelmesebb lakossága, kik között mivel sok iparos is volt, városról tettek tanubizonyságot.
A földabroszokon falunak, a naptárak vásáros jegyzékében pedig városnak volt kitüntetve.
- Végtére is a kalendáriumoknak adunk igazat, mert azok alaposabbak, hitelesebbek, miután minden évben még az időjárás jóslatát illetve is ujra készülnek.
De hogy mennyire nem volt hires, kitünik abból is, hogy a nagy világ, tudniillik: az ország az a része, mely a megye határán kivül feküdt, - csak akkor tudta meg, csak akkor eszmélt arra, hogy létezik, midőn egyszerre, egész véletlenül - az államuti szárnyvonal kedveért-e, vagy arra tekintettel készült a szárnyvonal - a nagy világ meglepetésére járásbiróságot kapott.
- Az országot abban az időben vonalzóval osztották el, - s igen hihető, hogy ez a kitüntetés azért történt, mert a körvonalzó közepet jelző hegye épen ide esett.
Az irástudók is kezdtek rögtön foglalkozni a nevével, s a legelső mindjárt helynevének magyarázása lett, azonnal mindjárt kisüttetett, hogy az A.-Szanybéralja nevezett voltaképen Abbatia Sancti Bernhardi aliából ered.
Egyéb más szerencsétlenség nem történt, - a szerencse pedig, azaz a járásbiróság, már papiroson beköszöntött.
S ez örömhir a városban legelőször Lichtschinn doktor urral szaladt széllyel, aki egész diadallal, lelkesüléssel rontott be Sujtás Kájusz urhoz is, - mikor az épen egy ludtollnak iróeszközzé alakitásán nagy gonddal és figyelemmel fáradozott volna.
A doktor ráütött a nagy sasra az ujság homlokán.
- Itt van, olvassa.
- Járásbiróságot kaptunk.
Sujtás Kájusz ur e kedves barátja és rendes tarokk-társa örömhirére nem örült meg , ellenkezőleg, elejtette kezéből a ludtollat - még mindig azzal irt - és elsápadt ijedtében.
A doktor urnak pedig igen mulatságos dolog volt az, hogy egy prókátor megijed azért , mert a járásbiróság helyébe jön.
- Rogo! rogo! mindjárt megmagyarázom.
És azután megmagyarázta.
- Hát rogo, oda van községünknek becsületes szép nyugodalma, békessége.
Egyszerre perelni fog minden ember egymással, még az is, akinek különben eszébe sem jutott volna egész életében.
Még mulatságosabb.
A prókátor ijed meg azon, hogy az emberek nyakra-főre perelni fognak egymással.
S ez korántsem volt tettetés, álczáskodás, meglátszott arczán, hogy komoly aggodalom lepte meg.
- Mintha a nagy munkától rettent, riadt volna meg, s a nagy felelősségtől , mely reá vár.
Mint fogják megrohanni, s mint szédül a gondolattól, vajjon meg bir-e mindannyinak felelni, ha szivesen akarna is.
Ugy ám.
Ha mégis mind igazi és létező érdek lenne ami megmozdul.
De mennyi hiábavalóság, haszontalanság lesz azok között, - mennyi semmi.
- S a telekkönyvezés is egyszerre üt be a járásbirósággal.
És ez a sok baj mind az ő tanácsára vár.
Csak hozna az ég valami becsületes kollegát.
Ámde ki jönne Szanybéraljára, a világ háta mögé.
A doktor nem tudja minek örül.
Nem ért ahhoz.
Nem ismeri a népet, a hallgatag parasztot s a csöndesen fundáló csizmadiát.
Rogo!
A legjózanabb emberből válik a legiszákosabb, ha egyszer megkóstolja a potya bort, s a palaczkot egészen a szájához teszik, s azután a józan életü ember szokott a legbolondabb részeg lenni.
Rogo .
Soknak azért nincs szeretője, mert restel utána járni, de ha egyszer a menyecske helyébe jön, a más asszonyát is szivesen elcsábitja.
Rogo!
Sok csak azért elégszik meg a szűrrel s nem kiván bundát, mert nélkülözheti, de ha látja, hogy másnak is van , és kapkodnak érte olcsó áron az emberek, nem akar nyugodni addig; kell, hogy neki is legyen bundája.
Rogo.
Igy van a perrel is.
A paraszt nem ugy fogja azt fel mint végszükséget, hanem mint szokást, mint rossz szokást.
Ragály, rogo, ragály .
Viszketeg.
Sorba megvakaródzik egymásután, s azután vakarja ott is, ahol nem viszket.
Egy szóval, oda van községünk szép, békességes nyugodalma.
Hogy pedig milyen szép, nyugalmas hely volt Szanybéralja, kitünik abból is, hogy nem igen sok bajt okozott a vármegyének; a régi jó időben a komiszáros alig látogatta meg többször kétszernél egy esztendőben, a szolgabiró pedig legfölebb egyszer s akkor sem fogatott ki - oly rövid időre.
Nem is volt rá nagy szükség.
Csendes, jólelkü , békeszerető nép lakta, kik legföljebb csak egyszer egy esztendőben verekedtek egymással a bucsu napján, akkor is csak merő ősi hagyományos szokásból, mint már ez a mérkőzés körülbelül szükséges is az alvég és felvég, vagy a tabán és a homok között , de ezért sem kellett menni panaszra sehová.
A biró uram elintézte az ügyet becsületesen a mogyorófapálczával, amit a kisbiró a csátival nem birt volna lecsendesiteni.
Azután senki nem bántotta, - nem irigyelte a másét.
A községen nem esett meg az a szégyen, hogy valaki onnan még a vármegye tömlöczébe is került volna.
Az embereknek nem volt egyébre gondjuk, mint szántani, vetni, dolguk után látni, - a más bajába , ügyébe nem ártották magokat.
Szerették egymást, - megbecsülték; - a csizmadia jó koma és jó szomszéd volt a szabóval, a zsellér a gazdurammal, s a földesurat , Szanybéraljai hétszemélynököt, csak tisztelettel emlegették, sőt még az öreg Pislants zsidót is megemberelték, már ugy szemben Dávid gazdának czimezvén tisztességesen.
Mosolygott is az egész község kivül és belül.
Nem is hallott az ember Szanybéralján szintugy munkában mint pihenésben egyebet mást , csak füttyöt és nótát, s nem látott mást, mint rózsás, mosolygó ábrázatot.
Nagyon volt hát joga Sujtás Kájusz urnak róla elmondani, hogy boldog, nyugodalmas hely, - s valóban ilyen békét és szeretetet sugárzó nyugodalom meg is érdemelte, hogy féltsék koczkáztatását.
Hogy milyen boldog, nyugodalmas és békeszerető hely volt Szanybéralja, azonban mégis legjobban bizonyitotta, semmi sem bizonyitotta jobban, mint Sujtás Kájusz ur atillája.
Mert Sujtás Kájusz ur most is csak azt a hosszu dereku sötétzöld és sürün bezsinórozott atillát hordta sovány tagjain, melyben ezelőtt 25 évvel a prókátori esküt letette, s melyben Szanybéralján ezelőtt 23 évvel egy szép őszi délután anno nem tudom hányban Szanybéraljai septemvir ő méltósága jogügyeinek berendezése végett megérkezett.
Furcsa ez, rogo.
Megérkezett, ez annyit tett, hogy azután nem ment el onnan többé, - letelepedett.
- Furcsa ez; nem is annyira letelepedés volt az; nem is gondolt ő arra, csak ugy ott maradt.
Lehetne valami szerelmi históriát is kigondolni, ami miatt itt veszett, mint ahogy közönségesen mondják; de teljesen meg lehet abban is nyugodni, hogy ez nem egyébért történt, mint hogy igen jól találta e helyen magát; jó dohány és elég jó bor termett itt, a mellett talált egynehány jó, becsületes embert az értelmiségből, kik között csakhamar ugy érezte magát, mintha ott született volna.
Az értelmiség nem állt ugyan nagy létszámból, - mint ahogy közönségesen ilyen kisvárosban, de mind jó, őszinte emberek voltak; az egynehány közbirtokos, a papok, a jegyző, a doktor s a septemvir kasznárja volt az egész.
- No meg azután igaz az: Czank Antal uram.
Az igaz, ez nem volt ur, sem nemes ember, sem diplomatikus - csak gazdag ember, de azért jó , becsületes és okos ember volt, s annál derekabb, mivel kertész létére ugy felküzdte magát.
- Az öreg Czankról, ki alig két éve halt meg, s még halála előtt egy héttel is elment a templomba, mint apjáról, szép vagyona maradt; erdész volt a kincstárnál valahol, - szorgalmas, folyvást gazdagodó ember, eléggé mivelt, mert szép természetes esze volt neki, csak tarokkozni nem birt megtanulni soha.
S igy éltek együtt boldogan Szanybéralján mindannyian.
Rogo!
Boldog lehet az ember, csak igényein tudjon uralkodni s kevéssel megelégedni .
Legyen az embernek hajléka, ennivalója, ehhez jó egészséges gyomra, melyet, ha elront, a Lichtschinn doktor meggyógyitja.
Rogo!
Az sem szégyen, ha az ember egy ruhát soká visel.
Az a nélkülözni tudásra, a takarékosságra mutat, s nem arra, mintha az ember a napot henyéléssel töltené.
- Ámde dolgozni is csak ugy kell, hogy munkánknak ne csak magunk, de más is hasznát vegye, - s csupán oly munkát, mely lelkiismeretünkkel s becsületünkkel összefér.
Ezekkel ellenkező munkát eltávolit a tisztességes ember magától.
Az ember körmének nem szabad egyébtől piszkosnak lenni, legfölebb a tintától.
S ime, ha még ezekből nem következtetnénk is, mindjárt megtudjuk házi titkaiból , miért viselte Kájusz ur folyvást azt az egy zöld és kopott atillát, - miért nem engedett, azaz nem is engedhetett meg oly fényüzést, hogy azt egy ujabbal is támogassa az idővel daczoló napjaiban.
Vagyis inkább miért nem vivott ki Kájusz ur prókátori állása és foglalkozása oly mérvü terjedelmet, hogy még egy uj atillára is kitelt volna minden habozás nélkül, s nemcsak élt, éldegélt volna, mint a régi bizonyos Marczi Hevesen, hanem meg is gazdagodott volna.
Csakhamar, alig negyedév mulva bebizonyosodott azután, hogy Kájusz urnak tökéletesen igaza volt.
- Igen kevés kell ahhoz, hogy a szegény, egyszerü ember, a legjobb , legbecsületesebb nép nekibolonduljon.
Csak egy egyetlen rossz, és a saját hasznát hajhászó ember kell ahhoz, hogy érdekeit felizgatva, önczéljaira felhasználva, a saját javára kizsákmányolhassa.
Csak egynek kell megindulni, igy a többi utána megy.
Egyszerre fölébredt minden a békés községben, nemcsak ami régen aludt, hanem még az is, amiről mindenki azt hitte, akit érdekelt, hogy régen el van temetve.
Azonban mindezeknek a járásbiróság helybenléte csak kiindulási pontját képezte - a nyilvános jótéteményt a titkos, alattomos kéz tette károssá, mely fel tudott firtatni minden ziget-zugot, és felkavarni az iszapot a fenékről.
S ilyen helyzetből ered a közmondás is a zavaros vizről.
S bizonyosak lehetünk a felől, hogy Kájusz ur is ide czélzott aggodalmával, - mint aki jól ismerte a világot - valakire, aki az alkalmat rutul fogja felhasználni.
A fiskális ur alig győzte többé a panaszokat hallgatni, s alig győzte faragni a pennákat.
S amit legfőkép nem győzött, ami legfőkép birokra kelt türelmével, az alap nélküli hiábavalóságokat a konok perlekedésvágy küszöbén legyőzni, megczáfolni.
- S az ügyeknek kilencz-tizedrésze ilyen volt.
És még azok nehezteltek reá, midőn azt mondá nekik:
- Rogo, nem értem.
Azaz voltaképen azt nem érti, miért akar a jó ember ebből pört támasztani.
- Tekintetes fiskális ur, - igy szól Varju csizmadia, amint belép hozzá egy reggel, - tessék csak meghallgatni.
Nagy bajom van.
- A szomszédommal, a Kajla szabóval, ketten csináltattunk egy kutat.
- Jó! jó! ketten csináltattak egy kutat.
- A kut az ő telkén van, de a fát én adtam hozzá.
- Várjon, várjon.
Igen igen, a fát maga adta hozzá.
- Békességesen használjuk a kutat tiz esztendeig.
- Igen, tiz esztendeig.
- Mert csak annyi jussom van hozzá, mint a szabónak.
- Rogo - rogo!
No csak tovább.
- Ma reggel azután, mikor a kis lányom megy a kutra vizért, mondván - (tessék megengedni, hogy el ne mondjam, amit a szabó mondott), csak az lett belőle, hogy a korsóját a földhöz vágta - és megtiltotta, hogy onnan többször vizet vigyen.
- De rogo, - az nem lehet.
- Persze nem lehet.
Én is azt mondtam rá, és azt, hogy elbontatom a kutat, elvitetem az ágast, az ostorfát, a rovást - mindent elvitetek.
- De rogo, - az sem lehet.
- Nem is ugy értem, kérem alássan, hogy a saját kezeimmel, hanem kérem perrel , tekintetes fiskális ur - perrel.
Kájusz ur összecsapta kezeit.
S azután, mint ilyen esetekben rendesen, felelé szeliden:
- Menjen és egyezkedjenek, béküljenek ki szépen, édes barátom.
S hogyne lett volna dühös a csizmadia, midőn egy fiskális mondja neki azt, hogy egyezkedjék ki.
- De ha én nem akarok kiegyezni.
Ilyenkor a sarokba szoritva mondta azután Kájusz ur rendesen:
- De rogo, rogo, én megvallom, nem is értem rogo az egészet.
Azaz titokban jelenti ezt: - Menj, jó ember, másfelé a te ostoba, hiábavaló, vagy illetőleg igaztalan kereseteddel.
Eljött a Kajla szabó is, az is elbeszélte a kuthistóriát.
Oh, jól tudja ő, hogy miként és ki törte el a kis kacsa lábát a kutnál, - jól tudja, ki csinálja a vályunál a pocsékot, a sarat, jól tudja, ki veri ki mindig a kutba a veder fenekét és mindezeknél fogva ki is kivánja, ha perrel is, tiltani azt az erőszakoskodó csizmadiát az udvaráról, aki a kutostorfát már el is vitte.
Kájusz ur ettől is csak ugy bucsuzott:
- Egyezkedjenek ki, édes barátom, - ha tiz évig ihattak békén egy kutból, miért ne ihatnának még más tizig is ezután.
A szabó is daczolt, a szabó is erősködött s gyürkőzött a perre.
- De rogo, rogo, én megvallom, nem is értem az egészet, rogo.
Jött az öreg paraszt anyóka is, ki még az öregapjáról keresett a testvérein nagy igaztalanul valami borjut, melyet már régen meg is kapott; jött a nagykoru legény, ki apjától erőnek erejével akarta kicsikarni örökségét eltékozlás végett; jött a menyecske, ki az apai jogöröklés örve alatt özvegy anyját akarta kiturni a házból; a pap hire nélkül asszonynyá lett leány, ki kiházasitási költség czimén akarta megzsarolni testvéreit.
Kájusz ur mindezeket olyan szépen, olyan nyugodtan el tudta mondani, mintha valóban ugy lett volna.
- De rogo, rogo, nem értem az egészet.
Hogy beszéljük el hát neki, mint beszéljük hát el neki, ha akkor sem érti, midőn igy elmondtunk már mindent!
Odakint azután összezudultak, mind aki csak ott volt.
- Ah!
Szamár ember is már a Rogo, - tudatlan ember a Rogo.
- Nem tud már az öreg Rogo semmit.
Nem is tudott soha semmit életében.
Minden embert csak elküld.
Minden embert csak ki akar békiteni, egyeztetni egymással.
És ime itt a kulcsa annak: miért nem gazdagodott meg Sujtás Kájusz ur.
Ezzel még nincs vége Sujtás ur kinszenvedéseinek.
Ha még csak ennyi volna.
De uram bocsásd, még a községnek legértelmesbjei, maga a tisztes biró, maga a tanács is, megbolondultak.
Egyszer csak ama kérdéssel állitanak be hozzá:
- Tekintetes fiskális ur, azt mondja meg nekünk, hogy voltaképen miért is nincs erdőnk, holott az 1848-ik esztendő előtt volt erdőnk.
- Azelőtt sem volt, csak a földesur ő méltóság engedte meg a galyazást és az épületfahordást.
- Jól van kérem.
De hát a pakonyiaknak, a bergócziaknak, meg a dobóczaiaknak most is van erdejök; hogy van az, hogy nekünk még sincs?
- Hát ugy, hogy azok egészen más természetü erdőségek.
No erre már azután nevetni lett volna kedvök birák uraiméknak, ha egyuttal gyanakodni és boszankodni is nem támadt volna kedvök.
Más természetü erdők.
Ki hallott ilyent ?
Mintha bizony az erdőknek különféle természetök lenne; erdő - erdő.
- Kihajt , kizöldel tavaszszal, és őszszel elhullajtja a levelét.
- Rogo, rogo, de ezt mind bőven megmagyarázza az 1769.
Urbari II. cz.
8. §., 1836. 6. §., mely az egészet szabályozza.
Urbarialis erdő egészen más mint a majorsági.
Ez az erdő, melyről itt szó vagyon, az egészben a hétszemélynök ur tulajdon erdeje.
Még sem tágitottak.
- Igen kérem, de hát, ha jutott szántóföldből, ha kaptunk rétből, - legelőből, már tudniillik midőn tagosztály volt, hogy van az mégis, hogy erdőből nem kaptunk; a legelőnk határvonala épen ott szakad meg, az erdőt átugorja s azután megint ott következik a legelőnk többi része.
De már erre Kájusz urnak a fejébe kezdett menni a vér.
De rogo, rogo.
Ki sem hagyták beszélni.
- Mi pedig azt szeretnénk, ha erdőnk is lenne, - óhajtanánk a pert meginditani.
Erre már azután meg is szédült Kájusz ur egészen.
- De rogo, rogo, én nem értem, voltaképen nem is értem, mit akarnak, hogy ilyenre számithatnak, ilyent kereshetnek; hiszen ez teljes lehetetlen, ostoba dolog , eszeveszett dolog valakinek jogos tulajdonát perrel megtámadni.
Ne tegyék ezt.
Birák uraimék erre a szemébe nevettek, ott hagyták a faképnél s odakünt azután még sokkal rosszabb megjegyzést tettek rá mint az előbbi panaszosok.
- A vén Rogo egy régi rossz csont, - benne van a septemvir zsebében.
Szerencsére jön a Lichtschinn doktor, az semmi esetre sem bolondult még meg annyira, hogy valamely perinditáson törje az eszét.
Épen jókor, - kipanaszolja magát, de kézzel foghatólag is meggyőzi, mennyire alapos volt a sejtelme, midőn Szanybéralja békés nyugalmát féltette.
Lichtschinn doktor most is csak mosolygott rajta.
- De spektábilis, - mit mondana ön olyan doktorra, aki a jelentkezőkkel épen ugy bánnék, mint ön?
- De csak ön sem irna reczeptet egészséges embernek.
Lichtschinn doktor vállat vont, - s felelt egész komoly életbölcsészettel.
- Tudja, az emberek képzelgők.
Miért ne irnék olyant, ami nem árt nekik, ha egyszer őket csak ez nyugtatja meg.
Inkább hisznek annak, mint ha azt mondom, hogy semmi bajok nincs.
S azután, folytatta igazi jóakarattal, de egyuttal a más részre vonatkozva egy kis furfangos mosolylyal:
- Lássa, spektábilis, az ön uj kollegája egészen más ember, az nem utasit el senkit magától, az nem igyekszik az embereket egyeztetni, - az nem békit ki senkit.
Kájusz ur vállat vont.
Épen ezt nem szerette benne.
Már kezdettől fogva épen nem érzett iránta a legkisebb rokonszenvet.
- S ha visszaemlékezik az uj kollegának nála első és egyetlen látogatására, még jobban idegenedik tőle.
Nagy, magas, veres ember volt, - sunyi nézésü, - veres orru, épen nem rokonszenves alak.
- És nem a legillőbben viselte magát.
Olyan kétértelmü, olyan gyanus dolgokat pengetett - mintha két kézre czélozna, mely egyik a másikat mossa.
Ha kedélyesen, tréfaképen volt is ez mondva még sem volt helyén, s épen nem kellemes benyomást hagyott hátra maga után.
A doktor csak ismét felvette a beszéd fonalát s ismét csak a hamis mosolylyal.
- Azután az a kollega nem is olyan hamvába veszett legény mint a spektabilis; iszik , mulat, nemcsak tarokkozik, hanem ferblizget is a nagyreményü ifju tekintetes urakkal , - s azután kurizál is.
Megállt, - s kis szünet után, hogy nagyobb fontosságot nyerjen, titkolózó modorban folytatá:
- Most is amint jövök, képzelje, ott találom a Czankéknál, a léczes sorompónál.
- És nem első izben.
Hogy megnevetgélt, hogy elfecsegett ott a szép leánynyal.
No ami azt illeti, a leány igazán gyönyörü is.
- Gyönyörü nagy szemei vannak, s oly tüzesek, ugy forognak, ugy hányják a karikákat - bocsánat a hasonlatért, de találóbbat nem tudok - mint egy szép nyerges paripa szemei.
És a szája.
No, az is nagyon szép.
Piros s az izzó vas forrósága ég róla.
És azok a szép, páratlan, gyönyörü gömbölyü tagok - melyeket elefántcsonthoz, márványhoz hasonlitanék, ha a mindazokból készült faragványoknál, szobroknál elragadóbbaknak nem tartanám a női formák, női idomok tökélyes szépségeit, melyeken a vér lüktet a finom erekben.
Hm.
Spektabilis.
Azt csak gondolja, hogy szakértő vagyok.
A szép leányka a sorompó hegyén nyugtatá remek karjait és képzelje, ami barátunk, ami Kupás barátunk egy szép rózsabimbót kapott a gyönyörü Klárikától.
Ismét szünetelt, s ismét titkolózóbban kezdé.
- Tudja!
Nem azért mondom, - de mikor igy elvonulva, - ön ért engem.
- Ne én legyek az első, ki e hirt viszem.
Hanem itt aligha rövid időn nem lesz valami.
S a doktor beszélt, csak beszélt tovább és nem ment el, és egyszer csak kisül, Kájusz ur nagy rémületére, hogy valójában ő is peres ember.
Azaz, hogy nem épen ő maga.
Czank Antaltól hozott izenetet.
Szeretne a spektabilissel négyszem közt beszélni.
Erre már azután megszédült egészen.
- Megfogózott a székben.
Hát már Czank Antal is megbolondult.
Mit mondjon erre.
Azt, hogy ne fáradjon hozzá, pár nap mulva meg fogja látogatni, bizonyosan; mindössze is valamelyik adósára neheztelt meg, ki kamathátralékban van, azt akarja beperelni .
Addig majd kifujja a haragját.
És ő is kipiheni gyötörtetéseit.
- Majd elmegy akkor, midőn nem zug igy a feje.
Ezzel ment, ment gyorsan a szabadba, - nehogy még valaki itthon szoritsa - sietett, - nagy szükségét érezte annak, hogy kiszellőztesse a sok mindenféle zavart dolgokkal agyon beszélt, agyon széditett fejét.
A part magaslatán állt meg, mely a templom és a plébános kertje mögött a völgyre nézett le, hol az Ömpöly folydogált meglassudva, közte s a falu között a nagy sürü erdő terült el vastag vén fáival, vadvirágos aljával s a késő ősz közeledtét jelező ritkult lombjaival.
- Azt az erdőt nézi az ur? - szólt valaki megette.
- Igen, - felelt neki, végig nézve a kérdezőn, oly hosszan végig, mint a milyen magas volt.
Sikár János volt az, a szenvedélyes vadász, madarász, a levélhordó, a régi bagós huszár, volt-honvéd, a falu szája.
- Tudja-e az ur, hogy most már mienk lesz az az erdő?
- S ki volt az a bolond, aki ezt kendnek mondta?
- Az, aki sokkal többet tud mint az ur.
Kájusz ur nem felelt többé.
Most már azután teljes bizonysággal tudta, hogy milyen ember az ő uj kollegája .
Tisztában volt vele.
Nem volt kiváncsi a közelebbi ismeretségre.
Sőt e pillanattól kezdve kerülte, - kikerülte amennyire látta az utczán.
Meggyülölte , utálta is talán.
Nemcsak - hanem szégyellette is.
És mindinkább, inkább sajnálta ezt a szép, ezt a boldog, ezt a szegény Szanybéralja községét.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE