Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Lajos
A "pénzes molnár" románca
Keletkezés ideje
1889
Fejezet
8
Bekezdés
683
Mondat
1205
Szó
20762
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
VI.
A grófnőnél nagy társaság gyült egybe, a meghivottak kivétel nélkül megjelentek, és megjelentek pedig kész örömmel; és miért kész örömmel? számitottak-e arra, hogy jól fognak mulatni?
- Támogassuk-e előérzetüket tapasztalásunkkal, elmondjuk-e, hogy a grófné már minden teinsasszonynál ozsonnázott a faluban, hogy minden ozsonnát izletesnek talált, hogy távozása alkalmával megcsókolta a háziasszonyokat és a leányokat?
Elmondjuk-e, hogy távozása után a háznál mindenhol jó kedély maradt, s igy ha nem hozzátartozónak, de mindenesetre szivéhez tartozónak vallotta mindenki ?
Hiszen ezeknél már nem mondhatunk többet.
Senki sem maradhatott el.
Szivesen, örömmel, bizalommal jött mindenki; tudta, hogy otthon fogja magát találni.
A grófhölgy bánásmódja, melyben mintegy lelkével érinté az embereket , ellenállhatatlan volt.
Dini is eljött.
Hogyan maradt volna el?
A bűvös-bájos érintés őt is érte.
Soha sem látott ilyen asszonyt; olyan különösen kedves, nyájas volt az, mintha nem is ismerőse, hanem egyenesen éppen rokona lett volna; s igazán oly remekül tánczolt , hogy csak azért is soká rá tudott volna emlékezni; minden szavában, bánásmódjában olyan különös megfogó modora volt, mely egyszerre barátjává tett mindenkit, kivel csak találkozott; első találkozásra soha, de soha senki sem mutatott hozzá annyi nyilt, őszinte szivélyességet.
- Igazán nem egy büszke urnő, hanem egy szép, jó kis teremtés! - igy szerette nevezni magában.
És a jó kis teremtés most is azon szivesen fogadta, kezét nyujtotta neki, mint valami régi, bizalmas ismerősnek.
Ez Dinit saját szemei előtt is fölemelte; jól esett neki , s a mai napot szép nappá igérte számára.
Azután bevezeté őt a női szalonba.
Dininek - vagy akarta, vagy nem, - engednie kellett.
Oly kellemmel, bájjal tette ezt, észre sem vétette, hogy parancsol, hogy zsarnok, s mindenhol az ő akaratának kell megtörténni.
Egyébiránt nem találhatta helyzetét kellemetlennek, mert - miért, miért nem - a grófné maga is ezen teremben időzött legtöbbet, ügyességgel birt, vendégei közül kit sem hagyni zavarban, be tudta őt is vonni a társalgásba, megkezdve a népdalokon, a népköltészeten, átmenve a lovakra, a pusztára, a pásztorélet szépségeire.
Dini azon vette észre, vagy inkább nem vette észre, hogy a társalgásban nem csak élénk részt vesz, hanem tiszta természetességgel és kedélymelegséggel füszerezett előadása figyelmes hallgatókra talál.
Talán a grófné volt egyike a legfigyelmesebbeknek; sokszor megpihenteté a beszélőn szemeit.
Midőn igy szemlélte őt, el-elgondolá:
- Valóban igazi uri alak.
Valóban kár ily szép külsejü, ily szép, természetes eszü ifjuért, hogy oly vakon rohant az elparlagosodás felé!
Valóban kár volt magát a müvelt társaságból kiküszöbölnie, maga ellen elkövetett bűn volt sülyednie, mert társadalmilag sülyedés már az, ha az ember nem müveltségéhez való emberekkel barátkozik s nem müvelt állásához mért élményekkel foglalkozik.
Szánta és sajnálta magában, ha ezekre s arra gondolt, hogy ezen elhibázott élettel a szegény ifju már hirnevét is koczkára tette.
Szerencsétlen ifju!
A szerencsétlenségek véghetlen nagy átérzésének kell itt a külsők mögött lakni, azon beteges érzékenységnek, mely semmiről sem bizonyos, csak a boldogtalanságról.
Tudni , érezni, hogy nem birunk semmit és senkit szeretni a földön, és tudni, érezni, hogy nem szerettetünk senki által.
Éles fulánk ez a szivbe, mely folyvást szur és vérez .
Az ábrándosságnak e ferdesége uralkodik fölötte, melynek eredményét a nagy világ blazirtságnak nevezi, falun pedig elkeseredésnek tartatik, de olyan elkeseredésnek , mely szánalmat nem ébreszt.
Mi is lehet az olyan élet más, mint tarka, bizarr játék a kétségbeeséssel?
Avagy a müveletlen emberek czimborasága, tivornyák s ledér nőkkel szőtt viszonyok lehetnek-e más, mint az elfásult, lemondó élet szórakozásának kinövései?
Kaczag közöttük, de nem boldogságból, csupán hóbortból.
Szerencsétlen ifju!
És nem szabadulhat ez örvényből?
De igen, csak azt a fulánkot kellene szivéből kihuzni, melytől öntudatosan érezni s gondolkozni nem bir.
Tehát ki kell huzni onnan!
S azután a grófné még többet foglalkozott vele, föltette magában, hogy még nyájasabb , még szivélyesebb fog hozzá lenni, még kellemesebbé teendi neki a napot.
A szaloni társalgás után a séta következett a kertben.
A grófné megvezetgette vendégeit mindenfelé a szeszélyesen kanyargó utakon, a kis hidacskákon, a picziny tóparton, a remetelaknál, a barlangocskánál, a gerlék kalitjánál, a hattyuknál, az üvegháznál, mindenütt mindent megmutogatott, élénk kedvességgel magyarázott mindent, dicsekedett ritkább virágaival, egy pár különösségeivel: a fürtös dáhliával, melynek, mint a noisette-rózsa, olyan apró virágai a hortenzia tölcséreiként egy száron, egy csokorban vannak nőve, a soraui fehér rózsával, melyen vércsöppekként piros pontok ülnek.
És elvezette őket a kertben a legszebb pontra, a hársak alá; lenn a kert alján a Barcsa-partra; a kastély felől magas fák, bokrok rejtik el e menhelyet a szem elől, csak midőn a kanyarodó uton oda téved a sétáló, egyszerre, egy varázspillantásban tárul föl az elragadó látvány szeme előtt: hat szép terebély hársfa összehajló lombozata sátort képez, oldalt köröskörül állványokon és különféle hegyi kövekkel födött mesterséges halmon fölrakott virágok szegélyzik körül a gyönyörü rejteket.
Csak a Barcsára van nyitva a kilátás, mely ott simul el sárgaliliomos, sürü sásos partjaival alig husz lépésnyire.
Tul a vizen pedig a lemenő naptól beragyogva és a folyamra árnyát vetve, elterül a nagy szattyondi erdő, gazzal fölvert bozótos aljával, sürü és sötét, s mig levelei susognak az esti szélben, a vadgerliczék méltán bugnak lombjai közül.
Dini kellemesnek, üditőnek érezte ezt a sétát, s mikor éppen ide értek, azt lehet mondani: közel volt ahhoz, hogy e pillanatokat boldogságnak érezze.
A grófné itt hat parányi lépcsőt mutatott meg, ott libegő kis tarka csónakára czélozva, s vidoran elcsevegve, mint szokott csónakázni, bohókásan nevezte e helyet kikötőjének.
A grófnénak nem kelle igyekeznie, hogy őt folyvást magához közel tartsa.
Dini folyvást ott volt, gyönyörködve hallgatta legkisebb szavát.
Azután ismét tovább mentek, sétáltak vissza a kastély felé; Dini egy bűvös tündérvilágban vezettetett, s a vezetőt követte engedelmességgel.
Ismét benn voltak a termekben, a grófné folytatta szivességeit, Dinire nézve valóságos varázslattal.
Leült a zongorához.
És hogy játszott, mily gyönyörü hangok olvadtak föl ujjai könnyed suhanásai alól!...
De nem csak hogy játszott, hanem miket játszott, milyen dallamokat, azokat az édesbus magyar népdalokat, melyek oly ritkán hallhatók a zongorán ügyesen és érzéssel előadva, melyekben nem csak ez az édes szent föld tárul föl szemünk előtt, hanem sziveinket életünk emlékeivel, élményeivel , boldogságával, ábrándjaival összekötött édesbus honfiui érzés önti el.
Ez a népdal titka, sajátsága, rejtélye, bája, hasonlithatlan eredetisége, egyedülisége minden dallamok között a földön.
Az áthatott kebelben a nemzeti érzést hevülni, olvadó könyek között érzetni, kik vagyunk, elvonattatni a nagy világ, mindenség idegen távolából ez egyedüli földre, mely a mienk, és érezve a honfiui lángolást, látva a népet, nem tudni, nem érezni magunkban mást magasztosabbat, mint hogy mi is azok vagyunk: népdalaink ringatásának köszönhetjük.
Az, a ki zongorázott, az is érezte, a ki hallgatta, az is érezte.
S most a grófné remek játéka mellé dalolni kezdé a népdalt, melyet játszott.
Szép hangja volt, érezte, a mit dalolt s mellé nem egészen volt mükedvelőnő, iskolája is volt; arcza be volt ragyogva az érzelem által... kedves volt, igéző volt.
Dini a mint ott állott közelében, előbb alig mert ránézni, utóbb pedig, midőn már mert, oly véghetlen busan, bánatosan nézte, hogy a grófné nem birta tovább folytatni játékát, abbahagyta.
Mindenki sietett bókját elmondani.
Dini is elmondta a magáét.
- Nincs a világon parasztleány, a ki olyan szépen, olyan érzéssel tudjon népdalt eldalolni!
A többiek talán mosolyogtak e különös elismerésen, de a grófné ugy vélte, hogy ennél nagyobb dicséret nem érhette, s mig ezen némi kis hiuság és egyszersmind kedvező siker-nyujtotta boldogságon egy-egy perczre édelgett, leginkább azon benyomásra gondolt, mely bánatos kifejezést csalt az ifju ember vonásaira.
Nem távozott onnan , mig meg nem kérdezé:
- Ilyen hatással vannak önre a népdalok?
Ön oly bánatos lett egyszerre, és azután mélyen elgondolkozott.
- Nem tagadom!
Mélyen elgondolkoztam, alig eszméltem föl, hol vagyok.
A grófné jókedvüen nevetett.
- És szabad tudnom, miről gondolkozott ön el ennyire?
Az ifju habozott, szabadkozott, a grófné sürgeté.
- Arra gondoltam, - válaszolt ezután az ifju némi ábrándossággal, - midőn a grófné azt a szép dalt oly kedves boldogsággal dalolta... de ne nehezteljen meg érte... arra gondoltam, mily remek, milyen gyönyörü parasztleány lett volna... ha annak született volna.
- S kár, ugy-e, hogy nem annak születtem?
Jókedvüen elkaczagta magát; de hirtelen ujra szavakra is nyitá ajkait, s mig intőleg megfenyegeté rózsás ujjaival, kedvesen feddé:
- Ez nem volt helyesen gondolva!
S lássa, hogy tétovázott, ha bevallja-e, nem-e; ez már mutatja, miképp érezte is azt.
Ki kell önnek bontakoznia e tömkelegből.
Szerencsére, hogy a grófné e szavainál jókedvü elevenséggel eltünt előle, mert felelni sem tudott volna neki.
«Megneheztelt-e?
Megfeledkezéseimre akart-e emlékeztetni?»
Azon szavak, melyekkel imént meglepetett, megmagyarázhatlanok voltak számára, érezte hatásukat, és még sem tudta, és mégis hasztalan akarta őket értelmezni.
A ráharsanó zene azután egészen összezavarta őket fejében.
Egyszerre ismét a grófné mosolygó alakja jelent meg előtte.
Tehát aligha neheztelt.
S a mellett a grófnő még vidoran is szólt hozzá:
- Tudja-e, hogy most helyre fogjuk azt hozni, ki fogjuk pótolni, a mit tegnap elmulasztottunk?
Mi volt volna ez más, mint a tánczra bátoritás, mint fölhivás?
Soha olyan könnyeden, olyan boldogan nem hivott még tánczra Dini valakit, mint a grófnét e pillanatban.
Soha sem tánczolt olyan szenvedélylyel, olyan elragadtatással , olyan délczegen életében, mint most.
Arczán az ragyogott, hogy az egész világ övé, s azt érezte: bár soha vége ne lenne ennek a táncznak!
Pedig ennél a csárdásnál még hosszabbak, s azután még hosszabbak is következtek.
Észre sem is vették azt, hogy mások sokkal hamarább kifáradnak, észre sem is vették , hogy mindig soká, és majd mindig egyedül és mindig együtt tánczolnak.
Különben ebben nincs is semmi rendkivüli: jó tánczos és tánczosnő örömest tánczolnak egymással.
Dini jól érezte magát, igen jól mulatott, csak az a picziny bárányfelhőcske, a grófnénak a zongoránál ejtett szavai vetettek egy parányi kis árnyat néha a fény közé.
Most rajta volt a sor, egy pihenő közben kérdést intézni.
A grófhölgy némi rettenéssel s a táncztól lihegőn rebegé hozzá:
- Istenem, csak nem bántottam meg önt vele?
- Éppen nem! - sietett az megnyugtatni.
- Ugy is legyen, mert én azokat, miket mondtam, a legjobb szándékkal mondtam el.
Dini hálás tekintetet vetett a grófnőre.
- Lássa, méltóságod, méltóságodban láttam életemben az első jóakarót, kin lelkem meggyőződésével láttam meg, hogy őszinteséggel járul felém.
Ez, a mi előbb meglepett már s az imént ugy hatott reám, hogy mélyen elgondolkoztam.
Éppen ezért voltam bátor szavainak bő és - győződjék meg - rám nézve csak kellemes magyarázatát kérni.
Én tanulni akarok.
E szóra, e mélyjelentőségü szóra a grófné ülőhelyében egészen felé fordult.
A kellemes téritő komolyságot, határozottságot öltött bájos és hóditó vonásaira, s a mellett nyájas és lágy hangon szólott hozzá:
- Nézze, vizsgálja és birálja meg magát!
Midőn érezni fogja ön, hogy lelke , müveltsége, állása szerint ki ön, el fogja ön bizonynyal ismerni, hogy elhibázott életet él.
A társadalmi élet fogalmait összezavarta ön az emberi egyenlőség eszméivel.
Ugy van!
Az, a mit nem kell elfeledni, hogy a társadalmi összetartozás egyenlő lélekemelkedést, egyenlő szivnemességet, egy szinvonalu müveltséget követel .
A születési rang csak ezek birtokánál nem jön tekintetbe, különben fölénye van, mert ezek nélkül nem kereshetünk összetartozást.
Más életet kell önnek felvenni; az, a mint eddig élt ön, a müvelt társaságtól magát számüzve, élményeket alant keresve, nem önhöz való.
Önérzetre kell önnek ébredni, ez annak értelme, a mit mondtam.
S a grófné arcza lángra volt gyulva, midőn ezeket bevégezé.
De lángra volt gyulva Dini arcza is.
Kemény, hatásos leczke volt ez.
- Tudtam, hogy megneheztel! - szólt a grófné némi bánkódással.
- Mentsen isten! - rebegé az elszorulva.
- Sőt megcsókolnám méltóságod kezét értte , ha megengedné.
Az kedélyesen nyujtá oda neki.
- No hát, csókolja meg!
Dini mély megindulással csókolta meg az odanyujtott kezet, nem kérdezé magától: «Mi köze hozzám ennyire ezen asszonynak, miért érdekelteti sorsom által magát ennyire , miért ártja magát, miért avatkozik ügyeimbe?»
Csak azzal foglalkozott, azon meggyőződést vitte magával: «Egy áldott, jó teremtés ez!»
Amaz pedig az ablakon bepirosló hajnal láttára, bucsuzó vendégeitől válva is oda tért gondolatával: «Hiszem, meggyőződésem, hogy ő a váluton van, hogy szavaim hatottak».
Valóban Dini, midőn hazatért, még soha nem érzett különös visszahatást tapasztalt.
Ugy elszorult a szive, ugy megesett azon a szánalmas nyomoruságon, melyet mindenfelé háza táján látott.
- Vak volt-e eddig, hogy nem látta ezt? - kérdezé.
- Szegény atyám, szegény jó öreg atyám, - sohajtott magában elérzékenyedve, - mennyi gondotok, mennyi fáradalmatok van itt eltemetve!
Hova jutott itt minden!
Hova hagytam jutni mindent, holott van módom s lenne erőm, hogy minden mosolygó lehetne.
Hát van-e annak czélja rá nézve, hogy mosolyogjon a ház, viruljon a kert?
Tudja isten!
Van-e czélja vagy nincs, mégis barátságosabb lenne ugy.
Mélyen elgondolkozott.
Megcsóválta fejét.
- Nem, nem, csakugyan nem éltem eddig helyesen!
Ha véletlenül az a leány szeretett volna s elvettem volna, vajjon leendettem-e boldog általa? nem veszitettem volna-e el ifjuságával minden alapját a boldogságnak?
Ugy van!
A szépség helyett nem maradt volna lélekfenség kárpótlásul.
Nem, nem gondolkoztam eddig helyesen!
És még mélyebben elgondolkozott.
- Istenem!
Most tudom csak, mi egy magasztos női fenség.
Mily nagy sziv, mily nemes lélek sugárzik lényéről!
Azután fejcsóválva megfeddé magát.
- Patvarba, Dini!
Bolond voltál eddig, hanem a mint látom, most igazabban az vagy .
Hiszen ha ilyenekre gondolsz, még boldogtalanabb fogsz lenni, mint azelőtt.
Tudja isten!
Tudja isten, a mulatság után a grófnénak sem jött kedve aludni, csak hogy ő nála az álmatlanság vidorságban, könnyüségben nyilatkozott.
A hajnal szép volt, lement sétálni a kertbe.
A harmat frisseségében ifjunak, virulónak tetszett neki minden.
Nyájas mosolyt vetett reá a virág, s ő még nyájasabbal viszonozta; vidoran tekinte minden bokorra és játszian gondolt kis tarka csónakjára.
Le a Barcsa felé, a hársak felé vette utját.
Oda ért, a hol az ut egyszerre a hársak sátra alá, a Barcsához kanyarul.
Felsikoltott.
Egyszerre feledett mindent, csónakot , kertet, virágot.
A szélső nagy hárshoz kelle támaszkodnia.
Egy megrenditő, borzalmas látvány tárult szemei elé.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE