Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
A második férj
Keletkezés ideje
1895
Fejezet
10
Bekezdés
1517
Mondat
4958
Szó
64586
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
ÖTÖDIK FEJEZET.
Az öreg Petrovics Ferencz valamivel tizenegy óra után érkezett a Münszter-házba, s azonnal bejelentette magát.
Magas, csontos, szűkszavu öreg ember volt, - egyszerü szürke köntösében, asztrakán sipkájában, rövidre nyirt, erős bajuszával inkább szegény erdészhez, semmint vagyonos földbirtokoshoz hasonlitott, ki csak a mult évben vásárolta meg a kétszáz holdas »mária-család « -i Trandafir-féle birtokot a nélkül, hogy valami nagyon megerőltette volna magát.
Ispánjai, tiszttartói nem igen szerették, - érdes, kemény modora volt, - de becsülték, mert soha semmiféle méltatlanságot nem tapasztaltak.
Petrovics a legkisebb hibát sem türte el, de igaztalan se volt, s a hü szolgálatokat mindig értékük szerint tudta megbecsülni és jutalmazni.
Feliczia tante a kis szalónban fogadta s kerülgetés nélkül azonnal a dologra tért.
- Magamhoz kellett önt kéretnem Petrovics ur; ebben a csunya, szeles időben nem hagyhatom el a szobát, különben kikocsiztam volna az ön szép villájába, melyről már oly sokszor beszéltek velem.
- Szivesen jöttem, nagyságos asszonyom, - mondotta kissé nyers, de őszinte , bizalomra gerjesztő hangján az öreg, s nagy tisztességtudással foglalt helyet a fölajánlott széken.
- Nagyságod tudja, hogy bármikor szólit, mindig jó szivvel jövök.
- Köszönöm, Petrovics ur; számitottam reá, hogy kérésemet figyelembe fogja venni.
- Parancsoljon velem.
Feliczia tante nehány szóval előadta az ügyet.
Petrovics gondolkozva tekintett maga elé, s kemény bronz szinű arczán megjelent a kielégitett hiuság dölyfös fénye.
Egy pillanatig tartott mindössze az egész, - a tante rendkivül gyors és biztos figyelmét azonban még sem kerülte ki.
Ismerte az öreg gondolkozását arról az »uri rend « -ről, melynek egész életén keresztül szolgálatában állott, s állana bizonyára most is, ha öccsének, a »paraszt« mészárosnak - a hogy emelt fővel nevezni szokta, - több százezer forintra becsülhető vagyonát négy esztendő előtt nem örökli.
Méltán tartott tehát tőle, hogy ezuttal sem fog magába fojtani oly megjegyzést, mely minden további tárgyalásnak egyszerre utját vágja.
Petrovics azonban hallgatva ingatta fejét, s nem volt megjegyzése.
Feliczia tante megnyugodott.
- Az tehát, Petrovics ur a kérdés, hogy kölcsön adhatja -e nekem azonnal a kivánt összeget, vagy nem?
- Huszonkét ezer forintot, nagyságos asszonyom?
- Igen.
Mondjuk egy évre.
- Bármely órában, nagyságos asszonyom, - felelte egy árnyalattal emeltebb hangon az öreg.
Ha meg méltóztatik engedni, hogy behajtassak a városba...
Talán igy lesz a legegyszerübb.
Kocsim ugy is lenn vár a kapu előtt; felhajtatok a minisztériumba, onnan a tanácsos urral együtt fölkeressük a bankot, a hol pénzemet tartani szoktam, s egy óra mulva mindennel rendben leszünk.
- Nagyon szép öntől, hogy kivánságomnak ily lekötelező előzékenységgel igyekszik eleget tenni.
Köszönöm, Petrovics ur.
- Nincs mit, nagyságos asszonyom; kölcsönbe megy.
Én is meg akarom kérni valamire.
- Hallgatom.
- Majd később, instálom... valamelyik nap, ha megengedi, el fogok jönni és elmondom a bajomat.
Addig tán megtalálom a formáját is.
Most még nem tudnám ugy előadni, a hogy az ilyesmit végezni kell.
Hiába, - nem igen vagyok ura a szónak ... de talán kitalálom addig...
- Szivesen látom bármikor.
Viszontlátásra Petrovics ur, várni fogok önre.
A kölcsönnel tehát rendben vagyunk.
- Rendben instálom.
A nagyságos ur egy óra mulva átveheti a pénzt.
A tante ezután arra használta a még rendelkezésre álló negyedórát, hogy a » mária-családi« határban levő terjedelmes erdőiről kérdezősködött Petrovicstól, a ki a matróna kérdéseire rövid, de pontos és minden tekintetben megbizható választ adott.
A társalgásnak a kölcsön rendezésén kivül még az az eredménye is volt, hogy a tante ezuttal jóval több figyelemre méltatta Petrovicsot, s mig kérdezősködött , magában azt is elhatározta, hogy a Petrovics-ház büszkeségével a kis Petrovics Ilkával, alkalomszerüleg közelebbről is meg fog ismerkedni.
Ösztönszerüen, a női lélek bámulatos érzékenységével, mely egy-két gyönge áruló vonásból is következtetni képes, kitalálta e látszólag semmit mondó, inkább üzleti jellegü társalgás közben azt is, hogy Petrovics leányáról óhajt vele beszélni.
Mit és miért, azt egyelőre nem tudta elképzelni, - kiváncsisága azonban fel volt ébresztve, s ezzel együtt elhatározása is gyorsan megérlelődött.
*
A délelőtt folyamán Fülöp egy jó barátját szándékozott meglátogatni; értesülvén azonban Feliczia tante kivánságáról, nem hagyta el a házat, hanem átküldte inasát Clermontnéhoz és megkérdeztette, hogy elfogadhatja -e.
Igenlő választ nyervén, megjelent az özvegy szalónjában, épp abban a pillanatban lépve be, midőn Szeniczeiné a főlépcsőn lefelé haladt.
Fülöp mindössze egy tekintetet vethetett reá, s ez sem volt elég arra, hogy arczának feltünő halványságát a fátyol alatt jól megláthassa, - a fő dologra nézve azonban körülbelől tisztában volt.
Majdnem bizonyosan tudta, hogy Clermontné és ez előtte mindig titokzatos, érthetetlen és éppen nem rokonszenves asszony között kitört a válság.
Rég készülőben volt már, - számitott reá, hogy egyszer okvetlen be fog következni, s előérzete nem csalta meg.
Clermontné nyájas előzékenységgel, de egy árnyalattal tartózkodóbban fogadta, mint máskor.
Fülöp nem kereste tovább gyanuja támogatására a magyarázatot, - most már nem kételkedett benne, hogy a krizis csakugyan beállt, s a lefolyt szellemi párbajban alighanem Clermontné maradt a győztes.
Föltette tehát magában, hogy ezt a tárgyat nem fogja érinteni.
Erre a discretióra azonban nem volt szükség, - az özvegy maga tért reá.
- Találkozott Katalinnal? - kérdezte pár percznyi közönyös társalgás után, - éppen az imént ment el.
Mondja csak, megjött Petrovics ur?
- Benn van a tantenál, - felelte az ifju, azt következtetve e gyors kitérésből , hogy Clermontné nem óhajt tovább az iménti látogatással foglalkozni.
A fiatal asszony, ki egyszerü, matt satin öltözékében, hátul simára felfésült szőke hajával, izgatott arczával, melyet még inkább fokozott szemeinek szokatlanul élénk csillogása, épp oly érdekes, mint szép volt, észrevette Fülöp udvarias tartózkodását, s egy pillanatig hallgatva, majdnem gyermekes habozással játszott a kerevet csipkepárnájával, mely a teremben érezhető finom perzsiai illat forrását rejtegette.
- Katalin önről is megemlékezett, - mondotta erőt véve az egész testében zsibongó izgatottságon.
Ebből azt következtetem, hogy egymáshoz való viszonyuk megváltozott.
A mennyire vissza tudok emlékezni, önök régebben hadi lábon állottak egymással....
Fülöp mosolyogva jegyezte meg:
- Jól emlékszik, asszonyom; változott viszonyról nem lehet szó.
Ön, kedves Julia , jobban tudhatja, mint bárki más, hogy Katalinnal már akkor sem értettem egyet , midőn a franczia leczkéit javitottam, - s ebből nem is csináltam titkot.
Egymáshoz való viszonyunk most csak amolyan fegyveres béke.
Ő nem figyel reám, én nem érdeklődöm a dolgai iránt és ezt be is vallom.
- De hisz igy most már alig ismeri...
- Valóban alig.
Épp oly kevéssé őt, mint férjét.
- Különös...
- Miért? - kérdezte Fülöp azzal a kedves, majdnem nőies bájjal, mely sajátja volt , s mely az ő ajkán, mig egész izmos alakjáról a férfiasság erélye és büszke öntudata sugárzott le, különösen kellemes hatást gyakorolt arra, a kivel rokonszenvét éreztetni akarta.
- Azért, barátom, - felelte az asszony, mert feltűnőnek találom, hogy létezik ime az ön közelében két ember, akikkel szokása ellenére nem kiván foglalkozni .
Szeniczei még csak hagyján, - de Katalin, a ki fiatal is, szép is - ne szóljon ! igazat mondok...
Katalin mindig nagyon csinos volt.
Csak nem azért neheztel talán reá, mert leánykorában állandóan mimosának nevezte önt?
Lássa, még erre is emlékezem.
» Figyelem, jön Mimosa ur!
Ne érintsétek, mert azonnal elhervad !«
- Hányszor szaladt be Katalin ezzel a bolondos kiáltással, s mi mindannyiszor igazat adtunk neki.
- Oh, önök mindig kegyetlenül bántak velem, - felelte mosolyogva az ifju, - kigunyolták gyöngéimet, nevettek védekezésem fölött, s oly élvezettel gyomlálgatták első virágocskáimat, hogy majdnem kétségbeestem.
De azért most is csak azt mondhatom, hogy Semiramis czimü első drámai bimbócskámért korántsem érdemeltem annyi csipős jóindulatot, mint a mennyit önöktől szenvednem kellett.
Clermontné oly szivesen engedte át magát a mult e derült emlékeinek, melyek izgatottságát jótékonyan enyhitették, hogy a Semiramis emlitésére vidáman elnevette magát.
Hálásan nézett az ifjura: mily szerencse, hogy eljöttél, valóban nagy szükségem volt reá, hogy kimeneküljek a Szeniczeinével lefolyt borzasztó jelenet hatása alól.
- »Igaza van, Fülöp, annyi boszantást csakugyan nem érdemelt, be kellene azonban ismernie, hogy az a szegény, szenvedő Semiramis, azokkal az ő végtelenül hosszu tirádáival egy kicsit... hogy is mondjam csak «...
- Unalmas volt.
- Tehát bevallja!
Végre...
- Istenem, hát igen, de ez még nem volt elég főbenjáró bün arra, hogy önök oly szivtelenül bánjanak vele.
Emlékezzék csak vissza, asszonyom, mit tettek önök , midőn a tante szalonjába a következő sorokat felolvastam.
Ne csodálja, hogy e nehány sort még most is kivülről tudom.
Oh, az ily sebek nehezen gyógyulnak.
A férfi hiuság bármikor fölveszi a banalitásig gyakran emlegetett női hiusággal a versenyt, azzal a különbséggel, hogy minket könnyebb kiengesztelni és valamivel nehezebb megbántani.
Ime a felejthetetlen sorok:
Ha meghalok, ne zengjen senki gyászdalt
Nagy némaság, mély csend vegyen körül.
Oltsátok ki a lángokat, s az alkony
Homályában vigyétek testemet
Thermos hideg kőboltja mélyire...
Ifju ha jön, megnézni siromat,
Leány ha jön, s virágot hoz vele,
Mondjátok nékik, hogy maradjanak
Oly messze tőlem, mint a föld a naptól
Mert gyász és átok nyugszik ott alant:
Az én szivem... óh jaj! az én szerelmes,
Boldogtalan szivem...
Mérget lehel
Reá, s elveszti azt, ki oly botor
S gyászolni mer engem, elátkozottat...
- Mily jól emlékszik reá, - nevetett vidáman az asszony, de ez a nevetés már nem volt oly őszinte, mint az imént.
- Eleget szenvedtem e nehány ártatlan sorért.
Ugyancsak kinevettek értük.
Ön is , Julia, ön is!
Clermontné bevallotta, hogy ő is vétkezett.
A jókedv ragad.
Feliczia tante maga is mosolygott, midőn Katalin a társaság zajos derültsége között William Johnsonnak , az ismert archaeologusnak, könyvéből bebizonyitotta, hogy ez a három sor
...s az alkony
Homályában vigyétek testemet
Thermos hideg kőboltja mélyire...
négy menthetetlen tévedéssel jeleskedik.
Az első az, hogy a ragyogó szépségü királyné idejében soha senkit se temettek alkonyatkor, mert a lenyugvó nap - hitük szerint - a nyugalmat is magával vitte, a második az, hogy Semiramis drága selyembe burkolt holttestét nem emberek, hanem szent elefántok vitték; a harmadik tévedés az, hogy a temetkezési helyet nem Thermosnak, hanem Sostrisnak hivták, s végül a negyedik, hogy Semiramist nem kőboltba, hanem a hagyomány szerint ama csodás bübáju függő kertek egyikébe temették, melyekről több fantasztikus mese , semmint igazság maradt örökké tartó emlékül a históriai multra.
Négy gyönyörü hiba három sorban; ez csak elég?
- Tökéletesen elég, - szólt Fülöp és hozzá tette: Nem ezekért a sikerült tréfákért idegenedtem el Katalintól, hanem a modora miatt.
- Megbántotta önt?
- Arra nem emlékszem, - soha se állottam hozzá oly közel, hogy ezt tehette volna , - ön talán inkább érezhette...
- Néha.
- Elég gyakran, - folytatta élénken az ifju.
Sohasem titkoltam, hogy Katalin biztossága, hangjának éle, s mozdulatainak szokatlan merészsége, nincs inyemre .
Tartózkodásomért fedezte föl számomra a »mimosa« elnevezést is, s reá vonatkozólag csakugyan igaza volt.
Férjhez menetele óta azonban oly ritkán érintkezünk, hogy ugyszólván nem is lehetett alkalmam közelebbi megfigyelésekre.
- Pedig ő figyel önre.
- Reám is, mint másra.
S egyformán mindenkire.
- Nem egészen, Fülöp.
Ön tudja, hogy mily előkelő helyet biztosit önnek családunkban tehetsége és az eddigi szép siker, melyet kivivnia sikerült, - természetesnek kell tehát találnia azt is, ha Katalin csak ugy, mint a tante, vagy atyja, vagy én magam is, bizonyos aggodalommal kisérjük az ön carriére-jét , melynek sikerei, vagy tévedései mindnyájunkat közvetlen közelről érintenek.
Fülöp gyöngéd tiltakozással rázta fejét.
- Ne akarja velem, asszonyom, elhitetni - mondotta alig észrevehető kedvetlenséggel, hogy az a »közvetlen közelség« egyéb is volna, mint egy szép álomkép, melylyel szivesen biztatja magát az ember, de - nem hisz benne.
- Önnek hinnie kellene.
- Nekem csak ugy, mint másnak, ki tehet azonban róla, ha ez a kegyes szándék egyikünknek sem szokott sikerülni.
Közelség, - mondja ön.
Hol van most közelség ?
Az anya és gyermek közelségén kivül más komoly és szent forrásból fakadó közelséget, fájdalom, nem ismerek.
Lehet, hogy más talán szerencsésebb volt, mint én... nem állitom az ellenkezőt... de a mi engem illet, eddig legalább, még nem volt, alkalmam meggyőződni róla, hogy családunkban »közvetlen közelség « -ről, a szó mély és őszinte értelmében valaki joggal beszélhetne.
- Tulságos hidegen itél, Fülöp, - felelte összerezzenve a férfi hangjának borus hatása alatt Clermontné, s oly ellenállhatatlan részvéttel nézte e zárkozott , minden érzelemre egyaránt fogékony, nemes ifju nyugtalanságát, hogy félni kezdett tőle.
Hogyan, - villant át szép szőke fején a kérdés, - hát nincs egyáltalában mód, hogy ez a gyöngéden érző fiatal ember kimenekülhessen az impressziók ama veszélyes zavarából, melyek szivét és agyát egyenlő erővel ostromolják ?
Lehetséges -e, hogy már ily ifjan megrendüljön hite az őszinteségben és a szeretetben, melylyel családja elhalmozza?
- »Ne feledje, Fülöp, - folytatta elkomolyodva, - hogy atyja szereti önt, s a tante is csak azért okoz önnek folytonos tanácsaival kellemetlenséget, mert őszintén szereti és félti .
Mindketten azt akarják, hogy boldog legyen.
Higyje el nekem, hogy van közelség, - s gyakorta azok szeretnek bennünket legjobban, a kik látszólag kiméletlenek hozzánk.
Sokkal inkább becsülöm önt, sem hogy ne szóljak egészen nyiltan.
Lássa, a tante-al én is ugy vagyok, mint ön.
Néha egészen elkeserit, s ilyenkor magamban vádolom, hogy megjegyzéseivel méltatlanul okoz nekem fájdalmat.
Ha azonban később nyugodtabban is meggondolom a dolgot, kénytelen vagyok megvallani, hogy ő csak jót akar, - semmi mást, csak jót, mindig, mindenkinek.«
- Erről magam is meg vagyok győződve.
- És még sem hisz a szeretet őszinteségében!
Szabad ez?
Nem érzi ön, hogy a tante örökös aggodalmainak, melyek akárhol jár és bármit tesz, mindig nyomon kisérik önt, - komoly alapja van?
Hány példát ismer ön is, melyekből oly könnyü levonni a tanulságot!
Hányszor megtörtént már, hogy egy fényesnek igérkező pálya egyszer csak megszakadt.
Mig fenn ragyogott a siker magasságában, senki se kisérte futását aggodalommal, csak akkor eszmélt föl mindenki, midőn lezuhant és teljesen megsemmisült.
Ettől a balsorstól akarják önt megmenteni.
Ezért vannak terhére oly tanácsokkal, melyekre önnek semmi szüksége sincs.
Őszintén, igazán, valódi szeretettel hiszik, hogy gondoskodásuk nem fölösleges, - miért tagadja tehát ön , hogy van közelség?
Ez kegyetlenség, édes Fülöp; megérdemelné, hogy eláruljam.
- Ne tegye, asszonyom, - felelte az ifju, s ismét mosolyogva tekintett föl .
Szivesen hallgattam önt, mert mindent el szeretnék hinni, a mit ellenem felhoz, s lehet, hogy egyszer... később... sikerülni is fog.
Ne csodálja azonban, ha különösnek találom az ön hitét, most - alig tiz perczczel Katalin látogatása után , a ki épp ugy a családhoz tartozik, mint ön, vagy én, - s nyilván nem sokra becsüli ezt az ön meleg theoriáját a családi közelségről.
Clermontné kérdőleg nézett Fülöpre.
Érezte, hogy az ifju sejti a Szeniczeinével való jelenet izgalmas lefolyását, s ezt leplezni akarta mindenáron .
Kérdezősködéstől nem tarthat, Fülöp egyetlen szóval se szokta átlépni azt a szigoruan kimért határt, melyet udvariassága elébe szab, - erőteljes, kutató tehetségének azonban a legfinomabb szál, a legjelentéktelenebbnek tetsző nyom, egy vigyázatlan mozdulat, egy áruló hangsuly is elég gyakorta arra, hogy a valóságot minden további kérdezés nélkül azonnal, valóságos megdöbbentő biztossággal találja ki.
Nem akarta, hogy az a boldogtalan teremtés magára vonja Fülöp figyelmét .
Tudta, hogy akkor el volna veszve, - Fülöp rögtön kitalálná az egész szégyenteljes, titkot.
Hadd maradjon csak mélyen a homályban, a mig lehet ... egyszer ugy is csak eléri sorsa...
Ne érje azonban ő általa.
Nem, nem! ezt nem akarja.
Ezt nem akarja...
- Katalin sohasem rokonszenvezett velem, - szólt egyszerü, közönyös hangon; az ilyesmit nem lehet magyarázni, kedves barátom.
Annyi bizonyos, hogy nem hizelgünk egymásnak.
Fülöp nagyon is egykedvünek találta a fiatal asszony hangját arra, semhogy azonnal ne gyanakodott volna.
Clermontné ijedten vette észre, hogy az ifju nem ad hitelt a szavainak.
Nyilván abban a hiszemben van, hogy Szeniczeiné komolyabb gyöngédtelenségre ragadtatta magát.
Mit tegyen?
Mivel háritsa el a veszélyt, mely a szerencsétlent fenyegeti?
- Imént azt mondta ön, - hogy Katalin figyel reám?
- Igen... figyel önre...
- S ennek a lekötelező figyelemnek bizonyára kifejezést is adott, különben ön sem tudhatna róla?
- Beszélt önről, - felelte nehezen leplezhető nyugtalansággal Clermontné .
» Istenem, mit tegyek ...« töprengett maga elé.
Azt, hogy Katalin beszélt, be kell ismernie, különben honnan vehetett volna tudomást ő az egészről.
Fülöp kérdése megfogta.
Ebből a kelepczéből most már nem menekülhet.
- Ne igyekezzék Katalint védelmezni, - folytatta nyugodtan az ifju, - tudom, hogy régóta szócsöve a tantenak.
Clermontné megörült ennek a fordulatnak.
Fülöp nem gyanusitja Szeniczeinét.
Ez a megjegyzése legalább arra vall, s jó is, hogy igy van.
- Nem védelmezem, Fülöp , - sietett a válaszszal, - arra talán inkább lehetne okom, hogy panaszkodjam reá , semmint arra, hogy védelmezzem.
- Az ő befolyásának tulajdonitsam, hogy önhöz intézett régi levelemet visszaküldte?
- Nem, nem!
Katalin erről a levélről nem tudott semmit.
- Szabad tehát megkérdeznem, hogy kit akart visszaadásával megnyugtatni?
Clermontné benső, derült melegséggel emelte nagy kék szemeit Fülöpre, a mi az ifjat nem kis zavarba hozta.
Egy pillanatig hallgatva, kutató, komoly tekintettel mélyedt a fiatal asszony üde szépségének csodálatába, azután futólag elpirulva forditotta félre a fejét.
Clermontné megérezte a hatást, mit a lényéből sugárzó leányos báj most legelőször az ifjura gyakorolt, s ez a tudat megdobogtatta szivét.
Alig tudott uralkodni zavarán.
Kivánta, boldoggá tette ez a fölfedezés, s most mégis megijedt tőle.
Mit várhat?
Istenem, mit?
Nem volna -e jobb, ha nem tárná ki szivét oly ábrándoknak, melyek olyan messze vannak, oly kimondhatatlanul messze a valóságtól, hogy alig dereng feléjük a reménynek bár akkorácska fénye mint egy homályos, szegényes, ki-kialvó meteor-folt a csillagokkal megrakott égen...
Eddig meg tudta védeni magát attól a varázstól, mely Fülöp közelében mindig hatalmába akarta ejteni, - hogy kerül mégis a kivánt és rettegett lejtőre most, s miért éppen most, midőn a legnagyobb biztosságban hitte magát?
Elszorult szivvel , gyorsan életre kelő, fájó sejtelemmel gondolt e perczben a jövőre, mely annyira bizonytalan és annyira titokzatos.
Fülöp kérdésére megrezzenve igyekezett visszatérő nyugtalanságát elleplezni.
- Nem akar felelni Julia?
Találja kiváncsiságomat gyermekesnek, nekem azonban szükségem van az ön válaszára.
- Nem találja meg magától is?
- Lehetetlen, már megpróbáltam...
- És nem sikerült?
- Nem.
- Pedig oly egyszerü, - felelte a hölgy és erőt véve felindulásán mosolyogni igyekezett, - azt hittem, hogy ön bármily gyönge, de mégis csak összekötő szálnak tekinti ezt a levelet kettőnk között, s talán szivesebben venné, ha nem léteznék .
Visszaküldöttem tehát, hogy semmisitse meg, ha akarja.
Nos, barátom?
Ez csak elég természetes?
S most mondja meg, mi az, a miért erre a válaszra szüksége volt?
Fülöp némi habozással felelt.
- Szükségem volt reá, mert a tante ismét tanácsokat óhajt nekem adni és... azt hiszem...
Milyen különös, hogy néha oly nehezen tudom a helyes kifejezéseket megtalálni...
- Nyiltan, édes Fülöp, egészen nyiltan, - biztatta a fiatal asszony, melodikus , szelid, remegő hangon, mely lényének egész növekvő izgatottságát elárulta, - mondja ki tartózkodás nélkül, hogy Feliczia tante ma ismét szivére akarja kötni az óvatosságot, melynek elmulasztása önre igen nagy veszélyt hozhat.
Fogadja köszönetemet a gyöngédségért, mely vissza tiltotta ajkáról az egyenes választ, de ime én meg tudok felelni magamnak ugy is, ha nem keresem valami nagyon a helyes kifejezéseket - mint most.
- Nem tudom, mit kellene tennem...
Fölhatalmazott reá, hogy nyiltan szóljak...
- Természetesen, Fülöp.
- Köszönöm, igaza van, egyszer ugyis csak meg kell mondanom önnek, hogy ez a folytonos figyelmeztetés, a melynek ki vagyunk téve, engem módfelett boszant.
Nem mutatom, de igy van.
Elégedetlen vagyok magammal; tudom, hogy ön is nehezen türi a dolgot, s tisztában vagyok azzal is, hogy e kellemetlen, bántó felügyelet, ez a sértő bizalmatlanság miattam éri önt, Julia.
Kérem, ne szakitson félbe!
Van bennem valami régi gunynevemből, a mimosából, - többnyire megérzek mindent, a mi közelről érdekel, s a mire ösztönöm azt sugja, hogy hiba, melyet okvetlen jóvá kell tennem .
Valóságos szégyennel gondolok tehát reá, hogy miattam önnek is szenvednie kell .
Méltányos ez?
Azt hiszem, itt az ideje, hogy ennek a sértő helyzetnek véget vessek.
- De Fülöp...
Mit akar tenni?
- Elhagyom a házat.
- Ön?
Mit beszél...
Ez lehetetlen!
- Nem uj terv.
Magam sem tudom, miért halogattam eddig.
- Elhagyni a házat, miattam?
- A tante miatt.
- Mit fog mondani?
Nem, nem; ez lehetetlen...
Gondolja meg Fülöp, ezt ön nem teheti.
- Azzal a szándékkal jöttem most, asszonyom, önhöz, hogy ezt tudtára adjam.
Jól meggondoltam mindent: kötelességem, hogy önt ettől a családi felügyelettől megszabaditsam.
Ne igyekezzék engem lebeszélni, - folytatta derültebb hangon , könnyedén az ifju, - ismétlem, hogy tervem éppen nem uj.
Már rég elhagytam volna a házat, ha nem ragaszkodnám annyi naiv gyerekességgel a lakásomhoz.
Meg vagyok szokva butoraimhoz, szőnyegeimhez, iróasztalomhoz, a levegőhöz, nagy fekete diványomhoz, s a szemben levő házfödélhez, melyen minden reggel végig sétál egy gyönyörü szürke macska...
Ott irtam meg szegény Sibilla leányomat is -
Clermontné keskeny metszésü, rózsás ajkain remegés futott végig erre a névre.
» Ah , lehelte zavartan, az ön Sibillája «...
- Már annyira vagyok, - folytatta gyorsan a férfi, - hogy lakást is kiszemeltem magamnak a Duna mellett.
Hatalmas kilátásom lesz a hajókra, a vizre, a lánczhidra és a budai hegyekre.
Szóval ez befejezett dolog, a min nem vagyok hajlandó változtatni.
- Tréfál, barátom...
- Komolyan beszélek, Julia, - meg fogom róla győzni.
- S azt hiszi, hogy ezzel használ nekem?
- Megkimélem önt a gyámkodástól.
- S ön hiszi ezt? kérdezte még egyszer, csodálkozva az asszony.
Komolyan hiszi , hogy ezzel vége?
Milyen csalódás!
Hisz ez még rosszabb!
- Nem értem önt...
- Ugy van, barátom, ez sokkal rosszabb.
Gondolkozzék csak egy kicsit , gondolkozzék...
Fülöp elértette a czélzást.
- Azt akarja mondani nemde, hogy távozásom igazolná a figyelem szükségességét.
- Igen, igen!
S éppen ezért kérnem kell önt, hogy változtassa meg szándékát és maradjon itt.
April elején ugy is haza megyek, - várjon addig és ne igyekezzék meggyőzni Feliczia tanteot arról, hogy - előlem menekülnie kell.
Nem vonom vissza a kifejezést, - azt hinnék... a ki gyanusit, az mindent elhisz, s különösen szivesen mindazt, a mi felfogását megerősiteni látszik, - hogy ön kénytelen előlem menekülni, különben miért tenné éppen most és éppen akkor, midőn én még itt vagyok?
Nincs reá jogom, hogy czéljai és tervei felől kikérdezzem, ön mindig azt tette, a mit leghelyesebbnek tartott, - de kérem, ne távozzék el addig, mig én ebben a házban vagyok.
Nehány hét mindössze az egész... elmulik hamar...
Várja meg elutazásomat, azután hajtsa végre tervét, ha el van reá határozva, hogy külön költözik a családtól.
Csak addig ne tegye Fülöp... kérem... mig én el nem utazom .
Beleegyezik?
Nemde igen?
Megigéri?
S Clermontné felállt.
Keze idegesen babrált az asztalon levő apró disztárgyak között.
Egész alakján meglátszott, mennyire fél a tagadó választól, mely a család gyanujának feltétlenül ki fogja szolgáltatni.
Fülöp szintén elhagyta helyét, s gyorsan határozott.
A fordulat komolysága nem volt inyére.
Bármint védekezett is e sajátságos érzés ellen, mely a fiatal asszony közelében lassanként, majdnem lopva erőt akart rajta venni, létezését nem tagadhatta el, s ez a tapasztalat majdnem idegessé tette.
- Megigérem, Julia, ha ön kivánja, - szólt udvarias meghajlással és kalapja után nyult.
- Itt marad tehát áprilisig?
- Igen.
- Lássa, milyen zavarba hoz, - felelte megkönnyebbülve, vidámabban a hölgy, - ha köszönetet mondanék önnek, ez nagyon közeli rokonságban volna a sértéssel.
- S engesztelve tette hozzá: »Ne nehezteljen; tudom, hogy ön az én hizelgésemet nem igényli.«
- Csalódik asszonyom, - a hizelgés édes.
- Ah! s ön számot tart reá.
- Miért ne én is?
- Ön, kedves Fülöp, - mondotta a hölgy, s az ifjura emelte bársonyos tekintetét , melyben egy kis szelid vád is lappangott a hosszu pillák finom árnyéka alatt, - abban a pillanatban, midőn Sibillá-jának terve és tendencziája szivében megfogamzott, valószinüleg örökre lemondott arról, hogy mi is hizelegve emlékezzünk meg tehetségéről.
Megvallom, nem szivesen beszélek darabjáról s ezt ön tudja.
Az imént is azonnal megbánta, hogy véletlenül kiejtette a nevét...
Köszönöm, észrevettem és magamban már meg is köszöntem önnek a figyelmet...
Egy dologra azonban mégis csak kiváncsi vagyok, barátom.
Sokszor meg akartam már kérdezni, de mindig elmulasztottam, még pedig magam se tudom miért , szándékosan... talán a bátorság hiánya miatt...
Tudni szeretném, hogy kizárólag a fantázia műve -e az ön darabja, vagy nem?
Fülöp önkénytelenül elkomolyodott.
Sejtette, hogy ezt a kérdést egyszer minden bizonynyal meg fogja koczkáztatni a fiatal özvegy, - el is készült reá, hogy tréfával, ha lehet, semmit mondó banalitással fogja elütni, - s most ime éppen az ellenkezője történt.
Lehetetlen, villant át lelkén az aggodalom, hogy ily gyorsan elveszitse megszokott energiáját, s ne legyen ura arczának, ne tudja fegyelmezni hangját...
De hát mi történik? kérdezte magától megdöbbenve, mialatt az adandó válasz kifejezését válogatta.
Megpróbált kimenekülni a hinárból:
- Miért kérdezi, Julia?
- Kiváncsiságból, - felelte izgatott mosolylyal az asszony.
Menekülni akar, - mondogatta magának szomoruan, s elszorult szívvel csüggött az ifju ajkán.
Mit fog mondani?
- S ha megtudja, hogy az egész darab kizárólag a fantázia műve, - remélem, hinni fog nekem?
- Igen, Fülöp.
S kezét nyujtotta az ifjunak, - hiszem, mert ön mondja.
Annyi melegség és élénk öröm remegett ebben a dallamos, mély hangban, hogy Fülöp ijedt zavarral kezdte megfoghatatlan gyávasággal vádolni magát.
Miért nem mondta meg a valót?
Nem volt bátorsága, hogy nyiltan, tartózkodás, kimélet nélkül vallja be az igazságot: igen, az élet vezetett, saját erkölcsi felfogásomat követtem és hiszek mindabban, a mit a mű szereplőivel elmondatok...
Benső ösztöne sugalmazására hallgatott inkább, mely azt tanácsolta neki, hogy ne mondja meg a valót, mert azzal igen nagy fájdalmat fog okozni.
Ráér később is egyszer... majd később... ha erre egyáltalában szüksége lesz.
Ha nem lesz, annál jobb.
S többé nem is érintette ezt a kérdést.
Közönyös dolgokról beszélt, melyek az eddig lefolyt társalgással semmi összefüggésben nem állottak.
Néhány percz mulva elbucsuzott és átment a tantehoz.
Clermontné az ablakhoz lépett, s tünődve, szórakozottan tekintett le az utczára , melyen e pillanatban éppen a kétemeletes reáliskola épülete előtt az öreg Petrovics hintója robogott végig.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE