Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Harsányi Zsolt
Liline
Keletkezés ideje
1937
Fejezet
11
Bekezdés
655
Mondat
2690
Szó
25137
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
6.
Kint édesen hunyorgott a kora tavaszi napfény.
Idebent a Saint- Cricq- palotában még égett a kandalló tüze, de odakint már mosolygott a május.
Anya és leánya a hosszúhajú fiatalembert hallgatták, aki levelet olvasott fel nekik.
"...
Most nehezebb feladatnak kell megfelelnie.
Barátokra van szüksége.
El kell tartania anyját és hálát kell adnia Istennek, hogy megtartotta őt, aki boldogult atyjához hasonlóan mindig kész lesz magát becézni és szeretni.
Nem így lesz ez új barátaival, akikre új helyzetében szüksége van.
Bennök nem fogja megtalálni azt az önmegtagadást, azt az önzetlen ragaszkodást, amely a szülők sajátja.
Még szerencse , ha fel tudja kelteni érdeklődésöket.
Ezért mindent el is kell követnie s ha nem sikerül azonnal, nem szabad elvesztenie kedvét.
Ha következetesen törekszik a kitűzött cél felé, ha pontosan teljesíti az életadta kötelességeket, ha igyekszik egyszerű és szerény lenni, előbb-utóbb része lesz az általános megbecsülésben és minden érdemes férfi vonzalmában.
Ezeket a tanácsokat baráti érzésem adja magának , mert sorsa őszintén érdekel s ha akár most, akár majd egyszer segítségére lehetek valamiben, forduljon hozzám azzal a bizalommal, amelyet a maga iránt érzett szeretetemnél fogva elvárhatok.
Irjon olykor, mondja el dolgait, terveit, egyszóval tekintsen engem olyanvalakinek, aki szülei után a legmelegebben érdeklődik élete folyása iránt.
Anyját üdvözlöm.
Mondja meg neki, hogy nem csalódott, ha maga iránt való érzelmeim állandóságára számított.
Isten megáldja kedves Liszt, írjon mennél hamarább, mert minden, ami összefüggésben van magával, végtelenül érdekel.
Bécs , 1828. május 1.
Gróf Amadé Tádé"
Miután felolvasta a levelet, leeresztette.
És a tükörbe pillantott.
Szeretett úgy ülni, akárhol tartózkodott, hogy tükörrel legyen szemközt.
Sohasem szűnő érdeklődéssel nézte mindig önmagát.
Az a fiatalember, aki a tükörből visszatekintett rá, rendkívül érdekelte.
Otthon hosszasan elnézte egyenes, hosszú orrát, magasra formált és mély tekintetű két szemét, keskeny állát, finoman rajzolt és nagyon piros ajkait, magas homlokát és omló szőke haját, amely a feltűnően sápadt, légies arcot keretezte.
Úgy vizsgálta önmaga tükörképét hosszasan, mintha valami titokba akart volna behatolni.
Idegen helyen megelégedett azzal, ha arcát futólag megpillantotta.
A grófné szólni akart valamit a levélre, de heves köhögési roham fogta el.
Arcán is látszott, hogy lázas.
Végre szóhoz jutott.
- Ez az a bizonyos zenegróf, akiről már többször beszélt nekünk?
- Igen, ez az.
Kitűnő zongorajátékos.
Ő is csodagyermek volt valaha, a bécsi udvarnál is játszott, de születésénél fogva nem ment zenei pályára.
Engem Pozsonyban ismert meg, mikor első hangversenyemet adtam.
Azóta mindig így érdeklődik irántam.
A levelét azért hoztam el, hogy meghallják, amit barátaimról mond.
Hogy nem fogom bennök megtalálni az önzetlen ragaszkodást.
Boldog, odaadó mosollyal pillantott rá a két nőre, anyára és leányra.
S azok ugyanolyan nyilt bizalommal mosolyogtak rá vissza.
- Szeretem ezt a magyar grófot, - mondta a grófkisasszony - mert magát szereti.
Mit fog neki válaszolni?
- Már gondolkoztam a mondatokon.
Mennél szebben akarom megírni.
Hogy találtam két lelket, akik sokkal többet jelentenek nekem családnál és mindennél a világon.
Igazi anyámon kívül találtam még egy anyát, aki bűbájos és imádandó.
És nővért is találtam , aki a lelkem fele, akiről azt hiszem, hogy az én mellemben az ő szíve dobog s az ő mellében az enyém.
Aki nekem életem, halálom, jövőm, lélegzetem.
Nincs művészetem , csak rajta keresztül, nincs örömöm, csak ő általa, nem érhet bánat, csak őmiatta.
A gróf kisasszony lehúnyta szemét és a szék karfáján kissé tovább csúsztatta a kezét , hogy a fiatalember ujjaihoz érjen.
Az anya odapillantott és csendes mosollyal örült a látványnak.
Erősen köhögött megint.
Aztán így szólt:
- De nevet azért nem kell írnia a grófnak.
Ó bocsásson meg, minek is mondtam ezt .
Hiszen, ha valakit nem kell ízlésre, tapintatra és előkelőségre figyelmeztetni, maga az, kedves Franci.
A fiatalember odahajolt a grófné keze fölé és lehelletszerűen, gyöngéden megcsókolta .
De aztán nem eresztette el a kezét.
- Ó milyen forró a keze, - mondta aggódva - megint láza van.
- Nem érzem rosszul magam.
De eressze el a kezemet, fiacskám.
Ha belép az inas , meglátja, milyen bizalmas viszonyban vagyunk.
Nem lehetünk eléggé óvatosak.
Aki titokban összeesküvést csinál, annak első dolga, hogy elővigyázatos és okos legyen.
- Istenem, - sóhajtott az ifjú - csak a jövőbe láthatnék.
Úgye, Liline?
- Az jó lenne, - sóhajtott rá a grófkisasszony is.
- Türelem, gyerekek, türelem.
Megmondtam, hogy ha volt valaha nehéz dolog a világon , akkor ez az.
Hajszálnyi lépésekkel kell előre haladni.
Ha nem vigyázunk, egyszerre mindent elveszíthetünk.
Pedig az nekem éppen úgy fájna, mint magatoknak.
Az én életemből kimaradt a boldogság, csak azt az egyetlen örömöt adhatja nekem az élet , hogy a leányom boldog legyen.
És ha Isten éltet, ezt hárman ki is fogjuk harcolni.
- Ki, - szólt Franci - de hogyan?
- Lassan, ahogy az esőcsepp kivájja a követ.
Idő van rá.
Tizenhét évesek mindaketten , három évnél hamarább nem gondolhatunk rá, hogy megesküdjenek.
Három év alatt pedig sok minden történhetik.
Ezt mondtam akkor is, mikor Liline először tárta ki nekem a szívét.
- Előbb, mint nekem, - mondta mosolyogva a fiatalember.
- Természetesen.
Maga is előbb szólt nekem, mint neki, kedves Franci.
Boldogan néztek egymásra mindahárman.
A fiú aztán felnézett az aranyozott vonalú fehér gipszmennyezetre:
- Milyen rettenetes bátorság kellett ahhoz.
Még ma is emlékszem arra az éjszakára , mielőtt aznap idejöttem!
Szinte semmit nem aludtam, csak imádkoztam folyton.
Reggel meggyóntam és elmentem misére, ahhoz a kis oltárhoz, amit annyira szeretek.
Gyönyörű volt az orgona, Urhan játszott, még most is hallom azt a Desz-durt, amint elkeveredett a tömjénfüsttel.
És mise után még ott maradtam térden állva sokáig, hogy teljes számadást csináljak magammal.
Megkérdeztem magamat, hogy teljesen és tökéletesen szeretem-e Lilinet.
És azt válaszoltam, hogy igen: ennél jobban földi ember nem szerethet senkit.
Aztán megkérdeztem magamat, hogy szabad-e erről szólnom ?
Nekem, aki nem vagyok arisztokrata, csak művész?
És ekkor rendreutasítottam magamat azért a szóért, hogy "csak".
A művészet Isten után a legtöbb a világon.
Magamat, mint fiatalembert, lebecsülhetem, ahogy tetszik, de a művészt önmagamban még nekem is tisztelnem kell.
Mert ami művész bennem, az nem az enyém, hanem Istené.
Tehát igenis szabad szólanom.
Csak az a kérdés, meg fogja-e érteni a grófné, hogy honnan veszem ezt a képtelen merészséget.
Akkor még imádkoztam egy félórát, külön megkértem a Boldogságos Szűzet, hogy segítsen és külön megkértem Paulai Szent Ferencet, a védőszentemet.
És akkor eljöttem ide.
Ó, micsoda leckeóra volt az.
Hogy dobogott a szívem és nemcsak az ujjaim reszkettek, hanem még a vállam is reszketett.
És akkor szóltam a grófnénak, hogy adjon nekem tíz percet négyszemközt...
A grófné bólintott.
- Meghatóan kedves volt.
Talán több is ennél.
Ahogy az érzéseiről beszélt, az a követ is magával ragadta volna.
Mikor a fejére tettem a kezemet, úgy éreztem, mintha maga is fiam volna, testvére a fiaimnak.
No, no, nem kell elkomorodni, lesz még idő, mikor a fiúk szeretni fogják magát.
Jó fiúk ők a lelkök mélyéig, de őket az apjok nevelte .
Lilinet én neveltem.
És más anya helytelennek találná, de én előtte mondom, hogy nagyon hálás vagyok neki, amiért olyan, amilyen.
Most anya és leánya érintették meg egymás kezét.
S az anya folytatta:
- Én sem felejtem el soha, milyen volt ez a gyerek aznap.
Mikor óvatosan , puhatolódzva akartam kifürkészni, mi van a lelkében és megkérdeztem, hogy rokonszenvesnek találja-e magát.
És ő igen nyugodtan és egyszerűen azt felelte : " Halálosan szeretem és ha nem lehetek az övé, kolostorba megyek".
- Ezt mondtam, - bólintott a grófkisasszony - pedig sejtelmem sem volt a Franci érzéseiről.
Most szégyenkezve és szemérmesen azt kellene mondanom, hogy "jaj, mama , ne beszéljen".
De én most is azt mondom, hogy halálosan szeretem és ha nem lehetek az övé, kolostorba megyek.
Nem furcsa ez?
Nem vagyunk furcsák mindhárman, hogy annyira mások vagyunk, mint a többi ember?
Néha azt gondolom, hogy ha én nem volnék a maga leánya, mi hárman akkor is ugyanitt összetalálkoztunk volna és ugyanígy szeretnők egymást.
- Biztosan, - szólt a fiatalember a rajongó meggyőződés hangján - egész biztosan .
Tudják, mikor éreztem ezt egész világosan?
Az áprilisi hangversenyen, a Chantereine-teremben.
A Beethoven-szimfóniánál, amelyet nyolc kézre játszottunk , emlékszenek rá?
- Hogyne, - szólt a grófkisasszony.
- Bertini-átírásban.
- Akkor ott ültem a négy zongora közül az egyiknél.
Azok hárman is az A-durt játszották, mint én.
És mégis.
Odalent a hallgatóság között sokan akadhattak, akik szeretik Beethovent.
És mégis.
Csak mi hárman voltunk a teremben.
Mi hárman és Beethoven.
Mi négyen Beethovennel és az Isten.
A fiatalember lihegett, szeme lángolt, arca pedig ahelyett, hogy kipirult volna önfűtötte izgalmától, még a rendesnél is sápadtabb lett.
A leány megérintette karját, mint ilyenkor szokta.
- Csendesen, Franci, csendesen.
- Igen, - felelte ő engedelmesen és megsímította önmaga arcát két tenyerével, majd pedig megrázta dúshaju fejét - már rendben vagyok.
- Beszéljen arról, hogy mi van otthon?
Rendbejöttek már a költözéssel?
- Körülbelül.
Az a Rue Montholon egész kellemes utca, a lakás sokkal jobb, mint a másik volt.
Anyám egy kicsit belefáradt a sok jövés-menésbe, rakosgatásba, de nem bírok vele.
Képtelen munka nélkül élni.
Még hozzá most tovább fennmarad esténként , mert úgy gyönyörködik az új lakásban, hogy sajnál aludni menni, tesz-vesz és boldog .
Most már a könyveim is rendben vannak.
- Mennyire van a Renével?
- A vége felé tartok.
Holnapra elolvasom és majd akkor sokat akarok beszélni Chateaubriandról.
Egészen új dolgokat nyitott meg előttem.
Kimondhatatlanul hálás vagyok magának Chateaubriandért, Liline.
És nemcsak őérte, a többiért is.
Maga ébresztett arra a tudatra, hogy milyen borzasztó tudatlan vagyok.
Mióta ismerem, maga miatt folyton tanulok és olvasok és tanulok és olvasok.
Több lettem, mint azelőtt tíz év alatt.
Általában minden percben le kellene borulnom és imádkoznom hálából, hogy milyen gyönyörű életem van.
Még az a templom is.
Hát nem nagyszerű, hogy éppen annak a templomnak a tőszomszédságába kerültem, ahová legjobban szeretek járni?
Néha azt kérdezem magamtól, hogy mit csináljak örömömben?
Gyermekkoromban Doborjánban láttam pár hetes kis csikókat.
Száguldoztak az örömtől, mint a bolondok.
Úgy szeretnék én is tenni.
Rohanni és kiabálni és valahova leugrani vagy valahova berontani, vagy ... vagy...
A leány megint megérintette karját.
S a fiatalember, akinek már megint kezdett elfúlni a hangja és remegni a válla, engedelmesen erőt véve magán lecsillapodott.
- Igen, igen, - mondta csendesen - és most már mennem is kell.
Most egy napig nem fogok élni.
Csak éppen leszek a világon.
Legfeljebb annyiban létezem, hogy idegondolok.
Zongorázás közben, imádság közben.
És gondolatban megcsókolok itt mindent: a székeket, a zongorát, azt a kis szobrot, azt a két vázát, a kilincset , mindent, mindent, most rohanok és bocsánatot kérek, hogy nem búcsúzok, de ha elkezdek búcsúzni, akkor nem bírok elmenni egy napra sem, viszontlátásra!
Szelesen kirohant az ajtón.
Lent elhaladt a portáspáholy előtt, ahol az öreg Baptiste megszokott savanyú arca látszott az ablakon át.
Aztán kilépett az előkelő kapun.
A sarokról visszanézett.
Arra az emeleti ablakra, amely mögött egy perce még együtt volt a leánnyal.
Mint mindennap.
Most már hat órát adott neki egy héten.
Vasárnap kivételével naponta beállított a grófi miniszter palotájába.
S ha nem volt ott , odagondolt.
Egész áldott nap egyéb leckeórái után járván, számkivetettnek érezte magát, akinek újra és újra el kell végeznie egy nap taposómalmának keserves munkáját , hogy másnap megkapja az együttlét kétórai boldogságát jutalmul.
Tanítványai egyre szaporodtak.
Bár kis háztartása az anya rendkívül leleményes és takarékos gazdálkodás folytán nem került sokba, ezt a nem sokat leckeórákkal, gyér hangversenyekkel mégsem volt könnyű megkeresni.
Most látszott meg, ki volt valaha Liszt Ádám.
Az ő bámulatos erélye, üzleti fürgesége, szervező tehetsége elröppent fia életéből s helyén az avatatlan, minden gyakorlati érzéket nélkülöző fiú tehetetlensége maradt.
De a fiú ezt az életet jobban szerette.
Mikor az apa elvesztének gyásza megcsendesedett benne, felütötte fejét a gyász helyén a felszabadulás.
Hogy felnőtt férfinak érezze magát, abban fegyelmező felsőbb hatalom nem akadályozta.
Anyja nem uralomvágyó anya volt, hanem odaadó, önfeláldozó, háttérbe vonuló, szerény anya, aki hetekig érlelgetett magában egy óvatos, bátortalan megjegyzést, míg szavakba foglalta.
A fiatalember papíron tizenhat éves volt apja halálakor s utána tizenhét lett, a valóságban tizennégy éves gyermek gyanánt élt a gyászeset előtt s utána azonnal húszévesnek viselte magát, mert senki semmiben nem gátolta és ő mohón vágyott felnőtt lenni.
Arra hivatkozva, hogy nehéz munkája közepette élénkítenie kell kimerült idegeit, bort kért az étkezésekhez és hozzászokott, hogy napközben is le-lehajtson egy pohárral, mert nagyos dolognak tartotta szakértő hangon dícsérgetni ezt, vagy azt a bort.
S még le sem vetette a gyászt, már javában pipázott.
Erőszakkal szoktatta magát hozzá; eleinte kegyetlenül köhögött tőle, még gyomra is felfordult , de ő keményen ragaszkodott hozzá, hogy szereti.
S csakhamar valóban szerette is.
Leckeóráit is megszokta lassanként.
Életrendjében ezek az órák úgy alakultak ki, hogy kevés rendszert tartott bennök és szenvedélyes kedvét sohasem korlátozta.
Pontos nem volt soha.
Hol korábban érkezett a kitűzött időnél, hol késett másfél órát.
Ha ingerlékeny hangulatban volt, negyedórai oktatás után váratlanul feladta az elvégzendő gyakorlatokat és elrohant, máskor viszont három óra hosszat ernyedetlen türelemmel ült a tanítvány mellett, aprólékos részletességgel oktatta s ilyen órákon behozta két hét mulasztásait is egyszerre.
Ebédelni nagyon rendetlenül tért haza .
Olykor órákat késett, és anyja szinte sírva sopánkodott, hogy legjobb főztje is tönkremegy.
Néha haza sem ment, beült valami útjába eső kávéházba, lóhalálban harapott valamit, konyakot ivott rá és rohant tovább, hogy az óriás város utcáit végigkutyagolja.
Este olyan fáradtan került haza, hogy nagy megerőltetésébe került egy-két órát gyakorolnia a metronóm mellett, amelynek ketyegését most már nélkülözhetetlennek szokta meg.
Akkor aztán leült könyveihez végre.
Bor mellett , sűrű pipafüstben falta az oldalakat.
Mértéktelenül és válogatás nélkül olvasott.
Földrajzi kézikönyv után Boileaut vett a kezébe, utána amerikai útleírást, majd Voltairet, Goethét, Byront, jogi kézikönyvet , Plátó francia fordítását s a felszabadított Jeruzsálemet.
Iskolákat nem végzett, a doborjáni káplán óta nem tanult semmit s ezt a sokesztendei mulasztást most egyszerre akarta pótolni.
Boldogan látta, hogy esze úgy fog, mint a tűz.
Televényföld gyanánt , amelybe éveken át nem vetettek semmit, emlékező készségében gazdagon sarjadtak a rendszertelen ismeretek.
Amit egyszer elolvasott, arra élesen és részletesen emlékezett.
S ha Saint-Cricq grófnéval és leányával olvasmányairól beszélt , amelyeket azok tervszerűen számon tartottak, ujjongó örömmel látta rajtok a hatást : ahogy a tükörből naponta tízszer állapította meg, hogy feltűnően szép fiú, a két nő arcáról ugyanígy azt látta, hogy esze és intelligenciája sem mindennapi.
Jóval éjfél utánig olvasott, míg végre meg tudott válni a könyvtől.
Aztán még soká imádkozott: imái nem voltak most már egyebek, mint meghitt beszélgetések Istennel Saint-Cricq Karolin gróf kisasszonyról.
"Te tudod, édes jó Istenem, hogy az ő lelke is tiszta, mint a hó s az enyém is.
Soha testi gondolat nem ejtett szeplőt az ő érzésén sem, az enyémen sem.
Mi mind a ketten tiszták akarunk maradni, míg Te egymásba nem teszed a kezünket.
Csak Te tudod, hogy az én szerelmem milyen mély és véghetetlen, csak Te láthatsz az ő csodálatos lelkébe is.
Tégy minket boldogokká egymás által s tedd boldoggá általunk az ő anyját és az enyémet.
Kimondhatatlan hálával köszönöm Neked, hogy amíg őt megismertem, tiszta maradtam, mert borzasztó volna elképzelni, hogy testi-lelki hófehérségemet nem adhatom többé neki.
Ő most alszik.
Édes jó Istenem, pillants rá, hogy most gyönyörűt álmodjék, holnap pedig add , hogy megint olyan bűbájos és tündéri szépségű legyen, mint amilyen ma volt, mint egy angyalka mosolygása, csak Rád és őrá gondolok, mielőtt elalszom, ámen".
És el is tudott aludni.
És a hajdani gyötrelmes álmok mostanában nem kínozták.
Lelke legmélyéig szívódott rajongása a leány iránt olyan erős volt, hogy ez parancsolni tudott még az álmoknak is.
Másnap reggel kábult fejjel, de boldogan ébredt anyja költésére.
Első gondolata a leány volt s ez a gondolat ilyenkor, az ébredés első perceiben olyan kimondhatatlan rajongással töltötte el, hogy legtöbb napját a boldogság forró könnyeivel kezdte el.
A földöntúli odaadás túlfeszített idegállapotában ment egyenesen a templomba: a Saint Vincent de Paule nevű kis templomba, amely éppen szemközt állott lakásával.
Az ő háza a "7 bis" számot viselte a Montholon-utcában, a templom a hatos számot.
Ebben a templomban orgonált legjobb barátja, a különös Chrétien Urhan.
Meglett ember volt már ez az Urhan, közel a negyvenhez, de az sem tartott senkit jobb barátjának a fiatal magyar zongoraművésznél.
Aacheni születésű francia volt és Joséphine császárné véletlen szeszélye sodorta Párisba mint még gyermeket.
Hegedűművésszé képezte magát és jó darabig az Opera zenekarában játszott, aztán emellé még elvállalta ennek a kis templomnak orgonista-állását.
Valami nagy lelki válságon mehetett keresztül, amely misztikus vallási rajongásba kergette, de erről nem beszélt.
Aszkéta külseje szinte megijesztette azt, aki először látta.
Sárga arcában vad rajongású fekete szem villogott, keze olyan színű volt, mint a viasz, beszédmodora olyan, mint valami ótestmentomi prófétáé.
A fiatalemberre ebben a templomban lett figyelmes .
Megszólította, összebarátkoztak.
Minden reggel találkoztak mise után.
A templom kapujában némán szorítottak kezet s az utcán le-fel járkálva beszélgettek.
Zenéről, vagy vallásról.
Ha zenéről volt szó , akkor is meglepő dolgokat magyarázott: öt húrt szerelt például négy helyett a hegedűre, ezt "violonalto" -nak nevezte és hevesen magyarázta, hogy az egész világ helytelenül hegedül.
Ha pedig áttértek vallási kérdésekre, a különös ember ránézett ifjú barátjára és így szólt:
- Az éjjel beszéltem vele.
- Kivel?
- Vele a fiúval.
Arra ébredtem fel, hogy ott áll az ágyam előtt.
Csupa fény lett a szoba.
Rámnézett és ezt mondta: "Chrétien, te vagy az én fiam, kiben nekem kedvem telik".
Tudom, hogy miért mondta.
Tegnap felajánlottam neki egy emlékemet.
Egy tárgyat, amely nekem nagyon kedves volt.
Azt felajánlottam neki és elégettem.
Ezért jelent meg nekem.
Ne mondja ezt el, fiam, senkinek.
- Nem mondom.
- Most menjen, de előbb megáldom magát.
Az utcai járókelők furcsálva nézték a két hóbortos embert.
A fekete ruhás , gyertyavilágképű aszkéta és a különös, szép ifjú, aki vállig érő hajat hordott, előbb hevesen hadonászva, fütyölve, dúdolva vitatkoztak, majd az idősebbik a fiatalabbnak a fejére tette mindkét kezét s ez mélyen meghajolt.
Tisztára futóbolondoknak látszottak mindaketten.
De ők ezzel nem törődtek.
Egyik valami ismeretlen, sötét fájdalmat hordott Isten mellett a szívében, a másik egy fehéren tündöklő, csodálatos leányarcot.
És elindultak, egyik erre, másik arra.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE