ELTE regénykorpusz

Pár napra e jelenet után Berta varrással elfoglalva ablakja mellett ült, de a munka mindjárt-mindjárt kiesett kezéből, s kis fejecskéje mintegy hallgatózva fordult az utca felé.

Az öreg Elsbeth bedugta fejét az ajtón.

Gyönyörü őszi napunk van, Bertám; - szólt az öreg cseléd - vegye kalapját, kendőjét, s menjünk kissé sétálni, ki a szabadba.

Már pár hét óta oly halvány, mint a hold, szabad levegőre s mozgásra van szüksége.

- Nincs semmi bajom Elsbeth - szólt a leányka kissé békétlenül - és sokkal jobban szeretek hon maradni.

- Hm! hiszen ezelőtt mindig vágyott sétákra, s ugy örült, mint a gyermek, ha kimentünk a szabadba; - jegyzé meg Elsbeth.

- Oh! ezelőtt! - felelt Berta halk sohajjal - ezelőtt gyermek voltam de - -

- De most talán nem az többé? kérdezte Elsbeth nevetve - mióta nőtt oly nagyot Bertám? hiszen tizenöt éves korában még csak gyermek az ember, akár mit is mondjon.

- Mióta Konrád elment igen öregnek érzem magamat - felelt Berta komolyan, és - -

A szó megrekedt torkán, mert künn sebes lódobogás hangzott, aztán valami csörgés - és mikor Berta kinézett az ablakon, a deli huszárkapitány mozdulat nélkül a földön hevert, lova pedig szabadon állt, mig a lovász gyorsan feléje lovagolt.

- Jézus! - kiáltott föl Berta, fölugorván, s Elsbeththel együtt az ajtó felé rohant.

Midőn kiértek az utcára a lovász már leszállt lováról, melynek kantárát ugy, mint a százados lováét, egy paraszt fiú tartotta, s gazdája mellett térdelt, ügyekezvén ezt, ki semmi életjelt nem adott, a földről fölemelni.

Midőn Bertát és az öreg szolgálót megpillantotta, feléjük fordult.

- Az istenért egy kis vizet, - szólt a fiu rémülten - talán magához tér a százados ur, ha vizzel fecskendezzük be arcát.

Berta hirtelen visszafordult, s pár másodperc mulva egy pohár hideg vizzel kezében állt ismét a sebesült mellett, s ennek arcát fecskendezte.

Nem sokára a százados kinyitotta szemeit, s föl akart kelni fekvő helyzetéből, hanem vissza-esett, mintha ereje elhagyná s behunyta ujra szemeit.

- Nem vihetnők be a házba? - kérdezte a lovász.

- Az emberek kezdenek itt összegyülni.

- Csak tessék; - felelt az öreg Elsbeth - isten mentsen, hogy beteg előtt bezárnánk ajtónkat.

A lovász, pár tátongó suhanc segedelmével bevitte a századost Bertának szerény hajlékába, s ott ama szobában, hol a leány dolgozni szokott, keskeny fekete lószőr szövettel bevont pamlagra fektette.

Alig távozott el a két suhanc, s a beteg magához kezdett térni, s pillanatról pillanatra jobban érezte magát.

Elsbeth a pincéből egy serleg bort hozott föl, melyet betegség esetére tartott ott, s töltött a századosnak pár pohárkával.

Ez nem sokára elhagyta a pamlagot, lovászát haza küldötte a lovakkal, s azt parancsolta neki, jöjjön tüstént utána a bricskával, mert még nem érzi magát elég jól arra, hogy lovagolhasson.

A lovász, ugy látszott legalább, időt hagyott magának, mert jó három óra telt el, mig végre a szekér megállt a ház előtt.

Hogy Thein százados használni tudta e három órát, abba nem fog senki kétkedni; s midőn végre elhagyta a házat, hálálkodva és bókolva, az együgyü kis leány szivét elvitte magával, s más értelemben a becsületes, de tudatlan öreg szolgálóét is, kinek bucsuzás közben egy csillogó uj aranyat nyomott kezébe.

Jósika Júlia

Konrád

VI.

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Jósika Júlia

Konrád

VI.