Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ábrahám Ernő
Csillagok a Tiszában
Keletkezés ideje
1914
Fejezet
32
Bekezdés
2324
Mondat
5504
Szó
49430
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
A vörös
Egy barátom beszélte el ezt a történetet.
*
Hamburgban volt.
Szomoru idők jártak rám.
Dacoltam hozzámtartozóimmal s ha pénzt küld-tek utánam, nem vettem át.
Eleinte ment a dolog szépen.
Ha szükösen is, de megéltem cim-irásból.
Csak egyszer bicsaklott meg ez a kereset egy pár hétre s választanom kellett: vagy sürgönyzök haza pénzért, vagy - testi munkát vállalok.
Jó erős szervezetem s büszke természetem volt.
Pár napig vivódtam magammal, azután összeszorítottam a fogam s mentem a munkaközvetítőbe.
Éjjeli munkát kaptam.
Kirakodást a halászhajókból.
A munka csak este nyolc órakor kezdő-dött, de én már hat órakor a halcsarnok előtt ácsorogtam.
Hüvös őszi este volt s a sürün eresz-kedő köd csaknem egészen megbénította a kikötő forgalmát.
Mindössze néhány propeller és vontató gőzös volt szolgálatban a terjengő ködben is.
Szinte másodpercenként tülköltek.
Bőgve, fenyegetőzve, riogva, rémüldözve felelgettek egymásnak a szirénák s még titkosabbá, még komorabbá tették a ködöt.
Mintha csak valami roppant , rejtőzködő rém hördült volna fel a mélyében a legváratlanabb helyekről.
Semmiféle fény nem tudott áttörni a sötétségen.
Néha egészen a közelemben huzott el egy-egy gőzös .
Azoknak a lámpái fulladozva birkóztak a sötétséggel, de csak rövid ideig tudtak valami homályos, elmosódó fényt festeni belé; addig egy-két pillanatra megtetszett a gőzös teste, körvonal nélkül, alaktalanul, mint valami lassan elhuzó hatalmas árnyék, azután megint csak az áthatlan, felhőző köd maradt meg s a hajó-kürtök rémes bugása.
Egy nagy sötét mélység volt a kikötő, tele a kürtök és szirénák rémületével.
A hideg köd átjárta minden tagomat, lassan-lassan ráült a lelkemre s nyomta , fojtogatta.
Az egyik sziréna egyre közelebb-közelebb bugott hozzám, egy kis lámpának a fénye erőre kapott s egy vontató gőzös, utána egy vitorlás hajó bontakozott ki a ködből.
A halcsarnok előtt eloldozták egymástól a két hajót, a vitorlást parthoz kötötték, a gőzös pedig tülkölt, elfordult s pár pillanat alatt megint beleveszett a sötétségbe .
Lámpájának foltja még rémlett egy kis ideig, azután elmosódott az is s csak szirénájának távolodó, fel-felsiró bugását hallottuk.
Mint valami ellenséget, úgy bámultam a kikötött hajót.
Szerettem volna kitalálni a titkát.
De az csak hallgatott.
Vitorlái behuzva .
Fedélzetének csapó-ajtói zárva.
Árbocfái szomoruan, fázva meredtek a ködbe.
Két lámpása alig pislogott.
- Vajjon merre járt s meddig volt a tengeren? - tépelődtem.
Két ember volt a hajóval.
Mogorván, rosszkedvüen szálltak partra, félrehuzták a halcsarnok nagy tolókapuit s rakosgatták az üres ládákat.
Lassanként megjöttek a munkások is s készü-lődtek a rakodáshoz.
- Soká kezdjük a rakodást? - kérdeztem az egyiktől.
Bizalmatlanul nézett rám.
- Te is rakodni akarsz?
- Rakodni.
Láttam, hogy a ruhám szemet szurt neki.
- Te talán még sose dolgoztál? - kérdezte.
Nem szerettem, hogy faggatott.
Elpirultam.
Kurtán feleltem:
- Nem.
- Üm! - mondta.
- Azért nincs hát másik ruhád.
Ezért kár.
Ha lesz pénzed, vegyél vászonruhát.
Ilyet e, kapsz olcsón.
Éreztem, hogy igaza van.
Nagyon is kirítt a ruhám a munkások piszkos, foltos ruhái közül.
Rendes munkás-ruhában olyan lettem volna, mint ők.
De így szégyeltem magamat.
Úgy éreztem magamat, mint valami tolvaj.
Mintha csak betolakodtam volna közibük.
- Ej, milyen utálatos csalás ez, - gondoltam.
- Ezek a munkások itt dolgoznak nap-nap után, évszámra, meg vannak elégedve, itt van a családjuk, a tűzhelyük, megállapodott helyük van a világban, hivatásuk, amit betöltenek s nincsen a szivükben semmi titok .
Csak dolgozni akar-nak, semmi mást.
Egyetlen gondjuk, hogy ne fogyjanak ki a munkából .
Én pedig bele se fogtam a munkába s máris azon jár az eszem, hogy mikor szabadulhatok meg tőle?
Hiszen hacsak husz márkám volna, biztos, hogy várnám tovább a szerencsét, mig tart a husz márká¬ból.
Ezeknek csak azon jár az eszök, hogy minél lelkiismeretesebben végezzék a rakodást, én pedig dühös vagyok, amiért dolgoznom kell s nagy vállalatokról , gazdagságról álmodozom.
Nekik az élet ez a munka.
Nékem egy kényszerü, keserves kisegítő alkalom.
Semmiféle közösséget nem éreztem velük.
Egyedül voltam köztük árva s irigyen néztem , milyen bizalmasan beszélgetnek egymással.
- Jelentkeztél már? - kérdezte egyikük.
Jelentkeztem s elkezdtük a rakodást.
Négy ember lemászott a hajó fenekébe s rakta a halat kosarakba.
A két csapó-ajtó felett a két magos árboc közé huzott kötélen két csiga volt, azokba kötelet huztunk.
A parton a kötél a benzinmotor hengerére csavarodott.
A gépész hol megindította a motort, hol elállította, a kötél pedig huzta fel a hajó gyomrából a hallal telt kosarakat, az üreseket pedig eresztette vissza.
Én a kosarakat hordtam.
Egy nyaklófa végén egyszerre kettőt.
Egy-egy kosárban hatvan-hetven font hal volt s így egyszerre hatvan kiló halat vittem.
- Hány mázsa halunk van? - kérdezte az egyik munkás.
- Van vagy ezer - felelte a felügyelő.
Szerettem volna tudni, sok-é ez, vagy kevés, de resteltem kérdezni.
Eleinte könnyen ment a munka.
Még kedvem is telt benne, hogy megfeszítsem az izmaimat , mikor egy-egy kicsit nehezebb volt a kosár.
De egy fél óra se mult el, kezdtem fáradni .
Izzadtam.
A hátam fájt, hogy görbén kellett tartanom a teher alatt.
S fájt akkor is , mikor ki-egyenesedhettem.
Mintha csak összetörtek volna.
A nyakam meredezett, a derekam elernyedt.
S lelkileg még jobban szenvedtem.
Mikor munkára jelentkeztem, azt hittem , nyugodtságot, önérzetet fog adni a munka.
A küzdés, a törhetetlenség tudatát az élettel szemben.
S munka-közben mindebből semmit se éreztem.
Csak rettenetes dühöt és gyülöletet, hogy dolgoznom kell.
Napszámos munkát végeznem.
Hordanom a halat, csak azért, hogy az én testi erőmet és verejtékemet is felhasználja gazdagodásához egy vállalkozó, akit én sohse láttam, akinek még a nevét se tudom.
Keserüség volt látnom a felügyelőt, engedelmeskednem néki s éreznem, hogy ő többet számít, mint én.
Hogy annyi se vagyok, mint a többi napszámos.
Mert azok értették a dolgukat, de én először csináltam és sokszor szinte hátráltattam őket.
S azok hozzászokottságukban fel se vették az egész rakodást, én meg mozdulni is alig tudtam.
Néha azt hittem, mindjárt ledobbanok .
De csak összeszedtem magam s dolgoztam tovább.
Fogal-mam se volt róla, mióta rakodunk már?
Nem lepett volna meg az sem, ha valaki azt mondta volna egy hét óta, az sem, ha azt, hogy egy órája.
Néha-néha, mig vártam, hogy a csiga felhuzza a kosarakat , lebámultam a hajó fenekébe.
Két sor farekeszt láttam ott tele hallal.
Úgy gyülöltem azt a sok élettelen halat, amint ott hevertek tehetetlenül, nagy tömegben s meg-töltötték nehéz, nyers szagukkal a levegőt.
Végre megpihenhettünk.
A hajó fedélzetén hevertem le egy csomó kötélre.
De akárhogy helyeztem is el a lábam, a kezem, sehogy se volt jó.
Csak hánykolódtam, mert annyira fáradt voltam, hogy pihenni se tudtam.
Az ingem csupa viz volt az izzadtságtól s hozzám tapadt.
Én meg csak fáztam a ködben, az éjszakában.
És nem lehetett aludnom.
Nem lehetett hazamen-nem.
Kiszáradt a torkom a dühtől, a tehetetlenségtől.
Nem törődtem már semmivel, senkivel.
Csak magamtól szégyeltem magamat.
Úgy éreztem, hogy megvertek s gyáván türtem.
Hogy kérdeztek és hazudtam.
- Ej, - gondoltam, - szégyeltem én ezt a munkát már akkor, mikor hozzáfogtunk.
Hisz az éjsza-kának és a ködnek is azért örültem, hogy beléjük takarózhassam.
Azután folytattuk a rakodást.
Azt hittem, sohse lesz vége.
Vége lett mégis és kezdtük osztályozni a halakat.
Elmagyarázták, melyik a scholle, melyik a makrella s a többi s hogy minden ládában egyforma fajtáju és nagyságu halnak kell lennie.
Mindegyik napszámosnak volt válogatója.
Egy fanyélre kovácsolt vashorog.
Nagyszerüen tudtak vele bánni.
Bele-akasztották a horgot egy-egy hal kopoltyujába s a másik pillanatban már a megfelelő ládában volt a hal.
Oda se néztek jóformán.
Se a halra, se a ládára.
S mégis egyszer el nem vétették.
Nékem nem volt válogatóm.
- Holnapra vegyél - rendelte a felügyelő, avval egyelőre rendben volt a dolog.
Válogató helyett a kezemet használtam.
Most még jobban kellett görnyedeznem.
Néha szinte vártam , hogy eltörik a hátam.
A rengeteg nyálkás, pikkelyes, nyers haltest pedig egészen elvásolta a tenyeremet.
Apróra tört jég közül szedtem ki a halat s mégse fázott a kezem .
Csak égett rettenetesen.
Az ujjaim pedig görcsösre gémberedtek a sok hajlogatástól.
Ha valaki csak egy kicsit erősebben megszorította volna a kezem, kiserkent volna belőle a vér.
Egyik láda telt meg a másik után s mindig számítgattam, vajjon mennyi van még?
Lehetett ezerötszáz ládával, mire készen lettünk.
Rettenetes csüggedés vett rajtam erőt.
- Hogy fogom ezt birni holnap? - gondoltam.
- Pedig kell!
Kell, mert éhen nem halhatok.
Szorosan egymáshoz simulva hevertek a hallal telt tetejetlen ládák.
Néztem a halakat.
- Utálatos, nyomorult dögök! járt az eszemben.
De elszégyeltem magam:
- Ej, hát tehetnek ők róla? - s az volt a legrosszabb, hogy nem tudtam, kire haragudjak?
Még nem voltunk egészen készen.
Még két kosár rák került ki a hajó fenekéből.
Jég közt hozta két munkás a humárokat és tengeri pókokat.
Szegényeknek a kin szivárványos habot verejtékezett a szájuk köré.
S legrettenetesebbnek azt éreztem, hogy némán, hangtalanul szenvedtek.
Csak a lábukat, ollójukat és bajuszukat mozgatták tehetetlen vergődésükben.
Összefacsarodott a szivem s szerettem volna sirni.
A munkások pedig nem törődtek se a rákok¬kal, se velem.
Egykedvüen beszélgettek, tettek-vettek.
S megint érzem, hogy én vagyok a gyengébb s szerettem volna őket szeges korbáccsal verni , kinozni.
Egy egész világot érez¬tem tátongani köztük és köztem.
A ládák végén két óriási tok hevert.
Mindakettő megvolt három lépésnyi.
Éltek.
Mikor, ki hozta oda, nem láttam.
Csak ott voltak s fuldokoltak.
- Jobb volna, ha megölnék őket, minthogy itt kinozzák... - gondoltam.
Az egyik munkás nagy fakalapácsot vett a kezébe.
Széles, magas, vállas ember volt, de inkább petyhüdt, mint izmos.
Kabát nem volt rajta, csak egy piszkos, izzadt ing.
Az is gombolatlan s láttam alatta szőrös, gubancos mellét s lomha vörös nyakát.
Feje is nagy , husos fej volt, de a szeme, füle, szája minden kicsi volt rajta s csak zsirosabbá , teltebbé tette széles, pufók arcát.
Vigyorgott, azt hiszem, ez volt a rendes kifejezés az arcán s rövid, ritka piros szőke haja s át-tetsző rózsaszinü bőre csak még ellenszenvesebbé tette.
Arca után itélve teljesen műveletlen, az ösztön embere lehetett , falánk, iszákos, gonosz és kegyetlen.
A kalapácsnak hengeres ütője lehetett akkora, mint egy embernek a feje s bőven meg volt vasalva abronccsal és pántokkal.
- Na most! - mondta a vörös jókedvüen.
Még jobban elvigyorodott s oda állt a két tok mellé.
Fejtől.
Pár pillanatig élvezettel nézte őket, azután mindakét kezével fogva a kalapács hosszú nyelének a végét, a feje fölé emelte azt s a következő pillanatban teljes erővel főbe vágta az egyik tokot.
A rettenetes ütésre a hal hirtelen rándulással egy méternyi magasra vetette magát , azután visszahullott a kőre s tehetetlenül vergődött pár pillanatig.
- Mi az, pajtáskám? - vigyorgott a vörös.
- Nem tetszik?
Vagy még több is kell?
- Megint felemelte a kalapácsot s megint levágott vele.
Most már alig pár centiméternyire vetette magát fel a hal.
A vörös megint röhögött s még egyszer a fejére vágott.
Most már meg se mozdult a tok.
A vörös pedig kést fogott s beleszurta a farka végébe, hogy kifolyhasson a vére.
Iszonyodva néztem a holtra kinzott szegény óriás halat.
Úgy feküdt ott a kövön, a vér-tócsában, mintha vérpadon hevert volna.
A vörös észrevette irtózatomat s gonoszul megvillant a szeme.
Kezembe nyomta a kalapácsot:
- Nesze na, evvel meg végezz te! - s kegyetlenül, röhögve mutatott a másik halra.
Borzadva fogtam két kézre a kalapácsot.
Vissza nem adhattam.
- Hiszen halálra gunyolnának - villant meg az eszemben.
Ütnöm kellett.
S ütöttem.
Teljes erővel, hogy annál kevesebbet szenvedjen a szegény állat.
Lezuhant a nehéz kalapács s a következő pillanatban éreztem a nyelén keresztül a hal hirtelen rándulását.
Átnyilalt minden tagomon.
Rettenetes szánalmat és tehetetlenséget éreztem.
Rázott a hideg , fáztam.
A vörös pedig csak állott ott s vigyorgott.
- Nagyobbat!
Nem tudsz?
Ez meg se kottyant néki.
Borzasztó düh támadt bennem.
Magam iránt.
Máig se értem, hogy keletkezhetett bennem az a hirtelen kedélyváltozás.
- Gyáva vagyok én?
- Gondoltam.
Hisz akkor elpusztulok!
Lám, a vörös meg a többi még mulat rajta.
Ők az erősek.
Mert ők a keményszivüek.
Övék az élet.
Mert ők tudnak ütni...
Egyre jobban feltámadt bennem a dac.
- Szenvedek én is...
Szenvedjen más is!
Mit törődöm vele?
Erős akarok lenni!
Acélos , kemény szivü!
Felemeltem a kalapácsot s dühösen, kegyetlenül vágtam le vele a tokra.
Csak úgy zuhant kemény, csontos fejére a nehéz, vasalt fa.
- Ez már jobb volt! - nevetett a vörös.
- Úgy látom, még viheted valamire.
Még egyszer fejbe vágtam a tokot s a farkába szurtam a késemet.
Akkorra elmult belőlem a dac s megint szenvedtem a szánalom, a kétségbeesés miatt.
- Sose lesz bennem annyi keménység, - gondoltam, - amennyi az élethez kell.
- Csüggedten, tehetetlenül néztem a halat.
Mozdulatlanul, élettelenül hevert a kövön .
Ösztönszerüen rátettem az egyik lábamat.
A tok az érintésre megvonaglott.
Csak egy reflex vonaglás volt.
De nékem az akkor nem jutott eszembe.
A váratlan mozdulatra megdermedve kaptam el a lábamat.
- Gyáva vagyok mégis - gondoltam.
- Pedig csak azért is!
Akarom: kell! - s ráléptem megint azzal a gondolattal, hogy akárhogy összeránduljon is a hal, meg se rezdülök.
De most meg se mocczant.
Kezdett reggeledni.
Épen csakhogy derengett egy kicsit a nagy ködben s nagyon elkeltek a villamos lámpák továbbra is.
Árnyékok gyanánt mozogtunk a félhomályban.
Lassan-lassan gyülekeztek a kereskedők s kezdődött az árverelés.
Elkeseredetten néztem a kereskedőket.
- Néktek jó - gondoltam.
- Ti kialudtátok magatokat s jó meleg kabátban vagytok.
Én pedig virrasztottam, fáztam, kinlódtam egész éjszaka!
S még idegenebbeknek éreztem őket, mint amilyenek voltak, egyszerüen azért, mert ők nappal éltek, éjjel aludtak, én pedig éjjeli emberré lettem.
S mintha az éjszakával együtt egy egész más világba költöztem volna.
- Minden az övék - gyötrődtem.
A napfény, a gazdagság.
Az enyém pedig a keserves, nehéz , hideg éjszaka és a köd...
- Vajjon meddig tart ez? - gondoltam s nem tudtam rá felelni.
Következő éjszaka valamivel könnyebben ment a munka.
Eleinte ugyan még meredtebb voltam , de azután kiengedtek a tagjaim.
Szinte meglepődtem, mikor készen voltunk.
- Már? - csudálkoztam magamban, pedig még tovább kellett dolgoznunk, mint előtte való nap.
S azután csak egy gondolatom volt.
Öt nagy tokunk volt.
- Én ugyan meg nem ölöm egyiket se!
- Tettem fel magamban.
S igyekeztem félre huzódni .
Megint a vörös állott neki a kalapáccsal.
Leritt az arcáról az állatias öröm, hogy üthet, gyilkolhat.
Én eleinte megint mondhatatlan szánalmat éreztem, de lassan-lassan ujra erőt vett rajtam a dac, a "csak azért is "!
Már két tokkal végzett a vörös.
Összeszorítottam a fogam s elébe állottam.
- Add ide, had üssek én is - kértem tőle a kalapácsot.
- Eredj! - vetette dühösen.
- Nem játék ez!
Azzal ügyet se vetve rám, felemelte a kalapácsot s leütött a harmadik tokra is.
Mikor végzett vele, megint kértem:
- Add ide na!
Hadd tanulom meg én is!
- Mit akarsz te itt? - kiáltotta dühösen.
Pár pillanatig nézett rám, ellenségesen , gonoszul, azután megvetően elém lökte a kalapácsot.
- Üssed hát, na!
Csak aztán el ne pityeredj!
Én pedig számba se vettem a sértést.
Csak fogtam a kalapácsot s ütöttem elszántan , dühösen, szinte élvezettel.
Mikor megöltem az utolsó két tokot is, szinte sajnáltam , hogy nincs még legalább vagy egy tucat.
- Mégis megkeményedik a szivem!
Mégis! - ujjongtam.
Másnap már kora délután elindultam a kikötőbe.
Az egyik kis parti korcsmából valaki utánam kiáltott.
- Te!
Hova mégysz még ilyen korán, te!
A vörös volt.
- Gyere be, igyál egy kis wiskyt - vigyorgott.
Bementem.
Pedig utáltam a vöröset.
De valami huzott be.
Rendeltem én is wiskyt szódával s beszélgettünk.
A vörös egy kicsit ittas volt.
Köröskörül véres volt a szeme karikája s a bőre, ha lehetett, még áttetszőbb, rózsaszinübb volt, mint rendesen.
Szemének a fénye egészen megtört.
Csupa kegyetlenség, gonoszság, vigyorgás volt az arca.
- Te, - mondta, - szeretsz te pofozkodni?
- Nem szoktam...
- Én ma is pofonvágtam valakit - mondta s elröhögte magát.
- Ha tudnád, milyen nagyszerü volt! - magyarázta.
- Jöttem a Fuhlentwietén s szembe jött velem egy tizenkétéves fiu.
Senki más.
Csak ő.
Uri fiu volt.
Gyanutlanul, gondtalanul jött.
Én pedig csak néztem fél szemmel s mikor mellém ért, puff, pofon vágtam, hogy csak úgy porzott!
Te, ha láttad volna!
Hogy szorult egy pillanatra ökölbe a keze!
Hogy villogott a szemében a düh.
Mert nem sirt!
A legtöbb sir.
Én tudom, mert már sokat pofon vágtam.
Majd mind bőg.
De ez nem bőgött, csak bámult rám értetlenül, könny gyült a szemébe tehetet-lenségében s alig birt magával.
Te!
Ha az egyszer tehetné, biztosan megölne!
S vigyorgott részegen, kárörvendezően.
- De hát mért vágtad pofon? - kérdeztem s háborgott a lelkem.
- Csak úgy!
Élvezetből! - röhögött.
Mondhatatlan gyülölséget éreztem iránta.
Szerettem volna arcul verni az öklömmel.
- Tudsz te irni, olvasni? - kérdeztem.
- Hogyne tudnék!
Azt hiszed, csak te tudsz? - felelte megsértődve.
De én nem törődtem vele.
- Mit szoktál olvasni?
- Mit?
Hát ami érdekes.
A Nick Cartert.
Amiben rablás van, meg gyilkosság.
A többi unalmas...
Kis ideig hallgattunk mind a ketten.
Azután a vörös kezdte:
- Te, hanem nagyszerü egy legény lehet az a Nick Carter! - mondta.
Nem feleltem.
- Azért én mégis kifognék rajta.
Csak velem lenne egyszer dolga! - szőtte tovább a gondo-latait.
De nékem más járt az eszemben.
- Tudnál te gyilkolni? - kérdeztem.
Egy pillanatig elcsodálkozott.
Azután őszintén felelt.
- Hogyne tudnék!
Ujjé!
- Szeretnél?
- Ha rákerülne a sor...
- De az ember nem annyi ám, mint egy tok!
- Mért?
A tok még szivósabb.
Annak kemény a koponyája, hát nagyobb ütés kell néki , magyarázta.
De mért kérdezel te ilyet?
- Csak úgy kérdeztem...
Fürkészve, gyanakodva nézett rám.
- Tán te nem tudnál ölni? - kérdezte.
- Nem tudom...
Lehet... feleltem s igazán nem voltam tisztában magammal.
- Dehogy is nem tudnál!
Tudnál te is, épen úgy mint más!
Láttam én, hogy villogott a szemed, mikor levágtál a tokra.
De milyen dühös voltál!
Ereztem, hogy igaza van a vörösnek.
Éreztem, hogy az utolsó két éjszaka egészen feldulta a lelkemet.
A vörös pedig csak ült velem szemben s vigyorgott szemtelenül, buta gonoszsággal.
Kezdett bennem megint feltámadni a dac, az elszántság, a kegyetlenség.
Gyülölködve, utálattal néztem a vörösre.
- Igen, most tudnék gyilkolni! - gondoltam.
- Most meg tudnám ölni ezt a vörös majmot !
Csak a kalapács lenne itt s ne látná senki...
Megmagyarázhatatlan nyugtalanság vett rajtam erőt.
Izzadni kezdtem.
Összeszorult a szivem.
- Csak legalább egy tokot ölhetnék meg!
De most rögtön! - járt az eszemben.
- Hogy kitölthetném valakin az elkeseredésemet!
Fizettünk s mentünk megint dolgozni egész éjszaka.
Egyre izgatottabb lettem.
Folyton csak a vöröset néztem.
- Milyen utálatos! - járt az eszemben.
Milyen undok!
Hogy röhög!
Hej, ha megölhetném!
De úgy, hogy elébb megkinozná az ember!
Alig vártam a reggelt.
Ingerülten, kegyetlenül álltam a tokok elé s örültem, hogy üthettem őket.
A kést is markolatig döftem beléjük.
Ameddig csak ment.
Mikor kitöltöttem a dühömet, rettenetes félelem vett rajtam erőt.
Öntudatra jutottam.
- De hát mi ez? - tépelődtem.
- Örülök én a mások szenvedésének?
Hát kihalt belőlem minden jobb érzés?
Hát annyit tett három éjszaka?
Hisz itt még gyilkos lesz belőlem !
Ezek közt az emberek közt...
Mi van én velem?
Egyszerre tisztában voltam, milyen veszedelem vár rám ebben a durva környezetben.
Egész nap küzdöttem magammal.
S eljött az este.
- Mégis muszáj dolgoznom, - gondoltam.
- Enni csak kell!
- Be akartam állni megint a munkába.
És akkor láttam jönni a vöröset.
Egy kicsit késve jött.
Mikor láttam, egyszerre eszembe jutott minden.
A gyerek, akit felpofozott, az állati öröm az arcán, mikor üthette a halakat.
De ő nem sejtett semmit .
Csak vigyorgott bután, állatiasan.
Utálatos volt, undok volt.
Olyan volt, mint egy rózsaszinü puhány.
Le nem tudtam venni róla a szemem.
Szerettem volna rárohanni.
- Ha agyonüthetném!
Ha megkinozhatnám! - járt az eszemben.
S úgy éreztem, hogy meg kell ölnöm.
Kiméletlenül, kegyetlenül.
Azután megborzadtam s felocsudtam.
Rémület vett rajtam erőt.
Nem volt már csak egy gondolatom:
- Ennek véget kell vetnem, mig gyilkossá nem leszek...
Jelentkeztem a tisztviselőnél, hogy fizessen ki, mert abbahagyom a munkát s nem dolgozom tovább a csarnokban.
Azután Berlinbe kerültem...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE