Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Aszlányi Károly
Özöngáz
Keletkezés ideje
1936
Fejezet
6
Bekezdés
1553
Mondat
4433
Szó
46074
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
magas
ÖTÖDIK RÉSZ A BÉKE
Quimpolle Manor.
Lord Quimpolle a háború után két hónappal, érelmeszesedés következtében elhalálozott.
Fia örökölte a rangot, címet és Quimpolle Manort, a háromszáz holdas essexi birtokot, 70 szobás kastéllyal.
A jelenlegi Lord Quimpolle statisztikus, felesége orvosnő.
A Manorból üdülőhely lett, válogatott közönség látogatja, heti két fontsterling a lakás és panzió.
Természetes, hogy alig várom, visszahajózhassunk Amerikába.
Feleségem azonban szeptember 1-én egészséges fiúgyermeknek adott életet, aki a keresztségben Bonaventura és Jack neveket kapta.
Jelenleg Quimpolle Manorban várjuk, hogy feleségem - aki nem "bírja a kórházszagot" - testben és lélekben megerősödjék a tengeri útra.
A Manor életében is megnyilvánul az a tendencia, amely az utóbbi - a háborúutáni - Európa életmódjára olyan jellemző.
Általános menekülés a technika vívmányai, a gépies kényelem és egyszerűség elől.
A gazdag emberek hatpár kerekű, lehetőleg hattyú-alakzatú hintókon járnak.
Az újonnan épült házak alacsonyak és tele vannak szeszélyes vonalakkal és virágdíszekkel.
Európa megritkult lakóssága tizenegy államban állította vissza a királyságot.
Szabadtéri színpadokon füzértáncokat mutatnak be társaságbeli hölgyek, jótékonycélra.
Itt, a Manorban, legtöbbnyire az istállókból hozzuk fel magunknak a frissen fejt tejet.
Rádiókészülék nincs; pávák vannak.
A vendégek közt három királyi herceg van; kettő iparművész, egynek idegsokkja van .
Az ezüst ősz csendesen úszik a dombos tájon.
Sir Arthur Quimpolle a Második Európai Háború eredményeit gyűjti össze; statisztikai kimutatást készít az Állami Könyvtár megbízásából.
Különösen érdekesek a gazdasági megállapításai, arra vonatkozólag, hogy a lakósság megritkulása nem gazdasági fellendülést, hanem általános elszegényedést hozott.
Már Norman Angell - aki számomra mindig elsőszámú tekintély marad e téren, amint a múló idő egyre jobban igazolja őt - azt mondta : " Aki úgy képzeli, hogy valamely állam mindig eladhat, anélkül, hogy venne, az feltalálta a gazdasági perpetuum mobilet."
Lord Quimpolle szerint nem a gyarmatok elvesztése okozza az életstandard lecsökkenését Angliában és a kontinensen.
" Ha csupán házakat vesztettünk volna a háborúban" írja igen szellemesen "akkor megindulna az építkezés és volna pénz.
De mi embereket vesztettünk és a rommá lőtt házak felépítésére nincsen szükség.
Pénzre sincs szükség és amire nincs szűkség , az nincs is, természetesen."
Az essexi csöndes napok nagyrészét együtt töltöttük.
Elmondtam neki, hogyan menekültünk meg a belga frontról, hogyan jutottunk keresztül a svájci völgyeken és hogyan éltük át Genf bombázását.
Akkor éjjel a lakosság egy része fellázadt .
Rengeteg diplomatát és újságírót lőttek agyon, vagy akasztottak fel, közvetlenül a légitámadás előtt.
És csak napok multán találtam meg feleségemet, aki a gázmentes autóban menekült át a határon, miután apja kényszerítette erre, Istennek hála.
És megtudtam Quimpolletól, hogy a nagy háború konkrét eredményei a következők:
Európa 475 millió háborúelőtti lakósságából megmaradt 307.5 millió.
A veszteség 71%-a a nagyvárosok lakóiból adódik.
A többi járványok, frontharcok és helyi forradalmak áldozata.
Nagybritannia 242.700 négyzetkilóméternyi területéből maradt 167.500 négyzet km.
A dominiumok elszakadtak, Ujfundland kivételével.
A gyarmatokról önként mondott le Anglia.
Hét európai királyság köztársasággá, tizenegy köztársaság pedig királysággá alakult át.
Kelet- és Középeurópa négy államából május 5.-én megalakultak az Európai Egyesült Államok, de pontosan kilenc nappal később, politikai egyenetlenségek miatt felbomlott ez a szövetség.
Június 8.-án tartották meg a Kölni Kongresszust, igen nagy pompával.
Ezen dr. Mauer Gottfried, Svájc új elnöke, feladatul tűzte ki olyan nemzetközi szervezet megalakítását, amely hivatva lenne megakadályozni a vérengzést; amely tekintélyével oda hatna, hogy az egyes államok közt felmerülő vitás kérdések békés úton és éppen a keresett szervezet tekintélyének súlyával oldassanak meg; amely szervezet valamely semleges államban székelne s minden európai állam képviselőket küldene az üléseire.
Több, mint négy órás vita után elvben megállapodtak a kiküldöttek.
Sir Geoffroy Mitchel-Baudelar, az angol kiküldött javaslatát fogadták el, amely szerint a nemzetközi szervezet Stockholmban székeljen és a "League of Nations ", azaz Népszövetség nevet viselje.
A lakósság nem ünnepelte viharosan a Népszövetség megalakulását, egyszerűen azért nem, mert a lakósság képtelen volt bármit viharosan ünnepelni.
Rengeteg rokkant , hülye, reszketeg és dadogó ember járt-kelt a kontinensen.
Anglia volt az, amely leghamarabb állott talpra; legalábbis a klubélet visszatért klasszikus kerékvágásába.
Ifjabb Millard már csaknem egy hónapos volt és nagyfokú testi és szellemi fejlődésről tett tanuságot.
Katalin boldog volt és egy csendes óceáni szigetre akart költözni a gyerekkel.
Lady Ursula, a háziasszony, gyermekorvos volt és így igazán nyugodtan élhetünk, ami azokat a veszélyeket illeti, amelyek kívülről jönnek.
V. Cézár.
Quimpolle Manor az Úr 1953. esztendejében, Anglia Essex grófságában, Alsó Leytontól északkeletre terült el; dús, nyirkos rétek és sok nagy fa között , amelynek fehér törzse és vörhenyes lombja volt.
Ottlétünk hetedik napján Arthur Quimpolle meglepetősen izgatottnak látszott, ami nem csak azért volt szokatlan, mert arisztokrata, hanem mert statisztikus...
Két új inast fogadtak fel s egy diadalkaput emeltek az északi bejárat elé.
Engem cseppet sem érdekelt, hogy kit várnak; mert azt vártam már csak, hogy Katalin teljes mértékben rendbe jőjjön...
De azt se hittem, hogy Európában, amely földrész olyan lassan tér magához, mint a lábbadozó, aki nem a k a r meggyógyulni : akadjon még ember, a k i é r t és akadjon ember, a k i diadalkaput emel.
Délben részt vettem a közös löncsön, míg Katalin a szobájában ebédelt, Jack B. Millard társaságában, aki éppen harminchárom napos volt ekkor.
A közös étkezés alkalmával azután kiderült, hogy a Quimpolle-kastélynak királyi vendége lesz.
Sir Arthur azt mondta:
- A Londonban tartózkodó V. Cézár, Lavandola törvényes királya, ma este érkezett kiséretével.
Elgondolkodtam.
- Sir - szóltam közbe - amikor utoljára Lavandola fővárosában jártam, I. Lorenzo uralkodott, akit személyesen ismertem és tiszteltem.
Ő azonban a cári és nem a királyi címet viselte.
- Ugy van, Mr. Millard - felelt Quimpolle lord, az asztalnál ülők feszült figyelme közben.
- Amint azonban azt az Európai Trónöröklés Rendje című évkönyv LXXII. kötetének 9. fejezetéből megtudhatja, Lorenzo hősi halált halt országa védelmében és utóda a lavandol trónon unokaöccse, V. Cézár lett, aki azonban a lavandol alkotmány értelmében csupán a királyi cím és korona használatára jogosult.
A lavandol alkotmány csak királyt ismer; Lorenzo, aki újra megteremtette az önálló Lavandolát, az országgyűléstől saját személye részére kapta a cári címet .
Parancsoljon a szalonnából.
- Köszönöm, Sir Arthur.
Gratulálok önnek a magam és feleségem nevében, új lakójához.
Ez nagy reklám lesz önnek.
- Kétségtelen, ha nem vigyázok!
De, Mr. Millard, én nem akarok reklámot.
Én azt akarom, hogy a vendégeim jól érezzék magukat itt.
A király meg akarja őrízni inkognitóját.
Előzőleg a Thames túlsó oldalán, Kent grófságban, egy Marylebone-beli vaskereskedő úgynevezett kastélyában lakott, azonban nem hagytak békét neki a kiváncsiak.
- De én azt olvastam a Timesben - szólt közbe egy Mrs. Newport - hogy azért jött el Cray-ből, mert nem tudta fizetni a házbért.
Quimpolle homlokráncolva nézett a kotnyeles ifjú hölgyre:
- Őfelsége szegény - mondta hűvösen - ez nem titok.
Mi is szegények vagyunk, mi, a Quimpolleok.
Érdekeltségeink voltak Kanadában; ezek elvesztek.
A megváltozott viszonyok folytán lecsökkent ezen birtokunk hozama is.
Őfelsége elvesztette az országát.
Szegény kis Mrs. Newporton meglátszott, hogy nagyon szégyelli magát.
Mindannyian rokonszenvvel gondoltunk Őfelségére.
Megtudtuk még azt is, hogy V. Cézár mindössze négy szobát bérelt, holott három személy lesz a kíséretében...
Ezt a négy szobát azonban az angol gyarmatügyi minisztérium egy titkára bérelte ki.
" Elég szomorú, mondta ismét Mrs. Newport , hogy a gyarmatügyi minisztériumunknak nincs már más dolga, mint szobákat bérelni külföldi uralkodóknak."
- Francis Belt az az ember, - felelte erre a lord - aki előbb-utóbb vissza fogja szerezni gyarmatainkat.
- Miből gondolja, mylord? - kérdezte Mr. Newport, Bayswater legtekintélyesebb ékszerésze.
- Olyan rendkívüli képességei vannak az új gyarmatügyi miniszternek ?...
- Abból, hogy Francis Belt kemény ember, előrelátó és nagy hazafi, akinek nem ment az idegeire a háború.
- Amíg gyarmataink voltak - feleselt Mr. Newport - addig a leghülyébb szakminiszter is jól végezte a dolgát.
Ha viszont nincsenek gyarmataink, akkor a legzseniálisabb gyarmati miniszter sem ér semmit.
Quimpolle vállat vont.
- Amit ön mond, Mr. Newport, az a többség véleménye.
Egész Anglia és a kontinens a dermedt ijedelem állapotában leledzik.
Elvesztettünk bizonyos számú embert és dominiumot; de önmagunkat nem vesztettük el.
Akik életben maradtak, ne tegyenek úgy, mintha meghaltak volna!
Az asztal végén egy sárgaképű fiatal férfi ült, aki öregnek látszott.
Repülőtiszt volt, Bordeaux felett lelőtték a spanyolok, 26 óráig hányódott a tengeren , kihalászták és most három hete jött ki a deptfordi kórházból.
- Feltűnt nekem, - mondta ez a Capt.
Loamer - hogy az új kormányban csupa régi konzervatív szerepel.
Whinborg a hadügyminiszter ismét és Aldwin a miniszterelnök .
Ugylátszik, hogy újrakezdik az egészet.
Sajnos, a legmodernebb és legáltalánosabb háború után is kiderül, hogy szép számmal akadnak, akik semmit se láttak belőle .
Ezek aztán tovább hangoskodnak; mint Aldwin, például.
- Az ön háborús sérülése iránti tisztelet - mondta a lord - és az a tény, hogy a vendégem, megtiltja nekem, hogy hasonló határozottsággal válaszoljak...
- Csak nyugodtan - felelt Loamer - igaz, hogy a vendége vagyok, de a fizető vendége.
Én is szólok, ha rossz a kiszolgálás.
Lord Quimpolle vészesen ropogtatta hosszú, sovány ujjait.
Ekkor azonban közbeszólt Lady Ursula:
- Ne kezdjenek ki Arthurral, mert ő mindenre statisztikával felel és a statisztikát senki se cáfolhatja meg; legfeljebb egy másik statisztikus.
- Az Uristen! - mondta Loamer nagy izgalomban - az Uristen, aki számolta a halottakat.
- Maga életben maradt! - mondta Quimpolle, csaknem dühösen.
- Igaz.
Bár ne maradtam volna életben!
A kövér Mr. Newport szigorúan nézett a sovány Mrs. Newportra, mert az volt az érzése, hogy az asszony ismét bele akar szólni a vitába.
Az asztalnál még Woopsideék ültek, Woopside, a neves filmkómikus és felesége, aki filmszinésznő, de állítólag nem a felesége.
Ezek hallgattak és ettek; mert nem volt véleményük semmiről.
A háborút az asszony walesi házában töltötték és mindaketten alaposan meghíztak, különösen a férfi.
Ma délután Katalin elsőízben tett hosszú sétát a szülés óta.
Amikor elindultunk , Katalin meglehetősen sápadt volt, mint az utóbbi időben mindig; de kint, a rét előtt már kipirult az arca és csillogni kezdett a szeme: olyan volt, mint régen .
Könnyű sál volt a vállán és vidáman lépegetett.
Gyönyörű volt a vidék.
Nagy, de egészen lapos dombok láncolata, köröskörül.
Nyir- és juharfák, alacsony cserjék váltakoztak sötétzöld pázsítfoltokkal.
A távolban kékesszürke füstcsík szállt az opálos égre, amely tiszta és mégis ködös volt, mint egy szép tág, kék szem, amelyet aggodalom fátyoloz el...
Lent, a völgyben, Leyton házai látszottak és hullámzóan, végtelenül lassan mozgó juhnyáj; Gainsborough színei és Watteau fantáziája...
Mint egy új, fájdalmasan néptelen aranykor melankóliája, küzködött a vezérürü kolompjának hangja, hogy eljusson idáig .
Katalin elmerült a táj szemléletébe; mintha csodálkoznék azon, hogy ez ugyanaz a bolygó, amelyen füst, gáz, láng, golyó, hazugság, képmutatás, nyomor, szenny és orgyilkosság az úr.
Ugy nézett körül, mintha nem hinne a vad és ujjongó dobbanásoknak, amelyek a szíve felől hallatszottak; mintha restellné az örömet , hogy amikor már az önnön életéről lemondott, akkor két életet él tovább: a magáét és Jack B. Millardét, aki, mint említettem, ekkor volt harminchárom napos.
Hirtelen eszébe jutott, hogy felszalad egy dombra.
Már el is indult.
- Ezt nem teheted, Katalin - kiáltottam rá ijedten - tudod, hogy megárt.
- Akkor adj egy cigarettát - mondta - nem birom, hogy ilyen jól vagyok, ilyen boldog.
Mindig attól félek, hogy a fiamon keresztül áll bosszút a sors ezért.
- Gyujts rá - mondtam - és ne nyugtalanítsad magad ilyenekkel.
Te nem tudsz örülni.
- Én tudok - mondta - csak nem merek.
Illene valamit vállalni a rengeteg szenvedésből, ami körülöttünk van, mint egy keserű tenger.
- Te megszenvedtél a fiadért, amikor világra hoztad.
- Az nem szenvedés, aminek az ember örül.
De van valami, amitől félek.
- Mi az?!
- Ó, egyáltalán nem hasonlít rám és olyan nevetséges.
Restellem is és... és nem mondom meg.
- Csak mondd!
- Ha még négy gyereket szültem neked, akkor már nem fogom a n n y i r a szeretni őket, mint az elsőt, mert a szeretetem megoszlik köztük.
És ugyanakkor már nem leszek olyan szép, mint most, sőt meglehet, hogy egyenesen csunya leszek!
És te majd nem szeretsz már.
- Örülök, hogy végre g y a k o r l a t i aggályaid is vannak!
- Gyakran gondolok mostanában arra, hogy a nőnek általában nincs érzéke az elmélethez.
Figyeld meg, hogy a nők 99 százaléka milyen leplezhetetlen közönnyel hallgatja még a szeretett férfi elméleti fejtegetéseit i s!
Két olyan dolog van a világon, ami tökéletesen elméleti jellegű, m i n d e n g y a k o r l a t i t a r t a l o m n é l k ü l: a zene és a sakk.
Ezért nincs említésreméltó női zeneszerző ; és jól sakkozó nő sincs.
Én vagyok az az egy százalék, például, akiben ez a természetellenes érzék az elmélet iránt megvan.
De, úgylátszik, bennem is csak addig tartott, amíg gyereket szültem.
Ugyanis gyereket szülni teljesen gyakorlati dolog.
Néha rajtakapom magam, hogy semmi sem érdekel, csak ifjabb Millard.
Karomba kaptam Katalint és felemeltem, a táj fölé.
- Lefogytál! - kiáltottam s mint áldozati bárányt, tartottam az ég felé.
- Nézz körül és mondd meg, mi szebb: te, vagy ez a vidék?!
- A vidék, - felelte.
- Nem.
Te! - elengedtem és esés közben elkapva, megcsókoltam.
Azután visszafordultunk, mert szürke fátyolként ereszkedett le az alkony és szél támadt , amely végigborzolta a nedves füvet és surrogva furakodott a fák lombja közé .
Mintegy száz lépésre mentünk el egy régi temető mellett, amelyben ezüstös-kék kőkeresztek álldogáltak jobbra, vagy balra dőlve.
A hosszú, sötétszürke kőkerítést moha és dudva födte.
Az út mellett kőkereszt állt: Katalin letérdelt előtte és imádkozott.
Mind a ketten Da Liani apátra gondoltunk ebben a pillanatban, akire könyörgés közben zuhant a templom és agyonverte, amikor az őrjöngők lelkiüdvéért imádkozott.
S akit a Paradicsomból hivtunk keresztapának Jack Bonaventura nevű fiúnkhoz, aki harminchárom napos és valamikor talán elolvassa majd e sorokat, de a nagy európai háború története éppoly távoli és valószínűtlen lesz már a számára , mint akár Hernando Cortez hadjáratainak története Montezuma császár ellen, a XVI. század elején.
Ötszáz év a mások életéből sokkal kevesebb, mint három nap a magunk életében!
Ez a titka annak a már sokszor hangoztatott szerény nézetemnek, hogy az ember nem okult és nem fog okulni soha.
V. Cézár bevonulása.
A kastélyba érve már a szokatlan mozgolódásból megtudtuk, hogy őfelsége megérkezett.
Gyönyörű volt a Quimpolle Manor terrasza, amelyről a Victoria-Parkig elláthattunk .
A friss, esti levegő, amely tele volt erdei fák sóhajával, szénaillattal s alkonyi párával - annyira megtöltött a szabadság, a tiszta természet bukolikus örömeivel , hogy szinte hihetetlennek tűnt London millió lámpájának csillogása odalent.
Négyen ültünk itt nagy és öblös hintaszékekben, plaidekbe burkoltam: Katalin , Newporték és én.
Katalin csak most ismerkedett meg velük.
- Milyen gyönyörű a kisfia!
És ilyen fiatalon már!... - mondta Newportné s bár Katalin szívesen beszélt volna tovább is erről, a sovány kis nő azonnal így folytatta: - A király megérkezett.
- Igazán?!
És milyen? - kérdezte szelíden Katalin.
- Óh, nagyon érdekes.
Jött vele egy nő is, olyan nagy, húsos, érzéki nő, nem tudom, kije lehet, de képzelem.
Aztán egy angol fiatalember, a titkára.
Valamint a hadsegéd.
Furcsa, hogy még vannak királyok, nem?
Csodálatos, de az én számomra ez a szó : király, semmit se mond, amióta nem vagyok újságíró és rövid diplomáciai működésem révén nyugdijamból élek.
Mint újságírónak, volt egy bizonyos képzetem valamely k i r á l y r ó l. Mint alattvalónak azonban semmilyen sincs.
Ugy gondolom, hogy Európa végképp elcsöndesedik, - bár a jelentőségét vesztett s meggyérült lakosságú Görög-, vagy Spanyolország története ellenkező példákat mutat.
Mégsem hittem, hogy ennek a keleteurópai uralkodónak egyéb tervei is lehetnek még, minta megélhetésére vonatkozók.
Mrs. Newport még elmondta, hogy sajnos szó sem lehet arról, hogy őfelsége részt vegyen a közös étkezéseken.
Látni is alig lehet majd.
A király harminchat éves , kissé kopaszodó, magas, sasorrú, de kerekképű úr.
Lehetséges, hogy angol titkára megjelenik majd körünkben.
Ebben megnyugodva, tértünk pihenőre.
Ablakaink őfelsége ablakai felett lehettek , mert tizenegy óra tájban harsány, de rekedtes hang tört fel a kísértetiesen csendes, lágy éjszakában, amely hűvös is volt és langyos is, aszerint, hogy nyárnak, vagy ősznek tekintette az ember...
- Inez! - hallatszott az alattunk levő ablakból.
Válasz nem jött.
- Hogy hívják a komornát?
Be fogom hívni a komornát!
Inez?!
Némaság.
- Nem hallod?!
Inez!
A hölgy makacsnak bizonyult.
Ekkor gyors egymásutánban sikolyok, hörgés és csattanások hallatszottak és hirtelen becsukták az ablakot.
Később Jane, a komorna, hideg sültet hozott fel a feleségemnek és megjegyezte:
- A király nagyon dühös.
Katalin komoly arccal felelte:
- Én is nagyon dühös vagyok, mert felkeltette fiamat a kiabálásával.
Azzal elvette a tálat és bevonult a fia szobájába; ahová éjszaka tilos volt belépnem.
Elszívtam egy cigarettát.
Még nem volt éjfél, amikor kopogtak.
Az egyik komornyik volt.
- Bocsánatot kérek, uram! - mondta ez a bulldogképű ember - Mr. Collin Wagstaffe érdeklődik, volna -e kegyes meglátogatni őt a dohányzóban...
- Ki az a Collin Wagstaffe? - kérdeztem.
A komornyik a cipője orrára vetett átható pillantást.
- Őfelsége személyi titkára, uram, - felelte.
- Mondja meg a következőket: tekintve, hogy véletlenül még szmókingban vagyok, meg fogom látogatni, ha kívánja.
A komornyik visszavonult, én pedig megtöltöttem a zsebemet cigarettával és lementem a dohányzóba.
Magas, vöröshajú, igen jóképű fiatalember volt Wagstaffe, őfelsége személyi titkára.
Megnyerő arcán azonban az a cseppet se brit fiatalemberre valló szokás tükröződött, hogy állandóan komolyan veszi önmagát és a hivatását.
- Ön...
Mr. Jack Millard? - kérdezte, felállva a karosszékéből.
- Igen.
És ön ?...
- Collin Wagstaffe a nevem.
Kérem, foglaljon helyet.
- Köszönöm.
- Rágyujt?
- Igen.
Parancsoljon az enyémből.
- Köszönöm.
Jó cigarettának látszik.
A tárgyra térek.
Bevallom, információkat kértem önről Lord Quimpolletól.
Az információk kedvezőek.
Ön sajtóattasé volt a genfi amerikai követségen?!
- Amint hallotta.
- Előzőleg pedig hirlaptudósító...
- Ugy van.
- A helyzet olyan, hogy kénytelen voltam bizonyos alaposságra.
Teljes diszkréciót kérek.
Ami ma éjszaka történni fog önnel, azt holnap reggelre elfelejti!
Hajlandó erre?!
- Sajnos, kitűnő memóriám van, amely azonban kormányozható.
Szabadna tudnom, m i fog történni velem ma éjszaka?!
- Az öntől függ...
- Tőlem?
- Igen.
Tud ön... bridzselni?!
- Bridzselni?!
Kitűnően.
De miért?
Mr. Wagstaffe felkelt.
Hangja suttogóra fordult.
Szemei összehúzódtak.
- Őfelsége, Lavandola királya, Dalmácia hercege, Fiume grófja, V. Cézár Xavér Ferenc bridzselni óhajt.
Felálltam.
- Velem?!
Mr. Collin Wagstaffe bólintott.
- Csak három bridzs játékos van.
Őfelsége, Madame Pitto és én.
Szükségünk van negyedikre.
- Ebben az esetben természetesen rendelkezésre állok.
- Köszönöm.
Foglaljon helyet.
Wagstaffe újabb cigarettára gyujtott.
Azt vártam, hogy most nevetni kezd, vagy legalább is közvetlenebb hangon folytatja, de erről szó sem volt.
- Mr. Millard, - mondta - kérem, jegyezze meg a következőket.
Őfelsége itt Xavér Ferenc herceg néven szerepel.
Ön Herceg !- nek fogja szólítani, amennyiben ez a játék során elkerülhetetlennek bizonyul.
Ezt a látogatását ne tekintse bemutatkozásnak, vagyis holnaptól kezdve ismét úgy kell tennie, mintha a király nem ismerné önt.
- Rendben van, Mr. Wagstaffe.
- Még egyet.
Természetesen amit lát, vagy hall, azt nem mesélheti el.
Ön gentleman.
Különösen, ami Mme. Pitto-t illeti...
- Értem, Sir.
- És még valami: az inkognitó ellenére is kezet kell csókolnia a királynak; ez elkerülhetetlen.
- Én tavaly meginterjuvoltam a király nagybátyját, a cárt...
- Igen?! - szólt közbe - ő sokkal liberálisabb érzelmű volt.
V. Cézár vissza akarja szerezni a dinasztia régi erkölcsi fényét és hatalmát.
De ezt sem hivatalosan mondtam.
Legyen meggyőződve róla, Mr. Millard: ha a király pusztán szórakozás céljából tartózkodnék Angliában, akkor az ön látogatása sokkal fesztelenebb keretek közt történhetne, amennyiben sor kerülne rá.
Azonban nekünk m i n d e n r e vigyáznunk kell, tekintettel a politikai célokra, amelyek az angol kormánnyal közösek...
- Vannak még politikai célok?!... - kérdeztem magasra felvont szemöldökkel.
Mr. Wagstaffe nagyon komolyan felelte:
- Politikai célok mindig vannak, Mr. Millard; ezt önnek kellene legjobban tudni.
A háború nem járt azzal az eredménnyel, amelyet várhattak tőle.
- A háború azzal az eredménnyel járt, - feleltem határozottan - amelyet várhattak tőle.
Hát mit vártak a háborútól?!
A népesség szaporodását? a közegészségügy javulását? a prosperity emelkedését? az erkölcsök tisztulását?! a jólét növekedését?!! európai egyensúlyt?!! bizalmat?! nyugalmat?!! egyensúlyt?!!!
- Mr. Millard - mondta Wagstaffe komoran - valamennyire mindig becsültem azokat a pacifistákat, akik valamely háború előtt voltak pacifisták.
Ezek jóindulatú bolondok.
Akik azonban háború után válnak pacifistákká, azokat egyszerűen unom.
- Ön nem tudhatja, hogy én mikor váltam azzá.
Sokkal liberálisabb vagyok annál , hogy fiatalabb korára emlékeztessem önt, Mr. Wagstaffe.
De ha talán azért engedi meg magának ezt a hangot, mert valamely király személyi titkára, akkor meg kell mondanom...
Wagstaffe felemelte a jobbkezét:
- Köszönöm, hogy erre a minőségemre emlékeztetett!
Szabad remélnem, hogy a bridzsjáték végre kezdetét veheti?!
*
A király szobáját még az öreg Quimpolle lord rendezte be Marokkóból hozott bútorokkal.
A falat és padlót imaszőnyegek borították.
A feketekávé rossz volt, de a csészék remekek.
A király olyan volt, amilyennek Mrs. Newport leírta.
Magas , sasorrú, kövéres arccal; a fejbúbja kopasz.
Szemöldökei vastagok.
Madame Pitto voltaképpen gyönyörű asszony volt; egyetlen hibája talán az, hogy valahogyan túlgyönyörű.
Látszott rajta, hogy igazán, őszintén, nagyon szerelmes legfeljebb egy század testőrbe tudna lenni.
Nem is legfeljebb.
Legalább.
A király adjutánsa, Zodragin gróf, nem volt jelen.
Amint később megtudtam, hivatalos ügyben Londonba ment.
A király tábornoki díszben állt a szoba közepén, hátrakulcsolt kezekkel; amikor beléptem.
Mellén káprázatos rendjelek; gyémánttal kirakott csillagok s egy hatalmas zafir kereszt.
Mme Pitto fekete házikabátot viselt, amelyben karcsúbbnak látszott, mint amilyen volt.
Wagstaffe meghajolt a szoba sarkában és maga elé mormolta:
- Jack Millard, volt amerikai attasé, felség!
A király kinyujtotta kicsi, fehér és puhának látszó jobbkezét, de szerencsére azonnal visszarántotta s az egyik székre mutatott:
- Foglaljon helyet, - mondta rossz angol kiejtéssel.
Körülbelül olyan akcentusa volt, mint a spanyoloknak.
Wagstaffe kártyát tett az asztalra.
- Félshillinges alapon játszunk, - mondta Wagstaffe.
- Ön oszt.
Papirost és ceruzát rakott maga elé.
Én játszottam vele, V. Cézár volt Észak, Mme Pitto Dél.
- Három pikk, - mondta őfelsége, az én passzom után.
Wagstaffe is passzolt.
Mme Pitto három szanzadút felelt.
Partnerem rosszul játszott.
A negyedik leosztás után láttam, hogy szándékosan játszik rosszul: azt akarja, hogy a király nyerjen.
Ilyenformán kétségbeejtő szórakozássá fajult a dolog.
Wagstaffe rosszul a k a r t játszani, a király és barátnője nem t u d o t t jól játszani V. Cézár bemondott hat pikket és teljesített kettőt.
Közel voltam hozzá, hogy merényletet kövessek el ellene.
Egy óra mulva V. Cézár hét fontot nyert, de összeveszett egy liciten Mme Pittoval.
A hangulat amúgy is feszült volt köztük egész éjszaka.
Az előzményeket hallottuk az ablakon át...
Madame felkelt és nem akart tovább játszani.
- Inez! - mondta a király - ülj a helyedre és játssz.
A hölgy gúnyosan mosolygott és csipőjét riszálva, elhagyta a szobát.
A király elsápadt és elvörösödött.
- Ezt a dögöt már egyszer ki fogom rúgni! - ordított fel, mint egy sebzett vad - nem lehet kibírni vele!
Igaz, Wagstaffe?
A személyi titkár megmerevedett.
- Felség! - mondta - Madame ilyen természetű.
- He?!
A király gondolkodott.
- Ilyen természetű, az biztos.
Ez igaz.
De mit érek vele, ha tudom, hogy ilyen természetű?!
Ez nem megoldás.
N e legyen ilyen természetű.
Nem igaz, Millmann ?! vagy hogy hívják.
Wagstaffe a szemével intett, hogy ne feleljek.
A király kétségbeesve bámult az asszony után.
- Wagstaffe! - mondta - menjen le a kertbe és szedjen virágot.
- De felség... éjszaka van.
- Tudom.
Mindazonáltal menjen le a kertbe és szedjen virágot.
Wagstaffe meghajolt és eltűnt.
A király elgondolkodva bámult Mme Pitto ajtajára.
- A nép nem fogja tűrni, hogy ezzel a döggel éljek, - mondta, felém fordulva, ami nagyon kínos volt nekem, - pedig haza kell vinnem, mert megígértem neki.
Ha egy rendes nőt találna az ember...
Ezek az angol nők nyirkosak és hidegek.
Inez !!! - kiáltott, de eredménytelenül.
Az ajtóhoz ment.
- Ki fogom rúgni! - mondta és kopogott.
Inez megjelent az ajtóban.
Fekete, áttört kombinében állt ott; szinte világított a húsa.
- Megőrültél?! - kiáltott a király - így mutatkozol egy férfi előtt?!!
Elfordultam.
A hölgy csendesen és nyugodtan nevetett.
- Na, gyere csak be, - mondta.
És V. Cézár bement.
A fogalmak és méretek eltolódtak.
Néhány évvel korábban, legalább s zsurnalisztikai szempontból, szenzációs élmény lett volna ez a találkozás egy királlyal, aki albérlő.
Most azonban az volt az érzésem, hogy jeleneteket láttam egy operettből, amelyet üszkös romokon idejét-mult kosztümben játszanak...
Szobámba érve, megállapítottam, hogy Katalin már mélyen alszik a bölcső mellett .
Az ablakot ismét kitárva, lágy és romantikus illat áradt be, amilyenhez foghatót csak az angol grófságokban érezhet az ember; az éjszakai ligetek illata, könnyű , mint a lidérc és bódító, mint az első csók.
Egy hete felhalmozott ujságcsomót lapoztam át; hosszú idő után először érezve némi érdeklődést a világ eseményei iránt.
Emlékezetemben leginkább egy svéd író, G. Palmarsson riportsorozata maradt meg: Utazás Európában.
" A Mestréből kiinduló autó-strada" - írta egyik olaszországi riportjában ez a Palmarsson - "elpusztult.
Most hajójáratok bonyolítják le a forgalmat.
Velence, a tenger rombadőlt menyasszonya...
A Papadopoli-palota helyén piszkos tengervíz.
A Canale tragikus látványt nyujt.
Deszkával foltozott Ponte di Rialto...
A Santa Maria della Salute üszkös rom.
Baloldalt, a nagy szállók sora többé-kevésbbé megrongálódott.
Négy napot töltöttem Velencében.
Ujraépítkezés alig folyik.
Láttam Jacopo Palma képeit egy rakáson, - egyiknek a fele hiányzik, másiknak "csak" egy negyede égett össze.
A Teatro dei Fenice olyan, mintha lidércnyomásos álmomban látnám.
A Campanile maradványai hét méter magasak ..."
Hasonló képet fest Ravennáról, Firenzéről és Genováról.
Eltünt a toscanai parasztok bizalmas és bizakodó tekintete, a velencei lányok sudár testtartása - és Palmarsson ezt jobban fájlalja, mint az elpusztult műkincseket.
" Látogatásom Wienben" - írja másik cikkében - "úgy folyt le, mint ahogy az ember kimegy a temetőbe, hogy meglátogassa valamely jóbarátja sírját.
Csakhogy egy összebombázott város inkább temetetlen halotthoz hasonlítható.
A füstös házak közt sürgő-forgó emberek csak annyiban tesznek életteli benyomást, amennyiben a hulla körül nyüzsgő férgekre emlékeztetnek.
A csonka Stephansdom, mint a nagy és klasszikus tetem bevert orra mered fel a kék égre.
Egyes városrészek - a IX. kerület, le a Schottenringig, Nussdorf, Heiligenstadt, Hietzing - sértetlenek maradtak.
Elpusztult viszont délre Mauer, Brunn és Mödling, Vöslau és Baden...
A bécsi templomok közül csak a legöregebb, a Rudolfskirche maradt épen ..."
Ez a különös útleírás csaknem minden részletével agysejtjeimbe rögződött.
A müncheni Maximilian-Strasse, az Isarba hullott hídak, a linzi viadukt romjai, a nápolyi kikötő... éles és tussfeketén árnyékolt képek.
A Halál ekéje felszántotta Európát.
S az óriási eke nyomán ott sétál az apró riporter és jegyez.
Vajjon mi értelme volt az egésznek és mit gondolnak róla mindazok, akik túlélték?
Akik mindig itt voltak, akik sohase vágytak el innen, akik szerették Európát?!
Vajjon mit írt volna Palmarsson úr helyében Shelley, Goethe, Verlaine, vagy a remek Montaigne, aki olyan csendes és meggyőző modorban érvelt a halál egyszerű és m e g s z o k h a t ó volta mellett?!...
Kétségtelen, hogy hosszú évtizedek mulva, - vagy talán sohase - fog végleges és teljes kép kialakulni Európa pusztulásáról.
Ehhez sok objektivitás és még több szakszerűség kell.
Én, mint már mondottam, nem tudok különbséget tenni a között , hogy egyetlen embert ölök -e meg, vagy 200.000 embert?!
Szerintem egészen mindegy : egyformán érthetetlen, megbocsáthatatlan és, - szinte akaratom ellenére írom le - lehetetlen.
De az is bizonyos, hogy bármennyire nincs különbség egyszeres, vagy kétszázezerszeres gyilkosság között általános emberi szempontból - 199.000 ember számára óriási különbség van...
Amint az ablak alatt végre leheveredtem a fekvőhelyemre, mélyet szippantottam a beáramló illatokból és elalvás előtt arra kellett gondolnom, mennyire megváltozott minden, - elsősorban Katalin, aki egyszerűbb lett s gyerekével a karján olyan volt sokszor, mint egy mosolygó Madonna, - apologetikus érvnek tűnő mosollyal...
Európa pedig komplikáltabb lett érzéseiben, valami új, halálszagú rokokó terjedt el ízlésben és gondolkozásban.
Csak az éjszaka volt ugyanolyan, mint akkor volt , amikor Shakespeare-t vadorzáson érték, állítólag.
És az éjszaka sem volt már ugyanolyan, - csak éppen a változás túlfínom, vagy túlságosan, kozmikusan nagy volt ahhoz, hogy mi észrevehessük...
A koronázás.
Az elkövetkező napok mindegyikén nagyjelentőségű látogatások színhelye volt a Quimpolle-kastély.
Pénteken délelőtt hatalmas túrakocsi állt meg a bejáró előtt .
Francis Belt, a gyarmati miniszter szállt ki belőle.
Zodragin szárnysegéd, aprótermetű, hatalmas orrú, fekete ember fogadta, ezredesi egyenruhájában a minisztert.
Azonnal felvezette a királyhoz, aki másfél órás kihallgatáson fogadta őt.
Ha akkor nem is, később pontosan tudomást szereztem - többek között éppen a királytól - azokról az eseményekről, tárgyalásokról és készülődésekről, amelyek ezekben a hetekben a politikai kulisszák mögött folytak.
Francis Belt a régi módszer híve volt.
Angliának újra fel kellett építenie - az alapkőnél kezdve - azt a biztonsági hálózatot, amellyel a multban m e g l e v ő birtokait védte.
Addig nem foghatott hozzá ezeknek a birtokoknak a visszaszerzéséhez, amíg a biztonsági rendszer nem áll ismét.
Hogy Anglia nem tudott belenyugodni birtokai elvesztésébe, ez természetes .
Egyetlen ember se tud belenyugodni ilyesmibe, még kevésbé egy sok emberből álló egyesülés.
Az elvesztett birtokok azonban Japán és USA kezén vannak, vagy pedig függetlenítették magukat.
Se Japán, sem az Egyesült Államok, sem az önállósult dominiumok nem hajlandók tekintetbe venni Angliának azt az álláspontját, hogy nem nyugszik bele dominiumainak elszakadásába és gyarmatainak elvesztésébe!
Az Egyesült Államok ugyanígy szakadtak el annakidején Angliától, - mondják.
- Az első tennivaló, Francis Belt szerint, az európai érdekkörök kiépítése.
Anglia minden befolyását elvesztette pillanatnyilag a kontinensen.
Nem volt piaca; igaz , hogy nyersanyagot se tudott kapni.
Ezekben az időkben Európa szinpadán Shakespearet, Aristophanest és a többi destruktiv költőt játszották megint.
Fizikai és erkölcsi téren primitiv irányzatok váltak népszerűvé; a költők pásztorénekeket írtak s a lakosság mindenütt a falvakba és kisvárosokba menekült, ha tehette.
Az utolsó ötven év ipari és pénzügyi problémái automatikusan megoldódtak a népfölösleg eltüntével; csak az általános életszínvonal szenvedett változást annyiban, hogy a gépi termelésű , mindent elöntő tömegluxus eltünt s a közizlést ismét a kézművesek irányították.
A kisipar fellendült s ezzel megoldhatatlannak látszó szociális kérdések oldódtak meg.
Ugy látszott, hosszú időnek kell eltelnie, amíg a kontinens népessége felrázódik békés, félénk letargiájából.
Ám, nagy szerencsére!
Van egy embertipus, amely sohasem hal ki: a Cselekvő Ember tipusa.
A Nagy Politikus, akiben tízszerannyi energia tombol, mint a közönséges emberben: tízszerannyit is cselekszik, mint az.
Hogy ezt ülve cselekszi -e, vagy állva; szivarozva -e, avagy telefonnál; értelmesen -e, vagy ostobán, az mindegy.
A lényeg az, hogy cselekszenek, terveznek, koholnak, támadnak buktatnak, szerveznek és teremtenek.
Isten hat nap alatt teremtette a világot; ők hat nap alatt világháborút teremtenek, vagy legalább is világszenzációt.
Nélkülük az emberiség elaludnék és azt álmodná, hogy boldog és elégedett.
Micsoda buta ambició!
A boldogságból senkinek sincs haszna, az elégedett embernek nincs szüksége képviselőre és vezérre.
Az elégedett ember mindig egyhelyben topog.
Az emberiséget csak az elégedetlenség viszi előre!
Micsoda beszéd, nem?!
Ha háttal állok a jövőnek, akkor visszamehetek a középkorba és közben megesküdhetem rá, hogy előre megyek!
Igy tesz a Cselekvő Ember és az ő nyája, az üvöltő tömeg.
Nos, Francis Belt ilyen cselekvő ember volt; és legfontosabb eszköze V. Cézár .
Széleskörű megfontolás vezette a Nagy Háború utáni angol kormányt.
Amint V. Cézár elfoglalta trónját.
Lavandola megtelik angol haderővel.
A lavandolai kikötő olyan flottatámpont lesz, amely döntő befolyáshoz juttatja ismét Angliát a déli Adrián és a Földközi-tengeren.
Ehhez hasonló, de ellenkező célzatú elgondolások azonban Franciaországban , Olaszországban és Németországban is felbukkantak 1953 őszén.
Nem kell attól félnünk, hogy az emberek agyműködését bármilyen csapás hosszabb időre meg tudná bénitani!
A szeptember 29.-re kitűzött Első Stockholmi Népszövetségi Ülésre minden valószinűség szerint kellő vita-tárgy és robbanóanyag gyűlik majd össze.
Francis Belt után Aldwin miniszterelnök következett.
Ő szombat este jött ki Leytonba és mindössze harmincöt percig maradt.
Másnap délután nagy megbeszélés volt a Downing-Streeten Belt, Aldwin, V. Cézár és Whinborg hadügyminiszter között , amelyről már a sajtó is megemlékezett.
Felsőbb nyomásra a sajtó nagy része igen kedvezően írt V. Cézárról.
A lakósság , igen dicséretes politikai érzékkel, valóságos rajongással viseltetett a vendég uralkodó iránt, - írták a lapok.
" Anglia Nagy Barátja !" - írták.
Ilyen Headlineok voltak:
V. C é z á r t A n g l i a L e g k e d v e s e b b V e n d é g é n e k t e k i n t i!
A K i r á l y E s s e x b e n Ü d ü l.
ZODRAGIN SZÁRNYSEGÉD SZERINT V. CÉZÁR IMÁDJA A FŐTT GESZTENYÉT!
Olaszország t i l t a k o z i k V. Cézár megkoronázása e l l e n!
F r a n c i s B e l t: A z A n g o l K o r m á n y M i n d e n E s z k ö z z e l M e g v é d i L a v a n d o l a É r d e k e i t!
És így tovább, Végül hétfőn kipattant a szenzáció: V. Cézárt szerdán megkoronázzák!
- A módszer nem volt új.
V. Cézár az alkotmányban biztosított jogainál fogva tizenegy lavandol állampolgárt ZRMAC-cá nevez ki, vagyis a Királyválasztásra Jogosult Kabinet tagjává.
Ez a tizenegy férfiú ezidőszerint már Londonban volt s a lavandol alkotmány szerint az ő hozzájárulásuk elég volt ahhoz, hogy V. Cézár megkoronázása törvényes jellegű legyen.
A koronázás maga semleges helyen, a Lewisham-palotában példátlan dísszel és történelmi pompájú ünnepségek között ment végbe, - az európai hatalmak némelyikének tiltakozása ellenére.
V. Cézár Lavandola térképére tette a kezét , miközben az esküszöveget mondta.
Rengeteg ember fakadt sírva, amikor orgonabúgás közben a király megcsókolta a tizenegy ZRMAC homlokát és így szólt hozzájuk:
- Térjetek vissza az én népemhez és hirdessétek, hogy nincs messze az idő, amikor én is elmegyek közéjük és békésen elfoglalom őseim trónját!
Hogy őszinte legyek, ebben a nagyon impozáns mondatban több hazugság volt, mint az első pillanatban gondolná az ember.
Kétségtelen, hogy a király tisztában volt vele: a ZRMAC-ok, azaz királyválasztók nem térhetnek vissza Lavandolába, mert ott agyonvernék őket.
Miután nem térhetnek vissza, nem is hirdethetnek ott semmit.
Szó sem lehetett arról, hogy békésen foglalja el ősei trónját.
Ezt csak háborúval lehetett és háborúval akarták elérni.
Végül V. Cézár olyan ágból származott , amelynek egyik tagja sem ült soha a lavandol trónon.
Mindazonáltal a koronázási ünnepség nem csak szép volt, de óriási feltűnést és riadalmat okozott az egész kontinensen.
Az olasz külügyi államtitkár Varsóba utazott, a német külügyminiszter Rómába, a spanyol pedig Párisba.
Ezek a feltűnő utazások nagy izgalmat keltettek, - főleg azokban, akik utaztak.
V. Cézár negyvenöt díszhintóból álló diadalmenet élén lovagolt az ünneplő és ujjongó tömeg előtt, majd a Tower mellett a rá várakozó autóba szállt s egyenesen az Alsó Leyton melletti Quimpolle Manorba vitette magát.
Egyrészt, mert a koronázás után valószínűleg néhány hétig is passzivitásra kényszerül majd , tekintve a küszöbön álló Stockholmi Konferenciát.
Másrészt, mert Inez meghagyta neki, hogy koronázás után azonnal jőjjön haza, különben baj lesz.
A király őszintesége.
Katalinon kívül senkinek se mondtam el, hogy néhány óráig Európa Legérdekesebb Emberének bridzspartnere voltam.
Mégis kiszivárgott, mert Mme Pitto sokat volt együtt Lady Quimpolle-lal.
Ennek köszönhető, hogy egy délután, amikor V. Cézár az ősparkban sétált, az őrtálló komornyik beengedett engem, aki szintén sétálni akartam, - holott parancsa volt rá, hogy mindenkit tartóztasson fel, a király szűkebb környezetét kivéve, természetesen.
Meglepetten láttam a királyt, aki egy padon feküdt és mutatóujjával maga alá firkált a homokba.
- Felség, - mondtam - nem tudtam, hogy a parkban tartózkodik.
Ha felesleges a jelenlétem...
Felnézett.
Szemei vörösek és karikásak voltak.
- Csak maradjon, kérem, - mondta.
- Hogy van?!
- Köszönöm, jól, felség.
A kisfiam ma lett negyvenegy napos.
- Igen?! - mondta kedvetlenül - gyakran hallom a sírását.
Mme Pitto állandóan azzal zsarol, hogy gyereke lesz.
Minden hónapban újra beugrom neki.
Rendesen felült a padon.
- Foglaljon helyet, - mondta és kegyesen maga mellé mutatott.
- Kissé rossz hangulatban vagyok.
Mindenfélét írnak rólam a lapok.
Tudja, én az olasz udvarnál nőttem fel.
És most azt mondják, áruló vagyok.
Az angol érdekeket szolgálom.
- Bizonyára nincs igazuk, - mondtam finoman.
- De, igazuk van.
Nekem kellemetlen az egész, de miből éljen az ember?
A dekorációimat nem adhatom el.
Néha arra gondolok, hogy kimegyek Hollywoodba.
Rámmeredt.
Sóhajtott.
- Miféle könyv ez a hóna alatt? - kérdezte.
- Ez?!
Ez nagyon régi könyv, csaknem ötven év előtt írta Norman Angell.
" Rossz üzlet a háború" a címe.
- Regény?!
- Nem regény, - feleltem.
- Emlékirataimon dolgozom és ezért van szükségem rá.
- Önnek érdekes emlékei vannak?!
- Igen, Végigéltem a háborút.
- Gondolja, hogy megint háború lesz?
- Nem.
Aki még egyszer elkezdi, azt .., nem is tudom, milyen kifejezést használjak .
Miért lenne új háború.
- Miattam! - mondta lesütött szemmel.
- Aldwin azt mondja, hogy háború lesz , miattam.
A Népszövetség hozzá fog járulni, hogy az európai államok ismét állandó zsoldos hadsereget tartsanak.
- A Népszövetség nem fog hozzájárulni! - kiáltottam illetlenül.
- Az államok akkor is megcsinálják, - legyintett.
- Ezelőtt hatszáz évvel, amikor Lavandola fejedelemség volt; közvetlenül azelőtt, hogy évszázadokra megszünt önálló állam lenni, - olyan nagy hadserege volt, hogy minden polgárra három katona jutott.
A régi feljegyzésekből tudjuk, hogy amikor IV. Cézár, az akkori fejedelem , elbocsájtotta a zsoldosokat - a lakósság valósággal elzüllött, a betörésektől való félelmében.
- Ha azonban egyetlen államnak sincs állandó hadserege, akkor nincs a félelemre ok, - vetettem ellene.
- Csak azt felejti el, - mondta a király, - hogy konfliktusok gyorsabban támadnak , mint amilyen gyorsan az alkalmi hadsereg talpraáll.
Ha önt Chelseaban leütik a sötét uccán, hiába vigasztalja magát azzal, hogy két feketeruhás úr a következő pénteken ki fog nevezni valakit sheriffnek, aki majd üzőbe veszi a támadót.
- Felség, - mondtam - groteszk ötletem támadt e pillanatban.
Szeretném felolvasni felségednek ebből a könyvből azt, amit ötven év előtt Norman Angell írt ugyanerről a kérdésről.
- Tessék, - mondta, - de előbb adjon egy cigarettát.
A következő passzust olvastam fel neki:
" Valaki azt állította, hogy az államoknak azért van szükségük hadseregekre, amiért rendőrségre is szükségük van.
Az illető így szólt:
- Még olyan közületekben is, mint például London, ahol a békés együttélést a legtökéletesebben meg tudtuk valósítani, ott is fenntartjuk, sőt igyekszünk egyre javítani a rendőri intézményt.
Erre én a következőket felelem: Ha azt halljuk majd, hogy London városa nem a rablók és részegek ellen használja fel őket, hanem hogy, tegyük fel, Birmingham városa ellen támadást indítson és el akarja foglalni, akár a "k ö z s é g i e x p a n z i v p o l i t i k a ", akár az imperiálizmus, akár a "p á n l o n d o n i z m u s" jelszavával, akár más okból is, - vagy pedig azt halljuk, hogy a londoni grófság tanácsa a rendőrség segítségével visszaveri a birminghami hazafiaknak bármilyen okkal indokolt, London elleni támadását - a k k o r lesz joga az illetőnek a rendőrséget és a hadsereget egy nevezőre hozni.
A rendőrség a társadalmi együttműködés egyik eszköze.
A hadsereg ellenben annak a különös felfogásnak a gyümölcse, amely belátja ugyan, hogy hiába igázza le egyik város lakossága a másik város lakósságát, attól nem lesz gazdagabb, - de nem látja be , hogy ugyanez az elv az országokra is érvényes."
A király a tenyerén látható vonalakat vizsgálgatta.
- Nem egészen értem, - mondta.
- Nem értem, mért ne lennék én gazdagabb, ha Lavandola tényleges királya lennék, mint így, hogy a Foreign Office időnkint kifizeti az adósságaimat?!
Felelni akartam, de közbevágott, mégpedig elég energikusan:
- Mi a véleménye Inezről?!
- Gyönyörű asszony, - mondtam.
- De nem hiszem, hogy én volnék hivatva ezt megállapítani.
- Gyönyörű?! - mondta s eltorzult arccal bámult a veres lombok közé.
Nyilvánvaló volt, hogy itt ül egy ember a padon, aki eleven példája a bábszínház fordítottjának.
Egy bábú van itt; és többen tartják kézben.
Mindenki azt csinál vele, amit akar.
Másfél óra kellene csak nekem és szenvedélyes pacifista lenne belőle.
Csakhamar ásítozni kezdett és felkelve a padról, belenyujtózkodott az őszi alkonyba.
- Ki fogom rúgni azt a dögöt, - mondta; és elindult, hogy valamiért bocsánatot kérjen tőle.
Katalin szemlátomást erősödött és úgy terveztük, hogy november elején áthajózunk Amerikába; akkor már ifjabb Millard is kibírja az utat.
Különben is tengerészvér folyik az ereiben.
Az újságíróvérről nem is szólva.
A király szerelmi bánata.
Az európai sajtó komolyan aggódott V. Cézár tervei miatt.
- Arról van szó, - írták - hogy amint a király befészkeli magát Lavandolában, Anglia megkezdi a terjeszkedést a Balkánon.
Szűcsök, uccai árusok, kishivatalnokok és kávénénikék képesek voltak fél évvel a háború után háborúról beszélni.
Mi volt ez a háború?!
Az Úr keze lesújtott az emberekre.
Egy most következő háború már azt jelentené, hogy vissza akarnak ütni.
Mme Pitto Wagstaffenál töltötte a délelőttöt.
Ez kétségtelen, mert Zodragin rajtakapta őket, amint a vöröshajú fiatalember ölében ült és datolyát evett .
Pyjamakabát volt rajta csupán; elől nyitva és már ez is feltűnt Zodraginnak , amikor belökte az ajtót.
Inez datolyát evett, szóval.
Zodragin tudta, hogy Inez mindennél jobban szereti a datolyát.
És mégis sok mindent szeret jobban, mint a datolyát.
Ez ellentmondásnak tűnik.
Dehát Inez asszony volt.
Azt mondják, az asszonyban ellentétek vannak .
Lehet.
Uriember nem kutatja azt, hogy mik vannak az asszonyban.
Azonban Zodragin nem volt úriember; hanem féltékeny volt.
Tudta, hogy Wagstaffe kora délelőtt elküldött egy inast datolyáért.
Tehát az előre megfontoltság látszata is fennállt.
Zodragin durván ráförmedt Collin Wagstaffera, aki nem szerette az ilyen modort és kiment a szobából A datolyát otthagyta az asszonynál , mert akit rajtakaptak, az sohasem féltékeny; hanem mindig úriember.
Vannak tragédia-sorozatok.
Ilyen volt e napon az, hogy Zodragin rajtakapta Mme Pittot Wagstaffe-al; hogy azután Madame kibékítette Zodragint s mialatt békítette , belépett a király.
Inez még nem ért rá bezárni az ajtót és még nem ért rá felöltözni; vagy talán nem is akart.
Nem volt valószínű, hogy Wagstaffe visszajön.
A királyra pedig nem gondolt Inez.
A királyra szeretkezés közben sohase gondolt Inez; akkor se, amikor a királlyal szeretkezett.
A király pedig bejött.
Nem szokott ide bejönni, de most bejött.
Az ember válságos időkben mindig azt teszi, amit nem szokott tenni.
Inez a kis, fekete Zodragin ölében ült és datolyát evett.
Pyjamakabát volt rajta , mint említettem; ami elől szétnyílt.
A király végignézett rajtuk; Zodragin elsáppadt.
Inez is végignézett önmagán, de aztán jobbnak látta, ha a királyon néz végig.
A király nagyon szerencsétlennek érezte magát; mint a báb; amelyet felülről elengednek.
- Ezért Lavandolában agyonlövetném, Zodragin! - mondta csöndesen.
De rögtön elkeseredett azután, mert érezte, milyen szamárság ilyet mondani egy bérelt szobában, London mellett.
És mert tudta, hogy valószínűleg Lavandolában se végeztetné ki Zodragint.
Először, mert szüksége van rá, másodszor, mert sajnálná és végül, mert Inez nem engedné!
Tehát most tehetetlenül bámult rájuk, toppantott és majdnem sírva fakadt.
Zodragin végül is felkelt, rendbehozta magát, tisztelgett és kisompolygott.
- Mért tetted ezt velem?! - kérdezte V. Cézár - te, akit mindennel elhalmoztam , amim csak volt.
- De nem volt semmid.
- De szerettelek.
Inez vállat vont, - mi mást tehetett volna?!
Vállat vont és kifelé indult.
- Ne menjél! - állt az útjába őfelsége - mert megöllek.
- Képtelen volnál rá, - mondta Inez hidegen.
- Mennem kell, mert a komorna vár.
- Hadd várjon! - kiáltott a király, aki most már ragaszkodott hozzá, hogy legalább e b b e n érvényesítse akaratát.
- Ha elfoglalom őseim trónját, - kezdte mondani , de abbahagyta, mert az az érzés lett rajta úrrá, hogy sohase fogja elfoglalni.
- Hát menj, - mondta, utat engedve az asszonynak.
- Szerencsétlen vagyok!
De ha azt hiszed, nem tudok meglenni nélküled, akkor tévedsz!
Miattad vállaltam azt , hogy háborút indítok...
- Itt megint elhallgatott.
Inez kiment a szobából, a király követte.
Az asszony szobájában pedig valóban várt már Jane, a komorna.
A királyt kellemetlenül érintette ez, mert nem beszélhetett.
Inez rászólt a komornára.
" Nos, Jane ", mondta "jöjjön és masszirozzon meg."
Inez lefeküdt egy sezlónra, Jane teljesen levetkőztette.
Ott feküdt meztelenül ; minden ruházata egy cigaretta volt, ami a szájából lógott.
Eszébe sem jutott, hogy V. Cézárt kiküldje a szobából.
V. Cézár az ablaknál állt, de befelé fordulva ; pupillái kitágultak.
Vajjon azt hiszi ez az asszony, hogy a meztelenségével semmit sem ad?!
Vagy pedig azt hiszi, hogy eleget ad vele?!
Jane kemény kezei alatt feszült, siklott, hajlott és sistergett a hús, kipirult a fehér bőr s most olyan volt az egész test, mint a képeslapok valószínűtlen, rózsaszínű nőalakjai.
V. Cézár szivarra gyújtott, kezei vadul táncoltak, a szivarral együtt.
Végül begyömöszölte a szivart egy szipkába és figyelmét megint teljesen Ineznek szentelhette.
Jane megmarkolta az asszony derekát s a hátára fektette.
Ez a nagy test itt tüzelt és vakított V. Cézár előtt, egészen közel.
De Jane most eltakarta előle és a király elképzelte: milyen jó, hogy Jane itt van.
Igy legalább Jane az akadály.
Igy legalább feltételezheti az ember, hogy Jane nélkül nagyobb lehetőségei volnának a boldogulásra.
Jane azonban kiment.
Inez fáradtan, pihegve, lehúnyt szemmel feküdt.
A király letérdelt elé és azt mondta, cserepes ajakkal:
- Te, te!!!
Meg tudsz nekem bocsájtani?
*
A világ két legudvariasabb embere két amerikai volt.
Történetesen mind a kettőt John Smithnek hívták.
Egyszer gázcsőrepedés történt, az egyikük lakásán.
Menekülni akartak, de megtorpantak az ajtónál.
Egyik sem akart előbb kimenni a másiknál.
Az egyik otthon volt, a másik fiatalabb volt.
Végül mind a ketten megfulladtak és akkor Szent Péter kapujánál, állítólag, újra kezdődött az egész.
Ez jutott az eszembe, amikor Katalin és én közöttem lefolyt az első komoly vita .
Feltűnően kispolgári oka volt.
Katalin, mint az okos és fölényes nők általában , érthetetlen, makacs és oktalan féltékenységet érzett egy olyan nő iránt, aki a közelébe se jöhetett.
Amióta gyereke van - negyvenhárom napos már! - azóta , például, feltételezi rólam, hogy megcsalom.
Vagy, legalábbis, kedvem volna hozzá .
Nem veszem rossz néven tőle, mert ez nem álláspont, csak pszihózis; Katalin idegei még nincsenek rendben.
Inezre féltékeny.
Aznap együtt reggeliztem vele, ez igaz .
De sohasem az a lényeg, ami történik, hanem amit belőle következtet valaki.
Másfél óra hosszat tartott, amíg arról vitatkoztunk: bántja -e valami Katalint, vagy sem ?
Én láttam rajta, hogy bántja valami.
Ő tagadta.
Hosszú, udvarias és fárasztó vita volt.
Csak akkor könnyebbültem meg, amikor bevallotta, hogy mi bántja.
Ezt a családi ügyet azért volt fontos feljegyeznem, hogy megmagyarázza Katalin viselkedését Madame Pittoval szemben.
Biztosítottam Katalint, hogy teljesen tisztában vagyok ennek a hölgynek az emberi kvalitásaival; de ha oly kevéssé volna frivol, mint egy vasárnapi iskola, akkor sem érdekelne.
Katalin biztosított engem arról, hogy ezt elhiszi.
Ugy látszik azonban, nem hitte el.
Nem hitte el és tovább élt benne valami kis , esztelen és dacos düh Inezzel szemben.
Nem tudom pontosan, mi történt, - az ilyesmit sohase tudja meg az ember.
Talán mások előtt nem üdvözölte Mme Pittot.
Vagy, pláne, nem fogadta a köszönését.
Vagy valami megjegyzést tett rá, amit valaki elmondott Ineznek.
A tény az, hogy valamivel nagyon megbánthatta ezt az egyrészt forró, másrészt azonban jéghideg és bosszúálló természetű asszonyt.
Aki ettől kezdve kitüntető módon bánt velem , másrészt úszítani kezdte V. Cézárt.
Azt akarta, hogy V. Cézár sértse meg valamiképpen tanuk előtt az én jelentéktelen és előtte teljesen ismeretlen feleségemet.
Három napi munkájába került.
A negyedik napon V. Cézár teára hívta meg Lady és Lord Quimpollet és minket.
És egy pillanatban, amikor Katalin a cukorfogó után nyúlt, V. Cézár sápadtan és akadozó nyelvvel, de hangosan így szólt hozzá:
- Várjon a kínálásra, maga neveletlen nő.
Amire én a fentiek jelenlétében arculcsaptam s a székével együtt hátraesett.
Mindössze ezen mult az, hogy V. Cézár nem foglalta el ősi trónját, amelyen sosem ültek az ősei; ezen mult, hogy az új európai háború hosszú időre, elodázódott , legalábbis, remélem, olyan hosszú időre, amilyen hosszú idő alatt még a közeléből is elkerülök ennek az átkozott földdarabnak.
*
Meg kell gondolni, hogy átlagon felül szeretem a feleségemet; hogy a király megjegyzésének hátterét csak k é s ő b b ismertem meg.
Katalin egy európai gyáros és egy európai tanárnő házasságából származott.
Luzernben született.
Kifogástalan , modern elvek szerinti nevelést kapott, mégis otthagyta az apja házát, mert zavartalan életet akart élni, azonban n e m élt zavartalan életet.
Mindent elolvasott, megnézett, meghallgatott és megtanult, amit csak Európában megírtak , felépítettek, festettek, komponáltak és kiszámítottak és amennyit ereje és, ideje lehetővé tett.
Élete egy váratlan pillanatban és teljesen érthetetlen módon egybekapcsolódott egy férfi életével, aki viszont Floridában született, apja kisvárosi nyomdász és farmer, anyja pedig elárusítónő volt; aki később a Chikágó Tribune rendőri riportere, majd Amerika egyik legjobb nevű publicistája lett és akiről semmiképp se lehetett elképzelni, hogy valamikor egy genfi templom leomló kődarabjai törjék el négy helyen a balkarját.
Ha azt mondták volna, hogy revolvergolyó a Lane-parkban, vagy ilyesmi...
Igen, sok mindennek kellett történni, hogy Jack B. Millard megszülessen, Merril Katalin és Jack Millard gyermekeként; és ezt a sok mindent nem lehet egy ostoba sértéssel felborítani .
Ifjabb Millard egy özönvíz utáni világ szülötte s amikor ragyogó, kék szemeivel rámbámul, akkor nem csak érzem, hanem hiszem is, hogy engesztelésül küldte az Úr a világra.
Válaszul arra a genfi félórára, amikor elátkoztam a világot a romok között, - a világot és magamat.
Minderről utólag gondolkodtam.
Mielőtt gondolkodtam volna, már pofon is ütöttem a királyt, aki attól eltekintve, hogy koronás király, de igen sajnálatraméltó és rokonszenves egyéniség.
Huszonnégy óráig tartó tárgyalások után megtörtént a döntés, Aldwin miniszterelnök közben-jöttével.
Még pedig a következő döntés:
A pofon megtörténtét minden eszközzel el kell hallgatni.
Semmi esetre sem szerezhet a sajtó tudomást róla, semmiféle formában sem.
Engem utasítanak, hogy 48 órán belül hagyjam el Anglia területét.
Egyben közlik velem, hogy igen célszerű volna visszautaznom az Egyesült Államokba.
A belügyminisztérium egy magasabb rangú tisztviselője keresett fel másnap délelőtt és közölte velem ezt a döntést.
Ugyanez az úr hosszasan elbeszélgetett Lord Quimpolle-lal is és magához hivatta a személyzetet.
V. Cézár és kísérete még tegnap este elhagyták a kastélyt.
A riporterek sejtettek valamit és lázasan szimatoltak a Manor körül.
Meg is tudták volna a dolgot, ha felsőbb helyről nem közlik a laptulajdonosokkal, hogy mi történt és hogy világtörténelmi érdek az elhallgatása.
Ennek ellenére is megírták volna.
Azonban, ha valamiről azt szeretnők, hogy semmi esetre se írják meg a lapok: egyetlen reményünk lehet rá, hogy el is érjük ezt.
Ha ugyanabban az időben valamennyi lappal közöljük.
Ha nem lehet arról szó, hogy egymás elől elírják, akkor nem is fontos nekik.
Indulás Plymouthból.
Soha még embert kellemesebb büntetésre nem ítéltek, mint engem, amikor Anglia területéről, és ezzel Európából, kiutasítottak.
Orvosunk, dr. Quincey, hozzájárult ahhoz, hogy az immár 49 napos ifjabb J. Millard tengerre szálljon.
Ezek után azon gondolkodtam, ne tegyek -e köszönőlátogatást a belügyminisztériumban?!
Erre csak azért nem kerülhetett sor, mert a csomagolás és úti előkészületek túlságosan soká tartottak.
Hajónk hétfő délután 6 órakor indult Plymouthból és mi még szombaton Quimpolle Manorban voltunk.
A csomagolás nem éppen élvezet, de ez a csomagolás élvezet volt.
Előkerültek a levelek, amiket Katalin lánykorában kapott imádóitól; könyvek, amiket okvetlenül magával akart hozni; hiába mondtam neki , hogy ezzel csak gyanussá tesszük magunkat az amerikai vámőrök előtt.
Egy amerikai újságíró, aki üres kézzel indult Európába, de gyerekkel és egy láda könyvvel tér vissza; nem lehet normális.
Igaz, majd azt mondom, hogy gránátnyomástól van.
Katalin például csomagolás közben jött rá, milyen messzire is megyünk voltaképpen .
Az utazás igen könnyű és kellemes mulatság, ha egyik városból a másikba megy valaki.
De egyik világrészből a másikba induló ember még ma is érez valamit abból a hazárd felelősség-vállalásból, amit Vasco da Gama, vagy Kolumbus érezhetett , amikor egyedül volt és nem kellett komédiáznia.
Én legalább tudtam, milyen Amerika, de Katalin nem tudhatott mást, mint hogy mi az, amit itthagy.
Az ő számára én voltam Amerika és én nagy mértékben elvesztettem jenki-jellegemet .
Amerikában is volt vérontás, az Államok is fegyverkeznek és politizálnak.
De nem hiszem, hogy az amerikai polgárt valaha fegyverrel kényszeríthetné a többi amerikai polgár, hogy fegyvert ragadjon.
Nem hiszem, hogy az Egyesült Államok valaha is fegyvert ragadjon másért, mint a maga védelmében; de még azt se hiszem , hogy külpolitikailag abba a helyzetbe kerüljön, hogy általános támadás ellen kellene védekeznie.
Ahogy a fellángolt és rövid-lefolyású japán-konfliktus példája mutatja, Washingtonban mindig inkább a ruhát fogják feláldozni, mint az embert.
Mindazonáltal nagyon könnyen lehetséges, hogy valamikor nálunk is felfordul minden.
Remélem, akkor Jack B. Millard már felnőtt férfi lesz és újabb világrészeket keres, ahol majd az ő fiával meghúzódhatik.
És ha már nem lesz talpalattnyi hely a Földön, ahol békében élhet és dolgozhat az ember, akkor talán már megoldották a bolygók közötti közlekedés problémáját.
Kizártnak tartom, hogy ne legyen valahol az űrben egyetlen égitest, amelyen a békét és biztonságot nem a Népszövetség és töltött fegyverek, hanem a rajta élő lények alaptermészete biztosítja.
*
Amikor a csomagolással készen voltunk, meglátogattuk Sir Arthurt és feleségét , hogy elbúcsúzzunk tőlük.
A búcsú hidegen szivélyes volt.
Ugyancsak hideg, de szívélyes búcsút vettünk a Newport-házaspártól, valamint a többi lakótól is.
Lord Quimpolle rendelkezésünkre bocsájtotta az autóját.
Ismét végignézhettünk a bágyadt pompájú, ködös és lágyan füstös tájon.
Jack B. Millard először ült életében autón és határozottan tetszett neki a dolog.
Katalin ölében ült és tapsolt, mintha a táj igényt tartott volna az elismerésre.
Londonba érve, kereszülrobogtunk Hackney és Hoxton szürke uccáin és megálltunk a Hotel Maroc előtt.
Jack B. Millard először látta Londont.
Amikor a kocsi keresztülfutott a Trafalgar Square-en, Katalin és én összenéztünk.
Eszünkbe jutott az az alkonyati óra, amikor innen bámultunk dermedten a szürkés-zöld égre, amelyen spanyol repülök rajvonala közeledett.
Bámulva láttam, hogy Katalin szinte öntudatlan mozdulattal eltakarja Jack B. szemeit.
A vasárnapot szállónkban töltöttük.
Csendes ünnepség volt, három résztvevővel, - J. B. M. ma lett ötven napos.
Délután a hallban ültem, az ujságokat olvasva, amelyek szerint a végre helyreállott európai biztonságot, egyensúlyt és békét komoly veszedelem fenyegeti az angol-olasz nézeteltérés miatt, ami V. Cézár személye miatt tört ki a két birodalom között...
Nyugodtan böngésztem a hireket, - ilyen nyugodtan olvashatja az utazó valamely város szórakozóhelyeinek prospektusát: öt perccel azelőtt, hogy elutazik a városból.
Én, európai érdekeltségeimhez képest feltűnő sokat szórakoztam itt...
Nem csak a magam bőrét vittem vásárra, de halálosan fájt a szívem minden lehulló karért, elernyedt arcért, összeomló testért.
Nem tagadom , boldog vagyok, hogy van hova mennem innen.
Persze, tudom jól: az Amerikai Polgár cseppet sem különb ember az európai embernél!
Csak Amerika különb Európánál.
Az Egyesült Államoknak drágább a két hete bevándorolt ember élete, mint valamely európai ország szívének azé a hazafié, akinek ősei háromszáz, vagy háromezer éve élnek a földjén.
Egyszerűen azért, mert nálunk előbb volt Polgár és azután lett Alkotmány.
A Polgár megrendelte, kialakította a számára legkényelmesebb rendszert és közfelfogást.
Az európai gyerek olyan állapotokba születik bele, amiket már a dédapja se helyeselt; de képtelen változtatni rajtuk...
Amikor felnéztem, magas, sápadt férfi állt előttem, zsebredugott kezekkel , szemébe húzott kalappal, némán.
Csak akkor ismertem meg, amikor leült mellém.
V. Cézár volt, Lavandola királya, kopottas szürke felöltőben.
Szemei vörösek voltak , mint akkor, amikor a parkban feküdt, egy padon s én felriasztottam.
Jó darabig ült némán s a parkettra függesztett tekintettel mellettem.
Végre megszólalt, anélkül, hogy rámnézett volna:
- Maga arculütött engem! - mondta.
Kényelmetlenül éreztem magam.
- Felség, - kezdtem rekedten, de az arckifejezése elhallgattatott.
- Maga arculütött engem és azóta nem tudok másra gondolni.
- Sajnos, európai fogalmak szerint én nem adhatok elégtételt...
- Nem elégtételre gondolok, hanem az ütésre.
Engem még nem ütött meg senki.
Tudom , hogy egyelőre látszatkirály vagyok és holnap talán már az se.
De mégis; az olasz udvarnál olyan bánásmódban részesítettek, mint egy trónkövetelőt szokás.
Együtt nevelkedtem a királyi hercegekkel és Mária Primavera főhercegnőt szemelték ki jövendő feleségemül.
Egész életemben azt éreztem, hogy semmi szükség nincs rám , amint nem volt szükség az arabeszkekre a palotám homlokán, vagy színes Gorgo-fejekre és a csigákra a gondolákon.
És egész életemben arra tanítottak, vagy neveltek, hogy szükség van, vagy lesz rám és most valaki pofonütött.
Különös, de ez egész valómat megrendítette.
Még Inez se mert kezet emelni rám, pedig tudja , uram, hogy mit jelent ez?!
Tudja, hogy mit művelt velem az az asszony?!
A kutyájától a lakájomig mindenkivel megcsalt, mert asszony volt; de, azért, kezet csókolt nekem; mert király voltam.
Oktalanul és durván megsértettem az ön feleségét, aki nem vétett nekem és ön ekkor pofonvágott engem.
És azóta nem ízlik nekem ez az egész komédia.
Mi szükség van arra, hogy b á r k i király legyen?!
Mi szükség van bármire, bárhol, bármikor?!
Erre feleljen nekem.
- Felség...
- Ne szólítson így.
Nevezzen Róbert Grahamnek, mert erre a névre tudtam útlevelet szerezni.
Oda kellett adnom érte a Nagy Zafírkeresztet; mert az illető igen sokat kockáztatott ezzel a cselekedetével...
A kormánynak szüksége van rám...
Szóval , miután pénzem nincs és tájékozatlan vagyok, arra akarom kérni, vigyen ki magával az Egyesült Államokba.
Hollywoodban el tudok helyezkedni majd és megtéríteni önnek az utiköltséget.
Majd igyekszem segítségére lenni az úton.
- De...
- Kérem!
Segítsen ebben nekem.
Remekül tudok nyakkendőt kötni, erre egyik lakájom tanított meg.
Ami a bridzstudásomat illeti...
- Én...
- És itt kell maradnom a szállóban, önökkel, a vonat indulásáig: mert az a gyanúm , hogy máris keresnek.
De mindenütt inkább keresnek majd, mint önnél, aki arculütött...
És így történt, hogy délután velünk teázott V. Cézár és bemutattuk neki J. B. Millardet, aki a pólyában összecsapta puha és rózsaszínű bokáit.
Őfelsége komoran nézte J. B.-t, mintha irigykedne rá.
Nedves szemeit a kabátujjába törölte és cigarettát kért.
- Valószínűleg terhükre vagyok, - mondta bocsánatkérő gesztussal, - de szeretném biztonságban érezni magamat.
- Nincs terhünkre, felség - mondta Katalin, aki úgy nézett rá, mint egy megtért bűnösre s nem egy királyra szoktak nézni...
De Katalin könyörtelen volt, ami az elveit illette.
- Mi végigéltük a háborút, - mondotta - és nem akarunk gondolni se rá többé.
Jack kénytelen lesz még néhány hétig foglalkozni a dologgal, mert megírja emlékeit és fel fogja ajánlani egy nagy amerikai kiadónak.
De egyébként elég volt belőle.
Ha a fiam felnő, nem fogjuk megmondani neki, hogy valaha háború volt.
A háború undorító vétkek halmaza és minden undorító, ami vele kapcsolatos .
A gondolat is undorító.
Az első kérőm öngyilkos lett, mert folyton a háborúra gondolt.
V. Cézár lehorgasztotta a fejét, mintha tehetne valamiről.
Szerénytelenség lett volna pedig, ha feltételezi magáról ezt.
Őfelsége, Graham néven, szobát bérelt a szállóban s az éjszakát nyugodtan töltötte.
Jelenlegi öltözetében nehéz lett volna felismerni.
Katalin ideges volt és egyre sürgette az indulást.
Az uccán szürkecilinderes urat láttunk, aki olyan volt, mint Európa utolsó üdvözlete.
Az állomáson megfigyeltem , hogy őfelsége halálsáppadt, félénk és ideges.
Valósággal megkönnyebbült, amikor elindult a vonat.
Katalinnal szemben ült, az ablaknál és egymásután különböző csörgőket húzott elő a zsebéből és átnyújtotta őket J. B. Millardnak, aki ezen a napon lett ötvenegy napos és életében először ült vonaton.
- Lehet, hogy nem megyek Hollywoodba, - mondta őfelsége, amikor a zsebei már üresek voltak - ott nagyon sok lármás ember lehet...
- Mi Honorvillebe utazunk - feleltem - és ott mindannyian remekül kipihenhetjük majd magunkat, a hegyek közt.
A király főhajtással köszönte a meghívást.
Kora délután értünk Plymouthba.
A hivatalos teendők és a vámvizsgálat után kávét ittunk egy terraszon, amelyről végig-láthattunk a rakparton, fel a dokkokig, amelyek felett úgy szálldostak a sirályok, mint egy tucat elejtett zsebkendő.
Az ég beborult, meleg volt a délután és végtelenül szürke.
Rengeteg tehergőzös, kalauzhajó és komp járt a hullámtörő-gát mögött, vékony füstfelhőket bocsájtva fel.
Tarka és hangos kép volt s a király olyan kíváncsian és bámulattal nézte, akár csak ifjabb Millard, az anyja ölében.
A 19.000 tonnás Hull gőzös fedélzetén az elindulások előtti sürgés-forgás, lárma , tülekedés és ordítozás kavargott.
Katalin már utánanézett a csomagoknak; őfelsége semmit se hozott magával, - a hajón szándékozott bevásárolni a legszükségesebbet.
- Mit gondol, Millard, - fordult hozzám, a relingnek támasztva hajlott hátát.
- USA meg fog tűrni engem a területén?!
- Ha már egyszer Graham néven becsempésztük felségedet, akkor nyugodt vagyok, hogy minden símán fog menni.
Az elnök és egész Amerika vendégszeretettel fogadja majd felségedet.
S ha elhatározza magát, hogy az európai háborúról írt könyvemhez előszót ír, azért az előszóért többet fizet bármelyik kiadó, mint az egész könyvért...
Rámnézett és elmosolyodott, mint egy reménykedő és gyámoltalan, kopaszodó kamasz .
A hajó elbődült.
De még volt vagy háromnegyed óránk.
Katalin feljött a fedélzetre J. B.-vel.
A magasban szürke, karcsú repülőgép úszott csaknem hangtalanul.
Katalin felnézett és elfordította a tekintetét.
Kerekes kocsin a fedélzetre tóltak egy igen fiatal embert, akinek rengeteg kitüntetése volt, de egyetlen lába sem .
Katonazenekar játszott a parancsnoki híd előtt.
Fél hat volt , ezerkilenszázötvenháromban.
Elmegyünk innen!
Minden elmúlik egyszer.
Csak a halál halhatatlan; és ezért nem mehetünk elég messzire ahhoz, hogy akár elindulni is túlságosan érdemes legyen...
V. Cézár Európában marad.
Amint ott álltunk hármasban, - mert J. B. már ekkor a kabinban aludt, - miután búcsúpillantást vetett a partra és fitymáló tekintettel fordult el tőle, - a sietés, lárma, izgalom lassan elült.
A hajó megtelt utasokkal, a kísérők nagyrésze eltávozott.
A világ leghangosabb fajzata az "elutazók kísérői ", akiknek ugyan " tilos a vonatba beszállni ", de kivétel nélkül beszállnak.
Az elutazók kísérői irígyek, mint az esküvők közönsége.
Most már tűrhető volt a levegő.
A király önfeledt mosollyal bámult maga elé, a kátrányos deszkákra s ez az önfeledt mosoly egyszer csak megfagyott az arcán...
Követtem a tekintetét.
Négytagú társaság jött szembe, siető léptekkel Hátul két feketeruhás, keménykalapos idegen, elől maga Francis Belt, a gyarmatügyi miniszter, - a jövő embere! - és Zodragin, őfelsége adjutánsa.
Szorosan a király elé lépve, megálltak és Francis Belt sziszegve mondta:
- Ez nem volt méltó önhöz, felség!
Nem ezt igérte!...
Ugyanakkor a két keménykalapos és Zodragin a király háta mögé léptek, arra gondolva, hogy esetleg elszalad.
Katalin felháborodva nézett végig rajtuk.
A király azonban egész testében remegett.
Arcából minden vér eltünt.
Alsó ajka lefittyent és jobb alsókarját védő mozdulattal tartotta maga elé.
Rámnézett és tekintete nyavalyásabb volt, mint egy megvert kölyöké.
- Mi...
Millard - motyogta - nem lehetne valamit...
- Őfelsége szabad akaratából jött a hajóra, - mondtam a miniszternek.
- Őfelsége hamis útlevéllel jött a hajóra! - felelte a miniszter.
- Ön, Millard , ne avatkozzék bele, mert módomban áll az ön elutazását i s megakadályozni.
Katalin felkiáltott...
A király hátralépett, de beleütközött Zodraginba.
- Felség, - mondta az, - menjünk.
A hazának szüksége van felségedre.
Francis Belt türelmetlen mozdulatot tett.
- Eh, mit, a hazának!
Európa békéjéről van szó!
- Európa békéjéről? - dünnyögte a király s félig lehúnyt jobbszeme alól kövér könycsepp buggyant elő.
- Persze, - mondta.
Katalinhoz fordult:
- Asszonyom, elnézést kérek ezért a kellemetlen jelenetért.
Millard úr!
Ha elfoglaltam a trónt s ön ismét Európába jön, keressen fel engem.
Meg akarom jutalmazni szolgálataiért.
Én... én nagyon hálás vagyok önnek.
Most azonban mennem kell.
Európa békéjéről van szó...
Körülnézett s elcsukló hangon mondta:
- Azonban... valaki adjon egy cigarettát.
A miniszter elővette aranytárcáját és a király elé tartotta.
A király rágyujtott és mélyet szippantva, elfordult.
Azután, görnyedt háttal , megindult a menet élén.
A fordulónál megállt és visszanézett.
Katalin lesütötte a szemeit.
Én felemelten a jobbkaromat és így üdvözöltem őfelségét, V. Cézárt, Lavandola királyát, velencei grófot, stb.
Lent, a palló végén elegáns, kosztümös hölgy várt a királyra: Mme Pitto.
Belekarolt Zodraginba és követte őfelségét, aki a vámhivatal sarkáig vezető tízyardos úton még ötször fordult vissza.
Azután elvezették.
- Nos, Katalin, - mondtam rövid hallgatás után - menjünk le és nézzük meg a kölyköt.
- Jó! - mondta Katalin, fáradt arccal; s elindult előttem.
Hét óra tájban ismét felmentem a fedélzetre s megálltam a tenniszpálya sarkán.
A hajó mögött, messze, lilásszürke ködben fehér sziklák vonala húzódott dél felé.
Ez volt Európa.
Ez a fehér vonal volt Ksiaplev, Philippe Brandan, Bert Denver, Merril Kristóf és Genf és London.
Ez a fehér vonal volt Shakespeare, Danton, Landru , Szent Johanna és Lola Montez.
És Diderot és Courths-Mahler és Padilha és Beethoven és Gluck és Nero és Rettenetes Iván és Borgia Caesar és Giordano Bruno és akik máglyára vetették... és Fouché és Napoleon és France és Attila és Zeus és George Sand és Swedenborg és Sokrates és Luther és Pasteur és Nurmi és Loyolai Ignác és Robespierre!
Szent Márk tér és Grinzing és Soho és Lac Léman és Hradsin és Potsdam és Kreml és Schönbrunn és Kvirinál és Le Havre és Lübeck és Hoek van Holland és Kalimegdán és Isola San Giorgio és Manzanares és Altona és Louvre és Bastille.
És már ez a fehér csik is eltünt a lilásszürke ködben, amely egyre kevésbbé lila és egyre szürkébb.
Már nem látom Európát többé és ha soha senki nem látná többé talán nem is lenne kár érte.
Semmi más nem érdemli meg, hogy fennmaradjon, csak a kilencedik szimfónia és néhány könyv, amit senki nem látná többé, talán nem is lenne kár érte.
Hat napig tartó tengeri utazás végeztével, - amely cseppet sem ártott fiam és szeretett feleségem egészségi állapotának - megérkeztünk New Yorkba, ahol nagy meglepetésemre apám és néhány jó barátom várt.
Az ősz hosszú és meleg volt és igen kellemes napokat töltöttünk Honorville-ben, a hegyek között.
A hatalmas, vörhenyes erdők felett esténkint sápadtan küzdött a Hold a nappali világgal.
Este hűvös szellő kerekedett; feleségemmel sok vitám volt, amig rászoktattam, hogy pullovert viseljen, mert errefelé egészen más az időjárás, mint lent a síkon.
Időnkint , főleg felhős napokon, sajogni kezd a balkarom.
Egy hét mulva beköltözünk a városba és akkor nörsz kerül J. B. mellé, hogy esténkint elmehessünk hazulról.
Katalin újabban megint sokat vitatkozik, úgy, hogy néha Európa kellős közepén érzem magam ; holott, hála Istennek, nem vagyok ott.
Itt az ideje, hogy ismét gyereke szülessen.
Mielőtt pontot tennék e - talán, a nyers élmények hatása alatt kissé rapszódikus - feljegyzések végére, néhány pontban összegezni fogom értesüléseimet a Második Európai Népszövetség Első ülésszakának záróüléséről.
“Evolució...? Fenét!”
- A történelmi evolució nevében felszólítom önöket, lássák be tévedéseiket! - kiáltotta Hjamarsen elnök.
- Segítsenek megmenteni azt, ami az európai civilizációból megmaradt!
- Fenét kell ide evolució! - felelte egy szenvedélyes delegátus - biztonság kell!
- Ugy van!
Biztonság! - mondták többen.
A Népszövetség I. számú albizottságot delegált, amelynek feladata volna az államok biztonságát garantálni.
Olyan egyezményeket kell kötni, amelyek kölcsönös segélynyujtás, garanciák és érdekközösségek révén lehetetlenné teszik a felmerülő vitás kérdések erőszakos úton való likvidálását.
Nehogy az erőszak alkalmazása ilyen nemzetközi vitákban bárhogy is lehetővé váljon: a II. számú, ú. n.
Fegyverkezési Albizottság hozzájárult ahhoz, hogy az új világháború kitörésének preventív megakadályozására minden európai állam állandó hadsereget tartson és megindíthassa a fegyvergyártást, illetve -szállítást.
Még pedig a következő arányban:
Anglia évente előállíthat 200 tankot, 7 cirkálót, 200 torpedórombolót, 22.000 meghatározott kaliberű tarackot és mozsarat, 4000 bombavető repülőgépet, valamint hadigázokat korlátlan mértékben.
Franciaország ennek a 80%-át.
Németország ennek a 97.5%-át.
Olaszország ennek a 91.5%-át; pótolhatja továbbá a háborúban elpusztult repülőgép-anyahajóit.
És így tovább.
Valamennyi államnak jogában áll tengeralattjárókat építeni, vagy vásárolni.
A második Amszterdami Egyezmény, amely mint ismeretes, a szelidítő hatású gázok előállítását tilalmazza, továbbra is érvényben marad.
Fegyveres konfliktusok kitörését megakadályozandó, az államok kötelezték magukat , hogy a hadüzenet intézményét megszüntetik.
Ehelyett a jövőben KÉT HÉTTEL, valamely támadó jellegű akció megkezdése előtt be kell jelenteni az erre vonatkozó szándékot a Népszövetség III. Albizottságának, amely a bejelentést az Ötösbizottság Ténymegállapító Szervéhez továbbítja, amely Londonban székel.
Komoly ok nélkül ilyen háborús bejelentést nem szabad tenni.
Amely állam komoly ok nélkül tesz ilyen háborús bejelentést, az a fegyveres akció megkezdése előtt nem KÉT, hanem NÉGY héttel köteles a bejelentést 3 gépelt példányban a III. Albizottsághoz felterjeszteni.
A jövőben polgárok által lakott területet (város, falú, ipartelep, stb.) gázzal elárasztani csak abban az esetben szabad, ha a polgárok fegyveres ellenállást tanusítanak.
Fegyveres ellenállásnak számít, ha a polgárok a bombázás megkezdése előtt számított 24 órán belül nem ürítették ki lakóhelyüket.
Tilos a tompított hegyű és robbanólövedékek használata.
Amely állam fegyveres konfliktus esetén bizonyítható módon ilyeneket alkalmazott, azt a Népszövetség VII. Albizottsága jegyzőkönyvi úton megörökítendő dorgálásra ítéli.
Üzletszerű fegyvergyártás a jövőben tilos!
Csakis a Népszövetség VI. Albizottságának hozzájárulásával engedhető meg.
Minden esztendőnek bizonyos időszakában mindennemű fegyverhasználat egész Európa területén tilos.
Ez az időszak a december 24. és 25. közötti éjszaka.
Kivételt képez ez alól az a fegyveres konfliktus, ami ez időszak előtt legalább 30 nappal megkezdődött.
És végül: tilos a harcászati eszközöknek a fent engedélyezett mértéken felüli halmozása.
Ennek a megakadályozására a Népszövetség VIII. Albizottsága külön megfigyelőt delegál minden államba.
Ezek a megfigyelők minden esztendőben kötelesek legalább egyszer 24 órát azon államnak területén tölteni, amelynek megfigyelésére hivatvák.
Nem kötelezhető azonban egyetlen állam sem arra, hogy ilyen megfigyelőt beengedjen a területére.
Ez merénylet volna az államok szuverénitásai ellen.
Ez volt az Új Európai Békepaktum, amelyet a lakósság is igen nagy örömmel fogadott volna, ha közölték volna vele a szövegét.
A delegátusok mindenesetre percekig ünnepelték Sir Tootenhamet, amikor felolvasta, a Stocholmi Konferencia záróülésén.
Ugyanezen a záróülésen Corbitani delegátus felállt és bejelentette: Olaszország háborús lépésnek tekintené, ha Anglia valóban kísérletet tenne V. Cézár tényleges trónraültetésére.
Amennyiben ez, amint az angol jegyzékből kiderül, már egy héten belül valóban megtörténne, akkor kéri a III. Albizottságot, vegye tudomásul, hogy Olaszország a Paktum értelmében azonnal a Szigetország felé indítja légi haderejét.
A Paktum értelmében ugyan csak két héttel később tehetné meg ezt, ám az írásbeli bejelentés már két héttel ezelőtt megtörtént s arról a III. Albizottságnak csupán azért nincsen tudomása, mert akkor még nem alakult meg.
Az is igaz, hogy a Paktum értelmében még csak most láthatnánk hozzá légi haderő előállításához - mondta végül Corbitani delegátus emelt hangon - azonban a Paktum ma életbelépett és megengedi bizonyos számú harci repülőgép üzemben tartását .
Gondoskodtunk arról, hogy a Paktum életbelépésének pillanatától a megengedett mennyiség kétszerese üzemben álljon.
Azért a kétszerese, mert a kopást és romlást , természetszerűen, pótolni kell.
Ezt a bejelentést a Népszövetség Nagytanácsa tudomásul vette s így a VII. Albizottság 1953 IX.-414.579-AB szám alatt iktatta.
Tudomásul vették V. Cézár bejelentését, amely szerint igényt tart a lavandol trónra; Anglia bejelentését , amely szerint V. Cézár trónigényét, ha kell, fegyverrel is megvédi és további kilenc európai állam bejelentését, amelyek részben fegyverrel védik, részben fegyverrel akadályozzák majd V. Cézár akcióját, amennyiben arra sor kerül.
Utána 2000 teritékes díszbankett volt az új, általános és, amint azt mindnyájan szívből óhajtjuk: tartós európai béke örömére!
Vége.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE