Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ambrus Zoltán
Solus eris
Keletkezés ideje
1907
Fejezet
17
Bekezdés
1731
Mondat
4699
Szó
64688
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
magas
VI.
Átmentem a fürdőbe, nem egyszer, hanem többször.
Mikor először mentem át, hosszas készülődés után és kelletlenül indultam el, mint a ki nehezen szánta rá magát valami régóta köteles robot teljesítésére, s az utolsó pillanatig habozik, hogy ne forduljon -e vissza, mikor már közel ért a czélhoz.
- Meg kell lennie - biztattam magamat.
- Halljuk, hogy mit akar még tudtomra adni?
Kiderült, hogy semmi különöset.
Nem mondott olyat, a mit régebben nem sejtettem.
Másodszor már nem esett nehezemre ez a kirándulás.
- Katáról fog beszélni - suttogott bennem a remény - és arról a titokról, melyet csak ő tud.
Aztán lestem: hátha elejt egy-egy szót, a melyből megtudom, mit olvasott a kis lány szivében?
Katával csak közönbös dolgokról beszélhettem.
Még azt se mondhattam el neki, hogy Valéria vissza akar küldeni a pokolba, a honnan jöttem, mert sokallja a barátságunkat.
Valéria volt az egyetlen, a ki erről a barátságról tudott, s talán többet tudott, mint mi.
A harmadik alkalommal az a gondolatom támadt, hogy Valéria kaczérkodni kezd velem , Kata iránt való szeretetből.
El akar bolondítani, hogy nevetségessé tehessen Kata előtt.
Ez a gondolat mulattatott.
És így tovább.
Tizedszer - mert utóbb már majdnem mindennap ellátogattam a fürdőbe - tizedszer már tisztában voltam vele, hogy a szép Valéria maga is érdekel.
Ez bolond dolognak tűnhetik fel.
De Szent Antal előélete büntelenebb volt, mint az enyém; Szent Antal edzettebb volt a kivánságok legyőzésében; nem kergetőzött naphosszat egészséges, bájos és csintalan kisasszonyokkal; és mégis, ennek a példás életü remetének is voltak perczei, a mikor megingott, megzavarodott.
A szép Valéria pedig annál könnyebben megzavarhatott egy huszonnyolcz éves , egészséges kedélyt, mert a viseletében is, a szavaiban is volt sok, nem érdektelen ellenmondás.
Azonkivül a huszonnyolcz éves kedély nem volt ment minden kételkedéstől, s elvből nem hitt a szép asszonyoknak.
Végre is, ha egy elvált ifjú báróné kijelenti, hogy az udvarlásnak vele szemben semmi czélja, ezért a kijelentésért csak az ördög áll jót, a ki nem egészen elfogadható kezes.
Hiába, nem tudtam elfelejteni, mennyire hatalmában volt a szőkének, ha csak egy pillanatra is!
És ha a szőke eredményeket érhetett el, hát én miért ne?! ...
Ez bizonynyal közönséges lélekre valló gondolkozás, mert ha egy kicsit kényesebb vagyok, - s a barátság, melylyel Kata megtisztelt, bízvást kényessé tehetett, - annak a vasuti emléknek el kellett volna vennie a kedvemet minden léhaságtól.
A ki barátságot tud fakasztani egy szűzi lélekben, csak lealacsonyítja magát, ha olyan kegyek után futkos, a melyekben a gyorsvonat első osztályu utasai közül talán akármelyik részesülhet, föltéve, hogy a pasasér szemrevaló legény, ügyes és vakmerő.
De, azt hiszem, bizonyos helyzetekben ez a gondolkozás menthető.
Ha valaki huszonnyolcz éve ellenére, sok cseresznyeajku kisértés közepett, az anakoréták életmódjára van kárhoztatva: megtörténik, hogy el-elcsuszamlik, s tévelygésében megkoczkáztat olyan lépést is, a melyre nem a lelke, nem a jobbik énje unszolja.
Aztán nem ez az egyetlen mentségem.
Egy másik mentségem, a mely okvetetlenül javamra szól, az: hogy a fürdőn csak megerősödtem a gyanumban és a kételkedésemben, s hogy mindaz, a mit a szép asszonytól hallottam, csak bátorított a kalandra, s nem hogy észretérített volna, ellenkezőleg, szárnyat adott a képzeletemnek.
Történni nem történt semmi.
De majdnem kezdettől fogva a legkényesebb témákról beszélgettünk, s ezeknek a beszélgetéseknek a során a szép Valéria olyan különös nézeteknek adott kifejezést, a melyek, azután, hogy eleinte nagyon megleptek , lassankint ugyancsak aláfütöttek a reményeimnek.
Mindjárt a legelső alkalommal mondott egyet-mást, a mire nagyot néztem.
A fedett sétaúton találtam; egy padon ült és olvasgatott, szokása szerint meglehetősen szórakozottan.
Mialatt hamarosan letárgyaltuk a kastélyban legutóbb történt apró eseményeket, rápillantottam a könyvére.
Egy ujabb franczia regény volt, a melyet véletlenül én is olvastam.
Akkoriban mindenki olvasta ezt a könyvet.
A meséje az, hogy egy asszony, férjének a távollétében, átkutat egy nyitva felejtett fiókot, s az ott lelt irományokból megtudja férje titkait, többek között azt, hogy hitvestársa tizenhárom év óta számtalanszor megcsalta.
Természetesen felháborodik, de a férj messze jár, s az asszony magánosságában, önkéntelenül vizsgálgatni kezdi a lelkiismeretét , emlékezetébe idézi a multat minden részletével, s lassankint rájön, hogy noha ő nem követett el házasságtörést, mégis sokat vétkezett a férje ellen; rájön, hogy neki is vannak titkai, a melyeket elrejtett a férje elől, a melyeket sohase vallana meg senkinek.
Ez végül arra az elhatározásra birja, hogy nem fogja szétbontani a házassági köteléket, s férjének sohase fogja elárulni, hogy titkait megtudta.
Már nem emlékszem, melyikünk volt az, a ki a beszélgetést ráterelte a könyvre és a könyv irójára; talán én.
De arra határozottan emlékszem, hogy a szép Valéria, miután tüzetesen megvitattuk a regény alapeszméjét, áttérve a nagy általánosságokra, a következőket jelentette ki előttem, a kit még alig ismert, a kivel akkor mindössze harmadszor beszélgetett:
- Minden intézmény közül a házasság a legerkölcstelenebb.
Mert hazugságra kényszeríti azokat, a kiket összefűz, s mert megöli, vagy gyűlöletté változtatja át az egyetlen isteni eredetü valamit: a szerelmet.
Az emberek igen sok gonoszat eszeltek ki abból a czélból, hogy megrövidíthessék a többieket, de a házasság az emberi találmányok leggonoszabbjai közül is kimagaslik.
- Talán nem is emberi találmány - vitatkoztam a szép asszonynyal.
- Az állatok életében sok olyan jelenséget látni, a mely erősen emlékeztet a házaséletre.
A vaddisznó úr az egynejüség híve; a rozmár hölgy, miután fölnevelte kicsinyét , tavaszszal fölkeresi a rozmár urat, azt a bizonyost, a kire hálával és szeretettel emlékszik.
- Nem vitatkozom, és megengedem, hogy az állatok beérhetik a házasság intézményével is.
De az emberek, már tudniillik azok számára, a kik méltók az » ember« névre, a gondolkozó, az érző, az erkölcsös lény számára valami okosabbat kellett volna kitalálni.
Megkérdezhettem volna, hogy:
- A bárónénak talán a »szabad szerelem« az ideálja?
És ha igen, el tudja képzelni ezt a formát a jelen másnemü társadalmi viszonyai között? ... stb.
De nem az volt a czélom, hogy meggyőzzem, hanem hogy tűrhetőnek találjon.
S azért így feleltem:
- Sajnos, ez mindeddig nem sikerült.
S a repülőgép bizonyára hamarabb meglesz , mint ennek a kérdésnek a megoldása.
- Elég nagy szerencsétlenség minden nőre nézve.
Mert neki csak akkor szabad rendeltetése szerint élnie, ha aláveti magát ennek az erkölcstelen nyügnek.
A férfi persze segít magán.
Ha van esze, nem házasodik meg.
- Megtörténik biz az a legeszesebb emberekkel is.
Lehet, hogy ideiglenesen az ilyen is elveszti az eszét, de aztán visszanyeri.
- Igen, vannak eszes emberek is, a kik megházasodnak.
A gazemberek.
Ezek elmennek a vásárra, s megkötik az alkut azzal a nyugodt elhatározással, hogy a másik szerződő felet, ha kell, erőszakkal is rá fogják kényszeríteni kötelessége teljesítésére, viszont ők soha semmi szín alatt nem fogják teljesíteni az elvállalt kötelezettséget.
- De azt csak megengedi a báróné, hogy vannak jóhiszemü vőlegények is.
- A szamarak.
A kik mások, a józan nőtlenek számára házasodnak meg.
Ezek között akad egy pár jóhiszemü.
- Az ördög nem olyan fekete, mint a milyennek a báróné mondja.
- Ön nem hiszi, a mit mondok?
Nézzen szét az ismerősei között, és mutasson nekem egy férjet, a ki nem gazember, vagy nem ostoba.
Természetesen az ostobák vannak többségben, mert az ő táborukat jelentékenyen erősiti az, hogy vannak gazemberek , a kik egyszersmind ostobák is.
- Én azt hiszem, hogy van olyan férj is, a ki szerelemből vagy szeretetből házasodott meg, becsületesen teljesíti minden kötelességét, és végül nem bánja meg, mert nem kell megbánnia, hogy megházasodott.
- Édes istenem, én nem mondom, hogy nem akad egy-egy kivétel, valahol a Spitzbergákon.
Vagy az aranykorban, mint Philemon és Baucis, ámbár nem hiszek az öreg Philemonnak... különben Baucis asszonyságban se bízom.
De lássa, több ezer esztendővel kell visszasétálnia a multba, hogy egy általánosan ismert, elfogadható példát idézhessen.
Csakhogy én nem a csodaállatokról beszélek; nem szólok most a szárnyas lóról, a főnixről, az egyszarvuról; arról beszélek, a mit magunk körül látni.
- És nem lát egyebet, csak mankón járó betegeket... meg gonosz betegeket, a kik mankóikkal agyonverik a feleségöket?
- Olyanformán.
De nem csoda.
Mert azt ön is elismeri, ugy -e... vagy azt se ismeri el, hogy megházasodni ostobaság?
- Sok esetben mindenesetre.
De elképzelek eseteket...
- Ám vegye ki a kivételeit, és maradjunk a szabálynál.
Megházasodni ostobaság , vagy mondjuk szelidebben: megházasodni nagyon koczkázatos, nem eszélyes, nem tanácsos dolog, mert ebben a sorsjátékban igen nagy betétet kell fizetni egy olyan igérvényért, a mely a legtöbb esetben nem nyer, minthogy a temérdek szám közül csak igen keveset húznak ki.
Néha az ostobaságnak is szerencsés a következése ; vannak burokban születettek, a kik rendesen nem érdemlik meg a szerencséjöket.
De hagyjuk ezeket; azt ön is elismeri, hogy: a sokaság veszít.
Nos, a ki veszít , megérdemelte, hogy veszítsen.
Úgy kell neki; mért koczkáztatott olyan sokat a kétes, vagy helyesebben mondva: a joggal nem is remélhető szerencséért?!
Csak egy vonást emelek ki a sok közül; az egyik legfontosabbat.
Miért házasodik meg a legtöbb ember, már tudniillik a tisztességesebbek?
A mellékes czélokat nem tekintve, azért, ugy -e, hogy asszonya legyen, a ki az övé és senki másé?
No, és mit mutat a tapasztalás?
Azt, hogy száz asszony közül kilenczvenkilencz megcsalja az urát.
- Teringettét! - kiáltottam fel, nem annyira meghökkenve, mint inkább felvidulva - kilenczvenkilencz!
- Mondjunk csak nyolczvanat.
Adok önnek még tizenkilencz ártatlant, bár a számítást optimisztikusnak tartom.
De a szám nem fontos.
Szóval a legtöbb asszony még ezt a legelső követelést, a házasság alapföltételét se teljesíti.
Ezt mindenkinek látnia kell, a ki egy kicsit szétnézett a világban.
Már most azt kérdem öntől: micsoda szemtelen önbizalom, vagy más szóval: mekkora ostobaság kell ahhoz, hogy a többször említett jóhiszemü vőlegény boldogan mosolyogjon és azt mondja magában: »Én az a századik leszek, a kit nem csalnak meg !«
- Bocsánat, csak azt mondja, hogy: »Én a húsz közé fogok kerülni; a nyolczvanhoz semmi közöm.«
És ez már nagy különbség.
A szerint a számítás szerint, a melyben megalkudtunk, minden ötödik legény kiszabadul a veszedemből; miért ne remélhetné egy jóképü, derék, fiatal és nem ostoba legény, hogy az öt közül ő lesz az ötödik , mikor a többi négy bőven kikerülhet azok sorából, a kik rászolgáltak, a kik nem törődnek vele, a kik megöregedtek, a kik utaznak és csak két év múlva jönnek haza , és így tovább?
- Ön tréfál, én pedig komolyan beszélek, s az ön fiatal legényének azt mondom , hogy neki se sokkal több a jó esélye, mint például azoknak, a kik rászolgáltak .
Mert az egész világ segítségére van annak az asszonynak, a ki a férjét ki akarja játszani; s az egész világ rajta van, hogy az ön fiatal Bartoloja észbe ne kapjon.
- Igen, ha az asszony ki akarja játszani a férjét.
De, azt hiszem, a legtöbb nem akarja kijátszani.
Meg vagyok győződve, hogy még a között a nyolczvan között is, a kiket végül csakugyan elvisz az ördög, sok van, a ki a legjobb szándékokkal kövezi ki a pokolba vezető utat.
Azok a nagyon vidám hölgyek, a kik már az oltárnál így szólnak magukban: »No megállj, öreg, majd meglátod, milyen gyönyörűen fel foglak díszíteni !« - nem lehetnek túlnyomó számmal.
Az orvosi tapasztalás szerint a nők egy jókora százaléka éppen nem forró vérü.
Ez talán jelentéktelen körülmény; de van egy másik, a mely már nem jelentéktelen.
Tudniillik, hogy az a kedv , hajlandóság vagy nem tudom hogyan nevezzem, a mi az asszonyokat férjeik megcsúfolására készteti, a normális nőnél alá van vetve az érzelmi életnek.
- Én nem is azt akartam mondani, hogy mikor az oltár elé lép, már ki akarja játszani a férjét.
Rosszul értett, vagy rosszul fejeztem ki magamat.
Ellenkezőleg , azt írom a házasság rovására, hogy még az olyat is, a ki a legszűziesebb imádsággal kezdte, idővel oda puhítja, hogy aztán már csak így imádkozzék: »Add , Uram, hogy az uram valahogy meg ne tudja !«
Mert az egész világ úgy van berendezve , hogy az asszonyt mindenki a csalásra ösztökéli; és minden szinte kényszeríti rá .
Először a személyek, és még inkább a dolgok.
A személyek: egyik udvarló a másik után; csaknem kivétel nélkül mindenki, a ki az asszonynyal kedve szerint foglalkozik.
Ez mind »unszolja szóval igenre «; és ha kiderül, hogy hiába várnak tőle hasznot, egész környezete szétrebben, s többé nem foglalkozik vele; ám hadd epedjen el lelki magányosságában; tanulja meg, hogy annak az elszórakozásnak , azoknak a kellemes szavaknak, a melyekre vágyódik, ez az ára.
Aztán a Figarók és Zsuzsik nagy sokasága.
Egyszerre azon veszi észre magát, hogy csak Figarók és Zsuzsik veszik körül, a kik mindannyian a Cherubin szekerét tolják, még akkor is , ha Cherubin már kopasz és öröktől fogva kiállhatatlan.
Ezek, azt hiszem, csak műszeretetből, pusztán a világrend érdekében fáradoznak; elég az hozzá, Rozinának látnia kell, hogy csak akkor vannak barátai, ha Almavivát rá akarja szedni.
Ebben az esetben számíthat az egész világ szivességére; a másik esetben meghalhat egyedül.
Mert azelőtt volt egy barátja: a férje, de ezt a házasság elvonja tőle .
És ha a személyek sikertelenül fáradoztak, ott vannak, hogy megpuhítsák: a dolgok .
Legelsőbben az életnek az a folyamata, mely magából a házasságból következik .
Igen, maga a házasság az egyik legelső bűnszerző a legtöbb házasságtörésben .
Aztán: minden hiba, a mit a férj követ el, és minden hiba, a mit az asszony már elkövetett... minden odavezet.
- Ebből nem az következik, a mit a báróné mond, hogy: a ki megházasodik, vagy ostoba, vagy gaz, vagy gaz és ostoba, hanem az következik, hogy a házassághoz okvetetlenül szükséges bizonyos adag bátorság.
Ez a bátorság meglehet valakiben , minden szemtelen elbizakodottság nélkül, a megkövetelhető férfi-önérzet erejénél fogva is.
Épp oly akadémiai tárgyilagossággal védem a házasságot, mint a milyennel a báróné támadja, és megvallom, ma még igen kevéssé izgat annak a képzeletbeli lénynek a sorsa, a kit előbb a fiatal Bartolónak, utóbb pedig Almavivának nevezett.
Ha megtörténik vele az a szerencsétlenség, a melyet a báróné, mint Cassandra, fenhangon és az egész Trojának jósol: ez a csapás engem hidegen hagy .
Ám bánjék vele hitestársa akárhogy; ha a szarvai még a koporsóját is kilyukasztják, és a sirhalmából egyszerre csak ágas-bogas agancs bukkan fel: nem keresem az eset tanulságait, hanem csöndes részvéttel megyek tovább, mint a más országból való idegen.
De nem tartom bizonyosnak, hogy a megjósolt csapás okvetetlenül bekövetkezik, s azért az eleven Almavivát, a kinek a báróné olyan kétségbeejtő jövőt jósol, biztatni szeretném: »Eh, ne hagyd magad! ...«
Különben meg vagyok győződve, hogy fölösleges a biztatás, s meg fogja védelmezni az érdekeit.
Végre is két nagy erőssége van a fenyegető veszedelmekkel szemben...
- Vajon?!
És ugyan mi ez a két erősség?
- Először is az az erő, a melyet maga a házasság ad neki.
A házasság - lehet, hogy tökéletlen intézmény, de - alapjában véve két ember érdekszövetsége a többiek , mindenek ellenében.
Magának ennek a szövetségnek a megkötése olyan hajlandóságokat kelt fel, még azokban a házastársakban is, a kiket nem a vonzódás vezérelt egymáshoz, a mely hajlandóságokkal az ellenséges áramlatoknak nem könnyü megküzdenie.
S ha már ennek a szövetségnek a puszta tudata is javára válik a másik fél érdekének: az együttélés még közelebb hozza egymáshoz a házastársakat.
Még a kutya és a macska is összeszoknak, ha sokáig egy udvarban kell élniök.
Az élet közössége az egymáshoz teljesen idegen házasfelekben is kifejleszt bizonyos érzésbeli közösséget.
Ez nem a bölcselkedés elvont következtetése; ez - el lehet mondani - természeti bizonyosság, a melynek látható jelei vannak.
A kik sokáig élnek együtt, utoljára nemcsak apró külsőségekben, hanem még arczban is hasonlítanak egymáshoz.
És ha a világ valaha lemond a házasságról, hogy a szerelmet a mai társadalom ellenségeinek az ábrándjához képest egy bizonyos kaptafára szabályozza, egy rendkivüli energiát, egy igen jelentékeny mozgató erőt fog elveszíteni, amely ezer és ezer évek során a páros életből fakadt, az egyén érdekének javára...
- Eh, mit tud ön a páros életről?!
Erre az erősségre nem adok semmit.
Különben a másikra sem, a mely aligha ér többet az elsőnél.
- A másik erősség: Almavivának a személyes tulajdonságai.
A báróné nagy súlyt tulajdonít az idegen vonzó erejének.
De mért ne lehetnének a férjnek is vonzó tulajdonságai?!
A legények színe-java sohase házasodnék meg, csak azok, a kikről a dal így emlékszik meg: »Maradt itthon egy - két - három nyomorult ... ?!«
Vagy ha a férjnek, a házassága előtt, voltak is jó tulajdonságai, a házasság nyomban kiöli ezeket a jó tulajdonságokat?!
- A házasság a kedvest kellemetlenné változtatja, a józant őrültté, a vidámat kiállhatatlanná.
Minél kedvesebb volt azelőtt, annál tűrhetetlenebbé válik a házasságban.
Nézzen csak körül, ha mondom.
Hogy ha a vőlegény pazar volt, a férjnek az első gondolata: a legcsúnyább zsugoriság.
Ha azelőtt feltünően ápolta a személyét, akkor már a nászúton elhanyagolja magát.
És így tovább.
Shakspere a részegségről azt mondja, hogy teljesen megmásítja az embert: a szelidet vaddá, a szótalant beszédessé, az élénket álmossá, a jókedvüt siránkozóvá varázsolja .
Ilyenformát mondhatott volna a házasságról is.
A különbség csak az, hogy a házasság a jó tulajdonokat rosszakká változtatja, a rosszakat pedig megkettőzteti.
- És ha a férj, meggyűlölvén önmagában ezt a temérdek rossz tulajdonságot, elválik a feleségétől? ...
- Ó, abban a perczben vége a varázslatnak!
A gonosz öreg bűbájos egy szempillantás alatt megfiatalodik; nyomban levetkőzi zsugoriságát, zsémbességét; durva hangja hizelgővé, kellemessé válik; arczára ismét kiül a mosoly; a szeme felragyog ... kedvesebb, mint valaha.
Mondom, hogy nem az emberekben van a hiba, hanem az intézményben.
- Kiderül, hogy nem én tréfálok, hanem a báróné...
De, nini, milyen csodálatos kék színt öltött a hegy!
- Azért nevezik Kékkőnek.
És másra tereltük a szót.
Ez az első vitatkozásunk nem hagyott nyomot a lelkemben.
Mindössze annyit, hogy magamban ugyancsak megitéltem a bárónét.
- Annak a nőnek, a ki így gondolkozik a többiekről - okoskodtam, mialatt a szép Valéria rendre megmutogatta a fürdő nevezetességeit - az ilyen nőnek nem lehet rendben a szénája.
Az ártatlanság egyik ismertető jele az, hogy nem látja jól a rosszat, és még akkor se akar hinni benne, hogyha látja.
Ez az asszony, a ki nem hisz senkinek, nagyon közelről láthatta a bűnt, talán nem egyszer.
Aztán miért ócsárolná a házasságot és minden férjet a világon, még a képzeletbelieket is, ha nem azért, hogy védekezzék, s hogy önmaga előtt kimenthesse magát?!
Mindebből azt a következtetést szűrtem le, hogy akármint vélekedjenek is a kastély lakói a tréfás életü Albert báróról, és akármennyire tetszetős is, ha egy ilyen nagyon szép asszony komolykodik, erkölcsi kérdéseket fejteget és lépten-nyomon az olvasmányaival példálózik, azért ez a szép szellemü és szép arczu bölcsész mégis igen léha teremtés lehet, a ki a komolyságával csak becsapja a környezetét .
Megállapítottam magamban, hogy, ha a szép Valéria nem tudott a férjével egy fedél alatt maradni, ebben nem csak Albert báró a ludas.
Az utóbbinak a mentségéül eszembe jutott, hogy aligha alszik minden éjjel biliárdon, és elképzeltem, hogy voltaképpen azért váltak el, mert a kitagadott báró nem tudott a szép asszonynak olyan kényelmet teremteni, a minőt ez remélt.
Talán számított a nagyapja bocsánatára, s mikor látta, hogy az öreg urat lehetetlen meglágyítani, nem tudta leplezni tovább az előbb eltitkolt »csunya zsugoriság « -ot.
Még el is hanyagolta magát, szegény.
Ez persze nem tetszett a szép Valériának, a ki szereti ugyan a bölcsészetet, kivált azt a peripathetikus bölcsészetet, a melyhez legelőször is park vagy fedett sétaút kivántatik, de még a bölcsészetnél is jobban szereti a fényűzés apró áldásait.
De egy óra multán kiment a fejemből egész beszélgetésünk, a tanulságaival egyetemben.
A szép asszony ugyanis, kevéssel azelőtt, hogy elbúcsúztam tőle, egy pár olyan szót ejtett el, a mely jobban érdekelt, mint a filozófiája, vagy mint bármely filozófia, Plátontól Herbert Spencerig:
- Tulajdonképpen azt akartam önnek mondani - szólt, minden bevezetés nélkül térve át a váratlan témára - hogy... aztán valahogy eszébe ne jusson Katába beleszeretni!
De most már azt gondolom, hogy a legokosabb, ha egyáltalán nem beszélünk erről.
- Miért ne beszélhetnénk erről?! - feleltem.
- Sőt talán jó lesz, ha egyszer s mindenkorra letárgyaljuk ezt a kérdést.
A báróné, úgy látszik, abban a nézetben van, hogy nagyon is ki vagyok készítve arra az érzésre, a mely a magamfajta embernek csak bolond dolgokat tanácsol.
Talán úgy van; de az meg egészen bizonyos , hogy nem tartozom azok közé a szerencsések közé, a kik a lehetetlenért is szivesen küzdenek.
Sajnos, az elérhető czélokról is hamarosan lemondok, mert a nagyobb nehézségek legyűréséhez nincs bennem elég erély.
Azért, ha a báróné diagnózisa helyes, s már a közel jövőben valami bolond dolog történik velem, ez nem lehet egyéb, mint a legközönségesebb polgári komédia: »Zsák a foltját megleli...
Jancsi Pannit elnyeri ...«
Mert - »kiki oly nőt kap, minőt érdemel.«
Rám nézett, mintha azt akarná leolvasni az arczomról: vajon nem tréfálok -e?
- No, tudja - szólt aztán - a felelete éppen nem megnyugtató.
Kissé kitérő, és nem eléggé komoly.
Nem tudok hinni önnek, a mikor szerénykedik; azt hiszem, csúfolódni akar.
Önök, festők, kivétel nélkül furcsa emberek; s az a pálya, a melyet választottak, a legsajátságosabb mindegyik közül.
A létra alján mindig vannak néhányan, a kik éhen halnak; ezek büszkék arra, hogy éhen fognak halni.
A létra legfelső foka felé mindig eljut egy-kettő; ezek közül a legügyesebb lefesti a pápát, s a pápával együtt belekerül a világtörténelembe.
Nos, a világtörténelemnek ezekkel a jelöltjeivel, meg a többiekkel, a kik a létrának már a magaslatán vannak, nem is merek szóba állani.
Ezekről nem mondhatom azt, hogy büszkék, sőt azt se, hogy gőgösek; ezek fölötte állnak minden gőgnek, s mint nem tudom melyik egyiptomi isten, egy egész örökkévalóságon át csak a tulajdon gyomrukat nézik.
Az ilyen kivételes fenségekről szólva, természetesen nem beszélhetek nagyralátásról.
Ő magasságaik, ha egy herczegkisasszonyt vesznek feleségül, akkor is csak leereszkednek.
Szóval... nem találhatom ki a gondolatát , mert nem tudom, hogy milyen helyet foglal el a létrán.
- Nagyon alant vagyok, a sokaság között, távol mind a két fajta nevezetességtől.
A művészetek történelme nem fog tudni rólam, és még csak arra se számíthatok, hogy majd az éhenhalással teszek szert valamelyes kiválóságra.
De minden téren több a munkás, mint a vezető egyéniség.
Az én sorsom az, hogy az előbbiek túlságosan nagy számát szaporítsam.
Nem lehetek kevély, tehát nagyralátó sem.
- Ez az álszerénység szava.
Mint minden művész, ön is különbnek tartja magát a társainál; csakhogy, mert a sikert még nem tudta árnyékává tennie, sértett hiúságában az igénytelent játszsza.
Nem vitatkozik az egész világgal, nem magyarázgatja, hogy mért becsüli olyan sokra a tulajdon munkáit, de titokban épp olyan elbizakodott, épp olyan képzelődő, mint a többi.
- Csak a szándékaimra lehetek büszke, s nem a munkáimra.
Ez a mondásom, úgy látszik, meglepte, mert bele melegedett a tárgyba s egészen más hangon kezdett a képeimről beszélni, mint a multkor, a mikor, a tengerszemtől jövet, először méltatott kegyes figyelmére.
A kirándulás napján néhány szóval ugyancsak lekicsinyelte a képeimet, s most egyszerre azt kezdte bizonyítgatni , hogy többet érnek, mint a barátaim munkái.
Az összehasonlitásaiból és a megjegyzéseiből azt vettem ki, hogy szorgalmasan látogatja a kiállításokat, s hogy van érzéke a művészet iránt, ha néha hamisan ítél is.
De a dicsérete nem tett büszkévé, mert a mi szegény púpos Jánosunk nagy erejét nem vette észre.
Mi magunk pedig, a városliget környékének egész mázoló népsége, már akkor is tisztában voltunk vele, - bár önzésből csak ritkán mondtuk fennen, - hogy mindannyiunk közül a púpos János a legkeményebb legény.
Olyan kevéssé tett büszkévé az elismerése, hogy mindaz, a mit a képeimről mondott , csak pillanatokra tudta lekötni a figyelmemet.
Minél tovább bírálgatta az utolsó tárlatot, annál szórakozottabban hallgattam.
Folyton az járt az eszemben:
- Mit mondhatott neki Kata?!
Mit vett észre Katán?! ...
Mi birta rá, hogy nyiltan a szemembe vágja ezeket a szavakat: »Aztán valahogy eszébe ne jusson Katába beleszeretni! ...«?!
Ezen törtem a fejemet, a mikor elváltunk, és ez foglalkoztatott, mialatt a fürdőből haza mentem.
Otthon már csak erre az egy mondására emlékeztem.
- De hát mit vett észre Katán?! ... - kérdezgettem magamtól.
Hogy feleletet kapjak a kérdésemre, a melyet nem tudtam kiverni a fejemből , másodszor is meglátogattam.
De akár el se mentem volna.
Katáról most már nem szólt egy szót sem.
Arról beszélt, a mi engem akkortájt a legkevésbbé érdekelt.
- Elolvastam a regényt.
De igazán sajnálom, hogy végig olvastam.
Az írója szennyes lelkü ember, és maga a könyv - fuj!
Szerettem volna azt mondani:
- Bánom is én! ...
Mit érdekel engem ez a könyv?!
És a szerzője?!
És az olvasói?!
Csakhogy ezzel nem állhattam elő.
Mit volt mit tennem?!
Védelmezni kezdtem a könyvet, a legközelebb eső, legbanálisabb szavakkal.
Olyan lanyhán szónokoltam , mint a közvédő, a ki hivatalból és ingyen védi a szegény embert.
- Ön erkölcsösnek tartja ezt a könyvet? - kérdezte a szép Valéria.
- Hogyne! - feleltem.
- Ennek a regénynek a tanulsága ugyanaz, a mit Krisztus tanított: ne ítélj, hogy ne ítéltessél!
- Ohó! - pattant fel a szép asszony.
- Ez a könyv egészen mást mond.
Elnézést kér az erkölcstelenség számára, ilyen czímen: én megbocsátom a te vétkeidet, hogy te is megbocsásd az enyimeket.
Azt hirdeti, hogy az élet csupa gyalázatos megalkuvás .
Nos, hát ez nem igaz.
Vagy ha igaz, akkor jobb, ha egy vulkánnak a kitörése megsemmisíti az egész világot.
Csakhogy én nem hiszem, hogy a másféle emberek már kihaltak volna.
Az én lelkemben nincsenek ilyen mocskok.
Ez a váratlan bizalmasság nem kápráztatott el.
Mindenre gondoltam, csak arra nem , hogy a szép asszony őszinte is lehet.
Inkább azon tünődtem, hogy:
- Ugyan miért mondja ezt nekem?
De nem tudtam kiokosodni a tekintetéből, s a hogy asszonyi logikájával, egy nagyot ugrott az ellenkező irányba, még kevésbbé értettem a közlékenységét.
- Különben - szólt - igazuk van a regényíróknak.
A regényírók azt írják le, a mit látnak; abból általánosítanak, a mi a tapasztalásuk.
És mindenfelé csak gonosz nőket látnak, a kiket a házasság végképpen elaljasított; a tapasztalásuk pedig az , hogy bokrétába fűzik azokat a hazugságokat, a melyekkel az erkölcstelen asszonyok a házasság átka ellen védekeznek.
Valami olyanformát feleltem, hogy az asszonyok se egyformák, a mint a férfiak közt is vannak tolvajok és becsületesek.
Hivatkoztam a saját szavaira, hogy vannak nők , a kiknek a lelke nem tűr mocskot.
- Ezek nem is tudják elviselni a házaséletet - felelt az ellenvetésemre.
- Egy pár évi küzködés után lerázzák magukról a házasság kötelékét, mert ebben a kötelékben nem maradhat meg, csak néhány, mindenre kész martir, meg az a sok képmutató, a ki alattomban segít magán, a hogy tud.
Azt hittem, ujabb bizalmasságok következnek, a melyek némi világot fognak vetni a tulajdon balesetére.
De a tapasztalatait elhallgatta.
Csak általánosságokat mondott, a melyek nem tettek okosabbá.
- Micsoda képtelenség is - fejtegette tovább a nézeteit - ha egy férfi azzal a czéllal köt magához egy nőt, hogy ennek egy életen át ne legyen egyéb gondolata , csak ő, egy meglehetősen haszontalan úr!
Hogy ne legyen más törekvése, csak férjének ambicziói, és ne legyen más szórakozása, csak a mit egy ilyen úrnak a társasága nyujthat!
Az a szegény fiatal teremtés csupa élnivágyás; minden érdekli , mindent tudni óhajt, egy eleven kérdőjel.
S ne felejtse el, hogy a legtöbb asszony materialista.
Az eszme, a távoli érdek, a sokaság ügye hidegen hagyja; de annál inkább megbecsül minden apró élvezetet, s nagy az érzéke a külsőségek iránt .
Észreveszi, hogy az idegen lába formásabb, kabátja jobb szabásu, hangja kellemesebb, mint azé az úré, a ki arra vállalkozik, hogy majd ő lesz a tökéletesség.
Az igényei végtelenek; a kielégüléstől csak szárnyat kapnak.
Ha a férj egy-egy kívánságot lemetél, hét uj kivánság nő a levágott helyén.
Vágyainak nincs határa, annál kevésbbé, minél korlátoltabb a férj anyagi hatalma, vagy adakozó kedve.
Ambicziói is vannak, saját külön, kicsinyes és hívságos ambicziói , a melyeket azonban nem pótolhat semmi, csak a szerelem, mely nem tart örökkön, ó , éppen nem tart örökkön!
Életideje kevés, mert számára az élet csak addig tart, a míg az ifjúság; s a természetfölöttiekben hitetlen gondolkozása egyre a körül jár : » Ne szalaszd el egy órádat sem!
Nem élsz attól a naptól fogva, a mikor már nem vagy fiatal !«
A rettegés, hogy az idő eljár, és oda a szépsége, a mi az egész élete, egyre jobban szítja élnivágyását.
Ha értelmes, nem sokat törődik a férfiak javára készült életszabályokkal; tudja, hogy az ő élvezet-vágyának van igaza, s hogy azok a szabályok csak arra valók, hogy a rabnő a satrapa kényéhez igazodjék .
Kitalálja, mert könnyü kitalálnia, hogy ezeket a szabályokat csak az ő megröviditésére alkották, s illő tiszteletet tanusít ezek iránt a szabályok iránt , de csak addig, míg a dolog nem esik terhére.
No és, ha nem annyira materialista , mint a hogy mondottam, ha véletlenül lelki életet a él, akkor az eset még rosszabb.
Mert az ilyen lelki életet követel a másiktól is.
És annak a lelki élete a legjobb esetben más, nem az övé.
Mindegyik egy külön világban él; és idővel , minél fejlettebb a gondolkozásuk, minél bonyolultabbak az érzéseik, annál idegenebbek lesznek egymásra nézve.
Számítsa ehhez, hogy az asszony, akár gondolkodó lény, akár csak a természet vadvirága, magamagát jól ítéli meg .
Tisztában van vele, hogy értéke az odaadásban van, s minden lépését ez a tudat vezérli.
Tudja, hogy ő: jutalom, a melyet meg kell érdemelni.
Ha szerelemből ment férjhez: mindig számon tartja ezt a jutalmat, mint egy hozományt; s ha szerelem nélkül adta oda magát a férjének, soha se bocsátja meg ezt annak, a ki őt meg nem érdemelte.
És ne hagyja számításon kívül azt se, hogy az asszony mindig gyermek marad egy kissé, a kire okvetetlenül hatással van az a fülbevalókat rabló betyár , a ki a lelkébe lát, és fel tudja fedezni a rossz indulatát, a kalandos hajlamait .
Mindezt méltányolva, igen szeretném tudni, mit gondol magában az a férj, a ki például elutazik, mondjuk egy pár hónapra?! ...
Bízik -e vagy nem bízik?
Ha nem bízik, akkor, ugy -e, előre el van veszve?
Melyik asszony bocsátaná meg a bizalmatlanságot?
És ha bízik?
Ó, a szegény ember!
- Egy kérésem volna, báróné.
- Komoly kérés?
- Komoly kérés.
De ne haragudjék meg érte.
Arra szeretném kérni, ha valami kisértésbe esem - azt mondják, vannak válságos idők, a mikor a legvidámabbakat is elfogja, egy kis időre, a házasodási láz - legyen olyan kegyes, emlékeztessen arra, a mit most volt szerencsém hallani.
Azt hiszem, a báróné Romeót is le tudná beszélni a házasságról.
- Mindig szívesen leszek segítségére, ha erről lesz szó, bár úgy látszik, önnel kár komolyan beszélni.
Igazán kár volt velem komolyan beszélni.
Sehogy se tudtam megérteni, miért értekezik folyton a házasságról és a házasság veszedelmeiről.
Csak azért szól erről, mert ez a legkedvesebb témája?
Vagy czéljai vannak a filippikájával ?
Remélem, nem gondolja, hogy a szavai komolyan megriasztanak?
Azzal akarna rám hatni, hogy ördögöt és szarvakat fest a falra?
Nem; ehhez sok naivitás kellene.
Pedig ez az asszony éppen nem naiv.
És mégis.
Nincs benne semmi lehetetlenség, hogy tisztára gonoszkodásból beszél így.
Azzal gyanusít, hogy szemet vetettem Katára, s mert nem tetszik neki a dolog , a fejébe vette, hogy lehűti a lelkesedésemet, s burkolt baljóslatokkal és gonosz példálózással rontja meg azt az örömet, a melyet ábrándjaimban találok, vagy meglehet: reménységeimben.
A harmadik alkalommal azonban, mikor az ördög ismét átcsalt a fürdőbe, le kellett tennem erről a véleményről.
Kiderült, hogy nem Katára czéloz, mert most már a leányokról is rosszat mondott, nemcsak az asszonyokról, és ez sehogy se egyezett azzal a rajongással, a melylyel Katáról szokott beszélni.
Most már nem gondolhattam egyebet, mint hogy tulajdonképpen kaczérkodik velem, s a nihilistát , a »szabad gondolkozásu« hölgyet játszsza, hogy megzavarjon, elbolondítson , kinevessen, s végül nevetségessé tehessen Kata előtt is.
De ez se tette világossá előttem azt a következetességet, a melylyel, makacsul, ujra visszatért a témájához, minden igaz ok nélkül.
A hajánál fogva ránczigálta elő ezt a szerencsétlen témát; már nem is emlékszem , hogyan talált rá ürügyet.
Csak arra emlékszem, hogy alig tiz percznyi józan beszélgetés után ismét benne voltunk a rendes kerékvágásban.
Az erre a napra rendeltetett evangélium ilyenformán szólt:
- Nem értem, hogyan bízhatik egy férj a felesége őszinteségében; hogyan bízhatik abban, hogy ez sohase hazudik neki, hogy semmit se titkol el előtte.
Hisz tudhatná önmagáról, hogy senki se őszinte, mindenki hazudik, mindenkinek vannak titkai .
Vajon ő nem vétkezett százszor e tekintetben?
Ha mindent elmondott volna, ha mindent elmondana, ha sohase hazudnék a feleségének: a felesége nem szeretné .
Tehát hazudik, hogy szeressék.
Ha sohase hazudott volna, a felesége nem ment volna hozzá.
Ezt tudva, hogy-hogy nem jut az eszébe, hogy a felesége éppen úgy lehet , mint ő?!
Mert ennek a fejét butaságokkal tömték tele?
Ez nem nyugtathatja meg; a hazugságra mindenkinek van esze.
Hogy-hogy nem jut az eszébe, hogy talán ő se vette volna el a feleségét, ha ez mindent elmondott volna neki?!
Végre is egy jó ideig külön-külön éltek; és ebben az időben semmivel se tartoztak egymásnak , akármit cselekedtek, akárhogyan éreztek, akármire gondoltak, hisz nem is tudtak egymásról!
Mert az a szegény asszonyi teremtés, mielőtt elvette, még alig élt ?
Annyit mindenesetre élt, hogy gondolt olyasmire is, a mit sohase mondana el senkinek.
Azt tudja a férj, hogy felesége, menyasszony korában, igyekezett a jó tulajdonságaival tüntetni, s leplezni a hibáit; mutogatni a fogait, ha szépek, és csukva tartani a száját, ha a fogai rosszak.
Csak a külsőségeivel lett volna így ? - ezt a legjámborabb férj se képzelheti.
Mért nem gondol hát a legfontosabbra?
Nem tudja elképzelni, hogy a feleségének már lánykorában is lehettek pillanatai, a mikor, ha minden következés, minden tanu, és a mi lehetetlen: társ nélkül , hozzáférhetetlen titokban, lelkileg is nyomtalanul tehette volna...
- Már leánykorában!
Báróné, az égnek mered minden hajamszála!
- Azt hiszi, a leány még nem él, nem gondol és nem érez semmit?!
Csak ujdonatuj csinos franczia baba, a melybe majd Pygmalion úr fujja bele a lelket?! ...
Ám legyen úgy.
Mondjuk, hogy már asszony.
Tehát sohase jut eszébe a férjnek, hogy egy akárki, egy érdekes arczu ismeretlen, a ki végigsétál az utczán, egy idegennek látszó férfias alak, a ki egy nyilvános étteremben, mialatt ebédel, körülnézeget , vagy egy jómodorú úr, a kit éppen hogy bemutattak s a ki egy óra mulva elutazik , nagyobb, mélyebb hatást tehetett a feleségére, mint ő, minden sok éves igyekezetével, s hogy annak az egyszer látott járókelőnek, vagy ennek a jómodoru és bizonyára szerencsés utasnak a puszta megjelenése jobban tetszhetett ő nagyságának, jobban megrezegtette képzeletét, nagyobb erővel hatott legfinomabb idegszálaira, mint mindaz a gyöngédség, a melylyel ő életének osztályosát valaha elhalmozta?! ...
A többit, a mit aznap mondott, már elfelejtettem.
De ezzel nem volt vége akadémiai tárgyalásainknak.
A hányszor átmentem hozzá, mindannyiszor talált alkalmat visszatérni oda, a hol elhagyta.
A kételkedés egész kátéját átkorrepetáltatta velem; s mondhatom, kitanított.
Egy és más ma is megmaradt a fejemben azokból a leczkékből, a melyekkel udvarlásomat meghálálta.
Ilyeneket mondott:
- Nem értem, hogy egy férj, a ki maga is tud tánczolni, hogyan engedheti meg a feleségének a tánczot?
No, ha ő maga nem is sejti, hogy mi a táncz, akkor értem.
Vagy:
- Társaságos élet!
Milyen komoly kifejezés ez!
S a mit ennek nevezünk, az tulajdonképpen nem más, mint egy férfinak az idegen asszonyokkal és egy asszonynak az idegen férfiakkal való, látszólag illedelmes, valójában pedig mértékletesen érzéki érintkezése... érintkezése a szónak elég messzemenő értelmében.
Ugyanazt a társaságos életet, a melyet ő kiván, a mely őt gyönyörködteti, egyik házastárs se bocsátja meg a másiknak.
Aztán:
- Flirt!
Ez a szó maradandó lesz.
Rövid és határozott, mint a fődolgok kifejezései.
A mi korunknak, azt hiszem, egyik legtovább fenmaradó vívmánya.
Az érzékiség és az erkölcs legszerencsésebb megalkuvása.
A házasságtörés előcsarnoka , a házasságtörés elő-örömei, az i, a min még nincs rajta a pont.
Fuj !- nak is lehetett volna nevezni.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
- És a gondolatra senki se féltékeny!
Pedig a tett csak sántikál és kifárad, a gondolat pedig repül és nem merül ki soha.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
- Van egy barátnőm, maga is ismeri; most véletlenül hajnalszin a haja.
Ez állott ellent a legtöbb ostromnak, azok közül, a kiket ismerek.
De hát mért állott ellent, ha olyan nagy munkájába került?!
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
- A nőiesség szégyenletesnek tünik fel előttem, ha arra gondolok, hogy a nő rendesen nem választ, hanem ahhoz hajlik, a ki a legravaszabbul tudja fölkelteni az érdeklődését.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Máskor meg azzal a kérdéssel lepett meg:
- Mondja, elvenné -e maga azt a leányt, a ki inkább meghal, de nem-et mond, a míg a templomból ki nem jött?
Hisz a kinek föltételei vannak, az nem szeret eléggé!
És elvenné -e, a ki annyira szeret, hogy még a templomról is megfelejtkezik?
- Nem kivánnék tőle előbb semmit.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Ezek az erkölcsi tanakodások, a melyekhez utóbb szinte hozzászoktam, valami nagyon nem kötötték le a figyelmemet; a szellemi nyugtalanság, mely a szép asszonyt emésztette, engem akkor egy csöppet se bántott.
De minél többször mentem át a fürdőbe, annál inkább kezdett érdekelni, nem a mit mondott, hanem ő maga; nem a filozófia, hanem a filozóf.
Volt valami az arczában, a mi ellene mondott a szavainak, de szemtelenül hazudnám, ha komolyan erősítgetném, hogy ez keltette fel a vonzódásomat.
Nem akartam, nem gondoltam rá soha, észre se vettem, s majdnem mindennapossá lettem a »Hygiea « -villában.
És úgy tetszett, hogy ő ezt természetesnek találja.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE