Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
Jön a hajnal
Keletkezés ideje
1897
Fejezet
8
Bekezdés
1271
Mondat
3074
Szó
29001
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
HATODIK FEJEZET.
Illésházinak is voltak álmai, de ezek gonosz természetüek voltak.
Az egész uton hallgatott.
Ugy látszik, nem lesz hajnala ennek a nedves éjszakának - erőszak nélkül...
Szellő Ignácz megpróbálta egynehányszor, hogy Machiavelli szelleme segélyével elüzze, ha lehet, arczáról a lidércz-nyomást, de sikertelenül.
Kirándulásai az élczek birodalmába fölöttébb szánalmas véget értek.
A nemes ur alig vette észre , hogy a Potykák szerzője is eleven ember, a ki nemcsak egy vonaton, de egy kocsi-szakaszban is utazik vele.
A költő végre is megszégyenülten zsugorodott össze.
Minden vékony volt rajta és hosszú: a nyaka, a karja, a lába, minden görbe lett rajta, a hogy ott szigorgott a piros bársonyos zsöllyében s a vonat dübörgésére figyelt félfüllel, a mig félszemmel Illésházi sötét arczára pislogatott.
Ur isten, - gondolta hüledezve , - milyen borzasztó izgatott ez a szerencsés ember, a kinek neve, rangja, pénze vagyon és minden egyebe, a mi gyönyörüség: egészség, ordó, szép asszony , gyermek...
Csitt!...
S a költő ijedten rezzent össze.
Ez veszélyes és szomorú pont.
Maradjunk csak a pénznél.
Ha övé volna az illésházi uradalom, például, mit tenne vele?
Otthagyná...
Nem jól van!
A méltóságos báró urat nem hagyná el.
Áldott jó öreg ur.
Kedves, előzékeny, fél a méltóságos asszonytól, a kitől ketten félnek .
Hanem az bizonyos, hogy összes költeményeit hollandi papirosra nyomatná, s addig gyötörné Szana Tamást, a mig előszót irna elébük.
Azután egy brilliáns melltűt ajándékozna neki és egy fürtöt a hajából.
Amen.
Milyen pompás volna!
Illésházi megmerevedve ült helyén, s a szivarja füstjébe bámult.
Leányát otthon hagyta.
Azt féltette.
A gyermeke eltünt...
Undorodva gondolt magára ebben a hitvány állapotban, a melyet nem birt erőszakkal összetépni s nem tudott vele kibékülni.
Egy ördög azt tanácsolta neki, hogy forduljon vissza, hagyja abba az egészet, ne igyekezzék megakasztani sebes forgásában a sorsot, - a szive ellentmondott és kergette, unszolta, üzte: siess, siess, mentsd meg azt a szegény kis fiucskát, a ki a tied, s a ki még sohase gyügyöghette el neked: apa, édes apa...
Szép, szőke csöppség volt, az anyja finom vonásaival és meleg, kék szemeivel; két fényes buzavirág.
S aztán fiu, a ki örökölheti nevét.
A leány elvesz.
Siess , siess!...
- Titkár ur!
A költő ugy megijedt, mintha bottal ütötték volna hátba.
Éppen arról álmodozott , hogy a Budapesti Szemlében nem kisebb ember, mint Gyulai Pál dicsérgeti...
- Parancsoljon, képviselő ur... hebegte kerekre nyitott szemekkel, - méltóztassék...
- Melyik rendőrtisztviselő nyomozza a gyermeket?
- Tropf Henrik.
Illésházi ingerűlten szoritotta ökölre a kezét.
Izmos, kemény öklei voltak.
Tropf Henrik bizonyosan csuklott.
- Egy szamár!
- Tudom, képviselő ur, - felelte a költő, - a báró ur mondotta.
Ő méltósága azonban azt is hozzá tette, hogy a járásbiróságnál még nagyobbak vannak, oda hát nem is mentünk.
Illésházi elhallgatott.
A vonat esti hat órakor robogott be a központi pályaudvarba.
Szellő Ignácz megkönnyebülve, majdnem boldogan lélegzett föl.
Végre!
Ha még egy óráig tart , hólyagok nőnek a térdén.
Frissen leugrott, s ő maga czipelte a táskát.
A pályaudvar hordárjai fitymálva nézték.
» Egy zsiraf !«
A mig a hosszu kerepesi-uton végig hajtottak, a nemes ur lassan rendbe szedte magát.
Vonásai kisimultak, tekintete fegyelmezettebb lett.
Meg kell lenni...
Nincs kizárva, hogy találkozni fog a tanttal, s a szigoru delnőnek rendkivül éles szemei vannak.
Ámitani kell.
Következetesen, örökké, mindenkit.
A tantot, a ki azt hiszi, hogy a mikor vele beszél, akkor tökéletes gentlemannel beszél, s főleg a leányát, aki ha daczos is néha, de tisztelettel emliti nevét és büszke reá.
Eddig csak süppedő volt lábai alatt a föld, - most megmozdult...
Pár percz mulva a templom-utczai Steinpalotához értek.
Szellő Ignácz elküldte a kocsit.
Illésházi megnehezedett térdekkel ment föl a lépcsőkön.
Soha se találta még ilyen fárasztónak azt a harminczkét szőnyeges lépcsőt, melyeken a költő könnyed daktilusokban szökelt fölfelé abbeli boldogságában, hogy végre-valahára megszabadul.
A baloldali kis szalon ajtajában a báró várakozott.
Kezét nyujtotta Illésházinak , s magával vonta.
Nyugtalan, aggodalmas arczczal, sietve, mintha egyszerre megdrágult volna számára is az idő, a melyet eddig tele marokkal prédált.
Szellő Ignácz tiszteletteljesen hajlongott és azonnal visszavonult.
A báró csak a szalónban szólalt meg.
Betette gondosan az ajtót, egy perczig hallgatódzott, körülnézett a selymes butorok gazdag, nagyuri elegáncziáján, s azzal kimerülve ült le egy süppedő székbe.
- Alig vártam, hogy megjőjj, - tört ki belőle a panasz, - quelle comedie ...
Halálos aggodalmakat állottam ki, hogy nem érkezel meg, s nekem azzal a szerencsétlen hölgygyel negyedszer is, találkoznom kell.
Borzasztó dolog ez !
Idegeim teljesen tönkre vannak téve.
Az illésházi nyaralásnak vége.
Sós vizre van szükségem, különben tökéletesen tönkre megyek.
Csalódol különben abban is, ha azt hiszed, hogy én még élek...
Sacre diable!...
Azok a jelenetek, azok a jelenetek!
S a jó ur majdnem siránkozó hangon panaszolta, hogy ma délben harmadszor volt itt a gyermek anyja.
Segitségért könyörgött, sirt, a földre omlott.
Egy Madonna, a ki porba hajtotta fejét és ugy zokogott, hogy még egy holt embert is megrázott volna .
Az ő érzékenysége ezt többé nem állja ki.
Kábul, ha eszébe jut, szivdobogásai vannak!
Ideglázt kap.
Illésházi végig hallgatta a bárót, azután felállt.
- Hová mész? kérdezte élénken a méltóságos ur és szintén felállt.
Segitségedre leszek, bármily alakban, csak azt a hölgyet ne lássam többet.
- Köszönöm, - mormogta a nemes ur, - azt hiszem magam végezek.
- De hát hová mész?
- A rendőrséghez.
A báró fricskákat osztogatott ujjaival a levegőbe.
- Mit csinálsz ott?
Jól tudod magad is, hogy azok a kitünő urak lázas tevékenységet fejtenek ki, s az eredmény többnyire semmi.
Azt ajánlom, hogy tudd meg, mit végeztek eddig, - azután hagyd ott őket.
Szellő ur segélyedre lesz .
Vannak ötletei.
Hasznát veheted.
Értesiteni fogom, hogy szedje össze tehetségeit .
Hiszem, hogy jó vége lesz... szapperlot!... ennek az izé, hogy is hivják... ennek a szerencsétlenségnek.
Tudod mit, barátom, veled megyek!
- Lekötelez, kedves onklim, - engedje meg azonban, hogy csak az eredménnyel számoljak be.
A titkár ur kiséretét azonban igénybe fogom venni.
- Helyes, helyes!
A báró becsengette az inasát és átküldte Szellő urhoz.
A költő azonnal megjelent.
- Lieber Szellő, - hadarta sebesen a báró, s megérintette gyűrüs ujjával a fiatal ember hegyes vállát, - el fogja kisérni a képviselő urat és hallgatni fog, mint a sir.
Számitunk ügyességére és diszkrécziójára.
Legyen ügyes, legyen nagyon ügyes...
- Óh, báró ur, - szégyenkezett szerényen a költő, - tul méltóztatik becsülni értékemet.
Illésházi kezét nyujtotta az öreg urnak.
Egy kicsit fehérebb volt, mint az imént , s a keze forróbb.
- Isten veled, - mondotta aggódó hangon a báró.
- Megvallom, hogy kimondhatatlanul nyugtalan vagyok.
Botránytól félek... - sugta halkan a nemes ur fülébe, - a társaság meg találja tudni, hogy kompromittáltad leányodat.
Neked nem árt, de neki...
Gondold meg jól.
Titokban kell tartani ezt a comedie-t.
Illésházi vállat vont.
A meddig lehet...
Szellő Ignácz elégülten szedegette vékony lábszárait az urak után.
Bebizonyult tehát ezuttal is megint, hogy oly roppant ügyes ember, a ki nélkül nem lehet valamit okosan elvégezni.
Ez fényes siker.
Be fog jegyeztetni a hátrahagyandó iratok naplójába.
A méltóságos ur már esti fél hét órakor meggyujtotta a lámpát, s olyan helyet akart magának a szalónban kikeresni, a hol nyugodtan lehet, a mig a nyomozás eredménye eldől.
Ilyen hely azonban nem volt.
Izgatottan, szünet nélkül szivarozott, s folyton mozgatta a lábát.
- Könnyelműség, könnyelműség... - dunnyogta több izben egymásután, - mi lesz ebből?
Háromnegyed hétkor bejött a szobaleány s a méltóságos asszonyhoz hivta.
Azt szerette volna neki mondani, hogy menjen vissza és mondja meg a feleségének, hogy ő most a pokolban van, nem beszélhet senkivel, félig már meghalt, - de csak kiásta magát a karos szék bársonyos mélységéből és a felesége elébe járult.
A delnő szinházba készült.
Büszke, rokonszenv nélkül való arczán finom rizspor , fején gyémántcsillag, nyakán ragyogó colier, - minden előkelő rajta és drága, de szertartásos, hideg, visszautasitó.
Szerencsére lenn van már a kocsi a lépcsőházban, nem sokáig tart ez a naponkint ismétlődő hivatalos cercle, a melyet szivesen odaengedett volna bármely notorius rosszakarójának a báró.
Azonban mosolygott és kellemeteskedett.
Lábujjhegyen lépett, hizelgő szavakat mondott , kitünő élvezetet jósolt.
- Nem azért kérettem ide, - vágott szavába a delnő, - hogy Halevy-ről beszéljen , hanem azért, mert önök titkolódznak.
- Én? csodálkozott megszeppenve a jó ur.
- Ön is.
Kérem ne csináljon ilyen sajátságos arczot, ez helytelen.
Illésházi itt van.
Miért nem látogatott meg?
Miféle titkok azok, a melyeknél az én jelenlétem fölösleges?
- Quelle idée, édesem! nincsen semmi.
- Ah!
Önök a semmit rejtegetik?
- Nem rejtegeti senki.
- Jól van - jegyezte meg csipős hangon a delnő - elhiszem önnek, hogy e pillanatban őszinte volt.
Nagyon ajánlatos lesz azonban, ha nem nyujt reá alkalmat, hogy utólag az ellenkezőről győződjem meg.
Ez szomorú volna.
Mondja meg Illésházinak, hogy hallottam valamit, de nem hiszem el.
Holnap látni akarom.
A viszontlátásra!
A báró mosolyogva hajlongott és kezet csókolt.
Adieu, isten veled!
Az ember sok mindenfélét hall; a társaság természetrajzának a fecsegés a fő jellemvonása, ki venné komolyan az ilyesmit, ha mindjárt egy ugynevezett »szavahihető « gentlemann-tól, vagy asszonyságtól hallja is meg?
A báróné nem tett megjegyzést erre a kesernyés áztatásra, az a tekintet azonban, melylyel végignézte a jó urat , körülbelől azt jelentette, hogy ne fáraszd magad, ugy sem hiszek abból semmit, a mit beszélsz.
A méltóságos ur tehát elhallgatott, s egypár kellemes bók után gyorsan elhagyta a termet.
Visszament a szobájába.
Három óra hosszat várakozott ott aztán egy folytában; s ez alatt a vég nélkül való idő alatt legalább százszor lesett rá az órára, s ötvenszer változtatta helyét.
Az inas be akart jönni, hogy utasitást kérjen a téa dolgában, - azt kikergette .
Minden idege fájt.
Lábszárain finom hangyák szaladgáltak föl és alá, s azért még sem akart elmenni addig, a mig a »kellemetlen ügy « -nek valamely döntő fordulatát nem tudja meg.
Valamivel esti tiz óra előtt kocsi gördült be a kapun.
- Valahára! kiáltotta mély lélegzettel, valóságos szinpadi pose-al a jó ur, s az ajtóhoz sietett a melyen Illésházi lépett be.
- Nos, mi történt?
- Semmi... mormogta a nemes ur.
A báró karjába füzte karját, s a kerevethez vonta.
- Megtaláltátok?
- Meg.
- Mit teszel most?
- Semmit.
- Ez nem felelet!
Kedvesem, én e pillanatban nem vagyok talányok fejtegetésére alkalmatos, - folytatta gyorsan, idegesen a báró, - minden türelmemet elvesztettem.
Tudni akarom...
Illésházi ránézett a méltóságos ur kihevült arczára, s olyan csendesen felelt , mintha nem neki mondaná, hanem a levegőnek:
- Megtaláltuk.
Holnap eltemetik...
A báró felkiáltott:
- Meghalt!
- Mindenki meghal...
- Oh!...
Szegény... folytatta még élénkebben a báró.
Tehát meghalt...
Egy csipetnyi sajnálkozás volt ebben a két szóban, s egy kevés öröm.
Több öröm , semmint sajnálkozás.
A báró semmire se gondolt, csak a társaságra, a melynek kicsavarta kezéből a fegyvert a halál.
Nincs, a mivel megsebezzék a családot , nincs bonyodalom, nincs se dráma, se vigjáték.
A többi, az semmi.
Odafordult megint Illésházihoz, a ki egynehány perczig mozdulatlanul ült , azután felállt.
- Mit teszel most?
- Visszamegyek, a honnan jöttem.
S kalapja után nyult.
- Holnap reggel, természetesen.
- Nem, még ma este.
- Az lehetetlen!
S a báró fejét rázta.
A báróné tudja, hogy itt vagy.
Nagyon különös volna, ha most se mutatnád magad.
- Sajnálom.
Elmegyek.
- Ah, nem!
Maradnod kell.
Legalább reggelig -
Illésházi majdnem durván vágott közbe.
- Mit törődöm én azzal, hogy megneheztel -e rám valaki, vagy nem!
Egy hitvány emberre, a ki engedte, hogy elpusztuljon a vére, s még örül neki... még örül neki...
Kedves nagybátyám!
Mondhatom, hogy nagyon nyomorultak vagyunk -
És ment.
A báró most már nem tartóztatta.
Megijedt ettől a hangtól, a mely tompán koppant vissza.
A jó ur önkénytelenül megérezte, hogy Illésházi - ebben az órában legalább - nincsen abban a lelki állapotban, a melyet egy »ur «, hanem abban, a melyet egy »polgár« érez.
Egy bünös ember, a kit kerget a vád.
Egy közönséges ember, a ki kimondhatatlanul nyomorultnak érzi magát, mert hitványabbul viselte magát, mint egy állat.
A mi jó érzés van benne, az mind forr , lázong és kitörés után dagad, hogy majdnem kifesziti mellét.
Forradalomba roppant össze a gonosz a becsülettel, s a becsület győz, a becsület győz... de későn immár az élőnek is.
A nemes ur undorodott magától; összerázkódott, mintha kigyó marta volna bele a mérgét, s egy rettenetes átok nyilalna végig az agyán.
A báró még beszélt neki valamit a lépcsőházban, valamit arról, hogy ilyen körülmények között - ő nem tudja bizonyosan, de azt gondolja, ugy véli, meglehet különben, hogy téved, - hogy a báróné az idén aligha fogja meglátogatni az illésházi kastélyt.
Az etikettnek ily természetü megsértése nagyon érzékenyen fogja érinteni stb...
A nemes ur nem is hallgatott reá.
Egy pár szót mormogott még Szellő urról, azzal kocsiba ült és elhajtatott.
A méltóságos ur némi zavarral fordult vissza.
Rossz jeleket észlelt...
Eszébe jutott egy pár ócska közmondás is a viharról, a melyet többnyire forróság és szélcsend előz meg.
Ez azonban semmi.
Fődolog az eredmény: a halál, s ez megvan .
A legfőbb bogot oldó hatalom, a mely nem tür felebbezést.
Quelle plaisir, milyen nagy szerencse! - dunnyogta magában a báró, s igen megkönnyebbülve tette be maga után az ajtót, hogy a kényes családi ügy ilyen véletlenül gyors és szerencsés megoldást nyert.
Meghalt egy nyomorult kicsi féreg a szegények kórházában...
*
Illésházi kihajtatott a pályaudvarba, s az éjféli gyorsvonattal elutazott.
A váróteremben levelet irt Spuller Ilkának, hogy nemsokára visszajön és föl fogja keresni; várjon reá.
Azután hidegvért, önuralmat és daczot akart magára erőszakolni, nem sikerült, önmaga előtt ugyanaz maradt, a ki eddig.
Szintelen , szürke.
Egy csomó selejtes vonás, sok gyöngeség.
Minden abból, a mi lekicsinyiti saját magában az egyént, - semmi abból, a mi fölemeli.
Visszaidézte emlékezetébe azokat az eseteket, melyek vérrokonságban vannak az övével, s ráemlékezett szereplőikre is.
Azok mosolyogva, durván, frivol könnyedséggel beszéltek a fatális véletlenekről, a melyek elől nem ugorhattak meg.
Ő nem tehet igy.
Ha álarcz volt az a hányi-veti, félvállról való modor, melylyel az ismerős gentleman-ek hasonló fatális véletleneiket a kaszinóban elbeszélték, hát akkor az olyan foku müvészet a hitványságban, a melyet ő még csak megközeliteni sem tud.
Reggeli hat órakor érkezett meg.
Kocsi nem várta.
Megindult gyalog, ugy, ahogy volt.
Nem is gondolt reá, hogy megy .
Ment gépiesen, egykedvüen, hol az uton előre a falu felé, hol az ut mellett a fűben, a melyen ragyogó cseppekben csillogott a reggeli harmat.
Egy kis pásztorfiucska köszöntötte a fordulónál.
Illésházi megrezzent , rámeresztette a fiura a szemét, s szó nélkül haladt tovább.
A gyerek félénken huzódott félre.
Sokszor látta már mezei sétáin az urat, ilyen furcsának azonban még nem.
Mit nézhetett rajta olyan fekete nézéssel, vajjon mit nézhetett ?...
S leste a forduló tetejéről addig, a mig Illésházi a park alsó bejárójához ért, s onnan a főut felé tartott.
A vén pavillon tájékán, melynek koppadt fedelét csak közvetlen közelből pillanthatta meg a sűrűségben, megfordult a nemes ur, s egyenesen a pavillon felé tartott.
A mindenfelé szétterpeszkedő növényzeten gazdag reggeli harmat ült meg , megnedvesitette lábát, alig vette észre.
Nyulékony indák állották el minden lépésnél az utját, - a nemes ur szétrugta őket és tovább haladt.
Bement a pavillonba.
Kellemes gyöngyvirágillat áradt feléje, s arczába kergette vérét.
A leánya kedvencz illatszere...
Illésházi körülnézett ebben a pillanatban , - szép, tiszta arcza csupa láng és feketeség: a vére szikrái, a melyek megperzselik agyát.
Ah, mindjárt leveszne melléről az a borzasztó nehézség, a mely megakasztja lélegzetét, ha ugy megsujthatna valakit, hogy szétzuzva omlana lábai elé...
S ekkor észrevette Lőrinczet, a Bathó fiát.
Majdnem fölkiáltott, a mint megpillantotta.
Jőjj, jőjj!
Kiszabadul belőlem minden , a mi utálatos - s ez mind a te fejedre dől!
Illésházi Péter hitvány embernek itéli magát, gyáván viselkedett, elvesztette az önbecsűlés jogát, csatát ví benne a jó a roszszal, a becsületes ember, a becstelennel, de még mindig apja a leányának, a kit meg kell, hogy védelmezzen.
Egyik gyermeke elpusztult, a másik érintetlen és szép.
Az marad ezután is.
A nemes ur zsákmányt keres szive forróságának, s a feje kábulatának: imhol a zsákmány...
Lőrincz csak akkor vette észre, a midőn már a pavillon előtt állott.
Illésházi összefont karokkal nézte.
- Jó reggelt!
Lőrincz némán meghajtotta magát, s helyén maradt.
Illésházi kilépett a pavillon elé.
- Nem engem várt?
- Nem önt, - felelte hidegen az ifjú.
- Hanem a leányomat.
- Igen.
- Apja tudja, hogy ön itt van?
- Nem kérdeztem.
- Apja megkért engem, tiltsam meg leányomnak, hogy ennek az épületnek a tájékára jőjjön.
Megtörtént.
Ön miért van itt?
- Séta... mormogta Lőrincz.
- Séta az én kertemben...
Uram!
Megmondtam apjának, hogy mi nem elegyedünk önök közé, s ön mégis itt van.
Ez arczátlanság!
Lőrincz kivörösödve harapta össze az ajakát, de nem felelt semmit.
A nemes ur még közelebb lépett.
- Önnek ismernie kellene azokat a különbségeket, a melyek mitőlünk elválasztják.
A szemtelenségnek is vannak határai.
Kénytelen vagyok önnek kijelenteni, hogy a tolakodását türhetetlennek tartom, s gondom lesz reá, hogy önt abba a fészekbe utasitsam vissza, a melyhez tartozik.
Takarodjék!
- Uram!...
- Semmi komédia!
Ez nem szinpad.
Azt hiszi ön, hogy összetett kezekkel nézem ezt a czudar támadást, a melyet nevem ellen terveztek önök?
- Bocsánat, én -
- Ön és apja.
Egyformák.
- Mivel érdemeltem...
- Végeztünk!
Menjen -
- Nem megyek.
- Paraszt! csattant fel Illésházi és megragadta mohón a kinálkozó pillanatot, a mely utat nyit benne a belső láznak.
Lőrincz nem hátrált.
A nemes ur megragadta a kezét és azt sziszegte a fülébe: az ilyen tolakodó ficzkó, mint ön, nem érdemli meg, hogy arczul üssem...
Lőrincz eltaszitotta az ur kezét és visszalökte a sértést.
- Ez gyávaság.
Még kiáltani akart valamit, egy olyan szót, hogy veséig nyilaljon, de későn .
Illésházi villámgyors mozdulattal kapta levegőbe botját, s végigvágott vele az ifjú ember mellén.
Lőrincz elszörnyedve lépett hátra.
Észrevette a nemes ur eltorzult arczát, s a fakó ólmot a vonásokon.
Őrült, őrült... repült végig a fején, s most már hátrált.
Illésházi leeresztette a botot, s megvárta, a mig elmegy.
Azután megereszkedett térdekkel, sápadtan haladott föl a kastély felé, a hová fáradtan, ellankadva, kiizzadt homlokkal érkezett meg.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE