Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Donászy Ferenc
Őserdőkön, tengereken
Keletkezés ideje
1894
Fejezet
41
Bekezdés
2007
Mondat
4765
Szó
123513
Szerző neme
férfi
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
alacsony
A Vastagfejü ur.
A festői és virágos arabnyelv, mely csupán magára a kardra háromszáz nevet alkotott, az állatok királyát, az oroszlánt, a fenti néven kivül, még vagy harmincz, képletekben gazdag névvel ruházta fel, melyeknek mindegyike pompásan és erőteljesen jellemzi a hatalmas állatkirályt s erejét , méltóságát, más egyéb merész tulajdonságaival együtt.
Igy e neve Raad (menydörgés) rettentő hangjára, Saaba (a nyájak ura ) korlátlan hatalmára vonatkozik, e nevei pedig: Essed (rémületet keltő ) " vérjegesztő ", "nyájak tizedelője" stb. az általános félelmet és pusztitást jelzik...
" Háromszor jelenti jöttét az éj közepén, mikor a sötétség legmélyebb , rettenetes orditásával a sivatag ura" - mondja egy arab példabeszéd - "s orditásával elsőbben azt jelenti: jövök, másodszor: térjen ki utamból minden ember és állat, harmadizben pedig: reszkess sátorodban ember, rejtsd el magzatodat anya, mert a csordák bikái kővé merednek rémületükben, a széllel versenyző nemes mén pedig reszkető félelmében lomhább lesz a homokban csuszó csigánál "...
És ez nem valami költői képlet vagy metaphora, nem is az arab nyelv keletiesen fellengző tulzása, hanem való tény, mert nincs ember vagy állat , kiket e rettentő erősségü hang meg ne reszkettetne.
Először valami leirhatatlan, idegreszkettetően sóhajtozó süket bömböléssel kezdődik, mely rémesen, mintha a mély földgyomorból morogna süketen felfelé , görög végig a sötét, néma éjszakán, azután taszitó hördülések között a mennydörgés csattogó, robogó skálájában fokozódik egészen egy fülcsenditő , légreszkettető magas orditásig, miből fokozódó mélységgel ujra az elébbi sóhajtozó hörgésbe száll alá.
E rettenetes hanghoz hozzá képzelve a koromsötét éjszakát halotti csendjével , melyben a legkisebb nesz is hangos visszhangot ver messzire a tájon, nem csoda, ha a legbátrabb sziv is elszorul s reszketve huzódik meg sátora és tanyája mélyén az arab - az állatsereg pedig egyenesen fejét veszti bele.
Micsoda torok, micsoda tüdők kellenek ehhez a rettenetes hanghoz, mely két-három, sőt négy mértföldnyi távolból is, mint a mennydörgés süket robaja görög végig a puszták alvó csendjében, ezt csak akkor képzelhetjük el, ha egy szabadban élő, kifejlett oroszlán erejével párhuzamba állitjuk.
Talpának egyetlen csapásával beszakitja a kaffer-bivaly vaskemény homlokát , melyen az ólomgolyó ellapul és letöri a csordák bikájának, a tevének s lónak gerinczét, melyet 8-10 mázsa terhet játszva hordanak, továbbá állkapczájának egyetlen roppantásával képes átharapni valamely állat hátgerinczét s össze tudja lapitani a puskacsövet.
Farkának legyintésével a legerősebb embert, lovat ledönti lábáról és mint a macska az egérrel, ugy ugrik át egy két-három éves bikával állkapcsai között két-három öles sövényt s fut vele egyenesen, feltartott fővel három-négy mértföldnyire fekvő barlangjához...
Természetesen, a ki a menazsériák és az állatkertek, kivált a mi nyomoruságos állatkertünk oroszlánjait látja, az előtt e dolgok hihetetlenek.
Persze ezeknek bőgése csak nyafogás a szabadban élőkéhez képest és csak kóczos serényü vánszorgó macskák, mert árnya nincs meg rajtuk a szabad sivatagok állatkirályának, erőt, rettenetet mutató külsejének és hiányzik az a vad méltóság és tekintély, mi e hatalmas vadat korlátlan szabadságában oly félelmessé és fenségessé teszi.
Épp ezért a föld egyetlen állatáról sem regéltek annyi csudás és megragadó dolgot sem az ó-, sem a jelenkorban, mint éppen erről.
Nemes, erőt sugárzó magatartása, szikrát, tüzet lángoló tekintete és gyönyörü serénynyel koronázott hatalmas feje, méltóságos, nyugodt járása a fenség varázsával övedzik - és a könnyen hevülő emberi elme ez okból felczifrázta mindazon szellemi tulajdonságokkal is, melyek ily fenséges külsőnek megfelelnek.
Csakhogy a természetbuvárlás józan világa, a keresztes lovag, "Androclus ", és a "Blandine " -féle meséket egészen más világitásban mutatja be és a sokat emlegetett hálát, méltóságot, nagylelküséget a valódi értékükre szállitja le.
Igaz ugyan, hogy az oroszlán sok nemes tulajdonnal dicsekedhetik, minővel a tigris, párducz nem birnak, de valójában nem egyéb ő sem egy óriási macskánál, a macskafaj álnok, ravasz, kiszámithatlan természetével.
Azokból az egyes vakesetekből, midőn fegyvertelen emberek összetalálkoztak világos nappal az oroszlánnal s ez merően megnézve a szobormozdulatlanul rámeredő embert, - lassan-lassan hátrálva, végre elfutott - nagylelküségre következtetni kissé merész dolog.
Ennek világos magyarázata az, hogy rendesen éjjel járva zsákmánya után, a 8-10 mérföldes barangolástól fáradtan és jóllakottan barlangja vagy a sürüség mélyébe vonult, honnan azonban a legyek és szomjuság kizavarták ... s igy álmosan, a napvilágtól elkáprázott, félig zárt szemekkel, ha emberrel vagy állattal találkozik - nem bántja, mert természete nem olyan, mint a tigrisé, mely jóllakottan is öl, marczangol.
- Ez esetekben, - ha nem bántják, ő sem bánt senkit - de bezzeg találkozzék valaki éjjel vagy alkonyatkor össze az oroszlánnal - az ugyan nem beszéli el senki fiának se e kalandját a világon - és ez okból az arab és sivataglakó beduin alkonyattájban még sátora elé sem lép s a szomszéd sátorba sem indul el fegyver nélkül.
A hirhedt Battyak, Cassanova, Leow, Brown s más egyéb állatszeliditők, éveken át ápolva, beczézve oroszlánjaikat, utoljára mégis ezek fogai alatt lehelték ki lelküket.
Hol itt a hála, nagylelküség?
Ez a macskafaj alattomos, álnok , bosszuálló, vérszomjas természete.
Ha az oroszlán characterét ily módon jellemezni akarnók és azt a sok adatot , mi megtörtént, pro és contra leirnók - ez maga egy kötetet tenne ki, - és még akkor se adna megbizható, tökéletes képet ez óriási macska kiszámithatlan természetéről.
- Ezek helyett azonban csak néhány érdekes, de nagyon jellemző kalandot rajzolunk a következőkben:
Mungo Park egy izben Oryx-antilopokra vadászva, egy magaslaton három oroszlánt látott előbukkanni a cserjésből.
A lovak megvadulva tépték ki fékeiket a hottentotta kisérők kezeiből, s lobogó serénynyel száguldtak vissza a távolban fekvő tanyahelyre.
Mungót és kiséretét a legnagyobb zavar és ijedelemben hagyva hátra, mert egyike a legnagyobb oroszlánhimeknek lassu léptekkel feléjük közeledni látszott, - azonban csakhamar eltünt a cserjés között.
Swinton őrnagy, Mungo kisérője, parancsot adott, hogy senki se merjen tüzelni, mig jelt nem ád - alig mondá ki azonban e szavakat, az oroszlán alig ötven lépésnyi távolságban ujra kibukkant a sürüből és mielőtt fegyvereiket használhatták volna - pár villámgyors szökéssel közöttük termett.
A meglepetés első zavarában, egyetlen lövés nélkül, szanaszét futottak , különösen a gyáva hottentotta kisérők.
- De nem mind - mert a közöttük levő Ádám nevezetü, hosszu, csontos legény, eszeveszett félelmében, ugy neki botlott egy Omrah nevü benszülött fiunak, hogy mindketten a földre zuhantak.
Ez az Omrah, fiatal kora daczára, rendkivül bátor, eszes, tapasztalt fiu volt, a hosszu Ádám pedig a világ legnagyobb száju dicsekedője és leggyávább nyulfia vala.
Az oroszlán egész rettentő méltóságában felegyenesedve, büszke nyugalommal pillantott a futók után, midőn a hosszu Ádám szintén fel akart tápászkodni , hogy elinaljon, de az állatkirály talpának gyenge legyintésével a földre terité s egyik lábát mellére nyugtatva, erejének tudatában, ujra büszke méltósággal nézett szét a tájon.
Az eszes Omrah tudta, hogy menekülése csakis mozdulatlanságától függ, ezért nyugodtan fekve maradt.
Szemei azonban követték az oroszlán minden mozdulatát s midőn látta, hogy ez még mindig a futók után nézve, háttal áll neki, szép lassan mindig tovább kezdett hemperedni, e módon kisértve meg a menekülést.
A haraszt és a fű gyenge ropogása azonban felkelté az oroszlán figyelmét .
Rettentő mély morgással fordult meg, mire Omrah azonnal mozdulatlanná meredt.
A hosszu Ádám Omrah szerencsétlenségére, lábaival volt a fiu felé fordulva .
Az oroszlán szintén ebben a helyzetben heveredett le a hosszu Ádám mellé , olyan szerencsétlenül, hogy hátsó részével egészen ennek arczára nehezedett és e helyzetben mind a két áldozatát szemmel tarthatta.
Ez alatt az őrnagy és Mungo Park megállitotta a futókat és tanácskozni kezdtek, mi módon menthetnék meg a két áldozatot.
Az őrnagy mindenkép magára akarta az állatkirály figyelmét vonni, hogy áldozataitól elterelve, elejthessék, azonban egy Bremens nevezetü bátor , merész hottentotta vadász nem engedte:
- Ha lövünk, mindakettő el van veszve - mondá.
- Az állatkirály e perczben nem éhes, sőt nem is haragos.
Farkának sajátszerü csóválgatásáról látom , miként némelykor a macskának, neki is játszani van kedve...
Ha mozdulatlanul maradnak, bántatlanul hagyja őket és megunva a játékot, távozni fog...
Az oroszlán minden szokását ismerő vén vadász tanácsára, nyugodtan vártak tehát.
A hosszu Ádám ezalatt majd meghalt rettentő félelmében.
Egyik aléltságból a másikba esett, mert majd megfulladt a rettentő teher alatt s hozzá még az oroszlán hátulja éppen orrán és száján nyugodott és az ebből kiáradó pestilencziális szagot még az ő hottentotta gyomra se türhette.
A megfulladás veszélyével küzködve, mindenkép ki akarta fejét szabaditani .
Mozgásának az lett a következménye, hogy az oroszlán, mint a macska az egérrel szokott tenni, kimereszté rettentő körmeit és játszva hozzákapott lábszáraihoz, hatalmas sebeket szaggatva rajta, mikből csak ugy dőlt a vér.
A táborból ez alatt átkiabáltak, hogy ne mozogjanak, hanem halottcsendesen maradjanak.
A hosszu Ádám megérté a kiabálást, bár a rettentő teher majd beszakasztá mellét, mégis mozdulatlan maradt, mert szája legalább kiszabadult.
Omrah, ki ezalatt folyton csendesen feküdt, észrevette, hogy az állatkirály a hosszu Ádám sebeiből patakzó vért mohón kezdi nyaldosni és ez minden figyelmét igénybe veszi, megint megpróbálta tehát nagy lassan a tovább hengeredést...
De az oroszlán villámgyorsan felpattant és övénél fogva, mint egy egeret , szájába ragadta és a hosszu Ádám mellé vive, ennek fejéhez fektette , miközben ujra leheveredett s előlábát a hosszu Ádám mellére fektetve, tüzes pillantásokkal meredt mindakét áldozatára.
A táborban ezalatt rémülettel nézték a jelenetet.
De a bátor Omrah az oroszlán fogai között is megtartá minden nyugalmát és nem mozdult.
A hosszu Ádámot e közben ujra a megfulladás veszedelme környékezé.
A hatalmas talpak egyike szájára és orrára tévedt s majd betörte az ábrázatját.
Nagy kinnal rántotta félre a fejét, mire az oroszlán iszonyu fogaival karjába harapott és jól összemarczangolta.
Ádám azonban ujra lélegzethez jutott.
A kiömlő meleg vér annyira tetszett a bestiának, hogy a jobb kart egészen válláig összevissza harapdálta és nagy kedvteléssel ujra, meg ujra tisztára nyalogatta talpait a ráömlött vértől...
A szegény Ádám, farkára lépett kigyóként vonaglott fájdalmában, mire az oroszlán körmeit oldalába vágva, egyik oldalról, a másikra dobálta, mint valami gombolyagot s egyre szikrázóbb pillantásokkal mereszté rá rettenetes szemeit.
Ugy látszik, csak arra várt, hogy étvágya visszatértével - egészen felfalhassa.
- Tovább már nem várhatunk - szólalt meg erre Bremens.
- E bestiát valahogy el kell riasztanunk, különben a meleg vértől étvágyat kapva, szétszaggatja mindakettőt.
Erre aztán a következő hadi tervben állapodtak meg.
Vagy száz lépésnyire visszahuzódva a cserjésbe, egyesült orditással rohantak kifelé.
Kivált a hottentották bőgtek leirhatatlan módon.
Az oroszlán - mintha rugó lökte volna - ugrott fel s macskaszerü léptekkel pár lépést hátrahuzódva - az orditozókra meredt.
Ezek azonban csak lassan közeledtek, nehogy felingereljék.
Valahányat léptek - az állatkirály annyit huzódott hátrafelé - azután egyszerre megfordulva, hangos orditással futamodott meg a szinhelyről...
A bátor Omrah a közeledők zajára vigan talpra ugrott.
Okos, bátor viselkedésével egy karczolást se szerzett, ellenben a hosszu Ádám csunyán összevissza volt marva és szaggatva és valósággal vérében uszva szedték fel és vitték a táborba, hol nagysokára azonban mégis felépült.
Ennél még érdekesebb az a jelenet, mikor az állatkirály párjával - macskamódra, csuszva, meglapulva - minden bokrot, minden mélyedést felhasználva, lopja meg azokat az antilopfajokat, melyeket szélgyorsaságuk miatt, még az ő négy-öt öles szökéseivel sem birna beérni és melyek hosszu , hegyes szarvaikat veszedelmes ügyességgel tudják használni a támadásnál, még a rettentő állatkirály ellenében is.
Ezen kevés antilopfajok egyike az Oryx- vagy a Beisa-antilope.
Megriasztva , vagy megtámadva, tűhegyes hatalmas szarvát előrefesziti s vad dühvel ront ellenségére és keresztül töri magát embereken, kutyákon, a nyargaló zebracsordákon, szétszór, felöklel mindent, a mi utjába akad - s épp ezért - noha nemcsak az antilopfajok, de a világ összes állatai között is egyike a leggyönyörűbbeknek, legkecsesebbeknek - mégis alig vadászszák és messze kikerülik őket a benszülött vadászok - annyira félnek hegyes szarvaitól.
Egy zulu vadász, a hires Tsakraa szemtanuja volt egy ilyen küzdelemnek, mikor egyike a leghatalmasabb oroszlánpároknak, támadott meg két Oryx-antilopot.
" Strucczokra vadászva - beszéli Tsakraa - véletlenül egész nyáj szökellő antilopra bukkantam.
Bár nagyon messze voltak, mégis reméltem, hogy megközelithetem őket, mert egészen a láthatárig huzódó sikság be volt szórva mimóza-ligetekkel és bokrokkal; de a mi különösen megörvendeztetett és jó fedezetet nyujtott, az az a sok torony- és kucsmagombaforma termita-hangyatelep volt, melyek a fák és ligetek szélén egymást érték.
Paizsomat hátamra kötve, csuszva közeledtem a nyáj felé.
Könnyü szellő fodrozta a síkság magas füvét és a szép állatok békésen legelészve , lassan-lassan felém közeledtek; egy-egy virgonczabb bak magasra fel-felszökött a levegőbe, megvillantva hófehér hátulját, ... de egyszerre az elől legelő vén bak a levegőt szimatolva, patáival nyugtalanul dobogott és egy éles, mekegő bőgést hallatva, magasan a levegőbe szökött, mire az egész nyáj egy tömegbe verődve, megfordult, s magas szökések közt villámgyorsan rohant végig a sikságon.
Mitől riadt meg a nyáj, nem tudtam eltalálni.
Szelet nem foghattak, mert a könnyü szellő felőlük lengedezett felém és engemet is egészen elfedtek a bokrok és a termesz-hangyák három-négy öl magas telepei.
Éppen egy ilyen hármas termesztelep mellett rejtőzve, mely fölé egy vén mimózának legvastagabb ága nyulott - asszagájom segitségével felhágtam a legkisebbre, ennek tetejéről pedig egy ugrással feljutottam a középsőnek, a legmagasabbiknak a csucsára, hogy a nyáj után nézzek.
Ez már a messze távolba rohant, folyton fokozódó, vad ijedtséggel.
Mi az, a mi igy megriaszthatta őket?
Mindenfelé nézegettem, de nem láttam semmit, midőn egyszerre, lábszáraimon olyan heves csipéseket éreztem, mintha tüzes vassal sütögetnék.
Azon a lyukon, mit asszagájommal a majdnem kőkeménységü domb oldalába vágtam , csak ugy özönlöttek felém a mérges marásu "katonák ", a termeszhangyáknak ez a harczias része, a miért telepüket megbontottam: és erős rágonyaikkal belém kapaszkodva, mindjobban csiptek, martak.
Sietve néztem körül, hol juthatok le leghamarább.
De minden csepp vérem jéggé fagyott.
Az alig harmincz-negyven lépésnyire levő bokrosból két hatalmas oroszlán lépegetett elő.
A fekete sörényü óriási hím a futó nyáj után bámult, a nő azonban magasra emelt fejjel, sárgás-zöld tüzben égő szemeit rám meresztette s felhörrenő morgással korbácsolta bojtos farkával oldalait.
Erre a hím is megfordult...
Láttam, mint mered, mint berzenkedik magasra sörénye, mint izzulnak, mint szikráznak jobban szemei.
Tompán, röviden felorditott.
Mint egy szobor, olyan mozdulatlanul álltam az agyaghalom tetején, de azért minden porczikám reszketett.
Az a négy, rettenetesen izzó szem folytonosan rám volt szegezve és ha mozdulok, egyik vagy másik rögtön rám rohan.
Egyszerre erős csörtetés és dobogás hallatszott a bokrok között, mire az oroszlánok megfordultak, s apró léptekkel, majd csuszva közeledtek a tisztás felé.
Ezt a pillanatot tüstént felhasználtam s minden erőmet összeszedve, egy ugrással elértem a fejem fölött levő mimóza-ágat, s felkapaszkodtam a fára.
Alig, hogy elértem az ág végére, máris nagyokat hördülve, rohant visszafelé az oroszlánpár, mert az a csapat zebra, mely erre tartott, szimatot kapva , azon az ösvényen vissza is rohant, a melyről jött.
Vad orditással s óriási szökésekkel ugráltak felém, s csak ugy döngött a föld, a hogy körülszáguldozták a fát.
A hímnek egy iszonyu szökéssel végre is sikerült az alsó ágak egyikére feljutni, de ez recsegve tört le alatta s nagyot zuhanva esett a földre.
Ez csak fokozta mindkettő dühét - és én remegni kezdtem már csak gondolatára is annak, hogy ha a hím a termeszhalomra szökik, onnan egy ugrással könnyen a fára is feljuthat.
Igyekeztem tehát mindenkép elrejtőzni, hogy ne fokozzam végsőig a két bestia dühét.
Szerencsémre, a törzságak egyikén a társas-szövőknek gunyhótető alaku fészke volt rakva.
Ezek a kis szárnyasok nagy tetőformát szőnek ügyesen füből s ez alá a közös tető alá rakják azután fészkeiket.
Ez évről-évre nő, a szerint , a mint a társaság több százakra szaporodik s néha egy-egy tágas gunyhótetőnél is nagyobbra terjed, sőt néha maga a fa is összeroskad a fészek sulya alatt.
E mögé a tető mögé rejtőztem, s ugy összehuztam magamat, a hogy csak lehetett.
De azért az oroszlánok nem távoztak.
Le-lehasaltak a fa alá, majd morogva , orditva, talpaltak fel-alá.
A hím, mint valami óriási macska, hátát felpupositva, forgott, murrogott, majd aczélos körmeit a kéregbe vágta , tépte, szaggatta és nyujtózkodott.
A nap már a zenithen állt; a delelőt is tulhaladta, sőt utjának háromnegyed részét is már megtette, ekkor a nő felállt és egy közeli forráshoz ment szomját oltani.
A hím ezalatt még figyelmesebben őrzött, s nagyokat morogva kerülgette a fát.
Már csak két óra választott el a nap nyugtától és a síkságon már nyuladoztak az árnyak, midőn az oroszlánok egyszerre figyelni kezdtek, azután halk morgással, a bokrok és termeszkunyhók árnyékába lapulva, nesztelenül csusztak a tisztás felé.
A füves lapályon két gyönyörü, egy-egy megtermett szamárnál jóval nagyobb , erősebb állat közelgett.
Lassu ügetéssel, a bokrok és cserjék közé rejtőzve , majd ki-kicsapva a tisztásra, legelészve szökelltek előre.
Alakjuk és szinezetük hajszálig egyezett, de nagyságuk jóval különbözött egymástól...
Kékes hamuszürke szinezetük a fej és nyakon világosabb és sajátságos fekete csikokkal volt tarkázva; hátukon setét sörény hullámzott és hosszu bojtos farkukkal serényen verték az alkonyodó nap sugaraiban tánczoló szunyogokat.
Nagy, erős alakjuk daczára végtelen kecs- s könnyedséggel mozogtak, de legszebb ékességük fél ölet meghaladó, majdnem egyenes állásu, ébenfekete szarvaik voltak, melyeknek hegyei, mint a tű , mint a dárda, oly élesek.
A kisebbnek, a tehénnek szarvai nagyobbak voltak a himéinél.
A vidám zöld szinben pompázó lapályon gyönyörü két alak volt ez a két Oryx antilop, s a két oroszlán ezekre lesett...
Mint a macska, mikor a fű közé levágódó pacsirtára les, hosszan elnyult testtel, egészen a földre lapulva, kuszott előre a két óriási macska.
Hatalmas testük alatt, mintha árnyak lettek volna, egy levél sem zördült meg , hanem zöld fényben égő szemeiket a közelgőkre meresztve, minden bokrot , minden mélyedést felhasználtak, hogy magukat elrejtsék, s nagyokat nyulva , szöktek egyik termesz-kunyhótól a másikig, s ennek fakó sárgás oldalaihoz ugy odalapultak, hogy szinezetük szinte egybeolvadt emezekével.
Mennél jobban közelgett a két könnyülábu állat, az oroszlánok teste annál idegesebben reszketett.
Minden izmuk, minden idegük vonaglott az ébredező vérszomjtól, s az aczélos körmök ki-kimeredtek, be-behuzódtak s bojtos farkukat idegesen, csendesen csóválgatták.
Egyszerre a nő-oroszlán eltünt a hím mellől.
Tsakraa magas rejtekhelyéről jól látta, a mint a nagy félkörben a cserjésbe huzódva - kigyóként kuszott előre, hogy az Oryxoknak háta mögé kerüljön, s igy egyiket a hím körmei közé hajtva, a másikat meg ő ejthesse prédául.
Nagy feje, villogó szemei fel-felmerültek a magas fü közül, a hím pedig , minél inkább közeledtek, annál jobban behuzódott a termeszhalom árnyékába és sörényének minden szála ingott, berzengett.
Fülelve lesett, hallgatódzott a közelgő dobogásra... és midőn a két Oryx már csak két-három ölre lehetett - farkát idegesen csóválva felegyenesedett s megnyult testtel szökött előre.
Egyetlen egy ugrással a hím hátán teremve, rántotta a földre, s egy talpcsapással eltörve a nyakgerinczét, egyetlenegy harapással átharapta a nyakát és a tehénnel mit sem törődve, dühös, jóleső morgással szívta, nyalta a bugyborékoló vért...
Minden más Antilopfaj hanyatt-homlok rohanva menekült volna tova.
De nem igy az Oryx!
Az első perczekben szoborrá bénult ugyan, de azután, mint a villám , vak dühvel és előre szegzett szarvakkal rohant a gőzölgő vér habzsolásába elmerült állatkirályra és három lábnál hosszabb tűhegyes szarvait oldalába merité.
Iszonyatos bődülés, légrázkódtató fájdalomorditás harsant fel és a felszökő oroszlánt megint egy ujabb döfés találta, hogy felhemperedett és ez oly gyors egymásutánban ismétlődött, hogy Tsakraa jóformán alig látott a küzdelemből valamit.
Hímjének panaszos orditásaira öles szökésekkel rohant elő a nőoroszlán, s egyetlen talpcsapással leütötte az Oryx-tehenet - és ráállva, mély győzelemorditása menydörgött végig a lapályon.
Azután apró, macskaforma szökelléssel hímjéhez ment, mely mozdulatlanul hevert a zsákmány mellett.
Sokáig nyugtalanul morogva, szimatolva járta köröskörül, majd meg-megállva , hörgő, kurrogó, rövid bődüléseket hallatott.
Mikor ezekre nem felelt , nyalogatni s nagy fejével döfölgetni kezdte és mikor ezekre se mozdult , türelmetlen, haragos morgással néhányszor sebesen köröskörül futkosott, majd megint mellé szökve, fejét hizelegve sörényes nyakához dörzsölte, s orrával döfölgetni, emelgetni kezdte hímjének hatalmas, sörényes fejét, de ez nem mozdult, hanem lankadtan, erőtlenül mindannyiszor visszaesett.
Ekkor vad dühvel nyargalta köröskörül s orditott, bőgött, hogy a lég, a föld reszkedett bele.
Szikrázó szemeit köröskörül jártatta a sikon, valami élő ellenséget keresve, hogy dühét kitölthesse és koronkint panaszos, fájdalmas nyávogásban tört ki."
Tsakraa mozdulni, de még lélekzeni se mert buvhelyén.
Szerencséjére két kafferbivaly czammogott elő egyszerre a lapályt szegélyző távoli erdőszél bokrai közül - és az oroszlán most ezekre rontott szertelen dühében.
Erre Tsakraa egész bátran leereszkedett a fáról, tudva, hogy az oroszlán egyhamar nem tér vissza.
Ott feküdt az állatkirály vérében uszva.
Oldalát át- és átjárták a hosszu , hegyes szarvak, szügyébe pedig bele volt törve az Oryx-tehén mind a két szarva, a mi akkor történhetett, midőn a nőoroszlán leütötte - ez aztán egyszerre megölte a hatalmas állatkirályt.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE