Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Beöthy Zsolt
Kálozdy Béla : Regény
Keletkezés ideje
1875
Fejezet
6
Bekezdés
2200
Mondat
9693
Szó
146501
Szerző neme
férfi
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
alacsony
HATODIK RÉSZ
XXVII. FEJEZET
Régi utak az új városban.
Az országnak valamennyi vidékéről, a délibábos tiszai rónákról, a Kárpátok havas bérczei közül s a Dunamellék zöld halmairól hányan, de hányan sietnek évről évre ide a fővárosba, erre a csábító, nyughatatlan, végetlen tengerre , hogy a magasra csapkodó habok fölött kitüzött zászlóval keressék a szerencse tündérszigetét, vagy a hullámok alatt észrevétlen sírban pihenhessenek !
Hányan, de hányan, a kik kitünni vagy eltünni akarnak a világból!
A sándor-utczai kis palota, melyből a szó legmesszebb elhangzik az országba , a kormány hivatalszobái és az egyesületek tanácstermei, mintha csak várva várnák azokat az új tehetségeket, kiknek ambicziója magasabbra tör a piripócsi zöldasztalnál, (még magasabbra, noha olykor ennek a tetejére ugorva mondhatták el dikczióikat !!) és igényei örök harczban állanak a vidéki prókátor sovány keresetével.
Az a pompás, magas, sok emeletre készült épület, melynek aranyos tornyocskája büszkén nézegeti magát a királyi folyam tükrében alant s melynek füstös, gőzös, zsufolt termeiben a pénzvilág országgyülése folyik, (furcsa egy gyülés, hol mindenki egyszerre beszél ; alku és harcz együtt !) mindenfelől csalja magához a vidék új urait , hatalmasait, kiknek síp-szava ezelőtt tíz-husz esztendővel még szomoru panaszszal szólt faluhosszat a rongyász-kordé előtt.
Hát a szép világnak, a nagy világnak, az előkelő világnak büvös, ellenállhatatlan varázsa!
A márványos táncztermek fegyverzett szemü uracsai, a dunaparti sétány sütkérező népe, a váczi-utcza kicsiszolt hivalkodói, a városligeti körutak kiváncsi, tolongó közönsége várva várják az ismeretlen szépségeket, a falusi házak árnyában feslett bimbókat, hogy országos hirre emeljék az aranyhajat és éjszemeket, finom bókokkal hódoljanak nekik, a divatlapokba verseket irjanak hozzájuk, melyek otthon csak az ispán urnak szereztek egy kis , el-elfütyörészett gondot.
A rákosi gyep várva várja a vidék fiatal urait , kezükhöz kapott örökségükkel és mindig utolsónak érkező versenylovaikkal , hogy egyszer-kétszer gyorsan körüllovagoljanak rajta, aztán úgy leforduljanak a homokba, hogy föl se keljenek többé.
De nemcsak ezek a hires, nevezetes, fényes helyek (melyeknek történeteiről az ujságok napról napra megemlékeznek) várják a maguk új vendégeit, hanem várják azok az ismeretlenebb, de tulontul tömött utczák is, melyeknek lázas sürgése-forgásában nem látni meg az embert az embertől; azok a nap-kerülte zugok, melyekbe csöndesen megvonulhat a világ elől futó szégyen; azok a sötét boltok, melyekben szegény özvegyasszonyok nyitnak szivarral és zsömlyével szűk kereskedést; azok a rettenetes földalatti tanyák, melyekbe üldözött vadak verődnek össze; azok a kemény, utczai kövek, melyek éjjeli vánkosul kinálkoznak sok hajléktalannak.
Várják az óriás kéményekből füstölgő gyárak és pókhálós, poros, egészségtelen irodák, melyeknek a szünetlen munkában lévő nagy gépekhez mindig új meg új szegekre van szükségük az elkopottak és eldobottak helyébe.
Várják a nagy, emberrel és zsibajjal tele piaczok, a zsufolt, szennyes és büzös utczák, a piszkos és ismeretlen vidékekre futó sikátorok, melyekben legkönnyebben eltünhetik a menekülő üldözője, az adós hitelezője, a zsebmetsző a rendőr elől.
Várják azok az illattal terhes szobák, melyek pirosított arczokkal, unott mosolylyal és undorral vannak tele, s tán nem is sejtett temetői sok szép falusi leánynak, kit szegény anyja otthon meghaltnak sirat.
Várják az elhagyatottabb, poros városrészeknek szük kis lakásai, hogy békén és ismeretlenül meghuzhassák magukat bennök azok, a kiknek nincsen pénzük, a mivel fölkeressék az egy-két lépésnyire zajgó világot, vagy okuk van, hogy kerüljék azt.
Talán ezek egyike volt az a sovány, beesett arczu, de ragyogó, tüzes szemü fiatal ember is, ki kora reggel fölkelve iróasztala mellől, egyet nyujtózik ( épen úgy, mint azok, a kik puha párnák közt, édes alvásban töltötték az éjet) s kitárja az udvarra szolgáló ablakát, hogy egy kis friss levegőt kapjon.
Körülbelül másfél esztendeje lehet, hogy Pakfon úrtól, a nyirág utczai érdemes rézöntőtől, kifogadta ezt a szobát, gondosan elhallgatván előtte foglalkozásmódját, miután bizonyosan neszét vette, hogy a vörös képü rézműves sajnos tapasztalatokon alapuló ellenszenvvel viseltetik az egész irnoki osztály és annak minden tagja ellen.
Azonban a szelid cselfogás , melylyel az illető udvari szobához jutott, nemcsak ennyiből állt; még egy , talán amannál fontosabb körülményt is elhallgatott.
Magda kisasszony, a háziur huga ugyanis, kinek kötelességében állott takarítani az új lakóra , másnap estig hiába várta, hogy elhagyja szobáját.
Odasompolygott csöndesen , hogy nincs -e valami baj; de az ajtó be volt zárva.
Hiába minden sürgetés ; uram segíts, elő kellett szólítani a Muki legényt, a ki - mielőtt a rézmüvesség és Magda kisasszony iránti legyőzhetetlen szenvedélyének tudatára ébredt volna - lakatoslegény volt.
Az ajtó feltöretett s a besiető háznép az ágyon elterülve, ájultan találta az új lakót.
Nem segített azon semmi, csak egy tányér leves a Magda kezéből.
Megvallotta azután ott a nyomoruságában, hogy biz ő csak irnok a karakány-bukói márványutánzó részvény-társulatnál; sőt még azt is megvallotta, hogy három napja semmitsem evett.
Pakfon úr, ki mint részvényes némileg ismerte ama bizonyos társulat irnokainak helyzetét és fizetés-képességét, szörnyen káromkodott, hogy ő milyen csúful ki van játszva és hogy az ő házát milyen szörnyü gyalázatba keverte most ez az éhenhaló nyavalyás.
Pedig még csak ki sem dobhatja, mikor olyan ereje-fogyott, akár az őszi légy!
Valamennyire Magda kisasszony is fel lehetett indulva, mert dolgos kis kezével mérgesen dörzsölte meg mindakét szemét és a következő pillanatban már ott állt a másik tányér levessel.
Ez a méltó felindulás azonban nem akadályozta, hogy másnap, harmadnap és azután is a maguk konyhájáról minden kedve szerint valóval el ne lássa a beteget ; hogy oda-oda ne szökjék hozzá megigazgatni az ágyát, a feje-alját s egy cserép későn nyiló sárga-violát ne tegyen az ablakába; hogy - míg Pakfon uram Mukival a mühelyben kalapált - varrásával egy-egy rövid félórára meg ne pihenjen a kis hónapos szobában s jó, nevettető falusi történeteket ne beszéljen neki; hogy gondját ne viselje az elhagyatott ifjuembernek egészen addig;, míg nagy, keserves betegségét ki nem lábolta.
Gonosz pörlekedő kis teremtés volt s a szegény irnoknak bizony néha napján leczkét is kellett hallgatni tőle; hanem szivesen hallgatta.
A nagy kalapos doktorra is, ki az első látogatás alkalmával gyanusan nézett körül a szegényes szobában s olyatmondó arczczal távozott, hogy engem sem láttok itt többet! - még erre a nagy kalapos, irgalmas úrra is ráförmedt, hogy aztán csak el ne mulaszszon ám egyetlen napot is, mert a szegény ember is lehet háladatos.
Hogy ezzel a kijelentéssel mi összeköttetésben volt Magda kisasszony takarékpénztárba rakott pénzecskéjének folytonos apadása és az illető, nagy kalapos emberbarátnak utóbb, az irnok előtt tett ama nyilatkozata, hogy ő már tisztességesen ki van elégítve, sohasem tudtam meg.
Az is elég csodálatos dolog volt, hogy a legelső vasárnap délután, mikor az új lakó kisétált a háziakkal a városerdőbe, Muki legény egyszerre csak eltünt az oldalukról , becsapott a Bimbó-ba és józan szokásai ellenére tökéletesen leszíván magát , kijelentette, hogy ismét vissza fog térni a lakatos-mesterségre, melyhez ifjú emlékei kötik.
Magda kisasszony csak vállát vonogatta rá; de annál kevésbbé vonogatta Pakfon úr a magáéit azon a gonosz tapasztalaton, mely az irnokok elleni elkeseredését újból igazolta.
Egy-két szerencsés körülmény azonban a szerelmesek ügyét jobb kerékvágásba terelte.
Egy reggelen eléje állt a lakó az érdemes rézöntőnek azzal a jó tanácscsal, hogy minél előbb szakitsa meg minden összeköttetését a karakány-bukói márványutánzó részvénytársulattal, a mint ezt ő maga is megszakította, a tegnapi napon kineveztetvén a komáromi nagy földindulásról nevezett biztosító bank irodavezetőjének.
Nos, - Pakfon úr sietett tuladni a veszedelmes részvényeken s két hónap mulva, azon a nevezetes napon, melyen az ujságok jelentették, hogy «a karakány-bukói szédelgéstől végre megtisztult a levegő », örömében megegyezését jelentette a Mátyás úr és Magda kisasszony között tervezett közkereseti szerződéshez, az alatt a föltétel alatt, hogy a vőlegény - miután az irnokságnak kevés tisztelettel járó kötelékeiből sikerült kibontakoznia - hivatalos pályáján még egy grádussal előbbre menjen.
A biztosító bank, ominózus nevének ellenére, szilárdan állott, mint a kőszikla, s Mátyás isten segedelmével megtette a tőle követelt utolsó ugrást is és az örvendetes esemény már nem mult máson, mint hogy Magda kisasszonynak egy falusi nagynénje, kinek beleegyezését szintén kikérték, már igen régen járta az iskolákat és nagyon nehezen ment neki a levélirás.
Igy álltak ügyeik akkor reggel, mikor a fiatal ember kinyitotta ablakát , hogy friss levegőt kapjon.
A mi a friss levegőt illeti, noha a muzeum teteje ide látszott, odafenn az égnek egy kis kék darabja ragyogott s az udvaron a csatorna mellé két cserép leánder volt állítva, az itt épen nem volt bőviben.
Hanem az a napfény, a mire az ifjú vágyott, nem sokáig váratott magára.
Egy fiatal, eleven, piros-pozsgás leányka - a mint az átellenes ablakból észrevette a mozgást - egy kis zöld kannával rögtön odakünn támadt a kutnál, megtöltötte a kannát, megöntözte a leandereket, azután juttatott egy kis vizet az alá a bizonyos ablak alá állított sárga-violának is s ha már egyszer ott volt, hát csak beszólt Mátyáshoz is.
Friss volt, mint a hajnal, piros mint a rózsa, eleven mint a fürj.
- Mátyás úr.
Mátyás úr, jó reggelt! - csicsergett ott az ablak alatt.
Mintha csak valami madár szállt volna oda.
De épen úgy is édeskedett ám neki az a fiatal ember, mint a madaraknak szoknak.
Sovány arczáról az a különös vonás, mely hol fáradságot, hol nyugtalanságot látszott jelenteni, egyszerre eltünt; gyöngéden simogatta a kis vendég szép, sima tollát és belemosolygott a tündöklő fekete szemekbe.
Csak hogy épen czukorral nem kínálta.
Hanem a madár az első simogatás után felborzolta magát.
- Hát így fogad nekem szót, Mátyás úr?
Nem megmondtam: pontban kilenczkor lefeküdni, pontban hatkor fölkelni?!
Várjon csak, majd ha én a maga felesége leszek!
Az éjjel fölébredtem, átnéztem ide, láttam: égett a gyertyája.
Ki vele, mit dolgozott?
- Semmi oka a panaszra, Magda.
Csak éjfélig voltam fenn, addig is a maga kedvéért dolgoztam.
- Nézze meg az ember!
Bocsássa el mindjárt a kezemet és ezentúl ne merjen éjtszakázni az én kedvemért.
Azt megmondom, én miattam se ne fogyaszsza, se költségbe ne verje magát, a lakodalomra ne gondoljon, ajándékot ne vegyen , mert nekem mindenem van.
Majd meglátja, ha felesége leszek!
Hanem fogadjon szót, az a fő.
Hogy mert engedetlenkedni?
A fiatal ember addig mesterkedett, míg újra megkerítette a kis kezet.
- No bizony, - mondá, - ha meg nem tartja a szavát, minek tartsam én?!
Nem megigérte -e, hogy új borra megtartjuk a lakodalmat?
- Semmi újbor!
Nem csodálnám, ha az a részeges Muki tüzne ki ilyen terminusokat!
Megmondtam, hogy míg a sásdi nénémtől feleletet nem kapok , hogy nem változtat a szándékán irántam, addig semmi sem lesz a dologból .
Nincs a török a hátunkon.
Isz úgy várom már minden reggel azt a levélhordót , mint a messiást.
Jön, jön, ma is itt járt már, hanem csak mindig oda fölfelé tart az emeletre az új lakóhoz.
Hallja, Mátyás úr, ismeri maga az új lakókat?
- Nem én.
- Nem is látta?
- Nem én.
- Azt a szép asszonyt nem látta?
Akkor csak nézze meg jól minél előbb, mert ha én egyszer a felesége leszek, akkor azután úgyis vége lesz.
Hanem a mennyi levelet az kap, az már mégis sok!
Én csak egyet várok, az se jön .
Aztán hallja, már rá is vigyáztam, úgy megy oda mindig a postás, mintha lopni járna.
Bekukucskál, nézi az asszonyt, ha magát kapja, kezébe nyomja a mit hozott.
De ha véletlenül az ura is otthon van, hirtelen megfordul a sarkán és úgy elosonik onnan, mintha ott se lett volna.
- De jól megnézte, Magda!
Nem szeretném ám, ha megtanulná valahogyan.
- Nem hallgat?
Az igaz, alig várom, hogy már egyszer a fele... hogy jól ránczba szedhetném.
- Magda! - hangzott egy földalatti szó a műhelyből.
- Megyek, bátyám, megyek, - felelt a leány és elsietett.
Ez a külvárosi ház, melynek jogán a gyermektelen Pakfon úr valamennyi atyjafiának önkényes zsarnoka és imádott bálványa, régi ismerőseinkkel van tele.
A komáromi nagy földinduláshoz czimzett biztosító bank éjtszakázó hivatalnoka, ki oly türelmetlenül vár egy bizonyos örvendetes ünnepélyt , hogy szinte hajlandó lenne siettetni ezt még abban az esetben is, ha a sásdi nagynéne megváltoztatná Magda kisasszony iránt világosan kijelentett szándékát, ez a csöndesen meghuzódó ifjú ember senki más, mint a karámosi fogoly, kit hosszú rabsága megtanított feledni, tűrni és dolgozni.
Pályát tört magának a becsületes munka útján s újból fölmelegedett szíve a régi lázas álmok után szelid vonzódással ragaszkodik egy valakihez s ha majd családja lesz és ebben élő zálogát viheti javulásának a dunaszögi ősz ember elé, akkor... néha álmodik arról is, hogy atyja elé áll és megkéri, hogy feledje el a multakat a jelenért és jövőért.
Az a szép asszony meg, a kihez oly sűrűn érkeznek a levelek, és a ki oly meghitt viszonyban áll a furfangos levél hordóval, senki más, mint Kálozdy Béláné, a régi Ilona, ki a nagy tanulságokból, melyeket a sors kegyetlen keze ridegen tartott szemei elé, a szörnyű csapásokból, melyek sujtották, a szenvedélyek között, melyekben háborgott, nem tanult és nem feledett semmit.
A régi volt.
Ott ült abban a második emeleti, szegényes kinézésű szobában, a két ablak közé állított író-szekrény kihuzott táblája előtt, íráshoz készülve.
A toll meg-megreszketett finom ujjai közt s kipirult, égő tekintete, hol a fehér lapra van szögezve előtte, hol a messze homályos légbe vész, melynek ködéből kiemelkednek a nagyváros tornyai.
A kinyitott ablakon keresztül távolra el lehetett látni; át a rákosi kiégett, szintelen síkon egész a kőbányai kémények sűrű, kormos, fekete erdejéig; le a poros síkra, a sok poros utczára, poros udvarra, poros telekre, poros épületre és poros járókelőkre .
Ha elfordult is Ilona attól a végtelen vászontól, melyet a nagyvárosi természet szintelen szinekkel mázolt be, hogy az otthon barátságosabb képei közt pihentesse meg mély, sötét, révedező szemeit: rá nézve ezek sem voltak sokkal vigasztalóbbak.
Mindössze két kis szobájok volt, nagyobbára a kálozdi padlásról került régi butorokkal rakva tele, melyeket Istók utánuk küldött.
Ott ketyegett, lármázott, bölcselkedett mögötte a divatból kiment ódon óra; előtte a kopott, ezerfiókos szekrény s nyugtalan tekintete a falun Kálozdy Ádámnak és feleségének komor, fagyos vonásaival találkozott.
Mindez nem a régi, falusi környezetben, tágas szobákban, a vén fák szomszédságában a hova illettek, a hol csupán a mult kegyeletesen megőrzött emlékeinek látszottak és mindegyikük tudott a régi napokból egy kis dicsekvéssel állani elő.
Ámde ittben, e fuladt városi levegőben, e sötét, napfénytelen hajlékban, mintha mind megnémultak volna és a kényszerítő nagy szükségen kívül semmi másról nem tanuskodnának.
Csak a bolondos fejű megátalkodott órát nem tudja leszoktatni semmi sors régi nyelves természetéről, melylyel neki csöndbe és lármába egyformán bele kell kottyannia.
Ilona sokszor fölemeli tollát, hogy írjon valami választ arra a kezében gyűrt, tépett, forgatott kicsiny levélre.
De a mint izgatott zavarban körül-körülnéz, ezek az ócska családi holmik, melyek csupán holtig való hűséget láttak, (könnyű volt ott a kálozdi dominium közepén !) nyilván nem igen biztatják arra, a mit írni szeretne.
A tollát minduntalan leteszi és forró fejét kezére hajtja, melyre omló csigákban hullanak le a hanyagul összekötött sötét fürtök.
Azoknak a lázas perczeknek egyikét éli, melyekben éltünk felidézett fordulóin a tétova hánykódó lélek kétségbeesve fordul tanácsért mindenfelé; mikor reszkető ajakkal figyelünk a szél zugására , megértjük az elröppenő fecske füttyét és beszélni halljuk azokat, a kik nincsenek.
Óh miért, miért huzódnak ilyenkor oly gyakran sötét, nehéz felhők a tiszta ég kék boltozatára, hogy a mennynek magasságából is jöhetne egy kis jó tanács!?
A tépelődő, tanácstalan asszony össze-összehuzza magát, mintha fáznék s kitekint az utczára.
Egy kis sétatér szégyenkedik ott a ház előtt, kopasz , sovány, sárga, haldokló akáczfáival.
A fák közt jelenetek tarkállanak a nagyvárosi élet zagyva vásárából, melyeket nem takar el dus lombozat .
Tisztán beszélnek mind a két kérdezősködő szép szemnek.
Úri dámák páváskodnak föl s alá s míg selyemszoknyájuk csak úgy söpri a port, a járó kelők tisztelettel térnek ki előlük s az utcza-végi rongyos koldusok ezer isten-áldással tolakodnak finom keztyüs kezük után.
Öreg hivatalnokok szaladgálnak nagy iratcsomagokkal hónuk alatt, hogy hirtelenében bekapják valami olcsóbb korcsmában szűk ebédjüket és siessenek vissza újra belevetni magukat a gépbe; meglökdösik őket jobbról balról tisztességesen.
Ott egy szegény ördögöt temethetnek!
Csak aféle festetlen és gorombán ácsolt koporsóban fekszik és a kocsis meg-megütögeti a sánta lovat, hogy minél hamarabb végezzen vele; az özvegyasszony, kinek nyilván gyászruhára sem telt, lélekszakadva követi s szomszédjai egymásután maradoznak el mellőle .
Amott víg gyermekzsivaj veszi körül a komédiát.
Egy tarka kiaszott bohócz és egy fehér kiaszott uszkár csodálatos mesterségeket mutogatnak s a kiaszott asszony elől, ki tányérral jár körül, hihetetlen gyorsasággal párolog el a röhögő publikum.
Egy undok lebujból tántorgó részeg embert terel napvilágra a vörös orru drabant és kínál új látványt a komédiától elszelelt fiatalságnak; istenem, vajjon ez a nyomorult viselte -e új korában is ezt az úrias öltözetet, vagy valami zsibvásáron jutott hozzá?!
Annak a szép kertnek közepén, ott a templom mellett, egy derültebb kép is kínálkozik.
A virágok között egy puha gyepágyon szerelmesek beszélgetnek s nem sejtve , hogy valaki látja őket, édes csókokat lopnak egymás ajkáról.
Ilona gyermeke , a kis Béla, nem játszott ott a porban, hogy annak a szavát is meghallotta volna.
S ha ezer és ezer képet látna még, nem mind azt mondaná -e neki : beszéljenek akármit a költők, kiknek ez a szőllő rendesen savanyú, bizony csak nagy tisztesség és nagy boldogság a gazdagság!
Ilona egész testében reszket, a mint a végzetes tollat újra megragadja .
Iszonyodik a nyomortól és áhítja a régi fényt.
Temetőnek nézi a szegénységet és szíve abban a hitben dobog, hogy neki még élni van joga.
Végzete nem magányra, munkára, tűrésre alkotta; élete nem ezekre tanította; álmai nem ezekkel kecsegtették.
Természete lázong ez élet ellen, melybe jutott; az ember ellen, kit ide követni kénytelen volt; a jövő ellen, mely reá vár .
Gondolatai félelmesen gyors szárnycsapásokkal messze-messze röpködnek régi emlékeinek egy virága fölött, mely élőnek és zöldnek hazudja magát, holott hosszú-hosszú évek előtt elhervadt már.
Keble liheg, fekete szemei égnek , mint a gránát, arcz-színe kékbe játszik és minden izma reszket az izgalomtól.
- Nem, nem tudok így élni tovább, - rebeg magában- .
És ő első szerelmem volt!
Összerezzent.
Mintha egy szelid gyermekhangot hallott volna valahonnan messziről.
Csak egy imádságnak, egy fohásznak, egy sóhajnak töredékét.
- A kicsiny sohasem szeretett engem, sohasem szeretett!
Ezután sem szeretnél, hallgass, hallgass! - felel a távoli titkos szózatnak és arczának parázsló tüze gyorsan fölszárítja a könnyet, mely végig futott rajta.
Megragadja a tollat, de nem tudja megszorítani s kiejti ujjai közül.
Újra megragadja.
Már több ereje van és ír... ír... ír, míg kopognak az ajtón.
Gyorsan elrejt mindent.
Még tekintetét is a belépő Béla előtt.
- Végre! - kiált az érkezett, ragyogó szemekkel sietve hozzá, - végre meg vagyunk mentve, Ilona!
- Állást kaptál?
- Bajod van, hogy ilyen jéghidegek a kezeid?
A szerencsével együtt valamennyi régi barátom elhagyott, mintha sohasem ismert volna.
Hiába jártam mindegyiknél.
Csak az egyetlen Mágócsi Ernő fogta pártul ügyemet...
Fázol, Ilona, hogy úgy reszketsz?
- Semmi, semmi.
Csak folytasd, hallgatok.
- Egy biztosító banknál kaptam alkalmazást.
Szerény, kicsiny állás, de mégis csak valami.
Száz forintunk lesz havonkint.
Ha megtanulunk feledni, így elvonulva maradunk a világtól, összehuzzuk magunkat, megélhetünk belőle.
- S ha nem fogod elkártyázni...
A hirtelen, váratlan öröm nagyon elnézővé teszi az embert.
Béla is szinte sértetlen maradt a fulánktól, mely e szavak kiméletlen igazságában rejlett s míg az asszony heves, remegő felindulását sem titkolni, sem elfojtani nem bírta, a melléje ült férfi hangját még csak egy kis neheztelés sem tompította, a mint válaszolt neki:
- Nem, Ilona, nem.
Azt hiszem, most már megtanultam mindent.
Tudom, hogy ellenségem a szerencse.
Utolsó forintjaimmal is csak azért kerestem itt fel őket, hogy neked egy kis kényelmet szerezzek, míg álláshoz jutok.
De most már vége lesz.
Még ma irok Mágócsinak és megköszönöm a mit értem tett .
Nemes, derék férfi!
Nos, add ide a kezedet, Ilona.
Adj otthont, barátságos otthont és segítsd kiölni lelkemből azt az átkozott szenvedélyt!
- Adj otthont, barátságos otthont!
Otthont ebben a sötét, mogorva két zugban itt!
Ne neheztelj, Béla, ha nem tudom egészen legyőzni keserűségemet .
Gondold meg, mi voltam és mivé lettem.
Egy kis szünet mulva halkabban következett a válasz Béla ajkáról:
- Mivé lettél?
Hát szegény asszonynyá lettél, ki férje keresetéből él .
Dolgozni akarok, dolgozni fogok, Ilona s tán elégedettebbek leszünk, mint eddig voltunk.
Csak egymásnak és gyermekünknek élünk.
A mint első hónapi fizetésemet megkapom, elhozom a kis Bélát; mindent megteszünk érte s derék emberré fogjuk nevelni.
Édes kicsiny fiam, mindenem!
Minden éjjel vele álmodom!
Az asszony hirtelen fojtott hangon kapott férje szavába:
- A kártya-barlangban?
- Ott, Ilona.
Még ott is a kis fiammal álmodom!
De ne keseríts, kérlek ne keserits többet.
Ha van szíved - hogyne lenne! - járulj hozzá az én becsületes igyekezetemhez s akkor mindnyájan meg leszünk mentve.
Nem érezted -e soha, minő boldogság lenne, megmenteni egy pusztuló családot, a magadét?
Nincs egy biztató mosolyod az első remény-sugárra?
- Tudod, hogy én hamar kétségbeesem.
Nem hiszek egykönnyen.
Sötéten látok s úgy gondolom, nálam nélkül jobban boldogulnál.
- Hát nem tudsz, nem fogsz megbocsátani soha?
- Miért ne?
Hisz itt vagyok veled.
Bár ne...
- És mi lennél, ha nem volnál itt?
- Ki tudhatná!
Egyedül az isten.
- Azt ne emlegesd.
Az a bocsánat és szeretet istene.
Te pedig...
- Mit én?
Hát mit én?
Én föláldoztam magamat érted, otthagytam pályámat , lemondtam a dicsőségről, követtelek a nyomoruságba.
És most még azt is meg akarod tiltani, hogy legyen egy perczem, melyben arra gondolok: bár ne lennék itt!
Béla füleiben megcsendült egy régi, régi hang: Szivesen dolgoztam volna érted!
Fölugrott helyéről és megragadta Ilonának szép fehér, telt karjait.
- Hát hol szeretnél lenni? - kiáltá.
- Becsületes asszony vagy?
Becsületes vagy?
Felelj.
Azt hiszed, az maradtál volna, ha velem nem jösz?
Felelj.
A nő szikrázó szemekkel szabadította ki karjait.
- Béla!
Igen, felelek.
Jó, hogy kérdezed.
Az maradtam volna, ha tönkre nem teszed az életemet.
De ily durvaságra, a minővel megrohansz, ne várj tőlem semmit.
Én feláldoztam magamat érted és most kimondom, kimondom ebben a perczben, melyben meg akarod tiltani, hogy áldozatnak tekintsem, szemedbe mondom, hogy megbántam az áldozatot.
Kimondom, hogy nem szeretlek.
Kimondom , hogy...
- Csitt, csitt, csitt... minek veszekedtek... ki tudja, meddig éltek ?.. .
Csitt... csitt... csitt...
Az öreg óra beszédét senki sem hallotta.
Senki sem figyelt rá, senki sem fogadott szót neki.
Sok filozófnak közös sorsa ez.
A kegyetlen asszony, a mint reszketve és villámló szemekkel fölállt , szavaira nem hallott más választ egy tompa hörgésnél és egy ajtócsapásnál .
Az a hörgés mintha csak távolról zúgó vízmoraj lett volna, annak a sötét , háborgó, sivatagbeli tónak moraja, mely megingatással és elöntéssel fenyegetett mindent maga körül.
És ez az este megint ott találta Bélát, a hol a többi este: a barlangban , melybe most utolsó, legeslegutolsó filléreit vitte, hogy egy hosszú éjtszakának gyötrő, sorvasztó, halált hozó lázát megvásárolja rajtok.
Hogyan tévedt ide; mint csorgott szívének vére a szenvedély karmai között, mely e helyre vonszolta; vajjon a kétségbeesés űzte -e, hogy elveszítsen mindent , vagy még mindig az őrület, hogy egyszerre visszanyerjen mindent? (mert úgy kellett hinnie, hogy itt mindent megnyerhet ,) - e kérdésekre magyarázó feleletet csak azok a szerencsétlenek tudnának adni, kik nagy csapások között a mámorban kerestek vigasztalást, nagy bűnök vádjának súlya alatt a legnemesebb érzelmekben kerestek másoktól titkolt mentséget maguk előtt (a világgal mit törődnek már ők !) s lassan-lassan erejük-fogyott, gyáva, fél tébolyodott, szabadságra nem is vágyó rabokká lettek.
Gyönyörű, fényes, gazdag, divatos lakás volt, a hova Béla belépett.
A világ kiváncsi szemei elől egy kis rézkandikáló őrizte a külső ajtót.
De az ásítozó s hamisan pislogó inas az új vendéget ismerte már s felnyitotta előtte a szentélyt.
Előtte puha szőnyegek, drága kárpitok, kényelmes kerevetek, zöld posztóval borított asztalkák, lámpák ragyogó golyói, fényes szoba-sor.
A kik csak hirükből ismerik e barlangokat, és tudják, mennyire kerülik a világosságot, alig hinnék, hogy milyen sokágú gyertyatartók és tündöklő csillárok fényeskednek itt.
Pedig mind, a kik itt jönnek-mennek , szivaroznak, kártyáznak, ásítoznak, tolonganak, drága borokat töltögetnek , asztalokhoz ülnek, étvágytalanul vacsorálnak, rejtett fülkékbe vonulnak és várják a hajnalt, - úgy tetszik, mintha rejtegetnék az arczukat egymás elől .
Mintha valamennyinek lenne valami magának tartani valója: annak is, a kinek bankótól duzzad a tárczája s ezüst pénztől nehéz a zsebje, annak is, a kié üres; annak is, a ki józan, annak is, a ki részeg; ha más nem, egy boldogtalan történet valamelyik boldogtalan társukról, melylyel nem akarják a jókedvet rontani.
Jókedv!
E sok halavány arczon, melyet a gyertyák és lámpák világa még sárgábbra fest, nincs egyetlen őszinte vonás: e nagy , tompa zsivajban, nincs egy őszinte hang; egy nagy hazugság minden, melylyel - valamint a rendőrséget kijátszák - rá akarják szedni a végzetet is, és egyetlen éjtszakán felforgatni a régi osztályt, koldussá tenni az urat, urrá a koldust.
Ott munkálkodnak rajta legégőbb szorgalommal a nagy terem közepén.
Egy ördögi gép forog-forog ott s a pokol szineivel: a vörössel és feketével játszik a lángoló szemek előtt.
Mintha mindazokat, a kik körülötte ülnek, állnak, támaszkodnak, ágaskodnak, szájukban ki-kialvó szivarral , ujjaik közt reszketve tartogatott pénzdarabokkal, visszafojtott lélekzettel és meg-megtántorodó térdekkel, - mintha valamennyit sebesen forgó kerekei közé kapta volna és halálos vergődéssel néznének szabadító után.
A pénz csörög, a pénzszedő lapátja koppan, a gép forog.
Nincs, nincs szabadító!
- Ez rossz hely uram, a hol ül, - szólt Bélához szomszédja, egy nyurga zúg-ügyvéd, kinek még tegnapelőtt arany-órája és láncza is volt.
- Mi már jártassabbak vagyunk az effélében s tudjuk, hogy itt a babona: igazság.
Az ön helyén tegnap egy fiatal báró ült, ki (két óra lehetett éjfél után ) egyszer csak összeroskadt és pisztolyt kért tőlünk.
Természetesen nem adtunk neki.
Hanem mint emberbarát, a kinek semmi érdeke a komédiában, annyit mondhatok önnek, hogy ez rossz hely.
Jobb lesz máshova ülni.
A kitartó dacz olykor le szokta fegyverezni a sorsot.
Béla válasz nélkül hagyta az emberbaráti megjegyzést és helyén maradt.
Az izzadság gyöngyözött homlokáról, egy csomó szürke hajszál arczába csüngött és fekete szemei reszkető lázban tüzeltek.
A pénzszedő kiabált:
- Vörös!
Fekete!
Vörös!
Vörös!
Veszt, veszt, mindig veszt.
- Cseréljen helyet velem, - unszolja az órátlan emberbarát.
- Ez a hely itt meg fogja hozni a szerencséjét.
Itt szokott ülni Dacsó Artur, ki mióta összeveszett a menyasszonyával, el van keseredve az egész világra és mint valami vadállat, csikorgó fogakkal jön ide, hogy szeretne megölni valakit , vagy megöletni magát.
Hanem a szerencse valósággal bele van bolondulva.
Ha még soká nem sikerül neki a gyilkosság, megbuktatja a bankunkat.
Ez épen az ő szokott helye, a hol én ülök.
Tiszta emberbaráti érzésből kínálom, uram : cseréljen velem.
Béla már alig tudja, mit tesz.
Helyet cserél és legeslegutolsó filléreit teszi koczkára.
A kicsiny tétel némi gúnyos mosolylyal fogadtatik; de megjegyzést nem tesz senki.
- Uraim, senki többet? - kiált a pénzszedő.
- Mehetünk.
A gép megmozdul.
Kering, forog, csöndesedik.
A csoport fölött egy kis vacsoravesztő lepke röpköd és világosan meghallani apró szárnyainak suhogását.
Hallani a serczegést is, a mint a csillárnak egyik lángjában elégeti magát.
Egy álló óráig fog -e forogni még?
Bár addig forogna legalább!
Béla halott-halványan bámul és didereg.
- Már a vörös nyer, - suttogják körülötte.
- Mégis csak a fekete!
Átkozott fekete!
Az utolsó, a legutolsó fillér is oda.
Egy félreeső fülke rejti el a leghátulsó, legcsöndesebb szobában a menekülő koldust, kinek a szerencse asztalainál semmi keresete többé.
Leroskad a bársony divánra s hideg verítékes homlokát a falnak támasztva, soká, soká nem tudja, ki volt ő és ki lesz még; nem tudja hol, merre, kik között van ; nem tudja, hány óra, este van -e, vagy hajnal vagy tán világos nappal; és nem tudja, hogy mit eszik ma.
- Béla, komám, hallom, hogy kiraboltak! - ütött vállára a félhomályban egy új vendég.
A megszólított valami kába bámulással veti föl szemeit.
Bizonyára azt sem tudja, hogy elhagyatottságában sírt is, pedig sírnia kellett, mert szemhéjai vörösek és kitágult szemgolyói nedvesek.
Szokatlanul vidám ábrázattal állt előtte s heveredett le melléje Dacsó Artur.
Nagy, sárga szemei tétovák és mégis a mámor éles fényében ragyogók , két kerek, telt arcza csupa tűz s durva, mély hahotája elhallatszik a harmadik szobába.
Nyakkendője kioldozódva, mintha izmos nyakának kiduzzadó erei nem akarnák tűrni a köteléket.
Az első tekintetre észrevehette akárki , hogy ittas.
- Béla - szólt és akadozó, erőszakos beszédében megvolt az a szív fenekéről szakadó hang, mely részeg emberekkel szemben gyakran legyőzeti szánalmunkkal az undort - Béla, kedves komám, az ördögbe is, ne essél kétségbe!
A te szerencsecsillagod volt, a mi engem ma idevezetett.
Urrá teszlek, Béla !
Azután megnyerheted akár az egész világot, mert ezeknek a gazembereknek csak az kell, hogy győzze velök az ember.
Akkor megszaladnak.
Van -e kedved fogadni, hogy úrrá teszlek?
- Hadd el, Artur - felelt még mindig kába tompasággal Béla, ki alig értette , hogy mit mondtak neki.
- Hagyd el.
Köszönöm, hogy fölébresztettél.
Menni szeretnék.
Fázom.
De két aczélizmú kar a helyén tartotta.
- Egy tapodtat sem mégy innen, míg ki nem öntöm előtted a szívemet.
Nagy sokára, hosszú csavargás után akadok egy régi jó barátra; úrrá akarom tenni és...
- Artur, te nem vagy magadnál!
- Az ördögbe is, mikor voltam én magamnál!?
Hát volt -e akkor eszem, mikor azért a kis fitos grófkisasszonyért otthagytam, a kit szerettem!?
Kötni való bolond voltam!
Való is énnekem a tisztességes élet!
Hallottad, milyen kutyául bántak velem a Péterfiék?
Egész világ előtt bevallott vőlegénye vagyok Olgának s az esküvő előtt egy héttel kidobtak valami zsidóból keresztelkedett báró miatt.
Most mindenki nevet rajtam.
Még a zsidó báró is csak kinevetett, mikor kihivattam.
Én rajtam nevetnek!
Ez a szégyen minden szenvedélyt fölkorbácsolt bennem.
Látom, nem születtem arra, hogy emberi társaságban éljek.
Vad, ügyetlen és igen erős vagyok hozzá.
El akarok bujdosni, Béla; de magammal akarom vinni, a kit szeretek.
Tudod kit?
A részeg ember fogai csikorogtak.
Lélegzete nehéz volt és hörgő, a mint Bélát ujra megragadva, reá meredt.
- Béla, minek neked az asszony?
Fele vagyonomat odaadom érte!
Add nekem!
- Artur! - tört ki egy rekedt kiáltásban Bélából a rémület sülyedése fölött , a kétségbeesés jövőjén és a düh régi ellensége ellen.
A korhely, rendetlen élet már elcsigázta, lefogyasztotta, elgyöngítette; de a mint e pillanatban eltaszította magától a lihegő vadat, mintha a becsületnek ujra kezébe kapott parittyájával homlokon találta volna a Góliátot, úgy megtántorodott ez.
- Artur, ha kedves az életed, ne ismételd még egyszer, a mit mondtál!
Menj , menj és ne szólj többet!
A lármára már ácsorgók is gyülekeztek a fülke elé s az órátlan emberbarát egy kis kibékítési kisérletet próbált alkalmazni.
- Uraim... uraim, az istenért!
Artur felkaczagott.
Mintha az utcza kövei odakünn visszhangozták volna kaczagását.
- Ha kedves az életem!
Hitvány, haszontalan, örömtelen kutya-élet volt ez !
Ölj meg hát; de ne beszélj olyan fennen, mert tudom, hogy a szép asszonynak kedvére lenne a csere!
A rengő hahota torkába fult, mert a másik pillanatban már a fülke sarkába dobva hörgött, fuldoklott, tajtékzott.
A nézők közbevetették magukat s a viaskodók csakhamar el voltak választva egymástól.
De a tigris fölemelt ököllel neki-neki rohant ellenfelének.
- Ölj meg hát, koldus, ha tudsz! - ordítá.
- Úgyis jól lesz.
Vagy én fogom megszabadítani tőled Ilonát.
De addig nem bocsátlak ki körmeim közül.
Vess számot a lelkeddel és ha megvirrad, mehetünk.
Béla mozdulatlanul, nyitott ajkakkal, a fölindulástól remegve támaszkodott a divánra.
A halál szele!
Egy pillanatra jól esett homlokának.
XXVIII. FEJEZET.
Vér.
Még csak egy-két sort ír Béla, azután kész lesz számadása az élettel.
Semmi , semmi, semmi; a semmik összeadása, kivonása, sokszorozása, osztása könnyen megy.
Azonnal elkészül.
Kezei reszketnek egy kissé s a magas lámpa már azt a haragos vörös, füsttől homályosított világosságot ontotta a papirra, mintha haragudnék a közelgő hajnalra.
Béla írt, írt s mögötte összefont karokkal , ásítozva álldogált az órátlan emberbarát.
A többiek vagy folytatták még egy-két asztalnál a játékot, vagy egyik-másik pamlagon szunyókáltak, vagy haza szállingóztak.
Nehány üres szoba már el volt sötétítve s a fényes lakás komor, visszataszító benyomást tett.
Az udvaron egy migraines városi kakas kukorékolni próbált.
- Uram, - szólítá meg Bélát a zug-ügyvéd, kinek nemcsak órája volt oda , hanem úgy látszik, már türelme is fogyatékán, - uram, mi tagadás benne , engem nagyon környékez az álom.
Majd leragadnak a szemeim.
Ha azt akarja , hogy teljes erőmből tegyem meg ön mellett az emberbaráti szolgálatot, adjon egy szivart.
Én adok valamit a babonára: jókedvvel minden jobban megy.
Béla a nélkül, hogy visszatekintett volna, odanyujtotta neki tárczáját.
Két szivar volt még benne s noha az emberbarát csak egyet kért, üresen adta vissza.
A másikat is elbabonázta.
Azután fekete kávét hozatott s a divánra telepedve, csöndesen szörpölgetve és füstölgetve, ringatta magát bele a megkivántató jókedvbe.
- Nem tudom, uram, - kezdé egy kis szünet után - valósággal nem tudom, mi vonz engem önhöz, hogy kész vagyok belekeveredni ebbe az átkozott dologba .
Hanem hogyha idején helyt akarunk lenni, siessünk, mert már...
A szokás gyakran jár előbb a meggondolásnál.
Az ügyvéd úr is hirtelen mellény-zsebébe nyúlt az órája után; de csakhamar eszébe jutott bizonyos szomorú eset tegnapelőttről s a szomszéd szoba falán ketyegő nagy időmutatóra tekintett.
- Öt óra - mondá egy félig elnyomott sóhajtással, melyet mellényzsebének szomorú emlékei sajtoltak ki belőle.
- Öt percz múlva öt óra.
Sietnünk kell , ha el nem akarunk késni.
Az ördög gondolta volna, hogy ön még a mai rossz éjtszaka után is ilyen hosszú végrendeletet fog írni!
Azt hittük, már nincs is miről.
Soká tart még?
- Azonnal megleszek, - suttogta Béla.
A babonás úr egy kis időt megint elölt a szivarja hamvában való gyönyörködéssel, hanem azután csak ujra beszélni kezdett.
- Uram, hallgat rám?
Nézze csak, én most innen az ön háta mögül olyan szépen elillanhatnék lábujjhegyen, mint a pinty és megszabadulnék minden felelősségtől.
Hanem az ördög tudja mi, de valami nem engedi, hogy önt cserben hagyjam.
Nincsen még egy szivarja?
Nincs, no úgy is jól van.
Azt mégis jó volt úgy intézni, hogy a fegyvereket amazok hozzák, mert az úton megfoghatnának bennünket.
De hátha a helyszínen csípnek meg?
Akaszszanak fel, ha másért így koczkáztatnám a nyakamat!
De az isten áldja meg, siessen már, mert kivilágosodik.
A lámpa üvegén már sűrű füstoszlop emelkedett s a vörös láng kialudni készült.
Négy tele írt lap állott Béla előtt.
Kusza, elhányt vonásokkal volt írva a levél; hol apró lágyfej írás, hol nagy öreg betűk, kihúzott szavak , befejezetlen mondatok s egy-két elmosott jegy is.
Nem a halál gyáva félelme lebegett e sorok fölött, nem a rettegés éktelenítette el e vonásokat; csak az a közös emberi, legyőzhetetlen izgalom a nem ismert tartomány küszöbén , melytől bizonyára nem volt ment még a «haldokló keresztyén» sem, mikor « megkondult felette a szent harang ».
Ellenkezőleg.
Minden betű reményt , hitet fejezett ki a jóban, mely Béla megsemmisülése által gyermekére háramlani fog.
Ez a gyermek volt e perczben, a multban, az azelőttiben minden gondolata szívének; minden szégyene az, hogy romlottabbnak kellett tudnia magát, hogysem még ez a tiszta, mennyei szeretet is megszabadította volna.
Oh csak hadd essék el hát, hadd igya föl szívének vérét a homok!
Úgy a kicsinyt csupán egy szomorú emlék fogja végig kisérni az életen s tán mitsem tud meg a vádból, melyet atyja ellen emelni joga lenne.
A mentor gondjaira bízza; annak nemes, gyöngéd szíve tán hazug színekkel fogja az ébredő, ifjú lélek előtt lefesteni egykori kedvenczének képét.
És meglehet , hogy egy derék férfi még valamikor bús kegyelettel fog megállani egy magányos sír előtt, mely atyját takarja, kinek megbocsátja, hogy kereste a halált, mert mégis csak a becsület mezején találta meg azt.
Vagy elfeledi , végkép elfeledi, mikor a kis vitéz beront az élet nagy csatájába, hol becsülettel fogja megállani helyét.
Meghal.
Talán áldozat lesz halála ama rettenetes igazságnak kiengesztelésére, mely bosszuállással fenyegeti a fiakat atyáik vétkeiért.
Csak bele kell tekinteni lelke redői közé, csak szemei elé kell idéznie Ilona képét, hogy rettegés fogja el a bizonyosságon , melylyel az a bosszú be fogna következni, ha ő életbe maradna.
Hiába minden ; hiába küldött hozzá követet maga az ég: ő már sohasem lehet más, jobb , derekabb emberré, mint a milyen most!
Apává, kire büszke lehet a fia; csak olyan marad mindig, a kit szégyenlenie kell.
Lelke csak rövid, gyorsan repülő pillanatokra bírja szétszakítani bilincseit; azután maga kivánkozik vissza beléjök.
Ha végkép szabadulni akarna is, mint szabadulni akart ma reggel, a végzet, melyet maga hítt ki maga ellen, nyomon üldözi és az ő gyáva lelkének nincs más menedéke előle ennél a börtönnél, melyben most írja búcsúját.
Visszagondolt sok-sok mindenre élete történetében és újra meg újra be kellett vallania, hogy föltételeiben, állhatatosságában, csillagában nem bízhatik jobban, mint a futó homokban.
Mit, ugyan mit tanulhat, mit örökölhet egy korhely, kártyás apától a fia, kinek estéli imádsága alatt megszökik szobájából és akkor tántorog haza, mikor a gyermek istenáldást kér a beköszöntő napra!?
Hát Ilona ?...
Csöndesen, csöndesen, te nehéz vádakkal hánytorgó szív!
Béla szeretné elűzni magától ez órában mind a sok keserű nap emlékét, mely e névhez van kötve s szívéből megbocsát neki; - de gyermekét félti tőle.
Abban a szerencsétlen otthonban, melybe a kicsinyt be kellene fogadnia, romlott, nagyon romlott már a levegő; hiába nyitnak fel ajtót , ablakot!
Abba a kis ártatlan szívbe, mely oly megható ragaszkodással csügg rajta, sorvasztó betegség fészkelné be magát s csak egy nyomorult élettel lenne több a világon és egy súlyos teherrel az ő lelkén.
Istókra bízza fiát , annak a becsületes kezei vezessék első lépéseit s ha megérik rá, küldje tanulni a dunaszögi iskolába!
Ott a Kálozdy-alapítványból ingyen ellátása lesz.
Nejének csak azt engedi meg, hogy olykor-olykor fölkeresse.
A szegény mentor szíve csupa hála, csupa szeretet, csupa jóság.
Akkor nap, midőn a kastélyt odahagyták, látta a könnyes szemeiben, megértette hangja reszketéséből, hogy senki másra nem gondolt (magára legkevésbbé ), mint a kicsinyre, mikor a házat, szőllőt és földeket olyan készségesen elfogadta .
Hadd nevelkedjék hát ott a gyermek, az öreg bükkök között, a mosolygó halmokon s a tiszta, szabad ég alatt!
Ő maga meg hadd pihenjen itt, hadd pihenjen, végre hadd pihenjen meg!
A kinek térdén játszott valaha kis fiú, habár most az égben van is, az tudja, minő kínt fulasztott Béla levelébe.
De nem tudja, ne is tudja meg soha, hogy minő megnyugvás volt az, mely szívét elfoglalta.
A lázas és kába ámulatból, mely a váratlan, megreszkettető, őrjítő összetűzés után meglepte, lassan-lassan bontakoztak ki azok a gondolatok, melyekből nyugalmat merített, afféle fagyos, borzongó nyugalmat, mely ellen a vér minden cseppje lázong; de a szívnek egyetlen kicsiny, rejtett idege féken tartja őket.
Már végén járt Istókhoz írott levelének, mikor a harmadik szobában egy kártya-asztal mellől fölkeltek s valami goromba, neveletlen fráter indulatos szitkozódás között csapta földhöz a rosszul szolgált kártyát és nagy ajtócsapkodással távozott.
Béla arczán egy kínos mosoly futott át a düh e kitörésének hangjaira.
Bizonyára ellenkezőjét gondolta annak, a mit a nagy franczia kardinális halálos ágyán mondott a szobájában koczkázó vendégeknek: «Nem nyerhettek ti ott annyit, a mennyit én itt elveszítek.»
Nem veszthettek ti ott annyit, a mennyit én itt nyerek!
A levelet összehajtogatta és visszafordult.
Arcza már egészen rendbe volt szedve, csak szemei alatt húzódtak vastag, kék-vörös karikák s ajkai voltak kiszáradtak és fehérek.
Sötét, nagy szemeiben, melyek annyi lelket ragyogtattak egykor s annyi szívet bűvöltek meg (nemeseket és hitványakat egyaránt ), a néma megadásnak az a kifejezése borongott, mely mitsem kiván látni többé, lemond a nap fényéről és el van készülve az időknek végeiglen az örökké tartó homályra.
Valami sugta neki, egy titkos hang, hogy ott fog maradni a küzdtéren s e pillanatban mélyen érezte, hogy az egyetlen lényre , a kit szeret e világon, halála lesz a legnagyobb jótétemény.
Szíve nyugodtabban, egyre nyugodtabban vert.
Talán ha arra gondol, hogy még életben is maradhat, nagyobb és vigasztalanabb megdöbbenés fogja el.
Hangja tompa volt, de nem reszketeg, a mint kérdezte:
- Bocsánat, uram, elfeledtem megkérdezni a nevét ...?
Az emberbarát épen nyujtózkodásban volt.
A mennyire ebből a helyzetből oly valaki, ki sem órával, sem lánczczal nem dicsekedhetik többé, sietve átmehet a tekintély kifejezésére, ő legalább megtett mindent, hogy a kisérlet jól üssön ki.
Nagy hirtelenséggel kiegyenesedett és egy kis krákogó bevezetés után bemutatta magát.
- Dudás Péter, hites ügyvéd.
Nem ismeretlen firma Pesten, de a galád szerencsének kiválasztott üldözöttje.
- Köszönöm, ügyvéd úr.
Azt hiszem, e perczben igen keveset mondok azzal , hogy a míg élek, nem fogom elfeledni az ön szívességét, melylyel ismeretlenül segített rajtam szorultságomban.
E levélben itt egy-két intézkedést tettem arra a nagyon valószínű esetre, ha odakünn találnék maradni.
Akarja ön szívességét azzal tetőzni, hogy e sorokat akármi módon eljuttatja rendeltetésük helyére?
- Nemes ember vagyok, uram - felelt Dudás s önérzettel emelkedett föl helyéről és sovány, eres kezeit Béla vállára tette.
- Hanem alkalmatlankodhatom -e én is egy kéréssel?
Egy kicsike kis, jelentéktelen kéréssel?
- Parancsoljon velem bármit.
Örökre lekötelezettjévé tett ön.
- Csekélység az egész!
Arra az esetre, ha ön végintézkedésében véletlenül elfeledkezett volna rendelkezni az órája felől...
Az ördögbe is, úgy vonzódom önhöz, mintha csak édes testvére volnék, kinek joga van az effélére.
Nem szeretném valami kis, aprólékos emlék nélkül ereszteni ki a körmeim közül.
Például, ha az óráját nem igérte volna el még valakinek...
Béla elmosolyodott.
- Erre az órára az a kocsis vár odalenn, a ki bennünket ki fog szállítani a temetőbe.
A zsebemből már nem telnék ki a bére.
A zugügyvéd, ki ismerős firma volt Pesten, összevonta vastag szemöldeit , hogy annál hatásosabb legyen az előtörő derültség.
- Egy kis baj, mindenesetre egy kis baj - mormogta.
- De a kocsist csak tessék én rám bízni, uram.
Ha mindjárt kettős árat kellene is fizetnem azért az óráért, bizony isten megadnám, annyira becsülök egy kis emléket öntől .
Akármit, a mi az én derék barátomra emlékeztessen, ki mellett én valaha szomorú bár, de emberbaráti kötelességet teljesítettem.
Legyen egészen nyugodt.
Azonban nagyon itt van az ideje, hogy induljunk.
A lámpának sötét vörös lángja még egyszer kicsapott a füstös üvegen, azután kialudt.
A szobák mind üresek voltak már s az inasok hajnali álmukból a divánokról ugráltak fel, ajtót nyitni a távozóknak.
Dudás úr gyufákat gyujtogatott s lebotorkáltak a homályos lépcsőn és beültek a kapu előtt várakozó bérkocsiba.
- Ki a Rákosra!
Az utczasarkon ácsorgó drabant előtt nem volt feltünő, hogy ebből a házból ilyen kora hajnali órában távozik valaki.
Megszokta már s inkább egy kék pofájú, rongyos utcza-gyerekre fordítja figyelmét, ki ellen erős a gyanuja , hogy az éjtszakát nem töltötte födél alatt.
Béla és Dudás úr megindultak s a kocsi lámpája halaványan pislogott előttük .
Az őszi reggel ködös, homályos, hideg világa derengett körülöttük.
Az ég csak szürkült, nem piroslott keleten, mintha az éjjeli gyász után nem tartaná illőnek egyszerre valami rikító színben jelenni meg s félgyászt öltött magára.
Hűvös hajnali szél fujt s meg-megrázta a kocsiablakot, míg a zajtalan utczák kövezetén messze dübörgött a forgó kerekek zaja.
Minden magányos, néma, kihalt volt körülöttük.
Egy-két ablakban felcsillant a reggeli gyertyavilág; - fenn-fenn a padlásszobák táján, hol egy-egy szegény irnok siet lélekölő munkája fölé hajolni, vagy odalenn a pinczelakásokban , hol kora dologra készülő napszámos-emberek olcsó mécse pislog.
Az emeleteken mindenütt csöndesen vannak, alusznak még.
A kocsi mellett egynehány falusi ember koczogott, a ki hetivásárra jött.
Ezekkel aztán megint vége az életnek.
Az utczák egyre szélesedtek, a házak egyre alacsonyodtak, a mint kiebb és kiebb jutottak.
De itt is minden csöndes volt.
Az újon épülő házak előtt felrakott állások üresek; még a vendégfogadók, szállók, kurta korcsmák és pálinkás boltok ajtai is zárva.
Csak egy kis külvárosi templom tornyában csengett a lélekharang.
Béla behúzódott a kocsi sarkába és az egész úton nem szólt.
Az ablakon keresztül derengő reggeli világosság épen arczára esett.
Sápadt volt, de mozdulatlan és nyugodt.
Csak fázhatott egy kissé, mert kezeit folytonosan a zsebében tartotta s meg-megcsörrentette azt az egy-két garast, a mit a barlangban már nem fogadtak volna el tételnek.
Egy vak koldus támolygott a kocsi mellett.
Béla kinyitotta az ablakot és maradék pénzét kivetette neki .
Ez volt végintézkedésének záradéka.
A czifra, hallgatag paloták, kihalt terek és nyomorult viskók, melyek mellett elhajtattak, jóformán mind ismeretlenek voltak előtte.
Nem sokat forgott életében közöttük, nem sokat remélt tőlük és semmi emléke nem volt hozzájuk kötve.
S tágra nyílt szemeivel mégis úgy bámult ki rajok, mintha csupa megunt ismerősei lennének, kiknek társaságából szivesen fut ugyan valami új világba, de egy tekintettel mégis csak elbúcsuzik tőlük.
El attól az úri, czímeres hintótól is, mely sebes vágtatást épen most robog el mellettök.
Nem ismer ő itt senkit, a ki czímeres kocsin jár és mégis kihajol feléje.
A hintó ablaka le volt függönyözve; talán aluszik benn az uraság.
De egy sarkon a függöny félrecsúszott s olyan, épen olyan kék ruha fodra kandikált ki, a minőben ma reggel Ilonát hagyta.
Isten te veled is, Ilona!
A fogat elhagyja őket, a sebes lábú lovak és czímer messze járnak s helyettök egylovas bérkocsi döczög szembe velük.
Mintha még ezt is ismerné Béla.
Nagy isten, az a sárga arczú, kétségbeesett tekintetű, ősz hajú ember, mintha csak Istók lenne!
Állj meg, állj meg, állj meg!
De mégse... álom volt az egész.
Az isten áldjon meg, Istók; jó apja légy a kicsinynek!
Béla lezárja szemeit és ismét nyugton maradva, nem lát többé semmit az élénkülni kezdő reggel képeiből.
Lelke ama másik reggelnek bús sivatagán bujdosik, melyen meg kellett hallania, hogy gyávaságában gyilkossá lett , élete egyetlen szerelmének gyilkosává.
Mari, Mari, Mari!
Látod -e őt az égből?
Belátsz -e szívébe, mely egyedül a tied volt mindig és senki másé soha?
Elégnek tartod -e a bünhődést?
Megbocsátasz -e már neki és közbenjársz -e érte az igazságos isten előtt?!
Az emberbarát a kocsi másik sarkában sokkal jobban meg volt zavarodva, mint Béla.
Igen beszédesnek mutatta magát; de ez a beszélgető kedv hasonlitott a mesterinas lármájához, a ki éjtszaka fél egyedül és végig fütyöli az utczát .
Minduntalan más tárgyba kezdett és rendesen úgy szakította félbe valamennyit, hogy a közelben vagy távolban valami gyanúsat látott.
- Nem rendbiztos az ott azzal a ménkü nagy kócsagtollal a kalapján?
Akármi legyek, az...
De mégsem; csak árvaleányhajas parasztember.
Hanem azért az elővigyázat nem árt.
Ezzel a kocsival jó lenne itt befordulni az utczába , azután úgy kanyarodni majd kifelé...
Bizony isten eszembe juthatott volna egy kis szíverősítőt hozni magammal.
Tudniillik nekem gyermekeim vannak és már ilyenkor csak nem olyan elszánt az ember, mint különben.
Hanem bolondul vonzódom önhöz, uram...
Mintha egy fehér-köteles barát czammogna ott az úton!
Az ám, még zsák is van a hátán.
Mi tagadás benne, ez nem jó jel.
De a mi a kocsibért illeti, az iránt legyen nyugodt.
Akárminő áldozatot nem fogok sajnálni, hogy valami emléket váltsak meg öntől.
Így ijedezett, izgett-mozgott, feszelgett, verte össze a foltozott csizmáit és harapdálta a kajla bajuszát.
Szivara minden pillanatban kialudt s mikor már egyáltalában képtelen volt boldogulni vele, úgy próbálta hasznát venni , hogy elrágta a közepéig.
Hasonló módon belekóstolt a másikba is, és mire a Rákosra kijutottak, szerencsésen elfogyasztotta félig.
Messze, messze, durva, színtelen pormező terült el előttük, melynek komor egyhangúságát nem igen tudták megszakítani a hosszan vonuló száraz sövények , az az egy-két tengődő akáczfa és a sok-sok sárguló, hervadó bozót.
Az ég szürke volt körös-körül mindenfelé, mintha minden pillanatban esni készülne .
Hideg, sivítozó szél nyargalt végig a síkon s a távoli kéményeknek ide hajtott füstjét szinte a földre leverte.
A Duna felé nehéz ködök emelkedtek s a vadludak fekete csapatai szomoru gágogással úsztak tova az őszi lég hüvös árjában.
Emberi lélek semerre.
De mégis.
A távolban két sötét, mozgó alakot pillantottak meg, a mint a kocsit hátrahagyva, a találkozóra kijelölt pont felé siettek.
Ellenfeleik voltak.
Artur egy vén, korhas fatörzsön üldögélt ott, segédje meg vékony pálczikájával kényelmetlenül turta a homokot előtte.
A tigris nem lehetett rosszkedvű.
A közeledők messziről egy-egy hangos , mély, erőszakos hahotáját hallhatták, mely belevegyült a vadludak egyhangú nótájába.
Tekintete most is az a kihevült, égő volt, a mi az éjjel, csakhogy még kékes foltok is ütköztek ki rajta.
Köpenye és kalapja mellette hevert a földön, (arra a bizonyos ládikára dobva) de épen nem látszott rajta, hogy fáznék s a csipős szél nem tudott behatni hajának sürű erdejébe.
Vastag , duzzadó ajkait harapdálta s nagy, éles, sárga szemei mintha derült emlékeken bolyongtak volna.
Tréfás történeteken, miken hajdan egy keveset mulatott , szép asszonyokon, kikbe egy-egy keveset beléjük szeretett, az afrikai végtelen sivatagokon, melyek egy keveset meghatották.
Egy csöppet sem volt rossz kedve.
Míg segédje (egy vézna divat-uracs , pomádés hajjal, illatos zsebkendővel és félszemüveggel) savószín szemeit olyanformán jártatta körül, hogy akárhol szeretne lenni, csak itt nem, ő épen egy adomát mondott el neki afrikai vadászútjából.
- Pompás egy állat volt, - végzé.
- A legszebb fajtából való, sörényes hím-oroszlán.
Nem láttad még a bőrét a szobámban?
- Nem láttam, - vaczogta az úrfi.
- Nos, ha ma együtt reggelizünk, hát azon fogunk teázni.
A mint a hatalmas pára harmadik golyómra összeroskadt, olyan bömbölő hörgésben tört ki, hogy jéggé fagyott a vérem.
A magas, kopár sziklák körülöttünk hosszan verték vissza.
Ez jeladás volt.
A haldokló király boszúra hívta vele az atyafiságát.
Mintha megértették volna, a hegyek mélyeiből egyszerre megzendültek válaszul a fájdalmas, bús, dühös, iszonytató ordítozások.
Mi azonban Achmeddel és prédánkkal gyorsan lóra kaptunk és mielőtt boszút vehettek volna rajtunk a király-gyilkosságért, ajánlottuk magunkat az egész felséges uralkodó családnak.
- Itt vagytok már?
Jó reggelt!
Béla és segédje helyt voltak.
Mind a négyen üdvözölték egymást és az ismeretlenek gyorsan megismerkedtek .
Nem állok jót érte, hogy azért meg tudták volna nevezni egymást.
A kezük is elég hideg volt, a mint megszorították egymásét.
Dudás még a keztyün keresztül is érezte, melyet a finom, vaczogó uracs nem húzott le.
Míg a segédek a távolságot mérték, Artur odalépett a szótlanul álló Bélához .
Tekintetén ott ült most is az az örökös, sértő, csiszolatlan gúny; de egy perczre úgy tetszett, mintha valami borús fátyol alól villogna elő.
- Béla, te sohasem voltál valamirevaló vadász.
Emlékszem, egyszer Gadóczon sokat nevettünk rajtad, mikor azt az őzet megsajnáltad.
Csak azt akarom mondani, hogy engem most a világért se nézz ilyen szánalomra méltó vadnak .
Lőjj egyenesen ide, ha tudsz.
( Felszakította egy rántással a mellényét. )
Mert én annyit mondhatok, hogy sohasem fogok kibékülni veled...
- Nem tettem ajánlatot rá, - vágott közbe Béla szárazon és arczát elborította egyszerre a vér.
- No jó, jó, csak ne szakíts félbe.
Nem békülök ki.
Te magad is jól tudod , hogy sohasem békülhetek ki, mert nem tudok parancsolni a véremnek és az véletlenül a te becsületedet áhítozza.
De a mint egyszer a vérem kihült , bolond lennék tovább folytatni az oktalan ellenségeskedést.
Egy levelet dugtam a zsebembe, melyből az, a ki itt véletlenül rám fog akadni, megtudja , hogy öngyilkos voltam.
Nos urak, hát hova álljunk?
De igaz, a szemeinkkel nem tudjuk agyonlőni egymást.
Hol vannak a pisztolyok?
A fegyvereket kiosztották s az ellenségek szembeálltak egymással.
A keztyűs uracs tapsolt egyet.
- Hangosabban! - kiáltott rá Artur.
Tapsolt másodszor és a bujdosó szél, mely pedig nem igen szokott résztvenni az emberek dolgában, olyan keservesen nyögött ott közöttük, hogy alig lehetett hallani.
Tapsolt harmadszor is.
A két pisztoly egy pillanatban dördült el és hullott le a száraz harasztra.
A szánakozó, jajgató, siránkozó szél egy nagy porfelleget hajtott arra, mely egy kis időre eltakarta az egész véres képet.
Az Artur pisztolya mellett ott hevert arczra borulva a homokon gazdája is.
Elnyújtózva, mozdulatlanul, hang és élet nélkül feküdt a végetlen pusztaság rideg ravatalán és fekete szárnyú madarak húzódtak felette az égen.
Nemesebb volt a sivatag királyánál, az afrikai oroszlánnál, mely az ő erős kezétől esett el.
Nem ordított, nem kiáltott, nem is sóhajtott, hogy boszúlják meg.
Meghalt némán.
XXIX. FEJEZET
Hová ment az úri fogat és az egy-lovas?
A nagyvárosi levélhordók utczákon, lépcsőkön és küszöbökön töltött fáradságos életének, mint a világon minden pályának, szintén megvannak édesebb pillanatai.
Ama tisztes osztálynak egyik érdemes tagja, ki a Józsefvárosban teljesített merkuri szolgálatokat s annyi furfangot tanusított Ilona titkos leveleinek kézhez juttatásában, egész készséggel bevallotta, hogy ma reggel az említett örömperczeknek egyikére virradt.
Ez a reggel ugyanis egy hosszú, szakadatlan, ki nem fáradó és el nem lankadó üldözéstől szabadította meg olyan dologban, melyben ártatlan volt, mint a ma született gyermek.
Hol az a piros képű kisasszony lesett rá a kapu alatt, az utczán, a piaczon, mindenütt: még sincs levelem?
Sásdról? a nagynénémtől ?
Nincs, nincs.
Hát mikor lesz?
Hol meg egy haragos képű fiatal ember rohanta meg: még sincs levele a kisasszonynak?
Sásdról? a nagynénjétől?
Nincs , nincs.
Hát mikor lesz már?
És egy suhogó pálczát olyan gyanusan forgatott jobbra-balra, hogy a szegény üldözött levélhordónak már lehetetlen volt be nem látnia, miszerint ezek bizony sikkasztási gyanúba fogták és legközelebb fel is fogják jelenteni a posta-igazgatóságnál.
Bárcsak az úristen szabadítaná már meg tőlük és a sásdi nagynénét szállna meg végre a szentlélek!
Hosszú könyörgése végre meghallgattatott s ma reggel abban a rengeteg csomóban, melybe egykedvűen spárgázott össze sok idegen örömöt , fecsegést, haszontalanságot és gyászt, megpillantott egy formátlan s az avatottabb szem előtt rögtön falusinak bizonyuló levelet, melyet egy valaki « az ő forrón szeretett rokonának, nemes Vámos Magdolna hajadon leánynak » czimzett.
Sásdról jött?
Egyenesen onnan.
A megváltott postás magasra feltartotta kincsét és úgy szaladt vele Pakfon Nep.
János úr háza felé, mint a karikacsapás.
- Levél, levél, levél!
Hát nem megmondtam, hogy megjön az előbb-utóbb ?
Mit?
- No hála istennek!
Hát mi jár érte, levélhordó úr?
- Járni nem jár semmi, hanem ha olyan nagy örömöt tettem vele a kisasszonynak...
Ugyan már hogyne járt volna!
Kérdem, nem egy érzékeny szívű leányzó, hanem egy valóságos kemény szívű férfi elbocsáthatta volna -e ilyen esetben üres kézzel az érdemes és szerény postást anélkűl, hogy a piszkos fukarság vádját magán száradni ne hagyja?
Bizonyára nem tehette, de nem is tette.
Magda kisasszonyt a régesrég várt örvendetes ujság épen künn találta az udvaron, hol szokás szerint öntöző kannával kis kezeiben jó reggelt kivánt virágainak, noha az ég egészen borús volt s innen-onnan a mennyei öntöző-kanna is megeredéssel fenyegetőzött.
Míg apró, kötött erszényében keresgélt, hogy a sokat zaklatott levélhordónak kitünő feláldozását érdeme szerint megjutalmazhassa, kerek arcza élénkebb és bájosabb pírban ragyogott , mint legszebb leander-rózsája és boldog mosolya is mindenesetre tündöklőbb volt azokénál.
A mint a levéllel tovaszállt, szeretném, de mégsem merem leveles galambhoz hasonlítani, mert a galambok tudvalevőleg igen hallgatag, kevés szavú madarak.
Ő pedig ugyancsak lármás kis teremtés volt; de vidám, könnyű, jó dalos: azért mégis valami madár.
Odaröppent egy pillanat alatt arra a bizonyos földszinti udvari ablakra , mely a haragos és gyanakvó fiatal emberé volt, megkoczogtatta, mint a kis szárnyasok szokták csőrükkel, (mikor már nem tudják, mit csináljanak örömükben) megmutatta a levelet, azután tovább röpült, megkoczogtatta a hosszú, sötét, kormos műhelynek is egyik ablakát, annál bátrabban, mivel az iszákos Muki legény, kinek bánatot okozott volna vele, már nem dolgozott itt, hanem visszapártolt a lakatosmesterséghez.
Üzletvezetővé lett egy gazdag, vén, czifra özvegyasszony mellett.
Hát csak legyen!
Végre beröpült a kis madár kalitkájába, egy nyájas fészekbe, melyben ugyan nem igen juthatott eszébe, hogy fogságban van; annyi volt ott a zöld levél és nyiló virág, mintha csak kertben lett volna.
Csak egy-két pillanat telt bele, hogy azok is, a kiknek megkoczogtatta az ablakát, ide gyülekezzenek ebbe a kis kertbe és a formátlan, sok pecsétes , falusi levélből lessék a várva-várt nagy ujságot.
Hanem az a levél még nem volt felbontva akkor sem, mikor ők beérkeztek.
Magda ott ült vele varróasztalkája mellett, igyekezett mindenképen elűzni a hivatatlan nagy pirosságot arczáról és egyszer titokban meg is csókolta a vén néne rossz tintával írt, öreg betűit.
Minden vonást jól ismert a levélen, mégis úgy össze-vissza forgatta, megnézte elülről, hátulról, a pecsétjeit, a czímét , egy kicsit a világosságnak tartva, a belsejébe is bekandikált, és minden módon igyekezett bizonyosságot szerezni, hogy csakugyan neki szól -e?
Már hiába, nincsen semmi menedék: ezek a pecsétek a sásdi néne gyürűjével vannak lenyomtatva, annak Pesten ő rajta kívül nincsen semmiféle «forrón szeretett rokona» és Vámos Magdolnának is csak őtet hívják.
Jaj, milyen csúf egy név!
Csak valami másra, akármi másra keresztelték volna, nem bánná.
De vajjon mit írhat a néni, mi lehet most már ebben a levélben?
Jó -e vagy rossz?
Ugyan az isten áldja meg, ne legyenek már olyan nagyon türhetetlenek!
Mintha ezt most mindjárt csak olyan könnyü lenne itt feltörni!
- Ej, sok dolgom lesz még nekem magával, Mátyás! - nevetett boldog zavarában a leány és tovább forgatva ujjai közt a levelet, halk sóhajtással tette hozzá: - ...
Ha lesz?!
Bíz azok nem voltak ott mögötte a türelemnek épen mintaképei.
Még Pakfon úr sem, a ki pedig viseletében mindig bizonyos méltóságot szokott mutatni, mely sok tekintetben meg is illet olyan embert, kinek különböző tárgyakra vonatkozó alapelvei és jeles mondásai már hosszú évek óta közszájon forognak, nemcsak a «Háromszínű macská » -nál, hanem még a «Hét választó » -nál is.
Rongyos bőrkötényében, - melyet két emeletes háza, virágzó részvényei és hírre kapott alapelvei ellenére sem szégyenelt, - füstölgő kurta pipájával szájában és sok önérzettel kormos arczán, odatámaszkodott a czitrommal és kávés-csészékkel dúsan megrakott szekrényhez, épen az üvegharang alá borított viasz-Mária szomszédságába.
Onnan bíztatta pöfékelve a hugát:
- Ne csinálj annyi komédiát azzal a levéllel, Magda!
Bontsd fel no, ne félj tőle!
Hát nem hallottad soha, hogy: a mit az asszonyok írnak, abból mindent ki lehet olvasni.
( Ez is egy volt az elterjedtebb jeles mondások közül. )
Mikor az én istenben boldogult Lizimet megkértem, olyan feleletet kaptam tőle, hogy abból bizony tíz közül kilenczen kosarat értettek és odábbálltak volna.
Hanem én már akkor tudtam, a mit tudtam és nem képzelhettem el, hogy azt az éhenkórász irnokot, a ki körülötte forgolódott, többre becsülhesse nálam.
Úgy vettem, mintha igent mondott volna, nem tágítottam és minden jól ütött ki.
No ládd -e!
Csak menj neki bátran annak a levélnek, és én fogadok ebbe a házamba, ebbe a kétemeletes házamba, hogy azt fogom belőle kimagyarázni, a mi neked tetszik.
Hát még a Mátyás türelmetlensége!
Csak úgy égett bele, olyan szerelmes volt.
- Ugyan, édes kisasszony!
Rajta, Magda kisasszony!
Olyan jóságos betűkkel nem is lehet rosszat írni.
De a kis madár mérgesen felborzolta a tollát és ráförmedt a vőlegényére;
- Akármi legyek, ha megérdemli, hogy hozzá menjek feleségül, mikor ilyen könnyelműen gondolkodik a legeslegfontosabb, életbevágó dolgokról.
Azt hiszi, jól esnék nekem csak úgy minden nélkül tehernek a nyakába akasztani magamat, mi?
Talán olyan nagyon tele van a ládája, hogy már nem is tart semmi szerencsétlenségtől, ha összekerülünk, hogy az egész örökségemet így semmibese veszi?
Hát aztán ha ki - ...
No lám!
Hát aztán, ha most ebben a levélben az van, hogy a néném most engem kitagad, hogy magamra hágy, hogy egy krajczárjára sem számíthatok, hát ugyan mit csináljunk akkor?
Azt legkönnyebb mondani, hogy csak törjem föl.
Ezekkel a szavakkal ugyan tisztességesen le volt szidva a szegény vőlegénynek meggondolatlan könnyelműsége.
Nem is tudott ám ő kegyelme egyebet felelni rá, mint a mivel Dunbar Fannyt bíztatta valamikor a kedvese .
Csakhogy ez még legalább szép versekben beszélt.
Mátyás úr úgy akadozott , úgy dadogott, hogy Magda kisasszony szívén kívül más alig érthette volna meg, mit akar.
- Mindegy az, mindegy az...
Sokszor mondtam már, hogy nekem egészen mindegy...
Nem érdemes rá az egész, hogy ilyen nagyon a lelkére vegye , Magda...
Tudok én dolgozni, tudok én dolgozni.
Nem kell nekünk más segítség az én két kezemnél.
Ő tud dolgozni!
Az egykori kártyás, korhely, csavargó, vármegye rabja tud dolgozni.
Két üde, piros arczért, mosolygó szemért és egy igaz szívért kész megfogni a munka végét és bátran szemébe nézni a sorsnak.
A kislelkű ficzkó bízik magában és bíztat mást is, hogy ne csüggedjen addig, a míg őtet látja.
Bár hallaná, bár mielőbb hallaná ezt az a dunaszögi ősz ember, kinek kényeztetett, elrontott kedvencz gyermeke volt!
Meg fogja hallani bizonynyal előbb vagy utóbb.
A gondviselés nem lehet olyan rideg, hogy lemondjon arról a mély, forró, könnyes háláról, mely ama becsületes vén szívet eltöltené iránta.
Az önérzetes rézműves karjait összefonva, mosolyogva nézte ezt a nagy töprenkedést, olyan hatalmas embernek jogos felsőségével, ki a legkisebbik ujjával most mindjárt fordíthatna egyet az egész dolgon.
A kis pipából sürűn eregette a füstöt és egész lelkéből meg volt győződve arról, hogy ha ezek a gyerekek csak egy pillantást vethetnének ott abba a hármas zár alá rejtegetett írásba, azt sem tudnák, melyik kezét csókolják meg neki előbb .
Bizonyosan nem válogatnák, hogy melyik a kormosabb.
De azért csak mégse lássanak bele!
Nem való az fiatal embereknek.
Ő maga sem látott bele az apja végrendeletébe.
( A miben egyébiránt nem is igen láthatott volna valamit, ha mindjárt az öregnek az övétől eltérő alapelvei lettek volna is.)
Még egy kis ide-oda akadozás, szemrehányás, bizakodás, koczódás és kibékülés után végre remegve feltörettek a pecsétek.
- No meglássátok, hogy abból mindent ki lehet olvasni.
Ismerem a nénédet , meg az egész asszonynépet, - jegyezte meg a rézműves és belekacsingatott a levélbe.
Bíz abból pedig nem igen lehetett mindent kiolvasni.
Semmi egyebet nem lehetett, mint hogy a jó néne az ő kicsi öcscsét mindig olyan igazán szerette, mintha tulajdon édes gyermeke lett volna, azok helyett, a kiket kicsiny korukban elvett tőle az isten; hogy a mint már egyszer megigérte , azóta gondolatában sem fordult megváltoztatni a szándékát, hogy a mi kevéskéje van, az Magdára szálljon, majd ha őtet a szent felségnek ki tetszik szólítani ebből az árnyékvilágból; hogy a kit Magda választott magának, annak bizonyosan igen-igen derék ifjúnak kell lenni és régen is volt életének boldogabb napja annál, a melyen azt a bizonyos tudósítást vette, hanem bizony az ő öreg szemeinek és nehéz falusi kezeinek kell egy-két hét, míg rászánja magát a levélírásra; hogy már a lakodalmat csak nem is engedheti meg másnak tartani, és a sok-sok áldás mellé, melylyel a mátkásokat kiséri, kerülni fog ám nekik az ő szegény házatájáról minden télen egy-egy jól kihízlalt ártány, aztán meg mindenféle aprólék, a mit el bírnak vitetni maguknak.
Hanem hát mikor láthatja már meg szemtől-szembe őket?
A jó néne tehát e sorokban későn ugyan, de egész határozottan nyilatkozott .
Még ha pörre kerül a dolog, talán a bíró előtt is boldogulni lehetett volna ezzel a levéllel.
- No, nem megmondtam? - nevetett odahátul Pakfon úr, a mint Magda egyre jobban gyöngülő, egyre akadozóbb hangon bevégezte a levél olvasását, - nem megmondtam, hogy mindent ki lehet majd olvasni belőle?
( Azt már azután csak magában morogva tette hozzá, hogy:) Csak mégis van nekem eszem, hogy titokban tartom előttük a magam akaratát!
Ha csupán sejtenének is valamit , hogyan elbíznák már most ezek magukat a dupla-szerencsén!
És miután Mátyást - örömének kifejezésére - kellő önérzettel vállon veregette, a leány piros arczát pedig megcsipte volna, egy új alapelvvel gazdagabban indult délelőtti félmesszelyére a «Háromszínű macska» felé.
Az pedig így hangzott: Se fiad, se leányod, se pedig különösen unokahugod előtt el ne áruljad idejekorán, hogy mi van a végrendeletedben.
Azt a jelenetet, mely a két magára maradt szerető közt kifejlődött, minek írjam le széltében-hosszában?
Mindenki tudja, hogyan édeskednek egymással a fészek-rakni készülő fecskék.
Ők is azok voltak; előttük már a szálak, az ágacskák, az agyag, melyből a kis lakot meg fogják építeni.
Minek fedezném fel Magda kisasszony józan, szilárd és bátor lelkén azt a kicsike kis hibát , azt a megfeledkezést, hogy jó hosszú ideig egy, de egyetlen árva szóval sem feddette könnyelmű vőlegényét?
Minek kapjak kapva gyöngeségein, arcza pirulásán, szíve sebes dobogásán s az eleven fejecskéjében kalandozó ezerféle terven, melytől szinte tarkállott körülötte a kis kert?
Minek vessem szemére titkos gondolatait, melyek - kénytelen vagyok megvallani - igen-igen hamar tova tévedtek a jó öreg nagynénétől?
Minek áruljam el, hogy mikép lepte meg titkon, észrevétlenül két gonosz kar, melyek közül semmiképen nem bírt kiszabadulni, és azok az égő, forró ajkak, melyek nem akartak betelni arczának feslő bimbaival?
Szivesen elhallgatom azt a kis meghasonlást is, mely arra nézve merült fel közöttük, hogy megtartsák -e még ádvent előtt a lakodalmat, vagy farsangig szó se legyen róla.
Persze, hogy megint csak Mátyás volt a türhetetlenebb!
Kopogtak.
Már akárki, de annyi bizonyos, hogy ki tudta választani, mikor nem alkalmatlan.
- Ki az?
Az ajtó megnyilt és egy furcsa, régi módi, kopaszos öreg ember ütötte be rajta nagy alázattal a fejét; egy azok közül az elmaradt, gyámoltalan , falusi magyarok közül, a milyeneket már itt a szép pesti utczákon nem igen láthatni.
Szörnyen el volt gyötörve szürkés-sárga arcza s a nagy, kerek fej mellett egymásután tolakodtak be egy lyukas szürke kalap, egy zászlónak is beillő gyászfátyol és egy hosszú-hosszú kék posztó-kabátnak a szűk karjai , illetőleg két zöld könyökfolt.
Bíz azt egy kis jóakarattal kéregetőnek is lehetett nézni.
- Kit keres? - kiáltott rá Mátyás, szívesen ottfeledve karjait a leány karcsú dereka körül, hogy Magda kisasszony meg nem állhatta egy koppintás nélkül a kezére.
Az elcsigázott, támolygó öreget a küszöbön elfogta a szerfölött való nagy köhögés és egészen nekivörösödve, csak úgy elfuldokolta, a mi kérdezni valója volt:
- Engedelmet kérek, ha meg nem bántanám.
Én nagyságos Kálozdy Béla urat keresem.
Ebben a házban lakik?
- Itt lakik, itt, - sietett a válaszszal Magda kisasszony.
- Csak a második emeletre tessék, ott aztán balra hátra a 11-dik ajtó.
Az öreget újra elővette a köhögés, még egyszer engedelmet kért, minden jót kivánt és csöndesen betette maga után az ajtót.
Mátyás pedig olyan megzavarodott szemekkel bámult, bámult a furcsa vendég után, ki az udvarra, fel a második emeletre, arra a bizonyos ajtóra ott hátul balra, fel a beborult égre, mintha senki, de senki nem állana mellette.
Nem egy kis mosolygó, kedves, életteljes teremtés, hanem a multnak valami vézna, sárga, élettelen kisértete.
Még bele is sápadt a nagy bámulásba.
Magda megütközve, értetlenül tekintett vőlegényére.
- Mátyás, - kérdé hirtelen, megragadva az ifju kezét, - hát mit bámul oda ki?
Ismeri tán a Kálozdy urat?
- Ismertem egykor, régen, - felelt szemeit lesütve, halkan, tompán Mátyás , és kezét reszketni érezte a leány.
- Hát mért nem mondta azt maga nekem előbb, - feleselt félig tréfásan, félig zavarban, - mért nem mondta, hogy ilyen korhelyekkel ismeretségben van?
No megálljon!
Még ő ismerős azzal az éjtszakai bagolylyal, a kinek este virrad és reggel sötétedik!
Isten tudja, miféle nép az; de tisztességes emberek nem, annyi bizonyos.
Még - uram bocsá! - a fele...
De nem akarok rosszat mondani senkiről, csak azért haragudtam rá olyan nagyon, mert az mindennap megkapta a levelét, nekem meg olyan soká kellett várnom a magunkéra.
Hanem az a rossz nyelvü házmesterné azt mondja, hogy ma reggel négy óra után eresztette ki a kapun egyedül.
Hova mehet becsületes asszony reggeli négy órakor magában?
Még olyankor gőzkocsi sem indul.
Mátyás, miért reszket a keze?
Csakugyan reszketett.
- Bűnösnek érzi magát?
Meg mer csókolni?
Megcsókolta.
Csak volt bűnös.
Hanem a rossz nyelvü házmesternének igaza volt.
A szép asszony ma reggel négy órakor egyedül osont ki a kapun.
Abban az órában, mikor a csillagok is már tünedeznek és nem vigyáznak oly fényes szemekkel ránk, mint az éjnek évadján.
A kis madarak is alusznak még, kicsiny szivük nyugton piheg, apró szemeik lehunyva és nem látnak semmit, hogy dalban fecsegjék el egymásnak és mulassanak rajta az erdőn, a mi bolondot az emberek világában láttak .
Fátyolba burkolózva, titkon, halkan, magában távozott Ilona, mint a legközönségesebb szökevény, ki börtönének rácsait elfürészelte és szökik.
De neki nem kellett az őr gyilkos csövétől tartania.
Nem környezte semmi veszély.
Egy közeli utczasarkon fényes, czímeres grófi hintó várt rá, két tüzes, gyors lábu ménnel, melyeket lehetetlen, hogy utolérjen a támolygó féltékenység.
Szolgálatkész inas nyitotta fel a kocsi ajtaját előtte s két ölelő kar emelte a puha párnákra, melyeket selyem függönyök takartak el a kiváncsi világ kandi tekintetei elől.
Régesrég, évek óta várakoztak rá türő kitartással ezek a karok, melyeket egykor, fiatal leány korában.
Rábaváron visszautasított magától; azóta csöndben, nesztelenül vetették ki utána a hálót s most, hogy végre közéjük hullott, annál lázasabban ölelték át.
A Mágócsi gróf két karja volt.
Mentek, robogtak, futottak a lefüggönyzött hintóban, mitsem gondolva a borus éggel és az ébredő várossal; futottak reszketve és halaványan, kiknek földi hatalomtól való félelemre semmi, de semmi okuk nem volt; futottak az ismerős világ nyügös emlékei és szörnyüködő itéletei elől, egy kicsiny gyermeknek, meg egy öreg anyának szemei elől ; futottak a közelgő tél, jég, hó és zivatarok elől oda, hol a tavasz örök pompája ragyog, az égnek sötétkék arcza sohasem szünik meg mosolyogni , pálmák zöldelnek és aloék nyilnak s az a bűvös fa terjeszti titokzatosan hívogató lombjait, melynek illatos árnyában halált szí magába, a ki megpihen.
Futottak, repültek a gőz sebes szárnyán, országokon és tengereken keresztül, hogy minél előbb eljussanak ez alá a fa alá.
Ilona mindent megírt férjének egy hosszú levélben, melyet ott hagyott a szekrény tetején.
Egy páthoszszal, kifakadásokkal és nagylelküséggel teli , drámai hangu levélben, melyben gondja volt rá, hogy könnyek elmosódott nyoma is lássék, mikor megemlékezett gyermekéről, kinek ártatlan szivét Béla elfordította tőle s ezzel megrabolta egyetlen vigasztalásától.
De a szép asszony nem volt kegyetlen; megbocsátott neki mindent, mindent, s csak azt a kis kérést intézte hozzá, hogy igyekezzék őt minél előbb elfeledni.
Béla hazaérkezett és kiszállt kocsijából, melynek bérét órájával volt kénytelen megfizetni.
Inkább tébolyodottan jött, mint ép elmével; inkább holtan, mint élve.
Megjött pokoli képektől körülvéve, a legiszonyubb forró lázban égve, a meggyilkolt ellenségnek néma, halálos sebétől üldöztetve, nem hallva a reggeli harangszót, az igazságnak ellene fölemelt karját rettegve és óhajtva, iszonyú reményében csalatkozva s még a kétségbeeséstől is ki játszatva, midőn a sors arczába dobta a fölajánlott áldozatot; - így érkezett haza.
Megjött; de maga sem tudja, miért jött meg.
Talán hogy megölje magát, vagy hogy meneküljön a törvény elől, mely ama temetetlenül heverő holttestnek utolsó, mentő szava ellenére is üzőbe veheti?
Maga sem tudja.
Semmitsem tud.
Csak annyit, hogy lakásába akar jutni, hol nem láthatja senki; de az ajtó be van zárva.
Zörget csöndesen, titkolózva, mint a szökevény gonosztevők szoktak.
Semmi hang odabenn.
Talán aluszik még Ilona.
Zörget zajosabban, türelmetlenül, megriadva öklével ütve az ajtót.
Semmi felelet.
Végre neki feszíti karjait a zárnak és betör az elhagyatott szobákba.
Üres minden.
A rozzant szekrények ajtai felnyitogatva, a fiókok kihuzva, egy szék feldöntve, nehány szalag-rongy a földön.
Az ablakban egy gyertya ég , melyet Ilona jelnek állított oda s aztán sietségében elfeledett kioltani .
Hosszú, szintelen lángja füsttel borítja az üveget.
Az elmult nap zavaraiban az öreg filozófra nem gondolt senki.
A fel nem huzott óra elhallgatott , megnémult s olyan szégyenkezve állt ott fenn a magasban, mint szószéken a pap, a ki egyszerre elfeledte a prédikáczióját.
Béla lelkének zavara arra az éleslátásra emelkedett, mely behat a lepecsételt könyvekbe, mielőtt ezek feltáratnának és olvas bennük.
Lángban állt körülötte minden s ennek a nagy, pusztító, kiolthatatlan tűzvésznek fénye megvilágította a titkokat.
Hallott, mielőtt szóltak volna; érzett , mielőtt érintették volna; látott, mielőtt felnyitotta volna szemeit.
Már tudta, hogy Ilona megszökött, pedig csak egyetlen pillantást vetett a levélre.
Kezébe kapta; de csak egy-két szót volt képes olvasni belőle , azután össze-vissza czikázó fényes csíkok vakították el vértől borított szemeit.
Megszökött!
Itt hagyta, meggyalázta az asszony, kiért alig egy órával előbb életét tette koczkára.
Megcsalta a férfi, kit még tegnap egyetlen igaz barátjának hitt.
Megszöktek!
Fájt -e neki valóban?
Tudott -e még fájni?
Csak meglepte, mint oly földindulásnak egy uj lökése, mely már előbb romba döntött mindent.
Romba azt az egész épületet, melynek nehéz köveit az elmult éjtszakának rém-óráiban rakta egymás fölé, míg a boldog emberek aludtak mindenfelé.
Ez az épület az ő holttestére, az ő golyótól átfurt szivére volt építve s a mint a halálos tusa végén - a dermedtség után, mely egy perczre meglepte - a legelső mozdulatot tette, összeomlott.
Most csak alaktalan kövek, ledőlt falak és elporlott törmelék hevernek nagy, ijesztő halmazokban körülötte, a megrepedt föld szétnyitott száját tátja rá és ő még nem tud, nem tud egyetlen kijárást közülök.
Oh van -e, van -e menekülő ut a földnek tátongó mélységén kívül?!
Leroskadt egy székbe és eltakarta sárga kezeivel arczát.
Sírni akart végre , a hol nem látja emberi szem, hogy megkönnyebbüljön.
De nem tudott.
Iszonyat volt nézni az ujjai közt leszivárgó hideg veritéket és nyakának kiduzzadó ereit.
Egyszerre fölvetette fejét és míg melléből nehezen, hörögve szakadt föl a forró lélegzet.
- Gyermekem, gyermekem, gyermekem! - sóhajtá, - hát nem tart -e az isten olyan bűnösnek, a ki csak vesztedre élhetne?
Azt akarja -e, hogy éljek neked?
Nem hallotta a kopogást, pedig már harmadszor ismételték.
Az igaz, hogy igen csöndesen.
Miután az érkezett soká, soká hiába várt az engedelemre, félénken , nyikorgatva, kétkedve felnyitotta az ajtót.
Az az öreg úr volt, a ki odalenn tudakozódott Béla után.
Ugyanaz a gyászfátyolos, lyukas, szürke kalap; ugyanaz a két zöld könyök-folt; ugyanaz a remegő, vigasztalan tekintet; ugyanazok a homályos, megtört, titkolózó szemek.
Ez valamennyi így együtt: Istók volt, a mentor.
A mint Béla meglátta a szánalmas alakot, ki az ajtóban megállva sem mozdulni, sem mosolyogni, sem szólni nem birt, abban a szempillantásban tudta, mi szögezi oda az öreget a küszöbhöz, mi némitotta el, minő szörnyü teher nyomja roskadozó vállát.
Fölugrott és odarohant hozzá.
- Istók! - kiáltá recsegő, fuladt, elcsukló hangon: - Istók, egyedül jösz ?
Meghalt a fiam vagy haldoklik?
Az öregnek mozogtak az ajkai, a fátyolos kalap kiesett kezéből, megjöttek egyszerre a könnyei is, de szólni nem tudott.
A szerencsétlen ember vállon ragadta és megrázta.
- Istók! - ordította, - beszélj, mert megfojtalak!
Mondd ki hát, hogy meghalt!
De mikor nem tudta kimondani semmiképen!
Talán a könyörgés majd többet használ.
- Édes bátyám, ülj le itt nálam és szólj, ha valaha szerettél egy keveset!
A mentor megtörülte könnyben uszó szemeit és próbált hangot adni; de a fel-feltörő zokogás nagy akadályára volt, hogy meg is lehessen érteni .
Olyanformát mondott, hogy:
- Szeretlek, Béla, nagyon szeretlek.
Az édesanyádat is szerettem titkon, de sohasem mondtam meg sem neki, sem másnak.
Mivel bizonyítsam be, hogy miként szeretlek?
Nincs bizonyságom!
Nem is mondott többet.
- Megőrülök, Istók, ha hallgatsz!
Él -e vagy nem?
Lélegzik -e még?
Meghalt ?
Ugye meghalt?
Hirtelen halt meg?
Nem adhattál hírt?
Eltemettetted?
Az öreg már Béla karjai közt fuldoklott.
Ott integetett némán, hogy: meghalt.
Hirtelen halt meg.
Nem adhatott hirt .
Eltemettette.
És a hosszú kék kabátnak egyik feneketlen zsebéből előhuzott egy játékszert .
Egy fából faragott, nyargaló huszárt, kinek karja vágásra van fölemelve.
A szajna-parti becsületes óriás emléke volt, kit nyomorából Béla megszabadított.
A gyermek elhaló szemei erre mosolyogtak legutolján; az a kegyetlen lovas már félig fölkapta nyergébe, hogy az örökkévalóság országa felé száguldjon el vele, mikor még apró kezei ezt a kedves játékot szorongatták; ott nyugodott a sebesen pihegő kis mellen akkor is, mikor benn a szív verése már akadozott és megállt.
Mindezt egyetlenegy tekintettel el tudta mondani a mentor.
Azután belenyult a másik zsebébe, hogy abból is előhuzzon valamit; egy kis összehajtogatott ingecskét, egy koszoruból szakított virágot, egy marok földet.
Ezeknek is mind el tudta volna mondani olyan röviden, némán a történetüket.
De Béla már nem látott és nem hallott semmit.
A kimerülés pillanata végre bekövetkezett.
Lezuhant a padlóra és ott feküdt a földön.
XXX. FEJEZET.
Egy papi gyűlésre való utazásról szól.
Ez a fejezet s ezzel mesémnek fonala oda vezeti az olvasót megint, a honnan hosszú utunkra kiindultunk.
Abba a dunamelléki kis kálvinista fészekbe, hol « a tudománynak hires tárháza» még mindig tárva-nyitva áll, környékén hemzsegnek a kis és nagy deákok s nagytiszteletü Hajós Gábor úr, jóllehet a bölcselkedés történetével felhagyott, (mert a felső valóságtól mind jobban távolodó, ujabb és legujabb irányok elvették a kedvét ), a nevelés-tudomány örök igazságait még mindig a régi fiatal buzgalommal csepegtette növendékeibe, kik elég bátrak szembe nézni a sors haragjával.
Dunaszögre megyünk vissza.
Egyenes uton vezet oda bennünket az a zötyögős parasztkocsi, melynek szalmából és pokróczból jól elkészített ülésén egy elégedett ember üldögél .
Kicsike kis táskával az igaz, de hiszen az elégedett emberek Simonides hajótörése óta nem is igen szoktak nagy málhával járni.
Az a fő, hogy mi volt abban a kis táskában?
Semmi egyéb, mint egy pompás, valóságos selyemből készült papipalást.
Méltán hunyorgatnak elégedetten azok az apró, sárga szemek; méltán ragyog ritka örömben az a jámbor, ragyás kép: a táska tisztes tartalma netovábbja volt a boldog utas egyszerű vágyainak.
Az igaz, hogy még nincsen joga nyakába akasztani; még csak titokban próbálgathatta a kis rektor-szoba pávatollas tükre előtt a szépen hullámzó ránczokat; még előtte és nem mögötte áll a papi czenzúra s még nem nyugodtak fején az öreg püspöknek fölavató, áldó kezei.
Ép most megy elibök.
Ámde a ki olyan jó lélekkel és törhetetlen igyekezettel látott a dolgához, mint a gadóczi rektor: Bihari Gida, az csak félelem nélkül állhat meg majd a rábavári gyűlésen a sok vén pap előtt, ha mindjárt valamennyien egyenest ő rá fenik is a fogukat.
Bizony elégedetten doboghatott a szíve, a mint indulófélben levő kocsiját kalap-levéve, kéz-nyujtogatva, hálálkodva fogta körül az egész gadóczi előljáróság.
- Adjon a fölséges uristen jó szerencsét, rektor uramnak!
Tiszta szivünkből kivánjuk - kegyeskedett Haluska Péter uram, a kurátor.
- Áldást, békességet, erőt, egészséget! - tette hozzá Kukkantó Mihály, egyet csavarintva a hosszú bajuszán.
Minden jókat kivántak az atyafiak valamennyien.
Hát ugyan templomsori Öreg Czirok Dániel (kit azóta a sors legifjabból ifjabbá segített ), hogyan állhatta volna meg szó nélkül a bucsut?!
- Már én csak aszondom, - fordult a hivek felé, - hogy akármit beszélnek kentek, kinyilatkoztatom a magam óhajtását.
Tudniillik, hogy az öreg után nem lesz nekünk más papunk, mint a rektor úr!
- Adja isten, hozza isten!
Ez is ugyancsak jól esett az induló Gidának.
A mennybéli biró látja szivét , milyen tele van az ebben a pillanatban istenfélő kegyes indulatokkal; hanem azért még sem bánta volna, hogy ha ez az utolsó jókivánság behallik a parókhia kertjébe, el a zsongó méhesig, melynek szalmaágyán elnyujtózkodva , nagy szipákolás közt a fogatlan, mérges, vén pap napestig azon szokta törni a fejét, hogy ugyan mikép kinozhassa meg most a rektort, majd az egyházfit , azután a harangozót, valamennyi alattvalóját.
Bizony gondolni sem szeret rá , mikor szemtül szemébe mondta neki, hogy - miután a gyermekeket nem silabizálva tanítja többé olvasni - maga sem ért a silabizáláshoz; a Kis tükör gyönyörű versei is bizonyosan kipárologtak a fejéből, azért nem fogja rájuk az iskolásokat; a zsoltárok áriájához nem is konyit és örül, hogy már nem kell soká hallgatnia azt az ordítozást, a mit a tanítványai véghez visznek a templomban; hát a Hübnernek vajjon hallotta -e hirét valaha?
Minden, de minden istenáldott nap kijutott neki vagy egyért , vagy másért.
Ej, ha most meghallotta volna az öreg a méhesben, hogy ő sem ül ám örökösen «a csufolódóknak székében !»
Jön utána valaki, a ki nem tud ugyan silabizálni, elfeledte a vármegyékről szóló verseket, nem is konyit a zsoltárok áriájához és hirét sem hallotta a Hübnernek; de - a mint itt az eklézsiának szine-java bizonyítja - sokkal buzgóbban tud fohászkodni és szivhez szólóbb a leczkéje is.
Hallod -e, mit mondanak ezek, te gunyolódó , kegyetlen öreg?
Jó kedvvel indult meg a parasztkocsi s Gida mosolyogva köszöntgetett jobbra-balra a mezei munkában levő hiveknek.
Egypárszor kinyitotta a táskáját, megcsillogtatta a napon azt a könnyebb és olcsóbb fajta, de azért gyönyörűségesen ragyogó fekete selymet, melyet nemsokára teljes joggal ölt magára és úgy léptet végig a rábavári nagy templomban az ur-asztala elé.
Ej , de jól is esik neki az a pipa gadóczi dohány ott a kocsiban!
Tulajdonképen csak azért vetődött ide, hogy a szaglászó finánczoknak abban a rossz világában egy kis jó szűz magyar dohányt szíhasson, és ime, egész életének jövendő boldogságát megtalálta!
Szép reményekkel, derüs gondolatokkal füstölte végig a gadóczi országutat, mely Dunaszög felé vezetett , meg-megforgatván fejében a zsidó grammatikának fogósabb lapjait is, hogy a vizsgálaton semmiképen szégyent ne valljon.
- Mégis csak megsegített az isten! - mondogatta.
Pi, pi, pi.
( A pipa fölségesen szólt ugyan; de már ezzel a kis próbálgatással ő csak a gondolatainak közeit szokta kitölteni és nem egyszer esett nehezére, hogy a kathedrában is nem volt kezénél valami jóltevő pipaszár.)
Alig-alig hittem biz én, de mégis csak nem hagyott el!
Már most aztán valósággal annyi , mintha pap lennék.
De nemcsak afféle, nagy szükségben előrántani való , idegen templomokban ünnep délutánokon prédikáló, eklézsiára mindörökké hiába várakozó pap, hanem igazi, a kinek nem parancsol senki az esperesen kívül , és a ki, ha akar, még meg is há...
A kék hegyek alatt ott mutatkoztak a dunaszögi vizi malmok, mikor a boldog rektor gondolatai félbeszakadást szenvedtek.
Egész idáig kifogástalan , örvendetes volt az utazás, hanem itt egyszerre csak nem akart szelelni a pipa és a mint Gida erőlködött egy pár nehezebb zsidó-idézetet emlékezetébe hozni, cserben hagyta a nagy igyekezet.
Nem ment; az isten tudja, miért, de nem ment.
Hanem már helyt is volt Dunaszögön.
Az a kövér, kalácsos kofa most is ott árul a kollégium előtt, és az éhes kis mendikások most is olyan nagy szemeket méregetnek a csábitó kosár felé, mint hajdan, míg a komoly theologusok az udvarról nevetve nézegetik őket.
Gégés János uram, az iskolaszolga, épen két kis ficzkót csip galléron, a kik a kollégium szent falán gombozni merészkedtek.
Amott oly sebességgel röpül egy vastag tábláju könyv bizonyos kóczos fejhez, akár Achilles nyila.
Izsák és Birkás professzor urak nagy disputában állnak meg minden harmadik lépésre .
Vigyázóné egy nyalka jogászra kacsingat a virágos ablakából.
Úgy van itt minden, mint hajdan, mikor még ő oldalgott ott a Nyelvesné asszonyom kalácsos kosara körül.
Csak abból az egyetlen házból hiányzik valami, mely előtt a templomutczán megáll a kocsi s a gadóczi fuvaros önelégülten kel föl az üléséből és hátratekint, hogy:
- Helyben volnánk, rektor uram.
Örzse asszony, kinek azóta valamennyire megvastagodtak a dereka, ránczai és szemüvege, már künn van a kapu előtt és szedi le a drága terhet.
- No, hozta isten hozzánk, Gida; hozta isten! - sziveskedik minden módon.
- Ejnye, de könnyü a bagázsiája; tudom, nehezebb a feje, ugye?
Ugyan várja már a nagytiszteletü úr!
Hát nem marad -e benn majd az exámenton, mint az idevaló káplán úr?
Nem hiába piros nyakravalót hord.
Nem lenne ám nagy becsület, ha ki kellene vakarni a tepsit!
No ugorjon le hát, mit nézi úgy azt az ablakot ?
Nézze inkább, mekkora már a kis fiunk?
A «fiunk» egy gyönyörű szép, egészséges, nyulánk fiucska volt, ki nagy komolyan sétálgatott a tágas udvaron föl s alá, egy kinyitott könyvvel kezében, melyből a leczkéjét tanulta, s bizonyos önlegyőzéssel fordította el tekintetét egy aranyos szárnyu, hamis kis pillangótól, mely minduntalan ingerkedve került a szeme elé.
Egy kissé halavány, de gyöngéd, mosolygós arcza s nagy fényes, fekete szemei voltak.
Az a kis, kertben talált gyerek volt, kivel szemben Örzse játszotta a Faraó leányának irgalmas szerepét .
Ugyanaz, a kivel Kálozdy Béla előtt Füreden olyan szive szerint való hangon dicsekedett el az öreg úr.
De volt is mit.
A fiú vigasztalása, öröme , kedvencze volt az egész megszomorodott háznak, mely fölé a hajnal legelső hasadását az ő picziny ajkainak mosolya hozta.
Szivesen megvallotta az öreg úr, de megvallotta különösen Örzse asszony és megvallotta mindenki, a ki csak látta, hogy szebb, okosabb és kedvesebb gyermeket sohasem látott.
A gyermekeknél félig-meddig ravaszság gyanánt szokták emlegetni a nagyok , hogy: tudják kedveltetni magukat.
Pedig az a kedves, ellenállhatatlan mesterség olyan távol van a furfangos számítástól, mint ég a földtől ; csupán a természetnek gyöngéd, megható simulékonysága az, semmi egyéb.
A kis Béla ugyancsak értette, hogyan kell mindenkinek a kedvében járnia.
Örzse különös pártfogását, melynek jóformán mindenét köszönte, folyton-folyvást iparkodott kiérdemelni.
A jó öreg asszony, ha nagyon szegről-végre kérdezték annak a nilusparti gyékény-kosárnak történetét, mindjárt zavarba jött és azonnal dolga akadt itt vagy ott, hanem azért legelső igényéről a gyermek szeretetére a világért le nem mondott volna.
Ő tanította meg imádkozni, mikor kis ágyacskájába feküdt és bibliai történetekkel ringatta el, miközben - isten tudja, mitől - nem egyszer nedvesedtek meg a szemei.
A mint nőtt-nőtt a fiucska, mindennap fedezett föl benne valami uj kedvességet s még azt is csupa kedveskedésnek vette, mikor a kis iskolás azzal nyaggatta: mondja meg hát, ki volt a Zebedeus két fiának az atyja?
Ilyenkor rendesen azt felelte, hogy ő csak isteni félelemből olvassa a bibliát, mert a mi a tudományt illeti, az már csak a férfiaknak való.
Titokban pedig büszkén sóhajtott magában: - Ebből a gyermekből pap lesz!
Szegény, szegény édesanyja, csak vezetné vissza az isten!
Szivesen látott vendége volt a kis fiú annak a kerti háznak is, mely körül épen oly gazdagon virágzottak ugyan most is a sötét levelü mályvarózsák , mint hajdan; de belül a szobák egészen át voltak alakítva.
Álmos, sunyi éjjel kiszökdöső, könyvüket mérgesen földhöz csapkodó, kosztos deákok helyett esztergák nagy kerekei forogtak, gépek ziregtek-zörögtek, s vidám , füttyös, énekes mesteremberek dolgoztak bennök.
Hét vármegyére onnan kerültek ki a leghíresebb pipaszárak.
Haj milyen fölséges apró sétapálczák, búgó-csigák, bundás kutyák és lovas huszárok készültek ott pompás, fényes keményfából!
A beköszöntött szabadsággal haza került Párizsból az óriás s itt ütötte föl sátorát.
A gyermeknek tetszett a víg élet, a sok szebbnél-szebb játék, a vidám zakatolás s a mint szerét ejthette, mindjárt ott termett a becsületes mester lába alatt.
János úr azt sem tudta, mit csináljon vele a nagy szeretetében: hatalmas karjain fel-felemelgette magasra, majdnem a háztetőig, minden kigondolható játékkal untig ellátta s jóságos tekintetü szemeivel gyönyörködve nézegette, a mint a kis fiu nádparipáján kipirult arczczal lovagolt végig az udvaron, félóra hosszat elhajtotta ügyesen csigáját és a labdájával derekasan hátba teremtette a szomszéd pajtásokat .
Tetszett neki a fiú, kinek finom, élénk vonásai valami kedves álmot varázsoltak vissza szemei elé gyermekkorából.
Maga sem tudta, mit; de hadakozó kis barátjában kedve telt, annyi bizonyos.
Tajtékpipájára töltve , gyakran elmondogatta: - Katona lesz belőle!
Ej, ha jobb idők jártak volna akkoriban, mikor én belejutottam a sorba!
Node sebaj; megtettem a kötelességemet.
Ugyan mondja meg már Örzse igaz lelkére, hol vette ezt a gyereket?
Hát még a szegény, megöregedett professzor!
Megindító volt, hogy ez a lombjaitól megfosztott vén fa üres, száraz karjaival hogyan takarta , védelmezte, árnyalta azt az árva virágot, melyet a kósza szél odadobott tövébe!
Már elmondta maga, milyen szívvel fogadta a kicsinyt.
Nem mondott egyetlenegy szeretettel hivalkodó szót sem; csupán azt, a mi igaz volt .
Hálás szivvel az ég ajándékának tekintette a kis fiút, ki azért küldetett , hogy ő teljesíthesse irányában azokat a kötelességeket, melyeket a maga édes-gyermekeinél (mindenben a logikához ragaszkodó feje úgy gondolta, hogy ) elmulasztott.
Játszótársa, apja, tanitója és orvosa volt a gyermeknek együtt és hogy ez minő szeretettel, minő ragaszkodással fizetett a nagyapó jóságáért, azt a hideg toll, papir és tinta nem tudnák elmondani, csak egy kis teremtésnek csókja és mosolya tudná, a ki érzi, hogy ezeken kivül semmije sincs, de ezekben mindent adhat.
A nagytiszteletü úr a kis Bélát kézen fogva vezette mindennapos sétájára a városvégi fasorba és a vastag nádboton meglovagoltatta odakünn a szép, bársonyos fű közt.
Ahányszor csak hazajött, a tübingai hosszu kabát zsebjét sohasem találta üresen a bizonyos kutatás.
Akárhol volt, a kollégiumban, a városban, vagy könyvei közt , egy-egy szerető gondolata mindíg volt a kicsiny számára, ki az első sugarat hozta életének bús éjjelébe.
Szive nem hajlott el tőle azután sem, hogy János szerencsésen haza érkezett hosszu vándorlásából s letelepedtével derültebb napok köszöntöttek be a kis házhoz.
Sok napfényes délután álldogált az öreg várlakának szük ablakában, és egy-egy maga előtt is titkolt, de szívbeli mosolylyal nézegette a fiú vídám nyargalászását , hallgatta jóleső lármáját az udvaron.
Később megtanította az egymáson keresztűl-kasul huzgált fekete vonások rejtélyes értelmére, melyet a nagy deákok a kollégiumban és a többi tudós emberek olvasásnak neveznek.
Most Bélácska ült a könyvekből rakott bástyafalakon s a mint a poros ablakon áttévedt napsugár arczára esett, ez a megvilágított, egy kissé méla, de épen nem szomorú tekintet régi bús emlékeket idézett a nagytiszteletü úr szívébe s olyan csönd lett a kis erősségben, mintha valami vén várur buslakodnék egy gyermekapróddal elhagyatott fészkének porlepte ormán.
Hogy a hű sólyom se hiányozzék, egy-egy kandi veréb odaszállt az ablak vasrácsára .
De voltak vigabb napjai is ez ódon, poros várfalaknak.
Béla a nagy képes könyveket mind ismerte már, az olvasás mestersége a tudós emberek közé avatta, az Orbis pictus figurás lapjai nem voltak talány előtte s a hogy iskolába került, a legszorgalmasabb deák lett belőle .
Olyan exámeneket adott, hogy ha valaki, ő csakugyan megérdemelte, de meg is kapta az aranyos »execzicziót «.
Tudós lesz belőle, - gondolá mosolyogva az öreg.
- Sovány egy kenyér; de ha gyalog járt is Arisztoteles, mégis csak Arisztoteles ő!
A templomutczai háznak ez a kis szemefénye, - amint meglátta, hogy Gida ül a paraszt-kocsin, mely a kapu előtt megállt, - becsapta a könyvét, szaladt ki az utczára és vezette be a vendéget a várlakba.
- Nagyapó, nagyapó, itt a Gida bácsi!
Az öreg mosolyogva emelkedett föl a várfokról, hol akkor is nagy, kiterített iveken valami haditervet főzhetett s olyan szeretettel ölelte meg az érkezettet, mintha tulajdon édes fia volna.
- Hozott isten, Gida, hozott isten!
Már azt hittem, nem is jösz, talán meg is retirálsz a czenzura elől, úgy megkéstél.
- Az előljárók tartóztattak, könyörgöm alássan nagytiszteletü úr, azért esett ez a kis késedelem.
Szivesen meghallgattam őket, mert olyanformát mondtak, hogy ők egy szívvel engem akarnának papjoknak, ha tudniillik...
- Ha az öreg kitér az útból, ugy -e?
No lám-lám, hogy alkusznak már ezek a fiatalok a mi életünkre!
Ez a háladatosság Gida?
- Oh, könyörgöm alássan, nagytiszteletü úr, meg se fordult az eszemben.
Csak tetszik tudni, azok a paraszt-atyafiak összebeszélnek ám ilyenkor mindenfélét.
- Iszen csak tréfa volt, Gida, tréfa; - nevetett az öreg és pipára gyujtott .
Az ég szerelméért ne ijedj mindjárt meg.
Törüld le a homlokodat.
Szivemből kivánom, fiam, hogy minél hamarabb felvigye az isten a dolgodat.
Mintha a magam gyermekének kivánnám, úgy vagyok veled.
Annak sem óhajtanám tisztább szívből.
Hát most ijedtedben rá sem mersz gyujtani?
Béla urfi már ott settenkedett az égő fidibuszszal; de a rektor, mielőtt a kinált tüzet elfogadhatta volna, a kék virágos keszkenővel még egyszer kénytelen volt letörülgetni a homlokát.
Köszöni ő, mikor tréfából úgy rápirítanak.
Hanem aztán a hatalmasan füstölgő jó véki dohány mindent helyreütött.
Bátran szembe mert nézni a nagytiszteletü urnak még ilyetén faggasztó kérdéseivel is:
- Nagyobb az annál, Gida, hogy holnapután nyakadon a czenzúra.
Akkor aztán vagy élet, vagy halál.
El vagy -e készülve tisztességesen mindenből?
Nem felejtettél -e el valamit?
Deák, görög, zsidó, egyház-história, exegezis , dogmatika, homiletika, kánonok, - tudsz -e mindent?
- Helyt állok, esedezem.
- No, adja isten.
Az a fő, hogy meg nem kell ijedni; a mit tudsz, azt tudod .
Hanem te egy keveset ijedős természetü vagy, mindjárt megizzadsz.
Reggel indulunk együtt; úgy látszik, jó időnk lesz az útra.
Olyan régen voltam már Rábaváron, hogy az idejét se tudom.
Nyolcz óra felé indulunk, Rét-Gelsén megetetünk, magunk pedig beállítunk az öreg Radványi Miklósné asszonysághoz , a ki engem igen-igen sürgetősen ebédre invitált.
Ottan egy jót pihenünk , azután még délután benn leszünk Rábaváron és következik a nemulass.
- Nem felejtette el a Radványiné tekintetes asszony szives kérését a nagytiszteletü úr? - kukkantott be az ajtón Örzse, ki az uti tervnek csak utolsó pontját hallotta.
- Mert hát ott úgy várják ám minden jóval, mint a Lévi házánál!
- Az uristen áldja meg kigyelmedet, Örzse, - fordult oda a professzor, - vallja már meg, ugyan miért fekszik magának olyan rettenetesen a lelkén ez az ebéd, hogy engem nap nap után hajszol vele?
Az már igaz, hogy hajszolta vele, mióta csak Hajós Gábor úr rágondolta magát, hogy kimozdul a fészkéből és elmegy a rábavári papi gyülésre Gidával, kinek ott kellett kiállania az utolsó vizsgálatát és felszenteltetnie isten szolgájává.
Azóta reggel, este mindig talál az öreg úr körül valami különös tenni valót, a mit senki sem bizott rá, és csak el-elmotyogja ott mellette, hogy: aztán el ne mulaszsza ám Rét-Gelsén betérni a Radványiné asszonysághoz, mert ugyancsak számít rá.
Mikor pedig a sürgetősen invitált férfiu fölvilágosítást akarna kérni, hogy: ugyan mikép jutott ő eszébe annak a tisztes asszonyságnak, a kinek hírét sem hallotta , amióta itt volt szálláson a fia? - a kérdezősködésre Örzse vagy megzavarodik, vagy megharagszik.
Minthogy pedig főleg az utóbbitól minden jó léleknek igen tanácsos őrizkednie, nem is firtatja tovább a dolgot, hanem egyszerűen belenyugszik, hogy ő erre és erre a napra hivatalos Rét-Gelsén ebédre.
Hát jól van.
- Nagyapó édes nagyapó, mit hoz nekem? - hizelkedett Béla urfi másnap reggel, mikor a nagytiszteletü úr a rektorral fölszállt a kapu előtt álló kocsiba.
Örzse asszony, kinek két ránczos orczája az induláskor szokatlanul tüzelt s egy és más kérdésre igen visszás válaszokat hebegett, erre a szóra odakapta magához a gyermeket, megsimogatta sötét, selymes haját és valamit sugott a fülébe, mire a fiu nagy, bámuló, értetlen szemeket meresztett hol az öreg asszonyra, hol nevelő apjára: piros ajkain mintha egy pillanat alatt megfagyott volna a mosolygás.
A professzor készülődése közben nem vette észre ezt a hirtelen változást s csupán annyit mondott a sugdosásra, hogy:
- Csak sokat ne igérgessen aztán neki, Örzse!
Mert a bugyellárisom nem igen van tele; elvitte tavaszszal a kőmives, a mi volt.
Hanem mézes-kalács lesz bőven, kis fiam!
Nem hallottad még a rábavári mézes-kalács hirét?
- Abból lesz az is, a mit Örzse néni mondott?
Az...
De Örzse néni hirtelen befogta a fiu száját és a kocsi elindult.
Bármilyen szeretetteljes mosoly foglalta is el néha az öreg paedagogus jóságos tekintetét, bármennyi öröme volt is a becsületes elsőszülöttben s a pártul fogott kis árvában, bár néha jámborabb enyelgésre és ártatlan évődésre is kész volt: mégis csak nem akart begyógyulni - de hogyan is gyógyult volna?! - szivében az apai seb.
Derült képek között bucsuzott el otthonától, minden mosolygott körülötte, utitársa kedvére való, tudós beszélgetést kezdett: mégis, a hogy az öreg Duna dobogó hidján áthaladtak, - hamar készen volt a hallgatás.
Annál inkább, mert egyszerre Gida is félrefordult s megint a zsidó idézetekkel próbálta az elméjét élesíteni; de jórészt hiába.
Azonban a távol köde jobban sietett jótékonyságával szemük , mint az idő feledni nem tudó lelkük iránt.
Már elvesztek az ősz folyónak méltóságosan hömpölygő hullámai, s a lassu, egyhangu zuhogással forgó malomkerekek.
Verőfényben uszó hegyek és völgyek, falvak és puszták következtek s csöndesen, akadozva megindult újra a beszélgetés.
Egy szót sem mondott egyik is, a mivel megakaszthatta volna.
Pipáztak, belemelegedtek , ölték az időt, mígnem egy pár rövid óra mulva kitárult előttük a gelsei völgy, a melynek közepén a kicsiny sárgára festett, barátságos urilak kéményei ugyancsak füstölnek ám.
- Az ott a Radványiné asszonyság háza! - mutatta Gidának a professzor.
- Oda megyünk ebédre.
- Azaz hogy, könyörgöm alássan, csak a nagytiszteletü úr megy.
Mert én nem vagyok hivatalos.
- No bizony! - pattant fel az öreg.
- Az kellene még csak, hogy ilyen derék magyar háznál egy vendéggel többet szivesen ne lássanak!
Nyolcz álló esztendeig voltam a fiának gondviselője.
Nézd csak, hogyan füstölnek a kémények!
Tiz-tizenkét ember bátran beállíthatna ma ott.
Hogyha engem reggel, este olyan nagy erőszakoskodással tudtak hivatni, csak elvihetem magammal egy jó emberemet, a ki velem utazik!
Az öreg azt hitte, hogy ahányszor csak neki Örzse eszébe juttatta a mai ebédet, mindannyiszor egyenes izenetet vett Radványinétól.
Hanem abban igaza volt, hogy nagy kár lett volna Gidának elszakadnia tőle.
A mint befordultak a nagy udvarra, melyen galambok röpdöstek, hosszufarku pávák kevélykedtek és gyöngytyukok rikoltoztak, egy barna szoknya sebesen csapott be az ajtón előlük.
( Valami szemérmetes falusi kisasszony lehetett , a ki még a hetven esztendős vendég előtt is elvörösödik.)
De annál nagyobb örömmel, régi szives magyar szokás szerint kiterjesztett karokkal sietett elibök a ház asszonya.
Egyike azoknak a fekete fejkötős, mézes szemü, mézes ajku, mézes szivü magyar gazdasszonyoknak, kiket - ellentétben a városi nagyságos szokásokkal - az idegen ember tekintetes asszonynak szólított, a házi cselédek meg csak nemzetes czimmel tiszteltek.
Ez a tisztes faj ép úgy kiveszőben van, mint a hogy a baromfi-udvarnak régi, idevaló lakosait egyre jobban szorítják ki a kokhinkhinai czifrálkodó, kevély és üres bevándorlók .
Nyájas s egymáshoz vonásról vonásra hasonlító arczaikkal, régi, csipkés fejkötőikkel, egész életükön át szolgáló, egyetlen selyem-ruhájukkal s hagyományos félkeztyüikkel már ma is a falusi kastélyoknak inkább csak képein, mint szobáiban találkozhatunk.
Radványi Miklósné asszonyság még egy volt azok közül, a kik ha kocsizörgést hallanak, nem a tiszta szoba divánján várják be a szerencsét.
Futnak eléje, a hogy csak tudnak.
Apró kék szemei csupa mosolygás és ha négy keze lenne, bizonyára mind a négynek találna dolgot, hogy mikép segítse le alkalmasabban kedves vendégét.
- Voltam olyan bátor, - köszöngetett a nagytiszteletü úr.
- Voltam olyan bátor, a tekintetes asszony kegyes meghivására csak egyenest ide tartottam .
Még egy vendéget is hoztam, itt az öcsémet ni, a ki...
- Hozta isten, hozta isten mindegyiküket.
No csakhogy a szavát tartotta !
Bizony-bizony féltem, hogy már elkerüli a szegény házamat, mert tudom, hogy a tudós emberek nagyon feledékenyek.
Még vendéget is hozott!
Jaj de jól tette!
Vajjon nem a Bihari Gida úr?
Emlékszem rá még a fiam idejéből.
Hogy megnőtt, hogy megemberkedett; már azt sem tudom, hogyan tiszteljem?
- Biz ő innen-onnan tiszteletes úr lesz, tekintetes asszony, - felelt a kérdezett helyett utitársa.
- Épen most készül neki a papi czenzúrának.
- Most -e istenem, istenem, hogy eljár az idő.
Bárcsak jól ütne ki Bihari úr !
Tiszta szívemből kivánom.
Hanem tessen már belül kerülni; nagyon forrón süt idekinn a nap.
Panna, Juczi, Örzse, hordjatok be tüstént mindent!
Belül kerültek a tiszta szobába, melyben úgy ragyogott minden, mintha a falusi nemes házak társalgóinak ez adta volna elsőben a «tiszta» nevezetet .
Az üveges szekrény dusan felhalmozott ezüst-kincseivel tündöklött, melyeken észre sem volt vehető, hogy a ma délre való készlet már az ebédlő asztalán van.
A hatalmas diófa-asztal körül kényelmes bőr-butorok kinálkoznak már negyedszázad óta egyenlő jó pihenővel.
A falakon egy nagy tükör, keretébe illesztett pávatollakkal, és egynehány rossz kép.
( De csak a műkritikus szemében voltak rosszak, az erkölcsbiró nem dicsérheti őket eléggé.)
A kis ablakok fehér függönyein túl pompás, piros virágu muskátlik s egy csuf , fekete, megkoppasztott tollú mátyás-madár, mely sétája közben minduntalan felugrik az ablak külső szélére, megzörgeti az üveget, hogy figyelmezzenek rá, és csunya hangján egy szép leány-nevet rikácsol:
- Mari, Mari, Mari!
A vendégek leültek s egy pillanatra leült velük a háziasszony is.
Kiről kezdődhetett volna másról a beszéd, mint arról a bizonyos vastag fejű ficzkóról, kinek a nagytiszteletü úr nyolcz esztendőn keresztül viselte gondját?!
Persze hogy az volt a legderekabb gyerek, ki csak valaha megfordult a keze alatt!
- Dehogy volt, dehogy volt! - sóhajtozott a tekintetes asszony.
- Már itthon kicsiny korában sem tudtunk semmiképen boldogulni vele.
Hiába , férfigyereknek csak apa kell! annak meg nem volt már szegénynek, azért makranczosodott úgy el.
Hanem a nagytiszteletű úr helyreütött mindent .
Áldom is azóta mindig, a hányszor csak az istenhez fohászkodom.
Ember lett belőle, hála istennek, derék ember.
Engem tisztel, megbecsül; de neki is van becsülete itt a mi vidékünkön.
A legközelebbi vármegyegyülésen tették meg erőnek erejével első aljegyzőnek.
Képzelheti nagytiszteletü úr, hogy bizony volt öröme az anyai szivemnek.
- Hát a kisasszony? - kérdezte a vendég, a hirtelen elsuhant barna szoknyára gondolva.
Radványiné asszonyság rávetette a jó kék szemeit és valami csöndes, titkos , bánatos mosolygással válaszolt:
- Nincs nekem leányom.
Nincsen bizony.
A megkoppasztott, csuf mátyás megint odaugrott az ablakra és mintha meg akarta volna czáfolni az asszonyát, egész tolakodó lármával kiabálta:
- Mari, Mari, Mari!
- Hess onnan, te czudar állat! - kergették rögtön.
- Bizony nincsen nekem leányom.
Volt, de meghalt.
- Mintha... mintha az imént, mikor az udvarra fordultunk, láttuk volna, - mentegetőzött elkomolyodva, akadozva a professzor.
- Nem... az nem az enyim volt.
Azt csakugy örökben tartom.
Hanem azért mintha a magamé... mintha a magamé lenne, úgy szeretem.
Egy kicsit megakadt a beszélgetés.
A hajdani mendikás, kinek idegen helyeken rendesen akadozni szokott a lélegzete, (egyike a legcsodálatosabb kórtüneteknek !) s ennélfogva mindíg nagyon feszesen és hallgatagon viselte magát, mozdulatlan némasággal ült a helyén s a nyitott ajtón keresztül csak olykor-olykor vetett lopva egy pillantást a szomszéd szobába, hol egy dúsan megrakott pipatorium (a boldogult tekintetes úrnak folyton gondos tiszteletben tartott emléke) ingerkedett vele.
Az öreg asszonyságnak is mintha a lélegzetével lenne valami baja.
Néha mosolygott ugyan egyet-egyet, mely azt látszott jelenteni, hogy szólni készül: azután igazgatni valót talált a ruhája fodrán és hallgatott.
A professzor meg, minden illedelemnek ellenére csak elbámult az ablakra , mintha várná a madarat, hogy szólaljon meg újra és csuf hangján kiáltsa el azt a kedves nevet.
De az már a szemétdombon ugrált.
Már jobb időt nem is választhatott volna a bekopogatásra az a tenyeres-talpas szolgáló, ki a pompásan fölszeletelt kalácsot egy nagy tálczán hozta be a dió-pálinkával.
A mint az ajtó nyílt, a háziasszony megremegve szegezte oda elhalványult tekintetét.
De a hogy a tálczának jobbról-balra az ajtóhoz való csapódását hallotta s a falusi Hébét meglátta, valamennyire megkönnyebbedett és el-elfuladva kérdé tőle:
- Hát... hát a kisasszony hol van?
Mért nem ő hozza a kalácsot?
- Nem tudom, nemzetes asszonyom, - felelt a kopogós, piros csizmás szolgáló .
- Be van zárkózva a szobájába és nem ereszt be senkit magához.
A vendégek érezték, hogy valami titok van a háznál.
Ott ült az a cseléd bámészkodó arczán, a nemzetes asszony érthetetlen viseletén, a barna ruhás leány elsuhant alakján.
Szólt a zavarban, mely mindnyájukat csodálatosan elfogta és minduntalan megakasztotta beszélgetésük folyását.
Hangzott a fekete madár furcsa kiáltozásaiban, melyek egy nevet, egy régesrég ki nem mondott nevet emlegettek a síron túlról.
Ott ült a csöndben körülöttük.
E forró, nyári napon úgy meghűtötte a szoba levegőjét, hogy a nagytiszteletű úr fázni kezdett, mint borzonghattak a nézők, mikor a megváltó szó egy halottnak nevét elkiáltá és azt mondá neki: támadj fel!
A vendégek egyszer csak azt vették észre, hogy magukra maradtak .
Háziasszonyuk eltünt.
A nyomasztó környezetben találgatva, elgondolkodva, hallgatagon, fázlódva ültek egy darabig.
Mintha megcsikordult volna az ajtó sarka; de mindjárt hirtelen betették volna.
Ujra megzörrent; de újra becsukták.
Kivülről egy föl-fölcsukló zokogás elfojtott hangja tört magának utat rajta keresztül.
A két férfit egyre jobban szorongatta a titok, melynek küszöbén érezték magukat.
Szó nem jött ajkukra s kerülték egymás tekintetét.
A professzor egyszer csak lehajtotta sápadtan fejét a kezére.
- Minek is jöttünk ide! - sóhajtott és elhallgatott megint.
A mátyás megtépett szárnyaival csapkodta az ablakot.
- Mari, Mari, Mari!
Nem állhatta ki tovább.
Egy mély sóhajtással fölemelkedett ültéből és megfogta a rektor kezét.
- Hallod ezt a madarat, Gida? - kérdé.
- A leányom nevét kiáltozza.
Mari , édes gyermekem, minek hagytál el?
Hova lettél?
Hol vagy?
Támadj fel te, a kit holtnak hisznek a rövid látók és az isten mindenható hatalmában kétkedők!
Támadj fel!
És ebben a pillanatban csöndben megnyilt a hideggé, nyomasztóvá , elviselhetetlenné lett szoba ajtaja s egy ész-zavaró tünemény, a másik világnak egy tüneménye, borult oda a bus öreg lábaihoz.
Nem mondta: kicsoda; nem árulta el: honnan jött; nem sírt, hogy: mi fáj neki; nem zokogott, hogy: minek örül; nem rebegett, hogy: mit óhajt.
Arczát is eltakarta, úgy borult oda némán.
Az öreg apának vére-hagyott ajkai nyitva maradtak s fulladozva kapkodott levegő után.
Karjait visszarántotta a tünemény elől, mintha félt volna érintésétől.
Pedig szerette volna megölelni; de nem volt ura tagjainak .
Szemeiben, meglepett, vén szemeiben a habozó téboly sírt és nevetett .
Halálos sápadtság borította el arczát, mintha ő lett volna a másvilágról érkezett.
Soká nem látott maga körül senkit és semmit, s reszkető kezeivel hosszan, hosszan kereste ama lecsüggesztett főt ingadozó térdei körül.
Megkapta végre.
A lágy, selymes hajat fagyos ujjai közt érezte s fölemelte az elrejtett tekintetet.
Ő volt az.
Ha az egész világ nem ismert volna rá és megtagadta volna, a szemek, melyek a felhőkön tul levő világ titkait annyi magányos éjtszakán kutatták, nem csalódhattak.
Ő az.
A fekete szárnyu, kopasz tudós is biztosította az ablakból, hogy nem csalódik.
Az tudta a nevét.
- Mari, Mari, Mari!
Szép, de bus és hervadt arcz volt az, melyet maga előtt látott.
Egy néma szemrehányás az ádáz sors ellen, mely kegyetlen kerekeivel keresztülgázolt fölötte.
Egy virág, melyet nem idején hervaszt az ősznek engesztelhetetlen szele, hanem egy bűnös láb összetaposott.
A szép, barna szemek mintha ugyanazzal az ellenállhatatlan vágygyal keresnék most a föld sötét mélyét , melylyel valaha a viznek hullámait keresték.
A sötét hajban, melynek fénye egykor ezüstbe csillant, most igazi ezüst szálak is vannak már.
A hajdan lágy kezek összekulcsolva tördelik egymást.
Könnyü volt Magdolnának egykor az erdő sürü rejtekében tenni vallást büneiről, hol emberi szem nem látta , csak a vadállatok és madarak hallották!
- Atyám, bocsáss meg!
Az agg, nehéz, őrüléshez közelgő fej közelebb-közelebb huzódott a térdelő lányhoz.
- Atyám, - tört föl a szaggatott, kincs beszéd Marinak gyötrődő , gyógyíthatatlan sebekkel vérző szivéből, - atyám, ha szereted gyermekemet , kinek gondját viselted, bocsáss meg nekem, ne taszits el azért a kis ártatlanért!
Nem tudlak csalni tovább!
Én élek.
Hadd haljak meg egy megbocsátó szavadra.
Szeretni csak őtet szeresd, a kicsinyt!
Én nem érdemlem meg.
Atyám!
Nyugodott e valaha fő - vétkes vagy ártatlan - szeretettel és bocsánattal teljesebb sziven annál, melyre két öreg, reszketeg kéz ezét a szegény bűnös , megcsalt, megszenvedett leányét vonta?!
- Irgalmas isten! - fohászkodott az apa, - mi történik itt körülöttem?
Meg vagyok -e babonázva?
Mintha egyszerre a tulsó világban ébredtem volna fel ?
Leányom, élsz -e csakugyan?
A gyermek... minő gyermekről beszéltél nekem?
Csókok, egy égő ajaknak forró csókjai borították a legkegyesebb jobbkezet .
Ezek szaggatták meg a vallomásnak gyötrelmes, kinos szavait:
- Az én gyemekemről, atyám.
A kis Béláról, kit Örzse bejátszott szivedbe.
- Örzse? - hörgött értetlenül a vén ember.
- Örzse?
Mi ez hát mind?
Minő csoda, minő isten csodája?
Magyarázzátok... magyarázzátok meg nekem!
Hajós Gábor ur hangja mind bágyadtabb, elhalóbb lett.
Leroskadt a divánra .
De egyszerre megjöttek a könnyei és lelkét megszabadították őrjítő terhétől.
Föllélegzett.
- Leányom! - zokogott és átölelte Marit.
- Az enyim vagy hát ujra!
Kikeltél sirodból.
Fiaddal együtt az enyimek vagytok!
Nézd, nincs kő a kezemben , melyet rád hajítanék!
Csak szeretetem van, melylyel megölellek.
A leánynak száraz, sárga arczát is forró könyek áztatták.
Nyomukon - mint a hogy az elhervadt jerikói rózsa ujra kivirit, ha megöntözik - az életnek bibor-szine támadt.
Ki tudott volna fölvilágosításokat adni e perczekben, melyekben mindegyiküknek egész valóját heves láz tartotta remegésben?
Elmondani egy hosszu-hosszu történetet, melyben nem volt semmi öröm.
Meggyónni világos szóval mindent, mikor már meg van a bűnbocsánat?
Nem is akarta, nem is sürgette ezt Hajós Gábor ur.
Csak lassan-lassan, később, részenkint tudott meg egyetmást a történetből.
Ott a dunaszögi nagy levelü diófák közt hallgatta meg, mint szánta el magát Mari a kétségbeesett lépésre; mint szökött ki éjnek idején szobájából; mint suhant el itt a kerti ház mellett le a hold világította Duna partjára; mint vetette a vizbe kendőjét, melyet azután megtaláltak a molnárok és mint ugrott utána maga is.
Folytatása benn következett a várlakban, egy alkony homályánál, mely az arcz reszkető izmait és a szemek könnyét eltakarta.
Itt tudta meg az öreg, hogy Marit a nyári éjjelen járó tót tutajosok kifogták, felvették a fenyő-talpra és elvitték magukkal messze-messze egy kis alacsony viskóba, a hol már hidegebb a szél és magas fenyők komor tekintete uralkodik a bérczes vidéken; itt született a kicsiny.
A történet vége künn a szép városvégi fasorban sétaközben mondatott el: miként jutott a szegény, elhagyatott, gyámoltalan, ifju anya a jólelkü Radványinéhoz, mint fordult meg egy sötét éjtszakán itt Dunaszögön s tekintett be az ablakon keserű könnyek között az iró-szobába, hol atyját egy pillanatra láthatta; mint bizta gyermekét Örzsére és hogyan szeretett volna maga is itt maradni.
Ámde mig az öreg professzor szomoru elhagyatottságban töltötte napjait, attól félt, hogy a fájdalom élessége engesztelhetetlenné teszi iránta; mikor meg derültebb idők köszöntöttek be, azt hitte, nincsen rá semmi szükség.
Meg a szégyen, a szégyen!
De végre is csak nem tudott birni magával.
A jó néne és Örzse egyre biztatták, hogy eleget szenvedett s a megbánás leplében kikelhet koporsójából, mignem ő is megegyezett.
Azok készítették az egész tervet, mely őt Gelsén atyja lábai elé vezette.
Vajjon nem bánta -e még meg, hogy megbocsátott?
Nem szereti -e most már kevésbbé a gyermeket?
Nem jobb lett volna -e neki mindörökre halottnak maradnia?
Mindezt csak utóbb s szaggatott töredékekben tudta meg Hajós Gábor ur, ki sem a találkozásnak azon a feledhetetlen napján, sem később kérdést nem intézett Marihoz soha.
Nem, még amaz egyetlen pont felől sem, melyet a szegény , szomoru, emberek elől bujdosó, csak atyjának és gyermekének élő leány magától nem vallott meg.
De a gelsei találkozásnak még egy tanúja is volt: a mendikás.
Ennek a becsületes fiunak azonban nem utolsó szerencsétlensége az életben, hogy nem igen szokták észrevenni.
Bármi nagy lehetett lelki harcza, mikor egyszerre feltámadva látta ifjukorának eltemetett álmát s hallotta ajkáról a megrázó vallomást, az figyelmen kivül maradt.
Mikor rá is gondoltak, már ott ült a másik szobában az ablak mellett.
Térdein a táskájából kikeresett nagy zsidó biblia, melyből a holnapi kemény napra szükséges nehezebb helyeket motyogja .
De a kék keszkenő is ott fekszik térdén és szemei nagyon vörösek , kétségkivül a nem közönséges megerőltetéstől, melylyel az ó-testámentomi szarkalábak olvasása jár.
XXXI. FEJEZET.
A halál révén.
Néhány hónapra az előbbi fejezetben elmondottak után egy komor őszi estén , lélekszakadt sietséggel tért meg szokott sétájából János ur, a becsületes óriás.
Olyan visszatarthatatlan rohanással és szörnyű robajjal rontott be a várlakba, mint a hogyan valaha, életének fénynapjai egyikén, Volturnonál az ellenség megriadt csapatai közé tört.
Az öreg tudós kezéből kihullott a téntafoltos ludtoll s a megrettent Mari a szomszéd szobából varrásával szaladt ki a kezében.
- Apám, édes apám, megvan, megtaláltam!
- Mi az, fiam?
Kit találtál meg?
- Mi baj, bátyám, az istenért?
- Semmi baj.
Meg van, a kit egész életemben kerestem.
Nem hiába az igaz ember csak nyomra szokott találni előbb-utóbb.
Megvan, megtaláltam!
Az én nagylelkű jótevőmet, a ki nélkül régesrég elporladtam volna száz meg száz mértföldnyire innét.
- Ki az, fiam?
Hol akadtál rá?
- Megvan.
Csak jőjjön velem az István legény, vagy akárki, hogy behozhassuk szépen onnan kivülről.
Ott fekszik szegény nyavalyásan a kert alatti árokban.
A nyögésére siettem oda.
Mindjárt ráismertem.
Ő az, ő az, nem csalódhatom.
Mari, vess rögtön ágyat, mert ide hozzuk be a szobába .
Mennyivel tartozom én annak az embernek!
A nagylelkü jóltevő csakugyan ott hevert az árokparton, magán kivül, kinos vivódás közt, a halállal küzdve s az őszi szél hideg, kegyetlen kezétől meg-megcsapkodva.
A beborult égről nehéz, sötét-kék és fekete felhők vigaszt nem hozva tekintettek le rá s csupán a láthatár nyugoti szélén volt egy kis világos folt, az is olyan kénes-sárga szinnel tündökölt, mintha az alvilági rémes tüzek kemenczéjének ajtaja lenne.
Ott feküdt a hideg földön, nem félve többé a vihartól, nem látva az ég sötét borulását, nem hallva a szél zugását, nem rettegve a halál közeledtét.
Magányosan, elhagyatva, megtépve , betegen, nyomorultan hevert ott, mintha elevenen tért volna sirjába .
Kifáradt lábai már nem birták el a haragosan mormogó viznek partjáig, melybe temetkezni akart kedvese mellé, kinek haláláért egész életét bünhődésben töltötte.
Az utolsó pillanatban roskadt össze és vesztette el eszméletét .
Nem látta senki.
Mindenki házába menekült a közelgő égiháboru elől.
Csak egy kivert, gazdátlan kutya állott meg mellette; azok olykor részvétet szoktak érezni az ilyenfajta nyomor iránt.
De az idő czudar volt; ki vehette rossz néven tőle, hogy egy-két keserves vonítás után tovább iramodott?
A nyomorult még hörgött, mikor két roppant hatalmas kar olyan gyöngéden füződött vállai körül, mintha csak édesanyjáé lett volna.
Még más kettő segített neki s az elhagyatott embert, mielőtt az esőnek első csöppjei lehullottak volna, bevitték a legelső házba s puha, meleg ágyba fektették.
A korán meggyujtott lámpa lángját erősen lobogtatta az ablak és ajtó résein beszabadult szél.
Hol árny, hol fény vetődött a szegény beteg arczára, mely kék volt és sárral befecskendezett, elfehéredett szemeire, kicserepesedett ajkaira és megtépett öltözetére.
Mindegyiknél egyformán borzasztó volt.
De a mint ez eltorzult ábrázaton az első sugár felismerhetőkké tette azokat a vonásokat, melyek a teremtő kezéből kerültek ki s a szörnyü sorstól nem töröltethettek le egészen: egy éles, szivmetsző, gyilkoló vagy föltámasztó sikoltás hasította át a levegőt.
Mari szivéből tört elő, és elhatván az öreg atya füléig, bevádolta előtte a nyomorultat, hogy: ez volt a bűnös.
De elhatott, bizonyára elhatott az örök biró trónusáig is és ott kétségbeesve könyörgött: ne büntesse tovább, mert ő megbocsát neki.
Nagy, érző szive volt e szerencsétlen leánynak; kis rejtekében hosszu , hosszu évek során át égett titkon megcsalt, szégyenbe tévedt szerelme.
A keservnek haragos füstje, mely eleinte kormával befogta, lassankint eloszlott s csak a legszentebb, legtisztább, maga előtt is titkolt érzés lángja maradt meg.
Ennek világánál kisérte lépten hajdani kedvesét.
Hallott felőle hireket; sok szomorú hirt!
Ismerte sorsát egész addig a napig, melyen megütötték a dobot az ősi kastély előtt.
Akkor szakadt vége idegen nevü bujdoklásának és került vissza az apai házba.
Mindent tudott, csak egyet nem: hogy ő volt Bélának egyetlen szerelme.
Most, hogy ily rettentő helyzetben találkozott vele, egyszerre megütötte ennek sejtése is szivét s egy önfeledt sikoltással, melyben majd egy évtizednek titkolt szenvedése és rejtegetett szerelme tört utat magának, odaborult a nehezen ziháló mellre.
- Béla, Béla, Béla!
Az egész kis háznép ott állt a betegágy körül.
Az öreg professzor, kinek szemei csak a legközelebbi pillanatokban nyiltak meg a nem sejtett világosság előtt, nem az az ember volt, kinek jóságos tekintetén a komor szemrehányás le tudta volna győzni a bus részvétet és meleg szánakozást.
Az első percz megdöbbenése után elfeledett mindent azon kivül, hogy egykori kedvencz növendéke haldoklik előtte.
Gyöngéden lehajolt és homlokon csókolta zokogó leányát; azután a jajveszéklő Örzsétől sürgősen követelte botját és kalapját, hogy maga fusson el iziben Barkó kollegáért.
- Csak menjen, apám; menjen, menjen!
A becsületes óriás meg szörnyű munkában volt az öreg szekrényeivel.
A megszámlálhatlan sokaságu rejtek-fiókokat egymásután nyitogatta föl s keresett, kutatott, dobált összevissza mindent, époly kevés tekintettel levén a legtudósabb irományok, mint a legszükségesebb házi jegyzetek iránt.
- Meg kell keresnem, - mondá magában, - elő kell keresnem a föld alól is azt a nyugtatványt, hogy a kölcsön-pénzt jótékony czélra ajándékoztam .
Szeplőtelen becsületem kivánja, hogy a legeslegelső perczben, melyben szemeit fölnyitja, elibe tarthassam.
Egy szempillantásig sem szabad abban a hitben hagynom, hogy valami hitvány csavargóra pazarolta jótéteményét.
De miért is nem jelentkezett hamarabb?
Én szivesen segítettem volna rajta.
És kutatott tovább.
Ott állt az ágy lábánál a kis Béla is.
A mint nagy fekete, könnyes szemeit , - kezében mint bátyja legutóbbi ajándékát, egy nagy, faragott huszárt tartogatva - szánóan vetette szegény anyjára, úgy tetszett, mintha az a kálozdi platánok alatt pihenő kis ártatlan támadt volna fel, miután nehány esztendő elröpült fölötte szűk, kicsiny sirjában.
Mari még mindig ölelte, élesztette, támasztotta a haldoklót.
- Béla, ébredj! ébredj!
Kis fiam, térdelj le és csókold meg atyád kezét , talán fölébred rá!
Béla, tudom mind, a mit szenvedtél!
Megbocsátottam mindent, mindent, csak ébredj, ébredj!
A nehéz, kinos lázban vergődő beteg száraz ajkai mozogni kezdtek; de mintha lehelletének forróságában megfultak volna a szavak, nyelve csak érthetetlenül dadogott.
- Mit mondasz?
Az istenért, mit mondasz?
Egy csunya, kopasz, a szakadó esőben átázott fekete madár szökött be az ajtón.
A mátyás volt, mely kedves asszonyát ide kisérte Gelséről .
Szárnyairól rázta mindenfelé a vizet és csőrével a padlót vagdosva kiáltozott:
- Mari, Mari, Mari!
Mintha csak ő tanította volna az első szóra a beteget, az égő ajkak utána suttogták:
- Mari!
- Én vagyok az, Béla, én vagyok! - esedezett, zokogott, reszketett hálájában a leány.
A beteg egy mély, melléből hörögve fölszakadt lélekzettel szóhoz jutott.
- Jó emberek, - könyörgött, - hagyjatok meghalni...
Én a kis fiam sirjától jövök és a törvény elől menekülök...
Elszöktem Istóktól...
Hagyjatok itt meghalni, a hol Mari nyugszik.
A kitágult, üregeikben alig férő szemek hosszan bámultak Marira és a reszkető, könnyező gyermekre.
Egyszerre csak elborította őket az a vészes fehérség, melyet a vas izzása tetőpontján vesz magára.
A kék arcz kitüzesedett, a fagyos kezek remegni kezdtek s Béla látott mindent , ráismert mindenre maga körül.
De lelke az életnek s a lázálmok világának határmesgyéjén bujdosott.
Hangja valami tompa erőt nyert s torz vonásaira csöndes mosoly ült, mintha épen nem lepné meg, a mit lát.
- Mari, kis fiam, - beszélt, - sokáig kellett -e várakoznotok rám ?...
Úgy -e jobb itt a csillagok fölött, mint odalenn?
Oh jobb, jobb!...
Mari angyalom , mindig szerettelek!
Megbocsátasz -e?
Nyujtsd a kezedet.
Köszönöm...
Bélácska , el se bucsuztál tőlem, mikor magamra hagytál!
Ide is elhoztad magaddal a kedves játékodat?
Csókolj meg és vezess be a fényesség hajlékába!
Ujra lehunyta szemeit s mire a nagytiszteletű ur megjött Barkóval, álomba merült.
Soha nem lestek égőbb vágygyal szót, mint a minővel Mari reszketett az itéletért.
Soha nem papolt a tudós kolléga hosszasabban a betegségek sajátságos természetéről, mint most.
- Az istenre, orvos ur, él -e vagy meghal?
- A tudományt, kedves kisasszony, csalhatatlannak tartják ugyan, de azért az emberek gyakran kifognak rajta.
Elaludt, hm.
Az álom hol jó, hol meg igen rossz jel.
Hanem annyit, azt hiszem, a tapasztalatra támaszkodva mondhatok , hogy ha betegünk ereje végképen oda van, akkor lassankint ritkulni fog a lélekzetvétele és csöndesen átmegy az örök álomba.
De ha fölébred, akkor van remény.
Milyen éjtszaka volt az!
Odakünn sivított a szél és zuhogott az eső; idebenn egy szegény haldoklónak utolsó sóhajtását lestek.
Mindenki lenyugodott, csak Mari és a gyermek voltak ébren.
A kicsinyt az ágy mellé térdeltette anyja és imádkoztak együtt.
A beteg aludt s mindig csöndesebben lihegett.
Szóltak hozzá, nem hallotta ; csókolták lecsüngő kezeit, nem érezte.
A vihar pedig tombolt odakünn , mintha azon haragudnék, hogy mégsem kaphatja sebes szárnyára azt a nyomorult lelket.
A keletnek fekvő ablak szürkülni kezdett s beszökkent a szobába az első sugár.
A térdelő gyermek elszunnyadt s feje lehanyatlott a párnára atyjáé mellé.
Mari kiszáradt szemekkel és összekulcsolt kezekkel leste Bélának minden sóhajtását.
A föltetsző hajnali világosságnál látni lehetett, minő sápadt és nyugodt a szegény ember.
Mint maga a halál.
Pedig már az életé volt.
A fekete madár , mely az ágy alatt huzta meg magát éjjelre, legelőbb megérezte és vigan kezdett csörögni.
A zajra lassan fölnyitotta szemeit Béla.
Egy örömsikoltás előtte, valami csodálatos rikoltozás az ágy alatt, egészen fölébresztették.
Látott.
Látta a két lényt maga előtt, kiket legjobban szeretett a világon; de a kiket elszakított tőle a halál.
Látott, de nem értett semmit.
Nyitott ajkakkal bámult maga elé és kezeivel végigsimogatta homlokát.
- Mi ez? - rebegte.
Mari... fiam... meghaltam -e én?
- Föltámadtál, Béla, - zokogott a leány.
- Ez a te hangod! - kapott felé az ébredő.
- Mi történt velem ?...
Ez a kicsiny itt, kinek sirjánál jártam!...
Hol vagyok?
- Köztünk vagy, Béla.
Föltámadtunk mi is.
- És a gyilkosság...
Artur ?...
Hova szökött Ilona ?...
Hol van a feleségem?
- Én leszek az, Béla!
A megváltás harangja megkondult.
UTOLSÓ FEJEZET.
A történet vége.
Már megirtam az utolsó vonásokat is ez elbeszélésen, mikor a Karámosi hiradó-nak egy ujabb száma a kezembe került .
Abban olvastam a következő ujdonságot:
GYÁSZHÍR.
Szomorodott szivvel jelentjük úgy a magunk, mint az egész karámos-vármegyei tisztikar nevében, e diszes testület egyik nagyérdemű veteránjának, tekintetes Varjasi Varju Vincze központi főszolgabiró urnak e hó 29-én tisztességben és munkásságban töltött életének 69-ik évében , guta-ütés folytán bekövetkezett gyászos elhunytát.
Mindazok, kik velünk együtt a boldogultat, úgy magánéletében, mint a közügyeknek szentelt teendői közt ismerték, benne az igazi régi magyar gárda egyik kidőlt oszlopát gyászolják, melynek tisztes képviselői s velük a hajdani nemes erények egyre ritkulnak napjainkban.
Áldás poraira.
Ez a nehány sor juttatta eszembe, hogy mielőtt kedves ismerőseimtől ott Karámos vidékén örökre elszakadnék, illenék egy bucsuzó kéz-szorításra ellátogatnom hozzájuk.
Ellátogattam a dunaszögi templom-utczai házba.
Együtt értem oda egy kis, két tagu pesti családdal: Hajós Mátyással és nejével, kik Béla és Mari csöndes esküvőjére utaztak.
Egy vén barátom, valami Pallérosi Pallér István nevü , kit szivemből becsülök, ezen a napon másodszor volt életében násznagy .
Örömben ragyogott az egész ház és a mályvarózsák sohasem mosolyogtak édesebben.
Mosolyogjanak is örökké nekik és minden léptükben mindent mosolyogva találjanak!
Két nemes lélek megváltatásának napja volt ez.
Az egyik lelke nagy terhétől és nyomasztó bilincseitől megszabadulva, a mindenható szeretet által megváltva, gyógyult sebekkel, szegényen, de nyugodtan megy neki ujból az élet harczának; a másik úgy kiséri, mint egy égből szállott nemtő.
Előttük halad a gyermek s a mi mögöttük van, azt takarja a feledés köde!
Betekintettem az ivándi urilakba is és gyönyörködtem a jóltevő fényen , melyet ott találtam; a ragyogó bájon, melyet egy nemes női lélek terjeszt maga körül; a megérdemlett boldogságon, mely egy becsületes embert jutalmaz ; és a szép gyermekeken, kikből egytül-egyig derék ember igérkezik.
És mit láttam a gadóczi paplakban?
A csöndes, árnyas méhesben nyoma sincs többé a zsörtölődő, kaján öregnek.
A fiatal lelkipásztor készül ott egy szent beszédre, melylyel holnap templomsori ifj. Öreg-Czirok Dánielt össze fogja adni a szive választottjával.
Milyen ékes szavakkal tudja eldicsérni a házas életet!
Hanem azért maga csak agglegény marad.
Hollaki Pető direktor ur dráma- és népszinmű-társulatának is ellátogattam egy előadására Rábavárott.
Zsufolt ház volt, mert a szinlapok ökölnyi betükkel hirdették, hogy aznap lép föl először a művészethez visszapártolt kitünő hősnő: Vándor Ilona asszony.
A szép selyemruhák, melyekben pompázott, azokból az összegecskékből kerültek, melyeket férjétől a válásba való beleegyezéseért kicsikarhatott.
Tapsolták, tapsolták; de mindenki csak azt mondta, hogy megvénült.
Ha tudták volna, hogy az ő hányatott életének épen ez a tragikus fordulója!
A kálozdi kastély meg... ott most a számtalan sok zsidó kisasszony uralkodik még számtalanabb udvarlójának lármás seregein.
Az utóbbiak közül egyet épen akkor terített le a földre egy jámbor paripa, a mint odaértem.
Én különben nem is Hazafiéknál jártam.
Csak egy kis sirt mentem megnézni a platánok alatt.
Rendben volt.
Tele koszoruval és virággal.
- & -
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE