ELTE
  • elte.dh
  • Verskorpusz
  • Cikk-kereső
  • Regénykorpusz
  • Drámakorpusz
  • A szolgáltatásról
  • Súgó
  • English
  • Magyar

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Vissza

Kovács József

Egy magyar amazon

Keletkezés ideje
1869
Fejezet
10
Bekezdés
768
Mondat
973
Szó
22358
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
  • 6
  • 7
  • 8
  • 9
  • 10

V.

Egy idegen nemzet lelkesedése

Három napig volt kórházban Béla, s ez idő alatt többet szenvedett lelkileg, mint talán egész életében.

Az érzéketlen beteg-ápolók, — kiknek vadságát ellenszenvük s a nemtelen orvos "Kossuth Hund" kifejezése még fokozta, — szüntelen boszantották, — hitvány ételét hi-degen adták fel, — a léből kivették a különben is kicsire szabott húst, — állott, poshadt vizet adtak inni, — az ágyban ide s tova rángatták, mindenféle gyalázatos címekkel illették, s aljas, trágár dalokat daloltak mellette.

A barbárok ezen alávalóságát szó nélkül tűrte három napig, tudta, hogy jobb érzésükre hiában hivatkozik, hiszen az teljesen hiányzott e neveletlen fickóknál, de meg büszkesége sem engedte, hogy tőlük valamit kérjen .

Negyedik napon azt mondta az orvosnak, hogy vezesse a parancsnokhoz; érez magában annyi erőt, hogy hozzá fel menjen.

Az orvos nem akarta kérését teljesíteni, de midőn kijelentette, hogy többé sem tőle, sem az öt boszantó beteg-kinzóktól semmit el nem fogad, s most már követeli, hogy felvezettessék a tábornokhoz, a ki előtt bizonyos felfedezni valója van, különben tulajdonítsa az orvos magának a mit kap, ha kívánságának ellene szegül; a bátor, határozott fellépés nem tévesztette el hatását, az orvos meghagyta, hogy öltözzék fel, s nemsokára vissza fog érte jönni.

Félóra múlva a parancsnok előtt állott Béla, s midőn kijelentette, hogy titkát egyedül a tábornoknak fedezheti fel, ez a körülte levő törzs- és segéd-tiszteknek távozást intett.

Ketten maradván a szobában, előadta, mit mi már úgy is tudunk, hogy ő Viletti Félix császári tiszt . . . leánya, — még akkor Magyarországon maradt, mikor atyját Galiciába áttették, — forradalom előtt színész volt, — kijelentette azután, hogy e felfedezésre, mit nem örömest tesz; az orvos szívtelensége, s a beteg-ápolók durvasága s kíméletlen maguk viselete kényszeritették.

Kérte a parancsnokot, bocsássa szabadon,

— reményét fejezvén ki, hogy az ö tévedése? az ártatlan atyának nem fog beszámíttatni.

A parancsnok érdekeltséggel hallgatta a felfedezést, s egy párszor élesen, fürkészöleg végignézvén a beszélőn; annak valódisága felől nem kétkedett.

**

Üléssel kínálta meg Bélát, s azután csen-getvén, az orvost hivatta.

— Orvos ur!
— szólt a belépőhöz — ön többszöri rendelctem ellenére, ezen ifjú vitézt, a ki bár ellenünk, de vélekedése szerint a becsület mezején harcol . . . megsértette, oly címmel illetvén, a mely az én hadseregemben tiltva van , bccsnattt t fog tőle kérni, s ha még éhez hasonló panaszt hallok, szolgálatából azonnal elbocsáttatik.

Ezután a betegápolókat rendelte maga elé, s megparancsolta nekik: hogy jövőre min-den magyar sebesülttel becsületesen s épen oly kímélettel bánjanak, mintha saját bajtársuk volna; különben a parancs áthágása szigorúan fog fenyittetni.

Ez volt az elégtétel a háromnapi szenve-désért, és ezzel, abban az időben nagyon meg lehetett elégedni, ámbár — és ezt nem azért említjük, mintha az eljárás lovagiasságából bár mit is levonni akarnánk, — nagyon valószínű, hogy az ekénti elégtétel, a császári tiszt gyermekét, — mindenek felett pedig ... a nőt illette.

Megígérte azután a tábornok, hogy jelen-tésében az egész dologról hallgatni fog, — ez lévén a legegyszerűbb mód a kellemetlenség kikerülésére.

De a szabadon bocsátásba nem egyezett bele feltétlenül, hanem úgy intézkedett, hogy

egy őrmester és közember kíséretében szál-líttassák atyjához.

Midőn Béla a parancsnoktól búcsút vett, az kezét nynjtá s mélyen szemébe nézett; de semmi biztatást nem olvashatott ki onnan.Így vonatott el az ügytől, melyen egész leikével csüggött, igy lett tétlenségre kárhoztatva, e minden gyengeségei mellett, sok szép tulajdonokkal biró nő, a ki, miként maga több-ször nyilvánította: a az önvédelmi harcban Világosig részt vett, a magyar . . .
Corday Saroltája lett volna.

Az utón nem lehetett semmi panasza, — kisérői tőlük várhatott udvariassággal bántak vele, — tovaszállitásához mindenütt jó lovakról gondoskodtak; délben, vagy éjeire a legelőkelőbb házakhoz szállásolták be.

Camilla, — mert a tábornok a maga compromissiója nélkül nem egyezhetett bele, hogy tovább is Béla! maradjon — nem volt titkolódzó, ha a család, hol szállva volt, kö-rülményeiről tudakozódott, elmondta azt minden tartózkodás nélkül, a mely által nagy ér-dekeltséget s részvétet keltett mindenütt maga iránt.

így történt aztán, hogy híre megelőzte jövetelét, s mire Lengyelország határát elérte, a hol megszállott; vetélkedtek elfogadása s kitüntetése felett.

Ettől fogva útja valóságos diadal-menet volt, — a legmagasabb delnők jöttek elibe pompás fogataikon, kérvén az őrmestert, — nem egyszer értékes ajándék kíséretében, — engedje meg őt magukkal vinni; mibe az, — nem lévén ellenkező utasítása —beleegyezett.

Egy faluban az összesereglett nép meg-támadta a kíséretet, erővel akarták a fogolyt megszabadítani, s csak Camilla kérésére, —a ki szegény atyjára gondolt, — állottak el szándékuktól.

A hol ezután megszállott, mindenütt banquettet rendeztek tiszteletére, — az ő kedvéért még az őrmestert is maguk közé ültették,

— a mit az felette nagy megtiszteltetésnek vett, s még udvariasabb lett foglya iránt.

Azt hitte a jámbor, hogy ezen kitüntetések a császári tiszt leányát — ennyit tudott Camilláról — és a császári őrmestert illetik, — pedig dehogy azt! . . . dehogy azt!

No de e kis tévedést meg lehet neki bo-csátani, annyival inkább, mert csak előnyére volt Camillának.

Őrmesterünk nem tudta, — mert nem is olvasta a történelmet, — hogy Lengyelország valaha független hatalmas ország, s a lengyel szabad nemzet volt, — hogy egyszer csak azon vette észre, hogy se királya, se szabadsága, — megosztozott rajta három hatalmas fejedelem, — egy darab Ausztriának is jutott, — a mi aztán teljességgel nem lehet ok arra, hogy egy osztrák őrmestert annyira kitüntessenek.

Csak egy körülmény nem fért sehogy se fejébe az őrmesternek.

Hallott ö gyakran ilyen banquettekröl beszélni, — egy Ízben az ezredeshez meg is volt biva — s az első felköszöntés mindég a császárt illette.

Itt isznak a vendégért, háziakért, Magyar- és Lengyelország szabadságáért, csak a császárért nem emel poharat senki.
No de — gondolá — ez nincs rám bízva, aztán meg, minden háznál más szokás, hátha már ez itt igy van szokásban?

Minél inkább közeledett Camilla Olhowce felé, kísérete annál népesebb lett, s midőn egy alkonyaton a négy trüszögö arab méntől vonatott grófi batár, atyja laka előtt megállott, a szűk udvaron alig fért el a hintók és lovasok sokasága.

Az idő, vagy inkább viharos élet terhe alatt megöszült Viletti, nem tudván semmit leánya jöveteléről — a mi onnan magyarázható meg, mert a lengyel nemesség, feszült viszonyban lévén a császári tisztekkel, velük nem érintkezett — midőn a kiséret udvarába hajtott, meg volt lepetve, — nem tudta felfogni, mi hozhatta hozzá a félre nem ismerhetett főúri társaságot? talán máshová akartak menni s eltévesztették a házat.

Azonban a kétkedés nem tartott soká, a mint a fogat, melyben Camilla Lorinszki gróf-nővel ült, a ház előtt megállóit, két ifjú nemes leugorván lováról, kinyitották a koesi ajtaját, s leemelvén őt, az álmélkodó atyához vezették.

Nem kisértem meg a jelenet leirását, — az enyimnél avatottabb toll kellene ahoz, — az elérzékenyült ősz apa megölelte rég nem látott kedvenc gyermekét, sírtak mindketten, s kényeit törölte az egész kíséret.

Jöttek azután a delnők, utánuk a férfiak, bemutatták magukat egyenkint az aggastyán-nak, kezet szorították vele, — nem a c s ászári tiszt, hanem Camilla atyja állott előttük.

Egy ily mozzanat az életben, becsületes embernek többet ér, aHaynau-féle hyénák vértől büszkéd t dicsőségénél.

Késő éjig együtt maradt a társaság.

Teréz jó magyar paprikás bússal s túrós csuszával vendégelte meg őket, — mit a francia szakácsok kotyvalékához szokott magos vendégek, nem győztek eléggé dicsérni.

A társaság lelke természetesen Camilla volt, — szinészi s katonai élménvei, melvekct itt-ott ügyesen beszőtt adomákkal illustrált, a legjobb kedélyben tartott mindenkit.

Midőn éjfél tájon eloszlott a társaság, megigértették Camillával, hogy gyakran meg fogja őket látogatni.

Két évig lakott még Viletti Lengyelor-szágban, — ezen időről mondta Camilla, hogy az a harctéren csaták zajában töltött idején kívül, életének legboldogabb korszaka volt.

És ezen épen nem lehet csodálkozni.

A lengyel nemzet szabadságérti lelkese-dése, s innen magyarázható rokonszenvc a magyar iránt, s Camilla regényes hajlamai és kalandos élete , okot szolgáltattak arra, hogy ö mindenütt kedves jelenség, szívesen látott vendég legyen.

Alig volt egy nap, a melyen egyik vagy másik, helybeli vagy közel vidéki lengyel nemes, ne küldte volna érte fogatát, s mindenütt a legnagyobb szivélyességgel, s kiváló ven-dégszeretettel vették körül.

Legtöbbet időzött Lorinszki grófnénál, a ki mint említettük, atyjához menetelekor is kísérője volt.

A derék nő, részint atyja, az -iki forradalomban elesett Dornyiczki herceg, részint férje, a hazafias tettekben gazdag gróf, — de mindenek felett:: saját honleányi érdemei miatt, az egész lengyel nemzet kedvence, s általánosan tisztelt tárgya volt.

Itt jött össze a lengyel aristocratia színe, java, — beszéltek a régi jó időkről, mikor a két vitéz nemzet, mint két jó testvér élt egymás mellett, élvezve kölcsönösen a békét, vagy segítve egymáson, ha valamelyiket ellenség támadta meg.

Tervezgettek a jövőre, ha majd Magyar-ország kivívja szabadságát, s visszaállittatik a nagy, szabad Lengyelország.

Jó hatással volt Camillára e társaság, nemcsak azért, mert az abban uralkodott szellem öszhangzott az övével, hanem azért is, mert az a fesztelen, s mégis igen finom modor, mely ott mindenkinek annyira sajátja volt, az ő előbbi, jóformán szilaj modorát megváltoztatta, a mi által nagyon sokat nyert.

Egy ízben kívánságát nyilvánította a grófné, mennyire óhajtaná egyenruhájában látni.

Legközelebb meghívást kapván tőle Ca-milla, tiszti egyenruhájában jelent meg, a mi a halál-fejes föveggel — a bécsi légió jelvénye — oly jól állott neki.

Megjelenvén a társalgó-teremben, mint Viletti Béla, bécsi legiobeli főhadnagy, — a magyar hadseregből, — mutatta be magát.
Ezúttal férfi szerepét vette fel, s Béla sokkal gyakorlottabb, ügyesebb társalgónak bizonyult be. . . .
CamilIánál.

Az ebéd még nem következett el, a társaság várni látszott valakire.

A házi nő egy mellékterembe kérte Bélát, s négy szem közt tudtára adván, hogy unokafivérét várja Lembergböl, a kinek igen csinos fiatal neje van, megkérdezte, ért-e a széptevéshez? s azon kijelentése után, hogy e téren meglehetős jártassága van, felszólította, udvaroljon sógornéjának minden tartózkodás nélkül.

Béla magyarázatot kért, de feleletül csak annyit nyert, hogy ne tartson semmitől, a kö-vetkezményért ö áll jót.

Megérkezett Czernevicz, a grófné unoka-fivére nejével, s minthogy a többi vendégekkel ismerősök voltak Bélának és ez viszont nekik be lettek mutatva.

A szép ifjú nő nagyon örült a találkozásnak, az ö fivére is ott volt Magyarországon aszabadságharcosok közt, szeretett volna hallani felöle.

Az asztalnál egymás mellé ültek, s élénken társalogtak együtt.

Czernevicz nem tudta, mi érdekli nejét annyira, csak azt látta, hogy az, egy ifjú tiszt társaságában nagyon jól találja magát, s ez elég volt, hogy kedélyét lehangolja.

Különben is közbeszéd tárgya volt, túlságos szerelemféltése, ámbár neje, ki bensöleg szerette öt, arra okot még eddig nem adott.

Nem csodálkozhatunk tehát, ha minél to-vább beszélgetett Béla Sanizlával, a férj annál kedvetlenebb, sót ingerült lett.

Valószínű, hogy Czernevicz is azon férfiak közé tartozott, a kik nem érezvén magukban elég érdemet, nejeik szerelmét, s a mi nem kevésbé szükséges, becsülését megnyerhetni, terrorizálás s oktalan szerelemféltéssel kisérlik azt meg, a mi aztán épen ellenkező eredményt szül .

Feltette tehát magában, hogy ebéd után kérdőre vonja nejét.
Azonban ezt egyelőre nem tartotta helyes eljárásnak, a mennyiben a nő miatti kedély-változása könnyen feltűnhetett volna, jobbnak találta azért, figyelemmel kisérni a társalgás további folyamát.

Ebéd után a nagy kiterjedésű angol kert árnyas fasorai közt sétálgatott a társaság . . . több csoportokban.

Béla és Sanizlo egy távol eső félkör alakú hársfa-csoport alatt ültek le.

Czernevicz távolról követte őket, s egy kerüléssel, a félkör háta mögé ment.

Béla a magyar hadsereg csatáiról beszélt, a lelkesedést rajzolta, melylyela gyakorlatlan, félig-meddig felszerelt honvéd csodákat mivel.

Megemlékezett Kossuthról, a nemzet ihle-tett prófétájáról, akinek varázs-szavaira hőssé lett a éves gyermek, s a puszták embert kerülő vad fia.

Cz. nem mehetett oly közel, hogy az egész beszédet megérthesse, csak egyes szavakat vett ki abból,... de azt látta, mint villany ózzák fel nejét e szavak: leikéből szereti, imádót tsz erűn csiigg rajta, stb.
— mit tudta ö, hogy az a magyar hazát és Kossuthot illeti, azt hitte eleget hallott.

Lábujhegyen, hogy észre ne vétessék, távozott helyéröl, izgatottan várva a percet, melyben Bélával szemközt állhat.

A mint látta, hogy helyüket elhagyták, s egy szembe jövő társasághoz csatlakoztak, karon fogta azt, s vele előre ment.

A salonba érvén, hol még senki sem volt, felvilágositást kért tőle, neje irányábani magaviseletéről.

Béla kijelentette, hogy a mennyire ő érti a lovagiasság szabályait, nem érzi magát kötelesnek semmi felvilágosításra, — egyébiránt tudja, hogy mi célja van az ilyen felszólításnak, nem vonakodik a férfias elégtétel bármely nemétől, ha előbb nagynénjével beszélvén Czernevicz; azt azután is szükségesnek fogja találni, — a mit az tenni vonakodváll, késznek nyilatkozott az elégtételre a nélkül is, de azon megjegyzéssel, hogy ez esetben kénytelen lesz segédeit küldeni a grófnőhöz, a mit pedig épen Cz. érdekében nem óhajt.
Azért ismétli, menjen nagynénjéhez, s ha azután is megmarad szándékánál, ö egy percig sem késik az elégtétellel.

Czernevicz ezen eljárást nagyon különös-nek találta, nem lévén még eddig szokásban, férfiak becsületbeli ügyét, nők elibe vinni, — de mivel Bélát ezen affair mellett is becsülte, ezúttal kivételképen elfogadta ajánlatát.

A mint a háziasszony unoka-öcscsét fel-világosította , megismertetvén vele Bélát a maga valóságában, ez eleintén neheztelt, mert nem volt előtte elviselhetlenebb, mint nevetségessé lenni, — de miután nagynénje figyelmeztette, hogy a dologról senki sem tud, s egyedül tőle függ, hogy az köztudomásra jöjjön, és hogy ez egy kis lecke lesz jövőre ok nélküli féltékenységéért, magához jött, s a mint ismét találkozott Bélával, mosolyogva nyújtotta neki kezét.

Csak azzal nem volt tisztában, hogy ha Béla csakugyan az a kinek a grófné állítja, hogy udvarolhatott oly tűzzel az ö nejének ? mire valók voltak a "leikéből szeret" "imádottszerün csiigg," s. a. t. kifejezések.

Béla felvilágosította, hogy az ö imádott hazáját Magyarországot, és a magyar Wasingtont, Kossuthot illetik azok, s hogy mily jól esett a részvét, melyet Szanizla szemeiből olvasott.

A bős lengyel nemzet szabadságért lelkesülő fia, kétkönyet törült ki szemeiből, s örök barátságot fogadott Bélának.

Ismét összegyűlt a társaság.
Czernevicz- nének különösen feltűnt, hogy férje, a ki eddig nem tűrte, ha nejének valaki udvarolt; kiválóan Bélával társalog.
Nem is késett vele ezen észrevételt közölni.
Férje önelégülten súgta fülébe: kiábrándultam.

Jól esett ez — bár talány volt előtte — a tiszta erkölcsű, nemes jellemű nőnek, a ki eddig sem tudta megfogni, miért lehet férje féltékeny, holott ő csak kötelességének s irántai osztatlan szerelmének él, és nincs férfi, a ki hajlamának legkisebb jelével is dicsekedhetne.

Cz. . . . szeretetét és barátságát nemcsak az által nyerte meg Béla, mert nejére nézve nem találta veszélyesnek, és féltékenységéből némileg kigyógyitotta, hanem különben azért, mert mindketten egy eszméért, hazájuk czabadságáért lelkesültek.
Es ha egy férfi, a ki hazája szabadságáért magát feláldozza, tiszteletet és becs ülést érdemel; mennyivel inkább megérdemli azt hasonló minőségben egy nő.

Béla, vagyis inkább Camilla, — mert csak kivétel képen, L. . . . grófné kérésére vette fel a férfi ruhát, megígérvén Szebenben a tábornoknak, hogy azt viselni nem fogja, gyakran meglátogatta Czerneviczéket Lembergben, s neki viszont gyakori vendége volt a bájos Szanizla, s ha ilyenkor első találkozá-sukról beszélgettek, — csintalan mosolylyal mondta Camillának: "de jó, hogy szerelmes nem lettem beléd."

Augnstus -ka, Lorinszkiné születésnapja volt, nagy társaság jött össze, . . . megjelent Camilla is.

Mikor ö megérkezett, a vendégek nagy része már együtt volt.

A mint a terembe nyitott, megdöbbenve állott meg a küszöbön.

A máskor vigkedélyü lengyelek szomorúan, lecsüggesztett fővel ültek, vagy álltak egymás mellett.

A nők gyászban voltak, s a férfiak fekete kokárdát tűztek felső öltönyükre.

A házinő kezét nyújtván Camillának, bemutatván neki egy előtte ismeretlen, alig busz éves szőke fiatal embert, mint Szanizla fivérét, a ki tegnap éjjel érkezett Magyarországból.

Vladimír öcsém, — mondá a grófnő szomorúan, — fel fogja kegyedet világosítani az itt látottak felől.

A Vladimirnek szólított fiatal ember el-beszélte aztán mindazt, mi azon időtől történt, mikor Camilla Erdélyből atyjához escortiroztatott.
A vezéreknek egymásközti versengéseit, Perczelnek azon botor önhittségét, mintha a hazát csak ö menthetné meg, s e miatti dacolását Görgeivel, Kossuthtal s a kormánynyal, — a kormánynak s Görgeinek kölcsönös féltékenykedését, s bizalmatlanságát egymás iránt, a dunai hadsered demoralizálását, — a muszkával alattomban folytatott alkudozást,.. egész a világosi capitulatioig.

Camilla az egész előadás alatt egy szót sem szólt, merően nézett maga elé, majd vadul tekintett az elbeszélőre, fájdalom és boszuvágy felváltva dúlt keblében, s egy köny nem jött szemébe, hogy keservét enyhítette volna.
Uh! miért nem volt ö ott Világosnál, hogy szemébe nézett volna annak, a ki hazáját s a nemzet becsületét oly gáládul elárulta.

Ebéd után, — ha ugyan ebédnek lehet mondani, hol az ember alig Ízleli az étkeket, s csak azért iszik, hogy bánatát borba fojtsa, — úgy miként jött, keserűséggel telve, s kétségbeesve egy jobb jövö felett, távozott a társaság.

Szomorú napokat élt ezután Camilla.

Egymást érték a rémhírek a véreb Haynau vadállati kegyetlenségeiről, elkövetkezett a Coobb és Caraffa-féle gazdálkodás, nagyobb kiadásban amannál.

Annyival szomoritóbbak voltak e hírek, mivel épen atyja kartársaitól kellett hallani, kik közül többen, — tisztelet a kivételeknek, — dicsekedve s kárörömmel beszélték el, a vérlázitó istentelenségeket.

Ritkán jelent meg ezután derék ismerő-seinél, hiszen elmúltak a jó napok, a mikor eltelve a jövő felöli jó reménynyel. a két testvér nemzet jólléite, felvirágzása tette a beszéd tárgyát.

Mit beszélgetnek olyan emberek együtt, a kik szabadságról álmodtak, s börtönben ébrednek fel.

Nagyon boszantotta Camillát, hogy atyja cimborái, kik, mig Magyarországon folyt az önvédelmi harc, vagy hallgattak róla, vagy megjegyzéseikben avatosak, s ö iránta még udvariasak is voltak, mióta sikerült az osztrák-orosz egyesült haderőnek, — támogatva a fő-vezér árulása által, — legyőzni a magyar sereget; sokkal fentebb hordják fejüket, s irányában kíméletlenek.

O ugyan soha sem maradt adós, nem örö-mest társalgott velük, de ha nem kerülhette ki, megjegyzései epések és sértők voltak.

Mit bánta ő, bár mi történik is vele ezután ?
M i n e k kíméljen olyan embereket, a kik egy jogos küzdelmében leigázott nemzet fájdalmából könynyel gúnyt űznek, s durvakezeikkel saját szive égő sebeit tépik fel.

El is maradtak azok azután egyenkint, nem háborgatták Camillát többé, — élhetett a múlt emlékeinek, — kesereghetett hazája szomorú sorsa és letűnt dicsősége felett, tanuk nélkül, ez némileg enyhítette fájdalmát.

Egy napon parancsot kapott Viletti a ménes-intézet igazgató tisztjétől, hogy adja be lemondását, s kérje magát nyugalomba tétetni.

MenykŐcsapás volt ez a családos aggra nézve.

Még abban az időben, a nyugdíj mennyi-ségét nem a szolgálati idő szabályozta, — két-száz forintot kapott évenkint, az ötven évi szolgálat terhe alatt munka s kereset-képtelenné lett al- vagy főhadnagy, épen úgy, mint a ki tiz, tizenöt évig szolgált, s élelmét más utón is megkereshette.

Becsületes ember lévén, szolgálatát nem tekintette kapitálisnak, melyet némelyek olyjól tudnak kamatoztatni, — hogy éljen most meg két leányával kétszáz forintból.

Mindezt hamarjában végig futván gon-dolatában, kérte a parancsnokot, venné vissza rendeletét, d még elég erős és egészséges arra, hogy tovább is szolgáljon.

Ez megmaradt a kimondott parancsnál, hozzá tévén, hogy ha három nap alatt be nem adja folyamodását, hivatalából superarbitriroztatni fog.

Azok kedvéért, a kik e katonai műszót talán nem ismerik, elmondom, mi volt az a superarbitrirozás.

Kétféle esetben szokták gyakorolni, vagy kedvezésből az illető kérésére, hogy a katonai szolgálat alól mentessék fel, vagy hivatalból, hogy ha különben kedve volna is szolgálni, akaratja ellen kilépésre kényszerittessék.

Állott pedig abból, hogy az illető egy orvosi bizottmány elé állíttatott, a hol aztán tudtára adták, — ha még nem tudta, — hogy mi a defectusa, — testi hibája, — a mely miatt felmentetik, vagy akaratja ellen is elbocsáttatik a szolgálatból.

Jól tudta Viletti, hogy ha egyszer akaratja ellen superarbitrirozzák, beszélhet ö a mit tetszik, akár falra hányja a borsót.
Vagy szemére, — a melylyel busz lépésről meglátja a gombostűt, — rá diktálják a farkas hályogot, vagy lába, mely évi szolgálata alatt egyenes és szabályos volt, lesz lúd vagy kacsa láb.
—

Megadta tehát magát sorsának; s folya-modott nyugdíjaztatásáért.

És mindennek azért kellett igy történni, mert volt egy rajongó ? leánya, a ki szeretni merte hazáját, mikor rzt leigázni, fiait üldözni, szellemileg és anyagilag tönkre tenni, a hűtlen tanácsosok által loyalitásnak tartatott.
Mert az a leány annyira ment hazaszeretetében, hogy nem volt kedve egy némely neveletlen emberek bárgyú élceit s otromba kifakadásait hallgatni, — hanem a helyett, elég vakmerő volt rendreutasitani az ilyeneket, a mit azok sértésnek vettek, s be vádolták az apát leánya miatt .

  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
  • 6
  • 7
  • 8
  • 9
  • 10
Elte

Digitális Bölcsészet Tanszék Eötvös Loránd Tudományegyetem 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8. (Főépület) II. emelet, 201, 205-206, 210-es szoba

Hasznos Linkek

  • Verskorpusz
  • Cikk-kereső
  • Regénykorpusz
  • Drámakorpusz
  • Digitális bölcsészeti szótár
  • ELTEDATA
  • Digitális Örökség Nemzeti Labor

Friss hírek

Cimkék

  • Email: dh.elte.hu@gmail.com
  • Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8

Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE