Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Kóbor Tamás
Muzsika és parfüm
Keletkezés ideje
1893
Fejezet
15
Bekezdés
908
Mondat
2668
Szó
22976
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
VI. INTERMEZZO.
Zúgó fejjel ébredt föl másnap.
Nem volt képes fölkelni.
Az átélt éjszakát nappal ébren átálmodta.
Egész napon át feküdt az ágyában és várta, hogy rendbe térül a lelkülete.
De nem térült rendbe.
Csak az izgatottság helyébe valami fájó apáthia lépett, egy végtelenül sivár, reménytelen hangulat.
Érezte, hogy kell valamit tennie , de nem tudta, mit.
Végre nagy nehezen fölkelt.
Este volt már.
Meggyújtotta a lámpát és főzött magának teát.
- Ha már zeneszerző voltam, hadd legyek író is, - gondolta, aztán leült és írt.
A SÉTATÉREN.
Ragyogó nyári délelőtt.
A sugarak vidáman tánczolnak a zöld leveleken.
Ahány levél , annyi millió sugár, ahány sugár, annyiféle zöld.
Egy elegáns fiatal ember ül az egyik padon és élvezettel czigarettázik.
Midőn utolsót szippant, eldobja a csutakot , előveszi revolverjét és egykedvűen főbe lövi magát.
A durranásra összecsődül a tömeg.
A tömeg egyáltalán arra való, hogy egy durranásra összecsődüljön.
Akadt köztük egy rendőr is és még valaki, a kit a rendőr ismer.
A rendőr arra való, hogy egy elegáns öngyilkos úrnak fölszedje elgurult czilinderjét és rátegye véres, agyvelős arczára.
Ehhez a mi rendőrünk kitünően értett.
Azután jött egy rendőrorvos és egy rendőrtisztviselő.
A rendőrorvos arra való, hogy a beállott halált konstatálja és a rendőrtisztviselő, hogy jegyzőkönyvet vegyen föl.
No meg arra, hogy a személyazonosságot konstatálja.
Ha a halál és a személyazonosság konstatálva van, akkor a föld tovább forog és az orvosnövendékek a klinikán folytathatják anatómiai tanulmányaikat.
A rendőrtisztviselő kikutatja az öngyilkos zsebeit és diadalmasan ránt elő egy levelet.
De elolvasván a czimet, szétnéz a tömeg között.
- Nincs itt reporter?
- Van! - kiált az az úr, a kit a rendőr is ismer és átvette a levelet.
Bevonult a közeli kávéházba és ott egy pohár konyak mellett olvasta a következőket:
Kedves reporter úr!
Jól tudva, hogy a hol valakinek a csekélysége megszűnik létezni , ott ön is jelen van, nem tettem postára a levelemet.
Ezzel a levéllel megteszem önt általános és kizárólagos örökösömmé.
Önnek hagyom a boritékot, (ha vigyázva bontja fel és kiforditja, még használhatja ), a benne levő papirost és a rajta levő betűket .
Mind, mind az öné.
Aztán a jobboldali mellényzsebemben talál egy finom czigarettát , oly finomat, a minőt még soha sem szítt.
Arra gyújtson rá, ha a levelemet olvassa .
Tudja, szeretnék egészen bizonyos lenni benne, hogy valami élvezetest csak talált a hagyatékomban.
Ha ugyan be nem mocskolta a vérem.
Tudniillik a czigarettát.
Ebben az esetben bocsánatot kérek, nem szándékosan tettem.
Önnek kedves reporter úr, bámulatosan finom, fürkésző esze bizonyára már kitalálta , hogy ennek az én öngyilkosságomnak is csak ugy megvan a maga oka, mint minden másnak .
Minden öngyilkosságnak van oka, de egy-egy ok elegendő sok, sok öngyilkosságnak .
Kényelem szempontjából ön bizonyára nyomatott magának már öt-hat blankétát, melyeken csak a helyet, időt és a nevet kell kitölteni, hogy a riport kész legyen.
Hogy honnan ismerem ezt a blankéta-rendszert?
- Buzgó ujságolvasó voltam.
Lássa, kedves reporter úr, azért tettem meg épen önt örökösömmé, hogy az én esetemnél ne használjon blankétát.
Én ambicziozus öngyilkos vagyok és akarom, hogy teremtő géniusza egy új fogalmazásban legyen kénytelen remekelni.
S hogy ezt a munkáját megnehezítsem, elmondom önnek töviről-hegyire gyászos tettemnek okát.
Ah, kedves reporter úr, ugy -e bár ön még nem volt sohasem öngyilkos?
Ön hasznos tagja akar lenni a társadalomnak, a ki megfizeti az adóját, a fej- és a kutyaadóját egyaránt.
Ön nem akarja hazáját - szerénység nélkül legyen mondva - becses személyében egy adófizetőtől megfosztani és azért él tovább.
Ugy -e csak azért?
- Én , lássa, sohasem fizettem adót, egy ideig fizettek értem mások, ugy, mint a kutyáért , de most már gazdátlan vagyok.
A haza eszerint kénytelen lesz pusztán az életemet és esetleges meg nem született utódaimat siratni.
Ah, kedves reporter úr, hogy is kezdjem?
Ön az én egész hosszú episztolámból egy betűt sem fog érteni és azért szeretnék egészen őszinte lenni.
Fogadni mernék, hogy ön nagy kópé és már az első sorok után valami ostoba kategóriába fog sorozni , spleent, vagy melancholiát fog emlegetni.
Ne tegye!
A világ nekem elég mulatságos : sok alkalmat nyújt az egyedüllétre.
És ha az ember egyedül van, akkor nézőközönség és a többi emberek mind komédiások, a kik ennek az egy embernek a mulattatására élnek .
Aztán a czigaretta.
Oh, uram a czigaretta!
Ez a finom kék illat, melyet az ember hosszú szőke szálakból produkál, a mint lassan, finom körökben, illatos csíkokban fölemelkedik a levegőbe és szétfoszlik, szétolvad minden elhamarkodás nélkül , nyugodtan, flegmatikusan!
Milyen gyönyörűség!
Ha az embernek lelke van, akkor az nem lehet más, mint lilaszínű czigarettafüst.
És érzem, hogy az embernek van lelke.
Olykor fölszáll a keblemben, világosan, kéken és érzem magamban kavarogni.
Olykor fölszáll a szemembe és könyeket szí belőle ...
Szeretném látni!
- Megízleltem az összes dohánynemeket, a füstjök után tudom őket megismerni és most szeretném látni azt a füstöt is, mely bennem az életet tartja.
Egy kis pukkanó gyujtómasinával rágyújtok magamra és elszívom magamat.
Gyönyörtől fátyolos szemekkel nézem az elszálló füstöt, mely fölszáll az ég felé, de szétfoszlik, mielőtt odaér.
Aztán megmarad a hamu.
Azt hiszem, szép, tiszta fehér hamu lesz.
Ezentúl nem fogok czigarettázni.
Azt hiszem, nem is lesz hozzá többé kedvem.
Nem fogok érezni.
Nem fogom magamat érezni.
Halott leszek és nem tudok róla.
És még azt mondják, hogy nincs paradicsom!
Ugy -e, kedves reporter úr, ön süket és vak?
Ne tagadja, tudom bizonyosan, hogy ön süket és vak.
Mert csak akkor hall valamit, ha valami hallatszik és akkor lát valamit, ha valami látszik.
Meg fog öregedni.
Meg fog házasodni és vasárnap kimegy a feleségével meg a gyerekeivel a városligetbe és rendel magának sört.
Meg fog öregedni.
Sohasem ittam sört.
Ez nagy szerencsétlenség.
Az ember okvetlenül öngyilkos lesz, ha nem iszik sört.
Ezt ön nem érti?
- Én sem.
De érzem, hogy ha sört ittam volna és sóskiflit ettem volna, akkor most nem lennék öngyilkos.
A sör olyan szolid ital , olyan nyárspolgári, szorgalmas, takarékos szaga van és olyan olcsó.
Azt mondják , hogy butít és rengeteg mennyiségben fogyasztják.
Sohasem ittam sört.
De a helyett jártam sokat az erdőben.
És jártam benne gyakran, akkor, a mikor a lombok árnyékára ráborult az alkony árnya.
Ekkor a virágok lelkei kiszállnak kelyheikből és összegyűlnek egy nagy tisztáson.
Ott keringenek szines fátylaikkal , lebegő, foszló illataikkal.
Olyan bódító az az illat!
Az ember a szívébe szivja és megfájdul tőle a szíve.
És ebbe az illat-keverékbe bevegyül a föld szaga, az a nehéz , üditő, termékenyítő szag és az ember azt is a szívébe szívja és a virágok illata gyökeret ver a föld szagában és állandóan benne virul.
Ne menjen soha este az erdőbe!
És aztán a félhomályú lombokon átzizzen a szellő, halkan, egészen halkan és megremegnek tőle a lombok és minden levél sír.
És én járok a keskeny ösvényen előre és mindig csak egy árnyékot látok magam előtt.
Egy nagy emberformájú bokor árnyékát .
És gondolom magamban; egészen addig a bokorig elmegyek, aztán fordulok vissza.
És megyek, megyek és a szellő átzizzen a falombokon és az a bokor csak ott marad a távolban, egészen a távolban.
És hallom az erdőzúgásból: jer, jer!
És én csak megyek , csak megyek, roskadó inakkal előre és nem érek közelébb.
Az az árny mindig csak előttem van, húsz lépésnyire és én mentem már - ugy rémlik - vagy húsz kilométert és nem tudtam megtenni azt a húsz lépést.
És folyton hallom: jer, jer!
És néha látok egy világos árnyékot, egycsábitó, szép árnyékot, mely integet nekem keresztül az ösvényen és érzem, mint illatoznak szivemben a virágok lelkei és akkor összeroskadok és nem tudok tovább.
És hallom az erdőt zenélni, az ő milliónyi hangszerein az ő egyetlen csodálatos melodiáját és akkor gondolom, ha nem volnék olyan fáradt, mehetnék tovább .
És körülleng a hűvös szellő és azt súgja, ha nem volna testem, akkor nem volnék olyan fáradt.
És az erdő már egészen fekete és a szentjánosbogarak kigyuladnak és a tücskök czirpelnek.
És én fekszem tehetetlenül, és érzem, ha nem volna testem, akkor nem volnék olyan fáradt...
Reporter úr, az Isten áldja meg!
Megmondtam önnek mindent.
Kár volt!
Mert mégis csak előveszi majd azt az ötödik számú blankétát és ráírja a nevemet.
Ezen a blankétán az áll, hogy «pillanatnyi elmezavar.»
És ön még mindig állítja, hogy nem vak és nem süket?
Ön képmutató!
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE