Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Babits Mihály
Kártyavár
Keletkezés ideje
1923
Fejezet
31
Bekezdés
2034
Mondat
7199
Szó
76526
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
magas
6. §. MELYBEN ÚJVÁROST A TURTELTAUB UTCA FELÉ ÉPÍTJÜK KI, ÉS: A TANÍTÓ EMLÉKEIBŐL
Mozi.
Ó, micsoda rettenetes mozi, éles kiáltó, takaratlan fény, véres plakátok rémképei!
Húsz meg húsz vörös-fehér műsor kockásan kiragasztva tarkán, és gyerekek nyomják az ember kezébe.
Mily tömeg az utcasarkon, mily rikító olcsóság!
Az ember önkénytelen a zsebébe tapint.
Mit lesnek ezek itt ?...
Megálljunk!...
Hogyan?
Ah, ez a Kovács mily rettenetes ember!
Egy pillanatig nem szűnik beszélni.
Ha nem beszéli tele a fejét, talán nem ment volna bele... a bútoráthúzásba...
A kárpitos is... azzal a fecsegéssel ...
Hogy ez lesz az utolsó munkája...
Hogy a temetőben is meg fogja csinálni ...
És ami a legrosszabb, előleget adott, túl nagy előleget... hogy a szövetet beszerezhesse... addig is, amíg a bútorok megérkeznek...
Mit szól majd Janka hozzá ?...
Ilyen emberek!
Jaj!
Csak ennek az ívlámpának az üvegje ne törött volna el!
Hopp!
Villamos!
Elvakul itt az ember...
- Bécsi eredmény!
- Á, a járásbíró úr, van szerencsém!
Legalább bemutatom mindjárt a hivatalfőnökének... még nem ismeritek egymást?... az új járásbíró...
A járásbíró úgy megrezzent, mint a szökött fogoly, aki börtönőrével találja magát szemben.
A polgármester volt, Borcsai táblabíróval, a járásbíróság vezetőjével...
Valóban, Partos ismét nem futhatott vissza Pestre... a hivatalfőnökével csak illett néhány szót váltania... és mentegetőznie ... hogy ma mindjárt nem jelentkezett...
Olyan volt már ez, mint a lidércnyomás!
És a táblabíró rögtön hítta , vacsorázzanak együtt a Vigadóban - az újvárosi Vigadóban - és menjenek el a hangversenyre.
- A bíró úr már úgyis ígérte - szólt a polgármester.
Ha futhatna! futhatna! ha mondaná, hogy beteg, hogy eszébe jutott egy pesti randevú... lehetne... de... olyan ez már, mint a lidércnyomás!
Az újvárosi Vigadó - megint, megint egy bábeli épület, még alig befejezve , még a kövezet hiányzik előle - ijesztve tárta elükbe ötszögletes, óriás üvegeit; kávéház, vendéglő, minden vadonúj, ragyogva csiszolt csillárokkal...
De körül micsoda por!
A tanító azonban, Kovács Endre, szökött, és sorsára bízta a szegényjárásbírót.
Ez a társaság nagyon is előkelő volt neki: feszélyezve érezte magát hangosságában, és ezt az egyet igazán nem szerette.
Már alig vágyott egy másik társaságba, kisebb fény közé, ahol kedvére ihatik , lármázhat, és szidhatja a polgármestert.
Egy mélyebb és sötétebb rétegből való hal volt ő ebben a tengerben, s alig várta már, hogy lebukhasson ismét a mélyebb és sötétebb rétegekbe.
Elhaladt még egyszer a mozi előtt: az éles , plebejus kék fény még megvillant egyszer plebejus alakján: aztán befordult egy homályos utcába, nem messze attól, ahol a kárpitos lakott.
A villanylámpák monoton távolságban vetették árnyát hátra, majd előre, előre , majd hátra a sárga házak ismert hajlásain: egy alacsony, csipkés ablak mögül rákopogtattak az üvegen, a fűszerüzlet csengő, lépcsős ajtajában majdnem nekiment egy kisleánynak, aki óriási spirituszospalackot tartott a kezében.
A tanító mosolygott magában, elgondolta, miket magyarázhatna itt a bírónak, ha vele jönne.
Valaha ez volt a Goldman utca, de a város fejlődött, az utca elmaradt, sötét maradt: bizonyos hölgyek is megtelepedtek benne, s egy szép nap a tanács méltatlannak ítélte Újváros község szervezőjének tisztes nevéhez.
Ekkor lett Turteltaub utca, a hely első telepese, Turteltaub, sváb szőlősgazda után: a zsidó klikk malíciájából bizonnyal ez is, mert az antiszemiták Turteltaubot szerették a város alapítójának tekinteni.
Aki váratlanul régi iskolatárssal találkozik, egyszerre új színben, szinte kívülről pillantja meg a saját életét, egész környezetét, melyet a megszokástól már-már alig látott.
A tanító megérezte, hogy elsüllyedt városrészben jár, hogy ezt az egész réteget, melyben él, más, fényesebb rétegek, föléje rakódva, régen mélyre nyomták.
Az esti harang szólt - a hangosabb utcákban nem lehetett hallani -, és itt olyan volt, mintha tenger fenekén elsüllyedt harang szólna.
Egy mészvedlő, piszkos, alacsony házban volt a Vnuk-féle kocsma.
Sör- és pörköltszag áradt az ajtóból, fölváltva kellemesen a "büdesgyár " enyvszagát, mely különben a Turteltaub utcát elöntötte.
A szűk söntésben munkások tolongtak a bádog merítőasztal előtt, melynek horpadékaiban tavakat csinált az elfolyott híg sör.
Többen egy kerek asztal körül ültek, németül beszéltek, de közben magyarul énekeltek egy orfeumkuplét.
- Osztrák munkások - formulázta magában Kovács, akinek éltető hiúságaihoz tartozott, hogy minden ilyesmit tud.
De most ez a fölényérzet sem hangolta jobban, s miközben bement, egyre arra gondolt, hogy visszafordul: csak akarata késedelmezett a megszokás elleni parancsot kiadni.
Azelőtt büszkeséggel töltötte el, hogy beavatott és bejáratos a belső ivóba, melynek létét a lármás söntés mögött idegen nem is sejti: de most ez is elsüllyedt emberek elsüllyedt tanyájának tetszett.
- Elkeseredett tanítók és tönkrement iparosok - gondolta világosan, benyitva a füstös szobába, hol hangos beszéd folyt a borfoltos abroszok fölött.
Pedig ezúttal dúsgazdag vendég is ült az asztalnál: Gruber, az öreg pék, aki , mióta veje lett egy híres festő, csak ritkán ereszkedett le közibük , panaszkodni olykor, ha a vő könnyelmű költekezései vagy valami új adó elkeserítették közismert smucigságát.
- Köztisztasági járulék; ki hallott már ilyet? - zsörtölődött.
- Kérem, a vármegye maga is aggályosnak tartja.
Kérem, a mai közgyűlésen felolvasta Balázsy a törvényhatósági bizottság leiratát: az, kérem, csak a szemétkihordási költség megállapítását mondja ki jogosnak.
- Mégis megszavazták, ugye? - kérdé keserű fölénnyel Kovács.
- Kérem, a polgármester polemizál, azt mondja, a járulék nem adó; hát mi az isten csodája, kérdem, ha nem adó? mindegy, neki nem adó - fölteszi a kérdést, végignéz; nem mer senki ellentmondani.
- Az a baj, kérem, hogy az iparosság hagyja magát az orránál vezettetni , kérem - szólt bele Ampenszán -, ha szabad így kifejeznem véleményemet , kérem.
Mert nagy erő van, kérem, az iparosságban...
Csak tetszik tudni, maga sem tudja erejét...
Kovács szinte megdöbbenve ismert rá, hogy ezek a Madár János szavai: hányszor mondta el ugyane szavakat, ugyanennél az asztalnál az ifjú Madár János, aki akkor még maga is idejárt közibük.
A tanító önkénytelen valami dühös bámulattal és tisztelettel gondolt erre az emberre.
Ó!
Ez valóban fölismerte az iparosságban rejlő erőt: és arra használta, hogy önmagát emelje föl vele : és lábbal tapodja őket, mint a lépcsőt.
Ó!
Ha a kőnek lelke volna: mily szemrehányólag nézne a lépcső köve a fölhágó láb után!
Kovács agyában hirtelen felhajtott bor kezdett működni, és zavaros érzelmek kergették benne egymást.
- Eljön -e Nagy-Tatár? - kérdezte.
Nagy-Tatár, az újságíró, biztos ott volt reggel a megyegyűlésen: tudni fogja, hogyan szavazott a polgármester.
Ezek az újságírók mindenütt ott vannak.
- Eljön -e Nagy-Tatár?
- Hogyne jönne .
Hiszen mind azt várták.
Feszülten várták, nyomott hangulat volt a szűk kocsmában.
Az asztalon az Újvárosi Napló vezérhelyen zord betűkkel hirdette : " Újvároson készül valami.
Vihart jósolunk !"
Vihart!
Kovács megpróbált beszélni, hencegni a vízművek megtekintésével, kommentálni a Kerbolt távolmaradását.
De elfojtódva hallgatott el megint.
Kísértetes kocsma ez!
A levegő sűrű volt, az alacsonyan függő gázlámpa nagy hőséget árasztott, és Kudora, a Kovács öreg kollégája, kicsattanó vérvörös arccal, szótalan ült helyén, mint ahogy még ült abban az időben, a spriccerpárt fénykorában , amikor még az ifjú Madár is idejárt.
Ő nem törődött a város dolgaival, őt nem érdekelte semmi - csak ivott, ivott rendületlenül.
- Tessék már hazajönni, kihűl a vacsora - mondta egy kislány, aki félénken sompolygott be az ajtón.
- Mindjárt jövök - dörmögte Kudora némi bűntudattal, de azért ivott tovább , Kovács szédelegve nézett körül a füstben és zajban.
Hazamenjen?
Csak megvárja Nagy-Tatárt!
Mit csinál rosszkedvével az öt gyerek és savanyú asszony közt?
És kellemetlen érzéssel gondolt rá: szegény, az hogy fél tőle , dehogy merne utánaküldeni!
A söntésajtó felé nézett, az üvegkalitkára , ahonnan Mariska hajdan, a szép Mariska - Vnuk Mariska - dirigálta a csaposfiút.
Hol vannak már azok az idők!
Azóta Mariska is férjhez ment, egy városházi iktatóhoz, reménytelen hagyva a fiatal Ampenszán tanítót, az Ampenszán kárpitos fiát: az öreg Vnuk pedig mindig a vendégek közt kártyázik valahol - az üvegkalitka árván maradt.
Kovács melankolikusan nézett arrafelé, s egy nagy bausztos alakot látott belépdelni, dupla orral, nagy borjúszemekkel a pápaszem alatt, s furcsán tapogva jó vaskos botjával.
Ez nem változott, ez jön pontosan, nyolc után , egyenesen pesti kávéházaiból.
- Alig billent ide.
Azt hiszi tán, mi is tanárai vagyunk - dörmögött Kovács .
Ah, bah, újvárosi kultúra!
Ez a vastag úr, híres pofozó különben, Kárász Gábor, az újvárosi magángimnázium tulajdonosa, ni, hogy lenézi a szegény tanítókat s e "politikus csizmadiákat ", az egész spriccerpártot: s mily méltósággal ül a másik asztalhoz, a sörpárthoz, hol már tanárai alázattal várják.
E komoly urak, társadalmi s kulturális fölényük tudatában, megvetik a kicsinyes, helyi politikát.
- Csak porcelán tálcácskán, barátom, csakis porcelánon! - telepszik le Kárász.
- Mariska sohse hozta másképp: már tudta, hogy másképp meg nem iszom.
- Pedig gusztusosabb a szőrpamacsról, igazgató úr - feleselt egy fiatal tanár ( ki rühellt kissé e hírhedt intézetben tanítani, hol szabott áruk volt a bizonyítványoknak, s lelkiismeretét avval könnyítette, hogy iparkodott mindig kellemetlent mondani a tulajdonosnak. Az igazgató urat gúnyosan hangsúlyozta, mert Kárász nem volt voltaképp igazgató, nem lévén meg a képesítése: tartott minimális bérért egy stróman igazgatót, az öreg Pacókát, ki álmosan itta mellette a sört, s mindent csinált, csak nem igazgatott ).
- Szőrpamacs? pfuj, fiatalember! hiszen azon rajt poshad a hab!
Akkor már inkább pléhtányérról iszom.
- No, pléhtányérról meg sem innám - szól Hábertó rajztanár.
- Micsoda anyag az a pléh?
Az nem anyag!
- Legjobb egyenesen az asztalra tenni - mondta csöndesen az öreg Pacóka!
Hányszor hallotta Kovács ugyanezt a vitát!
Újvárosi kultúra!
Hányszor élceltek rajta az ifjú Madárral!
Az ifjú Madár, akkor kishivatalnok a Belügyminisztériumban - Pestről érkezve ide naponta, előkelőbb és jobban öltözve, mint a többiek - gyakran átült a tanárok asztalához, s kész élcekkel jött vissza.
- Hányszor elmondták a régi anekdotát: "Apropó, a lovamnak nem állítanának ki az urak egy bizonyítványt ?"
" Pardon, mi csak szamaraknak szoktunk."
- Kovács is akkor még fiatal, ambiciózus, kiszemelt igazgató - három oklevele is volt: a méhészetit is megszerezte - egészen másképp fogta fel a dolgokat, mint manap.
- Itt minden panama!
- Kultúra ?
Eszébe jutott kiszemelt igazgatóságának története, és mérhetetlen keserűség töltötte meg szívét.
Ah, Madár János fönn ül a városházán, és milliókat rak zsebre!
Ez a sörös svindler meg itt...
Ampenszán egy rund spriccert fizetett új állásának örömére.
Holnap már kiköltözik a temetőbe.
Jó csöndes hely az.
Nagyon szép lakása lesz.
- A polgármester szerezte neki, de ő nem hagyja magát megvesztegetni.
- Hisz nem smucig a Madár; könnyű neki... a város pénzéből!
- No, azt nem lehet tagadni - szólt Christián bádogos -, hogy nagy érdemei vannak a város körül.
Újváros végre is mindent neki köszön: a vízvezetéket , a villanyvilágítást, a vágóhidat...
- Érdemei? - kiáltott Kovács.
- Panama.
Mind panama!
Itt minden panama!
A Kudora kislánya megint besompolygott nesztelen az ajtó felől.
- Tessék hazajönni, azt izeni a mama, hogy nagyon beteg.
- Mindjárt jövök - szólt Kudora vörösen.
- Mondtam már, hogy mindjárt jövök .
Ez mégis disznóság.
Nem elég, hogy mondtam már, hogy mindjárt jövök?
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE