ELTE regénykorpusz

Ezúttal azonban nem sokáig tartott az örömünk.

Egy olyan esemény zavarta meg, melynek bekövetkezésétől állandóan félni lehetett, de amelynek elkövetkezését, beteljesülését még sem akarták elhinni még a legsötétebben gondolkozók sem.

Hogy egy szövetséges a háború kellő közepén, különböző hazug és csinált ürügyek alatt, – így mondta asszonykám a gazdámnak – átpártoljon az ellenséghez, mert úgy vélte – szerencsére igen hamisan – hogy a győzelem arrafelé hajlik, azt már megértük a hitszegő, alávaló Itáliával.

De hogy egy ország, amely nemcsak hogy szövetségesünk, de amelyet minden lehető jóval elhalmoztunk a háború két esztendeje alatt, szállítottunk neki mindent, amit csak akart, megfosztottuk magunkat talán a szükségestől, hogy neki fölöslege legyen , fürdött aranyban, jólétben, – hogy ez az ország, amely a háborút annak minden borzalmával, poklával együtt páholyból nézte két esztendőn át, hogy ennek az országnak népe fog bennünket orozva, alattomosan megtámadni – nohát ezt igazán nehéz volt elképzelni.

Mert nekik a háború rettenetes csapása eddig – az anyagi meggazdagodás és jólét kútforrása volt.

Az ő semlegességüket súlyos arannyal vásárolta meg és tartotta fönn mindkét ellenséges csoport, a mienk és az entente.

Nem volt elképzelhető józan ésszel – így beszélte asszonykám, – hogy ők ezt a számukra fényes szituácziót nem fogják mindvégig saját előnyükre és hasznukra kiaknázni.

Nem volt elképzelhető, – így folytatta asszonykám, – hogy egy király, az ország feje, első embere, kinek személye szent és sérthetetlen – hazudjék, mint egy házaló ügynök.

Szavát adta még azon a napon is, hogy semleges marad az országa, amikor már megindult volt a serege, hogy hátba támadja orozva, mint egy rabló, vagy betörő, azt az országot, melynek szövetségese volt, mely neki soha nem ártott, hanem ellenkezőleg, csakis hasznára volt.

– Hát bizony ez megint olyan dolog, amit még asszonykám sem ért meg, hogyan értsem meg hát én?

De következtek számomra még érthetetlenebb dolgok asszonykám beszédében.

Akkor ugyanis, amikor a román királynéról kezdett beszélni.

Ő róla, aki állítólag nagyrészt oka volt mindennek, a háborúnak, a szószegésnek.

Aki belevitte férjét, országának vezető embereit abba a szörnyűségbe, hogy egy népet, amelyet senkisem bánt, a vágóhídra, a poklok poklába vigyenek.

Ő róla, ki – mint asszonykám mondta, – már igen alaposan tudhatta, hogy mi egy háború a huszadik században, mert két esztendő rettentő, kétségbeejtő borzalmai eleget meséltek róla.

Még én is – kis állati agyammal – törtem a fejemet azon, hogy milyen asszony lehet az, aki erre az embertelen gondolkodásra és cselekedetre képes?

S mentől többet hallottam róla, annál jobban megzavarodtam, annál kevésbbé értettem meg a dolgot.

Asszonykám azt mesélte, hogy gyönyörü szép az alakja, az arcza egyaránt.

Már pedig a szépség olyan nagy adomány, olyan kitünő útravaló az életre , hogy azt talán csak jósággal lehet a Teremtőnek meghálálni s nem gonoszsággal.

Ennél nagyobb gonoszság pedig alig képzelhető, mint saját népét minden ok nélkül szerencsétlenségbe dönteni, háborúba kergetni, lemészároltatni, a vele barátságban levő, őt sohsem bántó, csak anyagi hasznát előmozdító országba alávaló, alattomos rabló módjára betörni, ott emberéletet, vagyont halomra pusztítani.

Csak azért, mert úgy vélte, úgy remélte, hogy mi most nagy bajban, a végösszeroppanás előtt vagyunk , tehát most föl lehet és föl kell használni az alkalmat a betörésre, rablásra , pusztításra, s ha minden jól megy: az ország elfoglalására.

Ha csak ennyit hallottam volna asszonykámtól a királynéról, akkor azt mondanám, hogy szép, de gonosz és szívtelen nő lehet.

De éppen ellenkezőleg!

Mindezek mellett és mindezek daczára azt is hallottam, hogy nagyon jószívű és éppenséggel nem gőgös .

Nemcsak a magasrangú idős katonatisztekkel társalog, hanem leereszkedik az egy csillagos hadnagyocskákhoz is, és ezekhez olyan jó, hogy semmit sem tud tőlük megtagadni, mindent megad nekik, amit csak kívánnak, amit csak egy asszony megadhat .

Mintha nem is lenne királyné, úgy félreteszi a gőgöt és büszkeséget.

S mentől több alkalma van ilyen bőkezűnek lenni, annál jobban esik ez neki.

Nohát kérem, hogy érthető ez?

Az egyik oldalon a nagyratörő, mindent letipró , vérengző nő, aki, hogy növelje a birodalmát, megöletné a saját népét, elpusztíttatná a szomszédot, másrészt pedig csupa jóság, aki még a kis hadnagyocskák vágyait is teljesíteni óhajtja, mielőtt azok még kimondani is mernék?

Ki fogja ezt föl ésszel ?

Én, mint kis kutya, semmiesetre sem.

De úgy látszik, az emberek sem, mert akkor nem szörnyűködnének a gonoszságán és nem nevetnének a jóságán.

Elég az hozzá, hogy egy napon asszonykám kisírt szemén láttam, hogy valami baj lehet .

S megtudtam, hogy a gaz szomszédnak sikerült hazudozásaival, becstelen szószegésével bennünket annyira félrevezetni, hogy beronthattak a mi szép országunkba alattomosan és megkezdhették hozzájuk méltó vad pusztításaikat, rablóhadjáratukat.

A német barátaink vigasztalták asszonykámat, hogy ne féljen, ki fogják azokat hamar kergetni a mi országunkból.

Igen ám, de mennyi pusztulás, mennyi borzalom marad majd utánuk!

Andor Mária

Bébike memoárjai : Egy kis kutya önéletrajza

Egy ország és egy királyné

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Andor Mária

Bébike memoárjai : Egy kis kutya önéletrajza

Egy ország és egy királyné