Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Vértesi Arnold
Mézes hetek
Keletkezés ideje
1895
Fejezet
19
Bekezdés
1080
Mondat
2269
Szó
27927
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
VI.
Korán reggel megint jött értünk a tiszttartó.
Csak hamar, készüljünk.
A főtisztelendő ur oda lent vár.
A kapitány is itt van.
Mehetünk.
Még nagyon sok templom meg palota van, a mit nem láttunk.
Nem győzzük, ha nem sietünk.
Laczi boszankodva itta ki a kávéját, mialatt a tiszttartó lement a paphoz, hogy oda lent várnak meg.
- No én meguntam ezt a két öreget, - fordult hozzám; - mert az mégis sok, hogy az embernek egy percz szabad ideje se legyen egész nap, a mikor a feleségét megcsókolhassa vagy egy pár szót szólhasson vele.
Átkozott élet ez igy fiatal házasoknak.
Én tovább ki nem állom.
Az igazat megvallva, bizony nekem sem volt valami nagyon kellemes és sokkal szivesebben eltöltöttem volna az időt Laczival egyedül; de nem lehettünk hálátlanok , annyival tartoztunk nekik, hogy miattok egy kis kényelmetlenséget is elszenvedhetünk.
- Na köszönöm, ha az neked csak kis kényelmetlenség, - mormogott Laczi; - nekem nagyon is nagy.
De azért nem makranczoskodott tovább.
Szépen lementünk az öregekhez s elkezdtük ujra járni a templomokat meg a palotákat.
Meg nem foghattam, hogy minek az ennek a két öreg urnak, a kiknek a fejében már a tegnapi sok templom és palota is olyan khaosz volt, hogy ma már nem emlékeznek semmi egyébre, csak képek, szobrok, oltárok, siremlékek, márvány oszlopok és erkélyek rémitő zürzavarára.
Mekkora lesz ez a zürzavar holnap reggelig!
De ők csak mennek és nézik tovább és hallgatják a cicerone magyarázatát, a mit csak félig ért meg az öreg tiszttartó, a plébános ur pedig sehogy sem ért, mig le nem forditjuk neki valamikép.
Estére azután fáradtan haza térünk s következő nap ujra folytatjuk a paloták , templomok, műkincsek látogatását.
De szerencsére ez a harmadik már az utolsó nap .
Holnap tovább utazik a két öreg Róma felé.
Arról beszélnek ugyan, hogy együtt megyünk, de lesz eszünk, hogy valamikép szép módon kihuzzuk magunkat a társaságból.
Megszomoritani azonban nem akarjuk őket s abban a hitben hagyjuk, hogy együtt utazunk.
Elég idő lesz holnap megmondani; addig majd találunk valami ürügyet az itt maradásra.
Szegény öregek, hiszen szeretünk mi titeket, szeretünk, de Laczinak igaza van, hogy ez türhetetlen élet.
Hiába, el kell válni.
Ma Laczi is nagyon figyelmes volt irántok.
Olyan vezeklésféle ez mi tőlünk azért , hogy holnap meg akarjuk őket csalni.
De nem tehetünk máskép, igazán nem tehetünk.
A kapitánynyal egy kis kellemetlenség történt ma, de azt majd elmondom később.
Ez a nap nem jól kezdődött reá nézve már korán reggel.
A Márk téren találkoztunk azzal a mezitlábas csinos kis fiucskával, a kitől a tekenős békát vettük.
Minket nem ismert meg, de a kapitány régi ismerőse lehet, még pedig nem valami kedves ismerőse, mert a kis öklét mutogatta feléje:
- Maladetto tedesco!
Félig magába fojtva harapdálta el a szavakat, semmi egyebet nem tudtam belőle megérteni, csak annyit, hogy: »tiz soldi «.
A miből azt sejtem, hogy ennyi lehetett a taksája a kapitány közbenjárásának a tekenősbéka vásárlásnál.
Kollégái, a téren ácsorgó ciceronek gunyos pillantásokkal méregették végig a nagybajuszu németet.
Ugy látszik, huszonöt év nem volt elegendő, hogy teljesen meghonosodjék ez a Csehország hegyei közül ide szakadt vitéz.
Az olasz hazafiak ligája nem türte, hogy idegen bele kontárkodjék az ő mesterségükbe.
Nem azért épitették dicső őseik Velenczét, hogy most az ő utódaik helyett más mutogassa azt az idegeneknek.
És ha egy kis pénzt lehet keresni akár tekenősbékák eladásának a közvetitésével, akár egyébként, hát itt vannak ők a régi velenczeiek jogos utódai .
Mit lábatlankodnak itt a németek?
Maledetti tedeschi!
A kapitány kissé elszégyelte magát.
Attól félt, hogy észrevettünk valamit.
S ma nem ajánlgatott semmiféle boltot, hogy itt meg itt lehet venni ezt meg ezt nagyon jutányos áron.
Igen csöndes volt.
Elmondta a mondókáját a palotákról, ki épitette , mikor épitették, a képeket ki festette, de másba nem igen avatkozott.
Tikkasztó meleg nap volt ma.
A nap szinte perzselt.
Kerestük az árnyékot s csaknem mindenüvé gondolán mentünk.
Igazán kedves jószág ez a gondola.
S azok a vig , kedélyes gondolierik.
Akármennyit adtunk ugyan nekik, mindig kértek legalább még egy frankot, de olyan nyájasan, vidáman kérik, hogy az ember megadja nekik.
Aztán ki tudja, mennyi abból az osztalék a kapitánynak?
De a kapitánytól sem vehetni rossz néven.
Felesége, hat gyereke van otthonn, s olyan nagy a konkurrenczia és oly ritka a nagylelkü utazó.
Aztán valamivel csak kárpótolnia kell magát az altábornagyi rangért, melyről szerelme miatt lemondott.
A nagy meleg a két öreg urat ugy ellankasztotta, hogy délután szerettek volna egy kicsit szundikálni; de mikor megkérdezték, hogy van -e még sok templom Velenczében s a kapitánytól megtudták, hogy még száztiz van, a mit nem láttak, lemondtak minden szundikálásról.
Azt ugyan végre belátták, hogy mind megnézni nem lehet:
- De megnézünk, a mennyit birunk, igaz -e szent atyám?
A kapitány, a ki nem sokkal lehetett fiatalabb a tiszttartónál meg a plébános urnál , mert szintén ugy a hatvan év körül járhatott, meg sem érezte ezt a fáradságot.
- Szeretném látni, hogy milyen lesz maga hatvan éves korában, - ingerkedtem Laczival.
És igazán nem tudom, hogy milyen lesz, mikor már most is olyan komor képeket vág.
Ma megint.
Ma kalapommal van baja.
Mert megkerült az elveszett kalap s ma mindjárt föl is tettem.
Olyan kedves és olyan nagyszerüen illik nekem.
De Laczinak nem tetszik.
Azt mondja , nagyon kaczér és nagyon feltünő, mindenki utánam fog nézni az utczán.
- S az magának persze nem tetszik, ha engem valaki megnéz, - feleltem én negédesen.
- Hát miért nem vett csunyább feleséget, ha azt akarja, hogy senki se nézze meg?
Mormogott valamit olyanfélét, hogy nem lett volna nagy kár, ha elveszett volna a kalapom.
De én nem hagyom a kalapomat s a kalaphoz én mégis csak jobban értek mint Laczi.
Ez a kis összeszólalkozás csak olyan bárányfelhő volt ugyan, mely hamar eloszlik; de este felé megint jött egy bárányfelhő.
Nekem nagy kedvem kerekedett rá, hogy egyszer együnk már egy igazi olasz ebédet s megkértük a kapitányt, hogy vezessen valami igazi olasz vendéglőbe, a hol egyebet kapunk, nem mindig cotelette, rostbeef, beefsteak, akár Budapesten.
Elvitt hát bennünket a »Bella Veneziá « -ba.
Ott már igazi olasz vendéglőt találhattunk.
Az ebédlő társaságnak fele levetette a kabátját s ingujjban ült az asztalnál.
Laczi mindjárt az első szobából vissza akart fordulni, de én nem akartam .
Csak menjünk beljebb.
- Ugyan édesem, micsoda társaságban akar ebédelni? - szólt Laczi a homlokát ránczolva.
- No csak kezdje az arisztokratát játszani, - feleltem félig daczosan, félig nevetve , - épen magának illik.
Elhallgatott.
De láttam, hogy nagyon komoly, mondhatnám szomoru lett és akkor eszembe jutott, hogy akaratlan mennyire megsérthettem.
Bizonyosan azt hitte, hogy származására czélozok.
Pedig istenem, hogy gondoltam volna én arra?
És mit bántam én azt, hogy ki volt az apja.
Hát nem szerettem volna azt is, ha az utolsó szegény paraszt ember lett volna is?
Oda simultam hozzá, hogy kiengeszteljem:
- Laczi, édes Laczi!
Megszoritotta a kezemet s egykissé mosolygott is, mintha azt akarta volna mondani.
- Jó, nem bánom, nagylelkü leszek s megbocsátok.
De láttam, hogy még azután is neheztelt s ez elrontotta a kedvemet.
Meg az a gondolat is bántott, hogy mindig én kérek bocsánatot.
Hát mi lesz ebből?
Hiszen ha ez igy megy tovább, olyan elbizakodott zsarnok lesz ebből a Lacziból, s én belőlem olyan alázatos rabszolganő, hogy azt nem lehet kiállani.
Nem folyt már le ez az ebéd olyan vidáman, mint a hogy gondoltam, ámbár időközben kibékült Laczi az ingujjas vendégekkel, mikor megtudta, hogy azok nem mesterlegények, hanem hivatalnokok, a prefekturától és a törvényszéktől, sőt az egyik maga a törvényszék elnöke.
Az olasz ebéd nem nagyon izlett az én asztaltársaimnak.
Osztrigával kezdtük.
De sem a pap, sem a tiszttartó hozzá nem nyult, akárhogy kinálgattam, hogy kóstolják meg s láttam, hogy Laczi is csak azért gyür le egy párt, hogy azt ne gondoljam, mintha ő soha sem lett volna előkelő ebéden.
Nem merek neki szólni, hogy hagyja abba, ne erőtesse, mert félek, hogy megint megsértem, ámbár nagyon jól tudom, hogy nálok otthon a főispáni diszebédek malacztokánynyal és nem osztrigával kezdődnek.
A risotto s az olajba kirántott halak sem igen tetszettek, de megették, mert éhesek voltak s Laczi megevett fél tányér calamarit is.
Még dicsekedett is vele , henczegett:
- Kóstolja meg főtisztelendő ur.
- Nem kell nekem a ruzsnya tengeri bogara, - utasitotta el magától a pap.
Már föl akartunk kelni, mikor Laczi még egy palaczk bort hozatott.
- No no, nem lesz sok, Laczi? - sugtam neki.
Akkor megvallotta, hogy innia kell még valamit, mert ez az olasz ebéd olyan a gyomrában, mintha csupa kő volna.
Ráadásul megivott két findzsa fekete kávét, de még mindig olyan volt a gyomra, mintha tele rakták volna kővel.
- Igyék még valamit, öcsém uram, - tanácsolta a tiszttartó.
S Laczi megivott a kávéházban még egy pohárka cognakot.
- Most már mehetünk haza.
Utközben látom, hogy az én Laczim elsápad.
Aggódva fordulok hozzá:
- Rosszul vagy?
- Már elmult, - szólt és megtörüli verejtékes homlokát.
De én látom, hogy nem mult el s nagy ijedtség száll meg.
Istenem csak beteg ne legyen Laczi.
És szemrehányást teszek magamnak; én vagyok az oka, az a szerencsétlen olasz ebéd minek is jutott eszembe?
Laczi vigasztal.
Dehogy?
Ő maga az oka.
A calamári csakugyan nem neki való, az osztriga sem.
De ne aggódjam, már jobban van.
- Otthonn még megiszik öcsémuram egy pohárka baraczkpálinkát, - szólt a tiszttartó, - s aztán egészen jobban lesz.
A jó baraczkpálinka a legjobb orvosság a világon .
Igaz -e, szent atyám?
A pap is erősiti.
Ugy van, az a legjobb orvosság.
Ez alatt haza értünk.
A kapitányt kifizettük és elbocsátottuk, mert már holnap nem lesz reá szükség.
S ekkor történt a kapitánynyal az a kellemetlen eset, a mi különben gondolom az ő élettörténetében reá nézve nem lehetett sem uj, sem meglepő.
Észrevettük, hogy a szálloda körül egy borzas, meglehetősen elhanyagolt öltözetü s csinosnak semmikép sem nevezhető női személy ólálkodik, mintha valakire várna.
Mikor közelebb jöttünk, láttam, hogy a kapitány integet neki a szemével s ő visszainteget neki.
Eleinte azt gondoltam, tán a felesége lesz.
De az mégsem lehet, annak már sokkal öregebbnek kell lenni.
Mikor lent a hotel előcsarnokában a kapitánytól elváltunk, láttuk, hogy a boglyas , lompos nő besompolyog, a kapitánynak bizalmasan a karjába kapaszkodik s ugy akarnak együtt távozni.
De ugyan abban a perczben, isten tudja honnan micsoda rejtekből , előrohan egy czigányképü csunya vén furia s dühösen neki ront a fiatalabb nőnek s gyorsan pergő nyelvvel szidja és tépi a boglyas haját, a lompos ruháját.
A fiatalabb sem marad adós, annak is jár a nyelve, a keze mint a cséplő gép.
A szegény kapitány, a ki látta, hogy itt baj van s a mai légyottnak már vége, el akart illanni.
De akkor mind a két hölgy neki esik, a hitestárs is, meg a másik is .
Mert gondolom, az a csunya vén czigányasszonyféle nem lehet egyéb mint a hitestárs.
A két asszony aztán ugy elagyabugyálja a kapitányt, hogy tudom, nem lesz egyhamar kedve ujabb csapodárságra.
De ugy kell neki.
Ugy kellene minden férfinak, a ki megcsalja a feleségét.
Csak most látom, hogy milyen kegyetlen tudnék lenni.
Azelőtt megsajnáltam volna, most meg mióta férjhez mentem, azt mondom: csak páholják el jól, ugy kell neki.
A végét persze nem láttuk, mert a szálloda személyzete mind a hármukat kirakta az utczára.
A kapitánynak pedig megtiltották, hogy ide ne merjen többé jönni.
- Hát kapitány volt igazán? - kérdeztem én, mert most már ebben is kételkedtem.
Nem tudták bizonyosan megmondani.
Ugy hiszik, őrmester volt.
Ha kapitány lett volna , akkor legalább alezredesnek mondaná magát.
Az az egy bizonyos, hogy valami olyan dologért bocsátották el a hadseregtől, a miért nem szokás érdemrendet adni.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE