Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ambrus Zoltán
Midas király
Keletkezés ideje
1906
Fejezet
6
Bekezdés
4962
Mondat
11597
Szó
139858
Szerző neme
férfi
Terjedelem
hosszú
Kanonikusság
magas
Hatodik rész
1
Masa grófnő, aki egy idő óta ismét ráért leveleket írni, így kezdte az egyik levelét, melyet Szoláry Helén kisasszonyhoz intézett:
» Imádom az uramat, kedves kis öregem, s nagyon szerencsétlen vagyok.
Nem, nem, nem.
Ne hidd el.
Rágalmazom.
Olyan derék, olyan jó, olyan nemeslelkű ! «...
Mikor leírta, hogy szerencsétlen, már maga se hitte.
Pedig volt a dologban valami.
Bizonyára mindig volt közöttük egy csepp idegenség..
Csak egy parányi, de volt.
A szegény Masa önnönmagát okolta ezért.
A bolond tartózkodását, ostoba leányos előítéleteit.
És igyekezett közelebb húzódni az urához, ellesni a titkos óhajtásait , alkalmazkodni a szeszélyeihez.
Igyekezett olyanná válni, amilyennek az ura kívánhatta.
De minél inkább iparkodott a kedvében járni, minéljobban törte magát, hogy azt , amit a férje ideáljának képzelt, megközelítse, minél jobban igyekezett (ó , pedig: mily szemérmesen, mily végtelen gyöngédséggel tette ! ), hogy bejuthasson a férje legbensőbb bizalmasságába, amaz annál távolabb húzódott tőle, s annál nagyobbra nőtt ez az idegenség.
Mintha az ura napról napra új és új rossz tulajdonságokat fedezett volna fel benne, mintha örökös összehasonlításokat tett volna egy ideál között és közötte, amely összehasonlítások mind csak az ő hátrányára üthettek ki, mintha egy félelmetes vetélytárssal kellett volna megküzdenie, s mintha e küzdelemben napról napra erőtlenebbé, esetlenebbé lett volna.
Micsoda vetélytárs lehet az, akivel szemben neki nem marad, csak a szégyen , akihez ő, minél jobban összeszedi minden erejét, annál méltatlanabb?!
S van -e igazánilyen vetélytárs?!
Nem értette az urát.
Jó, gyöngéd, kifogástalan volt.
És mégis!...
Szívének volt egy kamarája, ahová ő még csak be sem pillanthatott soha.
Masa grófnő sokkal inkább asszony volt, semhogy ebbe bele tudott volna nyugodni.
Elhatározta, hogyha a férjének valami titka van, ez a titok csak egy nő lehet.
Az árulás ugyan nagyon korai, nagyon durva lett volna, s a férjétől távol volt minden, ami durva, nemtelen.
Nem tudott mit gondolni.
Hitt és nem hitt .
Mindegy; látni, tudni akart.
Majdnem minden lépését tudta, és sohase vett észre semmi gyanúsat.
Nagyon sokat voltak együtt; ilyenkor mindig gyöngéd, néha beszédes is volt.
De koronkint, mikor Masa nem figyelt rá, vagy úgy tett, mintha nem figyelne rá - a remegő, aggódó, féltékeny feleség egyszerre csak nem létezett rá nézve ; elfelejtkezett róla.
Ilyenkor Biró Jenő úr nem volt jelen.
Ha fel s alá sétált is a szobában, nem volt jelen.
Masa mindent elkövetett, hogy megtalálja az ura titkát; fürkészett, kutatott , nem tudott meg semmit.
Egy délután újult erővel ébredt fel a gyanúja.
Sétakocsizásról jöttek, a Stefánia útról.
Amint a körút tájára értek, Biró, hirtelen megállíttatta a kocsit, kiszállt, azt mondta, hogy valakivel beszélni akar, s kérte Masát, hogy menjen haza egyedül.
Rögtön követni fogja.
Azzal a körút felé iramodott, s Masa látta, hogy egy szegényesen öltözött fiatal leányt szólított meg, aki négy vagy öt kisgyerekkel éppen akkor fordult be a körútra.
Masa nem tudott hova lenni csodálkozásában.
Ő, aki Masán kívül nem tűrt meg maga körül társaságot, aki alig tudta elfojtani az ásításait Cannes-ban, Madame Buloznál vagy Madame Aubernon-nál, ahol a felsőbb tízezernek színe-java szokott találkozni, akinek az érdeklődését a legjobb könyv se tudta lekötni, akinek az arcáról lépten-nyomon le lehetett olvasni, hogy nem talál gyönyörűséget se a természetben, se a művészetben, s egyformán közömbös minden ember iránt, íme, egyszerre föléled, s nosza, vesd el magad, utána iramodik egy jelentéktelen arcú kisleánynak, aki a külsejéről ítélve legfeljebb nevelőnő lehet!
És hogy szaladt!
Mintha az üdvössége függött volna tőle, hogy utolérje a leányt.
Aztán, milyen tisztelettel üdvözölte!
A leány nem is csodálkozott rajta.
Pedig Biró Jenő úr a miniszterekkel nem szokott ilyen udvarias lenni.
Masa megállítatta a kocsiját, s elnézte, hogy kocog az ura a gyerekcsapat között.
Mi köze lehet hozzájok?!
Nincs az az asszony a világon, különösen ha az illető a Masa világából való , aki az első pillantásra meg ne tudja ítélni a másik nőről, vajon vetélytársa lehet -e vagy sem?
Annak meg, akinek csak igen kevés vetélytársa lehet, éppen könnyű dolog az ítélkezés.
Masának egy pillanatig sem voltak kétségei.
Nem, ez nem vetélytárs.
De hátha olyan valaki, aki nyomára vezethetne a vetélytársnak?
Nem ez az, akitől ő fél, annyi bizonyos; de hogy nincs -e a közelében annak , akit ismerni akart, azt már nem tudta ilyen könnyen kitalálni.
Nagyon szeretett volna utánok menni s meglesni a helyet, ahova befordulnak.
De még idejekorán eszére tért.
Dénes, az inas, már most sem állhatta meg, hogy meglepetésében hátra ne pislantson.
Ahogy Masa észrevette ezt a tolvaj-tekintetet, intett, hogy hajtsanak tovább.
2
Masa nem tévedett.
Terka egy cseppet sem csodálkozott rajta, hogy egyszerre csak szemközt találta magát Biró Jenő úrral.
Tudta, hogy előbb-utóbb találkozni fog vele.
Egy-két esztendő óta nagyon sokat hallott róla.
Hallotta azt is, hogy nagyon gazdag snagyon híres ember lett belőle.
Terka ezt természetesnek találta.
Mindig úgy nézett Biró Jenő úrra, mint egy másvilági lényre.
S Terka mesevilágban élt.
A mesékben pedig a másvilági lények végre is kiküzdik a pályabért, aztán elfelejtik a viszontagságaikat s boldogan élnek, amíg meg nem halnak.
De azon se volt meglepetve, hogy Biró nagy úr létére szóba áll vele.
A mesékben a királyok és a pásztorok olyan kedélyesen beszélgetnek el egymással, mintha ez volna a legtermészetesebb dolog a világon.
- Maga az, Biró úr?
Már igazánkezdtem nem érteni, hogy sohase találkozom önnel.
Biró kérdőleg pillantott a gyermekekre, s Terka elértette ezt a tekintetet.
- Fájdalom, nem azenyimek - szólt kissé mosolyogva.
S nem sütötte le a szemét.
Biró csupa kérdezősködés volt.
A hangjában annyi melegség rezgett, hogy Masa grófnő nem győzött volna csodálkozni rajta.
Terka elmondta, hogy csak megvannak.
Hogy még mindig ott laknak a harmadik emeleten, hogy a nagy folyosó még mindig hangos a gyereklármától, hogy a Vandrák-fiúk meg a többiek már felnőttek, s hogy most új gyermekeket pásztorol.
A tenger fenekén tengődő világ életében az évtizedek nem idéznek elő nagyobb változást.
Aztán Grunovszkyékról kezdtek beszélni.
Terka elmondta, hogy már nem laknak ott.
Most éppen Vandától jön, aki egyedül lakik.
- Vanda egyedül lakik! - álmélkodott Biró úr.
- Igen - magyarázta Terka.
- Összezördültek valamin, s kétfelé mentek lakni .
Margit Grunovszky úrral az Andrássy útra költözködött, Vanda pedig a Liliom utcában vett ki egy hónapos szobát.
Eszerint Margitot se látta soha?
- Nem.
- De hát sohasem jár a színházba?
Biró nem értette ezt a kérdést.
Terka elbeszélte, hogy Margit Virányi Ella néven egy operettszínházhoz szerződött, s nagy sikerei vannak.
- Csudálom, hogy az utcán se látta soha.
Nagyon szép két kis fehér lova van .
Mindig itt szokott kocsikázni az Andrássy úton.
Jómódban él; egy villája is van a Svábhegyen.
- Eladta magát, mint én?... - szólt Biró .
Terka kerekre nyílt szemmel bámult rá .
Aztán másról beszéltek.
- Mért nem látogat meg egyszer? - kérdezte Terka, mikor már közel voltak a szegények országához.
Biró sietett megígérni, hogy elmegy majd hozzájok.
Arra gondolt, hogy így lesz egy igen jó ürügye, olyankor, ha meg találnák lepni, amikor a kapu alól félórákon át néz fel két udvari ablakra, ahonnan nem hallatszik le többé zongora-szó.
3
Masa hiába várta, hogy az ura majd csak tesz egy célzást a különös találkozásra.
Biró, aki máskor maga volt a figyelem és az udvariasság, ez egyszer mintha elfelejtette volna, hogy bocsánatot kell kérnie a feleségétől.
Egy óra múlva már otthon volt, de a kalandját egy szóval se említette.
Masa sokkal büszkébb volt, és sokkal inkább megsebezve érezte magátaz asszonyi méltóságában, semhogy a kérdezősködésig alázkodjék.
Pedig égette a kétség.
Bizonyosat akart tudni mindenáron.
Hozzá volt szokva, hogy gyorsan határozza el magát, s most sem sokáig tépelődött, mitévő legyen.
Minthogy nem volt más választása, megalkudott a lelkiismeretével, s elvégezte, hogy amit az ura elhallgat előtte, meg fogja tudni másképp, akármilyen úton.
Csakhogy ezt könnyebb volt elhatározni, mint kivinni.
A leány eltűnt előle örökre.
Hogyan jusson nyomára, ebben a nagyvárosban, egy szegényesen öltözött leánynak, akinek egyedüli ismertetőjele, hogy négy vagy öt gyerekkel jár az utcán?!
A titokhoz tehát nem vezethette el más, csak Biró maga.
Jól van.
Majd elvezeti hát ő, tudtán kívül.
Figyelemmel fogja kísértetni minden lépését.
Ha kell, hónapokig nem téveszti szem elől.
De miként?
A cselédei előtt csak nem alázhatja meg magát!
Olyan bizalmasa, aki előtt szabadon szólhatott volna, nem volt; az apró ravaszságokat nem ismerte , eddig csak egyenes utakon szokott járni.
A véletlen segítségére volt.
Kezére játszott valakit, aki eddig nem jutott eszébe, Líviát.
Volt egy idő, mikor az elhagyatottság néhány hónapjában, Lívia volt az egyetlen meghittje.
Egy-egy kegyes pillanatában elejtett előtte egyet-mást a legrejtettebb, a legcsípősebb gondolataiból.
Tehát ha Lívia előtt árulja el magát, ez még a legkevesebb megalázkodással jár minden képzelhető megoldás közül.
Aztán meg Lívia nem volt mellette az utolsó időkben; a szemérme is kevésbé szenved, ha őrá bízza titkát!
A hűségében nem kételkedett; a szemfülességében meg éppen megbízhatott.
Lívia a szent könyveknek csak egy mondását tartotta szem előtt: »Legyetek okosak, mint a kígyók «, de ezt aztán szem előtt tartotta.
Lívia fényesen felelt meg a beléje helyezett bizalomnak.
Be tudott számolni Birónak minden órájáról, s birtokában volt minden lakáscímnek, amely Masát csak a legtávolabbról is érdekelhette.
Ezek közt a lakáscímek közt Masa csak egyetlenegyet talált gyanúsnak, de ez annál inkább felköltötte a figyelmét, mert nagyon sűrűn szerepelt a Lívia jelentésében.
Biró úr, gyalogsétái közben órákat töltött a Kismező utca 123. számú házban, s Lívia éppen ezekről a látogatásokról tudott a legkevesebbet.
Masa rögtön feloldotta Líviát minden egyéb kötelességétől, de annál sürgősebb jelentést kívánt a Kismező utcai házról.
Kinek a háza, kik laknak benne, a lakók közül kit illet a Biró látogatása - mindent tudni akart, még a lakók életrajza iránt is érdeklődött.
Lívia hamarosan s nagy óvatossággal járt el a megbízatásában, de kissé csalódott arccal tért haza.
Lívia, minden bővebb közlés nélkül is tisztában volt vele, miről van szó.
Nos, hamis nyomon jártak.
A Kismező utcai 123. számú ház egy kis földszintes épület, mely már esztendők óta a Biró Jenő úr tulajdona.
Az egész épület csak egy lakásból áll, melyet Biró úr özvegysége első évei óta a maga számára tart fenn.
Úgy látszik, azért vásárolta meg ezt a csöndes kis fészket, hogy vándoréveiben (régebben sokat utazgatott) megszálló helynek használhassa.
Kívüle egy lélek sincs a házban, csak egy öreg házmesterné, aki a lakásra gondot visel.
Lívia elég előrelátó volt megtudni, hogy Biró úr soha semmiféle látogatót nem fogad ebben a lakásban.
Hozzátette, hogy Biró úr jelenleg valószínűleg irodának használja a félreeső kis házat ; ha azt akarja, hogy ne háborgassák.
A kígyó hitt, a galamb kételkedett.
Ah, nem, nem; nem fogják félrevezetni, ha mindnyájan ellene esküsznek is.
Minél több megnyugtatót tudott mondani a kém, a gyanú annál nagyobbra nőtt benne.
Igen, ez a kis ház, gyanútalan címével, látszólag tisztes homlokzatával, egy ama titkolt szerelmi fészkek közül, melyekről Masa annyit olvasott.
Istenem, a regények, a színdarabok teli vannak velök, az egész világ tud egynéhány ilyenről; vannak, kétségtelenül vannak ilyen titkolt fészkek, pedig hát minden háznak olyan becsületes, olyan ártatlan, olyan álszent külseje van.
Igen, igen, minden arra mutat.
A félreeső hely; az, hogy Biró Jenő úr elég óvatos volt megvásárolni, ez a nagy titokzatosság, amely körülveszi, még az is, hogy állítólag senki sem látogatja.
Mintha bizony egy öregasszonyt olyan nehéz volna eltávolítani, ha az ember egyedül akar maradni!
Hogy irodának használja!
Ugyan kit lehetne megtéveszteni ilyen dajkamesével ?!
Mi szüksége volna rá, hogy a város végén keressen magának békés dolgozóhelyet!
Nos mindegy; akár így van, akár úgy.
Bizonyosat akar tudni, nem állapodik meg a félúton.
Ha téved, annál jobb.
Ha pedig, amint félve sejti, amint meg van győződve - mert hisz minden idegszála vaktában is esküszik rá - egy nő van a játékban, nos hát akkor ismerni akarja ezt az ellenséget.
Ismerni akarja, hogy fölvehesse vele a kesztyűt.
Ó, nem azért akar ő látni , hogy aztán könnybe boruljon, hogy összetéve a kezét, sírásnak és kesergésnek adja át magát.
Neki nincsenek ilyen gyöngeségei.
Hanem, ha nem akar is könnyekké olvadni el, mint a mitológia nimfája, azért nem hagyja ám magát.
Egy nő elcsábítja tőle a férjét.
Jó.
De hát ki ez a vetélytárs?
Ki az, akit egy pillanatig is többre lehet becsülni nála - nála !
Eh, majd meglássuk.
Mert vissza fogja hódítani a férjét, bármi áron, s csatába ereszkedik érte akárkivel.
De látni akarja az ellenfelét: sötétben nem lehet csatázni.
- Lívia!
- Parancsol, grófnő?
- Itt az alkalom, hogy egy igazánnagy szolgálatot tégy nekem.
Megígéred vakon?
- Megígérem vakon.
- Ezek a tennivalóid.
Meg fogod szerezni nekem ennek a lakásnak a kulcsát .
Akárhonnan, de úgy, hogy ő ne sejtse.
Ne fukarkodjál s ne törődjél vele , akármibe kerül.
Ha aranyból van is ez a kulcs, százannyi aranyat adhatsz érte , mint amennyit nyom.
Átadod nekem a kulcsot, aztán várakozol.
Majd értesítelek .
Ha kellesz, huszonnégy órával előbb tudni fogod.
Akkor, egy bizonyos órára el fogod távolítani az öregasszonyt, akármilyen ürügy alatt, rád bízom.
A fő az , hogy ne is gyanakodjék.
Ha ez megvan, az utcasarkon vársz rám.
Az előkészületekre van még egypár napod.
Meglesz?
- Meglesz.
Lívia állott a szavának; harmadnapra átadta akulcsot.
- A hátulsó bejárás kulcsa - szólt.
- Az elsőnek csak egy kulcsa van, s ezt a méltóságos úr mindig magával hordozza.
Masának nem sokáig kellett várnia.
Ritka véletlenségből mindjárt másnap akadt valami, amiről bizonyos lehetett, hogy az urát egypár órára lefoglalja.
Biró nagyszerű mauzóleumot építtetett az első feleségének.
A fia még nem látta az emlékművet, s Biró úgy kívánta, hogy a gyermek ismerje anyja sírját.
Masában sokkal több igaz gyöngédség volt, semhogy ne érezte volna, hogy ő erre az egy-két órára nem létezik.
Csak később ejtett el annyit, hogy holnap Helént kell meglátogatnia.
Biró nem szólt rá semmit.
Tehát van két órája.
Nem sok, de éppen elég.
Sietett üzenni Líviának.
4
Lívia már egy negyedóra óta leste a Kismező utcával szomszédos utcák mindenikét, hiába.
Pedig nem volt könnyű, úgy járkálni a néptelen utcában, hogy föl ne tűnjék, s hogy szükség esetén mindent le lehessen tagadni, még a cirkálást is.
De Lívia szokva volt a szerelmi kalandokhoz, s nyilvános rendes tanár lehetett volna abból a gyakorlati tudományból, mely arra tanít, hogyan kell cselekedni , mindent, amit tetszik, nyilvánosan és mégis észrevétlenül.
Végre megpillantotta az asszonyát.
Más még azt sem látta volna meg, hogy jön -e arra valaki, vagy sem, de a Lívia szemének nem létezett se távolság, se sűrű fátyol, se gyanútlanul egyszerű polgári öltözet.
Különben is megismerte volna a járásáról.
Meglátszott rajta, hogy egy kissé fel van indulva, s hogy az utolsó pillanatban elfogta valami habozás, amit Lívia nem tudott ugyan megérteni, de amit, nagyon okos lény lévén, nem tagadott le , ha nem értette is.
Mihelyt azonban találkoztak, ez az utolsó aggodalmaskodás is kimúlt végelgyengülésben.
Lívia látása elszánttá tette Masát.
A földé volt újra.
Líviára egyébként csak az őr szerepe várakozott.
Két perc múlva Masa besurrant a 123-ik számú házba, seltűnt a szeme elől.
5
A kulcs megfordult a zárban, az ajtó kinyílt s Masa ijedten lépett vissza.
A terem, amelybe be akart menni, egészen sötét volt.
Valami babonás sejtelem szállotta meg.
Eszébe jutott a kékszakállú herceg felesége, aki férje távollétében a hetedik szobába akar bepillantani.
S eszébe jutott, hogy vannak titkok, amelyeket nem jó megtudni.
De aztán felülkerekedett benne a kételkedés.
- Milyen bolond vagyok! - pirongatta magát.
- Mintha nem gyaníthattam volna , hogy ezek mögött a leeresztett, ódivatú zsalugáterek mögött csak vastag sötétség lehet.
Lám, a rossz lelkiismeret.
És talán szükségét érezve, hogy megtalálja a természetes magyarázatát annak , ami oly idegenül hatott rá, így bátorította magát:
- Világos, zárva tartják a zsalut, hogy az ide tűző nap ki ne szíja a bútorok színét.
Belépett, és szép csendesen betette maga mögött az ajtót.
Vak sötétségben maradt.
- És még csak gyújtót se hoztam magammal !
Mindegy.
Majd csak el fog tapogatózni a szomszéd szoba ajtajáig.
A belső, az utcára néző szobák nem lehetnek ilyen teljesen elzárva a fénytől.
Látta az utcai ablakokat; azokon nem volt zsalu, csak szép fehér függönyök.
Bizony, alig várta, hogy már ott legyen.
Az előbb, ahogy benézett, egy pillanatra látni vélte a szomszéd szoba ajtaját .
Megindult arrafelé.
Lábujjhegyen járt, pedig nem volt oka erre a nagy elővigyázatra, s minden lépés előtt óvatosan tapogatott maga körül, hogy meg ne üsse magát valami kiszögellő bútordarabba.
Ilyenkor, mikor meg-megállt, hallotta, hogy a szíve hangosan kalapál.
Ez volt az egyetlen hang, amit hallott.
Mintha sírboltban járt volna.
Ugyanaz a süket csend és ugyanaz a hideg.
A teljesen elhagyatott és elzárt helyeken, ahol semmi illő anyag nincs többé s ahová az ember a maga szennyével nem téved be soha, valami rendkívül finom , erősen átható illatot érezni, ami oly nyugtalanító, mint a fekete szín, ami már nem szín, hanem a színek teljes hiánya.
Masának úgy rémlett, mintha ugyanazta nyugtalanságot érezné, melyet a sírboltokban a másvilágnak ez a lehelete okoz.
Kedve lett volna visszafordulni.
De kinevette magát a gyávaságáért.
Meg kellett adnia, hogy a levegő egy cseppet sem fülledt a szobában, így hát rémeket lát.
És tovább tapogatózott.
Egyszerre beleütközött valamibe.
Egy ágy.
Hímzett terítős, magasra vetett ágy.
A hideg végigfutott a hátán, maga se tudta mért.
Ösztönszerűleg a másik oldalra fordult.
Egy másik ágy.
Két ágy egymás mellé állítva a falnak, amint polgári házaknál látni.
- Botorság!...
Mondom, hogy laknak itt.
Ez a hálószoba.
Végre megtalálta az ajtót.
A keze rajta volt a kilincsen.
Valahára.
Persze, hogy igaza volt.
A másik szobában már egészen jól lehetett látni.
Itt is zsaluk voltak az ablakon, de csak félig leeresztett zsaluk; a napfény keresztül szűrődött a hasadékokon.
Egy mázsás kő esett le a szívéről.
Úgy képzelte, mintha egy óráig botorkált volna a sötét szobában.
A világért sem mert volna visszanézni.
Hanem itt már nekibátorodva nézett körül.
No ugyan volt is oka megijedni!
Persze, hogy laknak itt!
Hisz ez a gyerekszoba !
Amott két kis rácsos ágy, itt meg egy kék selymes szép kis bölcső.
Nini, egy falovacska a sarokban, ott meg ólomkatonák.
Csak az nem tetszett neki, hogy minden olyan szép rendben van benne.
És a gyerekek?
Hova lettek innen agyerekek?
Persze, hogy odavan valahol az egész család.
Máskülönben hogy járhatna ő itt?!...
Az egész család!...
Igen, nem lehetett többé kétsége.
A harmadik szobában, ahol már egész világos volt, semmi nyoma többé a lakatlanságnak.
Mintha már minden a vacsorához volna készítve.
A teaforraló és a teáscsészék itt vannak az asztalon.
Igen, ez az ebédlő.
Bejárta a többi szobákat is.
Lám, ez itt az asszony szalonja.
A zongorája most is kinyitva.
A karosszéken egy barna hárászkendő.
Mintha csak a kertbe szaladt volna le.
Egyébként mindenütt a legnagyobb rend.
Feltűnő rend, ahol gyermekek vannak...
Masának a kíváncsisága levetkőzött minden szemérmet.
Felnyitogatta a szekrényeket és belenézett titkaikba.
Látni akarta a ház asszonyának ruháit , fehérneműit, ezüstjeit, hogy következtetéseket vonhasson belőlük az ismeretlen nőnek a jellemére.
Ej, úgy látszik, a kis polgárasszony nincs minden ízlés nélkül.
A fehérneműi polgári asszonykához képest rendkívül finomak, a ruhái egyszerűek, de ügyes szabó munkái, a háztartáshoz szükséges holmijai sem beszélnek arról a kalandos lényről, akinek az isten felvitte a dolgát.
A vetélytársnő majdnem egyenrangú vele, s annál veszedelmesebb, mert polgári asszonyka.
Csak azt találta különösnek, hogy ezek a ruhák már mind kimentek a divatból .
Nyolc-tíz év előtti formák, amelyeket ő már régen elfelejtett.
Milyen furcsa!
Eh, hát az új ruhái másutt vannak, ennyi az egész.
Még két szobát nem látott.
És mindenütt minden csak róla, a kis polgári asszonykáról beszélt.
Látszik , hogy királynője ennek az eltitkolt fészeknek.
De hol van hát a kis polgárasszony?!
Nincs egy parányi fényképe, mely elárulna valamit ama varázs titkából, amely őt meglopja?!
Vissza kell térnie, anélkül , hogy megértené a férjét, ezt a különös embert, akinek mindene megvan a világon , amit emberek csak irigyelni szoktak, s akinek nem telik öröme ebben a mindenben, hanem titkon eljár ide a Kismező-utcába, keresni valamit, ami több , mint a minden?!
A kívánsága hamarább teljesült, mint képzelte.
Ahogy kinyitotta a nagy utcai szoba ajtaját, egyszerre elsápadt... azutánott maradt a küszöbön, mozdulatlanul.
Tizian leánya ott állt vele szemben, s elébe mosolygott a rámából, kihívó, örök ifjúsággal, megszégyenítően, diadalmasan.
Ott állt tizennyolc éves szépsége egész pompájában, boldog mosollyal; és hajának aranya mellett megfakult az ablakon betévedt fényözön.
Ah, ez már ő!
Igen, ez a vetélytárs, ez az!
Ráismert.
És minő vetélytárs!
Masa megalázkodva, mélységes irigységgel bámult reá.
Mily szép!
Tehát nem mese, tehát valóság a formáknak ez a csodás tökéletessége és harmóniája?!
Tehát igazánnem múltak el a renaissance-szal végképp ezek a gyönyörű vonalak és az asszonyi arcszínnek ezek a bűvös árnyalatai?!
Tehát ma is születnek még istennők, a szegény földi asszonyok vesztére?!
Mily szép!
S ha még csakis szép volna, egyesegyedül csak szép!
De mikor maga a báj, maga az ifjúság és az élet, maga a tavasz és a mosoly!
A gyönyörű szempár boldog, derült tekintettel - az isteni gyermekek szelíd derűjével - mosolygott le a hívatlan vendégre; de a vörös napernyő és a fantasztikus szalmakalap nem voltak ilyen méltóságosak; ezek egyszerűen kinevették az ő gazdagruháit.
Masa mélyen meg volt alázva.
Istenem, mi az ő sápadt, okos, kedves párizsias arcocskája ehhez a ragyogó szépséghez képest, akinek csak maga a napfény és a rózsa lehetnek a versenytársai!
Mi az ő vékony kis szellemessége a formák és színek ez ezeregyéjszakai gazdagsága mellett, Ó, a visszahódítás munkája nehéz , emberfölötti lesz!
Még mindig a visszahódításról ábrándozott szegény.
Úgy gondolta, hogy csak a szívével győzhet, de bízott a szívében.
Ah, itt már fölveheti a küzdelmet akárkivel és fel is fogja venni!...
Nem tudta, hogy olyan szívekkel szemben, amelyek nem dobognak többé, hasztalan minden küzdelem.
Úgy ábrándozott, hogy az a szépség, melynek most itt a képét látja, egykor el fog hervadni, s akkor, a bűbáj oszoltán, ha majd a varázsbarlang zára pattan , csak ki kell tárnia a karjait, a tévelygő vissza fog térni hozzá.
Addig nem is remélte, hogy visszakapja.
Látta, hogy a legerősebb lánccal , színarany hajszállal van lekötve...
Elfogta a keserűség.
Soha, még a legderűsebb óráiban sem jutott eszébe, hogy az ő vonásait vászonra tegye.
Még csak egy vázlatase volt róla.
Pedig hát ő se az utolsó az asszonyok között...
És ezt a másikat!...
Ah, idehozta minden szerelmét, minden művészetét!
Meg kellett vallania magának, hogy igen, ez a kép a mesterműve annak, akinek a nevét viselte.
Nemcsak a Szépség, a Művészet is diadalmaskodott a ragyogó vásznon, melynek mását nem ismerte az ő szerető emlékezete.
S ez a kép nem volt az egyetlen.
A terem tele volt a tiziani arccal.
- Itt egy madonna - sohase látott ilyen szép madonnát - egy kisfiúval, aminő Palika lehetett, ott egy zongorázó hölgy, valamivel távolabb egy firenzei szépség , tükörrel, mint a Laura de' Dianti, majd egy cigarettázó leány, vázlatok , kísérletek, de mindegyiken ugyanaz azarc, ez a csodaszép arc.
Egyszerre, amint körülnézett, egy festő-állványt pillantott meg, amelyet jól ismert.
A festő-állványon egy félig kész kép, az utolsó.
Megnézte hát ezt az utolsó képet is, és amint nézte, a pirosság lassankint eltűnt az arcáról.
Most már nem volt láza, csak nagyon sápadt volt.
A kép egy nagy padlásszobát ábrázolt , amely műtermül szolgált.
Hogy kinek a műterméül, azt ki kellett találnia; a művész maga is ott volt a képen, de csak mint a környezet egy jelentéktelen alakja.
Festett s valószínűleg a kép főalakját festette.
Természetesen, megint Ő volt ez a főalak.
Különös társaságban, egy sereg mindenféle gyerek mellett ült, de úgy, mint ahogy egy királynő trónol udvarnépe között.
A szegény kis népség szép sorjában foglalt helyet körülte, nagy mellett kicsi, kicsi mellett kisebb, mint az orgonasíp.
Mindnyájan a festőre néztek, mintha hallgatták volna.
A padlásszoba nyitott ablaka mögött mesés hegyvidék látszott; s a hegyi úton egy kakastollas embert lehetett látni, aki sípot emelt az ajkához és furcsán vigyorgott.
Talán erről a kakastollas emberről beszél nekik a festő.
Ő is hallgatja, mint a többiek.
Szép szeme nyugodtan pihen a mesélőn... vajon mit gondol?
Vörös napernyőt tart a kezében, s az a fantasztikus szalmakalap van rajta , amelyet Masa már a nagy képen látott.
A tartás és az arc is ugyanaz... de nem , az arc nem.
Az az arc, amott a nagy képen, maga az Élet, az Öröm, az Ifjúság , míg ezen a másik arcon, nyilván a művész akarata ellenére, van valami fájó vonás, mely oly feltűnő ezen a derűs képen .
Végre megértette.
...Tehát abban asötét szobában sohasem alszik senki, a két kicsi rácsos ágy, a kékselyem bölcső, soha meg nem született gyermekeké, a barna hárászkendőt senki se viseli többé, s ez a ragyogó Ifjúság, ez a félelmetes, elragadó Szépség ... mind csak múlt, emlék, álom.
És Masa megérezte, hogy akkor hát ő el van veszve örökre...
Ó, ez a vetélytárs legyőzhetetlen, tudta jól.
Mit tegyen ő, a szegény , ügyetlen, sápadt asszony a diadalmas Álommal szemben, aki csupa fény és csupa ragyogás?!...
6
Hirtelen összerezzent.
Valami neszt hallott; léptek, kulcszörgés.
Az ajtót nyitotta ki valaki, ott , tőle két lépésnyire.
Ez ő.
És Masa most már tudta, hogy a bűne nem közönséges asszonyi kíváncsiság, hanem szentségtörés.
Ártatlan volt ugyan benne, de vajon mentség -e ez?
Majd leroskadt az ijedtségtől; menekülésre nem is gondolhatott.
Biró megjelent a küszöbön.
Egy pillanatig ottmaradt, mintha a lába gyökeret vert volna.
Arca eltorzult a haragtól...
Masa nem mert a szemébe nézni, nem mert szólani, csak a két karját terjesztette elébe könyörgő mozdulattal.
És ekkor ez az ember, aki maga volt a jóság, a gyöngédség és a finomság , odalépett hozzá , megragadta az egyik kezét, úgy, hogy Masa fájdalmában majdnem felkiáltott, előrevonszolta, mintha ki akarná taszítani... aztán magához tért.
Eleresztette a felesége karját és szelíd, majdnem könyörgő hangon szólt:
- Kérem, legyen kegyelmes irántam, és hagyjon magamra.
Masa, a gyerekek mozdulatával, akik ha rossz fát tettek a tűzre, sietnek a bőrüket menteni, - engedelmeskedett.
Összehúzta magát, mint egy űzött macska és kiment a nyitott ajtón.
Maga se tudta, hogy ért az utcára.
Amin nem lehet csodálkozni; először történt meg vele világéletében, hogy kidobták valahonnan.
7
Nagy nehezen talált valahol egy kocsit, beleült, és hazahajtatott.
Ahogy a szellő megcsapta az arcát, nagyot lélegzett.
Végre elkezdett gondolkodni.
Előbb, míg az utcán bolyongott s hasztalan kereste Líviát (Lívia , mikor megpillantotta Biró Jenő urat, úgy vélte, hogy itt rá nem lesz többé szükség) - csak egy gondolata volt: a szégyen.
Most aztán annál gyorsabban kergették egymást a fejében bolondabbnál bolondabb ötletek.
Ha arra gondolt, mennyire pórul járt a kíváncsiságával, magamagát gúnyoló hajlandósága kiapadhatatlan volt a hóbortos gondolatokban, egyebekben pedig nagy kedve lett volna sírva fakadni.
De az egy pillanatig se jutott eszébe, hogy olyan dolog történt vele, amelyet teljességgel nem érdemelt meg.
Az olcsó kételkedés nem ejti meg a nőket olyan könnyen, mint a férfiakat.
Az asszonyok érzik (amit az önmagát imádó kételkedés szeret letagadni ), hogy minden nagy és kitartó érzésben van valami tiszteletreméltó.
Az asszonyi csalhatatlan ösztön fölismeri az erőt minden álöltözetében.
A fölfedezés tehát, melyet az imént tett, nem kisebbítette Birót Masa szemében ; ellenkezőleg, csak tisztelettel és félelemmel tudott rágondolni, mint arra a skót várra, melynek van egy láthatatlan szobája , ahová ajtó nem vezet, s melynek háromszázegyedik ablakára babonás megilletődéssel néz idegen és földi egyaránt.
De ha Biró nem vesztett előtte, annál siralmasabbnak tűnt fel előtte az a helyzet, melyben magát találta.
Nem gondolt rá, hogy megcsalták, hogy sorsát talán nem érdemelte meg; de annál többet gondolt rá, hogy: »hiába, nincs szerencsém !« - mint Birulovnak szokta mondani.
Nem, nem lehettek többé kétségei.
Ez az ember, akivel a legbensőbb közösségben él, akivel együtt tölti el a napok, hetek, hónapok majdnem mindenik óráját, ez az ember nem szereti őt, nemcsak nem szereti, sohasem szerette.
- De hát akkor miért ...?
Ne csodálkozzunk az elkényeztetett gyermekek szegényes kis hiúságán.
Százszor is elmondta magában azt a kérdést, hogy: »de hát akkor miért ... ?« - és századszor sem találta meg a feleletet.
A vér elborította az arcát, mikor először jutott eszébe a végzetes »mert «.
Elszégyellte magát a gondolatáért.
Hogy is juthatott eszébe ez a csúnyaság!
Nem, ez az ember, akit jobban ismert, mint akárki más, ez az ember, akiben sohase fedezett fel, csak finom érzést, sohase lepett meg, csak nemes gondolatot, - nem, ez az ember nem követhetett el ily aljasságot.
- És mégse marad egyéb magyarázat - súgta neki a rosszabbik énje.
A szíves olvasó észrevehette, hogy Masa grófnő nem tartozott a legközönségesebb lelkek közé.
S ha igen, nem fogja meglepőnek találni, hogy amint lassankint meg kellett adnia magát a gyanújának, mely majdnem bizonyossággá erősödött, annál türelmesebbé vált magával a dologgal szemben.
Mire elvégezte, hogy a föltevése nem lehetetlen, akkorára nem talált többé semmi borzasztót abban, amit előbb aljasságnak nevezett magában.
Megtalálta a fő-mentséget: a gyermeket, s közel volt hozzá, hogy elérzékenyedjék, hogy helyesnek és jogosnak ismerje el azt az elhatározást , mely az ő életét szerencsétlenné tette.
Megtalálta az enyhítő körülményeket is , s ahogy megtalálta, rögtön beléjük kapaszkodott.
Igen, igen; barátsággal , rokonérzéssel volt iránta, különben sohase határozta volna el magát erre a lépésre.
Elvette, mert vonzódott hozzá, mert a gyermeknek szüksége volt egy második anyára.
Mondjuk, hogy nagyon józan volt, amikor megházasodott, de nem a vagyonáért vette el őt - nem, nem!...
És amint megtalálta a mentséget, talált reménységet is.
Ha vonzódásból vette el, csak rajta áll, hogy ez a vonzalom sokkal erősebb és sokkal melegebb érzéssé változzék át.
Csak teljesen odaadónak kell lennie, csak meg kell hajolnia akarata, kedve, szeszélyei előtt: és ez olyan könnyű lesz!...
El fogja felejteni, amit sohasem kellett volna megtudnia, s ha hidegebbnek fogja találni férjét, mint óhajtaná, őbenne egymagábanlesz annyi szerelem, amennyi elég rá , hogy meleggé tegye a már-már kihűlt családi tűzhelyet.
Alkalmazkodni fog az urához mindenben; akárhogyan közeledjék hozzá , csak egy felelete lesz rá: a gyöngédség; és hűséges, kitartó, alázatos szeretetével előbb-utóbb meg fogja ejteni.
A megszokás segítségére lesz; az idő mind sűrűbb és sűrűbb ködbe burkolja a múltat, mely férjét tőle ma még visszaköveteli; évek múltán az álom elszáll szép csendesen, s az álomból ébredő fel fogja ismerni az ő türelmes , szenvedésre kárhoztatott szerelmének egész értékét.
Igen, kérni fogja az istent, hogy fordítsa feléje ezt a gyötrődő szívet, és az isten nem fogja őt elhagyni.
Masa letérdepelt imazsámolyára és buzgón imádkozott.
8
Biró Jenő úr éppen akkortájt érkezett vissza a palotájába, mikor felesége bezárkózott s vallásos könyveinek adta át magát.
Kérdezősködött utána; mondták, hogy az imaszobájában van.
Azt felelte rá, hogy ne háborítsák.
Aztán visszavonult a dolgozó-szobájába, ahol a titkárja várakozott rá.
A titkárt igen fontos közlenivaló bátorította rá, hogy ilyen szokatlan időben alkalmatlankodjék.
Nagyon előnyös szerződési ajánlatról akart jelentést tenni .
Az ajánlat előkelő angol társaságtól érkezett s százezrekre rúgó hasznot kínált a nábobnak.
A titkár előadta az ügyet s tisztelettudóan várta a választ.
Biró Jenő úr igen szórakozottan hallgathatta a jelentést, mert azt felelte rá:
- Jól van.
Küldjön neki ezer forintot.
Vagy küldjön neki annyit, amennyit akar.
A titkár szokva volt már az efféle szórakozottságokhoz, s az alárendeltek nyugalmával fogadta a furcsa feleletet.
Megjegyezte magában, hogy úgy látszik , a méltóságos úr ma már nem hajlandó vele tanácskozni, s jobbnak gondolta másnapra halasztani a dolgot.
Meghajlott a felsőbbség előtt, s magára hagyta a méltóságos urat.
A méltóságos úr pedig csöngetett és a fiát óhajtotta látni.
Palika egy óra hosszat maradt az apjánál.
Amint másnap elmondta, az apja torzképeket rajzolt neki, s játszott vele, úgy, ahogy Palika kívánta.
Úgy volt, hogy együtt mennek majd az ebédlőbe, de a méltóságos úr az utolsó percben meggondolta magát.Bocsánatot kéretett a feleségétől, azzal a mentséggel élve, hogy rosszul érzi magát segy-két órát aludni akar.
A komornyiknak fel is tűnt, hogy a méltóságos úr kissé szenvedőnek látszott.
Ahogy a komornyikot elbocsátotta, Biró Jenő úr az ablak felé fordult, s egy megnyerő arcú, csinos fiatalembert pillantott meg a kedves karosszékében .
Ugyanaz volt, akivel Biarritzban ismerkedett meg.
- Ah, ön itt van?
Nem is volt nagyon meglepetve .
A szőke felállott, kivette szájából a cigarettát, s így szólt:
- Eljöttem, hogy megóvjam önt egy nagy bolondság elkövetésétől.
- Bocsásson meg, kérem de meguntam, hogy a dolgaimba avatkozzék.
Megvallom , számos olyan órát éltem át, amikor semmi kedvem sem volt hálával gondolni önre , de ha vannak fokozatok a hálátlanságban is, úgy bizonyára most érkeztem el hálátlanságom tetőpontjára.
- Ej, csakugyan hálátlanabb, mint képzeltem.
Üt, és nem akar meghallgatni.
Sőt már el se akar fogadni.
A sátán megtette kötelességét, a sátán mehet.
- Igen, kedves uram, mi mind a ketten megtettük akötelességünket, s most már mehetünk mind a ketten.
S ha ön véletlenül hazakívánkoznék, én kész vagyok önt követni.
- Ellenkezőleg, le akarom beszélni erről a bolond szándékról.
Nem mondaná meg legalább, hogy mi csábítja erre a kissé korai kirándulásra?
- Szívesen; a dolog nagyon egyszerű.
Eddig csak én magam tudtam azt, hogy nyomorult vagyok, ma már van még egy ember, aki tudja.
És még hozzá az, aki belát a lelkembe, olyan valaki, akit mindennap látnom kell, akinek naponta százszor kell a szemébe néznem.
Ez a szép, nyájas, kedves szem mától fogva mindennap százszor vetné a szememre, hogy: »Eladtad magadat, eladtad magadat« - s nekem semmi kedvem ehhez a mulatsághoz.
- Abban a szép szemben ezentúl sem lesz egyéb, csak szerelem.
- Lehet, de én csak azt fogom kiolvasni belőle, amit mondtam.
- S hogy megóvja magát ettől a kényelmetlenségtől, nem habozik a szegény asszonyt még szerencsétlenebbé tenni.
Nem sajnálja egy kicsit?
- Nagyon sajnálom.
De ezzel elkéstem.
Előbb kellett volna sajnálnom.
Most már későn gondolok rá.
Különben szerencsétlenebb már nem lehet, mint amilyen .
Ellenkezőleg; ha megszabadul tőlem, még újra kezdheti az életet.
Mondja , micsoda élet várna rá énmellettem?
Inkább egy köszvényes vagy egy haldokló mellett éljen szegény.
S remélem, szerencsésebb lesz.
- Hát a gyermeke?
A gyermekére nem gondol?
- Gondoskodtam róla.
A végrendeletem jó kézben van és megtámadhatatlan.
- Egy gyermeknek nemcsak örökhagyóra van szüksége, hanem apára is.
- De becsületes apára, s nem olyanra, amilyen én vagyok.
Én már csak egy szolgálatot tehetek neki: ha elpusztulok, s nem zavarom a szándékait.
- És nem szeretné látni, hogyan fejlődik, hogyan nő fel emberré?!...
Nem szeretné, ha ön taníthatná meg édesanyja emlékének a tiszteletére?!...
Ne türelmetlenkedjék, végzem...
Szóval, nem szeretné látni újra és újra, pusztán csak látni, holnap, holnapután, mindig... ezt a kedves kisfiút, az Ő kisfiát?!...
- Ha el akar érzékenyíteni, akkor egyszerűen kidobatom önt, kedves uram.
- Ne tegye azt, kérem; hanem hallgasson végig.
- Nem hallgatom.
Megelégeltem az ön tanácsait.
Hagyjon nekem békét.
- Úgy látszik, mindent megelégelt.
A kötelességeket is.
- Meglehet, igazavan.
Eddig egyebet se tettem, csak szétosztani igyekeztem magam mindenféle kötelesség parancsa szerint, hadd tegyek egyszer valamit a magam mulatságára is.
- Szép mulatság.
Borbélylegényes mulatság.
- Éppen nekem való.
Nem vagyok nagyúr.
- Nézze, az én órám közeledik, egy perc és el kell hagynom.
Gondolja meg magát , még nem késő.
- Jó éjt, kedves uram, vagy ha úgy tetszik, a viszontlátásra.
Biró Jenő urat másnap reggel szétlőtt fejjel találták meg a dolgozószobájában .
A revolvere ott hevert mellette; az öngyilkosságot nem volt nehéz megállapítani.
Se az újságok, se az érdeklődő magánosok nem tudták megérteni: mi bírhatta rá ezt a nagy embert a tudvalevő sötét elhatározásra?!
Mikor mindene megvolt, amit csak kívánhatott: mesés vagyon, dicsőség, kitüntetések, magas rang, társadalmi tekintély, szép feleség, szép kisgyermek, boldog családi élet, ifjúság , egészség... mikor mesés szerencse kísérte, akárhová lépett, mikor amihez nyúlt , arannyá vált a keze közt... az emberek hiába törték a fejöket, nem találták meg a feleletet.
Remélem, e regény türelmes olvasói nem járnak hasonlóképpen.
A nagy embert az egész ország meggyászolta.
Az akadémiából temették el, s fényes végtisztessége volt.
Akik ott voltak, holtuk napjáigemlegették ezt a napot, mint a nagy eseményekét szokás.
- &-
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE