Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Móricz Zsigmond
Pillangó
Keletkezés ideje
1925
Fejezet
25
Bekezdés
2137
Mondat
3569
Szó
36189
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
magas
6
Most aztán vidám élet kerekedett Hitveséknél.
Az Andrist kapkodták az ismerősök , rokonok.
Mindennap másutt vacsorált.
De ételeket evett!
Nemcsak olyan ételnek nevezett evés-ámítást, amilyenekkel a szegény anyák csalják a gyermekeik gyomrát , rántott leveseket, krumplit és kenyeret, hanem igazi jó húsokat, tésztákat és bort hozzá.
Még a szegény emberek is, ha már meghíjták, kitettek magukért.
Mintha mind Andrásba tömnék, s neki áldoznák azt, ami a szegény távol maradt, eltűnt, elesett katonának dukánciája.
" Gyere, tesvír - híjták ide is, oda is -, olyan ivás lesz, hogy elébb vígrendeletet teszünk."
Nappal meg a kiskocsmába ült, az István gőzmalommal szembe, és mesélte az élményeit.
- Archángelba olyan hideg vót, hogy megfagyott bennem a birkapörkölt.
Hogy nevettek rajta, hevesen mondta:
- Vasútnál dógoztunk, vonatot pakoltunk, osztán sok ezer birkát raktunk be.
Én is levágtam egy combját, más is, csináltam belőle birkapörköltet.
Egen, de sürgettük egymást, hogy megvan -e mán, hát én is levettem a tűzről, nagyon faggyús vót, mert ott nem olyan a birka, mint nálunk, olyan faggyúja van, mint a tenyerem, szomjas vótam rá, ittam a hideg vizet, negyvenhét fok vót a legenyhébb, beteg lettem tülle , az orvos azt mondta: összerántotta bennem a faggyút, megfagyasztotta, no - csak négy hónapig nyomtam az ágyat, fejtífuszt kaptam.
Úgy hallgatta ezt mindenki, rém komoly, de nekik is volt elég mesélnivalójuk a forradalomról, a kommunizmusról, az elvtársvilágról meg a románokról, akik mindent elrekviráltak és azután a fehérterrorról.
Szóval beszélnivalóból, abból nem fogytak ki.
Az apja nagyon hetykén járt vele, neki is jutott egy-egy pohár borocska, utóvégre ő az apja, az ő dicsősége a fiú.
De otthon, bezzeg annál vékonyabb volt a koszt, két evő, két jó evő férfi, és semmi kereset, az asszony már kezdett újra sötét lenni, és ijedt.
Úristen, az ember nem tud mihez nyúlni, itt most bekapják azt a kis aratórészt, és persze mindig az asszony a rossz, ha morog.
" Veszekszik !" mondják rá , " veszekedős asszony "!
A Zsuzsi keresete ott volt, négy mázsa tizenhat kiló tiszta búza, de ehhez mégis röstelltek másképp, minthogy kenyeret, lisztet, tésztát ebből ettek.
El nem adtak belőle még egy szemet se, hiszen tulajdonképp az sem volt való, hogy fölzabálták.
- Kapsz, lyányom malacot - mondta az apja -, két malacot kapsz, a legszebbik kettőt te kapod.
Igaz ugyan, hogy egy már régen meg volt ígérve, de Zsuzsika nem is törődött vele, nem számolta ő a búzaszemeket, hisz nem az övé, szüleié.
Eddig is eltartották.
Nem számolt egyebet, csak a Jóska jöttét.
Az pedig mindennapos lett.
- Jaj, de panduska ez a te Jóskád - mondta az anyjuk -, hisz ez egész kukta, otthon is ilyen vót maga?
- Igen.
- Örülhet az anyja, bezzeg az én embereim sose ülnek itthon.
- Én mindig legszívesebben otthon vagyogatok.
Az anya nem nagyon szerette ezt az otthonülést, mindig láb alatt volt neki, s folyton úgy érezte, hogy ez a legény Zsuzsika búzáját lesi.
Mi köze hozzá, ha ők felélik is!
Egy kedden a tanyára készült a család, keresztanyáékhoz.
Persze a két férfi, de oda az asszony is vágyott, mert ott legalább nem sajnálták az ételt.
Mindig csak a férfiak zabáljanak, elhatározta, hogy oda ő is elmegy.
A kisfiút, a Ferkét nem vihetik, mert az inas, éppen most szegődtették be próbaidőre dr. Szűcs Mihály henteshez (mert Debrecenben még a hentes is doktorból lesz, s a doktorok is hentesek ), annak itthon dóga van, Zsuzsika meg legalább kitakaríthat.
Reggel ki is rakták a bútort az udvarra, hogy Zsuzsi kedvére dolgozhasson, és ők elmentek.
Zsuzsikában mozgott egy kis úrhatnámság, hát igen, szeretett súrolni, meszelni, azt hitte, az a kis víz leviszi a szegénységüket, az a kis mész betakarja a nyomorúságukat.
De most nem ment az úgy, mint máskor, mert tudta, hogy Jóska mindjárt itt lesz, és semmi kedve se volt loncsosan, mocskosan lenni előtte.
Már jött is Jóska.
- Te micsinálsz.
- Ami nem kér enni.
- Meszelsz?
- Menjen innen, mert még csak porolok, osztán magát is kiporolom.
Jóska átölelte.
A lány birkózott.
Mind a ketten elaléltak.
Nem lehetett egymást megérinteniök, mert valami rémületes fájdalom tört ki rajtuk.
Valami szörnyű betegség, amelytől elfulladt a lélegzetük , elállt a szavuk, kimeredt a szemük, és merev mosolygás volt az arcukon, s pillanatokig, percekig nem bírtak mozdulni, csak égtek és fáztak, remegtek és dideregtek egymás karjában, és nem tudták, mi az.
Leültek a szoba közepén a kisszékre.
Jóska ült a széken, a szék a földön, és Zsuzsika a Jóska térdén.
Ajtó, ablak leszedve, az őszies szél csak úgy fújt keresztül, de nem fáztak: égtek.
Sokára volt, mikor szóhoz jutottak.
- Hát trafikájjék mán valamit - mondta Zsuzsika kedvesen.
Jóska felrezzent, mert még a szava is elállott, ha így elnézte a lányt.
Nem tudta a szemét levenni róla.
Tűzben, lázban volt.
Nézte ezt a szépet.
Mert szépnek érezte a lányt.
Eddig sose törődött ő a szépségekkel, de ez a lány megölte.
Folyton úgy nézett rá, feléje fordulva, mint jó kutya hű gazdájára; szeretett volna valósággal lefeküdni a lába elé, és úgy nézni , míg él...
Nem volt beszélgetős ember, hallgatva tudta volna nézni örökké, halk morajjal, mint a tenger nézi az eget, vonagolva, szelíden és haragosan, de mindig feléje ömölve és feléje hullámozva... némán, mert az Alföld gyermeke volt, a puszták fia, akiben szótalanná, sík földdé vált a tengerár...
- Tik hányan vótatok testvírek? - kérdezte Jóska, s a torka be volt dagadva, ő maga is érezte, hogy milyen durva ellentét van villámló és fátyolos lágy érzései és szavainak goromba fordulása közt.
- Mink! vagy tizenhatan - felelte a lány.
- Hány él?
- Hát csak mink hárman, Andris bátyám meg én meg Ferkó.
- Te hányadik vótál?
- Nem tudom én - s felnevetett a kislány.
- Hogy lehet a?
- Nem tudja azt még idesapám se, tán idesanyám tudja, de ű se gondol vélle.
Hát tik?
- Mink - mondta Jóska -, mink heten vagyunk, hat fiú meg egy lány.
Kettő meg meghalt .
Én vagyok a legöregebb.
- Te?
És Zsuzsika szinte megcsodálta érte.
És ahogy a fiú szemébe nézett, az elmosolyodott, és édes, édesjó érzést érzett, és kidagadt szemmel nézett a lányra, és az ijedten elfordította a tekintetét, mint egy titkot, s a fiú visszakapargált a szavak rögei után, mit is beszéltek itt:
- Én.
De úgy is vagyok én az édesanyám legkedvesebbje, mán meg is mondtam neki, hogy idesanyám, hozok én magának egy olyan segítséget, nem lesz akkor magának semmi dóga.
Zsuzsika megijedt.
Hirtelen egy külön planétára szakadt.
Mintha két világba kerültek volna, bár az imént még együtt repültek egy bolygón.
Kedvetlen hallgatott, arra gondolt, hogy mennyi munka lehet ott, ahol hat fiú van .
Nem tudta még, de nem nagyon lelkesítette.
Azt mindenesetre érezte, hogy tőle nagy önfeláldozás, ha csak el is hallgatja.
- Oszt ű mit mondott? - kérdezte csöndesen.
Most Jóska hallgatott el.
- Mit?
- No mit.
Valami keserűség keseredett köztük.
Megjelent szerelmük boldog és vak káprázata mögött az élet éles és kegyetlen kése.
Mintha most először vágta volna ketté a vér és az érzés szivárványló fátyolát az idegen akaratok gyilka.
Jóska nem merte megmondani az anyja szavát.
Még az ő könnyelmű nyelve is megállt, s habozott:
- Megmondjam?
Hallgatott.
De ő ezzel a lánnyal szemben csak egy kötelességet ismert; a tökéletes őszinteséget.
- Azt, hogy, fiam, nem vállalja azt senki, amit én csinálok...
A Zsuzsika szívében keserűség támadt az öregasszonnyal szemben.
Nem ismerte, csak egyszer látta, de megijedt tőle.
Olyan kicsi volt, kissé púpos, és rosszindulatú volt az arca.
Görcsösen megölelte a legény fejét, aztán felugrott, s elment.
- Mi volt ez? - kérdezte Jóska.
- Semmi.
S maga sem tudta, mi volt.
Valami meleg vágy volt a zsákmány, a fiú után, meg akarta ragadni, ölelni, elvinni magának, és senki másnak nem adni belőle egy falatot sem .
Ha az egész világ megcsikkan is!
Kis buta fejével nem tudta kigondolni, de soha senki jobban nem érezte, mint ő a szerelem mindent elnyelő és mindent megtartó érzését.
De könnyű volt a kedve, szíve, s fiatal volt, nem volt még megedzve a sors harcában , már dalolni kezdett:
Kis kutya, nagy kutya Nem ugat hiába, Van nekem szeretőm Debrecen falvába.
Debrecen nagy város, Sámsonnal határos Ott lakik a babám ...
mennyik ma, ne tátsa a száját, belerepül a légy.
A legény örült, hogy ilyen könnyen veszi, s nehézkesen és kissé zavartan billegett utána.
- Én nem tudom, hogy lehet egy öregasszony ilyen szörnyűsíges - mondta, és már az anyja ellen keresett támadó szavakat, önkéntelenül érezve, hogy a lányt, a másik nőt azzal tudja csak magához kötni, ha az anyját, az első nőt kiveti szívéből -, nem tudok elmenni rajta, hogy mír mond ű nekem ilyeneket.
Hát ha én mondom, úgy is van : ugyi, ha te feleségem leszel, akkor csak nem hagyod, hogy az öreg anyám kínlódjík.
- Menjen a fenébe - mondta Zsuzsika, és fogta a hosszú nyelű seprőt, amit a mérnökéktől kért kölcsön, és a padlást kezdte porolni.
Ezen aztán Jóska nem tudott eligazodni.
Nem is akart, csak nézte, nézte a lányt , megnyílt szájjal, buta boldogan.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE