A pénz.
És a bál javában folyt már.
A zene zugott, bongott.
Őrült gyorsasággal tánczoltak egymás mellett a párok.
Idegen arczok egymást vizsgálták, ismerősök egymásnak hizelegtek.
Mindenki csak szépet mondott, s szépet hallott.
Az idegeket megmérgezte a zene, az érzelmeket bódulttá tette a fény.
Mint lepkék melyek belerepülnek a lángba , s melyeknek »a romlás élvezet «, olyan volt minden ember.
Mert ilyen a báli hangulat mindig és mindenütt.
A perczek és pillanatok élete az, mely elfoglalja a lélek minden gondolatát, és csak az szemlélheti nyugodtan a ki kivül marad rajta.
De ilyen filosofus természetü ember egy sem volt a Rózsay bálján.
A fény és zaj mindenkit magával ragadott.
Csak Mazarin bibornok tündéries estélyei lehettek ilyenek.
A vidék aristocratiája meglepve hódolt a rendezőnek.
De ezalatt mindenki Adél grófnét értette.
Őt tartották a ház urnőjének, s Rózsaynak csak másod sorban rótták le a honeureöket.
De Rózsaynak ez is elég volt.
Hiusága teljesen ki volt elégitve, s ha komoly gondok nem bántották volna Oszkár miatt, ő lett volna a legboldogabb ember a világon.
De ezek a komoly gondok sem őt sem Adél grófnét nem hagyták nyugodni, s képtelenné tették őket a bál sikerének élvezetére.
A száz és száz alak közt érdekesen vált ki Ugrik Alfréd Elemér, a mint Frigyes grófot sorra bemutogatta a középosztály bájos hölgyeinek, s müértő szemekkel és arczkifejezéssel magyarázta mindenkinek kiváló tulajdonait.
Rövid idő mulva Frigyes ugy látszott megállapodott egynél.
Egy fiatal és szép özvegy volt az a szomszéd faluból, a ki azonban egy szerelmes nyugdijazott kapitánynak ádáz és féltékeny ellenőrzése alatt állt.
A légyottot lehetetlen lett volna a szép özvegy lakhelyén hozni javaslatba.
Frigyes magára vállalta az udvarlást, Alfréd pedig magára vállalta, hogy tisztába hozza a részleteket.
Kigondolták, hogy a szép özvegy látogatás ürügye alatt fog eljönni Mezőhegyre.
Itt a kert hátulsó ajtaján bejő és Frigyes a kerti pavillonban vár reá .
Hanem az első feltétel az, hogy megudvarolja és meghóditsa.
Frigyes gróf szót fogadott, és amennyire tőle kitelt, udvarolt a menyecskének, a ki szivesen fogadta .
Egészen el volt bájolva, hogy egy gróf teszi neki a szépet.
Vidéki libák ilyen udvarlásoknak nem képesek ellentállani.
És Frigyesben elég szellem és elég routin is volt, hogy a báli mámor kábitó hatása alatt »sieben Meilen Stiefel « -ben haladjon előre a hizelgő frivolitások sikamlós terén.
A nőben már meg volt fogva a hiuság, és ez csakhamar föllobbantá a szenvedélyt is.
Egy óra mulva Frigyes már esdett, sovár tekintettel nézte, és kezeit szorongatta.
Két óra mulva már nem tánczolt vele, hanem a karján hordozta a kevésbbé népes termeken keresztül.
Három óra mulva már mindketten meg voltak győződve, hogy forrón és örökre szeretik egymást, s hogy egymás nélkül nem tudnak élni.
És noha időközben Frigyesnek, Adél grófné terve szerint más dolga is akadt, de Frigyes minden kitérés után hiven visszasietett bájos özvegyéhez, s utóbb annyira belebolondult, hogy Adél grófné terveire nézve kezdett már hasznavehetlenné válni.
De ekkor közbe lépett Ugrik, és mint »bizalmi férfiu «, megkezdé müködését , noha már egészen felesleges volt, mert Frigyes és a szép özvegy mindenre nézve tisztába jöttek.
De ekkor váratlan esemény jött közbe, mely az napra megzavarta Frigyes számitását, sőt kevésbbé flegmatikus gavallért mint ő, talán a sodrából is kihozta volna.
De ez már a bál közepe felé történt, s mi még mindig csak a bál kezdetén vagyunk.
Tehát a fényes mulatság már javában folyt.
Oszkárt Clarisse foglalta el, s kényszeritette, hogy folyvást vele legyen.
Ezt Adél grófné parancsolta meg Clarissenek, s Clarisse - bár nem volt a terv minden részletébe beavatva, - hiven engedelmeskedett.
Maga Adél grófné Somkövyt ellenőrizte, s csak olyankor hagyta el nehány perczre, ha meg volt győződve arról, hogy Somkövy jó kezek közé jutott.
Oszkár ideges volt, de Viktor is az lett.
Mert noha ismerte Adél grófné intézkedéseit, mégis erőt vett rajta a féltékenység, mikor Clarisset egész este Oszkár mellett látta .
Rózsay csak járt-kelt, mintha folyton keresett volna valakit.
És minél tovább késett a kasznár, Rózsay annál nyugtalanabb lett, s Adél grófnéhoz futkosott tanácsért.
Adél is nyugtalan volt, s egy alkalommal összetalálkozván Rózsayval, igy suttogott vele:
» Most már bizonyos vagyok benne, hogy Somkövy Oszkárnak szövetségese.
Ők teljesen egyetértenek.«
» Én egészen alarmirozva vagyok! sohajtá Rózsay.
» Hidegvér! - felelte Adél, és összeszoritotta ökleit.
- Ha tervünk sikerül nincs mitől tartanunk.
Ön a leány apjával könnyen végezhet.
Ők nem veszthetnek csak nyerhetnek ajánlata által.
Hangsulyozza ön hogy Oszkár Clariss vőlegénye.
Margitot az által hogy utána jár, már eddig is compromitálta.
Nőül nem veheti.
Ön tulajdonképen az erkölcsöket képviseli velük szemben.
Mert bizonyos hogy egy compromitált leány, ha szegény, akár milyen erényes, nem kap férjet.
Egy olyan leány pedig a kinek 50,000 forintja van, bizonyosan kap férjet.
Az erkölcs tehát meg van mentve.
Margit szülei egész életükre boldogok lehetnek.
A mi a fő azonban, irásban kell kivennie Margit atyjától, hogy beleegyezik abba hogy Margit nem kivánja Oszkártól hogy nőül vegye.
Ez lesz a hideg zuhany mely lehüti Oszkár rajongását.
Mert mi szüksége lesz Oszkárnak nőül venni Margitot, ha ezt Margit sem akarja?
Mi pedig nem tehetünk magunknak szemre hányást, mert mi jót teszünk Margittal és szüleivel.
Hisz a mai világ csak azt tiszteli a kinek pénze van.«
Rózsay egészen föllelkesült, s ujra visszanyervén önbizalmát igy kiáltott fel:
» Szóról-szóra igy fogom elmondani!
Ah! mennyi ész, mennyi genialitás !« s kezet csókolt a távozó Adélnak, s aztán egyedül maradván igy monologizált:
» Hogy lehet az, hogy ily fiu annyira elüt apjától mint ez az Oszkár!
Nekem a szivem repdes ha főuri társaságban részt vehetek, s ő szégyeli magát ily kitüntetésben!
- Képes ez a fiu tönkre tenni önmagát, sőt engem is vele!
- Bele bolondul egy falusi libába és feláldozna értte egy angyalt!
Nem szánnám megvesszőzni!
- De majd kijózanul!
El vagyok határozva hogy inkább agyon lövöm mint megtegye rajtam ezt a szégyent !«
- S nagy dühösen belevegyült a társaságba.
Adél grófné, mikor Rózsaytól elvált, sietett vissza Somkövyhez.
Somkövy épen akkor akart szabadulni, bizonyosan, hogy Oszkárhoz siessen.
De Adél elfogta őt.
Somkövy hogy kellemetlen zavarát leplezze, igy fogadta a grófnét:
» Ah! e fényes estély valóban Párisba varázsolja a képzelődést.«
Adél grófné czélzatosan válaszolá: »És eszünkbe juttatja a Párizsi titkokat? nemde ?
Karját Somkövy! ön soha sem tánczol, nemde?
Én nem tánczolok, - ma legalább nem.
Ma önt választottam lovagomul, s az ön karján akarok gyönyörködni Oszkárban és Clarissban.
Ah! ugy -e szép pár?
Tud ön képzelni más nőt Oszkár számára mint Clarisst ?
Higyje meg vétkezik ha más nőre gondol.«
Somkövy megrezzent, s erőltetett udvariassággal felelé: A grófnő rendelkezik velem!
Adél tréfásan megfenyité s kaczagva mondá:
Mig Adél grófné Somkövy karján gyönyörködött a fényes társaság mulató jókedvében, - azalatt Viktor türelmét vesztve ragadta karon az éppen özvegyéhez siető Frigyest , hogy kipanaszolja magát előtte.
» Clariss folyton Oszkárral társalog.
Kedveskedik neki, mulattatja őt, csak vele tánczol, csak ő rá mosolyog.
- Ez több mint a mennyire Adél kérte!
Ez nem lehet más mint kiszámitott demonstratió én ellenem !«
Frigyes haragosan kiáltott Viktorra:
» Mondtam már hogy ennek ma igy kell lenni.
Adél akarja.«
» Clariss önkénytesen is megtenné.
Szerelem dolgában az anyai parancsot csak akkor teljesitjük, ha óhajtásunkkal találkozik !«
Sopánkodott kétségbeesett arczczal Viktor.
Frigyes felkaczagott.
» De hogy lehet valaki ennyire naiv!
Hát nincs itt elég szép asszony szép leány, hogy visszaadd Clarissének a tromfot?
Lásd alig egy órája kezdődött a bál, s én már csaknem tisztában vagyok egy szép özvegygyel.
Ugrik barátunk - a ki igazán pompás ficzkó - most már csak a részleteket intézi el.
Akarod látni?
Becsületemre mondom van olyan szép, mint Clariss.«
» Gyülölök minden nőt !«
Háborgott Viktor.
» Püf; - legjobb lesz ha aludni mégy !«
» Nem! csak azért is udvarolni fogok másnak! jól mondtad! szeget szeggel !«
» Fogadom azonnal lelohad a Clariss jókedve, mihelyt téged is jó kedvünek lát.
No szedd össze magadat, és siessünk vissza a tánczterembe.«
» Mi ez?
Oszkár és Clariss erre közelednek!
Látod? el akarnak vonulni a társaságtól !
Világos, hogy vallomást akarnak tenni egymásnak!
Én megölöm Oszkárt !«
Dühöngött Viktor és előre lépett.
Frigyes visszarántotta, s metsző tekintettel végig nézte.
Aztán igy szólt!
» te! ha sokat bolondozol, galléron csiplek és becsuklak a jégverembe!
- Micsoda komédia ez ?
Lásd Oszkár visszafordul, s belevegyülnek a tánczba !«
Éppen Frigyesék is a tánczterembe akartak sietni, mikor a háttérben föltünt előttük három idegen alak.
Két egyszerüen öltözött öreg házaspár, és egy halavány szép leány .
Ugy a férfi mint az öreg asszony a leányt vették közre, s bizonyosan az illendő magaviseletre oktatták, mert felváltva suttogtak vele.
A leány azonban ugy nézett ki mintha egy szót sem hallana, s még kevésbbé értene azokból, a miket neki sugnak.
Ezek a kasznárék voltak, kiknek eddigi elmaradása már eddig is annyi gondot és aggályt okozott.
Könnyü volt felismerni őket.
Rajtuk kivül, az ő fajtájukból, senki sem volt a bálra hivatalos.
A mint beléptek, és szemük szájuk elállt a nagy fényességtől, az öreg kasznár igy szólt Margithoz nagy bölcsen és illedelemmel: »Itt nem ugy van ám mint a falusi lakodalmakon, a hol azzal tánczolsz a kivel akarsz.
Érted?
Itt csak azzal tánczolsz , ám de mindenkivel tánczolsz a ki felszólit.
Érted?
Ha pedig senki sem szólit fel , akkor ülve maradsz.
Érted ?«
Az öreg kasznár jóságos felesége közbe szólt: »Ne tanitsd, mert még jobban megijeszted.
Látod hogy ugy is fél már.
Alig áll a lábán.«
Aztán, mivel ő is csak asszony volt, és erőt vett rajta a kiváncsiság, bámész érdekkel nézett körül, és felsohajtott; »Oh! be fényes itt minden!
Be boldogok is a kik gazdagok !«
Most a kasznár nehány lépéssel előre ment, mert észrevette, hogy Frigyes és Viktor őket nézik.
Ezalatt Margit oda sugott anyjához: »Mit fog mondani Oszkár ha itt lát ? «
Az öreg kasznárné vigasztalni akarta a szegény leányt, s igy felelt: »Ne félj!
- Oszkár ur nem is fog meglátni téged ezek közt a sok fényes dámák közt.«
Ilyen vigasztalásokkal szokták a jóságos anyák gyermekeik szivét gyakran összetörni.
A mint Frigyesék előtt a három uj alak föltünt, Frigyes meglökte Viktort: »Nézd a kasznárt !«
Viktor megörült nekik: »Ez a leány az a kit Oszkár kerget ?«
» No hát neki fogok udvarolni egész éjjel, csak vele tánczolok, és Clarissera rá se nézek.«
Ezalatt a kasznár, aki az asszonyoktól előre ment, egészen Frigyesék közelébe ért, és nagy reverentiával hajlongott előttük.
» Jó estét Szabó ur !« - szólitá meg őt Frigyes.
» Ily későn jönnek ?«
Az öreg kasznár zavarba jött e kérdésre, nem annyira azért mert érezte hogy nem illett későn jönniök, hanem inkább azért, mert visszagondolt az otthoni jelenetre, és szabódva felelé: »Oh! mig az asszony népség fölkészül !«
Ezalatt Viktor már Margithoz közeledett, s fölkérte hogy ő vezethesse be a bálba .
Frigyes, a ki tudta, hogy ez a nélkül is bele tartozik az Adél grófné taktikájába , intett Viktornak, hogy: »csak rajta !«
De Margit mozdulatlanul állt, s mintegy álomból rezzent föl, mikor az öreg kasznár rákiáltott: csak szaporán!
- E szavakra hallani kezdte a zene hangjait, s gépiesen engedte karját Viktor karjába füzni, s a mint az tánczlépésekben lejtett a bálterem felé, akarat nélkül követte őt.
Aztán Viktor átkarolta Margit derekát, és belévegyültek a tánczba.
Éppen e pillanatban találkoztak össze Somkövy és Oszkár, és Somkövy a mint Margitot meglátta fejéhez kapott, és megkövülve nézett utána.
» Bátyám mi lelt ?« kérdé Oszkár, a ki maga is ki volt forgatva önmagából.
Már látta Adél grófnőt és Rózsayt nyilsebesen közeledni feléjük.
» Nagy isten! ki az a leány a ki most bement ?«
» Ő az !« felelé Oszkár mély fájdalommal.
» Ki? - oh! ha ő volna !« sóhajtott, Somkövy.
» Ki ?« - kérdé Oszkár, nem értve hogy Somkövy kire czéloz?
» Csitt! - sarkunkban vannak! - szólt Somkövy, és erőt vett magán.
- Oszkár vigyázz! - most már én is ugy látom, hogy atyád sejt valamit.«
» Oh!
Margit eljött, pedig azt igérte, hogy otthon marad!
- Pokoli kinokat szenvedek !«
» Csak el ne áruld magadat !«
- Ekkorára már Adél grófné és Rózsay körülvették, és elválasztották őket.
Az aggodalmat, hogy Oszkárt és Somkövyt együtt találták, elmosta arczukról az öröm, hogy a kasznárék megérkeztek.
Mint a szinpadon, mindenki rögtön szerepéhez fogott.
Adél ujra karon fogta Somkövyt, - Frigyes vitte Clarissehez Oszkárt, s Rózsay elővette az öreg kasznárt, s hogy megmutasson neki mindent, kertté alakitott salonokat, és salonná varázsolt kertet, - vitte magával.
Az öreg kasznárnét Adél grófné buzditotta, hogy csak menjen be a tánczterembe, foglaljon el egy üres széket, és gyönyörködjék a tánczoló fiatalságban.
» Oh! a méltóságos grófné mily kegyes!
- Pedig majd hogy el nem maradtunk ebből a fényes bálból, a hová igazán érdemetlenek vagyunk !«
Adél grófné fürkésző kiváncsisággal kérdezte: »hogy hogy ?«
» Hát bizony csak ugy, hogy ez a makacs leány sehogy sem akarta idehozatni magát.
A férjem uramnak nagyon kellett kimutatni magát, hogy erőt vehessen rajta.«
Somkövy közbe szólt: »Talán az ön férje nem a Margit apja ?«
Az öreg kasznárné meghökkent erre a kérdésre, s ijedten nézett Somkövyre.
Aztán nagy buzgalommal állitgatá: »de az apja! - az én férjem a Margit apja, és én vagyok az édes anyja !«
S e közben a hideg izzadság is kiütötte a homlokát.
Adél észrevette a szegény asszony zavarát, és tréfálkozva jegyezte meg: »Ön nagy hamis édes Somkövy! - mennyire zavarba hozta ezt a szegény asszonyt.«
Az öreg kasznárné kapott rajta, s hogy kimentse magát, igy mentegetődzött ; » Csakugyan! - olyan furcsán nézett rám hogy« - ...Somkövy elmélázott.
» Csodálatos, hogy ez a leány nem magukra hasonlit.
Hisz unokájok lehetne !«
» De mi lelte önt? - egészen elábrándozik !«
» Semmi! éppen semmi !« - aztán megtörölte szemeit, mintha valami káprázatot akart volna kitörölni belőlük, s igy sóhajtott: »Hiu remény! - csalfa képzelődés !«
Az öreg kasznárné, habár nem tanult nagyvilági illemet, mikor látta Adél grófnét Somkövyvel suttogni, érezte, hogy ő ott a hol van fölösleges és mivel szó nélkül eltávozni nem mert, ekként szabadkozott: »Ha megengedi a méltóságos grófné , betekintek a bálterembe.
Nekünk öregeknek már csak akkor van kedvünk, mikor a fiatalságot mulatni látjuk.«
És ezután ügyetlen hajlongások közt elment.
Adél grófné, a ki látta előbb eltávozni az öreg kasznárt Rózsayval, s tudta mi dologban járnak, izgatott volt, s mintha figyelme két felé oszlott volna, s csak fél figyelmével foglalkoznék Somkövyvel, mig a másik felével odaképzeli magát a hol már Rózsay van, - szórakozott lett, s érezve, hogy tervének egész sikere ettől a percztől függ, mig az eredményt meg nem tudja, távol akart maradni a tánczzene kábitó zajától.
Somkövy épp oly izgatott volt, s igy a társalgás kettőjük közt csupa szakadozott eszmemenetekből állott.
» Nem mennénk mi is a bálterembe grófné ?«
» Ah! a zaj kábit engem! oly édes nehány pillanatra távol maradni attól!
De hogy ön oly váratlanul érkezett meg édes Somkövy!
- Ez igazán meglepő volt !«
» Birtokomra utaztam, s éppen utamba esett.«
» Ez az Oszkár veszedelmes lassu viz - képzelje azalatt, mig leányommal jegyben jár , itt, helyben kalandokra vadász.«
» Komolyan mondom!
Ezt az ártatlan leánykát, no talán nem is ismeri, - a kasznár leányát üldözi.
Nem rettenetes ez ?«
A grófné czélzatos hangon mondta ezt, és Somkövy gyanakvó arczczal felelé: »Ártatlan tréfa lehet.
A könnyelmüség nem Oszkár jellemvonása.«
» Ön nagyon jól ismeri Oszkárt, sőt talán terveit is tudja !«
» Terveit?
- Igen!
- Régi ábrándja, hogy egyetemi tanár lehessen s élhessen a tudománynak.«
Felelé Somkövy szintén erős hangnyomattal.
A grófné felkaczagott: »Igazán pompás!
Az én vőm egy professor !«
Igy folyt a sétaközti társalgás Adél és Somkövy közt, mialatt Rózsay már mindent megmutatva az öreg kasznárnak, szobája felé vezette azt.
Némán haladtak egymás mellett, s utközben Rózsay igy elmélkedett: »Hogy kezdjem?
Mégis nehéz dolog.
Több mint egy börze üzlet.
Mért nem élünk Törökországban!
Hisz az asszony magában véve olcsó, csak az erénye drága.
Ha ez az ember elkezd nekem az erényről fecsegni, bizony isten megakadok.«
Ekkor már Rózsay szobájában voltak, s Rózsay remegni érezte az öreg kasznár karját, melyet Rózsay karon fogva tartott.
A vastag szönyegeken nem hallatszott lépteik zajából semmi.
Ugy jártak éppen mint a tolvajok.
Rózsay ekkor bezárta az ajtót, s erőltetett fesztelenséggel igy szólt: »Kérném nehány bizalmas szóra.«
» Bizalmas szóra engem?
Ó! mily bizalom!
Mivel szolgálhatok ?«
» Hát izé, barátom szereti maga a fényes mulatságot ?«
» Szeretni szeretem, de az nem szeret engem.
Szegény embernek nincsen mulatsága.«
» Szegény! tán még sem olyan szegény!
- Bizonyosan van egy pár ezer forintja a takarékpénztárban.«
» Hiszen ha volna! majd tudnám én is jobban rendezni az életemet.
De hát tudja a Nagyságos ur én nagyon becsületes voltam mindig.
Bolondul becsületes.
Mellettem az ispán meggazdagodott, ur lett belőle, s van tisztelete, több mint pénze.
A becsülete is gyarapodott gazdagságával.
Kevesebb becsülettel sok becsületet szerzett magának , mig én sok becsülettel nagyon kevés becsületre vittem.«
Ez viz volt a Rózsay malmára, s most már több bátorsággal folytatta:
» Ej ej! látja nincs háládatlanabb dolog a világon mint a becsület.
Száraz kenyeret kér, de csak arany tálról lakhatik jól.
Maga okos ember.
Engedje hogy minden teketória nélkül nyiltan beszéljek magával.
Magának van egy leánya.
Derék csinos leány, hanem ugy -e szegény leány?
Akármilyen szép és akármilyen becsületes, nem érheti nagyobb szerencse, minthogy feleségül veszi valami kisbirtokos, vagy valami földhöz ragadt hivatalnok.
Nos, számithat-é nagyobb szerencsére az esetben is ha százszor több becsületet vinne nászhozományul?
Számithatnak-é maguk arra, hogy lányuk becsületével biztosithatják öreg napjaikat ?«
Az öreg kasznár sóbálványnyá vált, rémült arczczal bámult Rózsayra, s remegő hangon kérdé: »Mit akar ezzel mondani a nagyságos ur ?«
Rózsay idegesen kiáltott fel:
» Ne vágjon ilyen ijedt képet, mert nem folytatom.
Én magát gazdag és szerencsés emberré teszem, ha maga akarja; leányának pedig százszor több becsületet adok mint a mennyit tőle kérek.«
Az öreg kasznár letörölte homlokáról a halálizzadságot, s akadozva szólt:
» Várjon a nagyságos ur egy pillanatig.
A vér a szivemre tolult, várjon mig visszamegy a helyére.«
Ezután elfordult és sokáig lihegett mint egy lázbeteg.
Rózsay szintén félre fordult , s igy sóhajtott fel: »No hála a papnak, benne vagyunk már !« aztán igy szólt: »Ha sok vére van vágasson eret magán.
Hát folytathatom ?« az öreg kasznár némán intett, s Rózsay igy folytatta: »Látja az én fiam érdeklődik a maga leánya iránt.
És tudom hogy azóta el is csavarta a leány fejét.
Ártatlan falusi szüzeket egy gazdag városi gavallérnak könnyü elszéditeni, - s bizonyosak lehetnek benne, hogy maguk akármilyen őrszemmel kisérik is a leányt, a fiam ámitással, hizelgéssel, csábitással, a mikben nagy mester és tapasztalt ficzkó, mégis el fogja érni czélját.
De tegyük föl, hogy nem is éri el.
Az bizonyos hogy annyit fog forgolódni körülötte, hogy ez által rosz hirbe hozza.
Az emberek roszat fognak beszélni, s ez ellen nem védelem az erény ártatlansága.
Leánya éppen olyan becstelen lesz a világ előtt, mintha csakugyan az volna.
Nos, nincs -e igazam ?«
» Ó! fájdalom igaza van! nagyon igaza van!
- A szegény ember becsülete játékszer a gazdagok kezében !«
» Látja én jóvá akarom tenni e kényszer helyzetet.
Kerülni akarom a botrányt - a maguk érdekében.
Mert nekünk a botrány nem árt, sőt használ.
Én magukat és lányukat boldoggá akarom tenni mielőtt boldogtalanokká lennének.
Mert hogy a fiam a maga leányát nőül nem fogja venni, azt józan észszel beláthatja.
Ha talán ezzel hitegette a lányt, akkor hazudott, mert ma fog jegyet váltani gróf Szentkláray Clarissel.
Ez a körülmény az, mely kényessé teszi rám nézve fiam érdeklődését, s ezért szeretném rövid utra terelni.
- Vagy maga boszura gondol?
Hogy maga micsoda boszut állhasson a gyalázatért a mely boszu magának többet ne ártson mint nekünk, az nem képzelhetem.«
» De hát mit kiván tőlem a nagyságos ur ?« kiáltá az öreg kasznár kétségbeesve.
» Azt a mi magának jobban érdekében áll, mint nekem.
Meg akarom előzni a botrányt, - s meg akarom váltani a maguk gyalázatát.
Ide nézzen.
Itt van egy csomóban 50 darab ezres.
Ezt a pénzt rögtön kezébe adom, ha irást ád arról, hogy nincs kifogása fiam udvarlása ellen, s nem kivánja, hogy fiam az ön leányát nőül vegye.«
Az öreg kasznár csak az ujdonat uj bankjegyeket nézte, már nem hallotta a miket Rózsay mondott.
Rózsay pedig diadalmas arczczal szónokolt tovább:
» Ötvenezer forint épen elég arra, hogy a mai világban a leány mindig becsületes legyen.
Ennyi pénz elföd minden foltot, s leányuk válogathat a férjek között, mig most ahhoz kellene mennie, a ki szerencsélteti.
Maguk pedig gond nélkül élhetnek, s leányuk boldogsága megnyugtathatja lelkiismeretüket.
Nos a választás könnyü.
Vagy gyalázat és szegénység, - vagy becsület és gazdagság.
Hát melyiket választja ?«
» Adjon egy napi gondolkodási időt Nagyságod !«
» Nem lehet.
E perczben határozzon.«
S erre az öreg kasznár jóságos arcza egyszerre ördögi lett.
» Ötvenezer forint!
De mért legyünk jobbak a világnál?
Áll az alku «, aztán félrefordulva mormogta: »A leány ugysem az én gyermekem !«
» Ezt vártam magától.
Jöjjön irja meg az irást! itt az enyém, magamról.«
Adél grófné még mindig karon fogva sétált Somkövyvel, s már minden ügyességére szüksége volt, hogy a társalgást fentarthassa, a mi nagyon természetes oly helyzetben, hol mindkettőnek máson kalandoz az esze, és beszédje csupa gépiesség.
És miközben igy sétáltak, a grófné izgatottsága folyton növekedett.
» Talán bizony roszul játsza szerepét ?« gondolta magában, s e kinos gondolattal tépelődve, sokszor olyankor is felkaczagott mikor Somkövy éppen nem mondott olyan mulatságos dolgot, a min kaczagni lehetne.
De a finom és szellemes nőknek, a minő Adél grófné volt, meg van engedve a kaczagás olyankor, a mikor valami - a nélkül, hogy megmondanák - eszükbe jut.
Somkövy nem volt kiváncsi arra, a mi Adél grófnénak eszébe juthatott.
Végre nagy sebességgel, és kihevült arczczal (mintha már sok puncheot ivott volna , ) megjelent Rózsay, s Adél grófné a mint meglátta őt, azonnal megfogta villogó tekintetével.
Rózsay után dult ábrázattal az öreg kasznár is megjelent egy pillanatra, de a mint embereket látott, hirtelen hátra vonult.
Rózsay zsebkendőjével legyezte magát, s még nagyobb kimerültséget szinlelve, mint a mennyit el nem tagadhatott, kiáltá: »Jaj! csakhogy tul estünk rajta! most már nincs semmi baj !«
Adél grófnő e nehány szóból mindent megértett, de nem akarta, hogy Somkövy is sejtsen valamit, s azért mindenekelőtt figyelmeztetőleg intett Rózsaynak, aztán pedig igy szólt:
» Azt akarja mondani, hogy minden előkészület megtörtént a jegyváltásra ?«
Rózsay észrevette magát, s nagy mohósággal ráhagyta:
» Azt! - és talán értesithetjük is róla vendégeinket ?«
» Mindenesetre !« szólt Adél grófné ironicus mosolylyal, s aztán mindkét kezével a Somkövy karjaira nehezülve, kaczéron suttogta: »Nos! - most már, ha ugy tetszik , bemehetünk a bálterembe !«
Somkövy egy udvarias mozdulattal felelé, hogy nincs ellene semmi kifogása, de mert az egész situatió rejtélyesnek tünt föl előtte, rosz sejtelmek kezdték gyötörni.
Alig hogy eltávoztak, s a terem üresen maradt, megjelent a kasznár, de alig lehetett ráösmerni.
Egy angol policeman, a ki a lélektan törvényei szerint kutatja a bünt , letartóztatta volna az öreg kasznárt abban a pillanatban mikor megjelent.
A dult arczu vén ember mintha üldözték volna, félénk és gyanakvó szemekkel tekintett körül, s megkönnyebbült mikor azt látta, hogy egyedül van.
Egyik kezét azonban semmi árért ki nem huzta volna zsebéből, s látszott, hogy zsebében szorongat valamit.
Aztán fáradtan, mintha száz mértföldről futott volna, egy székbe roskadt, s merőn maga elé bámult és félig suttogó hangon igy beszélt önmagához:
» Ötvenezer forint!
- Ki mondja, hogy a pénz elveszi az ember eszét?
- Megadja!
- Itt a szabadság, itt a függetlenség, itt a boldogság!
- Mit törődöm a világgal, ha nem szorulok a világra?
Ó! mily vakitó tekintet ez!
Nem én vagyok a tied, hanem te vagy az enyém.
Ötvenezer forint! miért? egy semmiért!
Hisz minden pillanat egyformán mulik el! s ha elmult egyformán semmivé lett!
És az csak egy mulékony pillanat, - egy semmi, - egy végtelen semmi!
- Miért ne adnám e hitvány pillanatot egy egész élet boldogságáért oda?
- Elköltözöm egy nagy városba, ott kezdek uj életet.
Ha elkiáltom, hogy Margitnak 50,000 forint hozománya van, ki kérdez többet ennél?
- Margit ünnepelt nő , s én irigyelt apa leszek!
Most már telik selyem ruhára, arany ékszerre, brilliántra , - és ki keresi ezek alatt a koldus erényt és a koldus becsületet?
Hol van az a női erény, melyet a selyem suhogása ki nem gunyol, - az arany sulya agyon nem nyom, és a gyémánt ragyogása be nem árnyal?
A mai világ erénye, becsülete, vallása istensége a pénz!
- Pénz! pénz! - pénz! a hol pénz van ott megvan minden!
A hol pénz nincs ott nincs meg semmi!
- Ha a bün nászhozománya a gazdagság, - ki keresi az erényt koldustarisznyával?
Senki! senki! senki! az egész világon senki!
Ha! ha ha! megőrülök az örömtől hogy gazdag vagyok!
Egy istennőt ölelni nem oly gyönyör, mint e pénzt szoritani!
S mindezt egy semmiért, - egy véghetetlen semmiségért!
- Egy olyan perczért, melyet a természet arra teremtett, hogy ingyen adjuk !«
E perczben megjelent az öreg kasznár jóságos felesége, a ki az urát kereste, de a mint meglátta visszaijedt tőle:
» Hova tüntél?
Alig hogy rád találok!
Nagy Isten! mi lelt? egészen ki vagy kelve !«
» Csitt asszony!
Nem az vagyok a ki voltam!
- Koldus voltam, szemét voltam, és most gazdag vagyok, hatalmas vagyok.«
» lde nézz! de meg ne vakulj !«
És az asszony elé vágta a rengeteg pénzt.
» Ez csak a fele!
A mi az enyém az a tied is !«
» Mindenható Isten! - mutasd, add a kezembe, hadd higyjek szemeimnek: Pénz ez? igazán pénz ?«
» Csupa ezres! - ötven darab, - s még egyszer ennyit kapunk, ha mi akarjuk !«
-
» Ha akarjuk-é? hát ki ne akarna ennyi pénzt ?«
» No ha akarjuk, akkor a mienk lesz.
És miért? egy semmiért! egy véghetetlen semmiségért !«
» De hát miért? ugy reszketek mintha a hideg rázna.«
» Margit vissza fogja adni a látogatást Oszkárnak holnap estve egyedül.
Ennyi az egész.»
» De ha Margit nem akarna menni ?«
» Nem akarna menni?
De el fog menni! el kell neki menni!
Egy poronty a kit anyja szégyenéért nevemmel fedeztem, fölneveltem, - gyermekemmé fogadtam, - ez merne daczolni velem?
- De mit kell neki tudni azt hogy miért megy oda?
Ne tudja mért megy mikor oda megy, ne tudja mért volt ott mikor onnan eljő!
Ne tudjon soha semmit, - hisz ugy sem fogja megtudni soha senki!
És mi sem emlékezünk rá soha! - érted? soha ! soha !«
» Az istenért, csendesedjél, légy nyugodtabb, és higgadtabb.«
» Hisz én nyugodt, higgadt vagyok! - azt hiszed izgat vagy bánt valami? semmi!
- Csak örülök a szerencsének! ez öröm, tiszta öröm.
És te nem örülsz ?«
» Én is olyan vagyok, mint egy bolond, örülök is meg nem is örülök.
Azt hiszem nem is vagyok ébren.
- De rejtsd el a pénzt.«
» Mért rejtsem el?
Azt hiszed loptam?
Becsületesen kerestem.«
» De jön valaki.
Oh Márton! a ki szegénységhez szokott, az nem is tud örülni a gazdagságnak !«
És az öreg asszony csaknem sirva fakadt.
E perczben rohant be nagy szelesen Ugrik, s a mint meglátta a kasznárékat, henczegve kérdé tőlük:
» Ugyan kérem nem látták gróf Alszeghy barátomat? nagyon fontos közleni valóm volna vele.«
» Nem láttuk.«
Felelte a kasznár dühös fanyarsággal.
» Bizonyosan megint valami cselszövés készül.
Mert maga igazán minden becsületes leánynak veszedelme.«
Szólt az asszony.
Az öreg kasznár, felesége megjegyzését hallva még nagyobb haragra lobbant Ugrik ellen, s gorombán támadta meg!
» Ki is kérem, hogy leányommal ezentul is bizalmasan társalogjon.
A maga társasága elég, hogy őt meggyalázza !«
» Uram! - szólt Ugrik s ünnepélyes állásba vágta magát, - ha a ház becsületét, melyben vagyunk nem nézném, megfelelnék.
De igy csak annyit mondok, hogy ha leányuk jó neve szivükön fekszik, akkor nem kellene itt fecsegniük, mig a leányuk odabent őrizetlenül mulat.«
» Ne oktasson hivatásunkra.
Tisztességes emberek közt nem szükséges az őrizet. «
Kiabált a kasznár.
» Igen? - no csak engedjék össze Oszkárral.«
Vágott vissza Ugrik.
» Micsoda impertinentia !«
» Csak ne tüzeskedjék.
Hogy Oszkár eddig sem férhetett Margithoz, azt is egyedül nekem köszönhetik.
És én vigyázni fogok Margit erényére ezután is, akár akarja, akár nem .
Alásszolgája.»
Az öreg kasznár rá akart rohanni Alfrédra, de visszatartá őt az ő jóságos felesége.
» Nézd jő valaki! kerüld a veszekedést !« és gyöngéden fogva tartotta őt.
És csakugyan jött valaki.
Frigyes jött, és csakugyan fontos dolga volt Ugrik Alfréd Elemérrel, mert nagyon bizalmasan sugdosott vele.
» A meghivást már megkapta, most már a bőszült kapitány sem gyanithat semmi rosszat.«
Frigyes gróf és Ugrik Elemér még vidám kaczajok közt suttogtak egymással, mikor a bálteremből, mintha éppen a kasznárékat kereste volna, izgatott arczczal megjelent Somkövy.
Az öreg kasznár jóságos felesége megint összerezzent mikor a váratlanul megjelenő Somkövyt meglátta, mert az megint oly különös arczczal nézett rá mint előbb, - és ösztönszerüleg oldalba lökte urát, mintha valami titkos veszélyre figyelmeztette volna.
Somkövy egyenesen a kasznárékhoz sietett, és megszólitotta őket.
» Bocsássanak meg, hogy ujra kérdezősködöm, de mióta leányukat megláttam, nem tudok szabadulni egy gondolattól !«
» Micsoda gondolattól, ha szabad kérdenem ?« szólt az öreg kasznár, és erőltette az elfogulatlan kiváncsiságot.
» Attól, hogy ez a leány nem magukhoz hasonlit, s éppen olyan mint -«
Somkövy megállt, lesüté szemeit, s megtörlé homlokát, aztán lemondólag kiáltott fel : » Hóbort tőlem ez a képzelődés!
Mióta laknak Mezőhegyen ?«
» S nem láttak soha senkit Mezőhegyen a kihez leányuk hasonlitana ?«
» Soha !« kiáltá az öreg kasznár, s most meg ő rántotta meg titokban a felesége szoknyáját, nehogy az valami bolondot mondjon.
Somkövy éles szemmel fürkészte őket, és különösnek tetszett előtte a zavar, mely a két öregen kiült, de ez a zavar lehetett a modortalanság, és a csodálkozás következése is.
S e perczben Frigyes grf. is hozzájuk csatlakozott, s nehány banális élcz után elvitte magával Somkövyt, s a kasznárék ujra egyedül maradtak.
Azok összenéztek, és több perczig nem tudtak egymásnak megfelelni.
Látszott, hogy egy gondolat nehezül mindkettőjük lelkére, s mert az asszony őszintébb volt mint a férje , hát végre is az asszony szólalt meg először, mondván: »Te láttad az arczát mikor Margitról kérdezősködött ?«
» Te, talán csak nem ez az apja ?«
» Micsoda beszéd ez?
Margit apja meghalt.
Tudod jól, hogy Margit nagy bátyja lőtte agyon, mikor megtudta huga gyalázatát.
A tiszteletes ur igy beszélte.«
» De hát akkor miért szólt a hasonlatosságról ?«
» Ejh! az ilyen nagy urak annyi féle arczot látnak a világon, hogy minden lépten fölfedeznek egy hasonlatosságot.
De semmit el ne árulj, mert szerencsénket árulod el !«
Rózsay es Adél grófné bizalmas párbeszédet folytatva léptek ki a bálteremből, s annyira el voltak foglalva egymással, hogy nem vettek észre senkit.
Valami nagy örömük lehetett, mert mindkettőjüknek arcza sugárzott.
» A szerencse nekünk kedvez! szólt győzelmes mosolylyal a grófné, - mutatta már a szerződési levelet Oszkárnak ?«
» Még nem mutattam, mert előbb nehány rendelést kellett tennem, - de tudja a grófné , hogy engem a főispán az első látásra te-nek szólitott ?«
» Ugy is illik!
- Ez pompás!
Az egész vidék főrangusága együtt van nálunk, és mégis ők mernek fenyegetni bennünket demonstratióval ?«
» De miért sietett előbb Somkövy oly zavartan Oszkárhoz ?«
» Nem vettem észre, de nem is törődöm vele.
Már nem tartok semmitől.
Oszkár és Clarisse felségesen összebarátkoztak.«
» Még megérjük, hogy szerelmesek lesznek egymásba.«
» Jaj! de mulatságos lenne !« - s kaczagva visszatértek a bálterembe.
A mint eltávoztak, az öreg kasznár komoran szólalt meg:
» Azt hiszem nem láttak bennünket, azért nem vettek észre.«
Az öreg asszony igy felelt: »Én ugy látom, hogy észrevették, de nem akartak meglátni .
Lásd mig szegények voltunk szivesen üdvözöltek, és most, hogy gazdagok lettünk ránk sem néznek.«
Az öreg kasznárban fölforrt a vér, arcza lángvörös lett és haragosan kiáltott fel:
» Asszony ne ingerelj !«
- Pedig hát az öreg kasznárnénak esze ágában sem volt, hogy az urát ingerelje.
» Én nem is tudom minek vagyunk mi örökösen ezen az egy helyen !« zsörtölődött tovább az öreg kasznár »menjünk be a tánczolók köré, vigadjunk mi is !«
Az öreg asszony szó nélkül engedelmeskedett, és már szedte magát, hogy kövesse urát , a ki vigadni akar, mikor a tánczteremből, szembe velük Margit rohant ki egyedül , egészen kikelve magából.
Szenvedő arczczal és kimerülten borult anyja keblére, és kétségbeesett hangon kiáltá:
» Vigyetek haza! megőrülök, meghalok ha még itt kell maradnom !«
» Mi bajod ?« kérdé az öreg kasznárné nagy megindulással.
» Oszkár megcsalt! nem szeret! én nem akarok élni!
Nem akarom látni, hogy mulat mással! s hogy néz rám hidegen és megvetéssel !«
» Ostoba gyermek!
- Oszkár ur csak nem hagyhatja oda miattad a menyasszonyát ?«
» Hát ki az ő menyasszonya ?«
» Gróf Szentkláray Clarisse !«
» Nem, az nem igaz! lehetetlen !« sikoltá Margit és kendőjét kezdte tépni őrült szenvedéllyel.
» Jaj! istenem, itt már valamennyien megbolondulunk !«
» De Margit !« - kiáltott elfojtott hangon a kasznár, s durván ragadta meg Margit kezét.
» Nem igaz! - folytatta Margit, még mindig az előbbi hangon, - és ha igaz, ne mondjátok!
- Én megyek! nem maradok tovább.«
» Itt maradsz! - sziszegte vad tekintettel a kasznár.
- Te pipiske!
Ugy viseld magad , hogy szégyent ne hozz reám.
Ki vagyok én ?«
» Atyám!
- Oh! vajha mindig csak titeket szerettelek volna !«
» Ne pityeregj.
Itt jő tánczosod.«
Az öreg kasznárné megint valami vigasztalót akart mondani Margitnak:
» Lásd ez több mint Oszkár, mert báró.
Becsüld meg.
Ne mondhassa, hogy nincs nevelésed.«
» Hogy sült paraszt, falusi liba vagy.«
Margit erőt vett magán, s felsohajtott: »Bárcsak halálra tudnám tánczolni magamat !«
Ekkor már oda ért Viktor, és lázas arczczal - mintha valami rendkivüli dologra volna eltökélve - igy szólt:
» Ah! bájos szökevény, - oly hirtelen eltünt!
Azt hittem a menyországba repült.
De én követem, s a maga kedvéért szivesen hallgatom a phaserák zenéjét még akkor is, ha Wagnerstylusban vannak instrumentálva !«
Igy izetlenkedett a nemes báró arra, mialatt a szenvedő Margitot arra kényszeritette , hogy vele tánczoljon tovább.
Addig ostromolta, s az öreg kasznár addig támogatta, mig Margit csaknem félholtan ujra felállt, hogy egy tánczoló gép legyen gyülölt tánczosa kezében.
S a mint már vitte Viktor Margitot (a ki által ő csak Clarisset akarta féltékennyé tenni ,) utközben diadalmas arczczal gondolta ki: »És most megcsókolom!
A Clarisse szemeláttára fogom megcsókolni !« s ezzel csakhamar belekeveredtek a keringőbe, - s az öreg kasznár is magával huzta feleségét, hogy menjenek ők is a tánczterembe, és vigadjanak ők is.
Az idő már éjfél felé járt, s közeledett a percz, mely a jegyváltásra volt kitüzve .
( Adél grófné a szellemórákat kiválón szerette !)
De a tiszteletes ur nem akart a jegyváltáson jelen lenni, és bucsu nélkül indult távozásra.
Csak Ugrik Alfréd Elemér vette észre, s mivel vele előbb egy beszélgetést abba szakitott, most utána futott, hogy a megszakitott beszélgetést befejezze.
» Azt mondja a tiszteletes ur, hogy Margit Oszkár mellett a legjobb helyen van ?« - kérdé Ugrik bámész szemekkel.
» Talán bizony távozni készül a tiszteletes ur ?«
» Nincs különben az idő későre jár.«
» De eltávozni korán van még.
Nem várja be a jegyváltást ?«
» De még egy szóra.
- Adjon kérem felvilágositást előbbi szavai felől.«
» Most nem adhatok.
Jó éjszakát.«
És elment.
Ugrik Elemér Alfréd ravasz és buta képpel állt meg, és bámulta a maga árnyékát sokáig.
Aztán, mivel valami eredményre mégis jutott, ekként kiáltott fel: (persze hogy csak gondolatában) »Hogy itt valami conspiratio lappang az bizonyos!
Minden arcz rejtélyes.
Szégyeld magad Rigó, hogy még mit se tudsz!
Bizony csak egy ostoba paraszt politikus vagy te, s oda se szagolhatsz az uri diplomájához!
De Oszkár jő Somkövyvel .
Ezeket kihallgatom !«
És csakugyan Oszkár jött Somkövyvel, de a fergeteg nem jő sötétebb arczczal mint jött Oszkár, és a fergetegnek sem lehetnek öldöklőbb villámai, mint volt az Oszkár tekintete.
Az egész napi kinos, és emberfeletti erőt igényelt önleküzdés most már lerázta minden fékét, s olyan lett mint a gátjait tullépő folyam, melynek már ellent nem állhat semmi.
Ugrik Alfréd Elemér mikor Oszkárt meglátta, nem csak azért bujt el, mivel hallgatódzni akart, hanem elbujt volna akkor is ha nem akart volna hallgatódzni, - mert Oszkárral ilyen állapotban találkozni (noha nem vétett ellene semmit ,) nem volt semmi bátorsága.
Eszébe jutott minden rémes história, s e perczben el lehetett volna hitetni vele azt, hogy nem Oszkár az a kit lát, hanem egy ketreczéből kiszabadult vad oroszlán, a ki ketreczéből egyenesen a publikum közé ugrik.
Somkövy a mint követte Oszkárt, hozzá tapadt egész testével mint egy paizs, de Oszkár minden áron el akarta dobni ezt a paizst magától.
A mindig oly szelid, oly nemes és szenvedő arczu ifju, most olyan volt mint egy vérengző katona, a ki a csata közepén megittasodva a vértől nem lát nem hall, s csak azért keres embert, hogy megölje.
És hosszu órák szenvedései után egy percz, egy őrizetlen pillanat alatt vált ilyenné.
Még Clarisse mellett állt, még beszélt vele, még válaszolt szavaira, de egyszerre csak nem válaszolt többé, arcza elsötétült, szemeit merően egy pontra szögezte, tompa nyugalom állt be rajta mint a tüzhegy kitörése előtt, s aztán egy ijesztő mozdulattal elfutott Clarisse oldala mellől; Somkövy, a ki már előbb észrevette rajta e változást, gyorsan utána sietett, s igy értek abba a szobába ahol Ugrik monologizált.
Somkövy kérve, könyörögve, parancsolva, fenyitve (ily pillanatokban mindez oly sajátszerüleg tud összevegyülni egy hangban) kiáltá Oszkárra:
» Türtőzd magad Oszkár! elárulsz mindent !«
Oszkár keble zilált, hangja rekedt volt, öklei görcsösen szorultak össze, és fejét magasra fölvetve válaszolá:
» Nincs többé mit titkolnom!
Ő is csak olyan, mint a többi!
Hiu tetszelgő test !
Törékeny czifra váza!
Hitvány portéka, - asszony.«
Szólt és dühös gyülöletében ajkait harapta; szenvedélye a szerelem féltés paroxismusának netovábbja volt.
És Somkövy ezt hideg észszel nézte, s látta, hogy ha még nehány perczig igy tart, el van veszve minden.
» Ne légy igazságtalan Oszkár! gondold meg helyzetedet.«
» Nincs mit meggondolnom!
Kértem ne jöjjön el.
Eljött és mulat.
A más karján tánczol .
Más által hagyja ölelni derekát.
Más szivja be lehelletét.
Szeme más arczával telik meg.
Szive más vérének villanyára melegszik.
Ő a másé, nem az enyém!
Gyülölöm őt ! gyülölöm magamat !«
» Őrült szerelmes vagy!
Hát te nem éppen igy tánczoltál Clarissel egész este ?«
» Az más, én nem szeretem Clarisst.«
» S hogy tudod, hogy ő nem gyülöli -e azt a kivel tánczol ?«
» Látom, hogy nem az a minek képzeltem.«
» Azt kivánod tőle, hogy durva, goromba legyen mindenkivel ?«
» Oszkár! férfi vagy?
Én lejövök miattad.
Ügyedet magamévá teszem!
Ki akarlak ragadni atyád undok hálójából, - és te most őrült szeszélylyel elrontasz mindent ?«
» Én rontom el? ha ha ha !«
» Margit tiszta, nemes leány, méltó hozzád!
» Hazudsz! nézd hogy lebeg azzal a nyomorulttal.«
» Jer a kertbe, szabad levegőre !«
» Egy hitvány szabó modell!
- Hah! most megcsókolta!
Eressz megölöm !«
Somkövy minden erejével átkarolta Oszkárt, és vonszolta kifelé.
De nem tudott birni az Oszkár erejével.
Erre a jelenetre kiugrott Ugrik is, és esze nélkül kiabált segélyért.
» Oszkár! eszmélj! az istenért eszmélj !« könyörgött Somkövy, ki már egészen össze volt zilálva a dulakodástól.
És a sors szándékosan ugy intézte, hogy Viktor, a ki ostoba szeszélyből elkövette azt, hogy Clarisse szemeláttára (de szerencsétlenségre Oszkár is meglátta) megcsókolta tánczközben a semmit sem gyanitó Margit ártatlan homlokát, - most mint a ki legjobban végezte dolgát, sebes léptekkel közeledett Oszkár felé, a ki mikor meglátta Viktort közeledni, csak felorditott: »Nézd még ide jön !« - és ezzel egy pillanat alatt lerázva magáról Somkövyt, rémitő ugrással Viktor előtt termett, s előbb keztyüjét, aztán zsebkendőjét vágta Viktor arczába, végül még öklével is megütötte.
Viktor a váratlan támadásra először kővé vált, de a másik perczben tigrisként rohant Oszkárra, s ha a teremből a zajra be nem rohan Rózsay, Frigyes és még mások, s ha rögtön közbe nem vetik magukat, akkor Oszkár talán kezeivel fojtotta volna meg Viktort.
» Elégtételt !« hörögte Viktor, s tombolt mint egy őrült.
» Halált!
Halált !« kiáltá Oszkár, s folyvást farkas szemet nézett vele.
» Zárjátok be az ajtókat !« kiabálta Rózsay.
És hirtelen bezártak minden ajtót.
» Ki kezdte a botrányt ?« kérdé Frigyes, és ő is sápadt volt mint a fal.
» Itt többé nincs helye a magyarázatoknak !« dörgé Somkövy, és kiegyenesedett, mint egy büszke római.
Rózsay csak jajgatott, s futkosott fel s alá.
» Oh! oh! siessetek a vendégek közé , nyugtassátok meg őket! mondjátok semmi baj sincs !«
Még most is a vendégei jártak eszében.
A zajra a bálteremben egyszerre tolongás támadt.
A czigányok huzták ugyan láb alá, de azt a mi a láb felett van, az emberek orrát egyszerre csak megcsapta a botrány szaga , és ez egy pillanatra megállitotta a lábakat.
Mindenki az ajtók felé bámult, melyek hirtelen becsukódtak, s a vendégek közt mint egy tábori jelszó, szájról-szájra járt e kérdés: mi történt?
A vénebb dámák majd ideggörcsöt kaptak a kiváncsiságtól.
De választ senki sem adhatott.
A zavar eljutott Adél grófnéhoz is, a ki éppen cerclet tartott, és magyarázta a főrangu dámáknak, hogy mily sokáig küzdött ő magával mig e házasságba beleegyezett.
De a fiatalok annyira szeretik egymást, hogy anyai kötelességének tartotta mindentől eltekinteni, a mi a szivbeli frigynek utjában áll , és a világi szabályok fölé emelni a szivnek törvényeit.
Persze mindenki helyeselte Adél grófné nemes önmegtagadását, és senki ajkáról nem történt czélzás Rózsay millióira, sőt akadtak demokrata szellemi hölgyek, a kik Adél grófné előtt kijelenték hogy hasonló helyzetben ők is éppen igy cselekedtek volna.
De a mint a zavar, mint a forgószél a fergeteg előtt magával hordva a vihar szagát, Adél grófnéhoz ért, a grófné finom idegei azonnal többet éreztek meg, mint a naiv publikum, és első kérdése az volt: hol van Clarisse?
Megmutatták neki Clarisset, a ki izgatottan állt egy fali tükör előtt, és hajékét igazgatta.
Nem messze tőle Margit állott apja és anyja közt , és szemeit törölte mintha sirna.
Adél grófné rosszat sejtett, de - mert nagy szinésznő volt, - most mutatta a legjobb kedvet, s kaczagva kérdé, hogy talán valamelyik ügyetlen falusi gavallér elbukott a tánczosnőjével, s az okozza a tolongást? vagy talán komolyan megütötte magát valaki?, s ijedt részvéttel nézett szét, - de mindig ugy, mintha más baj nem is történhetett volna.
Többen azonban a tánczoló ifjuságból referáltak a grófnénak a szárnyas ajtók gyors becsapásáról, s ebből azt következtették, hogy a baj nem a tánczosok közt esett meg, hanem a mellék szobában, a hová előbb látták bemenni Viktor bárót, aztán utána sietni Rózsay Félixet, Frigyes grófot és még többeket.
Adél grófné nem tett kérdést Oszkárról, mert tudta, hogy Oszkár is ott van.
Szörnyü kinokat állt ki, s alig tudta tettetni azt , hogy semmi sem nyugtalanitja.
Szerette volna saját haját megtépni, hogy elbizta magát, és félrevonult fecsegni a legválságosabb pillanatokban.
De azért csak élczelt és mosolygott, s hirtelen Clarissehez futva, segitett neki hajékét igazitani, mialatt fülébe sugta: »Téged sértett meg Oszkár ?«
Clarisse haragtól és féltékenységtől lázasan felelé: »Nem Oszkár, hanem Viktor.«
Ez a válasz nagyon megnyugtató lett volna Adél grófnéra, ha tudott volna bizni.
De neki rosz sejtelmei voltak, s szive hangosan dobogott mikor a szárnyas ajtók ujra megnyiltak és kilépett Somkövy feltünő komor arczczal, vele Frigyes erőltetett mosolylyal, és köztük Viktor holt halaványan , lesütött szemekkel.
S a mint Viktor kilépett a mellékszobából, nem vegyült el a vendégség közé, hanem hirtelen eltávozott a bálteremből.
Frigyes erőltetett vidámsággal és czélzatos nagy hangon, hogy no csak az hallja a kinek mondja, emlité , hogy Oszkár hirtelen rosszul lett, de már nincs semmi baja.
Nemsokára ő is tovább fog tánczolni.
Hát csak mulassunk tovább!
- És mivel a czigány azalatt folyvást huzta , nemsokára a vendégség megint egy forgó öv lett, mely a nagy báltermet bekeritette .
Frigyes Adél grófnét kereste föl, s csak annyit mondott, a mennyit előbb, de Adél grófné leolvasta arczáról, hogy nem mond igazat.
De nem akart bizalmaskodni Frigyessel, mert nem akarta, hogy észrevegyék kétkedését.
Alig tért azonban minden a rendes kerékvágásba, sietett Frigyeshez, a ki már tudta, hogy Adél miért jő, s mielőtt kérdeztetett volna, felelé: »Botrány történt.
Oszkár arczul ütötte Viktort. «
Adél megkövült, s hebegve kérdé: »De azért a jegyváltás megtörténhetik ?«
Frigyes vállat vont és tovább ment.
Ezalatt a mellékszobában Rózsay, a ki miután Somkövytől megtudta a botrány lefolyását, mindenkit kiküldött, egyedül maradt lihegő fiával, a ki ledobta magát egy székre, és dühének deliriumában folyvást gunyosan mosolygott, mert kéjelgett azon a mit tett, éppen mint Stuart Mária a kerti jelenet után.
Rózsay sokáig nem tudta, hogyan közeledjék fiához.
Járt fel-alá, szitkozódott, dobált mindent a mi a keze ügyébe esett, aztán végre kihuzta zsebéből azt az irást melyet a kasznár adott neki, s ebből meritve erőt az elhatározásra, a legkomolyabb positurában állt Oszkár elé, a ki azonban rá sem nézett, csak mosolygott gunyosan, és lihegett.
» Szerencsétlen fiu, mit tettél ?« kiáltá aztán nagy pathoszszal.
» És mindezt egy leányért!
- És ha tudnád milyen leányért?
Szégyeld magad, hogy ilyen szeles és szamár vagy.
No nézd, én ezt a leányt megvettem a tulajdon apjától nehány rongyos ezresért a te számodra - szeretőnek !«
» Ah! - te vén keritő !« felelé Oszkár és felkaczagott.
» Én csak a botrányt akartam kikerülni, mert tudtam, hogy eszed nélkül jársz utána.«
» Hát tudtad? azt is tudtad, hogy szerettem ?«
» Föltettem rólad, mert ismertelek.«
» És nem hazudsz szokásod szerint ?«
» Kikérem, hogy igy beszélj velem! - de ha nem hiszed, hát nézz ide, itt az irás róla .
Olvasd.«
Oszkár lázasan ragadta ki apja kezéből az irást, és mialatt olvasta, mindkét halántékán lüktetett a vér.
Mikor elolvasta visszadobta.
» Ugy van ugy!
- Elég hogy az apja vére van benne!
De azért még sem hiszem!
- A te hazugságod még nagyobb mint az ő gonoszsága.«
» Hát meg akarsz győződni róla ?«
» Akkor légy holnap estve a kerti pavillonban.
Ő el fog jönni.«
» Ott leszek.
De ő is legyen ott.
- Óh! mily gyönyör lesz szemébe mondani! - megvetni , megalázni.«
» Csinálj vele a mit akarsz.
De ha ma estve az ő jelenlétében jegyet váltasz Clarisseszal, és ő holnap mégis el fog jönni, annál világosabban meggyőződhetsz majd jelleméről.«
» Igazad van!
Hát hol vannak a gyürük?
Hamar csőditsétek ide a világot!
- Most jó kedvemben vagyok! most megteszem.
Siessetek !«
Rózsay futott esze nélkül Adél grófnőhöz, és arcza sugárzott.
» Diadal! suttogá.
Hamar rendezzük a jegyváltást.«
Adél grófné a nyakába borult Rózsaynak, s érzékenyen ölelgette őt.
Clarisse is kapott az alkalmon, hogy Viktornak visszaadhassa a tromfot az előbbi sotiseért, és olyan izgatottsággal készült a jegyváltáshoz, mintha igazán szerette volna Oszkárt.
Oszkár pedig egyedül maradván, felállt, rendbe szedte magát.
A gunyos mosoly eltűnt ajkáról, s tompán és sötéten morogta:
» Tehát van czélom élni - holnapig !«
Ezzel el volt döntve.
S Oszkár nyugodt lett, mintha semmi sem történt volna.
A zene elnémult, az egész társaság a szalonokba vonult.
Clarisset szembe álliták Oszkárral , s a főispán jeles beszédet tartott e házasság felett.
Az egész társaság zajosan éljenzett mikor a gyürüket a mátkapár ujjaira huzták.
Csak is egy gyönge sikoltás hangzott, s Margit ájult el az anyja ölébe.
Mi az? kérdé nehány ember, és Ugrik Elemér Alfréd felelé rá könnyező szemekkel: »Semmi! csak egy kis lány szive akar megrepedni !«
- A társaság ez alatt folyvást éljenzett és gratulált!
- És az egész kastély fényben és örömben uszott!
Adél grófné büszke volt diadalára, s elfeledett mindent.
S a társaság csak hajnalban oszlott széjjel.