ELTE
  • elte.dh
  • Verskorpusz
  • Cikk-kereső
  • Regénykorpusz
  • Drámakorpusz
  • A szolgáltatásról
  • Súgó
  • English
  • Magyar

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Vissza

Komáromi János

Pataki diákok

Keletkezés ideje
1926
Fejezet
10
Bekezdés
1314
Mondat
3535
Szó
40902
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
magas
  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
  • 6
  • 7
  • 8
  • 9
  • 10

HATODIK FEJEZET,

amelyben szó lesz Gutmán úr reménytelen helyzetéről, Korpa János és Tengely Orbán ingyen-utazásáról, az ifjúság hazafias föllépéséről s Barla Jóska nagy szomorúságáról.

Vakáció végével, ahogy befelé kezdtek volna szállingózni a négy világtáj felől, fantasztikus hírek cirkuláltak a mendurok soraiban.

Így tudni vélték egyesek, hogy Bunkót, amikor megérkezett volna Patakra , Gutmán úr leste az állomás perronján, hogy ilyen módon hajtsa be rajta azt a hervadt összeget, amely immár ötödízben lett volna esedékes záros határidőre és becsületszóra.
De ha már a kerek summát nem kaphatta volna kézhez Gutmán úr, megelégedett volna némi részlettel is.
Bunkó azonban, amikor szemközt találta magát a nyúlbőrforgalom helyi lebonyolító közegével, markával fidélisen kanyarított bele a levegőbe:

- Nagy ricsaj volt Miskolcon az éccaka, Gutmán úr.
Egy kis haladékot még!

És Gutmán úr, mivel egyebet úgysem tehetett, újabb haladékot adott a végleges elszámolásra.
Amiből napnál világosabban kitetszik, hogy Gutmán úrnak szíve volt, bármit beszéljen is róla a világ.

Ám a mendurok egyéb megtörtént esetekről is tudtak állítólag.
E szerint Újhelyből átjött volna Lászlófi szabászmester is és lesállásba helyezkedett az állomás épülete s az iskolakert közti gyanútlan útdarabkán, hogy ott csapjon rá Tóth Sándorra, aki furulyanadrágban járt s e miatt a " divat-Napoleon" nevezetet nyerte el.
Tóth Sándor számára ugyanis Lászlófi mester szabott ruhát hitelbe, azzal a határozott kikötéssel, hogy Tóth úr a törlesztendő első rátát posta festa, azaz ünnep után fogja kezébe szolgáltatni.
Tóth Sándor azonban egy nappal előbb érkezett meg Patakra , mint Lászlófi úr Újhelyből s ez a huszonnégyórai előny elég volt neki arra , hogy benézzen a Kürtbe.
Csak az ördög lökdöshette be oda a könyökénél, mert ezúttal valóban komoly szándéka volt, hogy okvetlenül fizet.
Lászlófi úr egyszóval lekésett s miután az állomás tájékán eredménytelenül leskelődött , a lakásán látogatta meg Tóth urat.
Tóth úrban azonban volt annyi előrelátás , hogy idejében elreteszelte a kaput s amikor Lászlófi úr dörömbölni kezdett , rút szorongattatásban nekivágott az udvar hátsó részének, ott átugrott a palánkon s keresztülfúrván magát a Bodrogpart zúzmarától remegő bokrain , csak a Fazekas-soron át került föl ismét a Héczére.
A Héczén aztán, éppen a Gyöngytyúk előtt, találkozott Tengely Orbánnal, aki fölötte jókedvűnek látszott s éppen szándéka volt, hogy némi forralt borocskára benéz a Gyöngytyúkba.
Az üldözött vadként lihegő Tóth Sándor egy mélyet fújt:

- Meg kell itt veszni, barátom Orbán!
Kergetnek, mint a kutyát!

Amire Tengely Orbán beinvitálta a Gyöngytyúkba, részben azért is, hogy lecsillapodjanak a Tóth Sándor felzilált idegei.
Odabent aztán, a belső szobában, hogy beszélgetni kezdtek volna egy forralt félliter előtt , hamarosan kiderült, miért van olyan jókedve Tengely Orbánnak.

Lőn hát, hogy előző estén Tengely Orbán meg Korpa János benyitottak Újhelyben a Varázsfuvolába.
Tehették, mert a pataki személyvonat indulásáig volt vagy háromnegyed órájuk.
Az egy üvegből azonban több lett, amin nem lehet megütődni, mert éppen legációbeli élményeiket mesélték el egymásnak, minek következtében lekéstek a vonatról.
Késő éjszaka volt amikor fölkerekedtek volna s mivel szállodáért nem akartak fizetni egy forint huszat, inkább konflist fogadtak Patakig.
Nemsokára a keményre fagyott országúton kocogtak már.
Ahogy Patak széléhez közeledtek volna, Korpa észrevette, hogy elbóbiskolt a kocsis.
Erre nesztelenül lecsúszott a kocsiból, utána lecsúszott Tengely Orbán is.
Éppen a temetőkert előtt álltak s az utolsó negyed keszeg sarlója itt-ott kiütközött a fellegek foszlányai mögül.
A konflis tovább döcögött a magányos éjszakában a kollégium felé, ők ketten pedig utánalopóztak, hogy mi lesz hát?
A főiskola két vékony petróleumlámpása előtt hirtelen felbóbiskolt a bérkocsis, a girhes egy-ló megállt, aztán hátratekintett a kocsis, hogy most már fizessenek!
De amint meglátta az üres hátulsó ülést, mindjárt megsejtette, hogy a két diák elszunyókált útközben, kifordult a kocsiból és most az árokban fetrengenek valahol széthasított lábszárakkal.
Abban a szempillantásban megfordította a lovat, felállt a bakon, ostornyelével végigcsattant a hátán, a nyomorult gebe felvágott s fújva és gőzölögve kezdett csattogni visszafelé, Újhelynek .
Recsegtek a kocsi eresztékei, a kerekek alig értek földet.
Szinte a levegőben forogtak s ló és kocsi szelet vert maga körül.

Nem is látták többet.
Korpa János és Tengely Orbán halk röhögéssel nézett a kísértetien menekülő konflis után...

Hát ezért volt még mindig olyan jókedve Tengely Orbánnak.

Ezek persze olyan híresztelések voltak egytől-egyig, amelyeket képtelenség volt ellenőrizni.
Különben is a lencsések terjesztették őket egymás között .
Bizonyosat nem lehetett tudni, mint ahogy nincs is semmi bizonyos a világon.

Azazhogy egy bizonyos kijelentés mégis akadt és pedig az iskolakert didergő főútján.
Azon baktatott éppen Gutmán úr, hogy talán a tizedik vonatot várja be kétség és remény között.
Éppen szembejött vele az énektanár úr, szokása szerint kissé maga elé tűnődve.
Pettyentett néhányat az ujjain s valami most kialakuló melódiát dúdolgatott félhangon.

Gutmán úr szájában a pipával, hóna alatt a csalánzsákkal s szőrös képén tele csalódással, megállt és köszönt:

- Jónapot kívánok nagyságos tanár úrnak.
Nem tetszik tudni valami újságot?

Gutmán úr persze az adósait illetőleg szeretett volna megtudni valamit.
A tanár úr, akit bántott, hogy merengésében így megzavarták, nyomban felelt:

- Van szerencsém, mérsékelten tisztelt Gutmán úr!
Egyszóval újságot akar tudni...
Azt nem adhatok, ahelyett azonban kárpótlásul leszögezek maga előtt egy örökérvényű igazságot, amelyet épp az imént sikerült megállapítanom .
Akarja hallani?

- Én mindent szívesen hallok a nagyságos tanár úrtól - pislogott kissé ravaszkodva Gutmán úr.

Az ének- és zenetanár úr, legalább száz Bathó-nóta szerzője, csak úgy továbbmenően válaszolt:

- Vegye hát füleibe Gutmán úr úgyis, mint önbámulnok!
Alapigazságom így hangzik: "Úrnak születni kell, a fodrász terem, az izraelita szaporodik. "
No, most legalább jól szívendöftem magát, vén biboldó!
Ajánlom magamat!

S továbbhaladván, folytatta az árva melódiát, ahol abbahagyta.
Gutmán úr pedig úgy maradt még kissé s fanyar mosollyal nézett a tanár úr után.

Azalatt jöttek a diákok mindenfelől, a legációs jövedelemtől némi hasat eresztve.
Csak Barla Jóska jött meg véknyacskán, ám gondoktól annál terhesebben.
Mert ahogy túl lett volna a háromnapos ünnepen, elkérezkedett Fehér úrtól.
Marasztalták pedig valamennyien, Fehér úr a legjobban: néhány jó napot akart szerezni a csöndes mendikánsnak.
De Barla Jóskának nem volt maradása.
Húzta hazafelé az a kicsinyke bú, amely társul szegődött hozzá , azóta, hogy először lépte át a kollégiumi városka határát.
Fehér úr meg Mária kisasszony kikísérték az állomásra s megváltották a jegyét.
Öt forint ötven krajcár volt nála, amikor hazaindult s mire Patakra ért volna, alig maradt egy koronája.
A többit az édesanyjának adta.

Jött az állomás felől a többivel s bú árnyékolta a két szemét most is.
Nagy kétségek közt búcsúzott el hazulról: édesanyja már nem tudott fölkelni az ágyból.
Egyéb anyagi gondok is emésztették: esedékes lett volna a harmadik ötforintos lakbérhányad, sőt ráadásul még az elmult két hónapról is tartozott a felével.
És sóhajtott egyet, miközben befelé botorkált az iskolakert havas főútján.
Megint oda kell állni Vitkóczyné asszonyság elé s könyörögni újabb haladékért.
Bizonyos, hogy a néni ezúttal is méltányolni fogja aggasztó helyzetét.

Elmúlt persze ez is.
Mert vége lesz valamikor mindennek: röpke örömeinknek , apró gondjainknak.
Az életnek is egyszer.
És nem értjük meg soha, miért kellett küzdeni annyit?

Újrakezdődött az élet, zajosabban az eddiginél.
A városházán ifjúsági bálok , mulattató előadások követték egymást vagy hazafias jellegű ünnepélyek a főiskola imatermében.
Eleinte, míg enyhe volt a tél, a vidék is megmozdult s egy-egy táncmulatság előtt mamák, kisasszonyok, gardedám-nagynénék jöttek csoportosan a vonatokról.
Tánc volt minden héten, mert minden egylet külön is ki akart tenni magáért.
Azonfelül közeledett az iskolai félesztendő határideje is, mikor a bizonyítványok olvastatnak föl a a tantermekben és küldetnek el postán a szorongó szülők címére.
Nagy elevenségben mutatkozott az élet mindenfelé s ebben a forgatagban igazán eltörpült a Barla Jóska bús révedezése.
Hétköznapokon jókor délután az Ó-Bodrog éles jegére siettek kisasszony-leányok a nagyobb diákokkal.
Barla Jóska is ott botorkált többször egy rozsdás halifaxon.
A pályára fizetni kellett, a mendurok tehát a szabad jégen kergetőztek és bukdácsoltak, mialatt a hókupacokon belül csinos párok siklottak el s örültek az életnek.
Ott körözött órahosszat Fehér Pista is Mária kisasszonnyal.
Egymás kezét fogták, néha összemosolyogtak, egy ilyen mosoly után nekiereszkedtek a szabad jégnek s kéz- a- kézben repültek végig a Bodrogon.
A leány szoknyája csattogni kezdett a magukverte szélben.
Barla Jóska utánuk nézett gyakran és eltűnődve, míg csak láthatta őket a kanyarig.
S olyankor arra gondolt, hogy Mária kisasszony biztosan a felesége lesz Fehér úrnak...

Kevéssel ezután olyan fordulat következett el, amely mélyen felkavarta a megszokott életet.
Ez azonban már politika volt.
Így hallotta ezt Barla Jóska több estén át, miközben teológusok, jogászok, trillák, gödék , lencsések és egyéb fikák nagy hevességgel vitatkoztak a kamarákban.
E forrongó napokban eleinte csak az újságokat bújták a nagyobbak, a kaszinóban nőtt az elevenség s egyre sűrűbb csoportosulások támadtak a város különböző pontjain.
Később, vacsoraidő után, házról-házra jártak az akadémisták s lelkesíteni kezdtek tüzes beszédekben.
A hazát emlegették olyankor, meg a híres magyar nemzet újra felfakadt sebeit...
A mendikánsok is összesúgtak esténkint, mert tudták már ők is, hogy az országgyűlésből katonák verték ki a képviselőket, meg hogy osztrákpárti főispánok érkeztek minden vármegyébe .
No, a zempléni meg is kapta a magáét alaposan!
Mert alighogy Újhelybe érkezett, le akarta borotváltatni a szakállát, de nem akadt borbély, aki megesett volna a hazaáruló nyomorult helyzetén.
Végül mégis csak került egy önként vállalkozó segéd, ámde országos csúfság legközepébe jutott a császári főispán.
Mert a cingár és fránya segéd, aki suttyomban hazafias alapon állt ( mint valamennyi borbély a hazában), megborotválta ugyan a bécsi zsoldban álló méltóságost, de csak félig s mialatt a szakáll másik fele bepamacsolva várt a borotvára, a segéd hirtelen összekapta szőrtelenítő apparátusát s meghajtotta magát gúnyosan:

- Alászolgája!

És otthagyta az elképedt főispánt a két szuronyos csendőrrel együtt, aki a háta mögött vigyázott.
És bizony úgy maradt őméltósága félszakállal, hiába fenyegetőzött, hogy pincelyukba vágatja a szemtelen fodrászt.
A nemzeti érzülettől eltelt borbélysegéd fotográfiája megjelent az összes képeslapokban, a pataki ifjúság vezérei viszont táviratilag biztosították szolidaritásukról s ösztökélték, hogy csak előre a megkezdett úton.

Nagy hahota lett mindenfelé a félben-hagyott főispáni szakáll miatt.
De elfelejtették hamar, mert újabb események búsították az elméket.
A régi magyar embereket zsandárok kergették ki a hivatalokból, az alkotmány sáncai behányattak s a hírek, melyek egyre jöttek a városkába, nagy keserűségre gerjesztettek mindenkit.
Ugyanakkor végső elszántságra lelkesítettek a hírlapok.

A diákság készülődött valamire.
Egy napon küldönc érkezett Pestről, hogy odafent az ifjúság utcai harcot vívott a honárulókkal összeállt csőcselékkel.
Nem volt megállás többet!
Ugyanakkor egyetemi diákok érkeztek valahonnét a városkába díszmagyarban s a nemzeti gyásznak jele gyanánt fekete zászlót hoztak magukkal.
A főiskola tanári-kara, tudatára jövén az általános nyugtalanságnak, csillapító szózatot intézett a nemes ifjúsághoz , hogy tradicionális erényeit őrizze meg ezúttal is teljes feddhetetlenségben.
A közigazgatói feketetáblán már energikusabb lépések fogantattak.
"A legcsekélyebb excesszus büntetése a consilium abeundi lészen."
Csak ez hiányzott még!
Korpa János, Tengely Orbán, Pecsenye Pál meg a többi vezér még azon az alkonyaton gyászszalagot kötött a kalapjára s kiadta a vezényszót:

- Az utcára minden ember!
A mendurok is ott legyenek!

Ugyanakkor staféta érkezett a Hustáczról, hogy fekete-sárga zászló látszik a hercegi váron.
Gárdáról-gárdára harapózott az újabb jelszó:

- Föl a vár ellen!
Most leszámolunk mindenkivel!

Mindenfelől hírek és nagy nyugtalankodás.
Estére megtudták, hogy mindössze a fekete-fehér zászló csüng a vártornyon.
Mások azt is tudták már, hogy csendőrök állták el a vár kapuit, élesre töltött fegyverekkel.
A vezérek harmadszor is kiadták a jelszót:

- Szét kell verni a zsandárokat!

Este aztán kisereglettek az utcára.
Még a maródik s a fugálók sem hiányzottak.

Valaki elkiáltotta magát a kollégium kapujában:

- A tornatérre!

...Amire Barla Jóska is kiért volna néhány mendúrtársával, tömegektől feketedett a négyszögű tér, melynek legközepén máglya lángolt s e máglya körül már gyujtogatni kezdték a fáklyákat.
Vagy kétszáz fáklya sistergett a téli estében s repkedő csóváik menekülő árnyékokat riasztgattak az egyes csoportok tömör falain...
Ott álltak a téren szerteszét, néma csapatokban : félig az éjszaka sűrűje húzta be őket, félig a véres fény borított rájuk palástot.
Álltak ott fázékony csendben, mint komor eseményekhez illendő s még egyre a fáklyákat gyujtogatták.
Senkisem hiányzott.
Ott volt Korpa János zúzmarás orrával, aztán Tengely Orbán, a pózna Pecsenye Pál vedlett kabátban, mindazonáltal lelkesen.
Megjött akkorára Stüszi villárafent bajusszal és fekete magyarban, mert neki szavalnia kellett.
Megjelent Fehér Pista Fodor Bandival s a jogászok legelejével, ott volt tehát Czompó szerkesztő is, a hajfenomén, úgyszintén Orémusz, aki ezúttal - mivel úgysem vehette volna hasznát - otthonhagyta a színházi látcsövet.
Jött lihegve Bunkó, utána a keszeg Patzok Benjámin, aki fa helyett kovamalomkő révén próbált fűteni s ott lehetett látni Süveges Eleket cilinderben.
Magával hozta a tárogatót s máris illegetni kezdett a billentyűkön...

Senki nem maradt odahaza ezen az estén!

Ijesztve világítottak a fáklyák s a megriasztott setétségben még inkább megnyúltak a zúzmarától csillogó fák és bokrok.
Babonás, elhagyott kastélynak rémlett a tornacsarnok.
Elől már megmozdult a menet s Korpa hangja sivított át a téren:

- Mendurok a középre!
Ha rendőrök gyönnek, falanxba zárkózni, oszt megnyomni őket!
Forverc!

Sokan mosolyogni kezdtek.
Mert nyilvánvaló volt mindenki előtt, hogy a hat darab rendőr, úgyis, mint közfelügyeleti közeg, a veszedelem első hírére hazatrappol, ágyba vágja magát, pokróc alá búvik s az orrát se meri kidugni onnét másnap reggelig.

Valahol elől játszani kezdett a zenekar.
Ama nótát, amelyet énekelni fognak , amíg csak egy magyar diák fog dalt fújni az ország földjén.
Száz-száz torok vette át, az egyik keskeny fejhangon, a másik basszusban dörögve:

Esik eső karikára, Kossuth Lajos kalapjára, Amennyi szem esik rája: Annyi áldás szálljon rája !

Riasztó keserűséggel zengett...
Barla Jóska is ott drukkolt a mendikánsok között s elszoruló szívvel leste, mi lesz mindebből?
Mert voltak hírek, hogy a csendőrök a katolikus templom táján foglaltak állást bizonyos barrikádok megett...
Egyelőre csak annyi történt, hogy az iskolakert kapujában megtorlódott a menet, de amint aztán szétáradtak a kollégium előtt, a hóbafújt széles országúton, az imbolygó tűzözönben látszottak talán kétezernek.
Elözönlöttek minden zugot s csak most tűnt ki, hogy sokan kardosan jöttek el, miközben mások vasbotokat tartottak súlyos markukban .
Forrongott az egész országút s dühös abcugok csattantak fel Ausztria ellen .
Ugyanakkor az egyik rácsozott boltív párkányára már fel is kapaszkodott Stüszi s szemeit meghordozván a feldühödt népen, egyszerre belecsapott a síri csöndbe:

"Talpra magyar, hí a haza! "

Százan fenyegetőztek vissza, hogy rabok tovább nem lesznek.
Még tartott az éljenriadal, amikor Pecsenye Pál pattant fel a Stüszi helyére.
Lihegett, a szemei forogtak s ahogy felsüvített, csontöklével belesujtott a levegőbe:

- Véreim!
Magyarok!
Azt mondom, a teremtésit neki, elég volt a birkatempóból !
Ütött immár a tizenkettedik óra: kapát, csákányt a kezetekbe, magyarok és neki Bécsnek!...

Mindent elsöprő hatása volt Pecsenye Pálnak.
A tömeg megmozdult s a távolabbfekvő Bécs helyett nekinyomult a Szemere-utcának.
Lelkesedve és teliméreggel a haza megrontói iránt.
Kavargott a setétség s egyetlen ablak ki nem nyilt ezen az éjszakán.
Itt-ott úgy tetszett, mintha a becsukott fatáblák résén szegényes fénycsík sávosodnék ki a zajgó utcába.
Egyszerre feljajgatott a Süveges tárogatója s minden torok búsan fújta utána a Rákóczi búcsúzóját.
A tüntetők eleje már befordult a Kossuth-utcába s a kollégium hátában kezdett felkanyarodni.

Ám akkor történt valami, amitől egy pillanatra visszatorpant a nemes ifjúság minden tagja.
De csak egy pillanatra.

A csendzavarás első hírére ugyanis nagytiszteletű Novák Lajos közigazgató úr végső lépésre szánta el magát s átsietvén a főiskola udvarán, megelőzte a tüntetőket s miután Koch János főpacal kinyitotta előtte a lelakatolt hátsó kaput, a nagytiszteletű úr megállt a Kossuth-utca közepén, úgy várta a tüntetőket.
Ahogy észrevették a fáklyák ijesztő fényében, a nagytiszteletű úr - papisüvegben, palástosan - feltartotta jobbkarját s feledhetetlen hangja magasra csendült:

- Atyámfiai!
Fiatal barátim!
Az utolsó pillanatban felszólítom önöket, hogy oszoljanak szét s térjenek meg békés otthonaikba...

Valahonnét hátulról ingerült kifakadások süvítettek.
No, erre már felsüvített a nagytiszteletű úr is:

- A főiskola nevében megparancsolom önöknek...

Egyszerre tízen ugrottak ki a sorból.
Pecsenye Pál süvített vissza, mialatt döngve csapott a mellére:

- Mi pedig továbbmegyünk, a haza nevében!

S előretörtek.
És míg a nagytiszteletű úr nagy gerjedelmek közt félreállt , hazafias éneket intonált a zenekar s a tömeg továbbnyomult, mint az áradás:

- Éljen a haza!

- Le Ausztriával!

Barla Jóska is rekedésig tüntetett mendurkollégái ádáz csapatával együtt, de csak eleinte.
Mert a közigazgató úr hiú közbelépése után sokaknak keblében a kétely és csüggedés ütött tanyát.
Mi lesz holnap?
És a mindent felragadó örvényben többen látni vélték már a vezéreket, amint Akadémiai Szék elé citáltatnak s minden idők elriasztó példája gyanánt kicsapatnak az Alma Mater öléből.
De a többiek lehurrogták a csüggedők törpe kisebbségét:

- Nem kell félni!
Mindenki az utcán van!

Barla Jóska mégis szorongani kezdett: hátha a második félévre nem kapja meg az ingyenes tápintézeti helyet, amelyre pedig nagyon számított.
De vékony aggodalmát hamar elsöpörte a lelkek viharzása.
Mire észrevette volna magát , már a Kossuth-ház előtt álltak, ahol Korpa Jánost emelték vállra s Korpa a vállak tetejéről vadított fújva és prüszkölve s idézte vissza ama régi jurátus alakját, akinek nevére minden pataki diák magábaszállva veszi le fejéről a kalapot...
Nem törődött már senki a nagytekintetű Akadémiai Szék várható határozmányaival!
Egyelőre úgy sem volt bizonyos semmi.
Bizonyos csak egy volt: hogy a keserűség felszakadt a lelkekből s mivel éppen helyben volt az országgyűlési képviselő úr lakása, kiadták a jelszót:

- A hazaáruló elé!

A képviselő úr szerencséjére nem volt odahaza s ezt okosan tette.
Mert egyetlen üvegszilánk nem maradt meg az ablakok rámái között.
Zúgtak a kövek , hogy ilyen zúgás nem volt a katalauni mezőn...
Isten tudná, honnét került ennyi kő erre az éjszakára?
De úgy kellett a képviselő úrnak, minek vállalt kormánypárti mandátumot!

Üregesen maradtak a ház ablakai, de a forrongás nem ült el.
A várról ugyan megfeledkeztek a lelkesedésben, ám úgyis olyan napok következtek, amelyek újabb események felé vonták el a közfigyelmet.

Mert az izgatottság nem csillapult s két héten át nem volt éjszaka, hogy meg ne harsant volna a lámpásoktól megszaggatott télben:

- Le Ausztriával!
Éljen Kossuth Lajos!

Aztán az történt, hogy a vezérek valóban megidéztettek.
Az Akadémiai Szék színe elé járultak egymásután, mely a tanácsteremben ülésezett komor hangulatban.
Ám a vezérek keményen viselkedtek, ezt már nem lehet tagadni.
A jogászelnök például mindössze ennyit válaszolt a faggatásokra:

- Hazámért kész vagyok minden szenvedésre.

A nagytekintetű Szék tagjai összenéztek s nem tudtak mit szólni.

A hírek természetesen kiszivárogtak a folyosókra is, hol az alvezérek topogtak türelmetlenül.
Fehér Pistát, mikor kilépett a teremből , megéljenezték.
De csak akkor szakadt fel a tetszés orkánja s csapott végig a százados falakon, amikor Korpa János is megmutatkozott.
Feltúrt üstökkel távozott a fegyelmi-testület nemes színe elől s jólesett öreg szívének , amikor vagy száz diák kiáltotta fel egy akarattal:

- Éljen Korpa János!
Nem csalódtunk benned, János!

Akkor már szájról-szájra adták, hogy mikor az elnöklő közigazgató úr szemére lobbantotta odabent a legutóbbi excesszust, mely abban csúcspontosodott , hogy Korpa az atyai intelem ellenére is tovább bujtogatta a fejletlenebb elméjűeket, sőt a Kossuth-ház előtt tettlegességre tüzelt végső esetben, - Korpa János hazafias bútól környékezve így felelt:

- Tekintetes Akadémiai Szék!
A vádban foglalt állítások igazak.
Mentségemre annyit hozok fel csupán, mert diák-elődeink szájhagyományaiból tudjuk, hogy annakidején, midőn még az ifjúság rendjéhez tartoztak a tekintetes Akadémiai Szék tagjai, ők is hasonló egyértelműséggel tüntetének a haza nyomorgattatásának súlyos napjaiban.

A professzor urak csöndben bókoltak össze, sőt a Szék jegyzője akaratlanul elszólta magát:

- Ez igaz.

A vezérek kemény magatartása sokaknak imponált s nagyban növesztette az ifjúság önérzetét.
Lassankint azért csillapulni kezdtek.
Egyébként is közeledett a félesztendő s a tanár urak, miután a tüntetések szítói komoly intelmekben részesültek, hozzáláttak a klasszifikáláshoz, ami teméntelen izgalmakkal járt az igazgatói irodában s az Alma Mater falain kívül.
És akkor háromnapos szünet következett s az egyes osztályokban felolvasták az érdemjegyeket.

Barla Jóska tiszta-jeles lett.
Még tornából s az írásbeli dolgozat külalakjából is.
Az osztálytanár úr, mikor felolvasta a bizonyítványát , külön is megdicsérte ernyedetlen szorgalmát s feddhetetlen viseletét.

És Barla Jóska egy mélyet sóhajtott.

Akkor már tudta, hogy végsőkön van az édesanyja.
Két nappal előbb levelezőlap jött az apja súlyos betűivel: "Anyátok salynosan van, kérjél szabacságot , azut gyer Haza".
Hát szín jeles a bizonyítvány, de annak már aligha fognak megörülni otthon.

Bizonyítvány-felolvasás után elkérezkedett a szünidő három napjára s délután el akart indulni.
De mire a Vitkóczy-udvarig ért volna, szekeret látott a ház előtt.
Régi ismerőse, Sándor György kisbíró ült az első ülésben, hátul pedig Jóska nagynénje gubbasztott, egy szófukar, idősebb néni, télikendőkbe bugyolálva.

Barla Jóska megrezzent.
Sándor György bökött valamit a kalapja szélén, mikor észrevette az úrfit, a néni pedig előrehajolt:

- Készülj azonnal!
Hazamegyünk!

Riadtan futott a szobájába s kapkodni kezdett néhány apróság után.
Hirtelen megállt: kétségbeesés rázta meg.
Testvérkéire gondolt...

Készen lett, mikor belépett nagyhangon a kisebbik Zólyomi:

- No, hogy vágott be a bizonyítvány?

- Tiszta-jeles lettem, Zólyomi úr kérem szépen...

Zólyomi megállt a tört-szemű mendikáns előtt:

- Mi lelt?
Nem is örülsz talán?
Biztosan meg fog dícsérni a bátyám, meg Tengely Orbán úr is.
Hova pakolsz?

Barla Jóskának olyan érzése volt, hogy mindjárt elsírja magát.
De visszatartotta serkedő könnyeit.
Aztán annyit mondott:

- Haza kell mennem, mert itt a szekér.
Nagyon szépen kérem Zólyomi urat , tessék megizenni Tatár Miskának, hogy három napig nem megyek hozzá tanulni , hát csak tanuljon maga...

Zólyomi nem értette:

- Valami baj van?

- Azt hiszem, kérem szépen, hogy meghalt az édesanyám...

De ezt már alig tudta kimondani.
Az udvaron csetlett-botlott már a koffer alatt, Vitkóczyné asszonyságtól el sem búcsúzott nagy zavarában, csak felkapaszkodott a hátulsó ülésbe, a nagynénje mellé.
Dobozy úr, a kistermetű fodrász-segéd, aki felsütött frizurájával ott-topogott a bolt előtt, már sejthetett valamit, mert igen szívesen intett feléje:

- Viszontlátásra, Józsika!

Sándor György gyeplőt rántott, a szekér megdöccent.
A hókucsmás kálvinista torony körül néhány varnyú kiabált rekedten.

Mentek-mentek.
Sándor György az alacsonyan csüngő kormos felhőket nézte az egész úton, a néni nem szólt semmit, Jóska nem kérdezett.
Csak gubbasztott magának hátul s tűnődött sok földi dolgon.
Varnyúk szálldostak alacsonyan : kemény idő készülhetett valahonnét.
Talán a Magura tájáról.

Újhelyben megálltak a Behyna-bolt előtt: ostorszíjjat vett Sándor György.

Ahogy átzörögtek volna a Ronyva keshedt hídján, már esteledni kezdett a hegyek felől.
És sötét lett, mire Sándor György annyit mondott csöndesen: - hó...

Ott volt a ház az országút szélén, hóbahuppanva.
Beteg kis fény rezgett az apró ablakban.

Ahogy belépett, nyitott koporsóban találta az édesanyját.
Megállt a fejénél , lehajolt s megcsókolta halott homlokát.

A szoba tele volt emberekkel.
Nagyanyja, egy krumplitermetű öregasszony , felsírt az egyik sarokládán, testvérkéi már aludtak a szögletágyban.
Látta egyszer az apját is, amint konya-bajusszal a lámpa kanócát próbálta megigazítani, mert füstölt.
Később a testvérei mellé feküdt le ő is, de sokáig nem tudott elaludni.
Az asztal köré virrasztó szomszédok telepedtek le s iddogáltak és beszélgettek, szünetekkel.
A halálról volt szó: hogy a halottak visszajárnak éjszakánkint...
Barla Jóska odafigyelt egy darabig s hirtelenül úgy tetszett neki, hogy az édesanyja mintha felsóhajtott volna a koporsóban.
Szegényes vackáról megrémülve emelte föl a fejét, de csak a két gyertya égett s a halott hidegen feküdt.
A virrasztók is elálmosodtak s mélyeket bókoltak az asztal körül.

Barla Jóska a földi-lét hiábavalóságain tűnődözött.

Ez járt az eszében másnap is szüntelenül.
Látta a papot, hallotta a nagyanyja meg a nagynénjei jajveszékelését s érezte a nyomorult szegénységet, melyben az édesanyja itthagyta három kis testvérét.
Csak akkor nézett szét maga körül, mikor már a jeges rögöket kezdték behúzni a koporsó fölé kapákkal .
Ennek is vége lett aztán.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Este az édesapja kísérte ki az állomásra.
Egyesegyedül.

Különös este volt s Barla Jóska sokáig visszaemlékezett erre az estére.

Szelíd csönd ült a tájék felett, de a magasban szél járhatott, mert a téli felhők a hegyek iránt vitorláztak.
Néha széles tisztás maradt a mennybolton s a tisztás közepéből lebámult a hold első negyede.
Sarlója a hátán lengett.

És amint ott álltak volna ketten a sötét kis állomás előtt, a falu felső végéről, hol rozsdás feszület állt a dombon, furcsán elnyujtott ének ütötte meg őket.
Egyszer elhalt az ének, másszor hallották megint, pedig szélcsend volt.
Szegény emberek térdepeltek ottan a Krisztus előtt, bűnbocsánatért esdve, hogy nyugodalmat találjanak lelkeiknek...
Különös hangulata volt ennek az estének.

Messziről látszott már a mozdony két vörös szeme.
A hold is elbujt, alig derengett s a furcsán elnyújtott szenténeket hallották újra.
Barla Jóska tudta már, hogy nagyanyja meg a nagynénje szétviszik a világba Jancsi öccsét meg a két kis hugát és bizonyos, hogy most már sokáig nem fogja látni őket .
Az apja pedig visszamarad magára s úgy próbál elvackolódni az életben.

Már zörgött a vonat.
Ekkor a temető fái felé nézett még egyszer, amelyek ott feketedtek a domb alatt s nem tudott mit szólni.

Az apja lehajolt hozzá, megcsókolta:

- Isten veled, fiam!

- Isten áldja meg, apám!

Sokáig ácsorgott az újhelyi harmadosztályú váróteremben s el is bóbiskolt néhányszor, mialatt messziről éles sípszó hasított át a késő estében.
Talán valami tehervonat közeledett ottan Tőketerebes felől s elakadván az éjszakában, segítségért visítozott.
Ő pedig gubbasztott az üres pakkja fölött...
Jaj, de nehezen indult az a vonat!

Ahogy kiszállt volna a pataki állomáson, alig néhány utas vágott neki a városkának.
Behúzott nyakkal siettek át az iskolakerten, mert ereszkedni kezdett a szél s hajlongva nyöszörögtek a csupasz fák.
Lábujjhegyen surrant el az uccán, amelyben alig lobogott pár ferde lámpás.

Senki nem várta, a két Zólyomi sem volt odahaza.
Sajnálhatták s talán nem akartak találkozni vele ezen az estén.

A lámpa lehúzva állt az asztalon.
Vékony kis dalt sipolgatott.

Barla Jóska letette a kofferjét, körülnézett, majd leült az ágya szélére s csöndeskén sírni kezdett.
Olykor felfigyelt.
Odakint a szél belekapott már az ereszbe s egy-egy rohamára nyögni kezdtek a ház eresztékei.
Sírdogált és félt.
Mert tudta biztosan, hogy valamelyik éjszakán meg fogja látogatni az édesanyja.

Egyszerre erős lépéseket hallott az udvaron át.
Amire fölnézett, Fehér Pista állt előtte.

A jogászelnök megveregette a mendikáns vállát:

- Nem szabad elkeseredni, Jóska.
Azért jöttem hozzád, hogy megmondjam: a második félévre ingyenesnek vettek föl a tápintézetbe s a tandíjat is elengedték...

- Igenis, kérem szépen, Fehér úr... - szipogott Barla Jóska.

- Tartozásod is van még, úgy-e!

- Igenis, kérem szépen.
Hét forint ötven krajcár Vitkóczyné asszonyságnak.

Fehér Pista megnyugtatta:

- Majd én kifizetem.
Holnap pedig költözz át hozzám, a Fellegvárba.
Velem fogsz lakni s fizetned sem kell.

- Igenis, kérem szépen.
Igen szépen köszönöm a jóságát Fehér úrnak.

  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
  • 6
  • 7
  • 8
  • 9
  • 10
Elte

Digitális Bölcsészet Tanszék Eötvös Loránd Tudományegyetem 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8. (Főépület) II. emelet, 201, 205-206, 210-es szoba

Hasznos Linkek

  • Verskorpusz
  • Cikk-kereső
  • Regénykorpusz
  • Drámakorpusz
  • Digitális bölcsészeti szótár
  • ELTEDATA
  • Digitális Örökség Nemzeti Labor

Friss hírek

Cimkék

  • Email: dh.elte.hu@gmail.com
  • Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8

Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE