Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Lajos
A fekete kutya
Keletkezés ideje
1880
Fejezet
7
Bekezdés
1226
Mondat
2260
Szó
25370
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
VI.
A Kranczler gépe már kora hajnalon megindúlt Csetneki urnál.
Péter mester, mint valami füstös Vulkán, vagy valami tréfás komédiabeli ördög, szurkálta a tüzet.
Móric egyik sróftól a másik srófhoz lebbent, félrevágta fején a lapos sapkát, fütyölte a Schneider Fánit, meg a sajdirididomot, felszaladt a létrán meg leszaladt; igazított a dobon, meggyantázta a nagy szijat, megvizsgálta a páternostert; azután nagyot sivalkodtatott a fütyölővel: s a másik percben mindenki talpon volt.
Az is, a ki kedvére kialudta magát, az is, a kit a szive nyugtalansága nem hagyott aludni.
A szörnyeteg elkezdett bömbölve búgni.
A kévék repűltek, széthámlottak annak ügyes ujjai alatt, ki az öreg Csikojtó szerint ugy tudja elteríteni, mint a boltos legény a selymet.
A petrencések sürögtek-forogtak sebesen és tiz-husz perc mulva a kazlas , Czafrang szomszéd, egy kis kazalkán állott.
A munka indult és folyt vigan.
Hogy is ne.
Szép, jó idő volt a hajnalon s a gabona remekűl fizetett.
A munkásnak keble, karja, minden izma feszűlt az örömtől, attól a szelid és boldog lelkesűléstől, melyet csak a fáradozás bő és szemmel látható jutalma kelthet a szegény emberben.
Nótázó kedvre kerekedett legény, leány s még az öreg Czafrang szomszéd is, mint valami vén pipiske, beledúdolt a kazalalja-gázolásból.
Péter mester elkezdte s azután folytak a tréfás, gúnyos megjegyzések.
- Ma sem előzött meg bennünket senki a határban.
Husz zsákunk lesz, mikorra amazok a hiresek kitörlik szemöket.
- Bizony még a Garádyék hidasából se hajtották ki a csürhét.
A Trumángyiék öreg szúszékjok sem dohog még.
S nyomban rázendűlt vig hahota között a Trumángyi gépét kigúnyoló dal, a szegény eltévedt éji utas nótájának keserves melódiáján:
A Trumángyi masinája
Százszor megáll egy órában
Sok szegény ember szomorú,
Mikor a szíj hármat fordúl.
Tudniillik nem fordul többször, csak háromszor s akkor rosszasága miatt nyomban megáll; igazítni kell valamit rajta; ismét megindul és ismét megáll.
Csak nincs olyan masina, mint ez a miénk, hogyne dolgoznék hát az ember jó kedvvel.
Szintén látja az ember, hogy vakarják a fejöket a kévehányók a Trumángyi masinájánál , hogy eszi a méreg az etetőt, s hogy nevetnek, csúfolódnak kinjokban a petrencehordók .
A kis futika gépész pedig vagdalja sipkáját a földhöz mérgében.
És következik annak a vig, érdekes eseménynek, világra szóló históriának elbeszélése , persze az is versekben, nótában: mikor a kis futika gépész megunva a gép rosszaságát , bosszúságában készakarva összetöreti a dobot.
Elindul a szomszéd városba megjavíttatni és hányféle mulatságos kalandon megy keresztűl, mig visszaérkezik .
Addig, a meddig győzik cérnával az emberek, ott várják a gép körűl hasalva és filkózva.
Mikor azután elfogy a cérnájok, vagyis a türelem fonala elszakad: szépen egyenkint elosongatnak.
A kis futika gépész nem talál mást ott ülni, mint az olajos nagy butykost, azt azután beiszsza elkeseredésében.
Nagyokat kacagnak ezeken a bohóságokon, a más szegény ember baján, s mennél nagyobb a hahota, annál nagyobb tűzzel foly a munka.
Mikorra Csetneki ur kikocsizik a tanyájára, már akkorra hosszú zsáksor nyúlik el ottan, s csupa öröm, jó kedv a mit lát.
Közbe-közbe űzik szokásos bohó tréfáikat, hajnalt kukorikolnak, tótágast állanak az asztag gerincén, szélmalmot pörgetnek magukból, pecsenyét forgatnak, egeret eresztenek.
Matus Terának pedig, a kinek kedve minden módon mindig csak ábrándos , jajgató nóták felé hajlik, eldalolnak egy bohókás verset a kis leányról, a ki a bábuját siratja.
- Soh'se bántsátok, nem szomorú az, - veti magát közbe Péter mester, - csak álmos ; hiszen ott imádkozott neki egész éjjel Dorka Jancsi.
- Adott -e azután neki krajcárkát?
- Krajcárkát?
Olyan a, mint a kolduló barát; kell is annak a krajcárka.
Erre azután kikapja Dorka Jancsi is a magáét.
Rázúdítják a kolduló barátka nótáját.
A kit krajcárral kínálnak: nem kell neki .
Vajacskával kínálják: nem kell neki.
Báránykát hoznak neki: nem kell neki.
Borral , pecsenyével, muzsikával, tánccal kinálják: nem kell neki.
Hanem a mikor azután előhoznak egy szép lánykát és csókkal kinálják: utcu, a barát nagyot ugrik, az kell neki.
Pali búsan könyököl a zsákrakáson, csak azt mondja ezekre magában:
- De jó annak, a kinek ilyen jó kedve van.
A szegény barátkán, meg a szegény Matus Terán azután jól elmulatnak, s még Dorka Jancsi is nevet, talán ő nevet legjobban.
Hogyne nevetne, a kinek lánya is van, menyecskéje is van.
Terka bosszankodik, felesel az emberekkel, de nem haragszik meg, mert tudja, hogy az egész tréfa az általános jó kedv fentartásáért van.
Maga is olyan jó kedvre jönne édes örömest, ugy elfelejtett már minden keserűséget, mint a gyermek, kinek minden hajnal rózsákat szór ébredése elé; részt venne jó kedvben, bohóskodásban szivesen : csak az a Pali bácsi mosolyogna, se többet se kevesebbet, csak legalább egyet a szemébe; mint ahogy ezelőtt minden reggel tette, mikor jó reggelt kivánt neki s megkérdezte: álmodott -e sült tyúkot és kalácsot.
S hogy elpirult ettől; mintha csak a tyúkleves és a fonatos kalács jutott volna eszébe, a mint a vőfély emlegeti a lakodalmak alkalmával.
De Pali csak folyvást nagyon szomorú volt.
Rá sem nézett, mikor mellette a törekkel elment, akkor sem, mikor visszajött.
Nem is felelt neki, mikor szólt hozzá.
Pedig olyan érzékenyen kérlelte:
- Ugyan ne haragudjék már, az isten áldja meg.
Azt, a mit gondolt, nem merte utána tenni: hiszen csak a javát akartam.
Pedig ugy volt igaz.
Pali beteg volt nagyon.
Legalább azt mondta, s a ki ránézett, el is hihette róla .
Halavány volt és sokszor egész önkénytelenűl összerázkódott.
Borzadozott, fázott még most is a mult éjjeltől, s mindama gyötrelmektől, melyeket az maga után hagyott.
Mikor a hajnalon leetetett tiz zsákkal s lejött a létrán, szédűlt a feje, ingott a lába, reszketett a keze.
Mintha a hideglelés rázta volna.
Aligha az nem lesz belőle , maga is mondta, pedig nagyon tudta, nagyon érezte, hogy nem hibás ebben a dologban a teste egy cseppet sem.
A szive, lelke nyomorúsága oka mindennek.
Nem eresztették föl többet a dobra, mert annak, a ki etet, nem szabad a kezének reszketni, nem szabad a fejének szédűlni; ép, nyugodt ész, nyugodt sziv kell ahhoz, mert különben a halál fia.
Igy is majdnem annak érezte már magát.
Egyre törölgette az izzadtságot homlokáról , mely jótékony meleg, könnyebbítő volt másoknál a munka hevében; nála hideg, nehéz és kábító.
Csak az az egy vigasztalta, azaz nem vigasztalta, csak bátorította, biztatta, hogy Dorka Jancsi oly nyugodtan tud etetni.
Oh, szomorú egy éjjel volt ez, - mondá magában a mint visszagondolt, reszketve visszaemlékezett.
- Csak ez az éjjel ne lett volna soha életemben.
Nem lettem volna ilyen boldogtalanná.
Az érzések kínos harccal vívódtak szivében, s mindnyájáról azt hitte, hogy a jók azok, s nem a jó vergődött a roszszal.
S mindezek közt a csóknak édessége, az ölelés boldogítása is fájt.
Volt azután, a mi ezeknél sokkal, de sokkal kinzóbb, gyilkolóbb volt.
Bosszankodott.
Összeráncolta hideg homlokát.
Maga elé nézett komoran, sötéten, mintha feneketlen messzeségbe, sötétségbe nézne, s át akarna hatolni azokon szemeivel.
Gondolkozott mélyen s az elveszett világból csak az az egyhangú gépbúgás kisérte nyugtalan lelkének lázas képzetei közé.
Visszagondolt.
Végigjártatta eszét az egész mult éjjelen, mindazokon, a miket Marcsával beszéltek, s azután megint csak jobban fázott, remegett, nem birt azokból egyebet megmagyarázni, mint csak veszedelmet, félelmet, rettegést, mely csak a kínos harcot nevelte szivében.
Eszében volt a legkisebb szó.
Mintha most is ott érezné szép gömbölyű karja sulyát a vállán.
Olyan puha és mégis olyan nehéz.
Hozzáért arcához...
Majdnem azt hitte, most történik.
Azt kérdezte tőle.
Megkérdezte.
Meg kellett kérdezni.
- Hallod -e, mi dolgod neked azzal a Dorka Jancsival?
Lesütötte fejét s vontatva azt felelte:
- Semmi!
Sok bánat, sok szomorúság volt abban az egy szavában, abban a kitérésben, melylyel csak a további fakgatást akarta elkerűlni.
S ezt mutatta az is, hogy ekkor gyorsan megölelte, megcsókolta, s hogy kérdését feledtesse, azt suttogta a fülébe:
- Az, hogy téged nagyon szeretlek!
Ölelését először életében mézes-mázos hizelgésnek vette.
Bosszankodott, majd mosolygott fájdalmasan.
Gondolkozott, mi az igaz?
Amaz nem volt az; de ez az.
Egy forró nedvesség harmatozta be arcát, a köny, mely a menyecske szeméből hullott arcára.
S folytatta tovább magában az emlékezést.
- De én akarom tudni! - szólt hozzá.
A menyecske azt felelte:
- Minek?
- Mert jussom van hozzá!
Ezzel nyilt vallomást tett, mindent megmondott e szavakkal, hogy övé, egyedűl ő az a világon, a ki szereti, a ki rendel, a ki parancsol neki; e szavakkal megpecsételte , megerősítette biztatását, szerelmét, igéretét, adott szavát.
A menyecskének erre a szivét kellett volna oda tenni elébe.
És mégis azt mondta rá csak:
- Majd megtudod holnapután.
Hát holnapig, holnaputánig, s tovább mindig csak várni kell az után, a minek tudásáért az agyveleje ég, s a szive majd kiveri az oldalát.
Megneheztelt.
Durcáskodott akkor is, most is.
Most talán még jobban.
- Miért titkolózol hát előttem, ha azt mondod, hogy a szived nem húz Dorka Jancsihoz?
S a menyecske megint csak átölelte nyakát, a szemébe nézett édesen, s megint csak azt mondta neki:
- Az isten látja lelkemet.
Senkit sem szeretek ugy, mint téged, mert senki sem volt az életben oly jó hozzám, mint te.
Hogy oda szorította a kebléhez.
És mégis hogy fázik most.
Az arcát perzselte lehelletével, a mint fülébe sugdosott.
Hát te szeretsz -e igazán?
Nem hagysz -e el ?
Megmutatod -e nekem, hogy szeretsz?
Azt hitte, képes lenne mindent megtenni a kedveért.
S most fázik, most szédűl arra a gondolatra.
Mit, mit nem kivánhatna az tőle.
Pedig kiszaladt a száján, azt mondta akkor: kérj tőlem valamit.
Nem kért.
A fejét csóválta.
Miért nem kért?
Azt mondta, - miért is mondta, miért is keverte föl vele a szivem nyugodalmát, - azt mondta:
- Mert nem akarom, hogy érettem te cselekedjél rosszat.
Rosszat?
Hogy megdöbbent erre a szóra; soha sem volt ez a sziv előtte olyan irtózatos, mert minden bűnnek, a legnagyobb bűnnek értelme volt abban.
Szive vert, feszűlt kínosan.
És elmondta magában még egyszer s azután majd minden órában:
- Nem akarja, hogy rosszat cselekedjem, - s megmagyarázva jobban - vagyis én cselekedjem a rosszat.
Átkarolta nyakát mind a két karjával és fuldokolva, mély megindulással, mintha csak ő értte rettegett volna az ő kérdésére:
- Mit akarsz?
Mit kivánsz?
Azt felelte:
- Én nem kivánom azt tőled.
- Akarom tudni.
- Hiszen tudod!
Tudod te azt régen... nagyon régen.
Megértette erre, miről van szó.
Vagy talán az asszony nézéséből.
Megréműlt.
Tehát itten e dolognál olyan nagyról van szó, melyet még a szeretőtől sem lehet kivánni.
Most már tudta, hogy azok a terhes felhők Rossz Pál feje fölött tornyosodnak.
S tudta, hogy azokban a felhőkben most gyilkoló, pusztító villám lakik.
Elkeseredett.
Hányszor kérte, hányszor rimánkodott neki: hagyjon már fel ezekkel a bolondságokkal.
Azt mondta:
- Soha!
Mert addig nem lesz nyugta a szivemnek.
És egyszerre szilaj, vad, dühös, esztelen lesz az az asszony; tekintete dúlt és fenyegető, mintha nem is lenne magánál.
Soha sem látta ilyennek; szinte megképzett tőle.
- Valakinek csak meg kell számolni azzal az emberrel.
Szemei égtek, villogtak, ajkai vonaglottak a dühtől.
Igaza volt Matus Terának, mikor mondá:
- Beteg, nagy beteg ez az asszony.
Csak elborzadt, csak megrázkódott azon, a milyen értelmet adott villogó szemeivel az elébbi szavaknak.
Oh, hisz ez annyira magán kivűl van, hogy még ölni is képes volna.
Azt mondta; azt is mondta: nem kivánja tőlem.
Az azt is jelenti: hadd cselekedje más.
Bolond asszony.
Eszeveszett asszony.
Azt mondta ekkor neki:
- Nagy isten, csak nem törsz talán életére?
Közel voltál a bolonduláshoz, mikor először ilyent a fejedbe vettél.
Csak eszedre tértél már sok beszédemre?
Azt mondja: eszére tért.
És hátha mégis csakugyan nem tért az eszére.
Borzadt.
Borzongott, mint akkor, mikor arcát megsimogatta, zokogva vállára hajtotta fejét, mikor csak sajnálni, szeretni tudta és letörölgetni könyeit, s azt mondani : szegény asszony!
Borzongott.
És mégis hagyta magát ölelni, csókolni.
Fájt, nem jól esett és mégis hagyta.
Meg volt babonázva azoktól a csókoktól, ölelésektől, hogy nem tudta magát elszakítani annak az asszonynak kebelétől; nem tudta elismerni, a mit az a jó leány mondott neki, hogy annak az asszonynak rossz a lelkiismerete.
De mégis gondolkozott, ha nem akkor az ölelés hevében, de gondolkozott most.
És haragudott is most.
Az asszonyra is, a leányra is, magára is.
Mindennek az a bolondos leány az oka, a ki szivében felébresztette a féltékenység, bizalmatlanság kínzó ördögét, hogy az ördög azután egy kész poklot mutasson.
Dörzsölte a fejét, homlokát, szivét.
Iparkodott magát vigasztalni.
Mikor azt mondta, hogy eszére tért, azt mondta, azt fogadta, hogy nem tör az életére .
Megesküdött rá.
Hiszen irtózatos is lenne az.
Nem is tesznek ilyen bolondot.
Nem követhetnek el még sem oly szörnyű bűnt, gyilkosságot.
De hát mit akarhat akkor az a bolond asszony?
S feszűlt az agya, a szive pedig elszorúlt, ha arra gondolt, hogy az a kivánság, az a szolgálat valami jelentéktelen, inkább szégyenkezés jár vele, mint veszély, inkább csak valami pajkosság, mint bűn, s azért az asszonyért, a kit szeret, annak kivánságát más fogja megcselekedni, nem ő.
Nem talált okot, mégis féltékeny volt.
Felvilágosították és mégis irigy volt a másikra.
Az epe öntötte el.
Mégis kell valaminek lenni közöttük.
S mérgesen összecsikorította ökleit ott a zsákokon.
- Mégis csak egy közös titok köti és fogja összekötni egy másik emberrel.
És tudja isten, a mint gyötrődött, még sem tudott beleúnni, belefáradni e gyötrődésekbe, nem tudta magát annak az asszonynak kötelékeiből kitépni, s inkább eszmélni, ébredni, gondolkozni azon, miért mosolygott olyan édesen, miért beszélt olyan nyájasan, epedő hangon hozzá az a leány annyiszor, kit szinte bolondosnak nevezett; miért remegett a keze kezében, miért pirulgatott.
Sőt inkább most is felgerjedt haragja, valahányszor mellette elment ostoba szerelemnyavalygó nótáival.
- Miért nem akarja Dorka Jancsit szeretni?
Holott mindjárt meg volna az ő szive nyugodalma is.
Megint csak odaütött öklével a zsákokra és megint csak törölte a verítéket homlokáról.
- De hát mit akarhat az a bolondos asszony?
Mit főzhet?
Miben töri a fejét?
Kilesem , ha addig élek is.
Ha hasztalan volt kérés, szép szó, szidás, tilalom, a mivel utnak eresztettem, majd megakasztom én a dolgukat.
Akármiként mondja, hogy magam is csak nevetni fogok rajta utoljára, a mint a róka a maga által ásott verembe esik.
Valamit akarnak hát mégis vele cselekedni.
Kedve lett volna felrohanni a dobra, ott istenigazában megrázni Dorka Jancsit : hallod -e ember, mit tudsz?
Felnézett.
Kinevessenek?
Megszégyelte magát.
Azután ő nevette ki magát.
Furcsa, hogy én igy emésztem magamat.
Hát nem tudnám én , nem tudom -e megakadályozni, bármi akar történni.
Hiszen ha csak az isten az életemet megtartja.
Itt leszek én ma is, holnap is, holnapután is.
És most már hallotta nemcsak a gép bőgését, bömbölését, hanem azokat a vig nótákat , tréfákat is maga körűl, látta a kedvtelve sürgő-forgó munkásokat, eleven, vidor leányokat, látta a sötét éj helyett a mosolygó napot s látta Teruskát is, és tudott is egyet mosolyogni feléje.
- Bizony bolond az a Dorka Jancsi, hogy egy ilyen leány után nem tudja magát utána vetni teljes szerelemmel, hogy a szivét megnyerhesse.
No de arra is itt leszek én , hogy őket összeboronáljam.
Ez is megvolt abban az önérdekszűlte mosolygásban.
S mikor azután legvigabban folyt a munka, leggyorsabban repűltek a kévék, a petrencék halmozódtak, Czafrang szomszéd nyakig volt a szalmában és alig győzött versenyt tartani a pajkos, vidor sietés kétszeres eredményével, mikor a legények tótágast állva, bokáikkal tapsoltak a levegőben s bukfencezve jártak le a kazal tetejéről , Csetneki ur vigan járt sorra, kezében a nagy üveggel és kis pohárral, az italt osztani s mikor a gép legelszántabban prüszkölt, mintha vágtató gőzló akart volna lenni, akkor egyszerre megérkezett - a mit Kranczler ur rettegve sejtett, - egy lovas pandur képében.
Hévér bácsi különben sem volt ékes ábrázatú ember, ragyavert rezes orrú és egy sovány dikhenc volt a lova, de soha sem volt még életében ilyen csunya, mint most és soha sem volt még a lova ilyen sovány, mint ebben az átkozott pillantásban.
Egyszerre nagy döbbenés állott be, azután nagy csendesség, a kezek mereven megálltak a munkában, a nóta, mintha ketté vágták volna, megszakadt a közepén.
A dob bömbölése elhalt, a fütyölés elmaradt, a gépszij - mintha most az is csak magától történt volna - lefordult a kerékről.
- Nagy néma szomorúság, mindenki kővé vált a döbbenés ámulatától.
S a nyelveket a másik pillanatban egyszerre oldotta meg a közös magyarázó szó, a felkiáltás:
- A berendelés!
No de hiszen csakhogy meg voltak oldva azok a nyelvek.
Azok a szavak, azok a szitkok , melyek most következtek, elevenen tolmácsolták ama nagy ingerűltséget, melyről Rossz Pál ur ugy gondolkozott, ugy számított, hogy nekivinné az embereket a pokolnak is.
És azután milyen csodálatos dolog.
Dorka Jancsi volt a legelkeseredettebb, legveszettebb mindannyi között, pedig ő csak póttartalékos, nem is viszik még ma, csak a jövő héten s nem is viszik messzire.
Mindegy, de ha mégis elviszik.
Nem hiába volt hires hetvenkedő, szabadszájú legény.
Ugy vágta hegyével a kezeügyébe eső kévevágó kést az etető padba, hogy megállt benne derékig.
S felordított dühében.
- Üssön hát belé.
Csépelje el hát a mennydörgős istennyila.
Ennél nagyobb káromkodást nem mondott ott senki.
Hát a ki rettegve, szorongva ragaszkodott az utolsó szalmaszálhoz, s csak az imént biztatá magát: »Itt leszek ma, holnap, holnapután.
S bármi akar történni , megakadályozom, ha az isten megtartja az életemet addig.«
Megtartja az isten az életét addig.
De a miről még csak nem is álmodott.
Nem lesz itten.
Nem sirt, nem kiáltott föl keserűségében, nem szitkozódott, nem jajveszékelt, hanem visszaszédűlt abba a sötét éjszakába, sötét bánatba s érezé, hogy belebolondúl, ha meg nem találja a szabadító utat.
Majdnem kétségbeesett.
De bármennyire el volt is kábulva, fölébredt, nem lassú, csendes ocsúdással, hanem felriadt rettenéssel, teljes eszmélettel arra a rettenetes istenkáromlásra.
Ha senki előtt nem is, de ő előtte az a másik elárulta magát.
A min eddig hasztalan törte az eszét, egyszerre kitalálta.
Mintha csak neki szánta volna a sors azt a villámcsapást.
Mintha csak egy fellobbanó tűz világossága riasztotta volna föl.
Tűz! tűz! valóságos tűz!
És most már mikor majdnem az utolsó pillanatban meg tudta magának mondani, mi az, a mitől félt, tudta, mi az, a mit kínosan találgatott, s midőn hitte, hogy tud mindent , azt is tudta, hogy nem lesz itt, hogy azt megakadályozhassa.
Ökölre szorította mindkét kezét, s a harag pirossága küzdötte föl magát halavány arcán.
Elárulja -e őket?
Hiszen akkor azt az asszonyt is elárulja.
Elveszíti.
És egy nagy, szúró könyet érzett szemében, egy nagy, éles fájdalmat szivében.
Bolond asszony!
Még mindig csak azt mondta róla: bolond asszony.
Tehát történjék bármi vele.
Lőjjék bár főbe, mint szökevényt.
Itt lesz ő és megakadályozza.
Zöldűl, virúl ugyis a régi szökött katonáknak hagyományos hazája: a kukoricaföld.
El lehet rejtőzni benne.
Nem azoknak az asztagoknak, de azoknak az eszeveszetteknek nem lehet és nem lesz jobb őrizőjük, mint ő.
Sorban elbúcsúzott mindenkitől.
Egy gyenge kéz fogta meg a kezét hátulról.
Terka volt.
Könyes volt a szeme, de azért mosolygott kedvesen.
Megkapta ő is a másik kezét, s szólt hozzá izgatottan:
- Azután szeresd Dorka Jancsit.
Ugy megölelgessed ma este, meg holnap, holnapután és mindig, hogy hajnalig soha se szabaduljon karjaid közűl.
Ugy tett, mintha tréfált volna, pedig komolyan értette, vérben forogtak szemei.
Terka szomorúan lesüté fejét.
Még mire biztat, - mondja magában, - nemhogy ő ölelne meg, legalább egyszer utoljára.
Biz annak eszébe sem jutott.
Ez volt a búcsúzás azzal a kézfogással.
Ennyiből állt az egész.
Nagyon bánthatta valami, hogy igy megfeledkezett.
Csak az vigasztalta, hogy - a ki épen most toppant oda - Gábris Marcsa sem részesűlt valami érzékeny, meleg sajnálkozásban.
Megfogta a kezét, megölelte egyszer azt is hidegen.
Pedig a tekintete lángolt, keble feszűlt, szemét két nagy könycsepp hasgatta.
Szeretett volna kitörni bosszúban , haragban, dühben és választani, dönteni ebben a pillanatban, forrón szeretni és meghalni együtt ezzel az asszonynyal, vagy a mit eddig nem érzett még soha, csak most: gyűlölni, megvetni, megutálni.
Mondjon neki valamit?
Nem.
Semmit.
Ne is gyanítsa, hogy kétkedik benne, hogy lesi.
Látni akarja a legvégsőig.
Igaz -e, a mit gyanít?
Mire és meddig képes ez az asszony?
Hadd ismerje meg, ha a szive reped is meg utána.
Istenhozzádot intett a kalapjával.
Ezzel, hogy az ember igy hamarább a vállára veti az uti tarisznyát, port lehet vetni az egész cimboraság szemébe, el lehet ámítani egy szegény jó öreg asszonyt, meg lehet csalni birót, falut; hanem túl nem lehet járni annak a jó leánynak eszén, a ki szeret, kivált ha nincs is egészen megelégedve a búcsúzással, s nem mondott neki el még mindent, a mit szeretett volna, hogy tudjon, midőn talán épen az utolsó utra megy.
Azután nem is akart gyámoltalan maradni.
Pali hasztalan veszített utat , hasztalan bódorogta a határt.
Terka mégis megtalálta, mégis utólérte.
Este volt már .
Leáldozott már a nap.
A szürkűlet is sötétté vált, mégis megtalálta.
A kit a leány szeret, nem rejtőzhetik el előle; ha a szeme nem lesné is a nyomát, ráakad a szive.
Csakhogy már besötétűlt egyszer, - mondá magában Pali, a mint az árokparton a kukoricaföldek között leült.
- Tiz órakor feljön a hold, ha valami lenni akar, addig fog történni.
Jó helyet, tervének egész megfelelő helyet választott ki magának.
A kukoricaszár sötétében nem láthatja senki.
Ő pedig az éjjelhez hozzászokott szemeivel ellát, ha lehajol, balra az uton végig, jobbra a kukoricaföld szélén túl a sik tallón a Rossz Pál asztagjaiig.
A Rossz Pál asztagjai aligha voltak tőle kétszáz ölnyire.
Kínos szorongást állott ki, melyet a fájdalom, a düh, a bosszúság és annak elgondolása, hogy mint szökevény holnap már üldözés tárgya, még elviselhetetlenebbé tettek.
Gondolkozott.
Vajjon érdemli -e az az asszony, hogy igy szenved értte?
Milyen forrón , nagy érzéssel szerette, hitte, hogy a szegény Örzsi elvesztésével keservessé vált életét senki sem fogja ugy megédesíteni tudni, mint az, a ki irányában jóságát , szeretetét akkor mutatta meg, mikor az élet legnehezebb volt neki.
És most hogy átkozza ezt az átkos napot, ezt a kárhozatos órát, melyet okozott.
Ezt a kárhozatos órát, melyben érzi, hogy a nyomorult a szándékba vett tett által elvesztette minden bizalomra érdemességét; s ha meg fogja tudni is akadályozni - mint ahogy bizonyos felőle - őrületes cselekedetöket, ha megóvja is attól, hogy egy undok, irtózatos bűn szerzői legyenek.
Már megvan, azon nem lehet segíteni többé, egy örökké fájó , begyógyíthatlan seb marad a szivén, egy örökkön égő láng az orcáján.
Homlokára vonta mindkét kezét, azokban pihentette nagy búsan, és azután megeredtek csendes, fájdalmas könyei, melyekkel szép, boldog multját, nyugodt boldog életét siratta.
Magát, nem az asszonyt.
Mikor arra gondolt, most már összecsikorította ökleit.
És ekkor egy szelid, gyönge kar simult a vállára.
Rettenve eltaszította.
Azután pedig, mintha kellemes látvány lett volna az neki mostani elkeseredésében, szeliden nézett rá:
- Vagy te vagy?
Mit akarsz?
Terka szomorúan lesüté szemeit.
- Hát csak, hát hogy el sem búcsúzott tőlem, Pali bácsi.
Meg azután én sem búcsúztam el ugy, ahogy szerettem volna.
No most már csak nem vagyok gyámoltalan, - tette utána magában egész megnyugvással.
Pali megfogta a kezét, megsimogatta a homlokát és szánalommal kérdé:
- Szegény jó kis leány!
Hát azután mi mondanivalód van hozzám neked?
És azután, a mint fogta a kezét és a mint szilaj, elkeseredett indulata lassan-lassan fékeibe visszatért, mindig-mindig jótékonyabbá, vigaszthozóbbá vált előtte a leány tekintete és beszéde.
Pedig az majdnem sirva fakadt, a mint beszélt; nem beszélt sokat, csak keveset, hanem azt a keveset sokszor, és nagyon meg volt hatva.
- Hát az a mondanivalóm, hogy a jó isten áldja meg.
Majd jussak az eszébe én is egyszer.
Pali érzéssel megölelte derekát.
- Csak ezt akartad mondani?
- Csak ezt akartam mondani.
Mert lássa Pali bácsi, nekem eszemben lesz mindig, én soha, de soha el nem felejtem.
Mert lássa Pali bácsi, talán megrepedt volna a szivem is, ha ugy ment volna el, hogy meg se ölelt volna.
Mert lássa Pali bácsi, mig maga odajár, az ég én fölöttem mindig be lesz borulva.
Oly jól esett most neki ezt az áldott, romlatlanlelkű kis leány kellemes fecsegését hallgatni, azért biztatta tovább:
- Csak ezt akartad mondani?
A leány lesütötte szemeit és sóhajtva felelte:
- Csak...
De azután hirtelen megkapta Palinak mindkét kezét, az arca nekipirult:
- Meg azt is meg akartam mondani, hogy ne mondja azt nekem Pali bácsi soha, de soha , még akkor sem, mikor visszajön, hogy a Dorka, - nem a Dorka, - hanem hogy én mást szeressek, mint... mint...
És ekkor ráborult a keblére és elfakadt sirva.
Pali magához ölelte és megcsókolta a fejét, a haját, a keskeny bársonyt a homlokán és azután a homlokát.
S megrázta mind a két kezét.
- Áldjon meg a jó isten azért, a mit most velem cselekedtél.
S mintha feltett szándékáról lemondott volna, s rögtön mást, jobbat határozott volna , felemelkedett, hogy utra keljen a város felé, kötelessége felé.
Abban a pillanatban megrezzent a kukoricaszár az ut tulsó oldalán, egy sötét alak suhant át a tallóra ki és tartott egyenesen a Rossz Pál asztagjai felé.
- Várj meg a nagy halomnál, - szólott a lányhoz Pali, s lassan, óvatosan kilépdelve a kukoricából, utána lopózott a sötét alaknak.
Látta, hogy jól elhaladt, nagy egérutja van.
Nem előzheti meg.
Nem volt más mód benne, rákiáltott:
- Megállj, gyujtogató!
Az rögtön megfordította lépteit s riadva, a mint csak tőle telhetett, szaladt vissza a kukoricaföld felé, merről jött.
Pali utána.
S ime a kukorica homályában a sarkon egy másik embert lát állni az üldözött.
Most már nagyobb kerülőt tenni volt szüksége , hogy a kukoricába ismeretlenűl bemenekűlhessen.
Szaladt esze nélkűl, vagyis eszeveszetten a Csikojtó kunyhója felé, s nem adta volna ezer forintért, ha - bár meg nem szolgált is értte, - a mi ugy égette, az a hatvan forint nem lett volna ott a zsebében, hanem valami jobb helyen, a hol később is rá lehet akadni.
Pali kergette; s milyen különös, a nélkűl, hogy ez ember célhoz ért volna: egyszerre egy nagy fellobbanó láng világította be az egész tallót.
Pali nem üldözte tovább az embert.
A szivéhez kapott.
Nagyot tépett rajta, s a mit kitépett onnan, eldobta magától undorral.
Sietett a Csetneki tanyája felé .
Fellármázta a cselédeket, a gépbanda hátramaradt töredékét.
Rohant a tűzhöz velök .
Még akkor a Rossz Pál cselédei ki sem érkeztek a tanyából.
Hozzáláttak az oltáshoz.
Pali ekkor a homlokához csapott.
A saját dolga jutott eszébe, melytől már ugyis nagy időt elvont s majdnem elfeledkezett.
Az idő sürgős, a holdvilág már feljött, tiz óra régen elmulhatott.
A gőzös, mely a berendelteket viszi, kora hajnalon indul.
Nagyon sietni, jóformán futni kell, hogy addig odaérjen.
Ha nem késik, mégis talán odaér akkorra.
Annak az asztagnak, a másodiknak, harmadiknak vége volt, hanem megmentették a többit.
A szegény leány a nagy halom alján réműlve csapta össze a kezeit:
- Nagy isten, mit cselekedett! - kiáltott föl nagy szörnyedéssel.
- Mire vitte az az asszony?
Ekkor mentek el ott épen a Rossz Pál cselédei és hallották, a mit kiáltott valaki.
S másnap a dolognak jó oldala, hogy Pali serkentő lármaütése, gyors buzgalma nélkűl minden rakomány leégett volna, senkinek sem jutott eszébe; hanem mindenkinek csak az , hogy ő volt az első, a ki észrevette; hogy történhetett az, hol járt, mit keresett éjnek idején ezen a tájon, mikor már tegnap délben elindult s régen uton kellett volna lennie ezredéhez.
Még az sem lehetne mentsége, hogy épen a tűz látása fordította vissza utjáról.
A katonának nem szabad visszafordulni, ha az egész világot látja is lángba borulni.
Megtalálták a csóvamaradványokat is.
A csóvadarabban levő kóccsomagok s a ringyek-rongyok, melyeket a Matus Tera szoknyájából valónak ismertek, csak élesztették a gyanút.
Az a kérdés is egész természetesen fölmerűlt: hát Matus Terának mi dolga volt éjnek idején a nagy halom aljában.
Hallották is, a mit mondott.
Hát Pali miért lett volna másért olyan halavány, bosszús, izgatott az egész megelőző nap és Terka miért olyan szomorú?
Világos volt minden, ennél már csak nem lehetett világosabb.
Rossz Pál ur is, mikor ezeket hallotta, egész vérszemet kapott és elkezdte tele torokkal lármázni, hogy Kranczler gyujtatta föl rakományát masinás embereivel, hogy ne kényszerűljön hozzá jönni gépelni vagy a mulasztásért kikötött összeget megfizetni.
Előre is igy volt az kiszámítva.
Mikor azután Hévér bácsi eljött érettök, Palit nem találta ott.
Senki sem tudta megmondani, hová lett?
Ugy egyszerre mikor tűnt el onnan?
Már akkor vitte a gőzös messze, messze az idegen földre.
A szegény leány sirva fakadt, kínosan tördelte kezeit és nyögdelte magában: »Mintsem hogy őt érje valami veszedelem, mintsem hogy őt vigyék halálra...
Én teremtőm istenem, talán jobban tenném, nem hagyna árvát, istenes dolgot cselekednék, ha az egészet én vállalnám magamra.
Adj tanácsot édes istenem.«
S nem birta visszatartani, a mint elsikoltá magát ijedtében.
- Végem van.
Jaj végem van, édes istenem!
Rögtön sietett utána tenni:
- Pali sógor nem hibás, Pali sógor elment még tegnap délben.
Semmi sincs nagyobb áruló ilyenkor, mint a legkisebb eltérés az igazságtól.
Sajnálkozva bár és szomorúan, de ugy vette ezt mindenki, mintha csak magára, magukra vallott volna.
Az öreg Csikojtó pedig, a mint ő is ott bámulta a dolgot, egyszerre csak közbe kiáltott:
- Hozzá ne nyuljanak ahhoz a leányhoz!
Majd én is beleszólok még a dologba.
Egy kendőbe kötött csomagot vett elő a szűre alól.
Egy gyermek-dunnácskát, egy tajték-pipatokot, egy finomfonású fekete kosárkát.
- Hát ezek micsodák? - förmedtek rá.
Az öreg Csikojtó nem jött zavarba.
- Épen az, hogy micsodák?
Találják ki az okosak.
Nagyot kacagtak rajta s kicsufolták.
- Talán megint itt járt az a csodálatos ember?
- Igen is, itt járt az a csodálatos ember.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE