Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Komáromi János
Nagy leányka, kis legényke
Keletkezés ideje
1930
Fejezet
22
Bekezdés
2039
Mondat
3909
Szó
38374
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
VI. (NÉMET SZÓN.)
Már napokkal előbb megkezdődtek a viták, amelyek természetesen nem mentek egészen simán.
Sürün összecsaptak az ellenvélemények.
A feleségem szinte brillirozott , hogy meggyőzzön, de én annál inkább elkeseredtem.
Arról volt szó, hogy német szóra fogják be Jánost.
Elkeseredésem érthető volt.
A nyáron mult négyesztendős mindössze, saját nyelvünk szövevényeiben is botorkál még és mert semmi reménye nincs többet, hogy valaha is német legyen a vezényleti-nyelv, mi szüksége, hogy már most idegen idiómákkal gyötörjük a legénykét?
Ám ezzel szemben verhetetlen érvekkel mutatta ki a feleségem, hogy ahány nyelvet tud majd a gyerek, annyiszor egy-egy embernek fog számitani.
Mondtam ugyan rá, hogy ez a megállapítás ócska frázis alapjában véve, de mert végzetem már, hogy nem tudok határozott fellépést tanusitani a gyengébb nem egyedeivel szemben, ezuttal is engedtem.
Az anyjuk akkorára különben is kész volt már precizen kiépitett tervezetével.
Kinyomozta, hogy német magánóvoda van a szomszéd utcában: oda fogjuk beiratni Jánost.
Nem szóltam többet, mert ellen-taktikára gondoltam, mellyel a magam részére nyerhetem meg Jánost.
Ha kell, az anyja ellen bujtogatom föl végső esetben!
Haditervem azon a föltevésen alapult, hogy János minden föltevés szerint még a nevétől is irtózni fog a németnek.
Hiszen addig is megfigyeltem, hogy nemegyszer felfülelt, valahányszor német verset tanult az Ágnes nénje s olyankor eltünődvén, fejet csóvált egyszer-kétszer.
Más alkalommal fültanuja voltam , amint mély aggodalmak közt odaszólt Ágnesnek:
- Miélt tanulsz zidóul?
Nénje idegesen csattant vissza:
- Micsoda csacsi-beszéd ez, mikor én németül tanulok!
- Nem németül olvaszol, hanem zidóul, - makacskodott János.
- Eccel két zidó ment az uccán ész éppúgy beszéltek azok isz...
Ez a fölfedezés megütött s áthivattam a másik szobába:
- Honnan tudod te, ki a zsidó?
- Amelyik embelnek szakálla van, az zidó, - nézett rám némi szorongással.
Nem folytattuk a kilátástalan vitát s különben is nagy elégtételt éreztem, hogy János - szemlátomást - antipátiát táplál a német nyelv iránt.
Most aztán, hogy az édesanyja mindenáron pallérozni akarta őt szellemiekben, minden számitásomat erre a föltételezett német-antipátiára kezdtem alapozni.
Még aznap délután, mikor édesanyja kimondta a végső szót, titokban magamhoz intettem Jánost:
- Kisfiam, anyuka azt akarja, hogy német óvodába járj...
János ugy nézett rám, mintha az első pillanatban nem értette volna meg, miről van szó tulajdonképpen, de aztán nagy fölénnyel igy szólt:
- Hiszen én mál tudok németül, apukám!
- Aztán mit tudsz? - érdeklődtem nem minden zavar nélkül.
János nagy lélegzetet vett s akkor igy kezdte:
- Án, cvá, dlá, fil!
- S mit jelent az, kisfiam?
- Kutya! - vágta rá váratlanul.
A válasz szerfölött megnyugtatott.
Idő kellett hozzá, amire kinyomoztam, honnét vette az ein, zwei, drei, vier magyar értelmét.
Néhány nappal előbb valami bácsi kutyáját vezette pórázon az uccán s azt tanitgatta ilyenformán: - ein-zwei-drei-vier...
Egészen logikus, ha János ugy érezte, hogy a német számsor négy első jegye csak kutyát jelenthet magyarul.
De most nem erről van szó!
Egyelőre titkos, ám annál szivósabb küzdelem indult meg a feleségem közt és én-közöttem.
Nemegyszer kivettem félfüllel, amint suttogva magyarázott Jánosnak , hogy milyen jó dolga lesz, ha megtanul németül.
Mihelyt megnő, egymagában utazgathat Németországban, akárcsak idahaza.
Utazhat hajón, repülőgépen s természetesen mozdonyon...
- Mozdonyon isz? - szólt közbe élénk figyelemmel János.
- Mozdonyon is, kisfiam, - biztatta reménykedve az édesanyja.
János erre véglegesen megnyugtatta az édesanyját:
- Mindig csak németül fogok tanulni az óvodába, anyukám!
Aztán továbbsuttogtak összebujva.
Persze, semmi sem tart örökké.
Egy óra mulva Jánosra adtam a felsőkabátját , fülébe nyomtam a sapkát s elindultunk az előszobának.
Édesanyja gyanakodva állt elém:
- Hova viszi azt a gyereket?
- Hova, - s elcsodálkoztam.
- Egy kis sétára, mint rendesen.
Három napja nem volt kint, de meg is látszik szegénykén...
A feleség szörnyü aggodalmak közt bocsátott utnak kettőnket.
Látszott rajta, hogy meg van győződve: biztosan lázitani kezdem odakint Jánost nemcsupán a német nyelv, hanem a germán összbirodalom ellen is...
Hát körülbelül ugy is lett.
Alighogy a szomszéd uccába értünk ki, igy szóltam a fiamhoz:
- No János, igazán sajnállak...
- Miélt, - pillantott rám megütődve.
- Azért, fiam, mert ha németül fogsz tanulni az óvodába, akkor nem magyar ember leszel, hanem német...
A magyar ember mindig csak magyarul beszél...
Ugylátszik, édesanyja nagyon telebeszélhette a fejét, mert elgondolkozott.
Majd ezzel a különös kérdéssel fordult hozzám:
- Apukám, a magyal kiláj hogy beszél?
Hirtelen megálltam, mert a kérdés csaknem mellbesujtott.
Ha ugyanis felvilágositottam volna az apró embert, hogy - s - mint állunk a királykérdéssel , nem valami épületes véleménye lehetett volna a felnőttekről.
Éppen azért azzal ütöttem el a dolgot:
- A magyar király mindig magyarul beszél!
- Ész németül nem beszél?
- Németül egy kukkot sem tud, - néztem le hitetlenkedő arcába.
- Nem is szabad neki!
János eltűnődött darabkát, majd igy intézte hozzám a szót:
- Apuka, nem akalod, hogy németül tanujjak?
- Nem, fiam, - feleltem komolyan.
Rámpillantott, óvatosan:
- Hátha nem tanulok németül, mit adol élte?
Nyomon voltam már!
A mamája bizonyosan igért neki valamit arra az esetre, ha szivesen megy óvodába és ott ernyedetlen szorgalmat fog kifejteni a germán beszédmód elsajátitásában...
Látszatra közömbösen vetettem oda:
- Hát anyuka mit igért neked?
- Anyuka azt monta, apukám, hogy ma délután vesz nekem egy tlombitát!
Rádupláztam:
- Hát én meg veszek neked egy dobot...
Piros - fehér - zöld lesz az oldala!
- Jó, - biccentett rá halálos-komolyan.
- Akkol szemmitsze nem fogok tanulni németül...
El is indultunk nyomban, a Király-ucca irányába s az egyik üzletben megvettük a dobot.
Élénk dobpergés közt érkeztünk haza.
Édesanyja rámnézett s nem szólt semmit.
De pár pillanat mulva eltünt a házból s félórán belül megütődve láttam , hogy Jánoskánál ott van a trombita.
Attólkezdve hol a dobot verte, hol marsot fujt a kürtön.
Most már nem lehetett tagadni többé, hogy itt életre-halálra megyen a harc.
Az élethalál-harcból persze János huzta a hasznot: mindketten a kedvében jártunk .
De homlokegyenest ellenkező tendenciával.
Igy jött el az utolsó nap reggele.
Alig pirkadt még, de János jelentkezett már a kiságyban:
- Apukám, mehetünk!
Egyszerre szomoru lettem.
Nem azért, mert János a mai nappal mégis csak az az anyja pártjára billent át s alig várja, hogy itthagyhassa a játékait, hanem mert megéreztem nyomban, hogy ezentúl végleg elszakad tőlem...
Mi lesz vele majd, Istenem?
Eddig sokat korholtam tagadhatatlanul, de azért soha nem tágitott az oldalamról .
Hányszor mondtam neki munkaközben: »János fiam, most ne beszélj hozzám, mert zavarsz a gondolataim koncentrálásában !«
János olyankor annyit felelt rendszerint: »mindjált, apukám, cak előszöl cináld meg nekem az osztolt !«
S ha figyelmeztettem, hogy most már igazán menjen ki, meg se mozdult.
Ahelyett leült kis karos-székébe s miközben nagyokat harapott a lekvároskenyérbe, öreguras komolysággal gondolkozott maga elé.
Annyira megszoktam már, hogyha véletlenül nem lett volna a szobámban, utánamentem s igy szóltam hozzá:
- Gyere be, János!
De csendben maradj, amig irni fogok!
Rámnézett olyankor s a szokványos kérdést tette föl:
- Mit adol élte?
Mert ha megkérték valamire, soha semmit nem tett meg ingyen.
Ilyen esetekben igérnem kellett valamit, legtöbbször szentjánoskenyeret vagy medvecukrot és ha felálltam a munkától, János könyörtelenül behajtotta rajtam könnyedén odavetett igéretemet.
Igy volt ez eddig...
S mától kezdve?
Mától kezdve délelőtt-délután távol lesz a háztól.
Idegenek közé jut s az arcukat ha megszokja is, de a nyelvüket nem fogja érteni.
Bizonyára lesznek kis keserüségei, amelyek neki éppoly busitók, mint nekünk a magunkéi és ha ki akarná magát panaszkodni majd, nem leszek ott, hogy kiönthetné előttem a szivét.
Amire pedig hazajön, el fogja felejteni az egészet.
S én magamban maradok egész nap s nem látom többé leghübb barátomat, akivel eddig oly sokat elvitáztunk a világ folyásáról.
Itt volt tehát az utolsó reggel.
S fájni kezdett a szivem.
Mert János annyi élénkséggel csuszott le az ágyból, hogy meg kellett éreznem : végleg megfeledkezett rólam.
Nagyot kiáltott:
- Mindjált megyek az óvodába!
Erre a kiáltásra felnyitotta szemét az Ágnes nénje is.
Ugylátszik, megsokallhatta öccsének tultengő önérzetét, mert odavetette foghegyről:
- De nagy fiu lettél, te Hüvelyk Matyi!
- Vigyázzál! - fenyegette meg az apró ember.
- Melt ha még eccel azt fogod mondani, a hátadla ütök!
Ágnes nem is felelt neki, mindössze gunyosan huzta el a száját.
Aztán az anyja öltöztetni kezdte Jánost.
Ahogy ránéztem, szivgyöngeség fogott el.
S keserü szemrehányást tettem magamnak , hogy ennyire engedtem fajulni a dolgokat.
Ha keményen lépek föl a kellő időben , bizonyos, hogy elejét vehettem volna az anyjuk germanizáló szellemének.
De most már késő volt minden!
János feltünő-frissen öltözködött, ami rosszulesett.
Mert láthattam belőle, hogy végérvényesen az anyja befolyása alá került.
No, majd megbánja egyszer!
Aztán csak eljött az indulás ideje is, miután előzően tizórait csomagoltak be Jánosnak a kistáskába.
Ágnest a leány kisérte el az iskolába, mi ketten pedig az ifjuemberrel mentünk első nagy utjára.
Az édesanyja azért, hogy ellenőrizzen esetleges rábeszélési szándékomban, én pedig azzal a vékony számitással, hogy a legislegutolsó pillanatban hátha sikerül véletlenül visszatéritenem a gyereket .
Elég nagy rajtunk a német nyomás anélkül is!
Az uccán mentünk már, a gyalogjárón.
János kettőnk között.
Minden különösebb megindultság nélkül.
Még mindig reménykedtem.
S nem hiába.
Amikor ugyanis megálltunk az igazgatói-iroda előszobájában, feleségem bement a direktor urhoz, hogy beirassa az urfit s hogy különös figyelmébe ajánlja őt az egész tantestületnek.
Mi ketten a várószobában maradtunk Jánossal.
Körülnéztem keveset s észrevettem, hogy a szoba falain gyermekképek vannak kiakasztva takaros rámákban.
De körülnézett János is és nyomban megpillantotta azt a huszárt, aki ficánkoló paripáján száguldott a képen.
Bizonyára az ellenségre fenekedett annyira.
Jánosnak elnyilt a szeme s lábujjhegyre ágaskodott:
- Apukám, én isz olyan huszál leszek, ha nagy leszek?
- Tebelőled sohasem lesz huszár, kisfiam, - szóltam mélabúval.
- Csak bakának fognak bevenni...
Az pedig utolsó dolog a világon.
Megütközve nézett rám:
- Ész miélt nem lehetek huszál?
- Mert aki németül beszél, annak nem adnak lovat, hanem gyalog muszáj járnia a sárban.
Mint mindenkitől megvetett bakancsosnak...
Riadtan akasztott meg:
- Akkol én nem fogok tanulni németül...
Mit adol élte?
Mivel üzleti alapra helyezkedett, tudtam, hogy a dolog komoly.
Igy szóltam hozzá:
- Kapsz lovat, csákót, puskát, kardot...
- Ész szalkantyut?
- Sarkantyut is.
Hát fogsz tanulni németül?
- Szohasze nem fogok, apukám, - mondta szemrebbenés nélkül.
Akkor jött ki az igazgatói szobából az édesanyja s vele lépett ki a direktor ur is.
Nagybajuszu, tudományos ember.
Kezet fogott velem, majd János elé állt:
- Na, wie heisst du, mein kleiner Freund?
János haptákba állt, nyelt egyet, szembenézett a korlátlan hatalmu igazgató urral s komolyan szólt:
- Én cak magyalul fogok beszélni mindig...
Németül szohasze nem!
Az igazgató hátrahőkölt ekkora makacsságra, az édesanyja rámpillantott s elsápadt, én azt hittem, a szivem ugrik ki az ujjongástól.
János pedig dacosan nézett farkasszemet a direktor urral.
Állt előtte konokul, megátalkodottan .
Kesztyüt dobva az egész germán világuralomnak!
( 1927.)
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE