Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
A pavlinoi csoda
Keletkezés ideje
1901
Fejezet
10
Bekezdés
1392
Mondat
2936
Szó
32563
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
HETEDIK FEJEZET.
I.
Nem tudott tovább ott maradni.
A magával hozott csomagot letette az előszoba kredencére és épp oly nesztelenül, mint ahogy jött, kisompolygott a lakásból.
Künn a lépcsőkön két-három lépcsőfokot is ugrott egyszerre, csakhogy minél gyorsabban maga mögött hagyja az emeletet s ne kelljen hallania a kimondhatatlan gyötrelmes zokogást, mely ugy megrázta, hogy egész életén keresztül nem fogja elfelejteni.
A kapitány egyedül maradt.
Lehetőleg nyugodtan iparkodott megfontolni a további teendőket, de nem volt vele tisztában, hogy maradása ajánlatosabb -e, vagy jobb, ha magára hagyja a siró asszonyt, mig fájdalma önmagától lecsillapodik és nyugodtabb lesz.
Érezte, hogy semmitől sem kell tartania.
A vad szenvedélyesség iménti nagy kitörése körülbelül utolsó vihara volt egy csodálatos lelki tébolynak, mely nemcsak megnyilatkozási formájában, de természetének benső, titokzatosan homályos és mélységesen szomoru tartalmában is lényegesen különbözött a közönséges őrültség valamennyi szokásos formájától.
Rövid fontolgatás után mégis jobbnak tartotta, ha egyelőre nem hagyja magára a nőt.
Talán hamarabb lecsendesedik, semmint remélni lehetne s ezt az időpontot tanácsos lesz bevárni, mert ettől függ, hogy a továbbiakra nézve miképpen intézkedjék.
Leült tehát egy kis dohányzó-asztal mellé és várakozott.
E mintegy negyedóráig tartó türelmes várakozás közben százféle fantasztikus föltevés is megvillant agyában a nő multjára nézve.
Elfogadhatónak azonban egyetlen egyet sem tartott , mert egyik sem látszott eléggé sulyosnak, hogy ezt a különös lelki tébolyt, az emberi tehetségek e megmagyarázhatatlan felbomlását, amely e boldogtalan teremtést, mondhatni az erdők vadállatainak sorába taszitotta, indokolttá tudta volna tenni.
A keleti föld sokféle furcsaságait, a keleti ember morális és fizikai életének óriási különbségeit a nyugoti civilizáció gyermekének életétől meglehetősen közönyös szemmel tekintette, s még a legrikitóbb "specialitás" sem lepte meg különösebben: ez a szomoru rejtély azonban a legnagyobb mértékben foglalkoztatta, bár a természetes emberi szánalomnál egyéb indulatnak ebben a szigoruan becsületes, katonásan nyilt szivben nyoma sem volt.
II.
Midőn észrevette, hogy odabenn az első szobában elcsendesedett a sirás, félretette a "minden dohányok urá " -ból sodort illatos cigarettát és óvatosan az ajtóhoz közeledett.
A nő azonnal észrevette.
Hátrább huzódott a kereveten, ahová visszaült s magára rántotta a takarót.
Radák figyelmét nem kerülte el ez a mozdulat.
A lassanként, ugylátszik, csakugyan világosodni kezdő értelemmel visszatért a női szemérem ösztönszerü érzése is.
A boldogtalan "csoda" szégyenli rongyait, melyeken keresztül mindenütt kivillan rózsás, barna bőre; szégyenli fölsebzett lábain a ráragadt piszkot, összekuszált hajának kócos rendetlenségét, szennyes kezén a karmokat.
Mindezt, nyilván már látja, különben nem rántaná fel egész nyakáig a takarót, nem huzná maga alá a lábait és nem rejtené el a takaró védő leple alá szennyes kezeit is.
A kapitány a szobába lépett s mély hangja legszelidebb nyájasságával, barátságos , bátoritó szavakat intézett hozzá.
A nő tágra nyilt szemekkel bámulta és nem adott választ.
Radák elsétált az ablakig, majd ismét visszatért s még szivélyesebb arcot iparkodott vágni.
A nő zöld fényben csillogó, gyönyörü, nagy szemei kissé zavarba hozták, de egy kis aggodalmat is érzett.
Elvégre... hátha rosszul itéli meg a változást?
Hátha ismét kitör ebből a merőn rábámuló teremtésből a vadság és botrányt csinál ?...
Azzal, hogy mint gondolnak a dologról a kaszinóban, nem törődött; tudta, hogy senki sem fog róla nyiltan tudomást venni.
De tartott tőle , hogy egy messze elhallatszó botrány, lárma, sikoltozás és más efféle - könnyen a legferdébb helyzetbe sodorhatja mindazok előtt, kik minden brutális és becstelen históriát a legmohóbb gyönyörüséggel habzsolnak fel.
A kapitány tudott valamennyire a provinciák nyelvén.
Megpróbálta tehát ezen a nyelven, hogy szóra birja a nőt.
- Meg fogom parancsolni szolgámnak - mondotta barátságosan - hogy estére készitsen számodra fürdőt.
Mig odaleszek, egyedül maradsz lakásomon és használni fogod .
Holnap pedig abból a szövetből, melyet egy kis barátném vásárolt, ruhát kell csinálni, hogy megjelenhess az emberek előtt.
Értesz valamit abból, amit beszélek?
A nő nem felelt.
- Magammal hoztalak, mert nem akartalak ott hagyni tehetetlen állapotban - folytatta a kapitány.
- Ez az én lakásom.
Itt maradhatsz addig, mig meggyógyulsz .
Holnap elhivom az orvost, - remélem, hogy holnapra itthon lesz.
Ma nincs a városban, különben már elhoztam volna.
Ha meggyógyulsz és megtudom, ki vagy, oda foglak küldeni, ahová menni akarsz.
Addig itt maradsz békességben.
Félni nem kell .
Itt csak én lakom és szolgám, aki téged is szolgálni fog.
Bántani nem fog senki .
Védelmembe veszlek, mert azt gondolom, hogy ezzel tartozom.
Semmi válasz.
A nő mozdulatlan, bámész szemekkel tekintett rá, anélkül, hogy arcán csak egy vonás is megrebbent volna.
Radák egy pillanatig várakozott.
- Ha nehezedre esik a beszéd, - folytatta bátoritó hangon, miközben előkészületeket tett a távozásra, - akkor nem kivánom, hogy felelj.
De mert tudni szeretném, vajjon érted -e ezt a nyelvet, amelyen hozzád beszélek, vagy talán valamely más nyelven kellene magamat megértetnem: ints legalább a fejeddel, hogy értesz -e, vagy nem?
- Értelek, uram... hangzott a félénk válasz.
Végre!
A "csoda" megszólalt.
A kapitány bizonyos jóleső melegséget érzett, amely hasonlitott az örömhöz, melyet valamely nehezen kivivott diadal okoz a győzőnek.
Ki tudja, mily hosszu idő után , ő, ime, az első ember, akinek ez a boldogtalan értelmes választ képes adni.
S hogy erre egyáltalán képessé vált - azt neki köszönheti.
Isten tudja, mely megmagyarázhatatlan oknál fogva (majd megtudja talán ezt is ), de ösztönszerüen érzi, hogy a derengő világosságot ő hozta létre.
Ő volt a nap, amely megsemmisitette a sötétséget.
Az élet hatalmas forrásának szerepével ajándékozta meg váratlan szeszélyessége a véletlennek, - nos, erre csak szabad büszkének lenni?
- Addig is, mig kis barátném segélyével ruhát készitesz magadnak - folytatta rövid hallgatás után, s rámutatott a szoba baloldali sarkában álló szekrényre - a fürdő után kikeresel magadnak onnan, abból a ruhaszekrényből... különben legjobb, ha most mindjárt odaadom!
Radák kinyitotta a szekrényt s egy sárga nyersselyemből készült, hosszu háziköpenyt vett ki belőle, amilyennel az afrikai német gyarmatok tisztjei vannak ellátva.
Plevlje ugyan rengeteg messzeségre esett a tropikus égövtől, de mert a német tisztek sárga nyersselyem háziköpenyt, u. n.
" Faulenz-Rock " -ot hordtak, - világos, hogy ebben is utánuk kellett szaladni, mint minden másban.
- Itt van ez a köpeny és itt - folytatta, miközben a megnevezett tárgyakat egyenként kiszedegette és sorjában az asztalra, meg a székekre rakta - egy pár papucs, egy pár harisnya, egy puha ing... gombok, harisnyakötő... lepedő...
A mosdószekrényben találsz fésüket, szappant és a többi.
A nő gyengén megbiccentette a fejét.
- Köszönöm...
No csakhogy!
Eddig ugyan ez volt mindössze a harmadik értelmes szó, amely ajkait elhagyta, de kezdetnek ez is elég.
Az ember ne legyen telhetetlen - gondolta kedélyesen a kapitány.
Elvégre a "mentés" ugylátszik, sokkal szebben indul , semmint várni lehetett volna.
Visszaeséstől körülbelül nem kell tartani; a szegény "csoda" lénye rendkivüli változáson mehetett keresztül e mindössze néhány rövid óra alatt, amely a "Holt szem" tavánál való jelenet óta idáig lefolyt.
- Most elmegyek és csak este nyolc óra körül fogok hazajönni.
De ni, hogy el ne felejtsem!... itt van egy olló is, jó éles, - ezzel levágod körmeidet.
Érted, amit mondok?
A válasz nagyon halk, de érthető volt.
- Ugy teszek...
- Szolgám mindjárt elkésziti a fürdőt.
A kád itt áll a szomszéd szobában a spanyolfal mögött.
Ott találsz tükröt is, amelyben megfésülködöl.
Ha éhes vagy , szólj.
- Éhes vagyok.
- Lesz minden!
Szólok kis barátnémnak, hogy jöjjön fel és hozzon neked ételt .
Ugyan nem bizonyos, hogy lesz -e bátorsága...
- Én nem bántok senkit - mondotta szomoruan a nő.
A kapitány meglepetve tekintett rá.
Ebben a pillanatban villámgyorsan kiveszett lelkéből minden kétség és gyanu, amely titokban még benne lappangott.
Ez a szonóris, kedves, bánatos hang minden bizonytalanságot eloszlatott; ilyen hangon csak öntudatos emberi lény képes megszólalni és csak ez a hang találja meg azonnal az utat egy másik emberi szivbe, hogy fölébreszsze benne a részvétet és a könyörületes megindulást.
- Tudom, hogy nem bántasz senkit - szólt nagy gyöngédséggel, anélkül, hogy rátekintett volna (tartott tőle, hogy szemeinek hideg fénye megfélemliti védencét , tehát inkább nem nézett rá) - majd megmagyarázom neki, hogy tőled nem kell félnie .
S egyuttal szólok neki, hogy a kerti lakást még ma rendezzék be számodra.
Nagyon kellemes kis lakás.
Kertre nyilik, ahol virágok is vannak.
Éppen az ilyen csinos fiatal asszonynak való, mint amilyen te... (leszel, szerette volna mondani) mint amilyen te vagy.
Radák szándékosan ütötte meg ezt a hurt.
Eredménye azonban nem volt semmi.
A nő komoly és szomoru maradt, mintha az utolsó mondatot nem is értette volna.
- Nem vagyok asszony - felelte csendes hangon.
- Annál jobb, a leány még jobban szereti a virágokat, mint az asszony - folytatta a kapitány és azzal a célzattal, hogy beszédre birja a folytonosan rábámuló nőt , sebes tempóban, majdnem vallatva, kérdezősködni kezdett:
- Diánának hivnak?
- Igen.
- Hány éves vagy?
- Huszonkettő.
- Mohamedán?
- Nem.
- Keresztény?
- Igen - felelte gyorsan a nő, s most első izben elevenedett meg arcán az eddigi fagyos merevség, hogy helyet engedjen valami megható, gyermekes áhitatnak - keresztény vagyok... keresztény...
Hidd el, uram - keresztény...
- Elhiszem, Diána - intett fejével a kapitány, nevén szólitva a nőt, aki e pillanatnyi élénkség után ismét előbbi érzéketlenségébe látszott visszaesni - a lakás-kérdés tehát rendben volna, a továbbiakra nézve az orvos fog tanácsot adni.
- Az orvos? - kérdezte a nő - minek?
- Orvosra van szükséged.
- Tévedsz, uram, - nem vagyok beteg és nincs szükségem orvosra.
- Majd megválik...
- Nem vagyok beteg - ismételte mégegyszer a nő.
Majd mellére hajtotta fejét és ugy lehelte halkan, monoton, alig érthető hangon: ugy tetszik, mintha sokáig... nagyon sokáig halott lettem volna...
Nemde?
A kapitány érezte, hogy vigyáznia kell ezzel a kényes thémával.
Óvatosan , kitérőleg, minden szót külön is meggondolva felelgetett a kérdésekre, melyek most gyors egymásutánban váltak le védence ajkairól.
- Azt hiszem, hogy elég sokáig aludtál...
De most már ébren vagy?
- Igen, ébren vagyok...
És te uram, ki vagy te?
- Katona vagyok.
- Idegen?
- Az.
- Bizonyosan tudod, hogy idegen vagy?
Sohasem voltál ott, ahol én?
- Soha.
- Nem...
Nem te vagy, - nem te - mormogta zavart tekintettel a nő és erőlködött , hogy megtalálja az összefüggést, amit keresett - amikor ott a tónál hirtelen megpillantottalak, azt hittem, hogy meg fogok őrülni...
Azt hittem, uram, hogy a sir, melyet hiába keresek, bár oly régóta előttem van... megnyilt és a halott feltámadt: az én szegény, jó édes apám.
Azt hittem, hogy te vagy, megtaláltam, él , visszajött, hogy boszut álljon gyilkosain és megbüntesse az embereket, akik szenvedést okoztak a gyermekének...
A kapitány óvakodott uj tápot adni ennek a beszédnek, mely valóságos forró láva gyanánt ömlött a "csoda" ajkairól.
Egyik indulatroham a másikat kergette arcán .
Minden csupa szélsőség, zavar, szomoruság és szenvedélyesség az egyik pillanatban - bágyadt közöny és apathikus mozdulatlanság a másikban, de az öntudatos lelki tehetség oly kétségtelen kifejezésével minden villámgyors változatában, amely kizárta a tévedést.
A nő tudta, mit beszél, ha a maga előbbi állapotával még nem is látszik egészen tisztában lenni.
Egy dolog mindenesetre tisztázva volt és Joan Stanko egészséges paraszt eszének adott igazat.
Feltünő hasonlatossága a meggyilkolt görög kereskedővel volt a szikra, mely szétrobbantotta a nő agyára nehezedő sötétséget és utat nyitott egy szörnyü rázkódás után a világosságnak.
Ez egyszerü, tiszta és közönséges dolog.
De ez csak az egyik része; a komplikáltabb, az igazán homályos és rendkivüli része, a lelki elborulás kezdetének tragikus oka még ismeretlen és ki tudja, hogy nem marad -e mindvégig az?
Egyébiránt hisz majd megválik.
Most jobb, ha kikerül mindent, ami lassan-lassan ismét lecsillapodó védencét fölizgathatná.
- Elmegyek Diána és amint mondtam, csak este fogok visszatérni.
Kis barátnémat azonnal felküldöm.
Ő majd gondoskodni fog mindenről, amire szükséged lesz.
Nagyon természetes, hogy legelső sorban nyugalomra van szükséged.
- Óh uram, - felelte bánatosan a nő, - eleget aludtam...
Köszönöm, hogy jó vagy hozzám.
Becsületesnek látszol.
De ki tudja, talán jobb lett volna, ha sohasem találkozunk...
Intelligenciád és becsületes szived szánalmat érez irántam ... idehoztál... de talán jobban tetted volna, ha bedobsz a vizbe - -
A kapitány meghökkent.
Mi ez?
Nem értette meg egyszerre.
Ezek a kifejezések és a hang, mellyel el vannak mondva, sokkal előkelőbb műveltséget föltételeznek, mint amilyenre az előzmények és a végtelenül siralmas külső után gondolhatott.
De hát ki ez a nő?... kérdezte magától azzal a heves kiváncsisággal, mely nyomon szokott kisérni minden meglepő fölfedezést.
De azonnal belátta, hogy a magyarázatot nem szabad erőltetnie.
Nem is kérdezett tehát semmit, hanem barátságosan intett a diványon ülő nőnek és elhagyta a lakást.
Künn a folyosón kiadta parancsait Jánoskának, azután lement a lépcsőkön az udvarra és fölkereste a gömböcöt.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE