Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
Magyar fiuk Afrikában
Keletkezés ideje
1907
Fejezet
11
Bekezdés
1182
Mondat
2080
Szó
24418
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
HETEDIK FEJEZET.
A vidék mindegyre vadabbá vált.
Az út ezen az ismeretlen, vad területen nemcsak veszedelmes, de rendkívül fárasztó is volt.
A gyéren fel-feltünedező néger falvakat mindenütt gondosan kerülni kellett.
Radák mindenáron kerülni akarta az összeütközést, amelynek kimenetele mindenkor beláthatatlan.
Nem bátorsághiányból, hanem kizárólag azért, hogy gyors előhaladásában - amennyire emberileg lehetséges - semmiféle fölösleges vagy oktalan időveszteséget ne szenvedjen.
Gyakorta tehát jókora kerülőket kellett tenni, hogy az útjokba eső falvaktól minél messzebbre maradjanak.
A vándorlás hetedik napján, mely épen vasárnapra esett, Bembo már kora hajnali négy órakor jelentette, hogy két óra mulva meg fogják látni az Ogovait.
A kis karaván egy rendkívül sűrű pálmaerdő szélén töltötte ezt a szombatról vasárnapra virradó éjszakát.
A levegő váratlanul lehült.
Mondhatni: hűvös éjszaka volt.
A mindenféle időjáráshoz egyformán alkalmazkodni tudó Gozár is magára húzta a gyapjútakarót.
Vigyázó pedig mérgesen erősítgette, hogy ennél bolondabb időjárást teremtett emberfia még nem tapasztalt.
Tegnap délután még olyan volt a hőségtől , mint a főtt rák, néhány órával később már szinte fázott s ha nem szégyelné, még dideregne is.
Bembo nem panaszkodott.
Egykedvűen guggolt a sátor előtt s a száraz pálmaháncsból futtában rakott tüzet élesztgette, melynél Vigyázó a teát főzte.
Midőn a víz forrni kezdett, Gozár szétnyitotta az összerakható tábori asztalt.
Poharakat, rumot, cukrot hozott s kirakta a reggelit, mely kétszersültből, sajtból és néhány szelet füstölt sonkából állott.
Bembo mindenből evett.
Mértékletessége viszont csodálatos és szokatlan volt.
Alig nyúlt a szeszes italokhoz.
Az afrikai általában véve mind iszákos.
A kukoricából önmaga által erjesztett sörtől kezdve, mindent mohón megiszik, amihez csak hozzáférhet.
Bembo ritka fehér holló volt: a forró teát nagy gyönyörűséggel szürcsölte, rumot azonban alig öntött bele pár cseppet s azt sem mindig.
Észre lehetett venni, hogy valósággal fél a szeszes italtól.
Reggeli után a szokott sorrendben indultak útnak.
Legelől Radák lovagolt, mellette Bembo szedegette izmos fekete lábait.
Azután Vigyázó következett a lovakkal, majd Gozár az öszvérekkel, melyek a már megjárt hét napi úton hasznavehető, kitartó, erős állatoknak bizonyultak.
Gozár, ki eleinte ugyancsak éreztette velük, hogy méregdrága pénzen vásárlódtak, később valósággal megszerette őket s bodros, szürke sörényüket gyakorta megsimogatta, az egyiket "Drága ", a másikat " Pénzes" névre keresztelte.
A pálmaerdő végső nyúlványához érve, reggeli fél hat óra tájban, Bembo megállt .
Vizsgálni kezdte a talajt, mely itt-ott már észrevehetően nyirkossá kezdett válni s tele volt magasan felnyúló náddal és sással, azután gyorsan fölvetette fejét s nála szokatlan nyugtalansággal, sebesebb haladásra biztatta a kis karavánt.
Ő maga jó példát mutatva, szinte futott.
A legények megcsapkodták az állatokat s gyors ügetéssel iparkodtak az elől lovagló Radák után, ki viszont Bembo nyomdokaiban sietett tovább egy eléggé keskeny és mindegyre nyirkosabbá váló csapáson.
Ez az egyetlen járható út volt a tökéletesen elhagyatottnak látszó egyenlítői vidék vad pompájában.
A sás és nád sűrű bokrokkal váltakozott.
Óriási páfrányok csillogtatták fényes , csipkés leveleiket a nap fényében, egy-egy magányos kókuszpálma nyilegyenesen emelkedett ki a bokrok és a hatalmas, szúrós kaktuszok közül, melyek fölött éktelen rikácsolással a szivárvány legszebb színében ragyogó papagályok röpködtek.
- Miért szaladunk, Bembo? - kérdezte Radák, ki az összetaposott, kátyús, mély nyomokkal bevájt csapáson alig tudott nyeregben maradni.
Lova lépten-nyomon felugrott, majd nagyokat fújva, meg-meghorkanva kerülgette ki a lába elé kerülő mély kátyúkat.
Épen ily keservesen nyomultak előre a teherhordó állatok is.
Jánoska dühös volt , Gozár nemkülönben.
Miért szaladni, mikor nem kerget senki.
De Bembo csak nyargalt, mintha kergették volna.
- Lassabban! - kiáltotta rá az ifjú, midőn egy fordulónál elvesztette szem elől az ölmagasságnyira felnyúló, tömött nád-, és fűtengerben bujkáló négert.
- Sietni, uram, sietni! - kiáltotta vissza sajátságosan öblös torokhangján Bembo s magasra emelte hosszú vasbotját, hogy bujkálásának irányát tudtul adja.
- Megbolondult ez a Bembo! - fakadt ki Vigyázó ingerülten, midőn a lovak mellett majdnem orrára esett a vízzel telt kátyúkban.
Emberről-állatról csak úgy dőlt a verejték.
Jánoska lihegett, mint egy hegynek kapaszkodó gőzös.
Gozár vörhenyes, nagy feje szinte meggyúlt az erőlködéstől.
Az oláh azon a ponton volt, hogy már-már komolyan elöntse fejét a düh.
Egyszer csak, valahol messze, a hátuk mögött olyan füldobrepesztő ordítás vágódott föl a hűvös reggeli levegőbe, mintha száz rozsdás réztrombitát egyszerre recsegtetnének...
Azután megint...
Szörnyű trombitálás.
Vigyázó riadozva kapta föl fejét, Gozár finom, éleshallású füle viszont csakugyan majd megrepedt.
A máskor mindig egykedvű Bembo most izgatottan kiabált.
- Elefántok jönnek!
Az elefánt haragszik, ha fehér embert lát.
Radák hátrakiáltotta a legényeknek:
- Elefántok jönnek, fiaim!
Gyorsan!
Gozár dühe erre a kiáltásra egyszerre elpárolgott.
- Ahán, - okoskodott megnyugodva, - hát ezért kell nyargalni.
Így már jól van.
Az elefántok finomul tudnak trombitálni, de - gondolta magában - "a nagyhangú kutya ritkán harap ".
Ennélfogva azok az elefántok sem lehetnek valami haragosak .
Mindezeknél fogva tehát voltaképen mire való légyen ez a nagy szaladás?
- Nem értem az úrfit, - szólt át az előtte igyekező Vigyázóhoz, - mire való agyonkergetni az embert?
- Nem hallod -e, hogy elefántok jönnek hátul! - kiáltott vissza mérgesen a hosszú tüzér s még sebesebb ügetésre ösztökélte lovait.
Az elefántordítás e percben ismétlődött.
- Szaladni, szaladni! - kiabálta Bembo a menet élén.
- Gyorsabban, fiúk! - parancsolta izgatottan Radák, - oly gyorsan, amint csak lehet !
A néger azt mondja, hogyha nem érjük el idejében az Ogovait, amelynek széles medre e helyen sekélyes és keresztülgázolható: az utánunk törtető elefántcsorda irgalmatlanul összetapos!
Tehát csak gyorsan, gyorsan!
Jánoska, korbácsot a lovaknak!
Gozár, ne maradozz!
Korbács ugyan nem volt a hosszú tüzér kezében, tenyere azonban szaporán dolgozott a két ló hátán.
Gozár fejét csóválta; megkergette ugyan öszvéreit, de csak éppen hogy tessék-lássék .
Nem értette az egész dolgot.
A trombitaszerű, recsegő ordítás most harmadszor ismétlődött, de már jóval közelebbről, mint az imént.
Bembo nem győzte bevárni az állatokat.
Visszarohant s vékony vasbotjával kiméletlenül végigvert a lovakon is, az öszvéreken is.
Gozárt erre megint elöntötte a méreg .
Már-már kinyújtotta vastag karját, hogy megelőzze az embertelen állatkínzást, midőn Radák hevesen rákiáltott:
- Hozzá ne nyúlj!
Az ifjú hangja csattant, mint a pisztolylövés.
Szeme villámokat szórt.
- Azt akarod, - ordította dühösen, - hogy ostobaságod miatt mindnyájan tönkremenjünk !
Mars előre!
Parancsolom!
Gozár meghunyászkodva engedelmeskedett.
Haj, haj... így még sohasem látta fiatal urát...
Miközben öszvérével most már gyorsan előretörtetett, hinni kezdte, hogy a veszedelem, amelyben forognak, több kettőnél.
Az ilyen nagyjóságú, előkelő fiatal ember, mint az ő ura, holmi jelentéktelen baj miatt nem szokott ennyire dühbe jönni .
Erősen bánni kezdte, hogy okot adott e haragra.
No, de majd jóvá teszi.
Nagy buzgalmában aztán úgy megindult, hogy az Ogovai széles, gyönyörű partjára érkezve, sebesen vágtató öszvéreivel majdnem feldöntötte az ugyanakkor odaérkező Jánoskát is.
- Vízbe, vízbe! - kiáltotta lélekszakadva a néger s előre sietve, ő maga elsőnek gázolt a vízbe.
Utána Radák lovagolt be a folyóba, mely amily hatalmasan széles és méltóságosan nagy volt, éppen olyan sekélynek is bizonyult.
A mélységek és zuhatagok mintegy öt kilométernyi távolságban lehettek.
Tompa dörgésüket egész idáig lehetett volna hallani, ha a kis karaván a menekülésen kivül most bármi egyébre is figyelni tudott volna.
Alig voltak mintegy száz-százhúsz méternyire a vízben, midőn a csak imént elhagyott homokos folyamparton megjelent az itatójára siető elefántcsorda.
Kilenc óriási elefánt törtetett egymásután.
Gozár táguló cimpákkal, kerekre nyitott, bámész szemekkel nézte őket.
Most látott elefántot először életében.
- Nem hittem volna, hogy ilyen nagyok, - dörmögte meghökkenve.
Az afrikai elefánt testalkatra nézve kisebb, mint az ázsiai, ingerlékenysége és szilajsága azonban jóval nagyobb.
Erre számitva, Radák megparancsolta embereinek , hogy tartsanak szorosan Bembo után és késedelem nélkül, gyorsan, sietve gázolta a vizet.
Az elefántcsorda harsogó trombitálás között lépkedett be a folyóba.
A vezér azonban nem állt meg, hanem magasra emelt ormányából harcias ordítást hallatva, bámulatos mozgékonysággal kezdte gázolni vaskos oszloplábával a vizet.
- Elefánt látja fehér embert és haragszik! - kiáltotta, kézzel-lábbal integetve a néger.
Majd tölcsért csinálva szája elé a tenyeréből, azon keresztül kiáltozott: - futni amint lehet, elefánt jön!
Gozár egy szempillantás alatt tisztában volt vele, hogy a hihetetlen gyorsasággal előrenyomuló harcias elefánt a legközelebbi két percben okvetetlen utól fogja érni.
Teherrel megrakott öszvérei nem képesek oly sebesen gázolni a vizet, mint a folytonos ingerült trombitálás között közeledő állat, melynek rengeteg füle heves mozgásban volt s a homloka közepén látható hófehér folt fénylett a napban.
Mit csináljon?
Gondolkozásra nem volt idő.
Benyomott tehát egy töltényt a válláról soha le nem maradó gyalogsági fegyverbe és szembefordulva a dühösen trombitáló elefánttal, elszántan várakozott.
Bembo, midőn az oláh szándékát észrevette, kétségbeesetten kiáltozott:
- Fehér harcos fusson, ne lőjjön!
Matibu: (elefánt) szent!
Radák felállt lova nyergében s izgatottan kiáltotta a feketének.
- Lőni kell, különben el van veszve!
- Fehér harcos fusson, de ne lőjjön! - ordította harsány hangon a fekete, amint csak öblös torkán kifért s oly rémült arcot vágott, mint egy halálraitélt.
Meg kellett érteni a Gabon-melléki Bembo rémületét, midőn azt látta, hogy Gozár egy fehér homlok-foltos "szent" elefánttal akarja megvívni az élethalál harcot.
A fehér folt - vallásos hite szerint - azt jelentette, hogy az állat valamely nagy főnök lelkét birtokolja.
Kedves teremtménye egyúttal a főistennek is, ki mindenek megintésére saját kezével jelölte meg a homlokán látható hófehér folttal.
A néger inkább agyongázoltatja magát, semhogy fegyvert emeljen egy ily "szent" állatra s ezzel fejére zúdítsa a bosszúálló főisten haragját is.
Gozár célbavette a magasra emelt ormánnyal közeledő állatot és közvetlen-közelből szájába lőtt.
Azután félreugrott.
Éppen az utolsó pillanatban...
Az elefánt fájdalmas ordítással sujtott le ormányával, de a hatalmas ütés nem a villámgyorsan félreugró oláhot, hanem a szegény "Pénzes" öszvért találta.
Az állat felnyihogott kínjában, orrán-száján kibuggyant a vér... azután térdre rogyott és beleesett a vízbe.
Vége volt.
Nem mozdult többet.
Az elefánt keresztülgázolt rajta és ordítva emelte ormányát új csapásra.
Gozár elveszettnek látszott.
Ebben a válságos pillanatban dördült el Jánoska biztos markában a fegyver, s az elefánt szemén keresztül fejbe találva, előre zuhant, mintha villám sujtotta volna .
Az óriási test messze szétloccsantotta zuhanásában a vizet, azután ott maradt mozdulatlanul az öszvér összeroncsolt hullája mellett.
Gozár sápadt volt, mint a fal.
Kezét nyujtotta a hozzásiető Jánoskának.
- Köszönöm testvér - mondotta egyszerűen.
- Nincs mit, testvér, - válaszolta a hosszú tüzér és jól megrázta megmentett kenyeres-pajtása kezét.
Radák meleg szavakkal dicsérte gyorsaságáért Vigyázót s félig tréfásan, félig komolyan megfenyegette a lassanként magához térő Gozárt.
- Máskor aztán így vedd kicsibe az elefántot!
- Nem gondoltam, hogy ilyen fránya állat... - dunnyogta restelkedve az oláh.
Csak Bembo sopánkodott keservesen.
A mindeddig nyugodt és egykedvü négert mintha kicserélték volna.
Ijedt tekintettel nézegette a mozdulatlanul fekvő elefántot, mintha attól rettegett volna, hogy a szent állatban lakozó nagy főnök lelke azonnal ki fog onnan törni és megsemmisíti haragja földöntúli erejével az egész társaságot.
Míg Gozár és Jánoska az agyonsújtott öszvér podgyászából megmenteni iparkodtak, amit lehetett, s az átázott csomagokat átrakosgatták a lovakra, Bembo folyton kesergett .
Sajátságos, éneklő hangon könyörgött "Matibu " -nak, hogy ne haragudjék.
Messze idegenből fehér emberek jöttek s a fehér ember nem tiszteli az elhúnyt nagy főnök lelkét.
Radák mosolygott a keserves jajongáson, meg nem is.
Ime egy aránylag művelt néger.
Mindenesetre sokkal különb, mint a többi; de teli babonával, lelki sötétséggel és feneketlen tudatlansággal.
Milyen lehet a többi, ha ez a kiváló néger is ilyen?
- Elég volt a kesergésből, Bembo, - szólt rá barátságosan, nehogy megsértse vallásos érzelmeit, - indulni kell!
- Megyek uram! - válaszolta bánatos hangon a néger, - de készülj, az elefánt szent , nagy főnök bosszút áll...
Bembo lehorgasztott fejjel indult előre az e ponton körülbelül 1600 méter szélességű Ogovain, hogy átkalauzolja a karavánt a túlsó partra.
Ott egy nagy messzeségbe húzódó erdőség kezdődött, mely innen délnek egész az "Eugénia zuhatagok " -ig tart, s még ott sincs vége.
Radák azt remélte, hogy az Ogovai jobbpartján majd csak találni fog olyan néger falura, hol eltűnt testvérbátyjáról hírt hallhat.
Neki is ezen az úton kellett áthaladnia, mert máshol nem mehetett.
Az Ogovai sehol máshol nem gázolható át, csak épen ezen az egyetlenegy sekély ponton.
Reggeli félnyolc óra volt, midőn elérkeztek a tulsó partra.
A hajnali hűvös levegőt ismét a forróság váltotta föl.
Az erdő valósággal hivogatta árnyas lombjai alá a kis karavánt.
Vigyázó épen indítványozni akarta, hogy álljanak meg egy negyedórára, míg az elvesztett öszvér podgyászát arányosabban osztják el a három teherhordó állat között - midőn füle mellett fütyülő szisszenés suhant el...
A legény ösztönszerüen félrekapta a fejét.
- Hát ez mi? - kérdezte meglepetve.
A magyarázat rögtön megjött.
Bembo odaugrott az ifjú lovához, megragadta a zablát és leráncigálta az erdő szélén álló óriási fatörzsek mögé.
- Elbújni, elbújni! - kiáltotta vésztjósló hangon.
Most újabb szisszenés suhant keresztül a levegőn, azután megint egy...
Gozár és Jánoska nem vették tréfára a dolgot.
Bemenekültek ők is az állatokkal a fák mögé, melyeknek alsó törzse oly vastag volt, hogy átkarolására nyolc összefogódzott ember sem lett volna elég.
Biztosabb várat képzelni sem lehetett, - most már csak azt kellett megtudni, hogy miféle ellenség ellen kell ez a vár?
Megtudták hamarosan azt is.
A fáktól mintegy száz lépésnyire egy csapat magas termetű, világosbarna néger bukkant ki a sűrűségből.
Tetőtől-talpig be voltak mázolva törzsük harcias jelvényeivel .
Lehettek valami negyvenen.
Jól megnőtt, szálas fickó volt valamennyi.
Vezérük, egy herkulesi termetű, izmos néger, egész fejjel nagyobb volt a többieknél.
Bemázolt arcával, vadul forgó szemével s fejdísze ide-oda lengő struc-tollaival nem annyira félelmes, mint inkább utálatos látványt nyújtott.
- Miféle törzsbeliek? - kérdezte Radák a mellette álló Bembot, ki nyugtalanul tekintgetett maga körül, majd a közeli fatörzsből kihúzott nyílvessző hegyét vizsgálta meg.
- Fanok, - felelte bús hangon a néger, - nagy főnök lelke bosszút áll...
A magyarázat sehogy sem tetszett az ifjúnak.
A fan-négerek harcias, vitéz, rabló természetű törzs.
Örökös ellenségeskedésben élnek összes szomszédaikkal; rabló hadjárataik közben elkalandoznak gyakorta a tengerig, sőt még a szigetekre is elmerészkednek.
Testszínük sokkal világosabb a Gabon-mellékiekénél, alakjuk hasonlíthatatlanul szebb.
Harci erények dolgában viszont ők az elsők.
Mindez épen nem volt valami megnyugtató.
Előbb valószínüleg mérgezett nyilvesszőkkel akarták lesből lenyilazni a kis karavánt , hogy minden kockázat nélkül kényelmesen kifoszthassák.
Most aztán, midőn látták, hogy orgyilkos tervük kudarcot vallott, kirohantak a sűrűségből, s éktelen ordítozás és vadállati bőgés közt - mely nyilván az ellenfél megijesztésére szokott szánva lenni - fegyvereiket ragadták elő, s hosszúcsövű muskétáikból dörgő sortüzet adtak a fákra.
Radák belátta, hogy nincs vesztegetni való idő.
- Bembo, - parancsolta a fásultan álló négernek, ki szentül meg volt róla győződve , hogy a bünhődés órája elérkezett - állj velök szóba és mondd meg nekik, hogy nem akarok vérontást.
Engedjék meg, hogy szabadon elvonulhassunk.
Míg Bembo a kapott parancsot teljesítette, Radák röviden odaszólt a két legénynek:
- Vigyázz!
S ő maga is tüzelő állásba helyezkedve, hidegvérrel várta, lesz -e sikere Bembo kiabálásának, vagy nem lesz.
Nagyon óhajtotta hogy legyen.
Undorodott a vérontástól , mely mind e mai napig az ős emberi vadság gyülöletes maradványa.
A kényszer azonban - sajnos - kényszer, s az önvédelem joga mindenkinek, ki végső szükség esetén, lelkének nemesebb meggyőződése ellenére, kénytelen vért ontani.
Ily esetben megszünik minden okoskodás.
Vagy - vagy.
Más kigázolás nincs.
- Nos? - kérdezte a négert.
- Harcosok meghagyják életet - válaszolta Bembo s egykedvűen lebámult maga elé a földre, - de mindent akarnak: lovakat, öszvért, mindent...
- Kiáltsd át nekik, hogy kész vagyok méltányos váltságdíjat fizetni.
Bembo ezt a parancsot is teljesítette, de erre már csak harcias üvöltözés és a muskéták ropogása volt a válasz.
A fanok nagyon is világosan adták tudtul, hogy nem alkusznak.
Radák vállat vont.
Amit lehetett, azt megtette.
A többi Isten kezében van.
A herkulesi termetű főnök most rohamra tüzelte harcosait.
A vadak dühös ordítozással fogadták a lelkesítő beszédet... s ezzel Radákra és társaira nézve a végső szükség pillanata elérkezett.
- Tüzelj! - parancsolta hidegen.
A következő pillanatban az óriási termetű főnök keresztüllőtt koponyával bukott arcára, s a rákövetkező három-négy perc alatt az ütközet sorsa is el volt döntve .
Hiába minden vitézség és személyes bátorság: az ismétlő fegyverek gyors "munkája " ellen a nehézkes muskéták igen gyenge szerszámok voltak.
Kilenc halott és egy súlyosan sebesült fan-néger maradt a csatatéren, de rövid kinlódás után az is meghalt.
A többi oly bámulatos gyorsasággal tünt el a sűrűségben, mintha a föld nyelte volna el őket.
Bembo egy csöpp meglepetést sem mutatott a harc ily gyors és szerencsés kimenetele fölött.
Radákhoz fordult és engedelmet kért, hogy beszélhessen.
- Fehér emberek tűzcsöve jó, - mondotta s úgy állt ott búsan lehorgasztott gyapjas fejével, mint egy kárvallott cigány, - de Matibu haragja nagy... négerek sokan, mint fűszál... visszajönnek és ölni fognak...
Radák elismerte, hogy a megugrott négerek nagy veszedelmet zúdíthatnak rájuk, ha nem sikerül idejében nyomot veszteniük.
Az Ogovai mellett most már lehetetlen tovább haladni a földrész belseje felé, be kell tehát hatolniok az őserdőbe s azon keresztül kell megkisérelni, hogy a legközelebb levő Manyembézi nevű falut elérhessék.
A néger azt állította, hogy ebben a faluban egy szenegambiai törzs telepedett le mintegy két évvel ezelőtt, amely most kereskedésből, baromtenyésztésből és vadászatból él.
- Ha fehér ember testvére itt járt, - folytatta biztos hangon - Manyembéziben tudják .
Kili-Pongó mindent tud, mi húsz mérföldnyire történt.
Radák e szóra úgy összerázkódott, mintha egy láthatatlan kéz mellbe ütötte volna.
- Hogy?
Mit mondtál? - riadt rá felindultan s neki ment lovastól, hogy majdnem legázolta.
- Hogy hívják azt az embert, aki ott mindent tud?
Bembo nem értette, miként lehet egy ily egyszerű dolgon annyira felindulni?
- Kili-Pongó - ismételte másodszor.
Radák nem hitt a fülének.
Újra, meg újra megismételtette a hallott nevet.
Bembo azonban állhatatosan amellett maradt, hogy a vadonság túlsó oldalán levő Manyembézi főnökét Kili - Pongó - nak hívják.
Nagytekintélyű, roppant eszes és nagyon gazdag főnök .
A leggazdagabb messze földön.
Radák oly izgatott volt, hogy percekbe telt, míg annyira, amennyire ismét magához tudott térni.
Embereinek, kik bámulva nézték, nem szólt semmit.
Szive azonban hangosan dobogott, lelke megtelt édes melegséggel, bizalommal és hálával az isteni gondviselés végtelen jósága iránt, hogy ily váratlanul és egész véletlenül meglelte eltünt testvérbátyja megtalálására az első nyomot.
Radák Domokos néger vezetőjét Kili-Pongónak hívták.
Meg lehet tehát érteni Radák István nagy felindulását, mely a néger főnök nevének említésekor át meg átjárta lelkének minden részét, hogy fölemelje, megacélozza és megtízszerezze benne a férfias akaraterőt, melyre a további kutatás nemes munkájában szüksége lesz.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE