7
Repülve közeledett a szeptember elseje, amikor menni kellett visszavonhatatlanul .
Menni kellett s itt kellett hagyni szülőket, testvéreket, jóbarátokat , Magyarországot...
És itt kellett hagyni Veér Mártát is.
A leány keménynek mutatta magát.
Nem akarta keseríteni a vőlegényét, aki akkorára megszerezte az összes iratokat, meg a hajójegyet.
Úgy volt, hogy szeptember ötödikén ül hajóra London mellett, Tilbury kikötőjében.
Alig vették észre a napok múlását.
Úgy egy héttel az indulás előtt Veér Márta átsietett vőlegénye szüleihez s így szólt Vatha mamához, miután előbb össze-vissza csókolta volna:
- Nagy kérésem lenne mamához...
És akkor kérni kezdte, de nagyon:
- Engedje meg mama, hogy a nagy útra én csomagoljak össze mindent Gábornak .
Nyugodtabb leszek talán...
- Ez csak természetes.
Látod, ezt már szeretem!
S csomagolni kezdett az árvaságra készülő menyasszony.
Vatha Gábor, amikor meglátta a nagy munkába belehevült leányt, mosolygott:
- Köszönöm, Márta.
Aztán, ha annakidején utánam indulsz majd Afrikába, útközben meg ne szökj nekem valami angol tiszttel!
- Gáborka, Gáborka!
Csakhogy jókedved van egyszer! - s visszamosolygott a vőlegényére.
Ő is mutatta a jókedvet, amikor látták.
Ha azonban magára maradt a nagy csomagolás közben, nem egyszer felsóhajtott s még többször könnyes lett a szeme .
Olyankor zsebkendőjébe temette az arcát:
- Istenem, de magamra maradok!...
Két nap alatt készen volt.
Akkor hazasietett, hogy magának csomagoljon össze .
Mert két napon belül jelentkeznie kellett Sopronban s erre az útjára Vatha László hadnagy úr, a vőlegény öccse kísérte volna el, akinek - néhánynapos szabadsága leteltével - ugyancsak jelentkeznie kellett állomáshelyén.
Úgy beszélték meg előre, hogy egy nappal később a vőlegény Sopronba utazik a menyasszonyáért, aki időközben rövid szabadságot kér s akkor Bécsig kíséri el a fiatal bányamérnököt.
Vatha Gábornak egy ezredes nagybátyja lakott ott a családjával.
Megírták idejében a császárvárosba, hogy a nagybácsiéknál fognak megszállni.
Ott kellett elszakadniok egymástól véglegesen.
Vatha László nyalka gyalogsági hadnagy egy délután elutazott tehát leendő sógornőjével, akinek ettőlfogva titokban vigyáznia kellett a leány minden lépésére.
Ez volt a bátyja bizalmas utasítása.
Eljött aztán az utolsó augusztusi nap is!
Veér papa és Veér mama is átjött a Vatha-család lakására, hogy elbúcsúzzanak jövendőbeli vejüktől.
Vatha Gábor került minden érzékenykedést és még csak azt sem engedte meg, hogy kikísérjék az állomásra.
Nagy autótaxiba hordták le a bagázsiját s akkor odaállt Veér mama elé:
- Egyre kérem csak, mama: bízzon bennem halálig!
Veér mama átölelte és sírvafakadt.
De a többiek is a szemüket törülgették mind-mind.
Az ajtóban volt már, amikor visszafordult:
- Emlékezzenek meg rólam sokszor!
A legutolsó pillanatban mégis hozzászegődött Lóránt bátyja.
Az utcán voltak s odalent azt mondta a soffőrnek Vatha Gábor:
- Menjen csak lépést a délivasúti pályaudvarig s ott várjon meg bennünket!
- Mi ketten gyalogosan követjük az autót?
- Igen.
Egyszer szeretnék végigmenni még az Alkotás-utcán.
Hallgatagon haladtak egymás mellett.
Vatha Gábor föl-fölnézett a házakra , szemügyre vette mégegyszer a járókelőket s komornak látszott.
Tudta Vatha Lóránt, hogy most búcsúzik öccse az Alkotás-utcától.
Lehetett pedig ekkor kevéssel félnégy előtt délután.
Aközben egyvonalba értek azzal az emelkedővel, amely a délivasúti pályaudvarral szemközt nyúlik fölfelé.
És az emelkedő tetőpontján megpillantották ekkor Babotsay Zsigmondot, amint egyesegyedül állt ott, disznósörtés kalappal a fejében, vékony nádpálcával a jobbjában, miközben a nádpálcával magafeledten ütögette a pantallón nadrágját.
A Vérmező irányába merengett el: mintha az egész világból nem látott volna semmi egyebet a Vérmezőnél.
Meglátta a korosodó legényt Vatha Gábor s abban a pillanatban jókedvűen kiáltott feléje:
- Isten áldja meg, Zsiga bácsi!
Babotsay Zsigmond visszakiáltott, kissé unatkozva:
- Hallom, a nyám-nyám nemzet hazájába indultál el!
- Úgy van, Zsiga bácsi! - kötekedett vele a fiatal bányamérnök, mialatt még a szeme is nevetett.
Mert aki Babotsay Zsigmondot látta egyszer, kénytelen volt maga is derűre fakadni annak fesztelen hangulatától.
Babotsay Zsigmond ekkor, mintegy búcsúzóul, kalapja karimájához érintette nádpálcája hegyét s utánakiáltott fiatal barátjának:
- Csak vigyázz oszt, hogy meg ne papáljanak subickosképű felebarátaink, mert akkor ne próbálj a szemem elé kerülni!
No ég veled és gyöngyharmat, kedves öcsém!
- Isten vele, Zsiga bácsi! - lóbálta vissza a kalapját Vatha Gábor s mosolyogva ültek be ketten a taxiba.
Háromnegyed óra mulva, mikor a keleti pályaudvarról indulnia kellett volna a győri gyorsvonatnak, mégegyszer megölelte, mégegyszer megcsókolta egymást a két testvér.
Vatha Gábor annyit mondott akkor a bátyjának:
- Nyugodt lehetsz, testvér - mondta Vatha Lóránt.
...Huszonnégy órával ezután Bécs felé zörgött a vonaton Vatha Gábor és a menyasszonya.
Ketten voltak a fülkében, odakint leírhatatlan kékségű augusztusi menny-ég, messziről a Schneeberg nézett reájok, amint üvegszínű kupolája merészen szökött fel a láthatárból s fehérben szikrázott havas válla.
A fiatal bányamérnök minden gyöngédségével a leányt fonta körül, akinél kedvesebb senki e világon nem volt a szívének.
A leány óvatosan figyelt vőlegénye minden mozdulatára s néha-néha megremegett a hangja:
- Nyugodt lehetsz, kedves - simogatta meg Vatha Gábor.
- De aztán várni fog-e a régi kisleány?
Szomorúan mondta Veér Márta:
Megérkeztek aztán az egykori császárvárosba!
Az ezredes-nagybácsiék látható örömmel fogadták úgy a magyar unokaöccsöt, mint leendő feleségét, akit mindenekelőtt magához ölelgetett az ezredes úr.
Alighogy lerakodtak volna, kéz a kézben megindultak egy kis csatangolásra.
Másfél napja volt még Vatha Gábornak!
Ez alatt a másfél nap alatt senki-senki többé nem vigyázott reájuk.
Messze volt a két mama s Vatha Gábor azt tehette Veér Mártával, amit akart.
A válás fájdalmában a leány bizonyára nem tudott volna ellenszegülni vőlegénye egyetlen kívánságának sem.
Csakhogy Vatha Gábor mindenekelőtt magától féltette a menyasszonyát...
Másfél napjuk volt tehát!
A néhai császárváros egykori fényéből csak az emlékek éltek már, ám ezek az emlékek is foszladoztak egyre.
A kedélyes és hálátlan bécsi nép alig tudta már , mit köszönhetett eltűnt császári urainak...
Halott volt a Práter, teljesen halott.
Alig mult csak tíz és egynéhány éve, hogy vasárnaponként százezer katona is megfordult talán itten, túlnyomórészt szemrevaló fehérnéppel a karján: voltak itt gyalogosok, huszárok, ulánusok, dragonyosok, tüzérek, árkászok, szanitécek , mind-mind más nemzetiségű.
Voltak itt magyarok, németek, morvák, csehek , szlovákok, rutének, románok, lengyelek, szerbek, horvátok, vendek és olaszok ...
Most nagy csönd ült a Práterben s a fákról le-lefordult olykor egy levél.
Mert meghalván a nagy monarchia, utána haldoklott a Práter is...
Enyészeti hangulattól környezve haladtak kettesben az üres sétányokon...
Máskor a Belváros szűk és tekergő utcácskáin mentek andalogva és remegve simulva egymáshoz: a válásra gondoltak mind a ketten s lecsüggedt a fejök.
Valahol nyekeregni kezdett egy rozsdás óra (talán az ó-egyetem tornyában), ötöt vert s ők egy pirinyó és tiszta cukrászboltocskában ültek magukban.
Ültek szemközt egymással, valahonnét , a pozsonyi Fehérhegyek felől elindult már az alkonyat s Veér Márta felmosolygott a vőlegényére.
Addig-addig mosolygott, mígnem könnyek csillantak meg a szemében.
Meglátta ezt Vatha Gábor s mutatóujjával ráfenyegetett a leányra:
S Veér Márta minden erejével visszafogta fel-feltörő küszködését.
Máskor azon vették észre magukat, hogy a schönbrunni parkban sétálnak s miközben Vatha Gábort a császár emléke lengte körül, nem figyelt föl reá, hogy menyasszonya lehajtott fejjel tünődözik a zörgő faleveleken.
Mert tizenhárom esztendővel előbb a park elkülönített részében járkálgatott még gondjaival vívódva az öreg király, mialatt körös-körül ágyúink toroktüzei villogtak az éghatáron s minden pillanatban száz-száz katona hajtotta le utoljára a fejét , hörgő haldoklással...
Jaj, olyan nehéz emlékezni a régi katonákra!...
Este lett , vacsoraidő után lehetett már s ők ketten még szorosabban simulva egymáshoz , járkálgattak töprengve a Belvedere körül, melynek kupolája zöld színben és tompán játszott a bujdosó hold fénye alatt...
Senki-senki nem járt már a halott utcákon...
Itt-ott összebukott a fejök s olyankor a szájuk is keresni kezdte egymást a bódult forróságban...
Hanem egyszer csak haza kellett menni.
Éjfélre járt.
S eljött aztán az utolsó óra is!
Vatha Gábor megkérte nagybátyját és családja tagjait, hogy mégegyszer négyszemközt beszélhessen a menyasszonyával.
Úgy akart búcsúzni tőle, hogy senki ne lássa.
Mégegyszer szembefordultak egymással.
Veér Márta az ebédlőben állt, a pohárszék előtt s halálos sápadtság borította el az arcát.
Vatha Gábor föl és alá kezdett járkálni, talán, hogy ezzel is leplezze kínzó zavarát.
Hirtelen azonban erőt vett magán s így kezdett beszélni:
- Úgy szólok hozzád utoljára, kedves, hogy teljesen kitárom magamat előtted.
Én most elmegyek, talán örökre s nem tudom, mi van megírva a jövendőben.
Mint közönséges vájár állok be a bányába...
A leány akaratlan mozdulatot tett:
- Arról van szó, kedves, hogy mint közönséges bányamunkás állok be először.
Ezt eddig elhallgattam előtted, mert nem akartalak keseríteni.
De nem mehetek el anélkül, hogy mindent el ne mondjak neked...
- Istenem... - suttogta maga elé a leány.
Vatha Gábor tovább beszélt, miközben tovább járkált a szobában:
- Ez azonban pillanatig sem riaszt vissza, mert tudom, hogy csak így verekedhetem ki jövőmet.
Hacsak valami bajom nem esik, amire egyáltalán nem számítok, másfél esztendőn belül te is utánam jössz s az én kis feleségem leszel.
Ebben hiszek úgy, mint ahogy hiszek a mindnyájunkat megtartó Istenben.
De idehallgatsz-e , Márta?
Mert a leány mintha nem lett volna egészen magánál.
Hirtelen azonban fölocsúdott s alig hallhatóan mondta:
A búcsúzó bányamérnök így beszélt ekkor:
- Látom jóelőre, hogy - különösen az első időben - embertelenül el leszek foglalva s az okból csak a legszükségesebb levélírásra szorítkozom majd.
Legtöbb levelemet neked fogom küldeni természetesen s te a tartalmukat nyomban közölni fogod a szüleinkkel.
És válaszolj majd hűségesen, Márta, mert a nagy idegenben a te üzeneteid lesznek egyetlen vigasztalásom.
Váratlanul mintha maga is megilletődött volna.
Megállt.
Szemközt állt meg a leánnyal:
- Ha bármire szükséged lenne majd, Sopronban ott van Laci öcsém, fordulj hozzá bizalommal!
- Tudom - suttogta Veér Márta.
Kevés mondanivalója volt már csak Vatha Gábornak:
- Utoljára szólok hozzád, kedves...
Én most miattad indulok a világ másik felére , elvárom hát tőled, hogy méltó maradsz az én küszködéseimhez.
Légy olyan leány , mint voltak a régi magyar menyasszonyok, akik rendületlen hűséggel, érintetlenül várták vissza csatáikba indult vőlegényeiket.
(És ha nem tértek vissza többé , akkor is várták őket, halálukig.)
- Mindig hű maradok hozzád, Gábor - mondta alig hallhatóan Veér Márta.
A fiatal bányamérnök most közelebb lépett a menyasszonyához s megölelte és megcsókolta utoljára:
- Isten veled...
Isten veled... - suttogta félaléltan a leány.
Aztán kibontakozott menyasszonya ölelő karjaiból Vatha Gábor.
De az ajtóból visszanézett még s látta a leányt, amint halványan, nagyon halványan nézett vissza utána s a keskeny szájára mintha ráfagyott volna a fájdalom.
Aztán halkan betette maga mögött az ajtót.