Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
A havasok ura
Keletkezés ideje
1906
Fejezet
10
Bekezdés
852
Mondat
1687
Szó
24627
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
VII.
Aztán egyszerre minden elcsendesedett.
Rövid félóra mulva oly sajátságosan súlyos csend foglalta el az iménti lármás zürzavar helyét, mintha semmi sem történt volna s az egész heves ütközet, mely közel három óra hosszat dühöngött mindkét részen: nehéz álomnál nem lett volna egyéb.
A vihar előtti nagy szélcsend - itt vihar után következett be s szinte kellemetlenül gyanusnak tetszett...
Balassa mindazonáltal nem élt gyanupörrel.
A móczok visszavonulása valóságos csatavesztés volt, nem ravasz furfang, a melytől tartani kellett volna.
Meg lévén erről győződve, a »vár« összes sánczain beszüntette a hadi állapotot és leszereltetett.
Néhány őrszemet kivéve, az atyafiak hamarosan el is hagyták a sánczokat és nyugalomra tértek.
Halott nem volt egyetlenegy sem; sulyos sebesülés három történt az ütközet folyamán, könnyebb természetü sérülés harminczkilencz.
Oly csekély szám, mely komolyan szóba sem jöhetett.
Hogy mennyi a veszteség az ellenfél részén, arról Balassa nem tudhatott.
Az ágyuk tüzelésének eredménye csekély nem lehetett - meggyőződni azonban nem tudott róla , de nem is akart.
Az őrszemeknek parancsba adta, hogy a mennyiben a móczok halottjaiknak és sebesültjeiknek eltakaritása és elszállitása végett - esetleg - visszatérnének, hagyják őket békében, végezzék el a dolgukat; zavarni a munkát, vagy rájuk lőni nem szabad.
Erre az emberséges intézkedésre szükség is volt, mert a móczok ugy hajnali három óra tájban - mintegy hatvanan-hetvenen - csakugyan visszajöttek s magasan lobogtatva egy rudra kötött fehér kendőt, jelekkel is iparkodtak a sánczokon álló őrszemekkel megértetni, hogy békességes szándékkal közelednek.
Az őrök szintén jelekkel feleltek, hogy értik, nem lesz bántódásuk, végezzék csak el a dolgukat békességgel.
Igy történt, hogy reggelre kelve, az északi kapu előtt és a vizárkokig terjedő bokros mezőn egyetlen halottat vagy sebesültet nem lehetett látni: az oláhok elczipelték valamennyit a mintegy három kilométernyi távolságban levő nagy erdőbe, hol valószinüleg táboruk állott.
*
Az általános nagy nyugalmat délután öt óráig semmi sem zavarta meg.
Az erdőség fölött szintén mozdulatlan csend honolt - semmi jel sem mutatott arra, mintha az ellenség a mai nap folyamán uj ostromot tervezett volna a sánczok ellen a tegnapi sulyos kudarcz után.
A székelyek kialudták magukat, azután egy részük ebédfőzéshez látott, másrészük a fegyvereket tisztogatta.
Aránylag elég vidáman voltak.
Sok helyen fütyürészés és nótázás járta.
Az alsó cselédház kórházzá átalakitott szobáiban a sebesültek feküdtek vagy jártak, a mint állapotuk megengedte.
Délután öt órakor egyszer csak óriási riadalom támadt a déli sáncz-kapu közelében .
Balassa éppen szerény ebédjének elfogyasztásához fogott, midőn a riadalomra figyelmessé lett és fölemelkedve az asztal mellől, kitekintett a kastély ablakán a déli sánczok felé.
Ott legalább száz atyafi tolongott egy csomóban.
Balassa látta, hogy kegyetlen szitkok hangzanak és öklök emelkednek a levegőbe - a kavarodás okát azonban nem volt képes önmagától kitalálni.
Már épen el akarta hagyni a kastélyt, hogy az udvarra lépve, megtudja a lárma okát, midőn hirtelen kinyilt - inkább kipattant - az ajtó s azon Ursa öles alakja nyomult a terembe.
- A Jézus szent kegyelme megsegitett, urfi! kiáltotta lázban égve s fekete szemei szinte ragyogtak a belső gyönyörüségtől, midőn mohó szájjal tovább ujságolta urának a hirt, hogy az oláh tábor vezérét, a gyilkos Opre Simont megkötözve hozza az a két derék góbé - kik tegnap este félkilencz óra tájban e dicséretes czélból távoztak a »vár « -ból s lám, megsegitette őket a Jézus.
Hozzák a gyilkos mócz-vezért!
Kötél szorul a kezére és szinehagyottan fehér a pofája, mint a vászon.
Őt fenyegetik ököllel az atyafiak - majdhogy agyon nem verték, midőn megtudták, hogy ki légyen a megkötözött gonosz.
Balassa összevont szemöldökkel, szinte komoran hallgatta az ujjongó előadást, melyben hű emberének egész szilaj lelki vadsága megnyilatkozott a hirtelen örömben, mely hangjából és felindulástól ragyogó szemeiből kirítt.
Egy pillanatig sem volt kétsége az iránt, hogy ha a foglyot most az ő hatalmába lökné: széttépné ez a vad örömben égő óriás puszta kézzel.
- Bizonyos, hogy a fogoly Opre? kérdezte hidegen.
- Bizonyos, urfi, bizonyos! felelte bámulva és meghökkenve az oláh.
Nem birta hirtelenében fölérni észszel, hogy fiatal urát ez az örvendetes hir ennyire hidegen hagyja.
Azt képzelte, hogy örömében ő is tombolni fog.
Az isteni kegyelem kezére játszsza szülei gyilkosát, de imhol, még csak nyoma sincs arczán az örömnek.
Ez megzavarta az óriást.
Ki is mondta, a mit gondolt: »ugy látom, kis uram, hogy nem is örülsz ?«
Balassa ránézett.
- Csak nem hitted, Ursa, hogy ez nekem öröm?
- De bizony azt hittem én!
Mert nékem igenis öröm.
- Ez a gazember?
- Ez.
- Ha a sors ugy akarta - folytatta majdnem szomoru nyugalommal az ifju - hogy Opre, a ki meggyilkolta szerencsétlen szüleimet, feldúlta embereivel őseim portáját és mindent elpusztitott, a mi szivemnek kedves és drága volt, ez az ő halálos veszedelme, mert ez az ember meg fog halni.
- Meg bizony... sziszszent közbe gyülölettel az oláh.
- Egyetlenegy esetben azonban legyőzöm lelkemben a gyászt, visszaajándékozom életét és rábizom a büntetést az igazságos Istenre.
- Ilyen eset nincs, urfi és ne is legyen!
- De van!
- Azt mondtam, hogy ne is legyen...
- Nyugodj Ursa - intette le hű emberét az ifju - nem szabad elfeledni, hogy most nemcsak rólam és az én boszuló haragomról, hanem 250 becsületes székely jóvoltáról is szó van, kik azért ruháztak föl egyakarattal a vezérséggel, mert megbiznak bennem és azt hiszik, hogy életük az én kezemben jó helyen van.
A vezér dolga legelőször az ész dolga és csak azután az indulaté.
A hasznosság megelőzi a boszut.
A ki nem igy gondolkozik, az lehet derék ember, jó katona, de nem vezérnek való.
Ursa nyugtalanul hallgatta s egyre csak a fejét rázta.
Nem tetszett neki a higgadt beszéd.
- Már én csak azt mondom, urfi, - kiáltotta, majdnem elkeseredve - hogy rettentő hibát teszel, ha ezt a gyilkost bármiféle okból, életben hagyod és nem kötteted föl a legelső szilvafára!
Én már ki is néztem ő néki egyet itt a gyümölcsös végiben... jó száraz... éppen néki való.
Három »Kalugyert «* fogok eljárni örömömben egymásután, ha ezt az akasztófára rég megért gyilkost fityegni látom.
Mert vétek ezt megkimélni attól, hogy bocskora alatt elfujjon a szél, s a szemeibe ne pislogassanak hollók...
Balassa intett, hogy elég, - erről a dologról nem akar többet hallani.
Ursa egyébiránt nem is beszélhetett tovább, mert a lárma időközben felgomolygott egész a kastélyig, s a tömeg ellepte a veranda lépcsőit is.
A két góbé közrefogta foglyát és bevitték a kastélyba.
Az ajtón illedelmesen kopogtattak.
Balassa rászólt Ursára, hogy nyisson nekik ajtót és bocsássa be őket.
A góbék bejárultak a fogolylyal és az ajtó közelében megállottak.
Jobbról-balról kemény marokkal fogták a megkötözött foglyot, nehogy kirepüljön a hatalmukból, mert a lábán ugyan el nem tudott volna futni a mindenfelől összesereglő székelység szenvedelmesen felizgatott tömege között.
- Meggyüttünk, vitézlő hadnagy uram - kezdte mondókáját az idősebbik góbé - s ahajt elhoztuk az Estók atyámfiával Opre Simeont, miképen tegnap megigértük, hogy élve vagy holtan el fogjuk hozni.
Elhoztuk ő kemét élve, mert azt gondoltuk, hogy igy jobb lészen.
Balassa, ki eddig összefont karokkal, nyugodt, hideg arczczal tekintett ki az ablakon a lenn háborgó tömegre, mely a haramiavezér láttán perczről perczre indulatosabbá vált és zúgott, mint a felkavart tenger - most lassan visszafordult, s hideg tekintetét a fogolyra függesztette.
Mintegy huszonnégy-huszonöt éves fiatal ember volt a fogoly, inkább nyulánk, vékony , semmint férfias alak.
Simára borotvált arczán és éles, kék szemeiben azonban annyi elszántság, gőg és büszke megvetés égett, mely nem közönséges észtehetségre és szilárd férfiasságra vallott.
Rögtön észre lehetett rajta venni, hogy tekintélyének és veszélyességének nagyon is tudatában van, s egy csöppet sem töri meg a balvégzet , melynek áldozatául esett.
Balassa nyomban tisztában volt vele, hogy ettől az embertől nem várhat semmi jót.
Ez nemzeti vértanunak tartja magát, s aligha lesz valamire rábirható.
- Opre Simeon, te vagy az?
- Én vagyok, - válaszolt magyar nyelven a fogoly, s kék szemeit daczos kicsinyléssel jártatta végig az ifju nyugodt alakján.
- Ugyanaz az Opre Simeon, ki ebben a kastélyban nőtt fel, cselédje volt az édes apámnak és jóságát a legrutabb hálátlansággal fizette meg?
- Semmi közöd hozzá, hogy mit tettem!
A mi volt - jól volt téve, eb bánja, nem én ...
Neked csak ahhoz van közöd, hogy ha tetszik, felakasztass.
- Lassan a hanggal oláh, erre még ráérünk! szólt rá fagyosan Balassa, s a góbékhoz fordulva, felszólitotta őket, hogy adják elő röviden, mi módon sikerült a haramiát hatalmukba ejteniök.
De csak röviden, mert az idő drága, s az egész Opre Simeon nem méltó többre tiz szónál.
Opre beharapta az ajkát, s gyülölettel tekintett az ifjura, a ki azzal, hogy igy semmibe vette, sokkal érzékenyebb sebet ejtett felfuvalkodott önérzetén, mintha nyomban felakasztatta volna.
Szinte lángolt eleddig halavány arcza a vérig sértett hiuság dühétől.
Az idősebbik góbé tisztességtudón bólintott és mutatta, hogy hamarosan készen lesz az egész jelentéssel.
- Bémentünk, vitéz hadnagy uram, sötét esti időben az erdőbe és ottan meglapultunk .
Az Estók atyámfia is báránybőr oláh kucsmát nyomott a fejibe, én is, hogy azonvást izibe ránk ne esmérjenek az ottan szemetelő oláhok, s aztán leskődtünk, hogy immár mi lesz?
Hát a lett, hogy ez az Opre Simeon ütközetre vitte az embereket.
Később meg a lett, hogy a mikor is a mi álgyuink beléjük ontották az isten haragját, eszement szaladásra vették a dolgot mindenfelé és egymást lökték fel ezen felette eszement szaladás közben, csakhogy minél hamarább kerülhessenek vissza az erdőbe, a honnét kikevélykedtek.
- Csak a dologra, fiam!
- Igenis, a dologra...
Tehát egy-két rettentőképen eszement oláh az erdő szélén levő boróka bokrok között aképen rugta fel szaladás közben a tulajdon vezérét... ezt az Opre Simeont... hogy belebukott ő keme az bokrok közé, éppedes-éppeg elibénk, kik ottan leskődtünk, hogy mi lesz?
Perszé, a lett, hogy rögvest rátérbetyültünk a lábaink elé heveredező vezérre... erre az Opre Simeonra... bédirigálánk szájába egy csomó kóczot, osztán iziben megkötöztük és akármiképen rugdalódzott: hoztuk ő kemét tüskén-bokron keresztül, szaladvást, nehogy a mokányai észrevegyék.
Igy volt, vitézlő hadnagy uram, nem másképpen!
Balassa elismeréssel intett a góbék felé.
- Derék fiuk vagytok és nagy szolgálatot tettetek mindnyájunknak.
Gondom lesz rá , hogy hasznát lássátok és megkapjátok ügyességetek illendő jutalmát is.
- Most pedig hozzád van néhány szóm, Opre Simeon!
- Nekem nincs - válaszolá elutasitó mozdulattal az oláh - fogjátok be a szátokat , különben azt kell hinnem, hogy nem mertek kivégezni.
- Mondtam már, hogy lassan a hanggal...
Egyelőre másról van szó.
E megerősitett várkastély becsületes védői között nem lenne bizonynyal senki, a ki csak egy pillanatig is megütköznék rajta, ha most minden szó nélkül rád emelném a pisztolyomat és ugy lőnélek főbe, mint egy kutyát...
- Tedd meg és ne fenyegess!
Kutya pedig magad vagy, nem én -
- Opre Simeon!
A te paraszt lelked gonoszságánál csak hiuságod nagyobb, a mely valamennyi emberi indulat között a legutolsó...
Hallgass ide!
Elfelejtem, hogy ki voltál és csak azt nézem, ki vagy?
Tudom, hogy a felbujtogatott oláh parasztok hallgatnak rád és végrehajtják, a mit tőlük kivánsz, vagy kivánni fogsz.
Én tehát elhatároztam, hogy abban az esetben, ha fejeddel állasz jót érte, hogy innen embereimmel együtt háboritlanul elvonulhatok Besztercze felé - szabadon bocsátlak és igérem, hogy egy hajad szála sem fog meggörbülni.
- Elvégezted?
- El.
Mit felelsz rá?
- Azt, hogy nem alkuszom - válaszolt megfoghatatlanul ostoba gőggel a fogoly, s fejét büszkén hátravetette, mintha ő diktálna és ő lenne itt életnek-halálnak korlátlan ura, - nem alkuszom, mert tudom, hogy ha ki mertek végezni: népem kiirt valamennyiteket és a kinok-kinjával küld pokolba utolsó emberig.
Ne feledjétek, hogy sokan vagyunk!
A szomszéd falvak mind a mi részünkön vannak, föl egészen a nagy havasig.
A kiket én vezettem, azoknak száma csak ötszáz és harmincz; a tulsó hegyen azonban még hatszáz és hetven ember áll készen, a vidék falvai pedig összevéve többet kitesznek kétezernél.
Jobb lesz tehát, ha felgondoljátok a dolgot és megadjátok magatokat, semhogy itt nagy hangon föltételeket diktáltok nekem.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE