ELTE regénykorpusz

Abban az időben alig írtak másról a francia írók, mint házasságtörésről; s nálunk is ez volt a legfrissebb irodalmi ideál; mert mi lehetett volna érdekes ekívül ?

Elértük a Rendet, mely öröknek látszott; országok házassága volt ez: hol házasságtörés háborút jelent; s ki gondol háborúra békés polgári századunkban?

A történelemből mesekönyv lett; hősi mesék iskolás gyerekek számára; s a hősök mesés lények, mint az óriások.

Az ellenzék szónokolt még; Döme bácsi, nagy idők tanúja , emlékezett, s március idusán ünnepet tartottunk; de a kivénült félisteneket inkább színházakban szerettük, páholynyitogatóknak, vagy múzeumokban teremőröknek; más szükségünk aligha volt rájuk.

Az ellenzék szónokolt, a házasfél országok civódtak ; de kit érdekel prózai házasfelek civódása?

A civódás hozzátartozott a háztartás Rendjéhez (mely öröknek látszott); mi volt itt még álmodni való?

Szocializmusnak még híre se volt; hacsak nem könyvekben; ahol a jövő csak mese, mint a múlt.

Rend volt, biztonság, unalom; csak a Szerelem pajkos istenétől lehetett még kalandot remélni; aki, mint mondják, minden rendet áttör.

S bizonnyal a Szerelem rendbontó hatalmát kellett idézniök az álmoknak (hacsak ők is aludni nem akartak; ami már halál volna ).

Nagyvárosi írók, a fürgébbje, érezték ezt; így lett fantáziájukban és általa a házasságtörés központ és ideál.

Vézna kis ideál különben; mert az élet akkor is nagyobb volt, s magvak csíráztak e mozdulatlanságban; de ki gondolna avval, ami a földben van?

A magyar Pató Pál bizonnyal nem: majd kibújik, ami akar , mindig elég jókor!

Ki is bújt; s addig is nőttek a gyerekek, s míg a felszínen a Vézna Ideál mérgezte a gyönge lelkeket, s el-elkapott egy-egy gyönge sorsot ( köztük az ártatlan Nelliét is): addig ez unott sorsok üledékén különös, új, kis lelkek forrtak már, mint édeskés levendulaágyán forr az ecet.

Levendula volt elég a Nelli sifonjaiban; amiket most Miska nyitogatott , kétségbeesetten találgatva a kulcsokat; míg Imruska lábujjhegyen állt mögötte , mélán szimatolva a résből áradó "anyiszagot ".

Ó, szagok, illatok! ős és határozatlan rétege lényünknek!

Levendula, tiszta fehérnemű s a fehérnemű között rejtegetett tábla csokoládék kicsapó illata, Imruska még az ilyenekben élt, s az eltűnt anyi egy illat volt számára, melyet lopva szaglászott mindenütt.

Titkos illat egyébként, sose mert volna beszélni róla; de ha mert volna, se talált volna rá szót.

Az illat mélyebben ült a szavaknál; melyek úgyis csak legfrissebb emeleteit téglázták ennek az épülő léleknek, noha máris büszkén, mert Imruska fáradhatatlan építő volt.

Szavai szinte csoda módra gyűltek, maga se tudta volna , honnan?

S már a fekete betűk is kezdtek szavakat jelenteni neki, Miska vigasztaló nagy büszkeségére.

Mert Miska igaz bölcsként keresett vigaszt a megmaradtban, s igyekezvén feledni az elvesztettet, férjből apává lett.

S nem okosabb -e férfiúi szeretetünk kincsét a fejlődő fiú lelkére költeni, kit még kényünk formálhat , acélként, mint a gyönge és megbízhatatlan Asszonyra?

Miska kerülte az Emberek Szemeit; délelőttjeit rideg munkának áldozta, s gyakran a délutánt is ; földolgozott minden restanciát, s még estére is vitt aktákat haza.

De ami órája maradt, az Imruskáé volt: hosszú séták a sóti hegyeken, api meleg kezébe fogózva ; állomások a kőbánya előtt, vagy a kátrányos tetejű kilátóban, vagy hazamenet, a sörgyár kerthelyiségének hétköznap elhagyott asztalai között, hol a gyáros hajbókolva jött a bíró úr elé.

Imruska kis herceg volt ilyenkor, akinek jövő országát mutatják: api magyarázta a kővágó érdekes nyüzsgését, mutogatta a távol látszó tornyokat és gyárkéményeket, egyszer végigmentek a sörfőzde különböző párló- és szűrőtermein is, óriási kádak és katlanok mellett: mindenütt Imruska volt a főszemély, neki mindenki rendelkezésére állt, s ő mindent megkérdezett, s büszkén vette tudomásul, mily nagyszerűen fejlődik ez a dicső haza, Magyarország .

Otthon, ha api a hivatalban volt, Döme bácsi szónoklatait hallgatta, máris némi fölénnyel, mert Döme bácsi újabban csak korholni tudott, s ezerszer is elmondta ugyanazt: de Imruska szókincsét ez is táplálta, délibábos honfiszólamokkal, melyek Miska reálisabb szótárából már kiestek.

Este pedig - míg api az íróasztalnál akták fölé hajolt, a bő butykos petróleumlámpa fénykörében, néha késő éjig, mert mostanában nagyon rosszul aludt - Imruska a szomszéd szobában, hol csak a nyitott ajtón át kapott fényt, létrás kiságyából leste elalvásig a Vivi dada suttogó meséit, aki nagyon derék s okos öreg nő volt, s Miska kitűnő ajánlásokkal fogadta anyátlan gyermeke mellé.

( Az ajánlás Gádorosról jött; meg kell itt jegyezni, hogy Miska, Nelli eltűnése után, komoly és őszinte levelezésbe bocsátkozott Cenci nénivel, jóhiszemű férjként a mamánál keresve először az asszonyt.

Cenci néni válasza csodálatos volt ; egyetlen szóval sem árulta el érzelmeit; nem hibáztatta Miskát, de Nellit sem, ami most már későn is lett volna; Gyulát is csak mint "azt a bolond Gyulát" emlegette ; ellenben úrnőként rendelkezett Miska árván maradt háztartásáról; tanácsokat adott , melyek parancsnak hangzottak; s fölajánlotta, hogy Imruskát magához veszi Gádorosra.

Miután pedig erről a pontról Miska hallani sem akart, Vivi dadát küldte, aki polgári nevén Winterné volt, öreg sváb asszony, de bizonnyal tudott úrficskákkal bánni, mert azelőtt Táboryéknál szolgált, kik nagyon gazdagok, s külföldi nyaralásokra is magukkal vitték: a kis Tábory Elemér nevezte őt el Vivi dadának.

Vivi dada most már nagyon öreg volt, s nem bírta a hosszú utazásokat : azért is vált meg Táboryéktól, akik pedig szinte családtagnak nézték, ők ajánlották Cenci néninek; most már csak gondolatban járt "Ostendába" - ahogyan ő mondta -, s folyton mesélgetett, tengerről, cápáról, Fiuméról, a kis Imruskának , aki elhallgatta a létrás kiságyban, órák hosszat ...)

Mindebből látni lehet, hogy Nelli elhagyott fiacskája nem maradt barátok és oktatók nélkül; s minthogy esze mohó volt, kiéhezve tán már anyjában és apjában , untig eléggé elfoglalta őt a világ csodáinak felfedezése, melyek közé nem utolsósorban a Betűk csodája tartozott.

A gyermek a legnagyobb tudós a világon : hierogliffejtő, kutató és experimentáló; minden kérdése probléma, s minden játéka kísérlet; napjai nehéz tudományos tevékenységben telnek, az Emeletek építésében , melyeknek téglái a szavak: mi hely maradna egy Emléknek, akiről beszélni sem lehet?

És mégis az Illat, amelyről Imruska nem tudott beszélni senkinek, s amit őelőtte sem hozott szóba senki - Miska megtiltotta -: ott ült minden mögött , mindennek a mélyén: kicsapott az almáriumokból, kísértett a régi dobozokban , megérződött a zsebkendőn, melybe a gyermek könnyeit törölte, s ellengett a sötét éjben az ágy fölött, mintha valaki átröpült volna vele a szobán.

Valami titkos és tilos volt benne, valami szomorú és mégis édes, valami kimondhatatlan és érthetetlen, valami abból, ami a világ mélyén van, s amit talán a nagyok tudnak és titkolnak; Imruska a világért sem beszélt volna róla, de gyakran félve, szinte bűntudattal és titkos borzongások közt s mégis kívánkozva ment át Hintássékhoz, ahol mindig hallott különös dolgokról, melyek kis lelkét végigremegtették.

Miska nem nagyon örült ezeknek a látogatásoknak; de nem tudta a szívére venni , hogy eltiltsa fiacskáját az Erzsi házától, akinek az rosszul esett volna; szegény , úgyis elég szerencsétlen!

Erzsi pedig - anya helyett anya - telhetetlen volt szeretetében az "elhagyott gyermek" iránt: ingerelve a féltékeny apát, aki talán nemcsak a fiára volt féltékeny, hanem egy üres helyre is, amit egy másik asszony hagyott...

Erzsi különösen viselkedett; majd gyászruhát öltve, mint egy özvegy; majd kacéran, bosszúálló nőként, amire Miska férfiúi zavarban reagált, udvariasan, mégis méltósággal.

A legnemesebb bosszú , bizonnyal, megmutatni, mire vagyunk képesek a saját erőnkből?

S Miska csak helyeselte Erzsi tanulási szándékait, noha egyébként nem volt barátja a kékharisnyáknak.

A nő köre a családi tűzhely: de gyermekéért a nőoroszlán is harcossá válik, s az elhagyott anya tanulóvá s kenyérkeresővé.

Erzsi fitogtatva égette "éjjeli mécsét ", múltán a fájdalmas boldogságnak, melyet a Póz adott a közrészvét s a még fontosabb közérdeklődés görögtüzében.

Az izgalom pillanatnyi csillapító s az ópiumnál drágább kábító.

Az ég beborult, amint fogytak a csengő sugarak, melyek aranyból vannak, mint a napé, de nem ingyen, mint azok.

Az "éji mécs" volt hivatva pótolni a napot s görögtüzet; Erzsi új játékot s új szerepet talált; kék papirosba pólyázott tankönyvek borították el kicsiny asztalát, Gitta nagy örömére, aki az "olvasót" és a "történetet" előbb végiglapozta, mint anyja.

A könyveket tanárok hordták, ifjú ciszterciták; Gombos Cirill előbb, azután mások is; s Erzsi uzsonnákat adott nekik; fekete kötényes fehér reverendák foglalták el délutánonként a ripszfoteleket, hol Nelli és Miska annyit ültek hajdan.

Jött Lesinszky Ipoly, ki mindegyik közt legszabadelvűbb volt, pap létére lelkes Kossuth-párti, s liberalizmusa a női nemmel szemben is érvényesült; jött a fiatal Szoboszlai Timót, aki csak most végzett, de már ideálja Sót hölgyeinek: szép termetén, mint egy Apollón Muszagetészen, klasszikus redőket vetett a talár; s még a szent életű dr. Horváth Vince későbbi házfőnök is megfordult e jámbor ozsonnákon.

Így lett a Hintássék házából papos ház, ami elég ok volt Sóton arra, hogy Erzsi jó hírére bizonyos határozatlan ködök szálljanak.

Miskának nem tetszett ez, noha nem volt oka rosszat feltételezni Erzsiről, s bizonnyal nem haragudhatott, hogy kisfia abba a házba jár, ahol jövendőbeli tanárai, jóravaló és tudós papok , mindennaposak.

S a kisfiú szívdobogva ment a félelmetes reverendáktól nyüzsgő házba, ha Erzsi cselédje, ama tarka kendős Irisz átfutott érte, vagy az okos Gitta, sokszor anyja üzenetére hivatkozva:

- Mamuka kéreti: tessék átereszteni Imruskát!

Erzsi csakugyan úgy vezette elő Imruskát papi vendégei között, mint valami érdekes különlegességet; ahogy párizsi szalonhölgyek szokták elővezetni estélyeiken a szegény egzotikus herceget, aki ijedt naivsággal tekint körül...

- Á, á! a szép Sátordyné fiacskája! - kiáltott Lesinszky Ipoly, s Nelli neve úgy csengett a fiatalabb papok füleiben, mint Kirkéé.

- Pedig milyen helyes kisfiú! - sajnálkoztak.

- S hát még milyen okos! - toldotta az elhagyott Hintássné, Gittát híva tanúságul , aki mint ifjú protectrice hideg fölénnyel bizonyította Imrus írástudó képességeit.

S a szegény kis egzotikus herceg, annyi részvét és bámulat között, áhítattal nézte a szent és tanári reverendákat, idegenkedve húzódott Erzsi néni csókjaitól, s borzongva kapott el egy-egy óvatlan célzást anyja titkos és tilos sorsáról.

Különben Erzsi nem tisztelte a gyermekek és papok mindig tisztelendő füleit, s a célzások nem is voltak egész óvatlanok.

Erzsi tajtékzott a hűtlen és léha férfiúnem ellen, s azon nők ellen is, kik behódolnak a férfiúcsábnak: ó, ha szerelmetlen s ölelést nem ismerve hajtanánk ágakat, mint a virágok!

Gyermeki ártatlanság s papi egyedülség!

Erzsi nem képzelhette leányait idegen férfiú nyoszolyájában: s különös módokat választott nevelésükre.

Gitta már mindent tudott, s már éppúgy gyűlölte a Férfiút, mint anyja; s Noémi is mindent tudott volna, ha törődött volna egyébbel, mint máslijaival és fürtjeivel.

Imrus azonban Gittának a tanítványa lett, a különös kisleánynak, aki ismerte a felnőttek titkait: mert Gitta született kis tanítónő volt; gonosz kis tanítónő.

Ha minden gyermekjáték fizikai experimentum: Gitta már lélektani experimentumokat csinált ; ahogyan talán a kis ördögök játszhatnak.

Kellett neki, akit formáljon, s aki fölött uralkodjon; kellett, akit megborzasszon az élet és halál titkaival: különös Éva volt ő, s különös tudás almáit kínálta.

- Mindnyájan elrothadunk! - mondta.

- És hogyan születünk!

Ó, jobb lett volna sohasem születni!

Rettenetes dolgok voltak ezek, s mégis bennük valahogy a Tilos édessége; ahogyan az édes illatban, mely anyi sifonjaiból csapott ki, benne volt ugyanazon Tilos borzalma.

S bizonyos, hogy e különös beszédek - Imruska előtt még érthetetlenek s máris borzalmasak - gyakran kerültek föl anyinak és a Gitta papájának tilos emlékével kapcsolatban - mert Gitta fantáziájában ez az emlék a borzalmas Szerelem s halálos Élet jelképe lett -, s szavai gyakran idézték Imrusban azt az édes és gyötrelmes Illatot!

Különös ház volt a Gittáéké, hol a rettenetes Isten szolgái furcsa reverendáikban, a nagy Iskola rettegett Tanárai ülték tele a szomszéd szoba foteljeit.

Gitta színházat szokott játszani, kísértetes maskarákat csinált, apja íróasztalán volt egy halálfej, azt tartotta a kezében, s hosszú verseket szavalt, oly dallamos, csodálatos, borzalmas verseket!

Noémi pedig kacér frizurákba fonta a haját, tarka kendőket vetett a vállára, énekelt vékony, csengő hangocskáján, tágra nyitva nyílt, nagy, kék szemeit; és olyan szép volt, oly megborzongató mód szép, hogy Imruska nem mert hozzá szólani...

Mit ér a szép barack, ha tolvaj gyerkőc harapott már bele, s csak a csősztől futtában dobta el?

Mégis Döme bácsi csősszel sem restellte volna visszahozatni a kertjéből eltűnt szép barackot, noha az nem is az övé volt, csupán agg szemei gyönyörködhettek e színes hamvasságban.

Csőszök híján egyelőre csak szidta a tolvajt, s a pipogya gazdára dühöngött, aki nem tudta megvédeni a magáét; s Miska különös szemrehányásokat hallott tőle: mintha csak tőle függne, hogy Nelli visszakerüljön, vagy ha ezt nem, legalábbis kötelessége volna párbajban megölni Gyulát.

- Nem vagytok ti igazi férfiak!

Másképp lett volna ez a mi időnkben!

Döme bácsi, mint Agamemnón hajdan, vezérkedett volna Helénáért, s szívből lesajnálta szegény Menelaoszt.

A légycsapó türelmetlenebb lett kezében, mint bárha: mintha csupa Gyulákat csapkodott volna.

Parisz, mint elröpült légy, nyalta valahol a cukrot; de ügyei itt maradtak - mert fiskális volt ő is -, s az Elhagyott Asszony kereste már a jó nagybácsit, Dömét, bizonyos megkeresésekkel , meghagyásokkal, fizetési felszólításokkal és számlákkal: mit csináljon velük?

- Egy krajcárt sem a gazemberért! - kiáltott Döme, kolerikusan markolva nádszékén a borospalackot, mely most még sokkal sűrűbben cserélődött, mint azelőtt.

Döme most sötét pápaszemet viselt, mert a szeme romlott, és szidta a negyvennyolcas lapot apró betűiért.

Öreg kanapéja unalmából szinte enyhülésként robbant ki a düh : - Egyetlen krajcárt sem szabad fizetni!

- Pedig egyébként bőkezű nagybácsi volt ő s kötelességtudó keresztapa; védelmébe fogva az elárvult családot; hálából -e a Gitta híres névnapi verseiért?

Vagy inkább ezt is tüntetésből Gyula ellen?

Ki tudná megmondani?

De Erzsi semmiben sem szenvedett hiányt, s háztartásának azelőtt annyit akadozó gépe, minden ijedelem dacára, rendesebben kapta az olajat, mint valaha.

- Ne félj, terólad gondoskodom - mondta Döme bácsi -, s jobban, mint az a pernahajder urad! míg a magad erejéből föl nem tudod nevelni a gyerekeidet.

De azért a gazemberért nem fizetek egy krajcárt se! s neked is megtiltom! hadd kapja meg, amit megérdemelt!

Becsukják! úgy kell neki! az olyan ügyvéd, aki nem számol el a kliensei pénzével, rászolgált!

Szégyen-gyalázat, hogy akad ilyen Magyarországon!

Ha egy krajcárt adsz érte: kitagadlak!

A kisujjadat se mozdítsd meg érte!

Erzsi kezet csókolt alázatosan: mert ki ne volna alázatos pénzes nagybácsival, ha két lánya kér enni?

S pedig Gitta és Noémi jól ettek.

S Erzsiben a tragikus dac is dolgozott: igen! kapja meg, amit megérdemelt! csukják be! fosszák meg a diplomájától! szégyent a szégyenért, amit őrá hozott!

S ha meglágyult volna - ha mégis megmozdult volna lelkében ama romantikus kisujj, az önmegtagadó mentőangyalé: a két lány enni kért, s Gittának könyv kellett, s Noéminek szalag, s mindez közelebb volt.

S mégis : bántotta a hatalmi szó!

Mert ki parancsol az ő kisujjának?

S mint megpiszkált gyerek, szenvedéllyel vetette magát könyveibe, mielőbb megmutatni, hogy megél ő maga, s nem szorul alázkodó kézcsókokra.

Ám addig is nem ártott a kézcsók; mert Döme vén volt s újabban nyavalyás, ki tudja, mikor kerül elő a Testamentum a fiókból?

S Erzsi éles, asszonyi pillantása el-elkapta olykor az agg tekintetet , amint Imruskán időzött, aki a Nelli arcával nézte vissza...

Az Asszonyi Pillantás érezte az Elhagyott Fiúcska előnyét abban a versenyfutásban, mely öreg nagybácsik íróasztalának titkos fiókja felé szokott irányulni: s Döme-napra Noémi új ruhákat kapott, s pántlikái versenyt lobogtak a Gitta rímeivel...

Döme-nap már szeptemberre esett; alig néhánnyal Szent Mihály előtt; a harangszó korábban zendült meg esténként; nagy hordók álltak csántéreiken a pincék nyitott ajtajában; borszag lepte el a présházsorokat; kereplők szóltak a hegyeken .

Imruskát Döme bácsi néha magával vitte a szőlejébe; Zsón loholt előttük; s a kisfiú Gádorosra gondolt, ahol már átélt egy szüretet.

Imruska már iskolába járt ; a szavak emeletei épültek, de a rejtelmes Illat még föllengett közibük: mint a föld szaga felhat a pincéből az épülő házban; s Gádoros emléke, határozatlanul , ehhez az Illathoz tartozott.

Imruska a nagyanyi szőlejére gondolt, a Cenci néniére; míg Döme bácsi kinyitotta a nehéz présházajtót, visszafelé forduló kulcsával, s kicsapta a présházszoba ablaktábláit, hol fülledt hűvösség fogadta az embert, avas bőrszaggal, mely Döme nyáron át ott tartott bundájától és csizmáitól eredt; s előtűntek a hazafias képek, Árpád emeltetése s Batthyány kivégzése, valamint a Vadásznaptár is; síp, agancsok, tarsoly.

Döme e férfias rekvizitumokkal izgatta a gyermek fantáziáját:

- Ha nagyra nősz, s jól tanulsz: kapsz tőlem egy puskát!

De Imrusra talán legjobban a csontmarkolatú nagy vadásztőr hatott: mert egy rémmesét hallott Gittától, mely lelkében az édes Illat rejtett borzalmával keveredett; kés, tőr, halál, szerelem, szép anyi és meggyilkolt költő!

Gitta kéjelgett ezekben a sejtelmes és regényes szavakban, s bizonyos perverz büszkeséggel éreztette, hogy az ő elillant apjának is szerepe lehetett a rémregényben, mely a kisebbik gyermek szívét megértetlenül is kimondhatatlan titkos rettenettel töltötte meg.

Imruska künn állt a présház előtt, vállain átvetve zsinóros szarukürt, s kezében a nagy tőr - már rég veszélytelen gyermekjáték -, s hányszor szerette volna, de nem merte, megkérdezni:

- Ilyen késsel vágták el a Kováts Laci bácsi nyakát?

Döme pedig nézte a kisfiút, aki annyira hasonlított eltűnt anyjához; nézte, hogy áll ott, fölfegyverezve, mintegy az életre, kis vitéz, kis vadász!

Nem volt egyébként megelégedve vele!

Szerette volna vadabbnak látni, pajkosabbnak: nagy szemeinek tekintete, melyben nem értette a rejtett borzalmat, zavarba ejtette .

Már-már beszélni sem tudott vele, mint azelőtt, kiöntve vén szívének lelkesedéseit s senkitől sem méltányolt düheit ez ártatlan hallgató előtt: most már szinte valahogy attól félt, hogy a gyermek megérzi az ő öreg naivságát...

Elcsüggedt, s a maga régi gyermekkora jutott az eszébe, vad és durva gyermekkor, az idők szemetesládájában, s oly siváran!

Sőt fölvibrált az egész élete, az élet e kis katonáját látva: a maga dicső katonasága, Magyarországért, mely íme elbukott, s ma osztrák provincia!

Stanci, akivel húsz évig vártak egymásra, s aki aztán beteges asszony lett és meghalt!

S az ő fia, Ákos, akit a nők tettek tönkre!...

És egyedül maradt öregségében, mint a leszedett ág... míg meg nem jelent a kertjében Nelli... és ez a kisfiú, aki most itt van még, utolsó emléknek, és akivel nem tud mit beszélni, oly zavaró tekintettel néz rá nagy, szép szeme, mely mintha csak a haszontalan anyja szeme volna...

A ribizkebokrok a tanya körül már egész elhervadtak; túl egy kerek domb volt mihaszna akácossal, amin Döme csak bosszankodni tudott.

- Ideje hazamenni!

- S pattogva ment haza, ahol Bábi várt rá a vacsorával, melyhez maga hozott új üveg bort a pincéből.

És a sétára való tekintettel, mivel hűvös estében ért haza: most vöröset hozott, a legerősebből, melyben legengesztelhetetlenebb dühe forrt arra a gazember Gyulára.

Döme bácsi szigorú állásfoglalása Gyula ellen nem maradt hatás nélkül Sóton; s nagyrészt ennek köszönhető, hogy az Ügyvédi Kamara nem kevésbé szigorú állást foglalt a Gyula homályos ügyeivel szemben.

Döme ősz fejét köztisztelet vette körül; s különben is: sóti fiskálisok nesztora volt ő, minden kíméletet megérdemelt.

Csak egy szót kellett volna szólnia s jótállni ama kék hasú bankók néhányáért, melyek a Gyula zsebében azóta, különös pillangók, fehérekké váltak, s elrepültek: s meg lehetett volna menteni a családot attól, hogy botrányához szégyen is tapadjon.

Az összeg nem volt oly nagy - a Döme zsebének.

S a kárvallottak hajlandók lettek volna egyezségre.

Ám Döme nem mondta ki azt a szót .

Sőt egészen másforma szavakat mondott.

- Aki ennyire megfeledkezik magáról: nem érdemel semmi kíméletet!

- Döme a római Brutust idézte, s az ügyvédi hivatás szentségét, mely szegények istápja s törvény ellenőre.

Hol a bizalom, ha nem az Ügyvédben?

S az minden társas lét "támasza , talpköve ".

Döme nem ismert mentséget ama zsaroló prókátoroknak, kik e nemes mesterséget bélyegessé tették.

Holott azok nem dobták el a törvénykönyv pajzsát .

De Gyula bűne meztelen s szemérmetlen.

Döme filippikákat tartott, s Drakónért kiáltozott.

E filippikákat minden oldalról a vitustánc kísérte, melyet Gyula oly bölcsen elképzelt: a sóti nyelvek és ajkak vitustánca.

Gyula alakja távolléte alatt félelmes arányokat öltött a sóti fantáziában.

A különös gyászfáklyát, melyet Borzsák tiszteletes beszéde gyújtott a szegény Kováts Laci temetésén, azóta folytonos szelek lobogtatták.

A Gyula és Nelli elutazását követő napokon át a szenzációt egészen háttérbe szorította az új szenzáció, mely egy lovon s két keréken ácsorogta végig Sót piacát s utcáit: az öreg, fecsegő Csontváry doktor közismert fogatán.

Csontváry doktor volt az, aki a szökött szerelmeseket a nagyhajmási váróteremben meglátta.

A doktor izzadva s sárga lüszterkabátját lengetve állt, és hadonászott a kocsi mellett.

A Szerelem szenzációja elhomályosította a halálét, s idő kellett, hogy a kettő összekapcsolódjon.

De már a fáklya megint fellobogott, s csúnya kormokat hányt.

Logika nem sok volt ezekben a lobbanásokban: különben a kisebb vád eloltotta volna a nagyobbat; mert minek kellett volna gyilkolnia, ki már sikkasztott pénzzel megtöltötte zsebét?

De a korom nem oltja a lángot, csak szennyezi.

Hősök kétfélék vannak, mint angyalok: s Gyula fekete hőssé nőtt, egy új Nopcsa báró!

Noha az igazi gyilkost már elfogták , egy nyomorult pincér személyében.

Égett, minden logika ellen, a legenda s bevallatlan, mert ki vallotta volna, hogy hisz benne?

Miska igazságérzetét bántotta ez, mert ő vetélytárssal s ellenséggel szemben is igaz bíró volt; de talán más érzések is működtek itt, kevésbé egyszerűek s kevésbé is elmondhatók, mint Justitia asszony szerelme.

Mert bizonnyal a kliensek pénze legalábbis - noha ezek nem szegény kliensek voltak - bosszúért kiáltott, s ha mégis Miskának Döme bácsi filippikái kényelmetlen érzést okoztak, ebben aligha volt részes Justitia.

Ez más szerelem műve volt, mely ellentmondóbb s kevésbé átlátszó, mint elvont asszonyoké: mert nem ellentmondás -e, hogy Miskát ily melegen érdekelte jó hírneve annak a férfiúnak, ki családi szentélyét megrabolta?

Miska bírói szívét elszorította a gondolat, hogy Nellit egy becstelen, társadalomból kitagadott ember karján kell képzelnie, akit hivatalos ítélet bélyegzett meg, s akiről már minden mendemonda elhihető.

Miska feddhetetlen s önmegtagadással dolgozott a Tévedt Asszony javán, s nem a maga kedvéért siettette a válást minden fórumon, a papokat is megkilincselve.

Neki már mindegy volt.

De Nelli még új életet kezdhet.

- Egy új férj karján - gondolta -, s Gyula is tán megembereli magát őérte.

S tán boldogabbá teszi, mint én tudtam.

- Elhitette magával, hogy szívből kívánja ezt.

Ó, ő nem tudta boldoggá tenni!

Most legalább nem áll útjába a boldogságának.

De a Törvény, amelynek őre volt, teljes szigorral fenyegette ezt a boldogságot; s Miska törvényhű fantáziáját nem hagyta nyugodni a kép: Nelli a züllött, talán börtönviselt sikkasztó karján!

S ez volt az oka, hogy Dömével szemben a Família becsületére hivatkozott, s megtagadva a Bosszú szellemét, inkább engedékenységre igyekezett bírni a pattogó öregurat, aki légycsapójával dühösen csapkodva ismételgette:

- Nem vagytok ti férfiak!...

Nincs bennetek egy csöpp férfiasság!

Mindamellett Miska nem talált nyugalmat: noha ő bizonnyal mindent megtett, amit kellett és lehetett, s nem vethetett magának semmit a szemére.

Azt mondják: a jól teljesített kötelesség öntudata minden adverzitásban megvigasztal; s Miskának is gyakran fülébe zenélt, diákkori emlékeiből, a Justum ac tenacem propositi virum ...

[ 13 ]

- Tedd, amit tudsz, s a többit bízd a sorsra...

Aki önmagával elégedett, nyugodtan alhatik...

De Miska mégsem aludt nyugodtan.

A percek és napok morfincsöppjeitől is hiába várta a gyógyulást.

Sőt amint az idő haladt, sebei idült gyulladásba mentek át .

Miska kitiltva érezte magát az emberi társaságból, s egyedül aktáival foglalkozott.

Ezért szabadságát is őszre halasztotta, mint más évben is szokta , mikor Cenci nénihez mentek a szüretre.

Ám az idén nem állt Püspök a ház elé két erős lovával, hogy Gádorosra vigye a családot: s Imrusnak a Döme bácsi kedvtelen szüretével kellett megelégedni.

De a szabadság itt volt, s Miska akták nélkül maradt, különös ürességgel.

Mit csináljon?

Sétái Imruskával egyre hosszabbak lettek, s ezek voltak a legnagyobb biztonság órái számára: a kisfiú nem is sejtette, hogy tulajdonképp nem ő fogózik az api kezébe; hanem api fogózik kétségbeesetten az övébe.

Este azonban, mialatt Imruska elnyomva az egész napi fáradságtól, mert már iskolás napok voltak ezek, s Vivi dada meséi nélkül is, mély álomba merült a szomszéd szobában, Miska egyedül volt csibukjával a bő butykosú íróasztallámpa fénykörében, s úgy érezte, hogy valami nincs rendben a világgal körüle.

Amint eltűntek előle a kék papírok, amik rendről és igazságról beszéltek s a hatalmas Államról, mely gépiesen megtorol minden bűnt és rendetlenséget, s nyugodt életet biztosít az ő szolgáinak: Miska elszédült, mint akinek egy jótékony fátyol hullt le a szeméről, egy jótékony, de mégis hazug fátyol.

Hol volt a nyugodt élet?

Hol volt a rend és igazság?

Mit ért itt az Állam?

Rendetlenségek és bűnök voltak körülötte, amiken az Állam nem tudott segíteni, és semmi sem történt igazságosan.

Ő jó volt, és jót akart mindenkinek: ő igazságos volt mindenkihez : de őhozzá igazságosak voltak -e?

Megbűnhődik -e a rossz?

De még zavarbaejtőbb kérdés: rossz -e a rossz?

Mily enyhülés volna Nellit egyszerűen rossznak látni, s Gyulát gazembernek, mint Döme bácsi látta!

De lehetett -e Nellit így látni?

S lehetett -e kívánni bűnhődését?

Elfeledni s minden érzelmet a gyermekre áldozni ?

De mihaszna kerültek a hűtlen nő arcképei fiókok mélyére, mikor maga a gyermek eleven arckép volt!

Miska könyveket hozatott le a padlásról, hogy estéinek unalmát elűzze: mely több volt unalomnál.

S az udvaron az öreg Vivi dada egyenkint húzta ki a portól gőzölgő köteteket a pókhálós ládából, tornyokba rakva, hogy kiporolja.

- Ennyi könyv, istenem, ennyi könyv!

Miska melankolikusan nézte a könyvtornyokat, mint aki falakat építene földrengés idején.

Ám a falak sarkait már az egér is kikezdte: egy szimbolikus egér!

Miska föl-fölemelt egy-egy kötetet, s föllapozta: egy Horatius volt, melyben még ismerősen rémlettek a versek, de már nem mindig tudta rekonstruálni!

Egy Tacitus , amelynek első lapjára még valamely dédapja írta be a fia születésének évét: Natus Michael 779. Vörösmarty költeményeinek egy elárvult kötete.

S a Dalok Zsengéi, egykori önképzőkörének kiadványa.

Grammatica Ungaro-latina Sylvester Jánostól , Kazinczy által.

Ez nemigen érdekelte Miskát.

Hosszabban időzött a Fényes-féle Magyarország statisztikájá-nál, amelyben föllapozta Sótot , csodálva a változásokat, melyek a könyv dátuma óta estek a városban: például Fényes még csak két izraelita családot ismert Sóton.

Hát a könyvek is megöregesznek, mint az emberek!

Miska szótlanul rakta vissza a ládába ezeket, a nagy görög szótárakkal együtt, melyekkel ifjú nadrágjait vasalta hajdan, s a Napló-val, melyben Gyulával levelezett a barátság szent problémáiról.

Imruska csalódottan nézte, hogy kerülnek vissza évtizedes fekhelyükre a könyvek , melyekben ő már képeket reméllett, vagy talán azt hitte, meséket fog tudni kiolvasni belőlük, mint Gitta!

Ő még nem falat keresett a könyvekben, hanem ablakot, amin át az ismeretlen nagyvilágba lásson!

Néhány jogi könyvet azonban visszatartott Miska, s felállította sorba az íróasztalára, a bő butykosú olajlámpa mellé; ezekben azonban nem volt kép.

Az észjog elemei hevert sokáig nyitva az ott feledett csibuk és a széles papírvágó között, mely hasonlított a Döme bácsi vadászkéséhez; s Imruska kibetűzte az Észjog szót.

- Api, mi az: Észjog?

- Az, fiam, arról szól, hogy mit szabad az embernek, és mit nem szabad.

És miért szabad, és miért nem szabad?

És hogy mit jelent, ha valami a mienk?

- Miska próbálta magyarázni, de beletűnődött.

Micsoda játék ez, és milyen más a valóság!

És a szabályok, mint lyukacsos hálók, amiken átfolyik az élet vize!

Imruska meg is szagolta Az észjog elemei-t.

Különös dohos szaga volt a hosszú padláson-fekvéstől, s azonkívül beitta az erős pipaszagot.

Ez a keserű és férfias szag mindjobban elterjedt a lakásban, és egészen elnyomta már az Illatot, melyet anyi hagyott...

Miska a szabadság alatt is mindennap bement a hivatalba; éspedig túl korán: mert az álomtündér fukar volt pásztoróráival.

Miska didergett a hideg hajnalok szürkeségében, és sietett kimenni hazulról; templomba induló anyókák s fűéhes tehenek közt.

A Palota még árva volt ilyenkor, s Miska hivatalszobája ablakán törlőrongyot rázott ki Piros, a szolga.

Miska tehát egy darabig még sétált a Palota előtt, az úgynevezett "libapromenádon ", melynek közepén az Elemi Iskola állt.

Az iskola még aludt, s a nagy csengő, gerendabitóján csüggve, várta, hogy fölébresszék.

Miska okos kisfiára gondolt, s közben föl-fölnézett a Palota magas ablakaira: takarítanak -e még?

A Törvényszéki Palota volt az egyetlen kétemeletes épület Sóton, s ablakai hosszú, szigorú impozáns sorokat alkottak.

Míg a takarítás tartott, ezek az ablakok mind tárva voltak, kivéve a középső rész rácsos, nagy , megvasalt tábláit, melyek mögött a börtönök rejtőztek.

Most mentek vízért a vízhordó rabok a libapromenád közepén álló szivárványos kúthoz; nagy vedreket egyensúlyozva a füles rúddal vállaik mérlegén.

Ezek a vizsgálati foglyok voltak , akiket patriarkálisan fölhasználtak ilyfajta munkákra; szabály szerint csapatban kellett volna jönniök az őrrel; de jöttek egyedül is.

Mind nagyon jámborul viselkedtek; noha főbenjáró bűnösök is gyakran akadtak közöttük: véres bicskázások és hírhedt lólopások hősei.

A betyárvilág emlékei még éltek Sót környékén; de Rózsa Sándor régen vasban ült már, s ez a Rend kora volt.

Gyilkosok és lókötők alázatosan köszöngettek a Bíró Úr előtt.

Miskának jólesett ez: mindenesetre a Rend és Igazság szellemét képviselte ő most, mely ezekkel a durva és együgyű bűnökkel szemben legalább mégis abszolút.

Ó, Abszolútum, Rend és Igazság, miért vágyik rád az emberi kebel?

Bár ítélnének minden dolgainkról ily tisztán, világosan a Lélekbe írott Törvények, melyek bizonyosak, mint a kétszerkettő!

Ámbátor a kétszerkettőt is döngetik már egynémely német elmék.

De Miska magyar volt, s nem tagadhatta meg a Józan Észt, s a Lélekbe írott Törvényeket.

S ahol e Törvények tisztán olvashatók voltak: ott Miska feje fölemelkedett, atyai szigorral, a szerencsétlenek előtt , kiknek szemében még ez a tiszta írás is elhomályosult.

A vízhordó rabok közt különösen feltűnt Miskának egy görbe nyakú, nyápic emberke , akit nem ismert; ez szemmel láthatólag nagyobb fáradsággal vitte a vedreket, mint a többi: hisz legtöbbjük tagbaszakadt betyár, herkules volt.

A nyápic meg-megállt , és letette terhét, köhögni: ilyenkor furcsán kapkodta zöld szemét, s óriás kezeit darócnadrágjához verdeste.

Ha Miskát meglátta, ijedt hunyorgatásokkal köszönt, a térde megcsuklott, s megtörtént, hogy majdnem nyakába loccsantotta a vizet , ügyetlen alázatában.

Miska valahogy megsajnálta ezt az emberkét; mert a szenvedés , mint a tűz, megkeményíti az agyagot, de meglágyítja az aranyat; s Miska szíve arany volt, úri fém.

Egy reggel, mikor már hatodik pár vederrel ment el mellette , s hatodszor ismételte félszeg köszönését: Miska megállt, és megszólította:

- Hát maga mit vétett?

A nyápic hallgatott, mintha nem értette volna a kérdést, s szemei ugráltak, mint légy a kutya elől.

- Mit vétett?

Miért van itt? - kérdezte újra Miska.

- Én nem tehetek róla, kérem - felelt a malefaktor, a dacos vállvonítás s a riadt védekezés különös vegyülékével.

Miskának idegen volt ez a hang.

Miska máskor is tett föl már hasonló kérdést, s ismerte a rendes választ: "Nem vétettem én semmit, tekintetes uram !"

Miskát ingerelte a nyápic felelete.

- Valami oka csak van, hogy idejutott.

Semmiért nem hoznak ide senkit.

A nyápic nem szólt, csak ijedten hunyorgott, szinte visszakapkodva pillájával , amit már mondott is.

- Hát miről vádolják? - kérdezte Miska türelmetlenül.

- Engem? - kapta el a fejét a darócruhás, mintha megütötték volna.

- Engem , kérem?

- Magát hát.

Lopott?

Rabolt?

Vagy megölt valakit?

- Egy urat...

- A rab motyogásából olyasmit lehetett kivenni, hogy valami urat ölt volna meg.

- És maga tagadja?

- Miska, felséges közönnyel nevek és részletek iránt, a bíró kérdését tette fel.

- Én?

Én nem tagadom, kérem - riadt a rab, mintha egy újabb vád ellen védekezne.

- Én semmit se tagadok.

- Hát miért ölte meg?

Haragosa volt az illető?

- Noha igazán nehéz volt föltenni , hogy ez az emberke így elbánjon a haragosával.

- Nem, nekem nem, kérem - tiltakozott is ugyanaz a védekező hang.

- Én nem is ismertem.

- Nem ismerte?

Hát akkor miért ölte meg?

- Nekem öt gyerekem van, kérem.

És a Rót úr azt mondta, rögtön elmehetek.

Én , kérem, azt se tudtam, mit csinálok.

Tetszik tudni, ott volt a kés az asztalon.

Azt hittem, rögtön a Rót úrba szúrom.

Rám is kiabált: "Tegye le már azt a kést !" - de én nem tettem le.

Erre Rót úr elment, én pedig - én is elmentem, és még mindig a markomban a kés.

- Látja, és ártatlan embert ölt meg vele.

- Miska már tudta, kivel áll szemben, s az első érzése különös öröm volt: ki adhat számot ily érzéseiről?

Itt állt a Kováts Laci gyilkosa, kétségtelen és nyílt bevallásban.

S mintha ez a szegény ördög a maga bűnének véres rongyaival segítene elvonni a gyötrő Szemek figyelmét Nelliről.

Miska jóindulatú tekintetet vetett a gyilkosra: mire az föloldódott , kiáradt.

- Amint az utcán voltam, már nem haragudtam a Rót úrra.

A Rót úr az urakból él, a Rót úr csak azt teszi, amit az urak kívánnak, muszáj neki.

Már eszembe se volt a Rót urat bántani.

Csak a pénzt láttam folyton magam előtt, annyi pénz volt!

És valami egyre beszélt nekem!

" Olyan kevés kéne! olyan kevés kéne, hogy családostul boldog légy egész életedre! és az urak csak úgy dobálják! azt se tudják, mit tegyenek vele !"

- Azért rabolni és gyilkolni kell? - kérdé szigorúan Miska.

Szavából az Állam szólt, a Jogrend védője s a Tulajdon ős ösztöne, mely még nem húzta ki gyökerét apái földjéből: noha magának talpalatnyi sem volt.

- Az urak azt tesznek a pénzükkel, amit akarnak: mi köze ahhoz magának?

Tisztességgel szerezték, ők vagy az apjuk, vagy valamely nagyapjuk.

Tisztességes munkával szerezhetett volna maga is, amennyi magának elég: s akkor nem volna itt.

Különös jelenség, s csak Miska igazságérzetét dicséri, hogy valami rossz lelkiismerettel mondta az utolsó szavakat: noha kétségtelenül helyes és okos szavak.

De túlságos aránytalanság volt, pénz és munka dolgában, Wintersberg báró s e szegény ördög között!

S Miska megérezte a Pénz és Munka fordított viszonyát : matematikai paradoxon!

Miska matematikája legalább élénken tiltakozott: alapulván a Munka és Tisztesség ekvivalenciáján.

Munka, mint a nap, mindenkinek jut, ki árnyékba nem áll; s egy apróbb tétel szerint, öt éhes kis szájnak öt nagy karéj felel meg.

De hol a Tisztesség boros asztalnál ül, az öt kis száj üresen tátogat , s a kétségbeesett Munka kést fog a markába: hova lesz ott a Matematika?

" Keress munkát ! ": könnyű ezt mondani; de Sót kegyetlen az idegenhez, s ki tűri még széke mögött a pincért, kit a boros asztalnál ülő Tisztesség megbélyegzett?

Mindez magyarázza a kényelmetlen érzést Miskában, aki nem ismerte a munkaközvetítők és éjjeli menedékhelyek világát, mely az ifjú Pesten már várhatott erre a toloncra .

Ámde mégis: nem élünk -e rendezett Államban?

S nem segíthet -e mindenki magán, ha bírja idegekkel?

Aki gyilkolt, annak nem lehet igaza semmiben.

Miska a Törvényre nyomta tenyerét, mintegy Bibliára: s ez jó támaszték volt a jó bírónak, atyailag s mégis megvesztegetlenül, ereszteni útjára vedrével a szegény, "gázolt sorsot " .

Mindazáltal aznap munkája rosszul ment, sétája tűnődő volt, s bizonytalanul felelgetett Imruska kérdéseire.

Szenvedő lelkében jó talajt lelt az emberi szenvedés, s itt két áldozat volt: a gyilkos és akit meggyilkoltak.

S a romantikus jelenet, a kétségbeesett késes emberrel a holdfényes utcán: egyre előtte állt .

" Akkor megláttam a szegény Kováts urat, amint ment a holdban, és a zsebét tapogatta: ahol a sok pénz volt.

Láttam, hogy részeg; és, tessék elhinni, én is olyan voltam, mint a részeg."

De részegek néha csodálatos óvatossággal tudnak lopózkodni, átmászni kerítéseken, nyitni és csukni ajtókat: kivált, ha öt éhes száj vár otthon.

Miska aznap este megint sokáig ült az Észjog mellett.

De mit ér az Észjog, hol a világ nincs ész szerint rendezve?

Az óra éjfélt ütött, Imruska fölnyöszörgött álmából, és a szobában kísértetek jártak: holtak és elevenek kísértetei.

Másként minden kerékvágásba látszott jönni már, ahogy Miska az adott helyzetben legjobban kívánhatta.

A válópörök simán lefolytak; eleinte baj volt Erzsivel, aki elvileg nem akarta férje szabadságát visszaadni: nyílt ellentmondásban régibb elveivel.

De Döme tanácsa parancsnak hangzott, s a "nagybácsi titkos fiókja" most is jó volt egy engedelmes kézcsók erejéig.

Gyula "makacsságban" maradt ez ügyben : még hollétét sem tudták; ám levele itt volt, s az ügy nem okozott nehézséget .

Nyilván a "hűtlen elhagyás" esete forgott fönn.

A bírák jóindulata összeesett a helyzet követelményével.

Döme és Miska ugyanazt akarták: noha más szempontból .

Döme csak Gyula ellen mennydörgött: akit ki kell vetni a famíliából; de Miska szívében a hűtlen asszony lovagja volt most is.

Ez a szív, mint újra és újra jeleznünk kell, egy bíró szíve volt, s nem tűrhette, hogy Nelli bármiben is törvényen kívül álljon.

Remélte, hogy Gyula tudni fogja kötelességét,

De hát hol volt Gyula?

És hol Nelli?

Merre siklottak e világ habján, mint eloldott csónakok?

Nem verte -e őket már szét az ár?

Miska kikötőt szeretett volna nekik készíteni, noha szíve szorult a gondolatra, hogy ők együtt, kettesben kikössenek .

Miska már látta gyönge virágszálát tépetten, a part iszapjában, és taposva.

Miskát rettenetes képek gyötörték, nyugtalan álmai voltak, a Nagyváros rémhelyeit látta , mely valóságos iszap, tépett virágok számára.

Törvény, Rend, Állam mit értek itt ?

Egyetlen bizalom az Emberben lehet: a férfibecsületben s a lovagi kötelességben , melyet tán Gyula tudni fog.

Vékony bizalom egyébiránt; Miska mégis erősen kapaszkodott e szalmaszálba; de hát hol volt Gyula?

S tudja -e, hogy megnyílt az út e Kötelesség előtt?

Miska, bár ízlése ellen, gondoskodott róla, hogy a házasságok hivatalos fölbontásáról rövid hír jelenjen meg a Sótvidéki Közlöny-ben, melyet most a fiatal Schapringer vett át, a Manó úr irodalmi hajlamú öccse, a Gyula társától, aki a helybeli nyomdász volt , kétségbeesett kis figura egyébként, mert ugyan micsoda szellemi termékeket kell kinyomtatni Sóton?

A legfiatalabb Schapringernek azonban nagy tervei voltak , melyekről lesz szó még.

Miska tovább kapta a lapot, mint Gyula idejében; s mikor az első példányokat visszaküldte, Schapringer kiadó személyesen tisztelgett nála , eloszlatni minden félreértést; a tiszteletpéldány most már az ő tiszteletét fejezte ki, Gyulától egész függetlenül.

Schapringer szerkesztő örült, ha bármiben szolgálatára állhat.

Finom diszkrécióval kérdezte meg, nem kellemetlen -e, ha tudósítást közöl a válópörökről?

Így jelent meg ama pár soros "törvényszéki hír" abban a reményben, hogy Gyula talán, bárhol van is , kíváncsi a Sótvidéki-re.

Gyula azonban nem adott életjelt, holott Miska, megható türelmetlenségében, már a diszpenzációt is kijárta az elillant párnak.

Gyula nem adott életjelt, s ki csodálhatta ezt, aki homályos ügyeit ismerte?

Ó!

Nelli egy szökött ember karján járta a világot, aki talán nevét is kényszerül elálcázni.

Ez rettenetes gondolat volt Miska számára, s ha erősebb gátlások nem tiltják, talán maga fizeti ki a Gyula tartozásait, noha nehéz lett volna annyi pénzt összeszednie.

De micsoda bíró s micsoda férfiú lett volna, aki ezt megteszi?

A Bíró és a Férfi erősen állt még a világ előtt, s csak magányos órákban hadakozott verten egy másik emberrel.

Szörnyű órák voltak; míg egy este, Imruskával fáradtan érkezve a rendes sétáról, otthon váratlan vendéget talált, aki megint a legfiatalabb Schapringer volt, fontos hírrel ülve a szőlőlugasban, mely Miska és Gyula emlékezetes leszámolásának tanúja volt hajdan.

Késő ősz volt már, s a zöldbe cövekezett, mohos faasztalon, hol jobb időkben a borosüveg állt, most hervadt szőlőlevelek hevertek, megkunkorodott száraikkal; amiket a szél seprője ott feledt.

De Velencében, éppen ez napon , ragyogott még a népes lagúna, s a Lídón tombolt a meztelen Sabbath.

Különös korrespondencia volt a sóti ősz s a velencei nyár közt: mert modern földünket hálóba bogozzák a lelkek csomói, s a szavak röpködnek, sorshintő darazsak, virágok s kórok közt.

- Atyám izenetével jövök - szólt a legfiatalabb Schapringer, akit mindenki csak Dolfikának hívott -, ő pedig telefonüzenetet kapott a bátyámtól, aki Velencében van.

- S Gyula ismét megjelent a lugasban, legalább szellemileg, és karján Nellivel, inogva az Elképzelés lagúnáján, s tűnő gondolában.

Miska azonnal szaladt Erzsihez, az esti kerten át, hol a tamariszk állt, s ahonnan nézve a jegenyeakác , már félig csupaszon, mint kiszáradt ciprus, hajlongott a szélben.

S iratok kerültek elő az Erzsi szeszélyes fiókjaiból, melyeket Miska otthon, vacsora után , borítékba rakott, más iratokkal s egy férfias levéllel, a bő butykos lámpa fénykörében, míg a Vivi dada Imruskának a tengerről mesélt, s az asztalon hallgatott az Észjog.

Az ősz múltával lejárt a szabadság is, s Miska ismét referált vagy elnökölt a tanácsüléseken, mert közben tanácselnökké nevezték ki.

Szomorú előlépés, hol nem lép velünk az Asszonyi Hiúság, ujjongása apróbb ugrásaival!

Az évi munka újrakezdődése egyébként alig változtatott Miska életmódján: hisz szabadsága alatt is rendesen bejárt ő a hivatalába, s mindig talált hátralékos dolgot.

Miskát a legjobb bírónak kezdték emlegetni az egész tábla területén, s még elméleti képzettségéről is csodákat beszéltek, meglátván asztalán Az észjog elemei-t.

Miska valóban teljes szívvel bíró volt most, egyetlen szerelme maradván Justitia asszony, ki talán nem kevésbé rejtélyes s ingatag, mint földi asszonyok.

Befejeződvén a nyomozás, Miska büntetőtanácsa kapta meg, más új ügyek között, a Kováts Laci-féle gyilkosság ügyét is.

A szenzációból mostanra már száraz akták lettek; s Gyulát igazán már csak a felelőtlen lúdbőrzés hozta az esettel kapcsolatba: noha ördögi renoméja semmiben sem csorbult.

Az ok eltűnt, az okozat megmaradt: ez az események logikája.

Gyulát egyébként beidézték a tárgyalásra tanúnak, az idézést azonban nem tudták kikézbesíteni, minthogy Gyula címe ez időben már ismét ismeretlen volt.

Ekként a tárgyalás, melybe csak Gyula jelenléte tudott volna még izgalmat vinni, teljesen simán zajlott le, és semmiben sem különbözött egy közönséges és előre tisztázott rablógyilkossági ügy tárgyalásától .

Gyulát csak maga Gyula hozhatta volna már gyanúba.

A közönség sem érdeklődött , lévén akkor még hallatlan a divat, mely a tárgyalótermekből színházat csinál, s a komoly Themiszre Thalia attitűdjét szuggerálja.

A terem üres volt.

Csak a kis , " gázolt sors" vonaglott a deszkán, antik fátumok talpa alatt, melyek ma sem kegyelmesebbek, mint Ibükosz idején.

Miska, a bíró szigorú lelkiismeret-vizsgálása után is, teljes nyugalommal s elfogulatlansággal léphetett az Igazság pódiumára: mert akire mint magánember és férj nem gondolhatott sine ira, azt inkább még örült tisztán látni és távol az ügytől!

Ám az ördög különösen ravasz, s micsoda górcső láthat le tisztán bizonyos Küszöbök és Vízszínek alá?

Furcsa módon szövődnek a hálók, s ki tudja, mennyit köszönhetett a szegény "gázolt sors" a fátumos talpak szigorából annak az elfogultságnak, mely egy másik ember ellen - vagy inkább egy másik ember körül - felhozott Miskában?

Talán mégis valami rossz lelkiismeret volt itt, mélyen a küszöb alatt, mely önmagának cáfolatára szomjazott - bírói hiúság , lehetetlenné tenni az ira és studium [ 14] legkisebb látszatát, nem annyira mások, mint önmaga előtt, ahol talán még nem felesleges...

Ki lát bele az ítélő lelkébe?

És tán láthatatlan a vizek mélyén, hova nem ér górcső, ekkor is ott kísértett az elveszett asszony, aki egy elhíresztelt ember karján járja a világot...

Bizonyos , hogy mennél határozottabban és keményebben sújthatott le Miska az előtte álló közönyös vádlottra, annál nyugodtabban érezte magát.

S nyugodt is lehetett, mert a pincér ügye rosszul állott.

- Amennyire emberileg bizonyos lehet valami: bizonyos a vádlott bűnössége - mondta Gruber Franci, immár az öregebb bírák egyike, noha még állandó alakja a sóti zsúroknak, örök fiatalember, hivatalos ügyekről fontoskodva a mamák előtt.

Sót ilyen alakban vette tudomásul a tényállást: ez a mondás is azonban végelemzésben Miskától származik, aki az elnöki szobában jelentette azt ki, szokása ellenére , mert nem szokott előre véleményt kockáztatni.

A bűnösség csakugyan kétségtelennek látszott, noha a vádlott újabban tagadni kezdett: kissé későn!

Minthogy vallomásai egymásnak folytonosan ellentmondottak : azokra nem lehetett adni semmit.

Most már azt is tagadni próbálta, hogy a Mexikóból távoztában a kést magához vette volna: pedig ezt szemtanúk bizonyították.

Sőt az is kiderült egy másik pincér vallomásából, hogy a mexikói est szenzációja után a vádlott kérdezősködött a kollégáinál Kováts Laci felől : kicsoda? hol lakik?

S a feleletek még az özvegy Hofmann-né hónapos szobájának magános fekvéséről s udvari különállásáról is tájékoztatták.

Ilyenformán kevéssé látszott valószínűnek az az állítása, amit eleinte hangoztatott: hogy önkívületben járva az éjjeli utcákat, véletlenül látta meg a hazatérő ittas áldozatot, és tettét a pillanat sugallta.

Ellenkezőleg: az egész eset a leghatározottabban az előre megfontolt rablógyilkosság képét mutatta.

Igaz, hogy szánalmasan ügyetlen és naiv módon végbevitt gyilkosságét.

A naiv gyilkos azonban, mint mondtuk, váratlanul tagadni kezdett az utolsó kihallgatások alkalmából, s tagadását a főtárgyaláson is fenntartotta.

Miskát valósággal kihozta sodrából ez a csökönyös és ostoba tagadás.

- Nézze, evvel csak nehezíti a helyzetét.

Ha nem maga követte el a gyilkosságot , akkor hogy került a kés a maga kezéből a tett színhelyére?

- Nem tudom.

- De hát mégiscsak tudnia kell, hogy hova tette a kést?

- Elvesztettem.

- Ugyan ki hiszi ezt el magának?

És ha nem bűnös, mért vallott magára?

- Tekintetes úr, kérem.

Énnekem úgyse hittek volna.

Engem megvertek volna, és mégse hittek volna.

Én nem mertem eltagadni semmit.

- Ugyan ki verte volna magát?

- Miska fölháborodott az igazságszolgáltatás szerveinek ilyen ostoba gyanúsításán.

S eszébe jutott a saját első találkozása a vádlottal, amikor az ijedten tiltakozott a gondolat ellen, hogy ő valamit tagadna .

Ez azonban megint a vádlott ellen szólott: mert Miskától csak nem félt, hogy verni fogja?

- Nézze - mondta Miska -, nem tudom elképzelni, mi lelte magát, hogy most egyszerre egészen másképp beszél, mint azelőtt.

- A vádlott azonban görcsösen megvonaglott, s hangosan fölzokogva vetette magát a pad deszkáira.

Tagadásának , úgy látszik, egyszerű oka volt.

A halálítélet gondolatára rémült meg, és nem is hiába, mert az ítélet valóban kötél általi halálra szólt, az enyhítő körülményeket alaposan ellensúlyozván a súlyosbító körülmények, a konok tagadás minden evidencia ellenében s a bíróság közegeinek alaptalan megrágalmazása.

Az ítélet mindenesetre igazságos volt; Miska a Törvény rideg betűit alkalmazta, s büszkén gondolhatott pártatlanságára.

Mégis tévedés volna azt hinni, hogy este " nyugodtan hajtotta fejét párnájára" - mint mondani szokták - "a jól végzett munka öntudatával ".

Ellenkezőleg: nem bizonyos, hogy a gyilkos, véres tette után, nem tért -e önelégültebb lélekkel s kevesebb furdalással haza, mint bírája, kinek kezében csak a Törvény és Igazság gyilkolt.

Noha a társadalmat gonosztevőktől megszabadítani kétségkívül nemes feladat, s nemcsak jog, hanem kötelesség.

Aztán Miska nem tartotta magát érzékeny szívű embernek, kivált bűnösökkel szemben , akiknek vállalni kell a bűnhődést is.

Mégis különös s szinte tűrhetetlenül kényelmetlen érzés szorította össze keblét, amint a halálra ítélt pincérre emlékezett.

Hogy vergődött, kunkorgott a zokogás alatt, mintha valami nedves rongy volna , melyet egy láthatatlan, hatalmas kéz csavar!

Férfinak pedig nem szabadna sírnia , még a halál előtt sem.

Mégis: Miskának a szívéig hatott e hitvány gyilkos zokogása.

Titkon remélte, hogy a tábla megváltoztatja az ítéletet.

Miskának ez volt az első halálos ítélete.

Sóton ritka az előre fontolt szándékú gyilkosság: a sóti bicskák hirtelen pattannak ki, s nem lesnek a lapuló marokban.

A sóti Pitaval szegény a szenzációkban.

Miskának először volt kezei közt egy emberi élet .

Délelőtt, a tárgyalóteremben meg sem érezte ezt: egyik paragrafus olyan volt, mint a másik, legföllebb szigorúbb; a Törvénykönyvben minden előre látott s előre megszabott, s a vádlott zokogása legföllebb bosszantó.

Este azonban már olyan módon gondolt az ítéletre, mint hogyha az a paragrafus, amelyet ma alkalmazott , egészen más volna, mint a többi, mintha valami nem volna rendben abban, ami történt, s noha büszke volt rá, hogy a felsőbb bíróság mindig jóvá szokta hagyni ítéleteit, most akaratlan is az ellenkezőt kívánta.

- Öt gyereke volt a szegény ördögnek! - magyarázta később, mintegy védekezve , gyengeségét önmaga s mások előtt; holott bizonyos, hogy Miska érzelmeiben ama sose látott öt gyereknek nagyon kevés szerepe lehetett.

Miska érzelmei egyedül a szegény "gázolt sorsot" illették, aki ott vonaglott a Titkok kapuja előtt, mely mögül nincsen visszatérés.

Hosszú börtön éppúgy megfosztja a családot a kenyérkeresőtől; ám a halál különös szó.

Aki ezt kimondja, fúriákat szabadít magára, s ajtót nyit a sírok szelének, hogy fölborzolja lelke vizeit.

Szélcsönd éveit élte akkor a világ, s még nem áradt el napjainkon a halál levegője.

Az emberélet, még az utolsó is, nagy s szent dolog volt, kivált Miska előtt, ki hitt mindannyiunk egyenlőségében s korlátlan lehetőségeiben.

De mindez még mindig csak felszín volt: mert a fölborzolt vizek alatt még különösebb titkok rejtőztek.

Miska nem volt ideológ: s a halálbüntetés eltörléséről mosolyogva mondta volna: "Kezdjék a gyilkos urak !"

Az emberi élet megbecsülése más körülmények közt csak szigorúbbá tette volna őt a gyilkos iránt.

S ha most furdalásai voltak, az nem azért volt , mert megingott hite a Pallos jogában.

Ellenkezőleg: ez a hit tovább is szilárd maradt volna, ha a furdalások föl nem támadnak.

A furdalások mélyebbről jöttek: hol a bíró mögött az ember ült, mint a Bábusakkozó mögött, ki látszólag gépies szigorral teszi húzásait, holott karját a benne guggoló törpe mozgatja.

Miskában is egy törpe guggolt, ki egy Asszony rabszolgája volt; s az Asszony hírneve vért kívánt, mint régi korok asszonyaié .

Miska homályosan érezte ezt, bár nem tudta, mert nem látott a borzolt vizek alá .

Ám az Asszony ott lengett előtte, elevenebben, mint valaha.

Voltak idők, amikor a házasságtörő asszonyt is halálra ítélték.

" Tue la ! "

[ 15] Piros táblás francia regények még visszhangzották a kegyetlen kiáltást.

S Miska Nellit látta a kemény padon vonaglani, mint egy nedves rongyot, melyet a zokogás csavar.

Nelli kétségkívül bűnös volt, s a bíró szívét a kétfejű Dilemma véres sasa tépte.

Nelli kétségkívül bűnös volt, és mégis : ki ítélhette volna őt el?

Ó, talán minden bűn, ha közelről nézzük, elfoszlik az Emberi Gyöngeség tábláján, bonyolult és apró arabeszkek labirintja között, melyek csak annak tűnnek föl határozott foltok gyanánt, aki távol marad.

Nelli bűnös volt: de hány és hány asszony van rosszabb, mint ő; és nem esik bűnbe!

S ama pincér vajon gyilkosnak született?

Ki tudhatja, micsoda bűnök szunnyadnak benne , amiket az első alkalom kiválthat?

S kinek lehet joga ítélni másokon?

Nem kell hinni, hogy ezek a gondolatok túlságosan tudatosak vagy végletesek lettek volna Miskában: ő továbbra is bíró maradt, az ítélet embere, s kemény férfi, aki némán hurcolta keresztjét.

De lelke nem volt a régi, biztos lélek, s jogászi érdeklődése is egészen különös irányba terelődött.

Újabb könyvek kerültek az Észjog mellé, még német könyvek is, melyeket Miska pénzért sem restellt meghozatni, ha másként nem juthatott hozzájuk: Lombroso új híre érdekelte, zavarba ejtő, modern teóriák.

Születik -e a bűnös? vagy a társadalom teszi azzá, ami? s van -e jogunk egyáltalán bűnösnek tekinteni? vagy betegként az elmegyógyintézet kapuit kellene rázárnunk?

Miska céltalanul elveszett a problémákban, s míg a városban bámulták tudományát, ő titkon egy táblai döntést várt, különös feszültséggel, mintha vádlott volna és nem bíró: kapaszkodva a bíróhoz méltatlan reménybe, hogy felsőbb fórum megváltoztatja ítéletét.

Lehet egyébiránt, hogy ez csak a gyógyító idő első ravaszsága volt: aki kegyetlen homeopata, s fájdalmat fájdalommal gyógyít: hogy más módon fájjon!

A friss fájdalom elfödi a régit, noha az is sajg még, tüzes háttérként, mely mindenen átég; vagy még inkább tompa talajként, táplálva a friss hajtásokat, melyek eltakarják.

Vulkanikus talaj, mely időnként ki-kitör: áttépve folyton efemer flóráját.

Két esemény szakította föl újabban a régi sebet: az egyik már valamivel előbb történt: alig pár napra rá, hogy Miska pecsétes levele elment az Ádria híres városába.

Levélre levél: az Ádria másik partjáról, mely akkor még magyar tenger volt, pompázó válasz jött; merített papiroson, mely hangsúlyozta a tartalom ünnepélyességét, pár litografált szó: Alszegi Rácz Nelli és Hintáss Gyula tisztelettel értesítik, hogy a mai napon Fiumében házasságot kötöttek.

Hintáss tán egyenesen Miska számára nyomtatta ki ezt a csodálatos lapot, mely különben beröpült minden úri házba Sóton, még egyszer kivörösítve szelével két, hegedő nevet.

Ki hitte volna, még csak egy év előtt, ha előrelapozhat a sors könyvében, mint ebben?

Miska azonban szigorú mozdulattal tette a nyomdai műremeket egy fiókba, melyet sohase nyitott ki; noha egy megfelelő fiók lelkében örökre nyitva állt.

A materiális fiók azonban bezárult, s fölötte az asztal lapján, az Észjog hevert és Lombroso, és a dohányszita, átbarnult pergamenjével - s dohányzacskó és pipa -, melyeknek erős szaga betöltötte a szobát, mint egy szekrényt, honnan molyokat akarnak kiölni.

Már délután volt, s Miska alig várta a négy órát, hogy Imruska hazajöjjön az iskolából.

Imruskában egy második és jobb életet élt, mely ilyenkor órákra szünetelt, s amint a kisfiú végre megjelent, beszámolva minden apró élményéről : olyan volt, mintha fölébredt volna, s visszafelé élné át az elmulasztottakat.

A kisdiák mellett maga is diák lett; orgiákat űztek az együtt tanulásban, miközben már latin szavak is előfordultak: mert Miska, elvei ellenére -melyek közt ott voltak a mens sana [ 16] és a nil nimium [ 17] axiómái - valóságos kis tudóst nevelt a fiából , csakhogy oka legyen több időt töltenie vele.

De eznap alighogy megjelent Imruska, Döme, az öreg Döme reklamálta, mint kis primadonnát, akiért versengnek: Döme szemei romolván, a kisfiú már a fölolvasó tisztét kezdte betölteni, a függetlenségi lepedőből, melybe betakarózhatott volna nyakig.

Rossz szem és hajlott kor, a pénzes fiók nélkül is, minden tiszteletet megérdemelt; s ki ellenkezett volna Dömével?

Miska bizonnyal nem, ki maga is helyeselte s hasznosnak tartotta fiacskájának fölolvasó gyakorlatait.

Imruska titkos büszkeségtől dagadt a fontos szerepben, csengő komolysággal szavalva frissekké a nagy, felnőtt újság megkopott szavait, melyeket folytonos kérdésekkel szakított meg.

Döme, ahogy tudott, visszaszónokolt; míg Miska egyedül indult zordon sétájára, soha súlyosabban nem érezve magányát, mint épp ma.

" Nem jó az embernek egyedül lenni" - s kivált, ha lelke nyitott fiókjában két jól ismert név litografált betűinek kalligráfiája kacskaringóz.

De Miska férfi volt, s tudott lemondani; s amint Döme agg unalmát s ingerlékenységét méltányolva, átengedte neki e napra Imruskát: az egy kis hőstett volt, melynek önérzete segítette őt egy nagyobb hőstettre.

Ez a nagyobb hőstett már nem egy pillanat elhatározása volt , hanem egy élet némaságának terhe, cipelve már görnyedő vállakon s öreges botra támaszkodva.

A másik esemény, mely ismételten föltépte a sebet, az ügyvédi kamara kitűzött gyűlése volt, mely Gyulát kétségkívül diszkvalifikálni fogja, s melynek hírét Döme bácsi hozta, különös elégtétellel.

- Csak azt kapja, amit megérdemelt!

- Ám Miska vegyes érzelmekkel értesült a nászajándékról, melyet Nelli új férje fog kapni.

A tiszta ember önérzete a sárba hullott ellenfél fölött talán oly diadal, melyet nem tagadhat meg a gyarló természet: de a Hűtelen Asszony Lovagja mégis nehéz szívvel gondolt a kegyetlen Igazságra, mely a bűnös férfival a gyarló nőt is sújtja.

- Börtönbe jut! - jósolta Döme bácsi, s Miskában bíró, ember, férj és lovag gomolyodtak össze, különös birokra, lefogva egymást, fájó és feszült tömkelegben.

Így álltak a dolgok, mikor Gyula egyszer csak váratlanul s minden előzetes értesítés nélkül megjelent Sóton.

Miska valósággal hátrahökkent, amint egy reggel, kifordulva a ház sarkán a kapu felé, egyszerre szemben találta magát az ismerős mosollyal, az örökké élénk , fekete szempárral.

Gyula zsakettben jött, ami akkor még nem volt divat Sóton, mert ünnepélyes alkalmakon ferencjóskát hordtak; jött nagy sebbel-lobbal, a zsakett szárnyai kétfelé lobogtak, a kezében olyanféle aktatáskát vitt, amilyent a pesti ügyvédek szoktak használni.

- Ó, drága Miskám!

Egyetlen barátom! - kiáltott karjait kitárva, miközben Miska megállt, mint a cövek, és két keze láthatatlanná lett, mint egy önkéntes torzóé.

- Csakhogy becsületes arcodat látom elsőnek ebből a városból! annyi különös esemény , oly végzetteljes hónapok után!

A végzet sem törheti össze barátságunkat; nyújtsd kezed; minden változhatik, csak a te tiszta, hűséges szíved nem.

Ó, Miskám - folytatta kézszorítás helyett (mert a bírói kéz csak nem nyúlt előre) átkarolva a Miska derekát - ha tudnád, mennyit emlegettünk!

Te persze azt kérded, hol van Nelli?

- Nem igénylem a jogot erre a kérdésre - szólt sötéten Miska.

- Nellit Pesten hagytam - zúgott tovább az áradat -, ott fogunk élni, barátom: az ő szépségének az a méltó keret: csillogás, nagyváros!

Láttad volna a lagúnák között!

Azért mondom ezt, barátom, mert gondolom, hogy igaz baráti szívvel érdeklődsz sorsa iránt továbbra is: királynő lesz! selymek és gyöngyök közt!

És éppen azért jöttem hozzád: nekem itt kellemetlen ügyeim vannak.

Ne gondold, hogy csak hiú szókra jöttem: kimagyarázkodni! fölkavarni benned az emléket! nem képzelsz rólam ily tapintatlanságot, aki évekig te melletted éltem!

Ó, Miskám! ki ért meg jobban? ki érzi jobban át férfiúi szenvedésedet?

- Nincs szükségem a szánakozásodra - szólt röviden Miska.

- Ó, derék, férfias barátom! ez hozzád méltó szó volt! és hidd el, az én baráti szívem...

- Barátságról ne beszéljünk többet!

- Miska állt, tűrve, mint egy kemény fal a jégzáporban.

Tudta, hogy nem oly könnyű lerázni Gyulát, s azért nem mozdult; nem lépett ki az utcára, nehogy a pletykának adjon tápot; várt, de tiltakozott: - Barátságról ne beszéljünk!

- Értelek - vágott a szavába Gyula -, értem a küzdelmet, mely bensődben folyik.

Ó , én élénken tudatában vagyok annak, amit a világi becsület és lovagiasság követel .

S lehet -e ez másképp olyan valakinél, aki éveken át melletted élt?

Kedves Miskám , én kész vagyok neked minden elégtételt megadni, minden képzelhető elégtételt .

Kiállok veled egy szál kardra.

Pisztolyt lövünk zsebkendő végről.

Én a levegőbe lövök.

Amerikai párbajt, ha kívánod.

Én föl foglak oldani szavadtól.

- Bolond! - mondta Miska.

- És ha meghalok, reád hagyom Nellit!

Ó, micsoda regényeket sző az élet, barátom !

Jókai nem képzel különbeket!

De igazad van: hagyjuk a regényeket.

Engem nem léha regényesség hozott ide, hanem az élet komoly ügyei.

Mondhatnám: az élet és halál ügyei, mert egy holt költő emléke nyugszik vállaimon.

Szaladok innen a nyomdába , szegény Lacink verseinek kiadását előkészíteni.

Rám vár ez a feladat, volt szerkesztőjére.

Dolgozni, értékeket megmenteni a magyar kultúrának!

Az ember nem önző.

De előbb teveled kellett, hogy beszéljek.

- Nem látom a célját.

- Türelmetlen vagy, édes Miskám, és én ezt megértem.

A szemed villámlik: valld meg, hogy szeretnél kidobni!

Ez lesz a barátságból: annyi közös emlék, közös ideálok!

No, nem panaszkodom.

Ilyen az élet, s te nem tehetsz róla.

Magam szabaditanálak meg társaságomtól, de nem tehetem, mert nem rólam van szó.

Az ember nem önző.

Van valaki, akit jobban szeretek magamnál; és ha ezt a lényt nyomor és becstelenség fenyegeti...

- Te vagy a felelős - szólt hidegen Miska, ahogyan Gyula túlzásaira reagálni szokott; noha a témának tragikus árnyalatot adott az ügyvédi kamara közelgő gyűlése.

- Ó, én vállalom a felelősséget!

Te nem ismered a szenvedély erejét, édes Miskám ! amelynek mindent meg kell bocsátani.

Amit tettem: csak őérte tettem!

Te talán szigorúan fogsz megítélni: de én állok minden ítélet elébe!

Ó, én vállalok minden felelősséget azért, ami történt!

A múlt legyen rajtam.

Én elbírom, és büszke vagyok rá.

De a jövőt nem tudom vállalni.

A jövő felelőssége e pillanatban rajtad nyugszik, édes Miskám!

- Rajtam! - jött ki most már a sodrából Miska.

- Micsoda beszéd ez?

- Kedves Miskám, én teljes bizalommal jövök hozzád... teljes bizalommal.

Kihez jönnék, hogy ha nem tehozzád: te is szeretted őt.

Bizonyos pénzekről van szó: s megtudtam, hogy a Kamarában mi készül ellenem.

Amint látod, nem félek: itt vagyok !

De Nelli egyedül maradt, és ki tudja, mi lesz vele?

Engem becsukhatnak , lefejezhetnek, de mi lesz ővele?

Nelli egyedül van.

Képzeld el, egy szép fiatal nő, a nagyváros bűzhödt mocsarában!...

Türtőztesd magadat, édes Miskám!

Ez idő szerint még megnyugtathatlak: ő jó helyen van, jó hotelben, Pesten, és egyelőre nem szenved szükséget...

- Egyelőre ...!?

- Miskán fájdalmas gondolat futott át: Nelli a hotelben, egyedül a sivár, otthontalan helyen, idegen, bámész pincérek előtt, a gyámoltalan drága asszonyka, aki alig tudott egymaga egy bevásárlást elintézni...

Mindig gúnyolta , fölényes férjként, Nelli félénkségét és önállótlanságát: most éppen ez hasított szívébe.

Nem úgy gondolt Nellire, ahogy a hűtlen szerelmesre szoktunk, hanem mint nővérre, gyenge leányunkra...

Titkon tán magát érezte felelősnek e percben Nelli tetteiért: annál ingerültebben fakadt ki Gyulára: - Ha elfeledkezel arról, amivel tartozol neki ...!

- Ezt nem teheted föl rólam... rólam, akit hosszú éveken át barátságodra méltattál!

Nem jártam -e el mindenben becsületesen? nem voltam -e méltó barátságodra?

Szerelmem is becsületes volt és önzetlen: s épp azért örültem, hogy nem gördítettél akadályokat elénkbe.

Megkaptad házassági jelentésünket, ugyebár ?

Mihelyt értesítettél, hogy a válás kimondatott... de nem volt -e ő addig is királynőm?

Igen, királynőm!

Ó, én tudom, mi illeti a nőt, aki szerelmével, teste és lelke minden rejtett kincseivel megajándékozott.

Nem kell aggódnod emiatt.

Igen - folytatta, észre sem véve Miska szenvedését -, egy királynő nem élhet pazarabban, mint ahogy én kényeztettem őt, barátom!

A legelőkelőbb hotelek, Royal Danieli! gondolák, fiákerok, sohasem tram vagy vaporetto - hencegte, némileg túlozva -, első osztály a vonaton; hálókocsi; nem lehetett kívánsága, hogy ne teljesüljön.

Méltó ő minden fényűzésre, s ilyenkor nem lehet az ember smucig, ugyebár?

Az ő szépsége kötelez .

Mire jó az arany, ha nem a gyémánt foglalatául?

Nem is teszek magamnak szemrehányást, s ha csak rólam volna szó, a becstelenséget sem tartanám nagy árnak, hogy igazgyöngyöt fűzzek nyaka köré.

De őt nem vethetem a becstelenségbe !

Reá nem szabad árnyéknak esni!

Ő tiszta, mint egy angyal, s ezt fenntartom az egész világ ellen.

Nem állnék szóba veled, ha tudnám, hogy rosszat gondolsz róla .

Ő tiszta, mint egy angyal, s mindent megtisztít maga körül.

Én is megtisztultam : új élet vágya tölt el.

Tiszta és puritán életet fogok élni; munka és becsület lesznek jelszavaim; korán kelés, hideg víz, frugális diéta!

Dolgozni fogok őérette, feddhetetlenségem tiszteletet fog szerezni számára.

Gyula zsakettszárnyai lobogtak, felöltő nélkül állt ott, a késő ősz dacára; mint ki sohase fázik; míg Miska már mindszentektől télikabátban járt, s nem vetette le a legenyhébb napon sem.

Miska idegei ugráltak a télikabát alatt; Nellire gondolt , aki Pesten, egy hotelszobában ezt az embert várja; s bár Gyula utolsó szavai oly ígéretet tartalmaztak, melynél korrektebbet az adott körülmények között maga sem kívánhatott volna, ezek is csak fokozták ingerültségét.

- Fogadkozásaid nem hatnak rám.

Amit ígérsz, csak kötelességed.

S aki egy asszonyt már úgy hagyott ott, mint te, két gyerekkel, annak az ígéretére nem sokat lehet adni.

- Miska keze ökölbe szorult, hangja fenyegetővé vált.

- Amíg Nelli sora jól megy, semmi közöm a dolgaidhoz; de abban a pillanatban...

- Ó, drága Miskám! - kiáltott Gyula.

- Szavaidból látom, hogy igazam volt.

Látom , hogy baráti figyelemmel kísérsz; hogy Nelli sorsa nem közömbös számodra.

Éppen azért kerestelek föl, hogy biztosítsalak...

- Jobb volna, ha arra gondolnál, hogyan tisztázod magad a Kamara előtt!

- Ó, Miskám!

Erről rád ismerek!

Ez a te régi bölcsességed, igazi magyar józanságod!

Félretenni a jővő terveit s a jelen pillanatra összpontosítani minden enerzsiánkat!

- Így mondotta: zs-vel.

- Igazad van, Miskám !

Mit érnek a jövő ábrándjai? tisztaság! munka! feddhetetlenség! ha a jelen egyetlen kövében elbotlunk, s örökre sárba esünk!

Mi mossa le rólam a gyalázatot, amit irigység és rosszakarat rám kennek, a hűtlen ügyvéd és sikkasztó nevét, börtönt és becstelenséget?

Pár rongyos forinton múlik az egész, én restellném a kisujjamat mozdítani érte: de mit restellnek ezek? kitelik tőlük, hogy bűnvádi feljelentést tesznek...

Képzeld el, milyen szégyen! nem énrám! magammal nem törődöm! de Nellit nem szabad, hogy a becstelenség árnyéka is érje!

Minden marék sár, amit rám dobnak, őt is szennyezi!

Érte, barátom, és csakis érte, meg kell szereznem azt a pár rongyos forintot!

Büszkén kell odavetnem aljas vádlóim elé, mint a Cerberus szájába a koncot!

Ez kötelességem!

Elő kell kerítenem a Pokol fenekéből!

De hogyan?

A világ ellenem esküdött.

Egyedül állok, barátaim elhagytak, irigység hálója környez, és senkitől sem várhatok semmit! - kiáltotta büszkén.

- Hidd el , barátom, keserű órákat éltem át, s már-már azon voltam, hogy golyót röpítsek agyamba, mikor fölmerült előttem a te jóságos arcod.

S akkor azt kérdeztem magamtól: kihez fordulnék, hogyha nem őhozzá?

Az ő arany szíve nem hagyja el azokat, akiket egyszer szeretett.

Az ő becsületes lelke nem tűri, hogy a szégyen sara tapadjon arra, akinek ő egyszer nevét ajándékozta.

Ne gondold, hogy könyörgőként állok előtted, barátom!

Nem!

Arra sokkal büszkébb vagyok!

Ajándékot én el sem fogadnék: fölháborodva dobnám vissza arcodba; megsértenél vele.

Én tisztességes kölcsönt kérek tőled, egyenrangú üzletfél módjára, s inkább a Nelli , mint a magam nevében: noha magam fogok jótállni róla, s légy meggyőződve, hogy nem ismerek előbbvaló kötelességet, mint neked az összeget mielőbb kamatostul visszatéríteni.

Ó, Miskám, én blank váltót adok neked, írj rá, amit akarsz, én megbízom benned, írj tízszeres összeget, én dolgozni fogok, mint egy őrült, hogy adósságomat lerójam!

- Nincs szükségem a kötelezvényedre - szólt Miska dodonai szigorral, mert ellentétes érzelmek ostromolták.

Az ostromlók közt valami különös öröm is fölállította váratlan és titkos ütegeit: mert nem volt -e itt a legjobb alkalom a Hűtlen Asszony Lovagja számára?

Nem a világ előtt, férfiúi és bírói méltóság föláldozásával, hanem titkon és senkitől sem sejtve menteni azt, aki szívünket elvitte magával: ki tudna a csábnak ellenállni?

De Miska serege kemény volt: a Szégyen védte a kapukat, s a Harag puskaporos hordóihoz sistergő kanócok tüze közeledett.

Miska még ellenállt; ám zavart közelharc folyt a tornyokon, s árulás lesett a vár pincéiben, mikor váratlan esemény szakította végét a jelenetnek.

Az esemény Zsón kirohanása volt, aki eddig délutáni sziesztáját tartotta a Döme szobájában, gazdája lábainál, s komoly figyelemmel hallgatva az Imruska mindennapos fölolvasását: de a fölolvasás most véget ért, s Döme kilépett a lépcsőházból, vállán a nagy pléddel, mely ezúttal nem a szomjat, hanem az őszt jelezte.

Zsón egyenest a kapuhoz szaladt, méltatlankodó ugatások között: de egyszerre megállt, zavartan mintegy messze múltból rémlő szagok bűvkörébe jutva.

- Zsón!

Zsón! - kiáltott Imruska, rég jó barátságban a hajdan félelmes kerti istenséggel: de egyszerre kővé meredt ő is, kigyújtva nagy szemei lámpáját: éles és olykor zavarba ejtő fény - de ki várja, hogy Gyula zavarba jő?

- Ó, barátom! engedd megcsókolnom fiadat: anyja csókjának tolmácsa vagyok! - csucsorult a Gyula bajszos szája, míg Miska szívét jeges érzés fojtotta el: ez volt az a száj, melyet az övé után a Nelli ajka ért.

De Imrus ijedten szaladt vissza a Döme bácsi felé, aki most megjelent, kezében a légycsapóval, mellyel eddig csak képzeletbeli Gyulákat szokott csapkodni.

- Te még ide mersz jönni?

Takarodj a portám küszöbéről!

- Döme haragja félelmes volt: de ki várja, hogy Gyula zavarba jő?

- Ó, a kedves Döme bácsi!

Csak tessék!

Én tartom a hátamat! - fordult tréfásan a légycsapónak.

- Döme bácsitól a verést is fölveszem, mintha a saját nagybácsim volna; mert új asszonyomnak is nagybácsija, mint a réginek, s két unokahúga lett a feleségem: dupla rokonság!

Nincs ebben valami sors-keze?

Nellike tiszteletét és kézcsókját hozom: engem tessék csak verni és pocskolni kedve szerint, de őt tartsa meg jó emlékezetében, kedves Döme bácsi, s ne tagadja meg tőle szeretetét.

Engem a sors csapásai vernek; de ő nem született nélkülözésre, s nincs jogom megfosztani rokonainak támaszától.

Magamnak nem kérek egy jó szót se; de vigasztalhatatlan lennék, ha miattam őt is elítélné.

Ő tiszta, mint egy angyal: minden bűn az enyém !

Igen, igen, én tartom a hátamat, büszkén és boldogan; tessék engem ütni, kiverni házából, mindent magas kora iránti tisztelettel s lovagi áldozatkészséggel fogadok - szólt, egyre hátrálva a Döme felháborodásának jégesője elől -, csak ŐT ne érje haragjának egyetlen morzsája! - s már kiért a kapun.

- Kedves Miskám, sajnálom , hogy nem folytathatom veled ezt a fontos beszélgetést; a Mexikóban lakom, a Rót hoteljében; küldj oda, amit tudsz, ha jó szíved úgy súgja, mint nem kételkedem.

S tán Döme bácsi is, ha Nellike helyzetét meggondolja, megváltoztatja álláspontját, nem az én kedvemért, hanem ŐÉRTE; én lehetek csábító, sikkasztó, tán gyilkos: Ő valódi angyal!

Csábító, sikkasztó, tán gyilkos - ismételte furcsa önteltséggel, míg Döme bácsi megvetően hátat fordítva visszament házába, mintegy jelezni, hogy a küszöbön túl nincs köze Gyulához.

- Az emberi léleknek különös rejtélyei vannak.

- S még egyszer visszalépett Miska felé, mintha egy elfeledett és bizalmas dolgot akarna még közölni vele.

- Ó, Miskám, a te becsületes lelked nem ismeri a szenvedély hatalmát.

Ez az oka minden bírói tévedésnek.

Imádkozz értem, és ne ítélj el senkit.

Lehet, hogy gyilkos vagyok, de azért büszkén nézek a szemedbe.

Tehát a Rótnál: micsoda emlékű hely!

S már messziről legyintett kezével, búcsúüdvözletül, s úgy távozva a hökkent Miskától, pár bámuló járókelő szeme előtt, a patak hídja felé, az Erszény jeleneteinek egykori színpadán, mint rég látott vendég, kit a kapuig kísérnek.

Pár szóval mondjuk el e látogatás fontos következményeit.

Csak a ténybeli következményeket: ha a lelkieket is vázolni akarnók, aligha lenne pár szó elég.

Gyula mitikus alakját ez a megjelenés formálta, mint Krisztust a feltámadás: Imruska legalább így tartotta őt meg , szélesen lobogó zsakettszárnyaival, melyek szinte valami különös szoknyának látszottak.

Minden előbbi emléke eltűnt róla, ez az egy megmaradt.

S noha a kis , iskolás lélek túl volt már történet előtti korszakán, az emlékből mégis mítosz lett: Gyulát szoknyás és röpködő lénynek látta, mint ama boszorkányokat a képes Petőfiben, akikkel János vitéz verekedett, s akikről általában az ellenséget elképzelte, mikor Döme bácsi vitézi elbeszéléseit hallgatta, régebben.

Gyulában mindenesetre volt valami rejtelmes .

Zsón megrémült tőle, s egészen máshogy fogadta, mint egyéb idegent.

Döme bácsi nyilván harcolt vele, s úgy emelte a légycsapót, mint valami kardot.

De a legkülönösebb hatása apira volt: aki komor lett és mozdulatlan, mintha el volna varázsolva.

Varázs volt az idegen szavaiban is, melyek az eltűnt anyi emlékét idézték: "anyád csókját hozom !"

Micsoda csók az, amit hozni lehet - hol ? hogyan? és honnan? mely szárnyában a röpködő kabátnak? s micsoda távolságból repülve?

És mi lett volna, ha nem bújt volna el e félelmes csók elől? micsoda varázs szállt volna rá akkor?

Imruska megint az Illatot érezte, mely könnyű volt és elűzhetetlen.

Apitól nem lehetett kérdezni semmit, mert ő ugyan egy pillanatra visszament a házba, de le sem vette a kabátját: komoran rakosgatott valamit, iratok s pénzek közt, és elment hazulról.

Felelősségünk, húgunkért vagy gyönge leányunkért , hatalmas parancsoló; s méltó, hogy legyőzzön szégyent és haragot.

Api eznap nem vitte sétálni Imruskát, s a kisfiú Gittáékhoz ment át: ahol nagy izgalom volt , mert Sóton gyorsan terjednek a hírek, s már tudtak Gyula megérkezéséről.

- Anya megöli, ha ide mer jönni - suttogta rémes hangon Gitta.

- Én legalább megölném a helyében.

A nagy szürke szemében különös hideg fény gyűlt.

Imruska félt tőle, s Noémihez húzódott közelebb, aki szintén kissé megszeppenve szorította magához babáját.

Az egész ház tele volt várakozással, s sorsszerű események előérzetével.

Gyula azonban nem jött egész délután, s csak későbbi elbeszélésekből lehet megállapítani, merre járt.

Itt és amott tűnt föl a városban, mértéktelen szenzációt keltve, zavarba hozva a járókelőket tolakodó köszöntéseivel, s mint ő kifejezte: "magasan hordva fejét a kíváncsi mob fölött ".

Ezt a szenzációt, úgy látszik, öncélként élvezte egy darabig, kéjelgett abban, hogy félnek tőle, azonban nem szólított meg senkit: mert a hideg és megközelíthetetlen globetrotter angol lord szerepét játszotta ezen a délután.

Egyetlen látogatást tett csak, éspedig, mint Miskának előre megmondta, a Sótvidéki Közlöny nyomdájában.

Schapringer nem volt ott, csupán a nyomdász fogadta, a hajdani társkiadó, ki most Schapringer alkalmazottja volt, s majd hanyatt esett, mikor volt társát meglátta.

- Mi van a könyvvel, Mányoki úr? - kérdezte Gyula nagy hangon s oly természetesen , mintha csak tegnap nyitott volna be utoljára ugyane kérdéssel Mányoki úrhoz.

A nyomdász ötölt-hatolt: mert a könyv - a Kováts Laci versei, Gyula előszavával - most is sorsát várva hevert a nyomda vackai közt, nagy stószokban a kinyomott első ív.

Gyula, mintha semmi nagyobb ügy nem nyomná lelkét, szorgalmazta a kegyelet kötelmének lerovását az elhunyt költő iránt; csak munkába venni! a költség nem számít! ő megtéríti, ha az utolsó fillérén is!

Mányoki úr nyugodt lehet.

- Véres bilincsek fűznek engem ehhez a halotthoz - mondta regényesen -, Mányoki úr nyugodt lehet.

- S csakugyan másnap az történt, hogy egy küldönc állított be Schapringerhez, nagy pecsétes borítékkal, melyből büszkén hullt ki a kérdéses összeg egy fellengős levél kíséretében, kioktatva az ifjú kiadót kulturális kötelességére: s a könyv később valóban meg is jelent.

De a küldönc hónalja további meglepetéseket is tartogatott: Erzsi címére adresszálva.

Ezekről az öreg Schapringer tudott felvilágosítást adni; mert Gyula reggel belépett a boltba, s készpénzért gáláns bevásárlást eszközölt: az elhagyott asszony selyemruhát kapott, Gitta könyvet, Noémi új babát.

Erzsi tragikusan magasodott föl a váratlan ajándék láttára; azonnal vissza akarta küldeni, de Gyula ekkor már Pest felé robogott, s a büszke heroina hamar megnyugodott a gondolatban, hogy nincsen ajándék, mely fölérne a hűtlen férj tartozásával.

Megvetni a hűtlent s tőrrel fogadni: asszonyi dolog, de selymeket és fodrokat megvetni, túl van az asszonyi korlátokon.

Gyula már Pest felé robogott, emelt fővel és jól végezve dolgát: mert gőgösen csapta a hitvány pénzt a bizalmatlan kliensek arcába, kik becsületében kételkedni mertek.

Tény, hogy Gyulának reggelre sok pénze volt, s még a mexikói pincérek is legendát beszéltek borravalóiról.

A pénz nem mentette meg teljesen becsületét ; mert noha a kliensek visszavonták panaszukat, s a börtön többé nem fenyegette őt : a Kamara mégis törölte tagjai sorából.

Ám a sóti hősmonda egy új, fényes lappal gazdagodott; s egy új probléma izgatta a kedélyeket: honnan szerzett Gyula tegnapról mára ily nagy összegeket?

A történet kevés felvilágosítást tud adni .

Igaz, hogy Miska, nem sokkal a Gyula nevezetes látogatása után megjelent a Mexikó portásánál, s egy zárt borítékot küldött föl a Gyula szobájába.

Hogy ebben a borítékban pénz volt, azt másnap egy névjegy bizonyította, melyet ugyanaz a küldönc adott be Miskához, aki az Erzsi selyemruháját, Gitta könyvét és Noémi babáját vitte a szomszédba; a névjegyen bolondos adressz állt: Giulio de Hintáss, 7. rue de Kánya, Budapest, s néhány sor írás, mint kötelezvény, egy fantasztikus összegről, úgyhogy Miska dühösen hasította ketté a kartont:

- Tán uzsorás vagyok?!

Ám a babonás hetes szám s a végzet kányáit idéző utcanév nem hullt a feledés papírkosarába.

Sőt, bizonyos, hogy ez az adressz Dömét is kísértette, bár nehéz megmondani, honnan szerzett tudomást róla?

Miskától -e?

Vagy igaz, amit gyanítani lehetne: hogy az öregúr is kapott hasonló névjegyet, bizonnyal nem kevésbé komoly összegről?

Mert honnan vette volna másképp Gyula a fölös pénzt?

A városban mindenesetre Dömét emlegették e pénzzel kapcsolatban: noha ez nagyon merész feltevés volt a dührohamokból ítélve, amik az öreget Hintáss nevének csak említésére is meglepték.

Bizonyos csak annyi, hogy Döme még a Gyula elutazása napján öreges írással egy borítékot címzett, melyen a Kánya utcai baljós adressz volt olvasható.

Nelli nem hotelszobában várt, mint Miska gondolta, Gyula szava nyomán; hanem egy szomorú, józsefvárosi házban, a legsivárabb Stáció utcai környéken.

Pénz nélkül volt, mert Gyula sose hagyott pénzt az asszonynál, kihez nem illenek az élet prózai gondjai; s különben is Gyula utolsó forintjait vitte a sóti kirándulásra ; közel ahhoz, hogy kutyák ugassák.

Az, hogy "Nelli nem szenvedett szükséget ", csak Gyula fantáziájában volt így; mert Gyula távol állt az asszonyi szükségletek sejtésétől, s amellett napokat s éjeket töltött házon kívül, s egyre kevesebbet gondolt Nellivel.

Gyula mindig a bőkezű pózában állt, s bőkezű is volt mindenben , ami eszébe jutott: de csodálatosan egyszerű dolgok nem jutottak eszébe, mihelyt nem őt magát illették.

Nelli pedig inkább meghalt volna, hogysem kérjen tőle.

A pénz fogyott, s Gyula feledékenysége abban az arányban növekedett.

Gyula kávéházi kölcsönökből élt már.

Ha együtt étkeztek, az ebéd pazar volt: de másnap Nelli egyedül és szó szerint koplalt.

Nelli nem panaszkodott, de szomorú volt és kedvtelen; s Gyula menekült hazulról.

Nellit a bűntudat gyötörte; félt a szomszédasszonyoktól, noha már megesküdt házasok voltak, s kivált, mióta azt képzelte, hogy állapota látszik, alig mert a folyosóra menni.

A szomszédok csakugyan sandán néztek, éppen mert észrevették, hogy Nelli fél tőlük, s Gyula pazarlása szokatlan volt a Kánya utcában.

Nelli behúzott függönyök mögött ült a szobában, mely hónapos szoba volt és nem éves lakás; kétszer meggondolta, míg rászánta magát, hogy kimenjen a lakásadóval közös konyhába, egy lábos tejet megmelegíteni.

Ha Gyula otthon volt, minden föloldódott; a lakásadó asszony versenyt segített a főzésben, el lévén bűvölve Gyulától; de ha Gyula elment , barátságtalan lett, s rossz szemmel nézte Nelli minden mozdulatát.

Gyula észrevette, hogy Nelli fél tőle; s lassanként azt is, hogy fél az egész világtól.

- Mit remeg mindig, mintha valami bűnt követett volna el?

Még ha én félnék ... nekem talán több okom volna rá!

- Gyula kéjelgett az ellene szóló följelentések és vádak idézgetésében: evvel rémítgette Nelli gyönge szívét.

Gyula a hatásért még attól sem riadt vissza, hogy véresre fesse magát: mintha gyilkosságról is nem alaptalan gyanúsítanák; borzalmas dolgokkal ugratta Nellit.

- Gyilkolunk értetek! - vette föl a velencei témát.

Nelli rémüldözött és zokogott .

Egy reggel azután, hirtelen elhatározással érkezvén kávéházaiból, azzal a hírrel ejtette kábulatba Nellit, hogy Sótra utazik.

- Mondják, a gyilkost valami visszavonja a helyre, ahol a véres tettet elkövette .

Utazom Sótra: mit üzen Miskának?

Nelli halálsápadt lett, és két napig nem evett semmit.

Rettenetes félelmei voltak .

Két nap múlva Gyula megjelent, de rögtön eltűnt ismét, ezúttal még hosszabb időre .

Nellivel nem is beszélt, mert alva találta: elnyomva a gyengeségtől és izgalmaktól; s tüntető kímélettel nem ébresztette föl, csak a lakásadó asszonytól üzente, hogy ne ijedjen meg, ha sokáig nem látja.

Nelli még jobban megijedt, s iszonyú órákat élt át, egész kimerülve a koplalástól, a barátságtalan, nyiszlett , idegen bútorok közt, még az ablakot sem merve kinyitni.

Ekkor érkezett meg a Döme levele, neki magának és leánynevére címezve, úgyhogy alig tudták megtalálni; a levélben pénz volt és pár szigorú sor: Eredj azonnal anyádhoz Gádorosra!

Még a vonatot is megjelölte.

Nelli mint álomjáró, ki megkapta a rég várt parancsot, szinte szökve és mindent otthagyva poggyász nélkül surrant ki az ajtón.

Döme ugyanakkor Cencinek is írt, és Nellit már várták.

Babits Mihály

Halálfiai

MISKA

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

Hasznos Linkek

Friss hírek

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Babits Mihály

Halálfiai

MISKA

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15