Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ambrus Zoltán
Szeptember
Keletkezés ideje
1897
Fejezet
7
Bekezdés
1000
Mondat
2320
Szó
30615
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
VII. SZEPTEMBER.
Erre mi felénk szeptemberben a nappal gyönyörü.
A napnak már nincs tüze, csak édes melege, a levegő langyos és nyugodt, s a szellő hizelgésekkel teli, mint a fiatalságtól búcsúzó nők szerelme.
Benn a városban, a nagy házak között, ahol nem látni a lombok hervadását, azzal áltathatod magad, hogy: ez még a tavasz, vagy legalább: egy második tavasz, mely talán enyhébb még az elsőnél is, és hüségesebb , jobban megbizható.
Ámbátor a napfény bágyadtabb, mint volt akkor, a levegő nem oly átlátszó, s a délutáni napfényen sütkérező figurák finom, ónos fehérségén már ott a morbidezza...
Mindegy.
Oly szép még szeptemberben, szebb, mint valaha!
S bolyongva paloták között, melyek még a nyári meleget sugározzák vissza magukból, azt hiheted , hogy a tél csak egy csunya lidérczmese.
De ne bizzál ebben a második tavaszban!
Vigyázz, csak ugy könnyedén ne merészkedjél ki a messzi szabadba, ha már leszállt az est.
Szeptemberben a nappal még szép, de az este már hűvös.
S nem sejted mikor, nem tudod honnan, egyszerre csak hideg szél támad, mely végig sivit a mezőn.
Jaj neked, ha ez a szél oda kint talál, amint védtelenül barangolsz a szeptemberi éjben; dideregve, csontig áthülten érsz haza, s lesheted, amig kihevered a csalódásodat...
Esti nyolcz óra lehetett.
Czilla a zongoránál ült, s elkeseredetten kalapálta a kedves nótáját:
Akit imádok: egy tüzér,
Csak egy tüzér, akit imádok...
A vőlegény és a menyasszony benn sugdolóztak a másik szobában, a nyitott ablaknál.
Csak a nagy szoba függő-lámpája világitott be hozzájok, meg kivülről a csillagok .
Abban a félhomályban és félmagánosságban voltak, a melyet a mindeneket átölelő keritő-szellem talált ki a jegyesek számára.
Azért bátran szólhatunk erről az édes-kettesről...
Istenem, még oly kevéssé voltak jegyesek!
Ella, kihajolva a nyitott ablakon, a séta-uton nyüzsgő, sötét alakokat nézte, melyek közt a kocsik lámpái mint fény-bogarak suhantak keresztül.
A ligetből még egyre tartott a nép-vándorlás be, a város felé.
A fogatok egymásra dübörögtek, a tömeg kétoldalt széles sorokban hömpölygött előre, de az utczai lámpások ezrei már kezdtek álmosan pislogni.
Balázst nem érdekelte az utczai élet.
Csak azt a formás, szép kis fejet nézte, s arra gondolt: vajon micsoda tündérek fésülik éjjelenkint ezt a puha, gyönyörü hajat, mely természettől olyan, mint az áttört selyem?!
- Mindig igy leszünk? - suttogta a formás kis fejhez.
- Ilyen közel egymáshoz, mint most ?...
Mondja, hogy mindig.
- Mindig - felelt a lány.
- És nem fog mellőlem más világokba vágyódni?
Nem fog vágyódni semmi, senki után?
- Nem fogok vágyódni semmi, senki után - szólt engedelmesen a lány.
Aztán tovább nézte az opera felé repülő kocsik nagy üvegtábláin átfehérlő toilette-eket.
Odaát Czilla még egyre a Lili románczát nyaggatta:
Ha kinevetnek is ezér ':
Akit imádok, egy tüzér.
- Ó, mondja még egyszer, hogy nem lesz szerencsétlen velem!
Olyan jól esik, ha szépen szól hozzám!
Lássa, nem is álmodtam, hogy egyszer ily végtelenül boldog leszek!
A lány egy pillanatig hallgatott.
Hirtelen azt akarta mondani: »Én nem lehetek szerencsétlen soha.«
De aztán mást gondolt.
És azt felelte, hogy:
- Szeretem magát.
De nem merte a keresztnevén szólitani.
Érezte, hogy ez hamisan hangzanék.
- Ha tudná, milyen boldoggá tesz!
Lássa, én már oly régen szeretem magát!
Már akkor is szerettem, a mikor még nem tudtam, hogy ez szerelem...
Ugy féltettem előre !...
Szerettem volna, ha soha senki se látja rajtam kivül.
Aztán, aztán álmodni se mertem .
Hisz maga még csak egy piczi jószág volt akkor, a mikor megismerkedtünk...
És remegtem a gondolatra, hogy egyszer csak nem fogom hallani a hangját, a nevetését , ezt az édes beszédét, mert elviszik innen, idegen világba, a honnan én ki leszek zárva egészen, egészen, ahol egy »Jó napot« nem sok, még annyit se mondhatok magának...
Pedig, megvallom, olyan önző vagyok, hogy ugy tennék magával, mint a mesék gonosz óriásai: még akkor is sárkányokkal őriztetném, ha nem szeretne egy cseppet se , csak hogy: láthassam, láthassam mindig!...
Nem felel?
- Mit mondjak?
- Mindig csak egyet.
Hogy szeret egy kicsit, ha nagyon kicsit is, de szeret.
- Mondani kell azt?
Istenem, maga tudja, hogy én nem értek a szavakhoz.
Mit mondjak , amit még nem tud?
Csak azt mondhatom: soha se fogja megbánni, hogy engem választott.
Nem merte megcsókolni a haját, csak a kezét szoritotta meg.
S annyi hálával nézett a szemébe, hogy a leányt szinte meghatotta.
Aztán megint hallgattak.
Eközben letelt az idő, melyet a Fodorné anyai bölcsesége e törvényes szerelem első , tiszta örömeire hallgatag engedélyezett, s Fodort, akinek egy darabig kinn kellett maradnia a konyhában, beeresztették a nagy szobába.
Fodor teli volt panaszszal.
- Igazán borzasztó - magyarázta Balázsnak - milyen balkezü ember vagyok!
Hát azt hiszi, meg tudtam szerezni azt a rongyos hatszázezer forintot?!
Dehogy!
Hatszázezer forint!
Micsoda semmiség, mikor egy milliárdokat és milliárdokat jelentő találmányról van szó!
S mondhatom, hogy ehhez a golyószóróhoz képest a Hiram S. Maxim-féle szerszám valóságos gyerekjáték, afféle »Hammer und Glocke «.
Tizezer lövés egy percz alatt!
Másfél nap alatt véget vetek minden háborunak a világon, s ha akarom , Polinéziát szétfuvom, mint egy szappan-buborékot.
Tudja -e, uram, mit jelent az én találmányom?
A világbékét, a szocziális kérdés megoldását, az egész emberiség boldogságát!
Ez az utolsó szó a repülő gép előtt, vagyis, helyesebben szólva, mi szükség most már a repülő gépre?!
De a katonák oly nehézkesek, mintha mind csupa apró trójai falovakon ülnének!...
És a bankok!
Megannyi krajzler!
Magában az angol bankban sincs több vállalkozó szellem, mint a sarki füszerkereskedőben.
De hát , kérdem, mire akkor a bankok, ha ugy tesznek, mint a Fa-kutyához czimzett füszeres bolt, s nem dolgoznak másban, csak malagában és indigóban, mintha Marco Polo óta egy jottát se változott volna a világ?!
Ha nekem egy kis kapitálisom van, ma a nagyhatalmak kormányai az utczán verekednek, hogy melyikük vásárolhassa meg előbb a találmányomat.
Mig igy!
Egész nap dolgozom, futok, fáradok , verejtékezek hiába, s nem tudom megkeresni családomnak a betevő falatot!
A kapitális !
Ez minden.
Hány zseni pusztul el addig, mig egy érvényesül!
S mivel érvényesül?
A kapitálissal.
De az elpusztuló zsenik a legtöbbször könnyelmüek vagy dologtalanok .
Mig én!
Higyje el, uram, én nem fejjel, hanem ballábbal jöttem a világra.
Czilla, ezalatt, titokban, félre hivta Ellát a sarokba, s fojtott, tompa hangon, mint a szinpadon szokás, igy suttogott hozzá:
- Egész nap nem tudok veled beszélni.
- Mit tehetek róla?
Mi baj?
- Mondtam, hogy ez valóságos dráma.
Találkoztam Bélával.
- És még szóba álltál vele?
- El akartam menni mellette, mintha nem is látnám.
Hanem megszólitott.
- Mit mondott?
Bizonyosan mentegetőzött.
És te elkezdtél feleselni vele!
- Ó nem.
Mondom, hogy ez valóságos dráma.
Tudod, miért nem jött el?
- Ne is beszéljünk erről.
Nem hiszek neki.
- Figyelj rám.
Meghalt a nagymamája.
Tudod, az, aki már oly sokszor volt beteg.
El kellett utaznia a temetésére, hirtelen, váratlanul.
- Irhatott volna.
- Félt, hogy kompromittál.
- Nem.
Hazugság az egész.
- Nincs igazad.
Ha ugy volna, amint gondolod, soha hirét se halljuk többet.
Nem igaz ?
És visszajött.
- El akar jönni?
- Igen.
Pontban kilenczkor elsétál itt az ablak előtt.
Ha felhuzod az egyik függönyt , ez azt jelenti, hogy megbocsátasz, s holnap itt lesz, mintha semmi se történt volna.
Nem felelt, s ugy tett, mintha nem is nagyon érdekelné a dolog.
Elővette a horgolását, leült az apja mellé, s koronkint olyan komolyan nézett a beszélőre , mintha szentül hinne mindezekben a fantazmagóriákban.
De Czilla észrevette, hogy néha lopva az órára pillant, s mikor a kitünő Fodor-féle kronometerek, némi apró vélemény-különbségeket leszámitva, abban egyeztek meg, hogy kilencz felé járhat az idő, átsétált a másik szobába, s lassan, tüntető nyugalmassággal, felhuzta az ablak függönyét.
Az utcza már kezdett néptelenedni.
A kocsirobogás jókora szüneteket tartott, s a sötét alakok ritkább sorban és gyorsabb tempóban suhantak el a gázlámpák mellett.
Nem kellett hozzá több egy pillantásnál, hogy a szemközt lévő palota kapujában észre vegyen egy égő szivart, s az égő szivar mögött egy mozdulatlan alakot.
Sötétben minden macska szürke, s minden imádó egyforma.
Hanem azért Ella mindjárt felismerte lovagját: botjáról és kalapjáról, mint Ofélia.
Tehát csakugyan eljött.
A fehér arcz halvány rózsaszinre vált; piczi kagyló-házakban látni ezt a gyönyörü szint.
A Seherezáde szempár lecsukódott a boldogságtól... ha amaz, ott lent, e pillanatban látja: igazán szerette volna, legalább addig, a mig egy hosszu csók tart.
- Tudtam, hogy eljön - suttogta magában - tudtam, hogy el kell jönnie.
Az igazat megvallva, ez csak amolyan utólagos proféczia volt.
Ha Fodor Ella kisasszonyt nem is, önt, türelmes olvasó, bizonyára meglepte a Göndöry ur váratlan megtérése.
Ki kell jelentenem, hogy senkit se lepett meg annyira, mint engemet, aki , végre is, a legjobban ismerem a fent tisztelt Göndöry urat.
De hát a legelszántabb nagyravágyóknak is vannak gyönge pillanataik.
E gyönge pillanatok között nem utolsó helyet foglalt el az a szekundum, melyben Göndöry Béla , a mellette elhaladni készülő, szegényes ruháju kis Czilla láttára, nem tudta megállani, hogy ne mondjon neki egy pár jó szót, a tisztesség kedvéért.
- Mégis brutális dolog volna csak igy egyszerre szakitani - mentegette magában a pillanatnyi gyöngeséget - mert végre, mit koczkáztatok?!
A veszedelem oly messzi... a meddig nagyobb baj lehet, százszor is bánatot jelenthetek, s vissza húzódhatom szép lassan, szinte észrevétlenül, megsiratva kissé, de átkok, tragédia nélkül.
Eh, mért ne lennénk előkelőek, mikor ez úgy se kerül semmibe?!
Az efféle nemes felbuzdulásokat a következetlen nagyravágyók rendesen egy egész élet nyomoruságával szokták megfizetni.
De ne féltsük Göndöry Bélát.
Kieviczkélt ő már jóval nagyobb bajokból, s ha róla is azt végezték el, hogy tragikus véget érjen, mint Phoebus de Châteaupert, aki , szegény, tudvalevőleg megházasodott, legyünk nyugodtak, a mi barátunk arany koporsóban fog pihenni.
Bármennyire késtek is a kutyabőrön szárnyaló angyalkák: Göndöry Béla köz- és váltó-ügyvédnek született.
...Másnap, mikor Czilla hathatós mesterkedéseinek sikerült kivinnie, hogy Ella és a Fodor-ház rég nem látott vendége, egy pillanatra egyedül maradtak, Seherezáde oda engedte a kezét szerelmesének, s azzal a mosolylyal, amelytől minden pillanatban azt várja az ember, hogy egyszerre csak könnyekké olvad fel, ezt a szót ismételgette makacsul, ahogy elkényeztetett gyermekek szoktak erősködni:
- Késő, késő.
S nagynehezen, sok édes könyörgésre, kivallotta, hogy:
- Soha se tudnám megmondani annak a szegény embernek, hogy megcsaltam, hogy hazudtam neki.
S ugyanezt mondta este Czillának, aki, mikor a látogató elment, titkos tanácskozásra szólitotta vissza a nagy szobába.
- Késő, késő.
- S az urfi - kérdezte Czilla izgatottan - mit mondott erre a bolondságra az urfi?
- Azt mondta, hogy várjunk.
Göndöry Béla arra az álláspontra helyezkedett, hogy semmit se szabad elsietni, s hogy minden bajnak legjobb orvosa: maga az idő.
Bizonyára egész őszinte volt, mikor e kipróbált orvosszertől várta a segitséget.
Czilla nem szólt semmit, de nagy dolgokat forgatott a fejében.
S hogy bátoritsa magát, egymás után többször elismételte ezt a rövid monológot:
- Most én következem.
Volt már szerencsém emliteni, hogy Czilla igen kedvelte a szindarabokat, s hogy különös tisztelettel viseltetett a franczia drámák ama szellemes asszonykái iránt , akik egy-egy kétségbeesett szituáczióban magukra vállalják a cselekvés intézését, s elméjök felsőbbségének, asszonyi furfangjoknak erejénél fogva szerencsés megoldáshoz juttatják a szimpatikus szerelmesek dolgát.
Ezek a nagy mintaképek lebegtek előtte egész éjszaka.
S rövidesen megvolt az elhatározása.
Számot vetett minden eshetőséggel, s tisztán látta a veszedelmet.
- Ha a dolog kitudódik, a mama egyszerüen megfojt.
De, istenem, még meghalni is édes, ha az ember két szerető szivért szenved vértanú-halált!
Az ember néha egy egész életet eltölt anélkül, hogy belátná, s Czillának már kora ifjuságában meg kellett szereznie a tapasztalatot, hogy a franczia drámák szellemes asszonykáinak nagyon, de nagyon nincsen igazuk.
Mert nem jó bele avatkozni a mások dolgába, akkor se, mikor az a más maga az édes testvérünk.
Ha a magunk dolgában se cselekedhetünk semmit, anélkül, hogy utóbb szemrehányásokat ne tegyünk magunknak miatta: abból, amit a mások számlájára teszünk, nem is igen származik egyéb, csak az a sok szemrehányás, a melylyel aztán elhalmozzuk magunkat.
Czilla igen szépen el tudta képzelni, milyen hangon kell szólnia annak a Nemtőnek , akinek a meghatalmazó levelét a Gyöngédség, a Barátság és a Testvéri Szeretet láttamozták, s egészben véve meg volt elégedve a »nagy jelenet « -ével, de öröme nem tartott sokáig.
A hatás nagyobb volt, mint remélte, s e váratlan siker kissé megdöbbentette.
Balázs, ahogy Czilla előre látta a döntő szczénát, nem kiáltozott a fájdalomtól, nem ágált, nem ugrott fel a helyéről, s nem tombolt, mint a Vercingetorix Pompejá-ja egy teljesen hasonló drámai helyzetben, tovább is csöndesen beszélgetett vele, sőt folyvást mosolygott, mint minden félszeg ember, aki leplezni akarja, hogy a szive csordultig van; de a változás, mely ezen a mosolygó arczon egy pár percz alatt végbement, még a Czilla zsenge lélek- és arczismerete előtt is valami olyan formát jelentett, mint a mit közönségesen az ugynevezett facies hyppocraticából szokás következtetni.
Ez az arcz, a melyet mindig egyformának látott, a mióta csak emlékezett, megöregedett itt, a szeme láttára.
A szeme és a szája körül egyszerre csak ránczok bujtak elő, s a tekintete fénytelen és megtört volt, mint egy megvert, vén kutyáé.
Czilla még soha se látott ilyet, s megijedt attól, a mit cselekedett.
Szerette volna visszakaparni, a mit mondott s egyszerre nagyon rajta volt, hogy ráczáfoljon a tulajdon szavaira.
Balázs észrevette ezt az igyekezetet, s iparkodott a kis lányt megnyugtatni.
- Ne féljen, Czilla, úgy intézzük a dolgot, hogy a mama semmit se fog megtudni.
Azt fogja hinni, hogy csak úgy, magától bomlott szét a dolog.
Én már törődött, beteges ember vagyok, s magának igaza van, jobb lesz igy.
Igen, még talán nekem is jobb, hogy ugy kellett történnie...
Hanem azért Czilla zavartan, s szivében nagy önváddal bucsuzott el tőle .
Lehorgasztott fejjel ment ki a szobából, s egy pillanatig arra gondolt, hogy ha anyja rajta érné a perfidián, talán nem terhelné annyira a felelősség azért, a mit, hiába , meg kellett tennie.
Mért is, hogy nem szóltak inkább a mamának?!...
Odaát, a nagy szobában, egyedül találta magát, s ugy tett, mint Stuart Mária utolsó felvonásában Leicester Lord, a ki tudvalevőleg nagy felindulások közepette hallgatja a magánosságban, hogyan ácsolják a közelben Máriának a vérpadot.
Fülelni kezdett, s minden nesz, mely a másik szobából áthallatszott , halálos rémületekbe ejtette.
Sokáig hallgatózott.
Egy darabig ugy tetszett neki, mintha az a másik ember, odaát , leülne az iróasztalához, s mintha a toll perczegését is hallhatná.
Aztán lépések hangja hatott át hozzá, majd minden elcsöndesedett.
Czilla a falhoz szoritotta fülét .
Talán megint ir...
A kis lány szive nekivadultan kalapált.
Szeretett volna átrohanni , de nem mert.
Végre hallotta, hogy elmegy.
Elmegy s kivülről bezárja az ajtaját.
Czilla megkönnyebbülten lélekzett fel, szivére támasztotta mind a két kezét, s boldogan mosolygott.
Elmegy, bezárja az ajtaját, mint rendesen.
Tehát nyugodt, s nem ugy távozik el, mint aki nem akar visszatérni.
Nem, nem gondol arra, hogy agyonlőjje magát.
Ugy megy el, mint a ki nem készül semmi skandalumra.
Aztán az ablakból leste, merre, hová indulhat.
S ahogy megpillantotta azt a jól ismert régi divatu kalapot, mely még a kereskedő boltjában fakult meg, épp ugy megesett a szive a poétán, mint ahogy egy pár nappal előbb, más valakinek a szegényessége meginditott kissé egy pompás kabát alatt szundikáló szivet.
Istenem, mért is hord ilyen kalapokat?!
Hogy ilyenekhez szokott hozzá a szükölködés és a nyomoruság éveiben?
Ok az?
Ki tehet róla, hogy nem fiatalabb, nem vidámabb, nem ügyesebb mozgásu?!
Ki tehet róla, hogy csak derék, tiszteletre méltó, ki tehet róla, hogy nem hóditó, nem elragadó?!
S eszébe jutott a Göndöry Béla ragyogó czilindere, az érkező szezonnak ez az első pompás virága, mely a legeslegelső angol kalap-ültetvényes nagyhirü üvegházából került ki.
Eszébe jutott a Göndöry lefegyverző mosolya, ellenállhatatlan jókedve , szikrázó pillantásai, s kedves kuruttyolása.
- Lehet -e, hogy ne őt imádjuk?!
Tagadhatatlan, hogy Göndöry Béla tartozik a czilinderével, az ingével, a mult évi ebédjeivel, tartozik mindennel s mindenkinek a világon; tagadhatatlan, hogy ifju életében máris annyi adósságot szórt szét szerte a világba, hogy háromezerhétszázötven év kellene hozzá havi részletekben fizetni vissza a tartozásait...
Mindez igaz.
De, istenem, olyan fiatal!
- Hiába, mi nők már ilyenek vagyunk! - sóhajtott Czilla, s meggyőzvén magát, hogy semmi oka a nyugtalanságra, ujra elővette a regényét.
Czilla sokat szokott egy lélekzetre elolvasni, s most is elintézett a Sarah grófné ideg-izgató történetéből vagy egy fél-tuczat megrázóan drámai jelenetet, midőn egyszerre eszébe jutott, hogy Hódy, aki ilyenkor már pontosan itthon szokott lenni , ez egyszer nem jött haza.
Ujra elfogta a nyugtalanság, de most már nem adhatta át magát a tépelődésnek, mert az anyja szavát hallotta.
- Czilla!
Czilla úgy megrémült, hogy torkán akadt az »igen «, s azt hitte, hogy egy lépést se bir menni...
De a kiváncsiság néha csudákat tesz.
Fodornénak az arcza borzasztó volt a maga nyugodtságában.
Fodorné csak addig volt jókedvü, a mig dühöngött; a nyugalom nála nagyon rosszat jelentett .
- Ki kell irni a szobát! - szólt oda a kis lányhoz.
Czilla nem értette.
- Süket vagy?
Azt mondom, hogy ki kell irni a szobát, és a czédulát le kell vinni a házmesterhez.
- Miféle szobát? - dadogott Czilla az ijedtségtől elhaló hangon, önvádtól gyötörten.
- Annak a gazembernek a szobáját! - fakadt ki Fodorné, s meglátszott rajta, mennyire jól esik neki, hogy kifuhatja magát.
- Ah!
Bizony nagy kő esett le a szivéről.
De eltartott egy pár óráig, mig megtudhatta, hogy »az az ur« levelet irt, melyben gyógyithatatlan s eddig nem ismert betegséget adván okul, lemond a tervezett, nagyon megtisztelő összeköttetésről, s hogy jelenléte ne okozzon még több kellemetlenséget , kijelenti, hogy a lakásból kiköltözik, egyelőre pedig elutazik külföldre.
Ugyanebben az órában Ella az egyik szomszédasszonynál volt, a ki nagy titokban egy levelet adott át neki.
A levél ekképen szólt:
Édes, drága kis Ella!
Megtudtam, hogy mást szeret, s nem akarom, hogy miattam boldogtalan legyen.
Tudom , mit tesz az: boldogtalannak lenni szerelemből.
Elhallgattatom tehát az önzésemet, mely azt mondja, hogy magával együtt élni édes , nagyon édes volna még akkor is, ha szerelmet érezni nem is lehet irántam.
Legyen boldog azzal, a kit szeret.
Egyszer azt mondta nekem, hogy mindig jó lesz hozzám, és sohase fogom megbánni, hogy magát választottam.
És én tudom, hogy arról mondok le, aki mindenképpen a legjobb feleség lesz a világon.
Mégis lemondok.
Sőt lemondok arról is, hogy valaha láthassam.
Nem tudom látni, amint másra gondol, nem akarom látni, amint elviszik hazulról.
Kiszakitom magamat abból a környezetből, mely család helyett családom volt, s elhagyom a helyet, amely nekem mindig az otthont jelentette.
De oly gyönge vagyok, hogy nem tudom ezt megtenni egy utolsó isten hozzád nélkül.
...Igaza volt: soha se bánom meg, hogy magát választottam.
A mikor ezeket a szavakat mondta, nagyon, nagyon boldog voltam.
Ez volt egész életemnek egyetlen boldogsága.
Isten áldja meg érte.
Hódy Balázs.
Ez a története annak a szerelemnek, a melyről egy szóval se emlékeznek meg a Hódy Balázs költeményei, se a rondeauk se a madrigálok, se a balladák, se a vegyesek.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE