Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Donászy Ferenc
Életünket és vérünket!
Keletkezés ideje
1898
Fejezet
24
Bekezdés
2714
Mondat
5633
Szó
68723
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
VII. FEJEZET.
AZ ÚJ URASÁG.
A kastély dísztermében még aznap felállították a ravatalt.
Elemér a fájdalomtól egészen elfásultan nézte a munkálatokat.
Csak amikor a fekete díszruhájába öltöztetett halottat belehelyezték a címeres diófakoporsóba, akkor tört ki a szívét marcangoló fájdalom és feljajdulva ölelte át a koporsót drága halottjával...
Már késő éjszakára járt az idő, mire a szomorú pompa teljesen elkészült és a főúr halandó porhüvelyeit rangjához illő disszel és fénnyel kiterítették.
Cseresznyés ekkor szelíden megérintette az ifjút és a dermedten álló Mátyást.
- Menjünk!
Ne zavarjuk tovább a halott nyugalmát! - suttogta oly lassan, mintha félne a nagy terem ünnepélyes csendjét megzavarni.
De búcsúzzunk el előbb szeretett urunktól, mert holnaptól kezdve kardos és sisakos urasági hajduk állnak őrt a ravatalnál...
Midőn a legkisebb nesz is elhalt az éj hollósötét szárnyaiba burkolt kastélyban , lassú ajtónyikorgás hallatszott és Sághvári Ottó magas alakja surrant végig zajtalan léptekkel a néma termeken.
Egyik kezében kétágú ezüst karosgyertyatartót, a másikban egy csomó kulcsot szorongatva, sápadt, merev arccal nyitott be néhai bátyja dolgozószobájába.
A földig érő függönyöket szorosan összehúzta az ablakokon, nehogy a legkisebb fénysugár is kihatoljon az éjszakába, azután pedig a kulcsokat vette szemügyre.
Rövid próbálgatás után rátalált a megfelelő kulcsokra és olyan remegéssel, mint a kártyás, ki mindenét egy színre teszi, a falba süllyesztett nehéz vasládához lépett...
- Mindenekelőtt győződjünk meg arról, van-e annyi készpénz, amennyivel a fenyegető vészt elhárítjuk?... - és verítékben ázó homlokkal fordította el a két összetekeredett kígyót ábrázoló kulcsot.
A zár nyelve ijesztően csattant a csendes szobákban, úgy hogy egy percre összerázkódott, aztán gyors rántással felcsapta a láda fedelét és beletekintett.
A láda szinültig tele volt pénzzel és arannyal...
Szeme egy ragadozó állat villogó tekintetével meredt a zacskók ritkás szövetén átcsillogó aranyakra, a fehérfényű tallérokra, melyekből azonban csak édeskeveset tartalmazott a nagy vasláda, mert arany volt, sápadt, sárgán fénylő arany úgyszólván mind!
Jó ideig csak reszkető ujjakkal tapogatta, zörgette a százezreket, azután visszataszító mosollyal nevette ki azt a mámort, amelybe őt az arany ejtette.
- Hiába!
Az arany hatalom, szédítő hatalom! - mormogta, - de most lássunk egyéb felfedezések után, hogy a kincset és az összes javakat meg tudjuk védelmezni .
Lássuk, hol van a végrendelet és az a bizonyos titkot rejtő levél... és a vasszekrényt bezárva, a hatalmas íróasztal ajtóit, fiókjait kezdte nyitogatni.
A fiókocskák ki-betologatása közben több titkos fiók is feltárult és mindannyiszor a lecsapó karvaly mohóságával kapkodta ki a beléjük rejtett írásokat.
Már egész halommá nőtt előtte a mindenféle záloglevél, váltó, szerződés, adóslevél és kötelezvény, melyeknek összege pénzéhes lelkét valóságos lázba ejtette, de a félelem verítéke kezdett gyöngyözni homlokán és lázas sietséggel turkálta össze-vissza a papírokat ama bizonyos titkot rejtő levél és végrendelet után.
Egyszerre úgy tetszett neki, mintha hideg fuvallat érintené és háta mögött elfojtott , szuszogó lélegzést hallana.
Riadtan fordult vissza - hajszálai égnek meredtek a borzalomtól.
A könyvtárszoba félig nyitott ajtajában egy árnyszerű alak mozdult meg és imbolygó léptekkel tűnt el a sötétség mindent elnyelő homályában...
A kétkedő hitetlen minden ízében reszketve, nem mert mozdulni helyéről és csak nagy későn szánta rá magát, hogy átkutassa a könyvtárszobát.
Senkit és semmit se talált ott.
Behúzta tehát az ajtószárnyat és a legkisebb bútorroppanásra is meg-megrázkódva , folytatta a keresést.
Mindent összekutatott, mindent széthányt, míg végre hajnal felé, a végrendelet mellett talált utasítás nyomán, egy eddig észre nem vett mellékfiókocskában ráakadt a keresett iratokra.
A megkönnyebbülés sóhajával rejtette hímzett elejű inge alá.
- Ámbár a kísértetek órája már elmúlt, itt mégsem olvasom el! - gondolta és mindent visszarakott a fiókokba.
Amilyen zajtalanul jött, épp oly zajtalanul surrant vissza szobájába.
Bereteszelte az ajtókat, hogy a végrendeletet és a titkot rejtő levelet háborítlanul elégethesse.
- Előbb azonban lássuk, mit tartalmaznak...
- Mintha kígyó csípte volna meg, olyan rémült felhördüléssel kapta vissza kezét hímzett inge alól, mert az odarejtett levél és végrendelet eltünt.
Fojtott dühvel ragadta fel újra a gyertyatartót, elszántan sietett vissza a komor terembe, mert azokat az iratokat minden áron vissza kell szereznie, még ha egy kísértettábor vagy maga a sátán kísértene is abban a teremben.
Hanem hát hiába járta végig a szobákat, hiába kutatott át minden sarkot és szögletet , az iratok, mintha a föld nyelte volna el, nyomtalanul eltűntek.
De azért újból és újból nekifogott a keresésnek.
Kiszórta a könyveket, felturkálta a fiókokat és bútorokat, ki tudja hányadszor.
A bepirosló hajnalfény és az ébredő cselédség zaja vetett véget a további keresésnek.
- Badarság!
Kísértetek nincsenek!
Természetfölötti módon se tűnhetnek el az iratok! - mormogta, a beözönlő napvilágnál hidegvérét újra visszanyerve.
Valószínüleg valami rejtekbe hullhattak!
Így nemcsak reám, de mindenkire nézve elvesztek és nem kell a felfedeztetéstől félnem.
Különben Ulrik éles esze tán meg fogja fejteni a rejtélyt ...
Ma meg kell érkeznie! bátoritotta önmagát, mialatt szép csendesen szobájáig lopódzott.
Újra meg újra átgondolta az éjjel történteket, azután kissé aludni próbált, de felizgatott idegei messze kergették az álmot szemeiről.
Így a szokottnál korábban csengette be Vencelt:
- Az úrfi állapota szerencsésen megfordult, az orvos azonban azt mondja, hogy ez az öntudatlan, bódult állapot még napokig el fog tartani, - jelentette a buzgó betegápoló, azt hivén, hogy ezért hivatta gazdája.
Őméltósága azonban türelmetlen kézmozdulattal szakította félbe.
- Várj, amíg kérdezlek! - förmedt rá nyersen.
- Mindenekelőtt egy lovaslegény vágtasson a szomszéd városba és tudakozódjék, nem érkezett-e egy idegen úr Bécsből?
- Eckhardt Ulrik titkár úr még az éjjel megérkezett.
De mikor meghallotta a szomorú eseményt, a vadászlakban szállt meg, mert nem akarta a halottasház nyugalmát zavarni! - felelte Vencel bizalmas vigyorgással, mint aki tudja, hogy várva-várt örömhírrel kedveskedik.
- És ezt csak most mondod, te álmos krokodil!
Miért nem jelentetted azonnal! - támadt rá.
- A titkár úr igen keményen rámparancsolt, hogy aludni akar! - mentegette magát és görbe vállait sértődötten vonogatta.
- Küldj érte azonnal!
Rögtön jöjjön...
Különben te menj érte magad! és siettesd ! hallod, siettesd, türelmetlenül várom! - rivallt rá.
Vencel elsietett, az ajtó előtt azonban Tarafás urammal akadt össze, aki a gyászhoz illő szomorú ábrázattal settenkedett a halottasszoba körül.
- Hová sietünk ily korán, Vencel barátom!
Csak nem történt valami? - kérdezte közönyösséget színlelve.
- Őméltósága titkára, Ulrik úr, még az éjjel megérkezett.
Érte megyek, a kamarás úr szörnyű türelmetlenül várja! - duzzogta hosszú orral.
- Ulrik!
Ulrik!
Ahá, ez lesz a bizonyos titokzatos úr, akinek azok a titkos levelek mentek.
De nem jártok túl az eszemen, mert a levelek tartalmát én is kisillabizáltam .
Tehát megjött!
No majd jól a szeme közé nézünk ennek a tizenhárompróbás cselszövőnek... - dörzsölte csontos kezeit.
De midőn az előcsarnokban felhangzottak a közeledők léptei, a vén képmutató újra felvette a szomorúság álarcát.
Azonban bármily nagy mester volt is a tettetésben, egy percre mégis elvesztette minden önuralmát.
Vad diadallal meredt a mézédes mosolygással jobbra-balra leereszkedőleg köszöntgető titkárra...
Ez azonban, úgy látszott, mit se vett észre, - mert Vencelnek mosolygó fejbiccentéssel intve köszönetet a kalauzolásért, eltűnt a kettős szárnyajtó mögött...
- Ő az, ő az! - mormolta a volt nevelő leírhatatlan felindulással, azután felszikrázó tekintettel tette hozzá: - Kezemben vagytok!
Kezemben vagytok!
Őméltósága szintén látható felindulással sietett várva-várt cinkosa elé, ez azonban urát szóhoz se hagyva jutni, feltünő sietséggel kérdezte:
- Ki az az alattomos, rezesképű egyén odakünn?
- Leírásod csak egy személyre illik a kastélyban... és ez Tarafás uram, a volt nevelő! - válaszolta meglepetten a kamarás úr.
- Ez az ember kileste multkori találkozásunkat, utánunk sompolygott, vagy pedig kihallgatta a beszélgetésünket!
Óvakodnunk kell tőle!
Ha csak egy nyomot lel, addig nem nyugszik, míg ki nem szaglászta az egészet! - felelte Ulrik.
- Mit tegyünk hát?
Le kell kenyereznünk, el kell hallgattatnunk?...
A titkár finom ajkain gonosz mosoly vonult keresztül.
- Természetesen, de máskép, mint te gondolod.
Most azonban hagyjuk ezt...
Mikor lesz a temetés?
- Három nap mulva!
- Természetesen egy Sághvárit megillető fénnyel és pompával...
Hej, Ottó barátom , úgy-e, hogy éppen jókor jött ez a szerencsétlenség...
Valóságos Deus ex machinaként , mintha csak hívtuk volna, mi? - és száraz, erőltetett kacaja mellé tréfásan hunyorgatott.
A kamarás úr azonban nem vette tréfára a dolgot, mert magából kikelve ugrott fel ültéből.
- Megmondtam neked, hogy én semmiről se tudok! semmitse sejtek... és nem is akarok tudni! - kiáltott heves tiltakozással.
A titkár hideg gúnnyal bólingatott minden szavára:
- Persze, hogy nem tudsz, sőt nem is akarsz sejteni semmit.
Így sokkal kényelmesebb és megnyugtatóbb!
Nem mosod kezeidet is?
A kastély ura sötéten nézett rá...
- Hagyd ezt a hangot.
Nem értem, mi ütött beléd.
Félek, hogy fiam is kezd sejteni egyetmást...
- Ugyan mit!
Egy fiú nem mer ujjat húzni apjával.
Különben, mint már régebben tanácsoltam, tartsd jobban kordában...
- Jó, jó!
Erről még majd beszélünk.
Most arra felelj, mit akartál előbb a temetéssel?
- Csak azt, van-e elég készpénz a háznál.
Tulpenbauer és a többiek három nap mulva itt lesznek, hogy kifizesd őket.
Én a te nevedben megigértem.
Nos?...
A kamarás úr ragyogó arccal bólintott:
- Kifizetem őket az utolsó dénárig! - és ezzel a mult el lesz temetve!
Sághvári Ottó újra a nagyvilágba léphet büszkén, gazdagon és hatalmasan.
- Hát annyi készpénz van abban a bizonyos vasládában?... - kérdezte éhesen villogó szemekkel.
- Még több!
De most hallgass ide, mik történtek velem a mult éjjel.
Ezért zavartalak fel álmodból.
A te éles eszed bizonyára megfejti a rejtélyt!
- És feszülten figyelő bizalmasának elmondta az éjjel történteket.
Midőn bevégezte, ez nyelvével csettentett.
- Ügyesen és körmönfont furfanggal csinálta, mert mérget vehetsz rá, hogy a hű nevelő uram volt a te éjjeli kísérteted és nála van a levél a végrendelettel együtt...
- Azt hiszed!
Ez a korlátolt elméjű, iszákos fráter utánam lesett a könyvtárban? - kérdezte haragtól elfulva.
- Ne kicsinyeld!
Csak ügyefogyottnak teszi magát.
Én azonban átláttam rajta az első pillanatban... és mondom néked, ravasz, félelmes ellenféllel van dolgunk...
De mindegy!
Azért mi kerülünk felül...
A legravaszabb rókát a legegyszerűbb csapdában kell megfogni, különben gyanút fog...
Igaz, hogy állunk a többiekkel?
Az a fiú még itt van?
Most meg a kamarás úr legyintett lekicsinylően.
- Bátyám halála fölöslegessé teszi a megkezdett fínom cselszövény folytatását.
Most én vagyok itt az úr és parancsoló s egyszerűen kiteszem a szűrét a kastélyból !
Különben erre nem lesz szükség!
Amint én ismerem, a temetés után megy ő magától is .
Erről biztos lehetsz!
Tőlem még az éhenhalás küszöbén se venné el a kenyeret, annál kevésbé lakna velem egy födél alatt...
Ez a fiú elejétől fogva ellenségének tekintett és ezt nem is rejtegette előttem!
- Hát csak úgy egyszerűen a világba eresszük!
Mi ?...
Ezt a bolondot nem tesszük, Ottó barátom!
Az oroszlán kölyökkorában is oroszlán.
Ne félj!
Akár nyiltan, akár titokban távozik a vidékről, embereink nem vesztik el szem elől és ha ördöge van, akkor se szabadul hálóink közül!
Valaki gyors egymásutánban hármat koppantott az ajtón.
- Ez Vencel!
Hármas kopogtatása azt jelenti, hogy valami sürgős és fontos közlendője van! - mondta a kamarás úr és félrehúzta a reteszt.
- Nos, mi hírt hozol? - kérdezte a belépőtől.
- Elemér úrfi, Cseresznyés és az öreg Mátyás nagyon furcsán viselik magukat.
Több munkással kiásatták a kereszt töredékét és a leszakadt hídgerendákkal együtt a tiszttartó faluvégi házába vitették...
- Úgy!
Akkor menj és tudd ki valahogy, mi célból tették! - parancsolta neki.
Amint Vencel eltávozott, a két férfi egy ideig sajátságos módon nézett egymásra.
- Különben is, mit tartozik ez ránk! - szólalt meg kis idő mulva elbizakodottan a kamarás úr.
- Ha jól meggondoljuk a dolgot, hát a fiútól se kellett félnünk.
Semmiről se tud, bizonyítékai nincsenek, mert a végrendelet és levél elveszett...
Mivel tenné hát vitássá jogaimat?
Mivel bizonyítaná az övéit?
- Elfelejted Tarafás uramat, volt nevelődet!
A levél és végrendelet nála van, arra mérget vehetsz...
- Akkor sohse kerül Elemér kezei közé.
Előbb dobja a tűzbe, mintsem neki adja.
Hiszen velem szövetkezett a fiú ellen.
- Nem is az ellen, hanem te ellened fogja használni!
Téged fog zsarolni vele, hacsak hallgatását jó drágán meg nem vásárolod...
Sőt ez az ember képes lesz mindaddig várni, míg annak adhatja el, aki többet ád érte...
Sághvári Ottó elfojtott szitkokban tört ki.
- Nem értelek!
Bosszantani akarsz vagy megfélemlíteni?
Biztosítlak, nem érsz célt egyikkel sem! - förmedt rá ingerülten.
- Sem egyik, sem másik nincs szándékomban, Ottó! - felelte társa komolyan.
- Akkor hát mit akarsz?
Az előbb azzal biztattál, hogy lerázod ezt a kémkedő rókát a nyakunkról...
- Meg is teszem!
Mert hárman sokan vagyunk a játékhoz!
Három bűntárs közül egy előbb-utóbb árulóvá lesz...
Ezeket az eshetőségeket pedig azért hoztam fel, mert nagyon elbizakodottan beszéltél, Ottó barátom...
Te semmibe veszed és nem félsz attól a fiútól.
Én pedig számolni akarok minden eshetőséggel!
Nyugodtan akarok élni és nyugodtan akarom élvezni szerencsénket...
Azt akarom, hogy ez a fiú, bármilyen bizonyítékok kerüljenek is kezei közé, vádlóul ne léphessen fel ellenünk soha!
Ezt pedig csak úgy érhetjük el, ha valami rosszra, bűnre csábíthatjuk.
Gonosztevővé kell tennünk, hogy az ő nyaka akadjon legelőször is hurokra, ha minket akarna bevádolni...
- Sokkal könnyebb volna szépszerével örökre megszabadulni tőle! - dörmögte a kamarás úr ördögi tekintettel.
- Elég volna már ebből!
Csak a legvégső esetben nyulhatunk ilyesmihez!
Gondolj fiadra és gondolj a tiszttartóra!
Ez és az öreg Mátyás amúgy is vigyázó szemekkel lesik minden lépésedet...
- A temetés után mindkettőt elbocsátom a szolgálatból!
- Légy nyugodt!
Ha bűnre csábíthatjuk, csak olyan lesz, mintha halott volna.
Ezt pedig el nem kerülheti...
Suttogásukat a kastély udvarába vágtató hintók nehéz dübörgése szakította félbe.
- Gyerünk!
Segíts fogadni a temetésre érkező vendégeket! - mondta őméltósága és gyorsan magára kapkodta gyászöltözetét.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE