Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
Fülöp házassága : Regény
Keletkezés ideje
1891
Fejezet
10
Bekezdés
1325
Mondat
3157
Szó
29390
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
VII.
Nagyon szép elvek ezek, ha verőfényes az égbolt és meleg indulatokkal van tele a léleknek háza.
Fülöp minden megindulás nélkül búcsúzott el a tante-tól s bizonyos kárörvendő elégtételt érzett, midőn a hintó kirobogott az udvarból s ő egyedül maradt.
Az expeditió nem sikerült.
A tante haza fog utazni Pestre és el fogja mondani, hogy a »szerencsétlen« Fülöp menthetetlen.
Nos hát had' fecsegjenek róla.
Majd elhallgatnak!
Három nap alatt lekerül a napirendről és azzal vége.
Tizennégy nap mulva senki sem fog emlékezni reá.
- Huszonnyolcz nap mulva a nevemet is elfelejtik, - gondolta kicsinylő mosolylyal az ifjú, azzal kalapja után nyúlt, elhagyta a kastélyt és egyenesen a jegyző lakása felé tartott, a mely most a plébánia tőszomszédságában volt.
A szürke kis ember nem volt otthon.
Fülöp a temető felé nézett és nem kérdezte, hogy hol van...
- Megjelentem, édes Sibil, - mondotta derült hangon, a mint megpillantotta a leányt , ki némi zavarral nyujtotta kezét.
- Isten hozta!
- Egyedül maradtam; a tante elutazott.
Úgy gondoltam tehát, hogy legjobban cselekszem, ha ott hagyom azt az üres házat és átjövök önhöz.
Ha nincs ellenére , maradjunk itt a kertben.
- Szivesen, uram.
- Bántotta valaki ?...
- Engem?
- Olyan levertnek látszik...
- Oh nem!... felelte szelid mosolylyal a leány, s a templom romladozó oldalfalára nézett, - tudja mivel foglalkoztam az imént?
Nézze azokat a kiálló téglákat ott a falban.
Félóra óta azokat számolgattam össze.
Harminczkilencz van felülről lefelé számítva, hatvannégy a szélességben...
- Másra nem gondolt?
A leány reá emelte bizalmas nyiltsággal a szemét.
- Önre, - mondotta lassú hangon.
- Köszönöm, Sibil.
Azért vagyok itt, hogy választ kérjek.
Egy hét előtt abban állapodtunk meg, hogy ön ma felelni fog.
- Még ma...
- Okvetlen ma!
Mi ketten nem szorúltunk arra, hogy holmi fölösleges udvariassági húza-vona segélyével értessük meg magunkat, azért tehát minden bevezetés nélkül azt kérdezem öntől, hogy elfogadja -e ajánlatomat, vagy nem?
Várjon!...
Ne feleljen még - - Azt akarom még hozzá tenni, hogy ebben a tekintetben nem ismerek se engedékenységet, se kiméletet.
- Nem értem önt...
Fülöp gyorsan felvillanó indulattal felelt.
- Szabadságában áll, hogy ajánlatomat visszautasítsa, arra azonban nem lesz elég ereje, hogy más valakinek az esdeklését hallgassa meg.
- Fenyegetés ?...
- Azt nem mondottam.
Annyi az egész, hogy ön, kedves Sibil, kolostorba kell hogy menjen, - folytatta tréfálkozó igyekezettel az ifjú, - ha engem visszautasít, mert én nem fogom tűrni, hogy önmásnak legyen valaha a neje.
Találja mulatságosnak ezt a romantikus ízű kijelentést, de higyjen is egyúttal benne, mert én nem tréfálok.
A leány átható tekintettel nézte.
Egész lelke oda gyűlt abba a figyelmes, komoly tekintetbe, a melylyel ennek a kipirúlt arczú, nyulánk ifjú embernek a szívébe akart látni, hogy kiérezze onnan a jövendőjét...
- Feleljen, Sibil.
- Feleljek - -
- Mondja, hogy elfogadja ajánlatomat és nőm lesz.
Mondja, hogy boldoggá akarja tenni azt az embert, a ki bízik önben és a ki öntől várja mindazt a csillogó álmot, a melyet magának a jövendő édességeiről kiszínezett.
Oh mondja...
Akarja, Sibil?
Csend lett.
Bántó és nehéz...
- Akarja? kérdezte nyugtalanúl Fülöp.
- Akarom! felelte egyszerűen a leány és megszorította lassú mozdulattal az ifjú kezét.
*
Szeptember az első korai halál hírvivője.
A teremtés hatalmas temetkezésében az első lépcső.
Lassanként levész a lomb friss élettől duzzadó leveleiről a reggeli gyöngyszem s öldöklő enyészet lappang a párázatban.
A virágkehely és a lankadó szirom mohó gyönyörrel szívja magába a harmat bőséges nedvét, a mely nemsokára meg fogja ölni .
Ugyanaz öli meg, a mi éltette elébb...
Ime az ember rettentő drámája a természet igazságosnak híresztelt háztartásában.
A születés és a rothadás fagyos theoriája, a mely alól nincsen kivéve semmi.
Sötétség és pusztulás nyúlong a kiélezett levegőben , a mely az öröktől fogva való megsemmisűlésnek a hirdetője.
-
Szeptember...
Napfény és ragyogás szikrázik a szivárványos, édes, örömre és szilaj ujjongásra ingerlő levegőben, a melyben a mindenható szerelem tüze árad.
-
Szeptember a Fülöpé egészen.
Osztatlanúl és mindörökre az övé.
Ebben a hónapban volt az esküvője.
Csendben, feltűnés, vendégség nélkül; a legegyszerűbben, de a legboldogabban.
A kis templom jóformán üres volt.
Nehány falusi asszony látta.
Az oltár előtt senki, csak az eskető lelkész, a jó öreg pap, ki meghatottan, elfogódva rebegte el az előirt esküformát, - azután a tanuk, ő és a menyasszonya.
Mindketten sáppadtak voltak.
A leány, a máskor merész és nyilt tekintettel szembe néző szép, kis Sibil, - lesütött fejjel, majdnem meggörnyedve állt.
Ajaka remegett, nedves, nagy szemei szomorúan szegződtek az oltár elé terített szőnyegre, a melyen e pillanatban a reggeli nap egy betévedt sugárkája tánczolt .
Fülöp érezte, hogy reszket, de nem figyelt rá.
Izgatottan, türelmetlenűl nézte a lelkészt.
Mi van még hátra ?...
Az eskü.
Valaki sír...
A leghátulsó padban, valaki.
Egy szürke emberke, a ki most indul a temetőbe, ahoz a szépen fölvirágozott sírhoz, a mely el fogja venni az eszét.
Egy asszony bús előérzettel suttogja: szegény Bárdos...
S görbe vonalat ír kezével a levegőbe, a mint szomszédnőjéhez fordul.
Az egyházi szertartás után Fülöp hazavitte nejét.
Azután benyúlt novemberbe az idő és senki sem hallott róla semmit.
Olyan jól meghalt a külvilágnak, mint a legboldogabb ember, a ki egy perczig sem törődik azzal, hogy él -e még rajta kivül valaki ezen a földön, vagy nem.
Annyit tudott mindössze a külvilágban folyó eseményekről, a mennyit a lapok írtak.
Egy novemberi délutánon aztán a következő dolog történt.
Fülöp dolgozó szobájában foglalatoskodott, a midőn megnyilt a szomszédos ajtó és belépett azon a neje.
A fiatal asszony könnyű házi pongyolában, arczán a tavasz rózsás szépségeivel, szemeiben a boldogság ragyogásával, élénken, örvendve lobogtatta kezében a frissen érkezett hírlapot és sietve, kipirult arczczal mondta:
- Milyen meglepetés, Fülöp!
Nézd!...
A férj mosolyogva vonta ajkaihoz a hölgy kezét.
- Szerencsétlenség történt? kérdezte vidáman, - hogy ilyen izgatott lett egyszerre az én kis tündérem?
- Oh nem!
Olvasd!
- Arany és ezüst valuta...
- Nem ott Fülöp!
Itt...
Olvasd!
Lőrincz arany díjat nyert » Magdolná « -jával a műtárlaton, s a festményt maga a király vásárolta meg .
Olvasd, olvasd!...
- Az ám! felelte némi lehangoltsággal Fülöp; a fiu derekasan viseli magát .
Játszótársad volt?
- Oh én büszke vagyok rá! mondotta lelkesedve az asszony.
- Kár, hogy nem ismerem.
- Milyen kár!
- Hogy néz ki?
- Nem is tudom...
Azt hiszem, hogy eddig már olyan magas, mint te.
Barna, nagy szemei vannak, éppen mint neked.
Rég nem láttam.
Eleintén irt nehány levelet, hanem azután azt irta, hogy Münchenbe megy, később meg azt, hogy visszaérkezett Pestre és most ott dolgozik.
Mennyire örvendek, hogy ilyen nagyszerű sikert aratott mindjárt az első képpel!
Oh, Lőrincz derék fiú.
Nézd!
Itt van...
S a hölgy előmutatott egy képes lapot, a melynek czimlapján a » Magdolna« fiatal festőjének arczképe állott.
Fülöp elvette és nézte.
- Csinos fiú, - mondotta elismerőleg.
- A szemei, Fülöp!
- Lelkes, szép, nagy szemei vannak, - intett helybenhagyólag a férj, miközben visszaadta nejének a képes lapot és a feltűnést keltő festményről irott terjedelmes ismertetést olvasta át.
Azután átfutott egy másikat, egy harmadikat...
Azokból megtudta, hogy Fráter Lőrincz, ez alig huszonnégyéves fiatal ember nevét szárnyaira emelte a hír, és hogy első nagyobbszabású műve a fényes tehetség összes zseniális vonásait egyesíti.
Egyik lap hizelgőbben nyilatkozott, mint a másik.
Örvendtek az újon feltűnt »csillag« hatalmas talentumának, a mely nemcsak a közönség osztatlan elismerését, hanem a legfelsőbb körök figyelmét is azonnal magára vonta.
» Örömmel veszszük hírül, hogy a nagytehetségű fiatal művész állandóan nálunk óhajt letelepedni ...«
» Fényes tehetsége ő felségének a királynak is megragadta figyelmét ...«
» A mű a királyi képtár számára vásároltatott meg ...« stb. stb.
Fülöp félretólta a hirlapokat.
A hölgy örvendezve mondta:
- Gratulálni fogok Lőrincznek, Fülöp, - megengeded?
- Milyen kérdés!
- Köszönöm!
Boldog vagyok, hogy ilyen szerencse érte.
Meg fogom neki irni, hogy egykori játszótársa sem az többé, ki akkor volt, a midőn még együtt csavarogtuk az erdőt...
Istenem!...
Milyen emlékek...
S a szegény bácsi!
Még ő sem tudja, hogy mi lett a Lőrinczkéből...
Megyek és azonnal irok!...
Ah, a derék Lőrincz!
S a nő kifutott a teremből, hogy azonnal levelet írjon.
Fülöp pedig nem volt tisztában vele, hogy mi történik a lelke mélyén.
Érezte, hogy nincsen része a neje örömében és valami homályos indulat bántja.
De mi ?...
A dolog egyszerű és természetes.
Sibil örül az unokabátyja diadalának, a ki tiszteletreméltó helyet vívott ki magának, bizonyára erőteljes és makacs küzdelem árán, az emberek becsülésében és ezt az őszinte örömet nem titkolja.
Van -e egyszerűbb ennél?
Fülöp szórakozottan járkált.
Kinézett a kertbe, a melynek magukban hallgató fái között lassan mozdúlt a lomha novemberi köd.
Fázós, hideg idő járt.
Tegnap erős dér hullott.
Nemsokára havas lesz körül a világ, oda lesz a falusi élet barátságos költészete, s helyét a tél foglalja el a maga csendjével és unalmas egyhangúságával, a melybe hébe-hóba csak a vadászatok hoznak majd némi élénkséget.
De ez még semmi.
Nem is erről van tulajdonképpen szó, hanem egészen másról...
Fülöp azonban nem kérdezte, hogy miről.
Valami belepattant a levegőbe, a mi rosszúl esik.
Nem tudja a nevét, nem sejti, nem ismeri, de érzi, hogy van és hogy a szívébe fészkelte magát.
Irigység volna?
Irigyelné azt a fiatal embert, a ki ilyen meleg örömre tudta villanyozni a nejét?
Nem, nem!...
De hátha ?...
Fülöp összerezzent és magára gondolt.
Ez a hír fölverte nyugalmát és gondolkozásra ingerli agyát, a melyet a lefolyt hetek zavartalan és mély boldogsága az álom édességeivel kábított el.
Az jutott eszébe, hogy még mindig nincs azon az úton, a melyet maga elé tűzött.
Az első lépés még volna: szembeszállott a társaság ódon meggyőződéseivel és nőül vette azt, a kit magának kivánt.
De hol van a többi?
Cselekedni kellene; de mit?
S Fülöp akaratlanúl is megvallotta magának, hogy e pillanatban a versengés izgató sugalmazására hallgat.
Villámgyorsan repült keresztül az agyán, hogy neje összehasonlításokat tehet közte és a között a másik között, a kinek diadalmas föltűnését olyannyira őszinte lelkesedéssel vette hírül.
Ennek az összehasonlításnak az lesz a vége...
A gondolat repül és mérgez...
Fülöp bosszankodni kezdett magára, hogy ilyen képtelenségen jártatja eszét .
Elhatározta, hogy bolondság az, a mire gondol és hogy rémlátásai vannak, a melyeknek még ez az első felkivánkozó, gyenge csirája is halálos bűn és rút gyöngédtelenség ezzel a gyermek asszonynyal szemben, a ki a maga átlátszó fehérségében felül áll mindenen, a mi közönséges és hétköznapi.
Pár percz múlva elhagyta dolgozó szobáját és a baloldali terembe lépett.
Sibil az iróasztalnál ült és nagy gyorsasággal írt.
- Mindjárt készen vagyok, Fülöp, - mondotta mosolyogva, - elolvasod, a mit írok?
Fülöp érezte, hogy mint tüzesíti ki arczát erre a bizalmas kérdésre a szégyen.
- Nem olvasom, édes pintyőkém, - felelte gyorsan, elfordúlva, nehogy lekiáltson arczáról a megszégyenűlés, - arra kérlek, hogy jelentsd ki Lőrincznek az én nagyrabecsülésemet is.
- A tiedet is!
- Természetesen, az enyémet is.
- Igen, igen!...
Te jó vagy és Lőrincz megérdemli.
Igy ni!
Még egy sort, azután ... igy... aláírás - Fülöp!
- Parancsolsz?
- Még mindig nem szoktam meg, - mondotta hátra fordúlva pajzán kötekedéssel, - hogy a te nevedet írjam ide az enyém helyett.
- Majd megszokod.
Kedves fiú volt ez a Lőrincz?
- Oh, igen!
- Tetszett neked?
- Miért kérdezed?
- Érdekel.
- Nem szabad félremagyarázni ezt a kérdést? - kérdezte tréfás komolysággal a nő, - például úgy, uram, hogy ön -
- Nem vagyok féltékeny, asszonyom! - felelte ugyanazzal a fontoskodó, jókedvű pathossal a férj.
- Nem?
Igazán nem?
- Soha!
- Esküdjék, uram!
A szent ostyára...
- Az ön szívére, asszonyom!
S Fülöp magasra emelte a két ujját.
Sibil felugrott a székről, odafutott hozzá és átkulcsolta túláradó lelkesedéssel a nyakát, miközben kitörő indulattal ismételte , hogy kimondhatatlanul boldognak érzi magát.
Nincsen semmi kivánsága, a való messze túlszárnyalta az ő vágyait, s ha el tudná felejteni azt a koronként szemei elé tünő sötét pontot, a melytől most még jobban fél, mint azelőtt: senki sem mondhatná több büszkeséggel, hogy tökéletesen boldog, mint ő.
Fülöp megsimogatta szeretettel a mellére simuló szőke főt és gyöngéden kérdezősködött az után a »sötét pont« után, a melyről semmit sem tud.
- De igen, de igen, - ismételte aggódó arczczal a nő.
Azután édes, bocsánatkérő hangon tette hozzá: Nem haragszol reám, Fülöp?
- Reád, Sibil?
- Igen.
Nem bántad meg, hogy - engem -
- Hallgass, hallgass!...
- Istenem, hisz én előre mondtam, hogy nem vagyunk egymáshoz valók...
Emlékszel?
Én tudtam, hogy ez lesz a vége.
- De miket beszél a pintyőke?
Sötét pont... vége...
Esküszöm, édesem, hogy mindebből semmit sem értek.
- Könnyü megérteni, Fülöp...
- Például?
- Például, hogy ide vagy kötve és nem követheted hajlamaidat - én miattam.
Ha én nem volnék, ezt a telet nem töltenéd itt.
- Az igaz! - felelte mosolyogva a férj.
- Igaz... igaz...
- De csak az egyik fele, kedvesem, - folytatta gyors gondolattól megkapatva az ifjú , - csak annyi igaz, hogy ha egyedül volnék, Pestre mennék.
Ez azonban nem akadályoz engem abban, hogy ezt a tervemet, - ha éppen tervről volna szó, - a te társaságodban ne hajtsam végre.
Sibil fejét rázta.
- Nem lehet...
- Azt hiszed?
- Tudom.
Kellemetlenségeknek volnál kitéve és ezt nem akarom.
Mennyire sajnállak , édes Fülöp...
- Ez baj, - felelte jókedvűen az ifjú, - a kit sajnálni kezdenek, az már az alvilágé.
- Tréfálsz...
- Csak nem vehetem komolyan ezeket a te szeretetreméltó aggodalmaidat, a melyeket nekem, a »teremtés koronájának« nem szabad figyelembe vennem .
Azt mondanák reám, hogy Gerendi Fülöp: asszony...
- Milyen jó vagy!
- Édes baba, - mondotta élénken az ifjú és kezébe vette gyöngéden a neje kezét, - ajánlok valamit, még pedig azzal a kemény kikötéssel, hogy semmiféle ellentmondást nem fogok meghallgatni.
Azt akarom ajánlani, hogy készülj útra, - holnap felutazunk Pestre.
- Nem, nem!
- Ellentmondás?
- Istenem, hiszen nem miattam...
- Fölösleges aggodalmak, kedves Sibil, - az emberek csak akkor veszedelmesek, ha nem nélkülözhetjük őket.
Az azonban, a ki nem szorúl rájok, - nem érzi se fullánkjaikat , se azt a mézbe rejtett epét, a mit »finom modor « -nak nevez az udvarias gorombaság .
Asszonyom! ez a dolog be van fejezve és én nem tűrök ellentmondást.
- Komolyan akarod?
- A legkomolyabban, baba! - fejezte be a társalgást Fülöp.
- Deczember végéig ott maradunk.
Ha tetszeni fog a levegő, januárban sem jövünk vissza, - ha nem, akkor vasútra ülünk és hazafelé fordítjuk a vitorlákat.
Ez ennek a tervnek a mulatságos része.
A komoly oldala az, hogy körül akarok nézni a Clubban.
A jövő év juniusában általános választások lesznek.
Titokban azt tervezem, hogy valamelyik kerületben én is fel fogok lépni és beválasztatom magamat a Házba.
Repülni akarok, édesem!
Oh én nagyon magasra kell hogy repüljek, hogy a tante orrfintorgató társasága kibéküljön azzal a roppant vesztességgel, a mely őket az én személyemben érte.
Meg kell hogy mutassam nekik, hogy eleven vagyok.
Érezniök kell, hogy különb vagyok mint ők.
Meg kell hogy győződjenek arról, hogy ők sohasem fogadhatnak vissza engem, hanem ha én fölkeresem a társaságukat, az nekik büszkeség és megtiszteltetés kell hogy legyen.
Ezt akarom!
Megteszem!
Kifogásaid vannak?
- Nincsenek, nincsenek!
Szép, férfias, hozzád méltó terv, édes Fülöp! - mondotta izgatottan a nő, - ha bátorságom lett volna, én már beszéltem volna neked erről...
De azt gondoltam, hogy talán terhedre lesz, - talán más terveid vannak s az én kéretlen közbeszólásom kellemetlenül érintene.
Fülöp!
Én itt vagyok a legboldogabb, a hol vagyunk, - de én volnék a legboldogtalanabb ezen a földön, ha utadban állnék .
Büszke vagyok reád, szeretlek, te vagy a legjobb - Istenem - de ha észrevenném, hogy akadályozlak azon az úton, a melyet magad elé tűzöl, - nem maradnék az oldaladnál ... elmennék... elhagynálak...
Fülöp meghatottan vonta karjaiba és igy szólt:
- Nem bánom, Sibil, - várjuk ezt az időt, - ez lesz az örökkévalóság és a végtelenség.
Most azonban ne beszéljünk erről többé.
A programm kész; holnap indulunk.
Eljön a tisztelendő?
- Azt igérte, hogy este meglátogat.
- Küldj utánam, ha eljön.
Isten veled!
- Isten veled!
Fülöp átment a dolgozószobájába, szivarra gyujtott és a terv részleteiről gondolkozva járkált föl és alá a szőnyegeken.
Nyugtalanságot érzett.
A hirtelen felvillant tervet mohón, összes vonásaival egyszerre ragadta meg és futotta át.
Tudta, hogy szüksége van arra, a mit tenni akar.
Érezte, hogy nem szabad dédelgetni a tétlenséget.
Benső ösztönzés hajtotta arra az útra, a melyen felül emelkedhetik a közönséges tömeg határvonalán és éreztetheti fölényét mindazokkal, a kik most bizonyára sértő sajnálkozással emlegetik a házasságát.
Becsengette öreg cselédjét és rendelkezett.
- Miska!
Holnap elutazunk; kend velünk jön.
- Nem értem, instálom, - dunyogta meglepetve a vén sas; - ebben az időben...
- Okoskodik kend?
- Nem a!
De azt izélem, hogy tán...
- Ne izéljen semmit!
- Jó, jó...
- Átmegy a tiszttartó úrhoz és megmondja neki hogy reggel jöjjön át és vegye át utasításaimat.
Meglehet, hogy egész télen nem jövünk vissza.
- Engedelmet kérek...
Csak mi ketten megyünk?
- Nőm is jön.
- Dehogy is ne, instálom!
A nagyságos asszony...
- Hallgasson!
- Nem süket senki...
S az öreg magában morogva tette be háta mögött az ajtót.
A hétrét gubanczolt tordai istennyila érti ezt a dolgot, - dörmögte lefelé haladtában a tiszttartó lakása felé...
Alig hogy ide melegedénk, s ahol e, most már megest bele bújt az úrfiba a régi facsaros tempó.
Immár kifelé ágaskodik ebből az idevaló drága nyugalomból.
Már tüzet fogott nyugtalan talpai alatt a föld.
Már megyünk, kutyánszki!
Réz angyal!...
Fülöp a jövőre gondolt.
Sibil a múltra.
A mint egyedűl maradt, ismét elővette a hirlapokat és végig olvasta azokat a hízelgő nyilatkozatokat, a melyek Lőrinczről szóltak.
Valamikor senki sem gondolta, hogy így lesz.
Valamikor gyermekek voltak és árvák, a kik ki tudja hová vetődtek volna a világon, ha az a jó szürke ember gondjaiba nem veszi őket.
Olyan ez, mint az álom...
Lőrincz emelkedőben a tehetség és a nagyság magasságai felé, ő asszony lett, - Bárdos hanyatlóban a temető felé, a hol a szegény, szerencsétlen »aranyhaju« Róza aluszsza álomtalan álmát...
Meghalt.
Sohasem kérdezte, hogy miért halt meg ?...
Fülöp bizonyosan többet is tud, mint a mennyit mondott, - de nem kérdezi.
Irtózik ettől a borzasztó titoktól.
Sejtelmei vannak, de ne tudjon róla.
Valami vonja a bizonyosság után, - nem bánná, ha valaki hirtelen, váratlanul elébe tárná azt a multat, a melynek olyan szörnyű lett a vége -
Oh, de aztán ?...
Mi lenne tovább?
Mit érne vele?
Nehéz felejteni.
Az emlékezés kikivánkozik a ködből és belopja magát a lehellettel.
Körül lengi alattomos leskelődéssel a velőt és átczikázik a legparányibb résen.
A mint kezére támasztja tünődve, elgondolkozva a szőke, kis fejét, im szerte válik a jelenről a szivárványos fátyol és felvonul lehunyt tekintete elé a Pálos-rendi kolostor titokzatos képe...
Látja a kápolna belsejét, a melyet egykor Lőrinczczel néztek; a verőfényt, a mely akkor világította azt az elhagyott helyett; az itt-ott lehámzott, máshol homályos, de azért jól kivehető körvonalakban feltünedező régi képeket a falon....
Minden megelevenedik és fényt sugároz.
Az oltár , egy pálma, egy kopott meztelen test...
Szentkép - -
A forróság, a mely arczába csapott, a Lőrincz jóslatszerű tekintete...
Ejh!...
Milyen gyermek, milyen gyermek!...
Az asszony ugyanugy érez, mint a leány.
De nem fog!
Nem is gondol ezekre a bolondságokra többé.
El fogja felejteni ugy, hogy ne jusson eszébe soha; nem jó út az, a hová ezek a czikázó emlékek unszolják, hívják , vesztegetik és elringatják.
Nincs benne semmi, de még sem akarja.
Mire való?
Lőrincz régen elfelejtette már bizonyosan ezt a gyermekes kalandot, a mely elűzte innen.
Sibil fölrezzent e pillanatban és elhagyta helyét.
A tükör elé lépett.
S miközben végigmérte szórakozottan a nyulánk alakját, az arczát és vonásait, a melyekre meleg pírt lopott hirtelen ez a gyorsan tovavesző emlékezés, - belépett nesztelenűl Fülöp és megszólította.
- Sibil!
- Istenem!
- Nagyon szép! nevetett ingerkedve az ifjú, - szabad így megijedni tőlem?
- Nem tőled, Fülöp... felelte remegő hangon a nő és elfordította arczát, a melyről a megnevezhetlen félelem és rettegés hajtotta el e pillanatban az élet szinét.
Fülöp meglepetve eresztette el a kezét.
Kérdezett:
- Mi bajod van édesem?
- Semmi...
Éppen semmi.
A másik perczben eltűnik az árny, szenvedélyes, meleg vér tüzesíti ki a leányos arczot.
Sibil átkulcsolja mind a két karjával a Fülöp nyakát, belevész sugárzó tekintetével a szemeibe és azt kérdezi tőle kihevült, követelő, majdnem nyers, parancsoló, kiáltó hangon:
- Szeretsz?
- Téged szeretlek.
- Nagyon szeress, Fülöp!
Úgy szeress, hogy soha se távozz az oldalam mellől.
Vigyázz reám, őrizz - asszony vagyok - ostoba vagyok - - Mennyire szeretlek, te!...
Oh , Fülöp!...
Nem tudom megmondani, hogy mi történik velem, de jobban szeretném, ha sohasem hagynók el ezt a falut...
- A mint akarod, Sibil.
Nem bánom, maradjunk itthon.
A nő megrázta ideges mozdulattal a fejét.
- Menjünk...
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE