Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Babits Mihály
Elza pilóta
Keletkezés ideje
1933
Fejezet
10
Bekezdés
1692
Mondat
5665
Szó
59777
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
magas
NEGYEDIK SZAKASZ ELZA PILÓTA
ELZA PILÓTA
Schulberg különös hatást tett Elzára.
Anyjával szemben kicsit cinkosok voltak, ez közel hozta őket.
S nem lehet tagadni, hogy a professzor minden mozdulatában kedvesen, rokonszenvesen viselkedett.
Mégis volt benne valami idegen és hideg.
Mikor elbúcsúztak, Elza hallotta, hogyan adta ki a rendeletet a titkárnőnek, aki kivezette őket:
- Mást ma nem fogadok.
- Annyian várnak odakünn - kiáltott Elza önkénytelen.
- Holnap tovább várnak - felelt a professzor.
Elza kicsit elborzadt ezen az egykedvűségen.
Tudta, hogy a várakozók csupa függő emberi sors és élet hordozói, s talán minden reményüket a tanár egyetlen szavára vagy elhatározására tették föl.
A kiképzés gyors hetei alatt Elza sokszor gondolt erre az emberre, akivel életét bizonytalan ideig meg kell osztania, s nyilván szeszélyei szerint igazodni...
Miért választotta ki éppen őt, akit nem is ismert és sohse látott, erre a különös pozícióra, miért mondta, hogy " bizalmas" vezetőjének "több oknál fogva" nőnek kell lennie?
Mindegy , akármiért!
Elza mindenképpen fog tudni vigyázni magára, és mi rossz történhetik már vele, amitől félni még érdemes volna?
Valami ilyesmit gondolt az anyja is.
Az orvosnál tett látogatás kicsit megnyugtatta, de egyúttal föl is izgatta.
Leányát másnap már sorozták, s harmadnap mindjárt oda kellett adni.
A kiképzés alatt nem lakhatott otthon , csak vasárnaponként látogathatta meg szüleit.
Kamuthyné hiába ismételgette magában Schulbergnek azt a szavát, hogy "jó helyen lesz a lánya "...
Titkon sokat sírt, s ingerelte férjét, akinek különben nem merte elmondani, hogy a professzornál járt.
Gyakorlatilag mégiscsak úgy volt, hogy elvesztette Elzát, és sohasem fogja visszakapni.
Különös fájdalommal érezte ezt éppen vasárnaponként, mikor a leány hazajött .
Mert szó sem volt arról az egymáshoz búvó, elérzékenyedett intimitásról , amin Kamuthyné rémfestő képzelete annyiszor enyhülve pihent meg, a kaszárnyából megtérő Elzára gondolva...
Ellenkezőleg, Elza idegen lett , külön élete volt, s az otthoni dolgok nem is érdekelték.
Még a lányruhát is idegennek érezte, amelybe ilyenkor visszaöltözött; már az első héten elszokott tőle.
Elza most az aviatikai parkban lakott, melynek falai mentén annyi és annyi órát töltött el filozofikus sétáiban.
A falakon belül egész más világ nyílt.
Itt egyformán jártak a férfiakkal; még a hajukat is úgy nyírták; s Elzát ebben a köntösben könnyen valami csinos, villogó szemű fiúpilótának lehetett nézni.
A fiúk többségben voltak közöttük; de általában éppen nem ügyesebbek, s erejüket és kitartásukat a lányok nagyobb intelligenciája és női makacssága ellensúlyozta.
Fiatal és gyöngének látszó asszonykák, összeszorított fogakkal és összehúzott szemöldökkel, bámulatos teljesítményekre voltak képesek.
Ámbár csakugyan kijött egy rendelet, mely nőkkel és férfiakkal szemben teljesen egyforma bánásmódot írt elő, szó sem volt arról a durvaságról , melynek érintésétől Kamuthyné annyira féltette leányát.
Legalább nem itt az aviatikánál, ahova többnyire a legelőkelőbb lányok jutottak, akik azelőtt is foglalkoztak ezzel a sporttal.
A társadalmi és értelmiségbeli fölény kiegyenlítette fizikai erejük fogyatékosságát, s tisztjeik, akik persze mind férfiak voltak, inkább valami önkénytelen udvariasság hangján bántak velük , noha e korban nem volt nagy divat az udvariasság.
S noha sokan dohogtak és morogtak magukban erre az udvariasságra:
- Nem elég, hogy olyan sokáig nősténykedtek a puha zugokban, mint az ölbeli kutyák!
Azt hitte az ember, most majd adnak nekik!
S ehelyett még itt is úgy kezelik őket, mint a hímes tojást.
De még az ilyen méltatlankodó is lenyelte a vaskosabb trágárságokat, melyek gyakorlatozás közben megszokásból a szájába jöttek.
Mit lehet tagadni, ezek a harcfiak egyelőre kissé szégyellősek voltak női bajtársaikkal szemben .
Ámbár a férfiruha némileg elmosta a női karaktert, s még a frontról jött , éhes szemű tisztek előtt is meglehetősen közömbössé tette látásukat .
Másrészt újoncok közt, s a kiképzés fáradalmaiban, hamar megszűnt minden feszélyező érzése a nemi különbségnek, s csak a bajtársi viszony maradt.
A zsúfolt és megfeszített napok a fiatalok minden erejét lekötötték, s egyetlen percet sem engedtek kacérkodásra vagy közeledésre.
Este kimerülten dőltek le szerte a föld alatti hangárok padlóján, mint elcsigázott fiatal állatok, gépeik mellé, fölöltözve, olajos nadrágjaikban, s azonnal aludtak is.
A nőknek minden hangárban volt egy közös öltözőkamrájuk, ahol mosakodtak, s diszkrétebb toalettügyeiket végezhették; de már értésükre adták azt is, hogy ez a harctéren nem mindig lesz.
A női szépség röviden járt a röpülőtéren.
A legkisebb pipereszer alkalmazása , szalag vagy púder, vagy parfüm szigorúan tilos volt; s a tisztek elrettentő például emlegették a híres Miss Quimbyt, az első ismert női röpülök egyikét , aki rózsaszín selyemből varratta pilótakosztümét, s bizonnyal többet gondolt hajcsatjára, mint iránytűjére, mert dicstelen zuhanással végezte.
Senki sem csináltathatott magának különruhát.
- A katonának semmi köze a szépséggel - hangoztatták a fellebbvalók.
Eleve megbélyegezték a szerelmeskedést is.
- A katona nem ér rá szerelemre.
Ha eljön az ideje, eleget tesz utódállítási kötelezettségének, de minden fölösleges érzelmesség nélkül.
Ez volt a sugalmazott, félhivatalos világnézet.
Mégsem minden szépségnek ártott ez a tekintet nélküli fegyelem.
Elza pár hét alatt fiúsan kiserdült, és megerősödött.
Feszülő formái szinte átégtek a durva egyenruha vízhatlan zsákszövetén.
Fiatal szeme úgy villogott ki fölhúzott szemvédője alól a bepólyált áll fölött, mint egy bepólyált lámpás fénye, mely átitatja a pólyát.
Elza ügyességével és intelligenciájával hamar kitűnt társai közül, s napjai a sikerét érző erőmegfeszítés lázában teltek el.
Néha valóságos megdöbbenéssel eszmélt rá, mily teljesen elvált egész eddigi életétől, s ugyanakkor önkénytelenül és öntudatlanul valami testi büszkeség és öröm is ragyogott benne.
Érezte, hogy teste szinte tökéletes szerszámmá hajlékonyodik, és edződik az égő fáradságok poklában.
Este egy-egy lehetetlennek látszó bravúr után félholtan s önmagát csodálva hullt ki gépéből a föld alatti sötétségbe.
- Hol vagyok?
Mi lesz velem? - tűnődött még egy pillanatig.
Igen, tökéletes szerszám lett belőle - mi célra?
Hogy zúzzon, és majd összezúzódjon...
Nem ért rá ezen elmélkedni.
Mély, álomtalan álomba süllyedt.
START
Egy álcázott tetőablakon kapták a hajnali szürke fényt, s Elza félálmában a gépmadár óriás szárnyát látta kísértetesen elnyúlni maga fölött.
A hangárokat föld alá rejtették az ellenséges repülők szeme elől, s a kivonuló aeroplánt hosszú, sötét alagúton át kellett felgurítani a szabadba.
Elza nem jól érezte magát, női változása volt, mint a holdnak, de rá se gondolt, hogy kényeskedjen s könnyítésért jelentkezzen: keményen állta a fáradalmakat.
Ez nap az ejtőernyővel gyakorlatozott, ami nem volt a legmegerőltetőbb, de nem is a legveszélytelenebb gyakorlat.
Nagy magasságokban megszámlált másodpercek alatt rögzíteni az ernyő csatjait, s elrúgva a gépet, pusztán a szelek és vásznak szeszélyére maradottan zuhanni ég és föld között: nem csekély idegelszántság dolga.
Legtöbb női újoncnál hisztériás félelmet váltott ki már a gondolat is.
Sok leány nem tudta rászánni magát a merész ugrásra, néhányszor erőszakkal kellett lelökni őt a lebegő aeroplánról, míg végre magától is meg merte kockáztatni.
Naponta történtek kisebb szerencsétlenségek, lábtörés vagy ficam, mert az ügyetlen, izgatott szökésekben az ernyők nem nyíltak ki teljesen, s az ugrók nem vigyáztak az előírt mozdulatokra a földreszállásnál.
Sőt beszélték, hogy egy lány agyonütötte magát, mert az ernyője egyáltalában nem nyílt ki.
Elza kemény elhatározással ugrott, egyetlen szónyi habozás nélkül, de valamivel előbb, mint kellett volna; ernyője nem volt még teljesen rendben , egy lógó kötél keresztbe akadt rajta, s két egyenlőtlen dagadású cikkre osztotta, aminek az lett a következése, hogy Elza mindenestül sebesen forogni kezdett a levegőben, s forgott mindaddig, míg a földre leért.
Kicsit szédülve csimpaszkodott a kötelékekbe; köröskörül a nap vakító fénye ömlött , fölötte a nagy ernyő, mint egy megkergült külön égbolt, s innen meg onnan fölváltva a próbált gépfegyverek kutyái ugattak.
A ragyogás és kopogás árja közt Elza egy fehér lapot látott maga alatt lobogni egy kézben; egyenesen ennek a lapnak csapódott neki, s azt magával sodorta a földre, ahol még úgy érezte, hogy tovább kering a porban, összehorzsolva magát, továbbrántva az összecsavart kötelektől, melyekből nem tudott kibontakozni.
Végre felült, egyik kezében a tépett és gyűrődött papírlap, melyen a saját nevét olvasta.
Hivatalos telefonüzenet volt, mely tíz perccel előbb jött ki az irodából sürgős jelzéssel : " Kamuthy Elza pilótaújonc azonnal jelentkezzék Schulberg orvoskari tábornoknál, a katonai egészségügyi intézetben" - utca és házszám , s alatta egy kézzel írt megjegyzés: "Fölkeresendő, ahol van " .
- Mért oly sürgős? - kérdezte magában Elza, a hangár felé bicegve, hogy besározott és olajnyomos kosztümét ledobja.
A többiek, mintegy elveszítve már egyéni életüket, tüneményként bámulták a bárányt, akit kiemeltek a nyájból.
Elza fölhorzsolt térdét fájdította, s kicsit feszélyezve bukdácsolt le a földalatti vasút lépcsőin, a szokatlan, tiszta uniformisban.
Ez volt első eset, hogy katonai egyenruhában az utcára lépett.
De amint fájó térde kicsit hozzászokott a mozgáshoz, a feszélyezettség helyébe valami tragikus kacérság lépett: - Nézzétek, ez az én sorsom!
- Az uniformis a fiatal halál tudatát jelentette.
Merészen szembenézve tisztelgett a fellebbvalóknak.
Hosszú várakozás után bocsátották csak be Schulberghez, aki a szigorú katonai fegyelem szabványai szerint fogadta, s egy perc alatt végzett vele.
Itt hivatalos helyiségében, s tábornoki egyenruhájában, egészen másnak látszott , mint otthon; noha éppenséggel nem volt barátságtalan.
- Holnap indulunk - mondta.
- De hisz nekem még egy hetem hátravan - felelt Elza meglepetve.
S rögtön , mintha arra gondolna, hogy a tanár ijedségre vélheti szavait, hozzátette magyarázatul: - Még nem ért véget a kiképzés.
- Amire szükség lesz, ahhoz eleget tud - intette le Schulberg.
- A többit gyakorlatban tanulja meg.
Bekértem a jelentéseket, s teljesen meg vagyok elégedve.
- S hol és mikor kell jelentkeznem?
- Most menjen szépen vissza a gyakorlóparkjukba.
Ott fogja találni a gépet , amin indulunk.
Reggel hétkor útra készen vár vele az első udvaron...
- Nem tudom - tűnődött Elza -, vállalhatok -e nagyobb utat így elsőnek egy idegen géppel, melyet nem ismerek...
- A mai nap folyamán majd még kissé megbarátkozik vele...
Kicsit kilovagolja a paripát...
- Alig lesz időm rá.
- Mit akar csinálni?
- Még el kell búcsúznom a szüleimtől.
- Miért?
Jobb nem búcsúzni.
Kímélje meg az édesanyját a búcsú fájdalmától .
Fontosabb, hogy a paripát kilovagolja.
Ígérje meg, hogy nem fog elbúcsúzni.
- Azt nem ígérhetem.
- Akkor parancsolom.
Parancsnoka vagyok.
Nem is búcsúzhat, mert nincsen szabadságon.
Tizenöt perc alatt jelentkeznie kell a repülőparkban .
Odakísértessem valakivel?
- Köszönöm, nem szükséges - felelt Elza sértve.
Hidegen tisztelgett , előírásosan.
- Írjon egy megnyugtató levelet az édesanyjának - mondta a professzor lágyabb hangon.
Elza, kissé ironikusan, köszönte a tanácsot, s eltávozott.
A parkban szép, vadonatúj aeroplán várta, melyet hivatalosan gondjaiba kellett vennie .
Egyebekben egész napra szabad rendelkezést kapott idejével "a repülőtér és tartozékainak területén belül ".
Elza bosszús volt, s rá sem akart nézni az új gépre.
De magányosságot keresett, s nem lelhetett jobb helyet, mint az üres aeroplán kajütjében.
Hosszan ült ott a puha ülésen, s térdét fájdította.
Bevonulása óta nem volt még ily könnyű s fáradság nélküli napja , s még egy nap sem volt ennyire fáradt.
Nemcsak fáradtnak: belsőleg is megtörtnek érezte magát, sírni szeretett volna, mint egy gyerek.
Ez nem azért volt, mert holnap el kellett menni.
Abban hinni sem tudott igazában !
Nem is érezte valóságnak...
Sokkal valóságosabb volt az elkeseredése Schulberg ellen!
- Mit gondol ez az ember?
Búcsú nélkül, készület nélkül, még csak holmimért sem mehetek haza!
Semmivel sem vagyok fölszerelve: annál rosszabb!
Pedig ő még könyveket is ígért!
Lovagoljam ki az ő paripáját!
És írjak leveleket !
Nem, azért se nyúlok semmihez!
A kisujjamat se görbítem meg!
És sírt és unatkozott.
Lassankint mégis kezdte vizsgálgatni az aeroplánt .
Nagyszerű szerkezet volt, egészen modern újításokkal, amik Elzát igen érdekelték.
Akaratlanul is meg kellett próbálnia működésüket.
Nemsokára tökéletesen belemelegedett, és elfeledkezett mindenről.
Leült a kormány mellé.
A gépnek csodálatosan kevés tér kellett a startolásra, majdnem egy helyből emelkedett föl, könnyen és biztosan.
Elza sokáig játszott vele, mint egy gyermek új játékjával, s mikor beesteledett, leszállt, s meggyújtotta a kis kajüt lámpáit.
Rég nem érezte magát ilyen egyedül s intimen, mint egy kis szobában.
A lecsapható asztalka tasakjában levélpapírokat s tábori postai lapokat talált, s azonnal írni kezdett anyjának, "megnyugtató hangon ", ahogy Schulberg elészabta.
" Tudod, mennyire vágytam erre - írta -, utazni, kiröpülni, világot látni !
Most teljesedik a kívánság.
Ne nyugtalankodj, anyám, kitűnő gépünk van: ha nem tudom, hogy viszontlátsz épségben, akárhogy is hazaszöktem volna , elbúcsúzni !"
- Aztán megint kiült a kormány mellé, nézte a csillagos eget.
A folyó felől egy keskeny, lenyomott csík jelezte a város álcázott fényeit.
- Most elszállhatnék - gondolta.
- Ahogy képzeltem, messze, találomra...
De nem, a parkot nagyon is vigyázzák körös-körül.
- Majd eltűnődött: ugyan hova is szállna?
A gyilkolások színhelyére... a halálba, ahova úgyis megy...
Egy bizonyos: az élettől s életének minden tartalmától és gazdagságától , reménytelen elmegy!
Még csak egy könyvet sem visz magával...
Régi könyvekből tudta, hogy valamikor az emberek, ha a csillagokat nézték, különösen átérezték a fajtájuk különös helyzetét, s magas hivatásról, szívdobogtató lehetőségekről álmodtak számára.
Mert ki tudták számítani a bolygók és üstökösök pályáját, nagy csillagvizsgáló intézeteik voltak - (rég hadicélokra átalakítva már !) -, sőt egy időben azt a reményt is táplálták , hogy összeköttetést keresnek távol égitestek lakóival, az egekben utaznak, s " kihallgatják az angyalok zenéjét" - ahogy egy régi költő kifejezte.
Most még a front túlsó felére eljutni is túlságos nagy ábránd; s legfellebb a saját lövedékeik pályáját számítják, s a kémrádiók jelentéseit hallgatják ki.
Az ablakon át a lámpa fénye a hatalmas szárny peremére esett, melyen szép , kék betűkkel volt olvasható a légi jármű neve: ACCIPITER .
Eljött a takarodó órája.
Elza hamar bekapta kincstári porcióját, s összegöngyölte ruháit és fölszerelését.
Összes poggyász.
Reggel jókor a gépnél volt, az első udvarban.
Az ég nem látszott nagyon biztatónak.
Az aeroplán testét nedves köd vonta be.
A konyhafülkében konzervdobozok oszlopai csillogtak a szekrények dróthálóin át.
Jobbról egy bezárt kajüt ajtaja rejtelmeskedett, mint a Kékszakáll tizenharmadik szobája.
Lassan szemelni kezdett az eső.
Elza ásított, kicsit borzongott.
Vajon melyik lesz az ő kajütje?
S vajon ki váltja majd föl a kormánynál, míg ő pihen?
Vagy ketten utaznak, s éjjelre és étkezésekre leszállnak?
Minden csupa köd volt előtte, mint a levegő, melyet át kellett szelnie.
Pontosan hét órakor nagy autó gördült a park elé.
A kapukat kitárták, s az autó bekanyarodott.
Az első, aki kiugrott belőle, egy öreg katona volt : ritka tünemény.
Öreg: azaz negyvenéves.
Jóval fiatalabb Schulbergnél.
De a szó relatív.
Arca, szemei ijesztő idegkimerültségre vallottak; de karja erős fogással emelt át néhány súlyos poggyászt a gyalog gépből a szárnyasba .
Utána a professzor kecmergett ki különböző sálok és útiplédek közül.
- Készen vagyunk? - kérdezte Elzát, aki tisztelegve állt előtte.
Elzának némi lámpaláza volt, noha egyelőre igazán nem érezte súlyosnak feladatát.
Messze az idő, mikor a köd még komoly nehézséget jelentett a légi kormányosnak.
- Akkor indulunk - mondta Schulberg.
- Irány?
A professzor egy aeronautikai jelzést adott, mely pusztán a vonalat állapította meg, város vagy egyéb földrajzi cél nevezése nélkül.
A pompás masina elegáns ívben emelkedett föl a földről, alig valami kifutással, és zúgva surrant neki a mondott égtájnak.
Schulberg ledobta sáljait, s elhelyezkedett az asztalka mellett.
Az öreg katona a konyhafülkébe fordult , szekrényt nyitott, s abroszt vett elő a reggelihez.
Az esőből hamar kiértek.
A táj lesüllyedt alattuk, és tovacsúszott, mint egy szőnyeg, amelyre mappát rajzoltak.
VAKRÖPÜLÉS
- Vakröpülés? - kérdezte a professzor, kinyitva a kis csapóablakot, mely a kormányfülkére szolgált.
A vakröpülés olyasvalami volt, amit minden pilótának tudni kellett .
Visszatalálni a pontra, ahonnan kiindult, vagy más előre meghatározott pontjára a térképnek akkor is, ha le se néz a tájra, vagy köd vagy sötétség akadályozza látását.
Elza így röpült most: nem is látta a földet.
Ülését mesterségesen elzárta a külvilágtól; minden lefelé ható nyílást és tükröt elfedett, s csak az üres leget szemlélte maga előtt.
- Mit nézzek odalenn?
Azt se tudom, hova ez az irány.
- Háborúban mindent figyelni kell.
- Messze még a front innen.
- Ellenséges repülők járhatnak.
- Azokat így is látom.
- Kivált, ha nem alatta szállnak el.
A hadipilóta legyen egyúttal periszkóp is, Elza.
Most pedig adja át a helyét Jánosnak, és jöjjön reggelizni.
- Jánosnak?
- Csakugyan kiderült, hogy az öreg harcfi is kiképzett pilóta , aki a komornyik és hadiszakács állásai mellett a pótvezető szerepét is betölthette.
- Már reggeliztem - mondta Elza.
- Egy teát csak megiszik?
Vagy most is parancsnoki tekintélyemre kell hivatkoznom?
Elza lázongva szállt ki az ülésből.
A reggeli abroszon térkép feküdt kiterítve.
- Hát nézze meg, hova visz az irány - mondta a professzor.
- Ezt a frontszakaszt kell bejárnom.
Itt a csapatok és osztagok jelzései...
Melyiket látogassuk meg először?
- Azt nem nekem kell eldönteni.
- Döntse el, kedves.
Még most igazán mindegy, merre fordulunk.
Melyik tájat szeretné látni legelőször?
Ámbár attól félek, nem sokat lát majd akármelyikből, mert alagutakban kell bujdokolni...
Mégis: képzelje, hogy utazni megyünk, s a menetrendben dúskálunk, mint a hajdani utazók ...
Gondolom, ez volna a maga ideálja...
Tudom, milyen súlyosnak érzi azt a rabságot, amibe a háború köti a mai embert...
- Ezt az anyámtól hallotta.
- Örülök, hogy hallottam, mert talán megmutathatom, hogy a háború és a mai kor is nyújthat valamit... többeknek, mint azok a régi boldog századok...
Mi irigyeljük a régieket, hogy mindenfelé járhattak, az egész földet szabadon láthatták: de hányan ?...
Milyen kicsi percent ?...
Ma az utolsó baka is, aki megteszi az utat a frontig, világlátottabb, mint annak a kornak átlagembere volt.
Maguk nők persze méltán raboknak érezték magukat mostanig...
S nem nagyon örvendetes változás talán, de most már itt ül velem maga is, Elza, és átröpülünk jó néhány országot...
- Hogy aztán alagutakban bujdokoljunk, s még sokkal inkább rabok legyünk , mint idehaza.
A professzor nevetett.
- Maga, velem együtt, nem nagy híve dicső korunknak, Elza.
Mégsem tagadhatja legalább az út szenzációit.
S leintett az alattuk táruló látképre, melyet épp most vett birtokába teljes grandezzájában a győztes nap; hegyek kezdtek fölpúposodni a horizonton, s a légi jármű fekete árnya tarka s hullámzó mezők fölé esett, mint egy színes , mozgó térkép közepébe vetített T betű.
Elza, noha sokat röpült már, még sohase juthatott ily messze, s a táj karaktere csakugyan új szenzáció volt számára.
Ó! a föld szépségét, és az égét, még nem tudták elrontani.
- Mit ér? - kiáltott Elza.
- Mit ér, ha szép az út, mikor az ember rabon járja, és nem mehet, amerre szeretne!
Mikor egész életemben csak parancs szerint kiszabott vonalon röpülhetek, és sohasem fordíthatom a kormányt úgy , ahogy nekem tetszik!...
- Sajnos, bizony, rég túlnőttünk a naiv individualizmus korszakán, amikor mindenki azt tette, amit akart...
Bele kell nyugodni, hogy az egyén minden mozdulata egy nagyobb közösség érdekeinek van alávetve...
- Nem nőttünk túl az ilyen frázisokon is, tanár úr? - kérdezte Elza , kihívóan, egy leány bátorságával, aki megszokta a saját szellemi fölényét , s még nem akar ismerni katonai fegyelmet.
Schulberg ismét nevetett, őszintén mulatva.
De aztán komolyan válaszolt:
- Mi ketten mindenesetre.
De hát az egyéni szabadság frázisain nem nőttünk túl, Elza?
Nem kell törődni a frázisokkal!
Itt van alattunk a föld , kiterülve, az egész végtelen kerekség; mi kell több?
Röpülünk rajta olyan sebességgel, amiről azok a régi boldog korok nem is álmodtak.
Mi más a szabadság?
- Szabadság?
Ami elől a fél föld úgy el van zárva, mintha más csillagon volna?
- A röpülő oda is eljuthat.
- Bombával.
- Annál több hatalom.
- Milyen hatalom, még csak le se szállhat!
A lábát sem meri letenni a földre !
Én csodálom, hogy nem szállnak le, mégis!
Micsoda veszély vagy félelem tarthatja vissza őket, mikor úgyis csupa veszély között élnek!
- Elza, mint egy dacos enfant terrible, nézett szembe a teáscsésze fölött tábornokával.
- Leszállni ellenséges területen, az már valami lenne , élmény, mint hajdanában az Északi-sarkon!...
- Szóval - nevetett Schulberg - itt a felelet kérdésemre!
Ha azt kérdezem : melyik részére kíváncsi a frontnak, ő az ellenséges oldalra kíváncsi!
De mivel oda úgyse mehetünk, legalább az én beleegyezésemmel aligha - folytatta, mintegy tréfás vonást húzva a párbeszéd ábrándos kitérései alá - talán állapítsuk meg inkább a végleges és reális útirányt; maga pedig mindjárt visszaül a kormány mellé.
S a térképre mutatott, ahol külön kék ceruzával jelölte meg a frontszakaszt , amelyet végig kellett járniuk.
Meghúzta a keleti irány vonalát, melyen megindultak, s mely a megjelölt frontszakaszt körülbelül középen metszette.
- Maradjunk hát ezen a vonalon?
- Mindegy az! - akarta mondani Elza, tovább dacoskodva.
De amint szeme önkénytelenül a mappára esett, a megjelölt frontszakasznak egyik szögletéből egy nagy T betű ugrott ki, s a T után egy vonal és egy szám - ismerős szám és ismerős kombináció, mely valósággal megdobogtatta szívét, mert szóról szóra azt hordozta ő is magával, a noteszába jegyezve, szíve fölött, mint egy elmulasztott kötelességet...
Egyszerre érezte is a notesz nyomását katonablúzának sportzsebében, puha leánykeblén: halk volt, de folytonos , mint az önszemrehányás...
Ez a betű és szám a Dezső osztagát jelentette!
Szegény kis Dezsőét.
Akinek annyira megígérte Elza, hogy találkoznak a fronton!
Hacsak egy lehetőség is adódik...
- Rajta hát, kedvesem! - biztatta Schulberg, mint egy kisleányt a kirakat előtt.
- Árulja el, ha van valami kívánsága...
- Találkozni szeretnék valakivel - felelt Elza engedelmesen és őszintén .
Dacának egyszerre vége volt: Schulberg fölénybe került, mint egy okos és jóságos apa.
Nem sokat faggatta a leányt; egykettőre kivette belőle a T betűs számkombinációt, és kiadta az útirányt mint parancsot.
Elza szót fogadva, jó kislány módján, s némileg szégyenkezve, de egyúttal dühösen , önnönmagára dühöngve, ült vissza a kormányhoz, hogy fölváltsa Jánost, akinek az ebédet kellett előkészíteni.
Az idő most már megbízhatónak látszott .
Odalenn napban úsztak a végérhetetlen, kihalt mezők és hegysorok.
Helyenként egy-egy fekete páncélváros tornyosodott.
Mert a falvak e korban szinte teljesen eltűntek már, s a városok és nagyobb gazdasági telepek páncél alá bújtak, gyakran a föld alá, hogy féltett pontjaikat elrejtsék a légitámadók szemétől.
A lombozat némely város és telep körül sajátságosan kék-sárga színt öltött: betegség, melyet bizonyos fajta mérges gáz lehelete okoz.
Az utak üresek voltak; olykor egy-egy hosszú tehervonatot lehetett látni ; lokomotívja mögött páncélos kocsi légzárakkal a személyzetnek; s a szerelvény minduntalan alagutakba bukott le, melyekben szükség esetén elrejtőzve védelemre találhatott; így biztosították a szállításokat.
A személyforgalom majdnem kizárólag a levegőben folyt.
Autók úgyszólván csak a városokban közlekedtek.
De röpülőgépek és léghajók elég sűrűn tűntek fel, s a tájnak legelevenebb pontjai a röpülőterek voltak, ahol még mozgást és embereket is lehetett látni.
- Hogy tetszik? - kérdezte a professzor, mikor az ebédnél megint találkoztak.
Elza a megtört dac csüggedtségében szótlan engedékenységgel ült le parancsnoka kitüntető asztalához, mint egy áldozat, aki föladta ellenállását, vagyis inkább meg hagyta vásárolni, s most alázatosan állja az alkut, de azontúl nem enged, s bezárkózik.
- Most is visszakívánja a vakrepülést? - folytatta a tanár.
- Vissza! - fakadt ki Elza egyszerre.
- Jobb lenne nem látni ezt a kihalt természetet, ezt a bujdokló emberiséget!
Ezeket a páncélos városokat!
- S Elza emlékében régi nyájas tájak képei tűntek föl, amiket régi könyvek illusztrációiból, itt-ott található régi képekből ismert.
- Bizony azokban az időkben élénkebbnek és tarkábbnak tetszhetett ez a táj! - mondta a professzor, aki érzelmileg teljesen egyetértett fiatal pilótájával .
- Akkor még veszély nélkül lakhatott a földművesnép künn a mezőkön , falvakban!
Kényszerült is ott élni a földjei mellett.
Nem hitték, hogy valaha aeroplánon fognak kiszállni, s kémlégművek védnöksége alatt, kilesve , sebtében végzik majd a termelés szükséges munkáit.
Elza fájdalommal gondolt a falu költészetére, a parasztromantikára, amelyet régi versekből és regényekből ismert, s amely nyilván végképp eltűnt a földről.
A szétszórt nyaralók és villák elhagyottan álltak, vagy lehordva az építőanyag kedvéért.
Hisz egy-egy légi portya egész országrészeket kiirthatott, s az álarcok nem nyújtottak elég biztos védelmet.
A nyaralók is légbarlangok körül csoportosultak s páncélok alá bújtak.
A vidék vidám , eleven örömét hiába kereste a szem.
- Mennyi gyönyörűség volt és lehetne még, és az ember mindent elront - mondta Elza.
- Maga vallástörténetet tanult, Elza - felelt a professzor.
- Maga tudhatja , hogy az ember mindig alkot magának isteneket, akiknek hajlandó mindent föláldozni...
Ez a hamisítatlan XIX. századi aforizma rendkívül megnyerte Elza tetszését , akinek mindennél jobban imponált az intelligencia, s kivált ily szabad és merész, s kivált egy férfiban, egy katonában, tábornokban!
Elza védelmébe fogta a régi isteneket, de annál inkább szabadon eresztette teljes megvetését a jelenkoriak iránt, s azontúl oly bizalmasan s egyetértő elvtársak módjára filozofálgattak a tanárral, akárcsak Dezsővel.
Ámbár Schulberg sokkal cinikusabb és kiszámíthatatlanabb vitatárs volt, mint az ájtatos Dezső.
Schulberg azt a véleményt vallotta, amit Margit: hogy beszélni akármit lehet, a szavak nem számítanak.
- Egy régi német költő azt mondja: a gondolatok vámmentesek Ma már a szavak is azok: így haladunk a szabadság felé...
A mi szavaink közömbösek a kor isteneinek, Elza.
- Én pacifista vagyok - mondta Elza.
- Én is!
Szíve mélyén ma tán mindenki az.
Mindenki az volt már jóval előbb , mint a háború megkezdődött.
- Már a XX. század elején.
- Igen.
De mondja: hisz benne, hogy valaha vége lehet?
- Nem.
- Vagy hogy lehet tenni valamit arra, hogy vége legyen?
- Nem vagyok oly naiv.
- Akkor mit jelent a pacifizmus?
Ha egyszer úgyse tehetünk semmit ez ellen az isten ellen, akinek mindent áldozni kell, vagy legalábbis az életünket...
- Lázadhatunk ellene, és átmehetünk a másik istenhez, aki szemben áll vele.
- Hogy érti ezt?
- Úgy, hogy például átröpülünk és leszállunk ellenséges területen - mondta bátran Elza.
- Ahol nem úr a nemzetiszín isten
- Mindegy a szín, Elza.
De tudja, mi történik a foglyokkal az ellenséges területen?
Tudja, hogy nincs már fogolykicserélés?
És egyik isten se teketóriáz azzal, aki az ellenségtől jön.
Ott éppen úgy kivégzik a foglyot , mint minálunk, ha egyéb hasznát nem vehetik A foglyok ellátása pénzbe kerül , s az drágább az emberéletnél.
- Gyalázat!
- Miért, Elza?
A harc érdeke előbbre való az egyén életénél.
S ha egyszer oda kell adni az életet, nem szabad válogatni, hol és hogyan.
De ránk meglehet , hogy szükség lenne odaát is: mint orvosra vagy pilótára.
Szóval mint katonára.
Ne higgye, hogy istent cserélhet.
Az isten csak egy, akármilyen színűre van festve.
Ez az isten a harc.
A legrégibb és halhatatlan.
- Kis híja pedig, hogy nem detronizálta őt az ember - mondta Elza, a vallástörténész.
- Sok évszázadon át küzdött ezért.
A kereszténység a Béke vallása.
- De a Hadisten visszakapta a trónt.
Végleg és örökre.
- Énbennem nem! - kiáltott Elza heroikusan.
Akármennyire megérteni látszottak is egymást Schulberggel, ezek az elméleti diskurzusok nem adták vissza bizalmát.
Ha pihenni vonult fülkéjébe, jelentős félénkséggel zárta magára az ajtót.
Ki elől?
Körülöttük csak a végtelen légtenger zúgott, s János a kormánynál ült.
SCHULBERG ÉS ELZA
Eddig a lehető legsimább volt minden; estefelé azonban foszladozó sárga klórfelhőket láttak maguk alatt, és jobbról távoli bombázás zaja hallatszott.
A kormánynál ekkor ismét Elza ült; Schulberg felkattintotta a csapóablakot.
- Egy gázportya vonalán megyünk át.
Tartson kissé balra, de ne veszítse el az irányt.
Úgy látszik, csakugyan rászorulunk a vakrepülésre.
Legalább ha a gázköd odalenn sűrűsödik.
Jánost kiállítom megfigyelőnek, maga csak a kormányzással törődjön, ahogy én bemondom.
Elza kicsit sértve érezte magát, hogy irányítják és ellenőrzik.
De nemigen ért rá ezzel gondolni.
Most balról tűnt föl egy fekete szúnyograj, amiről sejteni lehetett, hogy elsötétített röpülőgépekből áll.
- Jobbra! - súgta a professzor.
- Ezt magamtól is tudnám - gondolta Elza.
Egyszerre a szúnyograj vakító fénybe került, egy reflektor sugárkévéje esett rá, tisztán kivehető volt a gépek formája.
A fény becsapódott az Elzáék ablakain is, megaranyozta gépük szárnyát; kajütjeik egészen kivilágosodtak, noha ők is kioltottak minden lángot.
Elza önkénytelen mozdulattal kapcsolta be a teljes sebességet, hogy mielőbb kijusson a fénynyalábból.
De még mielőtt kiérhetett volna, váratlan nappali világosság öntötte el az egész tájat.
- Villógáz - mondta a professzor.
S egymás után robbanások és omlások zengtek föl balfelől.
Az aeroplán most teljes fényben úszott.
Elza összeszorította a fogát.
Érezte maga körül a veszély légkörét, de nem volt ideje, hogy rágondoljon.
- Kikerülni a várost! - parancsolta Schulberg.
Egy baljós, fekete páncéltömeget hagytak balra.
Néhány légágyú zúgott föl.
- Csak nem tüzelnek ránk a gazemberek! - morogta Schulberg.
Hirtelen megint a legvakabb sötétségbe hulltak.
A szúnyograj már messze eltűnt, balról; a sötétség akkora volt a fény után, hogy Elza a saját kezét sem láthatta.
Nagyon messze, mintha egy mezőség égett volna, ez volt egyetlen világos pont a horizonton.
A XIX. századi emberiség nehezen képzelte volna azt a sötétséget, amibe az örök harc kora borította az éjszakai földet.
Elza fölgyújtotta kis lámpáját, s megint hallotta maga mögött a csapóablak kattanását.
- Bravó - mondta a tábornok.
- Nagyon szépen kivezette a gépet.
- Irányítva és ellenőrizve - felelt Elza kissé ingerülten.
- Ezt így János is megcsinálta volna.
- János nem tanult vakrepülést.
- Akkor tovább is reám lesz itt szükség.
Ebben a sötétségben.
- Ó, most már egész egyszerű a feladat.
Az irány adva van, s nem változik, a sors újabb intézkedéséig.
Vacsorázunk.
A veszély kerülése kivitte a gépet a megadott irányból, s némi időveszteséget okozott.
Schulberg nem bánta az időpazarlást, sőt még nagyobb kerülőt tervezett, hogy minden esetleges légi portya útjából kitérhessenek.
Egyébként valósággal büszkélkedett Elza ügyességében.
- Veszélyben megbecsülhetetlen az intelligens ember önfegyelme - filozofált a vacsoránál.
- Minden idegességével, vagy épp azért, nagyobb koncentrációra képes, és gyorsabb reagálásra másnál.
Mikor az édesanyjának megígértem, hogy kerüljük a tüzet - tette hozzá -, nem gondoltam, hogy az események ily hamar rám cáfolnak.
De talán jobb is így.
Előbb-utóbb nem kerültük volna el.
- Mért nem engedett elbúcsúzni az anyámtól? - fakadt ki Elza, akiben rég forrongott ez a kérdés.
Szemei szinte ellenségesen szegültek parancsnokára.
- Mi célja lett volna? - felelt Schulberg a katona-agglegény szigorúságával , aki liberális és jóindulatú, de elvszerű ellensége minden fölösleges siránkozásnak.
- Az ő idegeit túlságosan is fölizgatta volna a búcsúzás .
Talán még magát is fölizgatta volna.
- Ez az én privát ügyem!
- Elza hangjában egy újdonsült hős gőgje érződött.
- Téved, kedvesem: egy katonának nincs privát ügye.
Tapasztalhatta, hogy a pilótának minden hidegvérére szüksége van; nem szabad érzelmes jelenetekkel izgatnia magát az indulás előtt.
Ezt a fellebbvalónak meg kell akadályozni - folytatta, már kissé tréfára fordítva a dolgot -, hadi érdekből is.
De én nem mint fellebbvaló tettem, Elza: hanem mint jó barát, baráti jognál fogva...
Látja, hogy nem úgy beszélek magával, mint alárendelttel...
Elza nem szólt semmit, s egy darabig kerülte a személyes témákat: társalgása arra szorítkozott, hogy a professzor által fölvetett tárgyakról dacos nyíltsággal mondta el véleményeit.
Sőt maga is támadólag vetett föl elvi kérdéseket; megkérdezte például, valósággal számon kérő hangon, mit tart a professzor a kínzásbüntetésről.
Hogyan igazolja az Örök Harc korának dicső szelleme ezt a középkori borzalmat?
- Maga tudja, Elza, hogy a középkort rég rehabilitálta a történelem - felelte Schulberg.
- De tréfán kívül: a kínzást csak ott alkalmazzuk, ahol a harc érdeke elengedhetetlenné teszi, s ilyenkor nincs helye aggálynak.
Kémek és forradalmárok eredményes vallatása elképzelhetetlen volna a kínzókamrák nélkül.
Vagy hogyan lehetne az öngyilkosságra szántakat megfélemlíteni?
A kínzásbüntetést legalábbis oly jól lehet indokolni, mint a XIX. század " humánus" büntető módszereit.
A társadalomnak nem lenne védelme az egyén lázadása ellen, ha nem alkalmazná a kínzókamrát.
Képzelje a gazembereket : nem félnek a haláltól!
Nevetett, s Elza akaratlanul is vele nevetett.
A filozofálás megint közelebb hozta őket.
Véleményeik alapjában nem különböztek.
Szavaik egy régi és szabadabb kultúra szavait visszhangozták.
S a professzor szinte valami cinizmussal nyitott meg minden ajtót Elza fiatal és lázadó szelleme előtt .
Elza csodálatosnak találta ezt az embert, aki voltaképp megértő és nyájas barát módjára viselkedett.
Még a katonai, előírásos megszólítást sem tűrte , ha egyedül voltak.
- Nincs ennek közöttünk értelme, Elza.
A helyzet nagyobb bizalmasságra kötelez.
- Én csak egyet nem értek - mondta Elza.
- Mit nem ért, kedvesem.
- Azt, hogy hogyan kerültem éppen én ebbe a helyzetbe?
Miért éppen engem választott ki a tanár úr?
- Hangján megérzett, hogy ezt a kérdést is rég forralja: a szavak mélyén az egyszerű kíváncsiságnál nagyobb nyugtalanság égett.
- Hiszen nem is ismert, sohse látott!
- Szeme kutatva s bizonyos számonkéréssel nézett Schulbergre.
- Mért mondta, hogy oka van erre a pozícióra nőt kívánni?
- Megmondjam? - mosolygott a tanár.
- Legyek magához őszinte?
Ha már így vallat, őszinte leszek, Elza.
Lehet, hogy egy kicsit meg fog botránkozni .
Nekem rossz hírem van.
- Erről nem tudok semmit - szólt Elza, egyszerre bezárkózva.
- Ne ijedjen meg, kedves.
Ez a rossz hír nem árthat magának.
Ahogy az édesanyjának volt alkalmam mondani, nincs oka félni tőlem.
Azt is mondhatnám: nőkre nem vagyok veszedelmes.
Nem a korom miatt, noha elég vén vagyok már.
Sok időt töltöttem a fronton.
Megvallom, nem a legveszélyesebb pozíciókban.
Orvos voltam, és ez nagy előny ma.
Mért nem lett maga is orvos , Elza?
- Nem akartam a háborút szolgálni.
- Ó, persze, a mama és a régi könyvek!...
Hát én orvos voltam.
Fiatal koromban hosszú évekig fogolytáborok és vesztegzárak parancsnoka, mint később a légbarlangoké.
Akkor még fogolytáborok is léteztek.
De különösen súlyos volt a vesztegzár a frontvonalon.
Én fiúk közt éltem, és esztendőkig nem láthattam asszonyt.
Házassági kötelezettség és nősülési szabadságolás nem létezett még akkor.
A nagy ragály uralkodott, amit kissé kegyetlen eszközökkel küzdöttünk le.
A fiúk, akik körülöttem éltek, nagyobbrészt függtek tőlem, élet-halál ura voltam köztük.
De én, asszony híján, még inkább függtem őtőlük.
Meg van botránkozva?
- Tudom, hogy ez így szokott lenni a harctéren.
- Ne higgye, hogy visszaéltem volna hatalmammal.
Ahhoz, hogy az embernek rossz híre támadjon, nem kell sok visszaélés.
S akinek hatalom van a kezében, nincs is szüksége visszaélésre.
A hatalomnak meghódolnak akkor is , ha nem gyakorolja az ember.
S a hódolók bosszúja: a pletyka és rágalom .
Ennek sohse volt jobb fészke, mint a fogolytáborok s vesztegzárak.
Ahol minden poshad!
- Schulbergen érzett, hogy fölényéből veszít kissé bizonyos emlékekkel szemben; egy pillanatra vénes panaszkodás akcentusa siklott a hangjába.
- Csúnya dolgokba kevertek be, Elza!
- Hogy lehet törődni azzal, amit az emberek beszélnek ?...
Vagy igaz, vagy nem igaz!...
- Sok van igaz és nem igaz közt, Elza.
Mikor fiatal voltam, nem törődtem semmivel.
Engem még nem az igazi háborús világnézet nevelt, tele voltam a régi, úgynevezett dekadens ideálokkal, rajongtam a szépségért, magas szerelemért, barátságért...
Orvos voltam, szabadgondolkodó, túl minden előítéleten.
Nők nélkül is meg tudtam teremteni magam körül a szépség és eksztázis világát.
Imádtam a fiatalságot !
Megvetettem azokat, akik csak megölni tudják, szeretni nem.
- Mért nem vetette meg a beszédjüket is?
- Megvetettem azt is, ameddig magam is fiatal voltam.
De lassanként fölhalmozódott bennem az utálat, magam és mások iránt.
Hisz nemcsak én voltam, mindenki így élt ott!
De én hatalom voltam, s természetesen reám tapadtak a vádak.
Irigység és aljas törtetés hálója szőtt be mindenütt .
Bizonnyal nem voltam tiszta és szent.
Még a magam mértéke szerint sem.
Magam sem tudhattam, mennyire fogott meg a szenny, mi az, ami még a cinikus moráltalanságtól elválaszt.
Ámbár ebben a világban mit lehet még a végső cinizmusnak is szemére vetni?
- Semmit! - kiáltott Elza.
- Így fulladoztam én, Elza.
Piszkos és szomorú dolog, ha a szépség és barátság dolgaiba kényszer, érdek és halálfélelem keveredik.
Nálam arról volt szó minduntalan, hogy barátaimat ne engedjem, vagy magam küldjem a halálba.
Rettenetes dilemma, korrupt bujtatójuk vagy gyilkosuk lenni!
Ki mondja meg, melyik nagyobb szégyen, fájdalom, önmegvetés?
Öröm és hatalom egyformán meg volt számomra mérgezve.
A végén eltompultam, és már csak azzal törődtem, hogy hideg fölényben álljak az emberek előtt.
Kiszáradtnak , sivárnak éreztem magamat, rendes emberi viszonyokra képtelennek.
Néha kombattánsnak szerettem volna beosztatni magam, bár nem is voltam kiképzett katona; máskor azt hittem, jobb lesz, ha megszabadulok a front környéki szolgálattól.
De otthon is minden társaságot kerülnöm kellett, semmi befolyásnak nem engedni, ha karrieremet kockáztatni nem akartam.
Ez volt minden már nekem, így lettem a szigorú, bezárkózott tanár.
Egyetlen ambícióm maradt, egyetlen titkos örömöm és lázadásom: lazítani rejtve, ahogy lehet, a háború szörnyű halálterrorán, segíteni a gyermekeiket féltő anyákon ...
Magának ezt is elárulom, amit nyilvánosan tagadnom kell...
- Tudom - felelt Elza.
- De ezt is csak úgy tehetem, ha karrieremet a rágalom minden hadjáratában is megőrzöm, és mindig magasabbra viszem.
Öreg is vagyok már, mindjobban utálom azokat a dolgokat, amikbe belesodródtam, unom a szenvedélyt, elhatároztam , hogy mindennel szakítok.
Mindentől megszabadulok.
Már tiszta vagyok, Elza, s csak egy régi énem rossz hírét örököltem.
Nincs szükségem többé csinos pilótafiúkra, s ha valakivel jót teszek, önzetlenül és nem szenvedélyből teszek jót.
Azért kerestem egy ilyen tiszta és ártatlan leányt, egy rendes úrilányt, mint maga, Elza, akit önzetlenül tarthatnék távol, mentül tovább , a nagyobb veszélyektől, és semmit se várnék cserébe... legfeljebb művelt , intellektuális társalgást, amit a fiúktól nemigen kaphatok, s ami nekem, vén platonikusnak, több is már, mint a testi szenvedélyek...
Undorodom magamtól, aki kéjben, fölényben, gazdagságban kerengek e fölött a szörnyű világ fölött, ahol a fiatalság és szépség piszokban pusztul napról napra , ezerszám...
- Miért mondja ezt el nekem?
Miért ilyen bizalmas énhozzám?
Miért avat bele a legféltettebb lelki titkaiba?
- Nem tudom, Elza.
Talán valami gyónási ösztön, tán az öregedés, a hideg és magányos ember vágya, hogy egyszer fölengedjen...
Talán rokonszenv és szeretet is maga iránt, Elza...
- Ha rokonszenvet érez irántam, hagyjon engem meghalni a harctéren! - kiáltott Elza.
Dezső jutott eszébe, aki talán minden pillanatban fölfordulhat sáros alagútja mélyén, míg ő ennek a vénembernek konzervkülönlegességeit fogyasztja, a fényűzéssel fölszerelt aerofülkében...
- Gondoljon az anyjára, Elza!
- Szélbe kerültünk! - mondta most a leány, egyszerre fölfigyelve.
Az orvos lenézett az izgatott tájra, ahol az erdők nyakba kapott köntössel látszottak futni, mint menekvő karavánok, s föl a titokzatos felhőkre , melyek kergették őket.
- Úgy látszik, mennél közelebb jutunk a fronthoz, annál inkább elmarad tőlünk a szép idő.
Látja, milyen szükség van most magára.
Rossz időben kétszeresen fontos az intelligens pilóta, aki bizonyos kisebb matematikai rejtelmekben is jártas.
Közeledünk a cél felé, Elza.
Ne szaladjon azért.
Ráér még.
Eddig nem veszedelmes...
De Elza már fölugrott, s a kormányhoz sietett, hogy fölváltsa Jánost .
Figyelemmel tanulmányozta a szél irányát, a felhőket, széles pillantást vetett az elboruló földre.
Ez már front menti vidék volt, teljesen elhagyott és vad túrásokkal, ahol már megszűntek a városok s az agrikultúra nyomai .
Valami baljós kietlenség volt ebben az üres égben-földben, melyet a vihar sejtelme töltött be.
Mi volna jobb: lezuhanni a viharban, elégni valami villám tüzében, vagy itt ülni s föl nem kelni az ülésből, míg el nem érik a harcvonalat ?...
Vajon megtalálják -e Dezsőéket azon a helyen, ahol a térkép jelezte?
A professzor is fölállt s a front felé eső horizont kezdte kémlelni látcsövével.
- Talán jól választottuk a leszállóhelyet - mondta, mikor ismét találkozott Elzával.
- Semmi nyoma aktív harci tevékenységnek ezen a részen.
- Nagy urak vagyunk - mondta Elza keserűen.
- Ne féljen - felelt Schulberg.
- A front elég riasztó akkor is, ha nincs harc.
AZ ELSZÁLLT LEÁNY ÁRNYA
Kamuthyné csak napok múlva értesült Elza hirtelen távozásáról.
A leveleket a kiképzőhelyen egy nagy postaszekrénybe gyűjtötték, mely a portásház bejáratánál csüggött.
Elza is ebbe dobta a magáét.
Nem gondolt rá, hogy a postaszekrényt minden héten csak egyszer nyitják ki : vasárnap.
Hétköznap tilos volt a levelezés, és hétköznap nem is vittek ki levelet a parkból.
Elzának ez csak már útközben jutott eszébe, s kissé nyomasztó érzéssel döbbent rá, hogy ő már két napja száll messze tájak fölött, és anyja még mindig azt hiszi, hogy egy város legét szívja vele.
- Mért ne legyen boldog ebben a hitében? - mondta erre Schulberg.
S csakugyan ez a két nap, ha nem is boldogságban, valahogy még eltelt Kamuthyné körül , akár az eddigiek.
Így kell mondani: körülötte, mert ő nem vett részt semmiben.
Minden gondolata, egész lelke a vasárnapot várta.
Élete szinte teljesen ebbe a várakozásba gyűlt.
Napi munkáit gépies pedantériával végezte, hogy az időnek lehetőleg minden percét kitöltse velük; a kérdésekre szórakozottan felelt; a hivatalban a bevonuló kolléganők gazdátlan aktáit intézte el; otthon nagytakarításokat rendezett, Elza holmijait rakta szekrényekbe ; kifárasztotta magát, s álmaiban a vasárnapot előlegezte.
Erős akart lenni!
Amíg a lánya még itt van a városban, amíg nem kell őt félteni nagyobb veszélyektől, amíg hetenkint egyszer legalább viszontláthatja: addig semmit sem akart engedni életének tartalékaiból .
Addig szüksége volt minden képességére, hogy e ritka találkozások óráit , perceit és pillanatait fenékig szürcsölhesse, kiélvezze s emlékezetébe elraktározza.
Azután ?...
Hogy mi lesz azután, arra egyelőre nem gondolt.
Még azt sem merte megkérdezni magától, bízhatik -e Schulberg ígéretében, hogy Elzát lehetőleg távol tartja a harctér rémeitől?
De mikor megjött a vasárnap, végképp elhagyta minden nyugalma.
Már korán reggel olyan izgatott volt, hogy Kamuthy úr nem fojthatta vissza csúfolódását.
- Mit fog még csinálni, ha majd a frontról várja vissza!
Mikor már most is alig bír magával!
Lívia minden ajtónyitásra, minden csöngetésre elsápadt.
Mikor fog jönni , meddig váratja még, mért nem röpül az első kapunyitásra ahhoz, aki szülte s akit nemsokára örökre elhagy már?
Mindig késett, és minden késés egy kis végtelenség volt.
Lívia haraggal, elkeseredve várta, s ezerszer is elképzelte, mit fog majd mondani neki, s hogy fog ez az elkeseredés föloldódni a találkozás örömében!
De a találkozás rendesen csalódást hozott , s a várva várt nap estjén az anya kisírt szemekkel, üres lélekkel ült ágya szélén, hogy másnap reggel már újra megkezdje az egész hétig tartó várakozást és vágyakozást.
A csalódás már azon kezdődött, hogy Elza nem akart megegyezni egy pontos órában, amikor anyja várhatja, vagy - amit legjobban szeretett volna - érte mehetne, legalább a park előtti sétányig.
Elza érthetetlen makacsságból nem akarta ezt.
- Fáradt vagyok - mondta -, és vasárnap kialhatom magam.
Nem tudhatom előre , mikor kelek föl.
De érezni lehetett, hogy az igazi ok nem ez.
Ugyanilyen makacsságot tanúsított Elza az érzelmi kitörések elhárításában is.
Az anya sohasem mondhatta el, amit akart, és sohasem kaphatta meg azokat a szavakat , amelyekre vágyott.
De még mindig volt előtte egy vagy két találkozás; s így halasztotta mindig a következő hétre azt a percet, melyet életének talán utolsó vigasza, utolsó kincses emléke gyanánt akart megszerezni és megőrizni...
Mert ha egyszer elmegy a leány - és ha a legveszélytelenebb részre is -, nem jobb volna -e, ha tudna úgy gondolni rá, mint akit nem lát többé soha?
Egy vagy két találkozás... s talán ez lesz az utolsó!
Talán már azzal a hírrel fog belépni Elza, mely végképp elvágja ezeknek az izgatott napoknak fonalát: azt a gyötrelmes, de makacs szálat, amivel még az életen csüggtek...
Rettegett a leány jövetelétől - s éppen azért soha így nem vágyott rá, soha így nem készült rá!
Ha utolsó ez az alkalom, akkor mindent meg kell adnia... minden várakozást be kell teljesítenie... hogy méltó legyen egy élet végső kincsévé válni...
És egyszerre, mint egy sötétből föltámadó rém, állott elébe a gondolat: ha Elza nem jönne el!...
Mit lehet itt biztosan tudni, mire lehet feltétlen számítani?
Néha az utolsó pillanatban, és minden ok nélkül, megtagadják a rendes szabadságot, csak azért, hogy a rekruta hozzászokjon zúgolódás nélkül tűrni az ilyesmit.
Kamuthyné sokat hallott erről...
Ha ez most megtörténne...
- Nem bírnám ki! - gondolta; de közben azt is érezte, hogy ezt belül maga is csak valami babonás, indokolatlan aggályoskodásnak ítéli...
Hiszen semmi ok sincs erre a feltevésre!
És nagyon is valószínűtlen volna, túlságosan démoni véletlenség, hogy éppen most történjék, amikor...
Voltaképp nem is tudta megmondani, miért, de túlságosan démoninak érezte a gondolatot éppen most ...
Nem, nem: ez a gondolat csak elhárító babona lehet.
A dolgok nem éppen akkor szoktak beteljesedni, amikor az ember ilyen nagyon fél tőlük...
Kamuthyné elbocsátotta ezt a félelmet, annál inkább, mert csöngettek, és futott az ajtó felé.
( Ismét maga futott, mint mikor a női frontjog megszavazásának napján Margitot beeresztette.
A cselédei bevonultak, s úgy látszott, hogy a polgári háztartásoknak, még a tehetősebbeknek is, cseléd nélkül kell berendezkedniük.)
De nem Elza állt az ajtó előtt, csak egy hatósági küldönclány, aki figyelmeztetőt hozott a hadbavonultak civil ruháinak beszolgáltatásáról .
Minthogy Kamuthyné már a másodszori rádiófölszólításra sem adta be a központi ruhatárba Elza fölöslegessé vált öltönyeiből azokat, melyeknek anyaga katonai célokra használhatónak minősíttetett: most személyre szóló figyelmeztetés jött, szigorú fölhívás, határidővel és büntető szankcióval.
Lívia gondolattalanul állt az ajtóban, az összegyűrt cédulát szorongatva.
Ó , hát még az emlékeit, ruháit is el akarják venni, amiket szinte fétisként rakott a szekrénybe...
S Elza nem jön, nem jön!
Kamuthyné egyedül volt a lakásban.
Föl és alá járt, ezerszer is, az ajtóig és vissza.
Nem bírt a türelmetlenséggel, hogy fölöltözzön, és kimenjen az utcára; de akkor elkerülhette volna!
Izgatott határidőket szabott az óramutatónak.
Úgy érezte, meghal, ha öt perc alatt meg nem érkezik, akit vár!
De az öt perc elmúlt, és Elza nem érkezett, és Kamuthyné még mindig élt.
Ha ugyan élet volt ez!
Végre mikor már végképp azt hitte, hogy lemondott minden várakozásról, s megtörten és kibuggyanó könnyekkel rogyott le egy karszék mélyére: ismét megszólalt a csengő.
Zsebkendőjét szemére nyomva s kétségbeesett szigorral tiltva szívének a reményt, támolygott az ajtó felé.
Csak mikor az új csalódás két-három másodperc lefolytával tudatossá vált benne, akkor vette észre maga is, mily éles volt mégis tudat alatt ez az üldözött reménység.
Az első pillanatban lányát vélte látni, noha már a homályüveg mögött fölrémlő alak is jóval alacsonyabb volt Elzáénál.
S mikor rájött, hogy Margit áll előtte, aki vasárnapi szabadságainak néhány óráját mindig barátnőjénél szokta tölteni, valóságos gyűlölettel nézett a derék, hűséges leányra, aki katonás bricseszében még vastagabbnak és alacsonyabbnak festett, mint azelőtt.
- Nem, nem, lehetetlen! - vigasztalta Margit a síró asszonyt.
- Senkit sem visznek frontra, mielőtt a kiképzése befejeződnék...
És lányokból még nem is vittek frontra senkit...
- Baleset érhette a gyakorlatoknál! - sírt föl Kamuthyné, hirtelen megdöbbenve, hogy erre a lehetőségre még nem is gondolt, ettől még nem is féltette eddig Elzát!
- Akkor jött volna értesítés.
Nem lehet nagyobb baja...
Beteg talán...
De akkor ő írt volna...
Inkább valami büntetést kaphatott...
Szobafogságot... - találgatta Margit, mintegy maga is aggódva Elza elmaradásán, s a sok lehetőség fölvetésével még jobban szuggerálva az anya aggodalmát.
- Ez a legvalószínűbb.
- Ettől félek! - kiáltott Kamuthyné, és egészen elsötétedett vele a világ.
- Hisz olykor egyetlen szóért is kivégzik a katonát...
És Elza oly makacs ... oly lázadó...
Ő nem katonának nevelődött...
Iszonyúkat képes mondani!...
Én magam neveltem így! - tette hozzá, mészként elfehéredve az önvád lázában.
- S talán példát akarnak mutatni, hogy nem tesznek kivételt az úrilányokkal sem.
- Ugyan már!...
Elza okos és józan lány...
Én jól ismerem.
Mindig ellene volt az éretlen lázongásnak...
És hátha még megjön...
Még megjöhet... - biztatta Margit, nem nagyon nagy meggyőződéssel.
Mintha a sors akarna válaszolni, megint csöngetés hallatszott az előszoba felől.
Margit visszatartotta Kamuthynét, s maga sietett ki.
De csak Kamuthy úr érkezett meg; valami fontos minisztériumi tanácskozásról jött, melyet a vasárnap dacára megtartottak.
- A harc embere nem ismer ünnepet és vasárnapot.
Az örök harc örök készenlét .
Emberi energiáink megsokszorozása!
- Kamuthy úr bizonyos kedvvel és lelkesedéssel zengette vissza a közkeletű frázisokat.
- Ezt most már a nők is érezni fogják!
Mi férfiak szüntelen érezzük, itthon úgy, mint a fronton...
Hol van Elza?
Mikor megtudta, hogy Elza nem érkezett meg rendes vasárnapi látogatására , Kamuthy úr arca nem mutatott különösebb elszomorodást.
Sőt aki lelkébe nézett volna, talán még valami titkos föllélegzést észlel: mert Kamuthy úr számára katona leányának jelenléte mindig eleven szemrehányás volt, maga sem tudta, miért.
Arra, hogy Elzának baja eshetett, pillanatra sem gondolt.
- Elza katona, és nem lóghat mindig itthon.
- De vasárnap van, Géza, vasárnap!
- Háborúban nincsen vasárnap!
Nekem sincs vasárnap...
A fronton se lesz vasárnap!...
Örüljön, hogy még nincsen ott a lánya, nem kell veszedelemtől félteni...
Lívia nem merte bevallani, hogy ő még itthon is félti, s a gyakorlótér balesetein is izgul.
Inkább azt az aggodalmát fejezte ki, hogy Elza büntetést kaphatott, s fogságban van ... Vagy ki tudja, mi történhetett vele .
Hisz "egy szóért képesek valakit kivégezni "...
- Aki bűnös, az megérdemli...
Még az ártatlannak is oda kell adni az életét... - dörmögte Kamuthy úr, nem nagyon vigasztalón.
Ez a rosszhiszemű asszociáció végképp elkeserítette Líviát.
Ártatlan életeket kioltani az ellenség dolga; de valóban, amiért a katonai kivégzések esnek , az nem a bűn, hanem csak az úgynevezett "hadi érdek ".
- Maga jól tudja, kedvesem - felelte Kamuthy úr-, hogy a hadi érdek mindennél előbb való.
Ez már így van, ezen nem lehet okoskodni.
Nincs emberi élet , melynek föláldozásától vissza szabadna riadni, ha a hadi érdek úgy kívánja .
Ezért vagyok én híve a "hasznavehetetlen életekről" szóló törvényjavaslatnak.
Épp egy ankétról jövök, melyet ebben az ügyben tartottunk a minisztériumban.
Kár, hogy nem volt jelen, látná, milyen keveset számít egy emberélet.
Az egyén élete nem öncél, csak addig fontos , míg a kollektív harcnak hasznos tényezője.
Aki nem használ, az árt.
Ezért meg kell adni a katonai és polgári hatóságoknak a fölhatalmazást mindazon egyének kivégeztetésére, akiknek akár politikai megbízhatatlanságuk miatt , akár más okokból, a harcos állam hasznát nem veheti.
- Rettenetes! - nyögött föl Kamuthyné.
- Mit szörnyűködik?
Lényegben már régen így van ez.
Az egész újítás az indokolás könnyebbsége.
Eddig minden ilyen intézkedés pozitív indokolást kívánt.
Ezentúl elég indok a negatív "hasznavehetetlenség ".
Felesleges mondani, mennyi előnnyel jár ez - fejtegette tovább Kamuthy úr, visszaesve a lezajlott ankét frázisaiba.
- Az állam egész foglalkozási ágakat a leghathatósabban ellenőrizhet hasznavehetőség szempontjából; sőt megszabadulhat a rokkantak egy részétől is, akiket már semmi polgári munkára sem lehet alkalmazni.
Azokat, akik a harctéren rokkannak meg ily mód , egyszerűen kivégzik a hely színén; nem kell bajlódni a szállításukkal , ápolásukkal, ami ma még oly komplikált szervezetet igényel.
Bizonnyal sok erő felszabadul így.
A hatóság csak ezzel lesz igazán élet-halál ura, s a fölös létszám csökkenésével a közélelmezés is javulni fog...
- És mikor lép életbe ez a gyönyörűség? - kérdezte Margit, kedélyes stílusában.
- A fronton már életbe is lépett.
Legalábbis a rádiók szétvitték minden harctér irányában a parancsot.
Idehaza a napokban kerül a javaslat a parlament elé, ezt készítjük most elő az ankéteken...
- No éppen jókor leszünk mi katonák - mondta Margit.
- Ezt a kegyetlenséget is nekünk találták ki.
- Miért kegyetlenség?
Nem szabad ilyen hangon beszélni, kedvesem.
Aki megbízhatatlan, és emiatt hasznavehetetlen, azt senki sem sajnálja.
Akik pedig például rokkantak, önhibájukon kívül, azok így mégis, akárcsak egy katona, hősi halált halhatnak a haza könnyebbségére.
Azt hiszi, kedvesem , olyan irigylésreméltó a rokkantság?
Persze, aki ép, erős, és friss kedvvel készül a harctérre, mint maga, az nem is tudhatja, micsoda kereszt ez !
Mondhatom, én is szívesen alkudnék meg a lábam merevségével az életem árán !
De én még tudok némi hasznos és talán nem is jelentéktelen munkát teljesíteni.
Aki tud és akar dolgozni a közösség javára: annak élnie kell !
Mi baja magának? - kérdezte egyszerre a feleségétől.
- Hát nincs semmi remény? - kiáltott Kamuthyné.
- Hát még rokkantan, még nyomorékon sem kerülhet haza Elza?
Ha épségét, egészségét odaadja, akkor jutalmul és ráadásul még meg is ölik ?...
- Ugyan, Lívia - nyugtatta Kamuthy úr -, maga tudja legjobban, hogy Elza megközelítően biztos helyzetben van.
Elzát Schulberg barátom veszi magához , és jobb patrónust el sem lehetne képzelni.
Elzát egyelőre semmi veszély sem érheti.
Fogadjunk, hogy később jut ki a frontra, mint mások; Schulberg mostanában, úgy lehet, egyáltalán ki se mozdul Sz ... ről...
S talán ebben a pillanatban volt az, hogy újra csöngettek, és megérkezett Elza levele, melyet elindulásakor a kiképzőhely postaszekrényébe vetett, s annak rendes postájával együtt vittek ki.
S ebből a levélből kiderült, hogy Elza már a fronton is van.
Ámbár Kamuthy úr továbbra is mindent elkövetett , hogy egész útját "kéjröpüléssé" degradálja, melynek veszélytelenségéből önmagának font érdemkoszorút.
Schulberg az ő barátja!
Nyilván az ő kedvéért tette ezt!
De Kamuthyné szemében Schulberg is már valami gonosz, kárörvendő , semmi bizalmat nem érdemlő hatalom volt.
Hogyan is lehetne bízni még valakinek ígéreteiben s jóakaratában, aki a leányt nem engedi elbúcsúzni az anyjától?
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE