Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Lajos
A tyuki prókátor kliensei
Keletkezés ideje
1889
Fejezet
10
Bekezdés
1080
Mondat
1996
Szó
25850
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
VII.
A Lichtschinn doktor egy mákszemnyit sem nagyitotta a dolgot, - lelkesülése , elragadtatása nem volt csodálatra méltó; a Czankék kisasszonya valóban feltünően szép, deli egy leány volt.
Teljesen ki volt fejlődve, - egészen nekigömbölyödve.
Ha a keresztlevél nem mutatná, alig hinné el valaki, hogy tizenöt éves.
- A keresztlevelet látta a doktor is.
A mellett nyájas, kellemetes volt a leány és szeretetreméltó, különösen a férfiakhoz .
Czankné asszonyt zsenirozta is egy kicsit, hogy többet is nevetett néha mint kellett volna.
De ezt a rossz modort, mint sok más egyéb ferdeségeit, megmagyarázta gyermekkorának elhagyatottsága, s az, hogy nem részesült olyan nevelésben, mint ahogy születése és alakjánál fogva megérdemelte volna, - s végre, hogy a legnagyobb nélkülözésből cseppent ugyszólván a boldogság kellő közepébe.
S ez bárkit is, nem még egy serdülő leányt, elragadhatott volna.
Ez különben éppen nem is a legnagyobb hiba.
A bohóságot, a pajzánságot a kor hozza magával s elmarad.
Meg lehet bocsátani.
Legalább Czankné asszonyon kivül nem jutott eszébe senkinek a szegény elhagyott leánynak ezt bünül felróni, vagy pedig abból éppen rosszat következtetni.
Annak, aki olyan szép, annak sokat megbocsátanak; még azt is, ha egy kissé kaczér.
Czankné asszony sokszor czélzott erre is, és gyakran összevonta szemöldökeit.
Ámde Czank ur átölelte, megsimitotta homlokát s azzal ki voltak a redők és a viszály is egyenlitve.
Mindez igen érthető volt.
Czanknénak a leány idegen volt, Czank urnak a véréből származott.
Czankné asszony a tisztesség és szerénység határai között szeretett mozogni látni mindenkit; Czank ur ellenben nem látott ilyenkor egyebet, csak egy kis aquarel-arczképet, melyről a tükör alatt az öreg Czank mellett egy szép, deli ifju mosolygott a legszebb buzavirágszin huszárruhájában.
Ilyenkor tele futottak szemei könynyel.
Öröme is volt, boldogsága is az a kép , büszkesége is.
Mindenkinek megmutogatta.
Mindenkinek feldicsekedett azzal.
Czank Lajos volt az.
Az ő édes testvére, aki 1849-ben márczius 3-án elesett a csatában a hazájáért.
Tehetett-e róla, hogy a bohó, a nevető, a hamis, a csalfa szemü Klárikát olyan nagyon szerette.
Az apja is olyan volt, olyan bohó, olyan nevető, olyan hamis, és éppen olyan csalfa szemei voltak.
S a közönség is inkább Czank urral mint Czankné asszonynyal volt egy véleményen .
Kegyencze volt neki.
Hogyne?
Egy leány, aki nemcsak elragadóan szép, de a mellett érdekes is.
- Csak ugy kerül elő véletlenül, váratlanul.
- És szép alakjával egy egész érdekes regény van összekötve.
Regényes a származása és regényes a sorsa is.
Atyja huszártiszt volt , távol Lengyelországból sietett hazája védelmére, hősi halált halt; a Közlöny megirta , de ott van a történelemben is, mint rohanta meg golyók záporában a bardócsai hidat, s ez által a csata esélyét diadalra emelte.
Anyja lengyel nő volt.
Tudják-e, mi az a lengyel?
Az, aki legjobban szereti hazáját.
Az, aki egyedül küzd a szabadságért.
Az , aki szenved, aki tűr, aki meghal és mégsem mond le soha, ki semmi szenvedések között nem veszti el lelkesülését, ki reménynyel bir ott, hol minden elveszett, hittel ott , hol nincs többé földi igazság, nincs többé isteni irgalom, és szeretettel , rajongással ott, hol nincs többé felebaráti szeretet és árulás; kegyetlenség bélyegezte meg az emberiséget, midőn veszni hagyták ott, ahol segithettek volna rajta.
A szabadság eszméje és érzése együtt, az a lengyel.
S a legderekabb, legeredetibb volt az egész dologban az, hogy ezt legélénkebben , lelkesültebben a cs. k. járásbiróság fiatal irnokai és - szintén bocsánattal és tisztességgel legyen mondva - tollnokai hangoztatták, - kik néha egész karban együtt dalolták »a Búsúl a lengyel« -t a városi ifjusággal s a vidor telekkönyvezőkkel.
S mindez indult ki a szép Klárika iránti lelkesülésből, - s a szép Klárika kedveért.
Czank Antal ur háza is, attól az időtől fogva hogy Klárika előkerült, egyszerre látogatott lett.
Esténkint társaság volt együtt s minden fiatal ember csak ugy törte magát a szép Klárika közelébe.
Némely rossz nyelv - mert kis városban ilyen is akad mindenütt - birálat alá vette a fiatalság udvarlásait.
Az irigység, rosszakarat azt mondatta, hogy a széptevő fiatalság nem is annyira Klárika szépségeért, még kevésbbé hazafiságból lelkesül, - hanem azért, mert Klárikának egynehány ezer forintja van a bácsikájánál, - sőt ha annak egyetlen beteges fia elhalna, egykor igen gazdag leány lenne.
Klárika pedig mind eme körülményekre igen keveset látszott gondolni; egyenlő szivesen mosolygott mindenkire, akár járásbiró-segéd, akár földesurfi, akár egyszerü irnok az.
- Neki nem volt egyébre gondja, mint magát kicsinositani; az időt - különösen az estéket - vidor fecsegésekben tölteni, s ajkaival, szemeivel folytatni ama csalfa játékot, melynek csak egy komoly szándék nyilatkozatánál kellend horgonyát pihenőre vetni, - hogy azután a főkötő alatt, ujult erővel üzze tovább pajzánságait.
Ilyenkor riad föl azután Lichtschinn doktor az ő védenczének kifogyhatlan dicséretével, magasztalásával.
- Mily remek leány.
Nem tesz semmi megkülönböztetést, semmi válogatást.
Ezt a modort talán Czank ur is helyeselte, de Czankné asszonynak épen ez nem tetszett.
Tudniillik: nem az nem tetszett, hogy nyájas, s talán egyenlően is szives mindenikhez, hanem az, hogy túlságos volt e nyájasságban, e szivességben.
- Amit a férfiui hiuság nem lát meg, azt meglátja a nő.
- Ez a leány soha sem fog férjhez menni - szólott bizalmas együttlétében egyszer Czank urhoz.
- Vagy ha megy is, nem megy becsületesen.
S azután megint egyszer később, de most egész haraggal, szinéből egészen kikelve , bántódva közlött egy titkot, melytől nemcsak haragjában, de szégyenkezésében is megpirult egy kicsit.
- Gondold, a Klári mit csinált megint!
- Bizonyosan ismét suttogott, nevetkérezett valakivel, vagy épen a frakkját kaparitotta meg, s ugy marasztotta erővel, vagy épen a kalapját, a pálczáját, vagy a sárczipőit rejtette el.
De hisz ezek mind gyermekségek.
Gondolnod kell arra, édesem , hogy még nem egyéb mint egy éretlen gyermek.
- Gyermek!
Egy nagy, kövér, trabális hustömeg, száztiz font sulylyal, s aki ugy tudja forgatni a szemeit mint akármely kaczér czigányleány; nem is tudom elgondolni, milyen lehet az a kör, melyben felnevelkedett.
- Jó!
Jó! de hát mit csinált hát, arra térj már, kérlek; rózsabimbót adott valakinek , vagy talán ismét a kertbe vezette udvarlóját, s ott azután talán tovább is voltak mint illett volna; de ez, lásd, leányszokás; vagy meg engedte szoritani a kezeit, s hosszasan visszatartatni, szépeket mondatni, udvaroltatni magának.
- Igen igen! sőt többet is engedett.
A kert alján a keritésnél, a vérem forr, ha rá gondolok.
- No hát egy kézcsókot, - ismétlé Czank ur szelid mosolylyal.
- Igen! igen! egy kézcsókot, de...
- Csak a tapasztalatlanság, - mentegeté Czank ur s még mosolygott is, s mintha e körülményből némi boldog érdeklődéssel következtetni is akarna valamit, gyorsan kérdezé.
- De hát kinek engedte meg?
Ki volt, akinek megengedte?
- Éppen az, hogy ki volt?
- Mert egy kézcsókban még magában semmi sincs, hanem hogy milyen körülmények között és ki adja azt a kézcsókot, az azután a valami, lesüti-e a szemeit vagy felemeli, megtartja-e arczszinét, vagy lángba borul; csak futva érinti-e a kezet avagy rá is tapad arra, mint a csiga a liliomvirág kövér levelére.
Czankné asszony végre nagy szégyenkezés, botránkozás közepett kibirta ugy mondani , hogy sem el nem sülyedt, sem el nem égett szégyenében, sem el nem pukkadt haragjában , ámbár nagy szörnyüködést jelentett a hangja.
- A Maxi!
A Maxi pedig nem volt senki más, mint a jó öreg Dávid gazda, a Pislants zsidó Maxija , amint átalánosan az egész városban nevezték.
- A szép Maxika, a szobaleányok s kaczkiásabb, hányavetibb parasztleányok udvarlója és ideálja, ami nem is volt csoda , miután Maxi igazán gyönyörü fiu volt, göndörbarna fürtei, okos és tüzes nagy fekete szemei, mosolygó piros szája az emlitett körben ellenállhatlanná tették.
S ha rossz és veszedelmes hirben állhat egy nő a kaczérságáért, - ugy Maxika is állott csapodárságaiért olyan veszedelmes hirben, hogy az teljesen elegendő volt nemcsak a maga, de rendesen szive választottjainak kompromittálására is.
És Czank ur mégis jóizüen elkaczagta magát:
- Kaczagj! kaczagj! - haragoskodék Czankné.
- Én pedig azt mondom, ezen nincs kaczagni való.
Ez a leány mindinkább-inkább messzebb megy, - s félő, hogy elmegy egész a botrányosig.
- Félek, nagyon félek, hogy későn fogod észre venni, hogy itt többé nem nevetni, hanem aggódni kell.
Minden esetre pedig szigoruan fellépni.
Láttad volna, hogy mosolygott, mily olvadón nézett a szemébe amint ott bizonyosan órahosszan egymás kezét tartották.
Nem szerettem a kifejezést azon az arczon, nem szerettem azt a nézést.
Ah, ez már nemcsak szörnyüség.
S tette utána még nagyobb haraggal:
- Semmi esetre sem fogom tűrni tovább a házamnál, semmi esetre se várom be, hogy megrovasson, hirbe hozzon még bennünket is.
Czank ur szegény nagyon nehéz helyzetben volt.
- De hát mit csináljak vele, az isten áldjon meg.
- Férjhez kell adni - azt mondom - minél elébb.
- De kinek? - kérdé szorongva Czank ur.
- Annak, aki veszi.
Czank ur erre már azután siralmasan felelt.
- De ki csak nem dobhatom a házból.
Ha nem kéri senki, nem mutatja komoly szándékát senki.
Én magam csak nem kinálhatok meg vele valakit.
Hogy nejét engesztelje, szeliden megfogta kezét.
- Pedig hidd meg, édesem, nagyon jó leány a szegény.
- Ez? - kiáltott föl Czankné.
- Ez jó leány - és kikapta kezét férje kezéből.
- Ezt mondod jónak, ezt az alattomos képmutatót?
Majd meglátod még.
- Majd ki fogod ismerni.
- Én nem hiszek neki, - s nem szenvedhetem azóta, mióta olyan nagyon tudakozódott az öröksége felől.
- De, édesem, az csak érdekelheti, tudakozhatja szegény.
Czankné asszony minden mentegetésre csak jobban neheztelt, s végre azután határozott szemrehányás volt az, a miben kitört.
- Minek is fogadtad ide a házadba!
Meglásd, - megsiratjuk.
Czank ur ismét öleléssel szeliditette.
- De édesem.
Ez csak nem fogja tizennyolczéves házasságunkat megzavarni.
- Még ott van a kertben, - hisz különben mindig ott van - menj és beszélj vele, ha azt akarod, hogy meg legyek nyugtatva; - beszélj vele határozottan, beszélj a lelkére.
Ne kiméld.
Légy szigoru.
Utasitsd, mihez tartsa magát, ha tovább is e háznál kiván maradni.
És Czank ur ment a kertbe, lassan, lesütött, gondolkozó fővel.
A lombok, a madár hamarább elhagyják a kertet mint a virág és a leány.
A virág ott kuczorog, mig a dér meg nem öli, - s a leány, mig csak egyetlen virágot talál.
A szép Klári tehát még a késő októberben is legszivesebben elmulatott a kertben .
Czankné néni dorgáló tekintetét, szelid magaviseletet követelő szemeit sem látta ottan; s a mellett az udvarlók is nyájasabbak, vidorabbak, kellemesebbek voltak a szabadban mint a rideg szobákban.
Még az uj ügyvéd, Kupás ur is, egészen más ember volt itten.
Egészen meg volt fiatalodva.
- Mig a szobákban csak a néma bámulásig, vagy legfölebb a viztöltésig terjedt udvarlása, - itt nemcsak beszélt is, de nyájas, mosolygó lett, szépeket , hizelgőket tudott mondani akár egy fiatal tollnok.
Sőt többet is mondott; senki sem mondott még annyit.
Néha-néha egész véletlenül , mintha azonban még koránlotta volna elárulni e titkát, oly önkénytelenül, de oly melegséggel, melyet lehetetlen volt félremagyarázni, valami életboldogságról is beszélt, s olyanformán, hogy annak a boldogságnak a koczkája gyönyörü szép leánykezekbe van letéve, s ha az a kéz azt a koczkát eldobná, meg tudná kapni , ragadni azt a kézzel együtt, s azt a kezet agyon meg agyon halmozná csókjaival.
A rut ember - vagy amint Kájusz ur mondaná, - a czudar ember arczán ilyenkor egyszerre valami kevésbbé rideg, valami melegebb sugár futott végig, amint a szép leányka szemeibe nézett.
- Arczán valami gyenge fény igyekezett kellemkedni, - egy igazi, de azért mégis visszatetsző mosoly.
- Nem az elkésett virág azon a vén akáczfán, mely megmosolyog még utóljára s tavaszt hazudik őszszel a hulló levelek mellett, - hanem a vén Mátyás-madár rikácsoló erőlködése, amint a gerlicze turbékolását akarja utánozni.
A rut ember, - vagy amint Kájusz ur mondaná - a czudar ember, valóban szerelmes volt a szép fiatal leányba, kinek kezét tartotta.
- Ugy van; - a kertben, a hervadó komló-lugasban, előtte a legszebb égő szerelem, phlox, vervena, vanilia virágok, a tüzszemü merész zinniák, az illatárt lehelő rezeda és violák, a pompázó asterek s előtte a még mindezeknél szebb, kellemesebb leány, édes mosolyra nyiló ajkaival , igérő szemeinek olvadó odaadásával.
- Kupás Péter ügyvéd udvarolt életre , halálra.
Kupás Péter, a gonoszlelkü ember, - kinek esze életében soha sem járt máson mint csalárdságon, embertársai megrontásán, - e pillanatokban óhajtást érzett a gonoszság földéről fölemelkedni nem ugyan a magas mennyekbe, hanem minden esetre egy gyönyörü szép leány piros ajkáig, ivrehajlott fehér karjainak büvös és mámoritó öleléseibe.
Kupás Péter udvarolt, de kurizált vele együtt a Tyuki is.
Szerelmes volt, de az a szerelem számokat is csatolt magához.
- Szerelmes volt, de az a szerelem nem a lélek magasztos hevülésében emelkedett, hanem a női bájak mámoritó , széditő bámulásába tapadt s nem is a lélekkel, hanem a szemek sovár nézésével , óhajtásával.
Szomoru látvány volt az.
Egy ötven éves, rut veres ember, kinek redők voltak már homlokán, apró szemei alatt ott voltak a puhatag duzzadások, szemei végén a háromágu ráncz, orra hegyén a fényes vörösség, mind-mind azok az őszi virágok, ékességek , melyeket az előhaladó kor, a szakmányos borital, a korhelység hosszas üzelmei hoznak magokkal egy rut arcz még inkább eléktelenitésére.
Egy megrögzött vén korhely ömlengett egy viritó szép, nevetgélő leánynak, - mint midőn a vén delnő nyári mulatságon virágok között parádézva kaczérkodik igy zörgős csontjaival a kivágott ruhában, - vagy a vén komédiás tánczol, mereszkedik igy a kifeszitett kötélen , hahotázva, dobálva a rézgolyókat.
S mindez csak azt jelenti, hogy vénségére is megbolondul az ember, s ha megbolondul , aligha vesztét nem érzi.
Szomoru látvány volt ez, de nem az volt benne a legszomorubb, hogy egy rossz vén korhely ömlengett egy szép viruló leánynak, s nem is az, hogy eme szánalmas udvarlást a viruló szép leány szivesen fogadta, hanem az volt a legszomoritóbb, hogy nemcsak szivesen fogadta, de inkább azt lehetett mondani, ő udvarolt jobban, ő veté a csábitóbb, merészebb s határozottabb hálódobásokat szemeivel, mosolyaival.
S ne bolonduljon meg a Tyuki ilyen forró epedő nézésekre, ne bolonduljon meg az érzelmes, czélzatos kézszoritásra, - s midőn ilyen gyönyörü gömbölyü kar pihen meg a karján, - s midőn felé hajol a leány suttogva oly közel, hogy az őszi lanyha szél arczához legyinti sötét fürteit, mint egy lenge fátyolt.
Ki kivánhatná azt, hogy ne bolonduljon meg a Tyuki, kire soha életében nem nézett még szép leány ilyen szerelmesen, s nem beszélt vele ilyen édes mézes-mázosan soha.
Ebben a korban nem halnak meg a szerelemtől az emberek, hanem megbolondulnak.
Hanem a bolondulásnak és megbolondulásnak azután különbözők a nemei.
Bizalmasak voltak már egymáshoz nagyon, de azért Tyuki még sem merte a határozó szót koczkáztatni, nem hazudtolta meg a macska természetét, a macskáét, mely szerelmes is , nyalánk is, de azért mégis körülsétálja mindig elébb a helyet, honnan lopni készül, - még a szintejfelnek is csak a legszéleit érintgeti először nyelvével, ha nem éget-e , kisérletül.
- Tudja-e a kisasszony, hogy velem nagyon megszerettette ezt a helyet.
- Vándormadár voltam eddig, - egyik helyről a másikra bujdostam, - de most már aligha fogok innen távozni valaha.
A szép Klári csak nevetett, - mindig nevetett, midőn hirtelenében nem tudott mit felelni.
A Tyuki folytatá:
- Hanem, édes kisasszony, - tudja-e azt, hogy mivel szokták azután egészen megszoktatni a galambot a kedves leánykák?
Még galambhoz merte magát hasonlitani.
Klári ismét kaczagott, de felelt:
- Mézes buzával etetik, - tevé utána egész közönségesen, minden finomság nélkül, a helyett hogy ajkaikról - a szájokból.
- Oh istenem! - sóhajtott föl erre Tyuki, boldogságtól áradozva, - de azért még sem merte a szép piros ajkat, mely egészen közel hajolt hozzá - megcsókolni.
Azután ismét szünet állt be köztük, sőt több mint szünet.
Tyuki elvette karját, s csupán azzal a forró, égető nézéssel meredt rá, melyben minden érzését kifejezte.
Klári pedig összerántotta ajkait, - boszankodott, - s midőn Tyuki ismét kérdené:
- Tudja-e azt, édes kisasszony ?...
Türelmetlenül, nem is várva ki, mit akar mondani, boszusan felelt neki:
- Tudom.
Ezuttal azonban Tyuki egészen más hangon kezdte, más kifejezést öltött, némi fontossággal, némi komolysággal, de amelyet mégis melegség szinezett, vette föl ujra a szót.
- Tudja-e, hogy mielőtt itt láttam volna, már én ismertem a kisasszonyt?
- Mielőtt látott volna, ismert? - nevetett Klári, mert ez igazán alkalmas volt előtte a nevetésre, de egyszerre csak megszünt ajkainak nevetése, midőn az udvarló azzal rekeszté be elébbi szavait:
- Sárkutról!
- Engem? - szólt ekkor a leány némi ijedéssel, de egész ravasz jámborodással, - nem emlékezem, hogy láttam volna, vagy ön látott engem?
- Én nem is mondom, hogy láttam.
Hanem láttam, ismertem azokat, akik a kegyed körülményeinek közelebbi ismerői voltak.
S folytatá hizelgéssel:
- És szerencsés voltam már akkor kegyedért tenni valamit, érdekeit, ügyeit védeni , megmenteni vagyonát, melyet el akartak sikkasztani.
- Vagy ugy! - felelt a szép leány könnyült lélekzettel, s hallgatta tovább érdekelten a Tyukit.
Tyuki kivette zsebéből jegyzőkönyvét és olvasta onnan:
»Czank Klára született 1840-ben.
Atyja: Czank Lajos † 1849-ben.
Anyja: Stromszky Hedvig † 1847-ben.
Gyámja: Farkas Márton.
Tőkéje: 6000 forint, mely kamatozik: 1849 márczius elseje óta.«
Klári szerényen mosolyogva bólintott fejével.
- Igazán, ön igen jól van értesülve; az az én szerény kis vagyonkám.
- És a szerény kis vagyont egy alávaló gazember el akarta tagadni, ráfogta, hogy az magyar bankjegyekben adatott át a kezeibe, de szerencsére én megvédtem, bár ismeretlenül is a kegyed érdekét, - most már meg van mentve; az a semmirevaló, amint legutóbb értesülök, exequálva van.
Most már nincs egyéb hátra, mint a tulajdonra rátenni a kezét.
- Igen, uram, - folytatá Klárika a felvett ravaszság és álszerényeséggel, - de én azt a tőkét nem vehetem kezemhez mig férjhez nem megyek, s akkor is nem az én dolgom lesz az, hanem azé, aki engem egykor elvesz.
Tyuki visszatette zsebébe jegyzőkönyvét s helybenhagyólag felelt:
- Magam is abban a nézetben vagyok, hogy ne is bolygassa addig a kisasszony; kivévén , ha nagykorusittatni ohajtaná magát.
- Nagykorusittatni.
Én nem értem mi az?
S mit akar ön azzal?
- Az azt teszi, hogy képes legyen érdekeit maga megvédeni.
Klári csábitó mosolyt öntött rajta végig.
- De ha ön megvédte eddig, miért ne lenne szives ezután is védeni?
Tyuki is mosolygott, de habozva vállat vont.
- Csakhogy ez, édes kisasszony, némi részben kellemetlenséggel jár.
- Hogyhogy?
- És meglehet nagyobb családi kellemetlenséggel.
Igen nehéz pillanatoknak tehetné ki magát.
Talán nem is maradhatna tovább e fedél alatt.
Klári most már még nagyobb érdekeltséggel kezdett figyelni, sőt némi szorongást is mutatott.
Persze annak valódi okát nem ismerte Tyuki.
- Nem értem önt.
- Mi az, amire czéloz?
Tyuki határozott érzéssel ragadta meg kezét.
- Az, - édes kisasszony, hogy kegyednek nem az a nyomorult 6000 forint a vagyona , mely a sárkuti árvák pénztárában elhelyeztetett, hanem sokkal több.
Az, - hogy kegyed rutul meg van csalva.
Klári arcza egyszerre ujra lángolt, - szemei ujra tündököltek, sőt kapzsi örömmel kapott is a hallott szavakon.
- S be tudná ön ezt bizonyitani, - ki tudná ön ezt keresni, - szólott a Tyukihoz nagy hevüléssel.
Tyuki ismét határozottan felelt.
- Biztositom kegyedet.
Klári szivére tette kezét.
- Akkor én is biztositom önt hálámról, véghetetlen nagy hálámról; - érdeme szerint fogom megjutalmazni.
- Hálájáról biztosit, érdemem szerint fog megjutalmazni, - nyögé fanyar mosolylyal a boldogtalant játszva Tyuki.
Klári hevesen, neki gyulva ragadta meg szép fehér kezével a kezét.
- Hozzá megyek feleségül.
S Tyukival egyszerre elveszett a világ, egy szép gyönyörü leányt tartott a karjai között, ki gömbölyü karjaival átfonta a nyakát, s annak a csunya tüskés bajusznak megengedte szép piros ajakát csókolni.
Midőn Czank ur a lugashoz érkezett, már egészen kész határozattal lepték meg ott s kérelemmel beléegyezéseért.
Szegény Czank ur ugy elbámult, hogy alig birt felelni.
S mig Czankné asszony egész örömmel fogadta a kedvező hirt, és senki sem volt oly boldog a városban a mai napon mint ő; addig szegény Czank ur szomoruan bólintgatott fejével, amint a hamut kiverte a pipájából a bádog szelenczébe.
- Bizony csak olcsó a szegény leány!
Tiszta szivéből sajnálta, majdnem megkönyezte azt a szegény bolond leányt.
A város, az egész közönség is igy fog vélekedni mint Czank ur.
Szeretik, sajnálják , de azért, ha kenyértörésre kerülne a dolog, a fiatalok közül még sem vállalkoznék senki vőlegényül.
A szép menyasszony pedig, amint kikisérte vőlegényét s hosszasan elnézett utána az utczán, nem azért nézett, hogy lássa a meddig csak láthatja, hanem azért, hogy eltünt-e már végképen, s egész biztosan mosolyoghat-e már a szép Maxikára, akinek tudja isten mi módon, mindig csak arra vitt az utja.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE