Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Lajos
A "pénzes molnár" románca
Keletkezés ideje
1889
Fejezet
8
Bekezdés
683
Mondat
1205
Szó
20762
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
VII.
Ezen reggelen, mely a mély titokba merült éji rémtettet követte, s melyről - a mint látszott - Barcshidán még csak sejtelemmel sem birtak - különben már szörnyedve beszélték volna a faluban minden háznál - egy bár igen csekély, csak a jótékony sziv különczségéről bizonyitó, de mind a mellett feltünő esemény ragadta magára a figyelmet.
Az emberek bár nem rosszalták, de mégis mosolyogtak rajta.
A grófné kis hintaja - mert volt neki egy földre hajló picziny, parányi hintócskája, apró lovakkal - Sutics Mihály uram kamrájához jött a vak koldusasszonyért és elvitte magával .
Éppen ideje is volt már annak, mert az öreg koldusasszony annyira sirt, jajveszékelt leánya hosszas kimaradása miatt, hogy jajszavaival fölverte az egész háztájat, az egész háznépet majdnem kétségbeejtette; pedig gondolván, hogy talán éhezik, tejecskét is adtak neki, melybe kenyeret morzsoltak; hozzá sem nyult; csititották , vigasztalgatták, nem ért semmit; haját tépte és mellén szakgatta ruháit.
Hát ha még mindent tudott volna a boldogtalan, ha tudta volna, mi volt az a megrenditő, a mit a grófné a kertben, a hársak alatt a Barcsa mellett látott!
Sutics Mihály uram két közben állott: a részvét és e szivet-lelket tépő, házát fenekestől felforgató alkalmatlanság között, melytől menye, leányai borzadoztak, a gyermekek pedig részint sutba bujtak, részint a háztájat is fölmondották.
Azért is kisebb gondja is nagyobb volt, mint hogy az öreg asszony elvitelének indokairól tudakozódjék; nem csak az eget, hanem a grófnét is áldotta, hogy megszabaditotta.
Egyébiránt a bámész mosolygók is egy vállvonással megnyugodtak; rövid ittléte óta is hozzá voltak szokva; annyi különösséget, annyi különczséget tapasztaltak attól a fiatal grófi asszonytól, hogy éppen az lett csodálatosabb, hogy egyszersmind maga is el nem jött értte.
Tőle ez nagyon rendes tett lett volna, mert különös asszony volt , szóba állt mindenkivel, minden dologba beleártotta magát, minden körülményt részletekig kifirtatott, kiismerte az egész falut, kinek ki volt apja, anyja , felesége, gyermekei: hogy foly dolga, mint gazdagodott meg, vagy mint szegényült el ; házasulandó fia van, vagy eladó leánya; beteg valaki, mi betegsége van, érdekelte s mindent a tűhegytől fokáig tudni szeretett.
Mindenkitől, kivel a véletlen összehozta , talált megtudni valót, ur vagy paraszt sorsa egyaránt érdekelte, ugy, hogy a pár hó óta az egész falu családügyeit, viszonyait jobban ismerte, mint bárki, a ki ott született.
De őt is hamar megismerte mindenki, nem csak kis hintaját, apró lovait , melyeket maga szokott hajtani, parányi lovait, kis tarka csónakát a Barcsa vizén , csodálatos és soha nem látott szép virágait, a Barcsára nyuló parkjában bohó kosárhintait, a czifra kalitkákat a ritka madarakkal, a büvös-bájos muzsikát, melyen ujjaival billegtetve, még a Kuku bandájánál is szebben elveri a magyar nótákat akárkinek, nem csak elveri, hanem behivja a kertben gyomláló parasztleányokat, s a mit dalolni hallott tőlük, megtanulja azon a muzsikán; ismerték nem csak vidor magyar tánczát, nyájas beszédét, hanem már ismerték másként is.
A faluban nem volt menyasszony, kinek menyegzőjére, ha egyéb ajándékot nem is, de legalább nászkoszorut ne adott volna; nem volt beteg, kinek az orvosságot nyakára nem küldte, megüzenvén nem csak azt, hogy bizonyosan meg fog gyógyulni tőle, hanem azt is, hogy maga is meg fogja látogatni.
Egyszóval: a grófné egy jó kis teremtés volt.
Nem csak szép, hanem a mint Dini eltalálta róla: egy jószivü, áldott teremtés.
Szép neve igazán megillette ; mindenhova, a hova lépett, az öröm hajnala közelitett; kezdték észrevenni, kicsoda; a tiszteletnél nagyobb jelentőségü érzéssel kezdtek vonzódni hozzá: szeretni , bálványozni kezdték; nem röhögték többé, ha ostorral kezében, fején különös alaku kalappal a falun végighajtani látták, sőt a gyermekeknek sem volt többé szabad - komédiát kiáltozva - kis hintaja és apró lovai után szaladni.
A tiszta, romlatlan sziv hatása okvetlenül győz mindenütt; hát ha még az egy szép nő finom bánásmódjával van egybekötve, midőn csak a picziny ujjak érintésében is a szivesség, a lélek, a részvét nyoma van: az ellenállhatlan.
Hogyne szerették volna meg?
Ugy volt az mindig és most is, legtöbbnyire a mások érdekében emelte föl áldásthozó kezeit.
Ez eseményben is, mely által most egészen megrázkódtatva, de annak előzményeit, esélyeit okoskodón fontolgatva, következtetve foglalkozott, több sulya volt a mások érdekének, mint saját kiváncsiságának.
A borzalmas esemény szövevényeibe élesen beható lelkével gyorsan föl tudta találni a jók érdekének megóvását; tudott gondolni arra, hogy mig egyrészről a bünnek sötét burkából kibontása a föladat, mig kibontja, bevilágitja és miként világitja be, egyszersmind tudott arra is gondolni , hogy a megrázkódtató véletlen csak pillanatra se gyakoroljon veszélyes hatást arra , a ki annak előidézésében - meggyőződése szerint - teljesen ártatlan.
Mig a bünre gondolt és éles, gyors esze járt, röpült, kereste annak nyomait, gondolt Dinire is.
Mégis csak szerette valaha azt a leányt, s ha nem maradt légyen is meg egyéb e szerelemből bántó keserüségnél, nem elég maga ez ahhoz, hogy belőle némi fájdalmas önszemrehányás származzék?
De ennek sem szabad állandó helyet engedni.
Ha azt, a mit ő tud, meg fogja tudni ő is, nem lesz-e az a fulánk még kinzóbb, még élesebb, s a szemrehányás érzésében nem törik-e bele a szivbe, s mint lélekismeret , nem marad-e örökre ottan?
Nem magát fogja-e okozni a bekövetkezett szerencsétlenségért?
Szomoritó lenne, ha igy kezdene meggyőződést szerezni az elhibázott élet káros következményeiről.
S miért ne történhetnék igy?
Az éles szóváltás a lakodalomban, a leány elkeseredése , amaz ember bőszült fellépése, undok haragja, mind nem lehetnek-e oly alapok , melyekből Dini öngyilkossági szándékot következtethessen?
S nem hitethetné-e el magával, hogy ő volt fő-előmozditója e kétségbeesett cselekménynek?
Nem szabad ezt hinnie!
Egy parányit megborzadt, ha arra gondolt, hogy ez esetben az első koczkát ő vetette volna el, midőn arra a végzetteljes tánczra unszolá.
De nem lehetett ez igy, de nem is volt igy.
A büntény elárulva, kitárva volt szemei előtt, csak a nyomokat kelle kisérnie, lesni figyelemmel, tartani a bünöst, ki midőn avatatlan szemeknek csak közönyös, mindennapi dolgokat cselekszik, a titkot látó előtt nem csak arczában, meghasonlásában, hanem minden lépteiben elárulja magát.
S a bünös már e pillanat után szemmel lett tartva.
Büszkén, diadalmasan s egyszersmind boldogan emelé föl fejét arra a gondolatra, hogy nem csak magának nem tehet szemrehányást, hanem azt a másikat is még többtől: a lelkiismeret-mardosástól mentheti meg.
Ő tudta, hogy a végzetteljes esemény nélkülök is bekövetkezett volna, s tudnia kell ezt a másiknak is, tudtára kell adnia.
Meg kell ezt tennie, beszélnie kell vele, mielőtt mástól tudná meg a mult éj borzalmas történetét.
Leült és levelet irt neki.
Más alkalommal ezen, csak mint egy pajkosságon mosolygott volna, most egész hévvel, lázas odaadással irta azt, a mit irt, a nélkül, hogy e cselekmény külső jelentőségére csak gondolna is.
Füzér Dini csodálkozott a furcsa kis levélen; illatos levélke volt, pehelykönnyü s igy kivülről érthetőbb volt, mint belől; fejét megcsóválta, tartalma teljesen érthetlenné tette.
Mindazonáltal olyan kellemetes tárgyacskaként érzé kezében, hogy egy huszast adott a lovásznak, a ki hozta, azután keveselte, visszahivta s megint egy huszast adott neki, és ismét belefogott olvasásába s megint csak nem értette.
A kis levél igy szólt:
«Ön még nehezen tudja, mi történt.
Azt fogja gondolni, bünösek vagyunk, én is, ön is .
A szegény Angyel áldozat volt, de nem saját áldozata, s nem is a mienk.
Különben is az ember, kit reggel óta szemmel tartatok, maga kezdi elárulni magát, a gyanutól fél s még sem gondol arra, hogy gyanusabbá válik már az által, hogy itt helyben nem mervén tenni, hiányzó szögét Szatyondon rendelte meg.
Pár óra mulva, napszálltakor , fáradjon ön a vizi malomhoz, ott leszek én is, Gereczey ur is; erős, jellemes férfiakra van szükségem, ott mindent meg fogunk tudni, lehet, még többet is, mint most én tudok.»
- Jó is lesz - szólt Dini magában - mert hitemre, nem tudok, nem értek semmit e levélből.
Végre eltért attól a gondolattól, hogy a levél egész tartalmát akarja megfejteni , melyen érdeklődve akadt meg, egy sorra feszité egész figyelmét, fontolgatta, keble szorulni kezdett...
Angyellal kellett valami szerencsétlenségnek történni; s minél jobban gondolkozott azon, hogy mi történhetett, annál inkább nyugtalan lett, s a nélkül, hogy tudná, mi történt, sajnálkozva fölkiáltott:
- Szegény szerencsétlen leány!
A mély szánalom sohaja volt ez, nem a fájdalom lázas kiáltása, egy bánatos, csüggedt emlékezés.
Elgondolkozott és tudja isten, gondolataiban ábrándokba tévedt, mert ott járt a malomnál, a zúgónál s képzelgésében a szép ifju grófnő arczát látta mosolyogni maga előtt.
Keserü gúnynyal mosolyodott el gyarlóságán.
De azért mindig csak gondolkozott, és mindig oda gondolkozott, és sokkal előbb, jóval előbb a kitűzött időnél, elindult a vizi malom felé, s lassan, mélyen elmerülve kelle neki egész odáig haladni, mert legkésőbb ért oda.
A többiek már ott voltak.
A molnár volt az első, ki jöttét észrevette.
Megirtózott, megrettent tőle, mintha a büntető angyal jelent volna meg neki, a lángpallossal kezében.
A mint a malomház-ajtóban állott s az ajtófélhez támaszkodva, szorongva leste volna a szokatlan vendégeket, megmeredt ott álló helyében; bármint szeretett volna, nem birt távozni onnan: látni akart, a félelem, a rettegés tartotta ott meg.
A nélkül is keserves napja volt, a hiányzó szöget - bármint leste-várta az alkalmat - nem üthette helyre.
Dini azonban nem is tekintett reá, szemeit egy rá nézve sokkal érdekesebb látvány vonzotta maga felé.
A grófné és Gereczey ur éppen e pillanatban akartak a zúgó padlóján átlépni.
A jó öreg ur kezét fogá az urhölgynek, s ő a kit terjedelmes testével félt, biztatá azt , kinek esze ágában sem volt félni:
- Ne féljen a grófné, csak jöjjön bátran, hiszen nézzen, ezen padló jól le van szögezve.
- Éppen azt akarom önöknek megmutatni, - szólt az, picziny lábaival a padlón topogva , - azt akarom megmutatni, hogy nincs jól leszögezve, hogy egy szögje hiányzik.
Oda mutatott.
Valóban egy szög hiányzott onnan.
A molnár vére fagyott ereiben; üdvösségét adta volna értte, ha tudná, hogy mit beszélnek.
A kis grófné pedig okos higgadtsággal ujra kisérőihez fordult:
- Meg akartam győződni arról, hogy valóban ugy történt-e, a mint képzeltem.
Én azt hiszem, ezen padló, ezelőtt alig egy nappal, föl volt feszitve, s ugy van, ujra, és pedig elhányva hirtelen leszögezve.
Ezt nem csak ezen egy szög hiánya bizonyitja, de több meggyőződést is szerezhetnők magunknak azzal is, ha ujra felfeszitenők , megbirálván, hogy ujabb földturás van-e végei alatt?
A grófné odahivott cselédei fejszékkel s emelő ruddal közeledtek.
A molnár égre meredő hajjal látta mindezt, s azt is, mint tolakodik oda egy pár bámész paraszt is , s mint feszitik föl a padlót.
Nem tudta nézni, alig birta kiállni, hogy rémültében rájuk ne kiáltson.
Egyszerre a grófnő kiáltott föl élénken, s mielőtt valaki megelőzhette volna, a földről egy nagy szöget ragadott föl, mely a hol állottak, a padló külső vége alatt hosszában hevert elrejtve, leszoritva.
- Ime itt a hiányzó szög! - emelte föl diadalmasan.
- Nos, ugy-e, igazam volt? e padló föl volt szedve, s a ki ismét visszahelyezte, az e negyedik szöget siettében a padló vége alá leszögezte.
Valami elfojtott «jaj» -t véltek hallani, mely inkább hörgéshez, mint sikojhoz hasonlitott; de nem törődtek azzal, mindannyian inkább a kis grófné felé forditák figyelmüket.
A grófné borzalmas történetet beszélt egy szegény koldusleányról, kinek nem volt egyebe szépségénél és becsületénél, s kit elcsábitottak, és azután csábitója, midőn hazug szerelemmel magához csalta, akként ölte el: fölszedte előtte a zúgó padlóját , hogy a mint utra indulna, biztos utja helyett a sodró hullámokba essék.
A történet még uj volt mindenki előtt.
Angyel gyászos esetét még eddig nem is sejtették.
Elborzadtak.
A grófnő minden hallgatói közül csak Dinin pihenteté leginkább részvevő, szelid tekintetét; talán több is volt az, mint részvét, talán keresett ott valamit.
Dini arczán azonban nem lázas kétségbeesést, csak szomoru csüggedést láthatott .
Megértett mindent, annak egész lelke világát, s a mi a legfőbb pedig: megtudta, hogy abból a régi ábrándos érzelemből nem a szerelem emlékezése, a mi megmaradt, hanem egy magával meghasonlott sziv keserüsége.
De ki tudja, mi lakik ott a szívben, lenn mélyen? nincs-e ott még a beszurt tövisnél az a csüggő cseppenő vércsepp, mely elszakad és méregtengerrel önti el az egész valót? nem ily csöndes keserűség előzte-e meg másszor is a kitört vihart?
Ha nem fogja látni azt az embert, nem fog e villámmá, lánggá, pallossá, gyilkossá válni mégis abban a pillanatban?
Ez az az ember ott volt; megsemmisülve, összetörve, mint egy halálra itélt állott ott, a honnan átkosan mozdulni sem tudott.
Látta őt Dini; tudta, hogy ott van , megkereste szemeivel és a villám czikázott meg szemeiben, arcza lángra gyult, izmai megfeszültek.
Az alvó tengerből egy szörny ütötte ki fejét.
A grófné megkisérlé: van e hatalma ezen ember fölött?
Vállára tevé kezét s engesztelékeny hangon szólott hozzá:
- Gondolja meg, hogy önnél egy hatalmasabb büntető kéz van odafönn!
Dini megállott; bár magához térve, de mégis az indulattól reszkető hangon szólt a grófnéhez:
- Igen, asszonyom, de én megfogadtam...
A grófné szeretetreméltó nyájassággal felelt, miközben kezét megfogá:
- De én is megfogadtam, hogy önt visszaadom magának!
Dini bámulva meredt reá.
Hát ettől a nőtől mindig olyanokat fog hallani, minőket neki még senki sem mondott?...
Tudja isten, vérét sajátságosan megfordulni érzé ereiben.
Zordonan, de nyugodt léptekkel haladt a többiekkel a malom felé, s megvető undorral odaveté a szöget annak az embernek a lábaihoz.
- Akaszd föl rá magadat!
Mindenki irtózva sietett el onnan.
A bitang gazember sötéten nézett a földre.
Ha látta volna igy valaki, megképzett és elfordult volna tőle, mert mintha csak látta volna, hogy lényében nincsen egyedül ; földult arcza, ajkain révedező őrületes mosolya elárulák azt, a ki vele van, a szörnyet, a sátánt, az undokot, félelmest, elborzasztót, a ki hajtja, űzi , korbácsolja odabelül nyomorult testében, a reszkető, kapkodó lelket: «Haszontalan, ne hagyd magadat!»
A lélek kinlódott, vergődött, gondolkozni akart, esdekelt.
- Én, felakasztani magamat? nem, nem, - nyögött rémesen, - nem! - és irtózva megrázkódott.
Az ördög megörült, vigyorgott, s hogy játékának tárgyát tovább is prédául tarthatja , megczirógatta a lelket.
A nyomorult fölkaczagott, s a miről maga sem tudta, hogy akadt kezébe, eldobta a kötelet s elrugta lábai elől a szöget, letörlé a verejtéket homlokáról.
- Mintha nem szedhette volna föl másvalaki azt a padlót, s nem én! - kiáltott föl , bontakozva kinos harczából.
Azután ujra fölkaczagott, s fölkaczagott most öntudatosan, gunyosan; és öklét összeszoritva, fenyegetett a falu felé:
- Ah! büszke, hatalmas uri asszony, s kevély gavallér, magatokat pártfogókként toljátok föl, hivatlanul dolgokba avatkoztok, melyek titeket nem illetnek, vesztemre törtök, meg fogom zavarni örömötöket!
A verembe, melyet nekem ástatok, az egyiketek fog belehullani s ez egy csapással összezuzom mindkettőtök örvendő boldogságát!
Fölemelte fejét, kiegyenesedett, bátran bement a faluba, és legelőször is az Izsák boltjában gyászfátyolt vett kalapjára.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE