Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
A második férj
Keletkezés ideje
1895
Fejezet
10
Bekezdés
1517
Mondat
4958
Szó
64586
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
HATODIK FEJEZET.
A tágas folyosóra lépve, melyet üvegablakok védtek a szél és hó ellen, s melyen Feliczia tante pálmáinak, fikuszainak és ritka szép, kék virágu hortenziáinak egy része is el volt helyezve, Fülöp a lépcsőkön felsiető Szerafint pillantotta meg.
A leány fehér prémes téli sipkát, s ugyanolyan köpenykét hordott.
Gömbölyü, rózsás arczát pirosra festette a hideg.
Gyorsan sietett föl a lépcsőkön, s mosolyogva , sebesen lélegző ajakkal üdvözölte az ifjut.
- Itt vagyok, Fülöp!
A tantehoz megyek.
- Isten hozott.
Megteszed, a mire kértelek?
- Azért jöttem.
- Helyes!
Magam is a tantehoz igyekszem, ha azonban már itt vagy, szivesen neked engedem az elsőséget.
Vettél czipőt?
Ah, de hisz egész téli tündérré változtál!
- Jó izlésem van?
Mindent magam választottam.
Mama nem is sejti.
- Mit fogsz neki mondani?
- Az igazat, - felelte halk nevetéssel a leány, - csakhogy azt is hozzá teszem , hogy abból a pénzből, a mit adtál, nem maradt egy fillérem sem.
Ez persze nem igaz; még a felét se költöttem el, pedig kesztyüt is vettem, s egy üveg illatszert is.
Neked is hoztam egy doboz czifra szivart.
Itt van!
Fülöp mosolyogva vette át a köpenyke alól előkerülő szivardobozt.
- Köszönöm, édes Szirén, - szép, hogy reám is gondoltál.
Most menj be a tantehoz , azután mondd el, hogy mit beszéltek.
- Hol talállak?
- Itthon.
- Bemenjek hozzád?
Hátha meglátnak?
Fülöp nyugodtan nézett a cousinera.
- S ha meglátnak, Szirén?
- Az igaz! felelte gyorsan, elpirulva a leány.
Mennyi ostobaságot fecsegek ... bocsáss meg, de néha valóban nagyon ostoba vagyok.
Várj hát reám; bemegyek hozzád és mindent elmondok, a mit a tante beszélni fog.
Viszontlátásra, Fülöp!
- Isten veled!
Fülöp megfordult és bement a szobájába.
Egy ideig magába mélyedve sétált fel és alá, azután leült iróasztala mellé, s szórakozottan lapozgatott egy félig kész kéziratban, melyet már be kellett volna fejeznie, ha meg találta volna hozzá a szükséges hangulatot.
Azokhoz a gyöngéd, idilli érzelmekhez azonban, melyekkel ez a befejezésre váró legujabb novellisztikus dolgozata foglalkozott, több nyugalomra lett volna szüksége, mint a mennyivel már napok óta rendelkezett.
S most aztán már éppen nem lehet róla szó, hogy folytatni és befejezni tudja.
Akaratlanul is azzal az érthetetlen meghátrálással foglalkozott, mely eddig még soha sem vett erőt a szivén.
Eltagadta a fiatal özvegy előtt a valót; nem tudott kibékülni ezzel a dologgal, jóllehet érezte, hogy helyesen cselekedett.
Csak nem mondhatta meg neki nyiltan, hogy azt a nőt, ki első, tisztességes férjének halála után egy második férjnek is hitvesévé válik - kényszerüségből, vagy szerelemből, az egyre megy, - immorálisnak tartja?
Lehetetlen effélét nyiltan is megmondani...
De hát miért? kérdezte elégedetlenül.
Ha meg merte mondani ezernyi embernek a szinpadról a Sibillá-ban, - ha föl tudta állitani a thezist és megfelelt rá, ha teremtett oly szituacziók között egy férfit és egy nőt, hogy a választ még azok is lehetségesnek és elfogadhatónak tartották, kik a szokás, a törvény, a közmorál közönséges utjához lévén szokva, nem képesek a lelki érzelmek oly átlátszó finomságáig emelkedni, hogy a thezisre adott tagadó választ azonnal megérthessék, - miért nem volt elég bátorsága ugyanezt megmondani az özvegynek is?
A felelet látszólag nagyon egyszerü.
Kiméletből, melyet a köztük fennálló rokoni viszony magyaráz meg.
Kimélnie kell egy nőt, a ki őt soha nem bántotta, s a ki, ha férjhez találna menni, ugyanoly kritika alá kerül, mint a dráma hősnője, még pedig nem csak egyedül, hanem a második férjjel együtt.
Fülöp jónak és helyesnek találta ezt az indokolást, s mégsem volt vele megelégedve.
Clermontné látta a darabot, ott tehát megkapta a választ nélküle is .
S ime most, midőn élőszóval ő maga kellett volna, hogy ugyanazt ismételje, a mit a szinpadról már ugyis elmondott, - meghátrál és hallgat.
Sőt nem csak, hanem még azzal is mentegetőzik, hogy az egész mü egyszerüen az irói fantázia teremtménye , melynek a valósághoz, az élethez, s a körülöttünk mozgó emberekhez semmi köze.
Ez más szóval azt jelenti, hogy munkájának hőse oly képzeletbeli lény, a milyenhez foghatót az élet józan realizmusa nem produkálhat, mert ezzel megfosztaná a létezhetés egy igen fontos kellékétől: a többi emberekhez való hasonlóságtól is .
Fantasztikus figura tehát az egész ember, ki semmiféle raceba be nem illeszthető és semmiféle erkölcsi rendszert nem képvisel.
Egyetlen ritka, képzelhető, de alig létező emberi példány, - érdekes a maga sajátos érzékenységének megnyilatkozásában, s szánalomra méltó ama végzetes lelki küzdelem miatt, melyet morális felfogása ví szerelme ellen, s melyért atyja az egész alakot poltron embernek tartja.
Szükség van talán a kiméletre?
Clermontné nyilván nem is gondol reá, hogy egy második férj hitvesévé váljon, s igy a kimélet oka önként megsemmisül.
És még sem volt elég bátorsága az igazság nyilt kimondására, pedig ime megtehette volna.
S Fülöp kelletlen meglepetéssel állapodott meg ennél a pontnál.
Ha tovább szövi gondolatainak ezt a fonalát, akaratlan eljut odáig is, hogy igy kell önmagához szólania: - »Ha bevallod, hogy ugy érezel, mint a Sibilla hőse, vagy legalább is hasonlóan ahoz, akkor ez a fiatal asszony oly embert, mint te, - vagy mondjuk téged - soha szivének vonzalmával nem ajándékozhat meg.
Bármely férfié lehet, csak a tied nem.
Ez lesz eredménye a nyiltságodnak, a melyet kizárólag magadnak köszönhetsz.«
- De hát szükséges -e, hogy eddig a pontig jusson ?
Azt nem képes eltitkolni, hogy Clermontné lénye hatással van reá, ebből azonban még nem következik, hogy oly befolyása lehessen valaha életére ennek a nőnek, mely erkölcsi érzékét egy csapással felforgassa és közönséges frázissá sülyessze alá .
Nem, nem!
Ez oly képtelenség, melylyel nem érdemes foglalkozni.
S Fülöp büszkén , ereje teljes tudatában emelte föl a fejét.
Szép, sötét arczán érczbe volt öntve minden finom vonás; tekintete hideg nyugalommal röppent végig a terem mályvaszinű bútorain.
Biztosnak, szilárdnak, következetesnek érezte felfogását, izmosnak testét és érintetlenül szűziesnek a szivét.
Ily előkelő szellemi és testi előnyök birtokában nem fog leszédülni arról az utról, melyen megindult, még akkor sem, ha tehetségének rohanó diadalkocsija el is talál véletlenül gázolni egy asszonyt... a ki szerette...
- Esztelenség... mormogta boszankodva, s felugrott az iróasztal mellől.
Dohszagu , nevetségesen régi fölfedezés, hogy az ember majdnem mindig azzal foglalkozik, a mire vágyik, - ritkábban azzal, a mit nem kiván.
Csak nem vágyik talán reá, hogy Clermontné az ő diadalkocsija elé kerüljön?
S miért éppen ő?
Miért nem más ?
Mindig ez a nyulánk, szőke asszony...
Egy idő óta majdnem összes nő ismerősei helyét az ő kedves, félénk arcza foglalja el a nélkül, hogy ezt a szokatlan fordulatot valami különösebb okkal is magyarázni tudná.
Feliczia tante átküldte hozzá a szobaleányt és megüzente, hogy mivel nagyon el van foglalva, ezuttal ne látogassa meg.
Fülöp tudomásul vette az üzenetet.
- Ott van még a kisasszony? kérdezte a szobaleánytól.
- Igen kérem.
Szerafint mindenesetre meg kell várnia; addig nem mehet el hazulról.
Visszaült tehát ismét az iróasztal mellé és kibontotta az ajándékba hozott szivardobozt .
Szivarozni fog, mig Szera bejön és a maneuvre eredményét hirül hozza.
Jó leány, - azonnal ráállt.
Kár hogy abban a családi körben, melyben ugy nőtt fel mint egy vadvirág, senki se törődik vele.
Boronkai nem alkalmas arra, hogy egy fiatal leány valamit tanulhasson tőle, - Boronkainé még kevésbbé.
A következmény aztán megmutatta, hogy ez a ferde, jobban mondva semmiféle nevelés mire vezet.
Szerát kizárták az intézetből, s még máig sem tudja senki, hogy miért.
Az igazgatónő javithatatlan magaviseletről tett emlitést a tante-nak.
Lehet, hogy többet is mondott volna, ha a matróna szigoruságát, s Boronkaiék szorult helyzetét nem ismeri.
Igy azonban valószinüleg azért hallgatta el a valódi okot, mert nem akarta, hogy a tante megvonja tőlük a segélyt.
Fülöp az órára nézett; dél volt.
Atyja valószinüleg most rendezi Petrovics közvetitésével tartozását a banknál.
A derék nábob igen nagy zavarból rántotta ki atyját, ezuttal már másodizben, s nyilván nem utóljára.
Az ajtófüggönyök e pillanatban meglebbentek; Szerafin lépett be.
Fülöp elébe ment , s segélyére sietett, hogy köpenykéjét levethesse.
- Nem maradhatok sokáig, Fülöp, - szólt a leány, s kedvtelve, sugárzó tekintettel nézett körül.
- Milyen csinos itt minden!
Nem csodálom, ha ily pompás környezetben szép gondolatai támadnak az embernek.
Bezzeg nem támadnának nálunk...
- Ülj le, Szirén.
- A tantenak friss tervei vannak, - mondá a leány és helyet foglalt a kereveten .
Első dolga volt, hogy hintázza magát rajta.
Fülöpnek mosolyognia kellett a gyerekesség e gondtalan illetlenkedése fölött.
Meg volt róla győződve, hogy Szerának fogalma sincs a nőies komolyságról, melyet husz évétől ugyancsak meg lehetett volna már kivánni.
Eleven, kutató tekintetét gyönyörködve jártatta körül a teremben, s meg-megsimogatta a kerevet bársonyos czirádáit; asszonyos tagjain megfeszült a világos angol pepita szövet, s miközben kesztyüs balkezével minduntalan csipője duzzadt, gömbölyü hajlását simogatta, kétszer is elismételte , hogy igen, a tantenak friss tervei vannak, s sikerült megtudnia azt is, hogy ezek az érdekes ujdonságok javarészt Fülöpre vonatkoznak.
- »Kitaláltam a tantika apró megjegyzéseiből, hogy uj ajánlattal fog meglepni.
Azt fogja kivánni, hogy ismerd meg Olaszországot és Párist.
Párist különösen figyelmedbe fogja ajánlani.«
- S a leány fölbiggyesztette az ajaka szélét.
» Mondanék valamit, Fülöp, - előbb azonban igérd meg, hogy nem fogsz megneheztelni.«
- Várj csak, Szera, - megmondtad a tantenak...
- Mindent, mindent!
Oh, kedves tantika, szavaltam oly hangosan, hogy bizony megérthette ha akarta, Fülöp egy idő óta oly nagy változáson ment át, hogy alig ismerni rá; idegenkedése Julia iránt még erősebb, mint azelőtt volt, s ha az előjelek nem csalnak, minden arra mutat, hogy szer...
- Csak nem mondtad neki...
- De igen, - felelte gyorsan a leány, s elnevette magát, hogy pirulását és zavarát elrejthesse, - azt mondtam, hogy bizonyosan szerelmes vagy valakibe, különben nem lennél oly feltünően hideg hozzám, Clermontnéhoz, Katalinhoz és mindenkihez .
Rosszul tettem?
Istenem, talán bolondság volt...
- S a tante mit felelt?
- Nem hitte el.
- Tudhattad volna.
- Én ügyetlenkedtem el a dolgot.
- Mivel?
- A szinházat emlegettem.
A tantika erre azt felelte, hogy sokkal többet vagy itthon, semhogy az »ellenség «... igy mondta; az ellenség... messze volna.
Ez alighanem azt jelenti, hogy az »ellenség« - Julia.
Szóval csak szidj meg, Fülöp mert nem végeztem semmit.
Juliát nem lehet kiirtani a tantika fejéből addig, mig be nem bizonyitod, hogy gyanuja teljesen alaptalan.
Az a gonosz Katalin gondoskodik róla, hogy befeketitsen...
Ah! ha én egyszer visszaadhatnám neki a kölcsönt...
A leány szeme megvillámlott.
» Hanem majd eljön az ideje ennek is.. mondotta fenyegetve, elfojtott hangon... soha se fogom neki elfelejteni, a mit ellenem vétett «...
- Katalin?
- Ó, a jó lélek...
- Megsértett?
- Sokkal rosszabb, - felelte elvörösödve, hevesen a leány, s térdére könyökölve hajolt maga elé.
Egész arcza égett.
Keze ideges remegéssel babrált öltözéke csipkéin.
Majd fölemelkedett, s elhagyva helyét az ablakhoz futott.
- »Most azonban nem erről van szó, édes Fülöp, hanem arról, hogy a tantika legelőször is Nápolyból vár tőled levelet, azután Rómából, Velenczéből, s végre Párisból.
Azt szeretné, hogy két hónapig utazgass, legalább áprilisig, - jobban mondva addig , mig Julia ismét falura megy.
Oh, nem vagyunk oly együgyüek, hogy ezt azonnal ki ne találjuk!
Fülöp!
Mondok valamit ...«
- Hallgatlak.
- Nem fogsz megneheztelni?
- Nem.
- Akármit mondhatok?
- Akármit.
- Köszönöm, élni fogok a felhatalmazással, - folytatta halkabban Szera, s egy pillanatig fürkészve vizsgálta a férfi elborult vonásait.
Boszankodik, gondolta magában... és igaza van.
Nem járja, hogy ugy bánnak vele, mint egy éretlen ifjonczczal, a kinek minden mozdulatára vigyázni kell...
» Bocsáss meg, Fülöp, - szólt hangosan, - hogy ezt a dolgot elő hozom, talán nem is illik, hogy én mondok ilyesmit neked... de már sokszor meg akartam kérdezni tőled, hogy miért félsz annyira a tantikától ?«
Fülöp elég furcsának találta ezt a kérdést.
- Ki mondta neked, hogy félek?
- Látom.
- Miből látod?
- Ezerféle apró semmiségből, habozásodból, tartózkodásodból... tudom is én !
Mindenből!
S ez oly érthetetlen.
Nem vagyok se találékony, se okos, se figyelmes , - inkább szeles és buta... köszönöm, hiába nevetsz...
Tudom én jól, mennyire buta és neveletlen vagyok, - elégszer hallom a mamától, megtanulhattam.
De a mi annyira szembeszökő, mint ez, azt már csak én is észreveszem!
Azt szeretném tehát megkérdezni tőled, hogy ha sért ez a folytonos gyanusitás és felügyelet, - miért türöd?
Ha én oly független volnék, mint te lehetnél, egy perczig se szekiroztatnám magamat senki által.
Boszantani akartok?
Adieu, ajánlom magam, - nem kérek belőle .
S itt hagynám a házat még ma.
Fülöp lemondott arról, hogy Szera segitségével igyekezzék a tanteot megnyugtatni .
Hallgatta a leányt, s mosolygott heveskedésein, gyors taglejtésén és modorának vadócz, de nem ellenszenves szeleskedésén.
Mindez sehogy se illett termetének egészséges, nagy arányaihoz, melyekért a nevelőintézetben Brunhildának gúnyolták az intézeti »teljes ellátás« áldásai között lesoványodott bennlakó növendékek .
Szera észrevette, hogy Fülöp mosolyogva szemléli.
Elhallgatott tehát és durczásan megvonogatta vállát.
- »Ha neked mindegy édes Fülöp, akkor igy is jól van, - mondotta rövid szünet után, - biztositalak azonban, hogy másképp használnám szabadságomat, ha volna, mint te ...«
- Itt hagynád a házat?
- Még ma!
Természetesen csak akkor - szólt tartózkodva, leskelődő tekintettel, - ha nem volna semmi... éppen semmi... a mi visszatartson.
Fülöp észrevette a czélzást.
Megállt Szera előtt és kezébe vette a kezét.
- »Mit gondolsz, Szirén, - kérdezte enyelgő hangon, - hogy hivják az olyan embert, a ki máskép cselekszik, mint a hogy beszél?
Nemde csalónak, vagy komédiásnak?
Vagy mind a kettőnek.
Nézzetek meg hát engem figyelmesebben, mint eddig és be fogjátok látni, hogy nincs szerencsém beletartozni abba a jeles társaságba, melyben csalók , ámitók és komédiások foglalják el a diszhelyeket.
Láttad a Sibillá-mat.«
- Láttam, te adtál jegyet, különben nem láttam volna.
S a lány őszinte elragadtatással kiáltott fel: Nagyon szép volt, Fülöp! a bucsuzás ott a sárga szalonban, a viszontlátás Sibil és György között... magam is neki keseredtem , pedig az én természetem ugyancsak nem hajlik a sirásra...
Ki nem állhatom a pityergést.
Mégis elnyafogtam magamat és azt hiszem, hogy másodszor is igy lesz.
- Jól megértetted, mi van benne?
Szerafin észrevehetőleg megrezzent.
- Azt hiszem, igen... felelte elfogódva.
Majd gyorsan hozzátette: »Nem is tudom , miért nem akaródzik ezt nyiltan is...
Mintha volna valami benne.
Pedig semmi , éppen semmi!
Látod, mondtam, hogy mennyire ostoba vagyok «...
Fülöpnek tetszett ez a zavar.
Az önkénytelenül is megnyilatkozó női szeméremnek oly biztos jelét látta benne, a mi sok dologra nézve egyszerre megnyugtatta.
Szera csak modortalan, s ez utóvégre is nem olyan nagy baj, hogy idővel ne lehetne rajta változtatni.
- Ha tehát megértetted, a mi ott mondva van, akkor azt is meg fogod érteni - szólt mosolyogva, - hogy az, a ki véleményét egyszer már világosan kimondotta, ezt a véleményt senki kedvéért sem fogja megváltoztatni addig, mig felfogásának helytelenségéről a tapasztalat meg nem győzi.
Erre pedig egyhamar semmi kilátásom.
- Ki tudja, Fülöp, ki tudja...
Az ifju egyszerre elbocsátotta Szera kezét.
- »Azt hiszed «... mormogta kellemetlenül érintve, s elhagyva az ablakot, iróasztalához lépett.
A leány hozzá sietett, s aggódva kérdezte:
- Megharagudtál reám ?..
Bocsáss meg kérlek, nem akartalak megbántani.
- Dehogy bántottál, Szirén.
- De igen, igen!
Megint ostobaságot mondtam...
- Légy nyugodt; nem mondtál semmit.
Szeniczeinét juttattad eszembe, s ezt nem nagyon szeretem.
Ő is lehetségesnek tartja, hogy más legyen a beszéd és más a tett.
Igy mondta a tantenek; tőle tudom.
Az ő gyanusitásai nélkül aligha fejlődött volna odáig a dolog, hogy most már magam se tudom kitalálni a helyes utat, melyet követnem kellene.
Ha maradok, ezzel megerősitem a gyanut, hogy Clermontné közelében akarok maradni, ha elutazom, akkor meg Julia teheti fel rólam, hogy menekülnöm kell a közeléből, mert erre szükségem van.
Fülöp karjába fűzte Szera karját és sétálni kezdett vele a teremben.
A leány lopva a tükörbe pillantott.
Mily jól összeillenének...
Mindenki megfordulna az utczán , hogy jobban megnézhessen »egy ily feltünően szép párt« - Fülöpöt és őt , Brunhildát.
Ah! hogy irigyelnék az intézetben.
Mennyivel más férfi Fülöp, mint az a nyomorult »Papagály urfi« - a kiért eléggé megszenvedett, s a ki miatt még az intézetből is távoznia kellett...
Mennyi gyötrelmes irigységgel bámulná őt a sok halavány arczu »kosztos« az intézetben, ha Fülöp karján lépne eléjük és igy szólhatna: »Brunhilda eljött, hogy bucsut vegyen tőletek sáppadt macskák, isten veletek, irigy macskáim, - többé soha sem lesz szerencsénk egymáshoz, szegény , lesoványodott cziczák, - többé soha «.
Fülöp ezalatt azon gondolkozott, hogy mit mondhatna még olyat, a mi hasznára válna.
Tudta, hogy Szera semmit sem őriz meg magában abból, a mit tőle hall, s a mire nézve a hallgatást külön is nem köti ki.
Szeniczeiné nevének emlitésével ingerelni akarta a leányt, s ezt el is érte.
Érezte, hogy Szera gömbölyü, meleg karja megrándul a karjában, s a leány indulatosan forditja el fejét a tükörtől.
- Katalintól óvakodnod kell, - mondotta haraggal, - jóllehet nem méltó reá, hogy figyelembe vegyék.
- Még mindig neheztelsz reá?
- Neheztelek?
Gyülölöm!
S a leány undorodva intett.
» Nagyon, nagyon, nagyon «... suttogta oly szenvedélyességgel, mely Fülöpöt a legnagyobb mértékben meglepte.
Sokkal felületesebb teremtésnek tartotta unokahugát, semhogy ily mély gyülöletre, a szenvedély ily heves kitörésére képesnek tartotta volna.
Megütközve, csodálkozó arczkifejezéssel tekintett a leány felindult gyülöletben égő szemei közé, s majdnem zavarba jőve várta e különös jelenség magyarázatát.
Szera nem is késett a magyarázattal.
- Miatta tiltottak ki az intézetből, - mormogta elvörösödve, s gyöngéden kivonta karját a Fülöpéből.
Ő figyelmeztette az igazgatónőt, hogy vigyázzon jobban reám , mert magaviseletemet tőle fogják számon kérni.
- Hibáztál?
- Igen, - felelte nyiltan, eltökélve a leány, - neked megvallhatom Fülöp, - te voltál eddig az egyetlen, - folytatta csendesebben, lesütött szemmel, - ki mindig gyöngéd voltál hozzám és soha sem szégyenitettél meg, ha valami helytelenséget tettem...
Neked megmondom, hogy igen, hibáztam, mert eltürtem, hogy egy fiatal ember leveleket irogasson hozzám és elkisérjen az intézettől egészen hazáig ... mindennap...
Az igazgatónő tilalmát kétszer megszegtem.
Harmadszorra oly nevet talált dühében a szemembe mondani, a mi arczomba kergette a vért...
Nagyon csuf szót kiáltottam neki vissza.
Nem tudtam, mit mondok, - csak azt éreztem, hogy valami szörnyüséget kell arczába vágnom, különben összeroskadtam volna.
Igy is a leányok vezettek ki, - nem volt annyi erőm, hogy ki tudtam volna menni az ajtón.
- S a vége az lett, hogy kizártak?
- Igen.
Többé nem volt szabad visszamennem.
Kizárt egy dáma, a kinek viszonyáról egy Feiler nevü tüzér főhadnagygyal az egész intézetben mindenki tud, egy másik dámáért, ezért a Katalinért, a ki szeretője az öreg Braniczkinak és mégis azt meri kivánni, hogy tartsam tiszteletben őt... egy ilyent...
Fülöp mozdulatlan arczczal hallgatta ezeket a szenvedélyes szavakat.
Oly heves forróság járta át egész testét, hogy csak a legnagyobb erőfeszitéssel tudott uralkodni magán.
Arról, a mint Szeniczeinéről e pillanatban hallott, fogalma se volt.
Megdöbbentette, arczul ütötte a gyalázat e kétségtelen bizonyossága... óh , ez a leány igazat mond, ebben nem lehet kétség, - de titkolnia kellett, nehogy Szera észre találja venni, hogy minderről nem tudott semmit.
A felindulásán uralkodni tudó ember vas fegyelmezettségével kényszeritette magát a nyugalomra és a hallgatásra.
Egyetlen szóval sem szakitotta félbe a leányt.
Megvárta, mig mindent elmond, a mit az ingerültség ajkára kerget.
- Kitől tudod a Katalin dolgait?
Szera föllélegzett, s megkönnyebbülve, majdnem elégedetten végzé.
Kiönthette szivének egész keserüségét ez ellen az asszony ellen, a ki megalázta.
- Apától tudom, - felelte sebes lélegzettel.
- Mióta?
- Már két éve is elmult.
Véletlenül tudtam meg.
Egy este azt hitték, hogy már alszom.
Apa suttogva beszélte mamának a dolgot, - akaratlanul is meghallottam mindent.
Egy alkalommal aztán másképp is meg kellett győződnöm, hogy ugy van minden, a mint apa beszélte.
Ismered a Braniczki-házat?
Itt van a muzeum mellett , - két emeletes, barnára festett palota.
Az egyik utczai sarok termet a földszinten mindig csinálják és soha sincs készen.
Egy délután, - lehetett ugy fél négy óra, a varrónőtől jöttem hazafelé, midőn egy bérkocsi robogott el mellettem, s abban Katalint pillantottam meg.
Rögtön átvillant fejemen az egész, a mit apától hallottam.
Meglassitottam lépteimet.
Katalin kiszállt, s épen be akart sietni a kapun, midőn az öreg Braniczki megjelent.
- »Ön az gyermekem? kérdezte halk hangon, - bocsásson meg, de már nem vártam önre.«
- »Lehetetlen volt hamarabb jönnöm ,« felelte Katalin, s valamit még mondott, de azt nem birtam megérteni.
A gróf mosolygott, elküldte a bérkocsit, s visszatért Katalinnal a palotába.
Már nem tudom, mit éreztem, de mintha forró vizzel öntött volna le valaki, oly gyorsan menekültem attól az utálatos palotától, a melybe Katalint belépni láttam.
Egész éjjel nem tudtam behunyni a szememet.
Folyton azon töprengtem, hogy eljövök hozzád és elmondok mindent, a mit láttam.
Erről a tervről azonban rögtön letettem, mert az jutott eszembe, hogy te ugy is tudod a dolgot, s mert mégis hallgatsz, az annak a jele, hogy okosabbnak tartod, ha nem avatkozol bele.
Majd arra gondoltam, hogy talán Szeniczeit kellene értesiteni.
Ő a férj, - reá tartozik az egész, végezzék együtt.
Ettől meg az tartott vissza, hogy hátha kinevet és ugy tesz, mintha nem hinne belőle semmit.
Oh, Szeniczei különös ember, - erről is könnyen meg lehet győződni, csakhogy nem érdemes.
Mondd Fülöp, ugy -e igazam van?
Egy ilyen nőnek , mint Katalin, nincs hozzá joga, hogy tiszteletet követeljen tőlem és azt a majmot , a kit eszelős, ostoba fejemmel két hónapig valóságos Apollónak tartottam, szememre vesse?
Én elkergettem Papagály urfit, - mindig ugy ki volt cziczomázva, mint egy sokszinü papagály... mert beláttam, hogy bolondságot csináltam, Katalin azonban nem mondhatja el magáról, ha szakit is azzal a simára borotvált urral, hogy jóvátette hibáját, mert azt ugyan aligha fogja valaha jóvátenni.
Apa is ezt mondta és igaza van.
Jobb, ha nem is vesz róla tudomást az ember.
Szivemből gyülölöm ... igaz, nem tagadom, megérdemli, - gonoszul viselte magát velem szemben, - de eddig nem beszéltem róla se neked, se másnak, mert nem méltó reá.
Majd eljön az ideje annak is, hogy leszámolok vele!...
A mit egyedül csodálok, az a tantika tájékozatlansága és a Clermontné türelme.
Persze, egyikök sem tudja, hogy ki hát ez a gőgös dáma, a ki engem mert fenyegetni azzal, hogy vigyázzak magamra.
Én vigyázzak magamra...
Effélét mondani nekem.
Hiszen igaz, helytelenül viseltem magam, tudom, eleget kinoztam magamat érte... de ártatlan vagyok Fülöp, esküszöm , hogy igazat mondok, akármit sziszeg is reám az a nyomorult... asszony... ártatlan vagyok Fülöp, ártatlan vagyok...
S a leány elhomályosodott szemeiből kiszivárgott egy könycsepp.
Melle rendetlenül emelkedett, keze reszketve szoritotta az ifju kezét, ki hallgatva, halaványan nézett reá és érezte, hogy nem képes egymáson keresztül gázoló gondolatait rendbe szedni.
Oly készületlenül találta ez a leleplezés, mintha közvetlenül előtte sujtott volna le a villám, - egészen beleszédült.
Meglepetést mutatnia azonban nem volt szabad.
Hihetetlen vakságnak adná jelét, ha Szera észre találná venni , hogy ezt a gyalázatosságot eddig nem ismerte.
- Hiszem, hogy igazat beszélsz Szirén.
Hagyjuk ezt.
Azt mondod, hogy az a találkozó, melynek tanuja voltál, két év előtt történt.
- Igen, két év előtt.
- S azóta nem változott semmi.
- Semmi.
- Bizonyosan tudod?
- Tudom.
Julia is tudja.
- Clermontné? kérdezte Fülöp, s majdnem felkiáltott.
- Ő. Mi bajod egyszerre?
Egészen halavány vagy...
- Semmiség, - felelte az ifju, s most ő vonta ki gyöngéd erőszakkal Szera kezéből a kezét.
Semmiség... ismételte gépiesen, miközben meggyujtotta a kialudt szivart , s ismét visszatért a leányhoz, - kissé meglep a dolog, - folytatta összeszedve magát, - sejtettem ugyan, hogy Clermontné is tud erről a titokról, tökéletesen bizonyos azonban nem voltam benne.
Igaz, hogy nem is beszéltünk róla soha.
Te azzal gyanusitod Szeniczeit, hogy ismeri hitvese titkát... valami ilyesmit mondtál...
- Nem állitom Fülöp, - felelte vállait vonogatva a leány, - apa azt hiszi, hogy igy van, - reá bizonyitani azonban aligha sikerülne.
Lehet, hogy tudja.
Semmiben se különböznek egymástól.
Szeniczei épp oly önző, roszlelkü, felületes ember , mint Katalin.
Főélvezete az ivás és a kártya.
A legerősebb brandyt, a legdrágább borokat vásárolja.
Két, vagy három hét előtt egyszer hozzánk is hozott két üveg zöldszinü franczia liqueurt, - az egyik üveg kiürült, s ő nem tudott megmozdulni .
Apa ágyában aludt másnap délig.
Egy csöppet én is kóstoltam belőle, de majdnem kiégette a nyelvemet.
Ilyen italokkal él.
S hozzá még a kártya, melyet talán még a pálinkáknál is jobban szeret...
Honnan venné a szükséges pénzt?
Nem tehetek róla , de épp annyira iszonyodom tőle is, mint Katalintól, pedig ő nem vétett nekem soha...
Szera fejére tüzte sipkáját és kabátja után nyult.
Fülöp fölsegitette a kabátot és igy szólt:
- Beszéltél ezekről valakinek, Sirén?
- Senkinek!
Ugyan kivel beszélek én...
- Jól tetted.
Arra akarlak kérni, hogy ne beszélj ezután sem.
Haza mégy most?
- Igen.
- Várj, elkisérlek.
- Milyen jó vagy!
Fülöp fölvette kabátját, s Szerával együtt utra készült.
Friss levegőre volt szüksége, hogy kissé magához térjen.
Izgatottságához a megszégyenülés lealázó érzete is járult.
Ime, gondolta lehangoltan, abban a büszke képzelődésben élt , hogy a körülötte hullámzó dolgok fölött tiszta, megtéveszthetlenül nyugodt elmével uralkodik.
Ismeri az okokat, s az indulatok első csirázását is figyelemmel képes kisérni, a befolyásolhatás veszélye nélkül.
Milyen őrültség!
Mekkora tévedése az önérzetnek!
Ez az a hidegvérrel analizáló, erőteljes tehetség, melyre képesnek tartják, s melynek összes eddigi sikereit köszönheti?
De hisz ebben a tehetségben még ez a gyerekes, minden mélyebb érzésre képtelennek látszó leány is fölülmulja , kire oly magasságból szokott letekinteni eddig, hogy jóformán észre se vette .
Szera mindent kitalált, mindent tudott, ő nem talált ki semmit, pedig alig mult hét, hogy Szeniczeinével ne érintkezett volna.
Egy tapasztalatot mindenesetre megjegyezhet magának: a bizalmatlanságot.
Az élet lépten-nyomon megszégyeniti az embert.
Nyomról-nyomra kell megszerezni, a mit mások már elhasználtak.
Készen nem kapható semmi.
Az élet nem ajándékoz, csak eltüri, hogy titkait megtanuljuk.
S Fülöp majdnem ingerülten nevezte rövidlátónak magát, a kinek nincs joga arra, hogy tehetségében bizalommal keressen támaszt.
- Jöjj Szirén, menjünk, - inditványozta nyomott hangon.
- Készen vagyok! mondá a leány, s boldogan huzta fel keztyüjét.
Elérzékenyülésnek , haragnak többé nyoma sem volt.
Arcza visszanyerte derült frisseségét, szemei ragyogva tapadtak Fülöpre, ki minden erejét összeszedte, hogy lehangoltságával ne rontsa el huga örömét is.
A tervezett sétának ezalatt egy kis akadálya támadt.
Fülöp inasa belépett, hogy egy idősebb asszony és egy fiatal kisasszony, mindketten gyászban, beszélni óhajtanának vele.
Nem merte elutasitani őket; előkelő hölgyek lehetnek, különösen a fekete fátyolos nagyságos asszony.
Bebocsássa -e tehát őket, vagy ne?
- Éppen most kellett jönniök, - duzzogott Szerafin, s kérdőleg nézett Fülöpre .
Bizonyosan valami jótékony egylet nevében jönnek.
Ez oly járvány most, mint a himlő.
Előbb, vagy utóbb okvetlen át kell rajta esni.
Jobb hát, ha minél gyorsabban végez velök.
- »Azt hiszem Fülöp, hogy nem lehet elutasitani őket , főleg ha tudják, hogy itthon vagy.«
- Tudják kérem, - jegyezte meg az inas.
Megkérdezték a kapustól; nem tagadhattam el.
- Mindegy.
Bocsásd be őket, - parancsolta Fülöp, s az inas távozása után Szerához fordult.
Rajta leszek, hogy gyorsan megszabaduljunk tőlük.
Ülj le addig, kérlek , ide az ablak mellé.
Ha jól magad elé huzod a függönyt, észre se fognak venni.
Szera engedelmeskedett.
Bevonult a függöny mögé, s még czipője hegyét is visszahuzta, hogy rejtve maradhasson.
A vendégek beléptek.
A kisasszony elég csinos leányka volt.
Mamája előkelő , sáppadt, arisztokratikus megjelenésü urhölgy, arczán a szenvedések... nyilván lelki szenvedések... félreismerhetetlen nyomaival.
- Özvegy Steinné vagyok, uram, - kezdte azon a biztos, udvarias hangon a hölgy , mely intelligens származását azonnal elárulta, s bocsánatkérő, szerény hangon folytatta: Ez meg itt leányom, Heléne, félig még gyermek...
- Nagyon örülök, asszonyom, - felelte könnyü meghajlással az ifju.
Foglaljanak kérem helyet és rendelkezzenek velem.
- Oh, uram...
Vigasztalhatlan ragyok, hogy pár perczig terhére kell lennem.
Ön, a mint látom, épp távozni akart.
- Nem tesz semmit.
Kérem..
S Fülöp helyet mutatott vendégeinek a kereveten, honnan az ablakmélyedésbe rejtőzött Szerát legkevésbbé lehetett alkalmuk észrevenni.
- Nagyon kedves, - lehelte bánatos mosollyal a hölgy, s elfogadta a kinált helyet .
Ülj le édes kicsikém, Münszter ur csakugyan igen kitünő férfiunak látszik, a ki méltó arra a hizelgő kitüntetésre, melylyel a társaságokban mindenütt elhalmozzák.
Fülöp mozdulatlan arczczal nyelte el ezt az édességet.
Várta, hogy az urhölgy kivonja prémes pellerinje alól az ismeretes gyüjtőivet, s szeretetre méltó mosolylyal tartson érzékeny hangu beszédet a szerencsétlen árvák, a tanköteles iskolás fiucskák, vagy a gyermekkórház apró betegei érdekében, kiktől a balvégzet stb.
A jótékony ének mindig ugyanaz, motivuma azonban nem mindig a jótékonyság .
Fülöpnek néhányszor már oly előkelő hölgyekhez is volt szerencséje, kik a jótékonyságot passe - partout - nak használták, mely bárhol való megjelenésre jogositja őket a nélkül, hogy a dolog feltünő lenne.
- Bocsásson meg uram, hogy igy, egészen ismeretlenül látogatjuk meg, de ön még nem tudja, mit tesz az, ha egy szerencsétlen anya kezében elszakad minden mentő fonál , s életének törékeny sajkáját kormány nélkül dobálják ide-oda a tenger hullámai...
Az ifju e letarolt mesterséges frázis után többé nem várta a gyüjtőivet.
Nem jótékony kéregetők, nyilván a második raçe-ba tartoznak, mely »saját alapja javára« gyüjt, s megjelenésének szinpadias hatásával igyekszik mentől magasabbra fokozni az adományt.
Mig a hölgy folytatta és kiegészitette a megkezdett frázist , Fülöp diszkréten vizsgálta vendégeit.
A mama negyvenöt éves lehetett , középtermetü, telt, eleven szemü asszonyság, a női nyár puha érettségében, csak halavány, művészettel gondozott arcza tiltakozott alakjának figyelemreméltó előnyei ellen, melyekre látszólag gondolni sem akart többé.
A leány karcsu, csinos teremtés volt; bámész szemeit kiváncsian jártatta körül a terem berendezésén, s mosolyogva forditotta el fejét egy Thuman-féle képről, mely a könyvszekrény fölött függött, s Hellasz tavaszának meztelen nimfáit ábrázolta.
Fülöp figyelmét nem kerülte el ez a gyors mosoly.
Vendégeinek helyes megitéléséhez ez a gyönge nyom egyszerre kezébe adta a kulcsot, jóllehet nem volt kizárva az sem, hogy nem egészen ugy áll a dolog, mint a hogy itéletében megformálta.
A mama ezalatt folyton beszélt.
- Higyje el uram, hogy a ki születésétől kezdve rászorult a nélkülözések sovány kenyerére, annak könnyü a sorsa; hozzászokott a megpróbáltatásokhoz, nem érzi kétségbeejtő gyászát, ha élete sajkáját zátonyra sujtja a vihar, s egyhangu napjainak fekete éjszakájában sehol se mutatkozik oly csillagocska, mely idővel türhetőbb jövővel biztatná kétségbeesésében és megvigasztalná bánatos keblét nehezen elviselhető fájdalmában.
De én, uram, ki a mig férjem, Ferdinand Stein élt, kedvező viszonyok között örültem a lét virányinak...
Istenem! hisz egész Elszász emlékszik még nagyszivü, nemes férjemre, kinek a poroszok ellen vivott bachfeldi véres ütközetben kellett hőn szeretett hazája szabadságáért nyomoroltul elvesznie...
Egy szétvert, vad sietséggel hátráló tüzérbatterie lovai gázolták el megsebesülten fekvő drágámat és én őt soha többé nem láthattam...
Egyedül maradtam a gyermekemmel.
Elszász-Lotharingia leigázása után a poroszok mindenünket elkobozták.
Menekülnöm kellett.
Előbb Bécsben bujdokoltam szegény báránykámmal , onnan később lejöttem Budapestre, s már két éve, hogy itt rejtőzünk a csömöri-ut egy földszintes házában, végképp visszavonulva a világtól és a kalmár-lelkü emberektől, akik soha sem voltak képesek fájdalmamat és gyászom nagyságát megérteni.
Végre most megkönyörült szenvedéseimen az ég.
Pár nap előtt...
Kérem , az istenért, mennyire sajnálnám... nem vagyok terhére önnek?
- Folytassa, asszonyom - felelte sürgetve az ifju.
Tudta, hogy akármit válaszol, a bőbeszédü gyászos hölgy ugy sem mozdul addig, mig jövetelének igazi czélját el nem mondja.
- Köszönöm, uram - folytatta hálásan a hölgy - önben ugy látszik, nem fog csalódni anyai szivem, mely annyira tele van tövisekkel...
Óh, ha ismerné életemet !
Csodálkoznék, uram, csodálkoznék, hogy a sorscsapások alatt már régen nem roskadtam össze.
Hiába!
Csak egy anya tud daczolni az élettel és a rossz emberekkel, kik oly szivesen ásnak örvényeket egy támasz nélkül álló nő lábai elé...
Nem is emlitem önnek azt a sok inzultust, melynek ki voltunk téve .
Köztiszteletben álló férfiakról tudnék beszélni, ha nem riasztana vissza a szégyen...
Mi Dio! mennyi arczátlanság...
Beszélhetnék önnek egy tábornokról ... egy tábornokról uram, egy neveletlen tökfilkóról, egy gazemberről... egy, egy ...
Ah, nem!
Még nevet se tudok neki találni, a mely eléggé jellemezze.
Vagy egy ismert magas állásu tisztviselőről, a ki képviselő volt az önök parlamentjében , egy előkelőségről, uram, egy kopasz izéről... disznóról... ki oly alávaló módon akart bizalmammal visszaélni, hogy valósággal megdermesztett ennyi szemtelenség .
Legyen nyugodt; hallgatni fogok.
Hallgatnom kell.
Figyeljen, kérem még egy pillanatig.
- Pár nap előtt hivatalos értesitést kaptam a bécsi német konzultól , hogy Vilmos császár meghallgatta folyamodványaimat és elrendelte hogy férjem elkobzott mühlhauseni birtokait adják vissza a hős özvegyének, azaz nekem .
Elképzelheti, uram, hogy a konzul levele... hová is tettem...
Heléne szivem, hová tettük a konzul levelét?
- A konzul levelét otthon felejtettük, - felelte egykedvüen a leány.
- Mily feledékenység!
Oh, de hisz ez éppen nem csodálatos, sőt természetes .
Annyira megörültem, oly hirtelen jött ez a váratlan szerencse... ugy -e édes Heléne, mennyire el voltunk a császár kegyelme által ragadtatva?
- Igen uram.
A császár kegyelme által el voltunk ragadtatva, - ismételte gépies , leczkefölmondó hangon Heléne kisasszony, s tovább nézegette az asztalon heverő névjegyeket.
Fülöp a bánatos anyához fordult: - »Mivel szolgálhatok, asszonyom ?«
- Jaj, hiszen ha azt oly könnyü volna elmondani, - szólt panaszkodva a hölgy, s végig simitotta kesztyüs kezével homlokát, melyen ezernyi hajszál vékonyságu ráncz hálózott végig a puder és créme d'or alatt, - nem haboznám egy perczig sem, - de midőn oly nehéz, annyira lehetetlen bizonyos dolgokat egész nyiltsággal előadni , jóllehet, ha meggondolja az ember...
Bocsásson meg, de valóban nem tudom, hogy miképpen kellene hozzá fogom.
Oly sokszor csalódtam már...
Nem alamizsnát akarok öntől kérni.
Le olvasom arczáról, hogy erre gondol és nem neheztelek érte.
Nagy városokban mindenféle kalandornak ki van szolgáltatva az ember, s ön most lát bennünket először.
Ne beszéljünk erről.
Nem anyagi segélyt kivánok öntől, hanem erkölcsi támogatást... ugy van, erkölcsi támogatást...
Oly egyszerü az egész, s mégis mennyire nehéz megtalálni a helyes kifejezést, főleg ha a kérelem természete első tekintetre kissé szokatlannak is látszik.
Ön bizonyára azt kérdezi most magától, hogy miért nem fordultam e támogatásért máshoz?
Miért éppen önhöz és nem X. urhoz, vagy máshoz, a kik ismerik multamat és részvétet tudnak érezni az anya szomoru jelene iránt.
Igaza van, uram, ha e kérdéseket fölveti, tökéletesen igaza van, magam is ugy tennék, hisz ez annyira természetes!
Mi azonban oly sokat hallottunk nemes szivéről, hogy Heléne azonnal megvásárolta azt az illusztrált heti lapot is, mely az ön arczképét hozta.
Itt a Muzeum köruton pillantotta meg egy szivartőzsde kirakatában, s a kedves gyermek mindjárt meg is vette, hogy együtt tanulmányozhassuk az ön arczának szellemes vonásait.
Ez kissé erős volt.
A gyászruhás anya észrevette a kellemetlen hatást, s gyorsan helyre igyekezett hozni az izetlenséget:
- Az ujság végzi e szavakkal czikkét, melyet önről irt, - megjegyeztem magamnak, s ön bizonyára nem neheztel, hogy idézem is.
Annyi malicziát kénytelen elszenvedni az ember, hogy végre szivből örül, ha valahol a kitünő érdemnek méltányos elismerését is olvashatja.
- Őszinte leszek.
Ime vallomásom: két év előtt annyira meg voltam egy izben szorulva, hogy már-már az öngyilkosság eszméjével is foglalkozni kezdtem.
- Mi lett volna azonban ebből az ártatlan gyermekből anya nélkül?
Nem nem, gondoltam megadással, nem fogom elkövetni a végzetes tettet.
Élni fogok, élnem kell, mert küzdelmemnek a sorssal még nincsen vége.
Élni, - de miből ?
Szörnyü helyzetben voltam.
Ekkor szántam reá magamat, hogy bármily áron, de pénzt fogok szerezni.
Határozatom szilárd volt, - nem tudta megrenditeni lelkiismeretem tiltakozása... gyönge kiáltás lelkem kietlen sivatagában, hogy is hallgattam volna reá?
Keserüen mosolyogtam, uram... ugy, ugy... keserüen motyogtam, midőn ezerszer is elismételtem magamban, hogy hibát követek el, talán csalást.
De mindegy, meg kellett történnie, tehát megtörtént.
Levelet irtam boldogult hős férjem bátyjának Mühlhausenbe és temetési költséget kértem tőle.
Azt irtam neki, hogy leányom meghalt.
Megtettem!
Ilyen az anyai sziv...
Talán nem fogok ezért az ámitásért elkárhozni.
Isten meg fogja bocsátani a szerető anyának, ki gyermekéért lelkének nyugalmát vetette áldozatul.
Képzelje el most már helyzetemet.
Nekem a konzul utasitása szerint okvetlenül Elszászba kell utaznom, ezt az én édesemet, Heléne leányomat azonban nem vihetem magammal, különben azonnal rájönnek, hogy megcsaltam őket.
Nemde igaz?
Lássa, hogy igy van... folytatta elérzékenyedve a hölgy és szemeihez emelte himzett battiszt zsebkendőjét.
Ez az, a mi önhöz vezérelt , egyedül ez.
Merész és kétségbeesett lépés... ne kivánja, hogy számot adjak arról a nehéz lelki küzdelemről melyet átszenvedtem, erre képtelen volnék... hisz igy is azt képzelem, hogy tövis korona van homlokomon, mely összevérez.
De mire nem képes egy anya, ha gyermekéről van szó!
Kérem, hallgasson meg.
Ön nemes szivü, lovagias ember, hirneves szerzője a Sibilla czimü darabnak, melyről mindenki beszél, s mely már annyi dicsőséget és hódolatot szerzett önnek .
Könyörüljön rajtam és legyen segélyemre; nyujtson erkölcsi támogatást, semmit egyebet, csak támogatást és én imáimba foglalom nevét.
Senkim sincs Budapesten, a kihez bizalommal fordulhatnék, önt választottam ki tehát, gondolomra, mint a kártyás, a ki habozás nélkül koczkáztatja egész vagyonát egyetlen kártyán .
Engedje meg uram, hogy mig én Elzászból visszajövök, leányom menhelyet találjon önnél...
Szegény báránykám, nagyon csendes, jó gyermek.
Fülöp némi sajnálkozással pillantott a »báránykára «, ki egykedvüen üldögélt helyén, s nem látszott figyelni az egész társalgásra.
- Sajnálom asszonyom, kivánságát azonban meg kell tagadnom.
- Ne értsen félre...
- Bocsánat, mindent jól megértettem, - felelte hidegen az ifju.
A gyászruhás anya felállt és előkelő mozdulattal intette magához a báránykáját.
- » Menjünk, Heléne !« parancsolta kellemetlen, boszus, csalódott hangon.
- Igen, anyám, - mondá száraz mosollyal a leány és szintén elhagyta helyét.
- Sajnálom, uram, hogy kivánságomat félreérti.
Tekintsen reánk.
Nem vagyunk szélhámosok.. az ördögbe...
Fülöp hallgatva kisérte ki vendégeit az előszobáig.
A szerető édes anya ott karjába füzte állitólagos leánya karját és sértődve emelt fővel, lenéző ajkbigyesztéssel üdvözölve az ifjut, eltávozott, Fülöp megvárta, mig inasa kinyitja előtte az ajtót, s csak aztán tért vissza.
Szera elhagyta rejtekhelyét, s izgatottan gombolta be kabátkáját, - »Miféle asszony volt ez? - kérdezte indulatosan, s ajkait harapdálva toldotta hozzá: miért nem utasitottad el azonnal?
Ha még egy perczig marad, nem tudtam volna kiállani ...«
- Ne törődj vele, Szirén, menjünk.
A leány Fülöpre emelte szemeit, és igy szólt: »Szerettem volna kidobni ezt a kifestett asszonyságot, báránykájával együtt ...«
- Mennyire ingerült vagy, Szirén.
Mi bajod egyszerre?
- Tudom is én... felelte gyors lélegzettel, elkeseredve a leány és előre futott.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE