Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ábrahám Ernő
Csillagok a Tiszában
Keletkezés ideje
1914
Fejezet
32
Bekezdés
2324
Mondat
5504
Szó
49430
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
alacsony
Az öreg Botos bácsi
Néha-néha már szép idő volt.
A nap melegebben sütött, az északi szél helyett nyugati és keleti szél fuvintgatta a városba a friss mezők és földek illatát.
Az öreg Botos is kiállott már a kis kapuba, de csak egy-egy félórára.
Azután fázósan megrázkódott , összeborzadt s ment be a házba.
Az emberek pedig jókedvüen, bizakodva mondogatták:
- Már nem soká késhetik a tavasz.
Nagyon kémleli az öreg Botos.
Egy reggel aztán egészen felhőtlen volt az ég, gyenge-meleg szél suhintgatott végig az utcá-kon s a nap diadalmas melegséggel sütött.
Az öreg Botos már reggel 7 órakor kiállott a kis kapuba.
Ahogy nekidőlt a kapufélfának, ahogy a szája szegletébe akasztotta kis makrapipáját, ahogy megszegte a fejét, minden mozdulatából, minden arcvonásából látszott, hogy jól érzi magát s délig meg se fog onnan moccanni.
Az emberek pedig, akik a hosszu tél után bizalmatlanok voltak s nem akartak hinni a meleg napsütésnek, mikor látták, milyen nyugodtan, komótosan pipázik az öreg , megkönnyebbülten biztatták egymást:
- A kis kapuban már az öreg Botos!
Hála Istennek, végre itt a tavasz!
A napsugarak pedig nevettek, táncoltak körülöttük s boldog, ünnepélyes hangulatot loptak a szivükbe.
Ők pedig elégedett örömükben olyan hálásan köszöngettek az öreg Botosnak , mintha egyedül csak neki köszönhették volna a tavaszt.
Diadal, mámor csengett a szavukban.
- Jó reggelt, Botos bácsi!
Itt a tavasz!
- Szép időnk van, Botos bácsi!
Azt hiszem, így is marad.
- Csak jobb is már itt kint, mint a szobában; igaz -e, Botos bácsi?
Az öreg pedig csak félvállról, méltósággal felelgetett.
Egy-két szóval.
Olyan büszkén , mintha csakugyan ő csinálta volna a tavaszt.
- Ha egyszer kiállottam, akkor már csak szép idő is marad.
- Ez volt minden, amit a dologról mondott.
De ezt olyan meggyőződéssel és hittel mondta, mintha csak ő lett volna a kalen¬dá-rium.
Az emberek pedig szájról-szájra adták s délfelé már az egész város tudta a nagy ujságot:
- Kiállott már az öreg Botos a kis kapuba!
Itt a tavasz!
A tavasz sok mindent elhozott.
A kerítések aljába a gólyahirt, a libavirágot, a kankalint, füve-ket, zsályákat, elhozta a fecskéket, a mi utcánkba azonkivül a Jónáék öreg gólyáját.
Botos bácsi pedig csak állt a kapuban déltől estig, vigyázott az utcára s egykedvüen szemlélte, hogy elevenedik meg ujra hosszu téli alvása után a mi kedves, széles akácfa-soros utcánk.
A középen volt a háza s a kapujából látta az egész utcát elejétől végig.
Ismert mindenkit, aki csak az utcán lakott, vagy akinek az utcánkon át volt utja .
Ismerte a tanyáról hazajáró kocsi¬kat, szekereket, ismerte az utcán járó csordát, a kutyákat.
S számon tartott mindent.
A háza¬kat, az embereket, a fákat, állatokat, talán még - a legyeket is.
Nehéz lett volna elképzelni az utcánkat és Botos bácsit egymás nélkül.
Hanem igaza is volt Botos bácsinak, hogy mindig csak az utcánkat nézte, mert volt is azon mit nézni.
Széles, hosszu, egyenes utca volt.
Olyan széles, mint valami országut; egész méneseket, gulyákat hajtottak fel rajta.
Olyankor égig állott utcánkon a jószágfelverte por, de valóságos porfelleget vert fel már egy szekér is.
Azért szép volt az is.
A lassan szálló, lomhán gomolygó, felhőző porfelleg.
Az öreg Botosnak bizonyosan tetszett, különben nem bámulta volna, hanem bement volna a házba.
Az utca elején, a piac-utcai Kistemplom esett az utcánk tengelyébe, az utca végén pedig a szekérut közepére épített Ujtemplom.
A reggeli napsütés a Kistemplom ablakáról szórta a fényt , villanó, cikázó kévékben, a leszálló nap pedig az Ujtemplom ablakait csókolta bucsusuga¬raival.
Szóval igaza volt Botos bácsinak.
Nemhogy a mi városunkban, de sehol a világon nincs még egy olyan gyönyörüséges, pompás utca, mint amilyen a Czegléd-utca volt.
*
Az utcánk vigyázásán és a tavasz hirdetésén kivül még egy dolga volt az öregnek: őrizte a házát.
Nádfedeles ház volt s az egész városban seholsem lehetett jobb sárkánynak való nádat szerezni.
Féltette is az öreg, vigyázta.
De hiába, a mi eszünkön ki nem foghatott .
Hiába, hogy egész nap a kis kapuban állt.
Mi győztük türelemmel.
A harmadik ház az öregétől sarokház volt.
Amögött megbujtunk s vártunk.
Ebédelni, egy pipazacskó dohányért, egy pohár italért csak be-be kellett az öregnek fordulni a házba.
Olyankor alló!
Egy pár ugrás és az öreg háza előtt voltunk.
Két fiu a falnak hajtotta a fejét, a harmadik a hátukra állott s egy-kettőre kihuzta a szükséges öt-hat nádszálat.
Avval usgyé!
Mert olyankorra már az öreg is megneszelte a vásárt s nyargalt kifelé.
Szidott bennünket, mint a záporeső.
Egyszer még a pipáját is utánunk vágta.
Horváth Feri fel is kapta s egész az utca végéig nyargalt vele.
Csak ott hajította el.
Néha megkergetett bennünket.
Egyszer meg is járta vele.
A kalapját elkapta a szél s futta előre a lábam elé.
Én felkaptam s behajítottam a Móriczék udvarára.
Négy mérges komondort is tartott Móricz uram.
Persze, hogy megörültek a zsákmánynak s mire az öreg elvehette tőlük, akkorra már szét is tépték.
Hanem igérte is az áldást az öreg váltig:
- Megállj, akasztófa, ahol talállak, ott ütlek agyon!
Megállj csak!
Kerülj a kezembe.
A fő az, hogy megvolt a nád s meglett a sárkány is.
Egész diadal volt, mikor szárnyra kélt s szállott a magasba.
Ott volt az egész utca gyereknépe.
Az volt boldogabb, aki tarthatta.
Még vagy nyolc sárkány állott a magasban.
Diadalmasan néztük őket:
- A miénk áll a legmagasabban, - konstatálta Papp Jóska győztes büszkeséggel.
Hanem ügyeltünk is, hogy más utcabeli gyerek valahogy nádat ne lophasson az öreg Botos házából.
Még sárkányozni se hagytuk őket a mi utcánkon.
Egyszer ez történt: Sárkányoztunk s egyszerre egy kis lány befordult a Burgundia-utcáról a mi utcánkra s esenkedve nézte a mulatságunkat.
Csak lassan, lépésenként mert közeledni hoz-zánk.
- Hát te mit akarsz? - kiáltotta felé gőgösen Horváth Feri.
- Eredj a ti utcátokra! - hangoskodott Fábián Sanyi is.
A többi is mind készen volt a szájaskodásra:
- Sárkányoznál ugy -e?
Kéne?
- Ilyen csámpás lányok vannak a ti utcátokon?
- Kis kócmadzag!
Béka!
A kis lány pedig csak állt ott árván, tétován.
Horváth Feri mellé ment:
- Nem mész, he! - gorombáskodott vele s meglökte.
A kis lány elsirta magát:
- Lehetek itt én is, - pityergett.
- Ez a mi utcánk!
Eredj a magatok utcájára! - replikázott Horváth Feri.
Én pedig csak néztem, hogy süti a nap a kis lány aranyszőke haját s milyen helyesen , csinosan tud állani.
Odamentem, megfogtam a Horváth Feri karját:
- Ne bántsd! - mondtam néki komolyan.
- Miért nem megy a maguk utcájára? - elégedetlenkedett Horváth Feri.
- Elfér itt is.
Elég nagy az utcánk, - válaszoltam.
- Felőlem éppen ellehet, - mondta megvetően s visszament sárkányozni.
Pár percig csak álltunk ott, én és a kis lány.
Zavarban voltunk.
- Hogy hivnak? - kérdeztem végre.
- Ilonkának.
- Szép név.
Ilonka.
Nékem tetszik.
- Hát téged hogy hivnak? - kérdezte a kis lány is.
- Bélának.
- Az is elég szép név.
Pár pillanatig hallgattunk.
- Mék utcán laktok? - kérdeztem megint.
- Csapó-utcán.
- Mért jöttél akkor a mi utcánkra?
- A nagyapámhoz jöttem.
- Ki a nagyapád?
- Botos Mihály.
Szinte a szó is elakadt a számban.
- Igazán?
Nem hazudsz?
- Nem.
- Kár...
- Mért kár?
- Mert tetszel nékem, de ha az öreg Botos bácsi a nagyapád, akkor sose lehetsz a feleségem.
- Mért nem lehetnék?
- Mert Botos bácsi haragszik rám s ha megcsiphetne, meg is nyuzna.
- Mért haragszik rád a nagyapám?
- Mert nádat huzok a házából.
A kis lány elgondolkozott:
- Még addig, mig nagy leszel, sok minden történhetik.
Talán még ki is békülhettek addig , - mondta.
- Nem hiszem, - feleltem.
- Gyere na sárkányozni, - hittam azután Ilonkát.
- Nem enged a többi.
- Dehogy nem enged, ha én mondom.
Eleinte durcásan fogadták uj pajtásomat a többiek, de lassan-lassan összebarátkoztak vele s még azt is hagyták, hogy a sárkánymadzagot tartsa.
Sárkányoztunk, mulattunk.
Egyszer aztán csak elkiáltja magát Horváth Feri:
- Szaladjunk, jön a Botos bácsi.
Alló, usgyé, nyargalt valamennyi biztos távolságra.
Hogy éppen én fogtam a sárkányt s éppen a sárkány irányában kellett volna menekülnöm, nem volt más választásom, csak vagy elfutni s hagyni, hogy a sárkány lecsapjon s esetleg más utcabeliek zsákmányául essék , vagy ott marad-ni s lesz, ami lesz, bevárni az öreget.
Nem sokat gondolkozhattam, csak azt éreztem, hogy már fogja is a galléromat az öreg:
- Na, te gézenguz!
Mégis megkaptalak ugy -e?
Hát már most mit csináljak veled, he ?
Meg-nyuzzalak?
- Ne bántson, Botos bácsi! - rimánkodtam.
- Ugy -e, most rimánkodsz, he? - diadalmaskodott az öreg s közbe nagy barackokat nyomott a fejemre.
A többi gyerek tisztes távolban nézte a dolgot.
Egyszer aztán csak kivált közülük Ilonka s jött egyenesen hozzánk:
- Ne bántsa, nagyapa, - kérlelte ő is az öreget.
Botos bácsinak szinte nyitva maradt a szája meglepetésében:
- Ejnye, te gézenguz te, te is közibük keveredtél!
- Sárkányoztunk, - szepegett a kis lány.
- Eredj mindjárt haza.
Oszt máskor majd még ki is kapsz! - kommandirozott az öreg; a kis lány utnak indult.
- Téged pedig most az egyszer még nem nyuzlak meg, hanem legközelebb kapsz! - fenye-getőzött Botos bácsi.
Azzal ott hagyott s játszópajtásaim gunyszavaitól kisérve indult haza.
Ettől a naptól fogva Ilonka egészen átkapott a mi utcánkra sárkányozni.
Az öreg tudta , de tette magát, hogy nem veszi észre.
Még a nádlopásra is sokkal több alkalmat adott , mint addig.
Mi pedig sárkányoztunk állhatatosan s én már-már abban is kezdtem reménykedni, hogy ha felnövök, valahogy kibékülök az öreggel s akkor talán nem fogja ellenezni, hogy Ilonkát fele¬ségül vegyem.
Az Isten másképp akarta, hát másképp történt.
Egy nap csak elmaradt a sárkányozástól Ilonka.
Nem jött el másnap sem, harmadnap sem .
Végre negyedik nap Kanyó Pista hozta a hirt:
- Ilonka beteg.
Jó egy pár hét telt el.
Egyre reménytelenebb hireket hallottunk Ilonkáról s egy este otthon az apám elujságolta, hogy délután meghalt Bossányi Ilonka, az öreg Botos unokája .
Harmadnap el is temették.
Én csak oldalogtam a temetésen a gyászolók szélén s folytonosan szemmel tartottam az öreg Botos bácsit.
Kisirt volt az arca, szomoru s énrám inkább jóságosan nézett, mint haragosan.
Hanem azért mégis tartottam tőle egy kicsit .
Minél távolabb, annál biztosabb, gondoltam.
Azután elmult ez is és mi sárkányoztunk tovább.
Egy délután szép magasan állott a sárká-nyunk s a madzagján egyik postát a másik után eregettük fel az égbe izenetül Ilonkának.
Egyszer csak látjuk, hogy jön az öreg Botos.
Csendesen, békésen jött s szép sugár nádszálakat hozott.
- Jön a Botos bácsi, - csodálkoztunk.
- Nádakat hoz.
Rendes körülmények közt elszaladtunk volna.
De akkor valahogy megéreztük gyerek¬ösztönnel is, hogy nem veszekedni, verekedni jön az öreg.
Bevártuk.
- Nesztek, na, hoztam nádat.
Csináljatok sárkányt, - mondta jóságosan.
Szép, nagy, nyolc krajcáros gombolyag spárgákat vett ki a zsebéből:
- Ehol a madzag is.
Hanem olyan sárkányt csináljatok, aki egészen a felhők közé szálljon, még annál is magasabbra, hogy Ilonka is hadd játszék vele.
- Küldjön Botos bácsi Ilonkának postát, - mondtuk néki naiv gyerekhittel.
- Oszt megérti, amit izenek? - kérdezte.
- Meg.
Hogyne értené, - kiabáltuk.
Postát csináltunk s az öreg reszkető kézzel huzta a madzag-ra.
- Hátha csakugyan eljut hozzá, - mondta nehéz, remegő hangon.
A szellő szárnyrakapta a könnyü papiros-postát s vitte fel a madzagon egyenesen az égbe, Ilonkához.
Az öreg Botos pedig csak nézte, nézte s titokban egy könycseppet morzsolt szét a szemében.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE