Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Ambrus Zoltán
Solus eris
Keletkezés ideje
1907
Fejezet
17
Bekezdés
1731
Mondat
4699
Szó
64688
Szerző neme
férfi
Terjedelem
közepes
Kanonikusság
magas
VII.
Mikor támadt az a bolond gondolatom, hogy egyszer, éjszakának idején, be fogok törni a Hygiea-villába - nem tudnám megmondani.
Már akkor megfordult a fejemben ilyesmi, mikor a szép Valéria, megismerkedésünk első félórájában, olyan kegyetlenül megsértette a férfiúi büszkeségemet, vagy legalább is minden hiúságomat.
Már akkor valami efféle kóválygott az eszemben, s mialatt a dunajeczi kastély felé haladó kocsiban némaságra kárhoztatva üldögéltem mellette, a boszúállás vágya így morgott, hörgött bennem (természetesen nem olyan fennen, hogy ő is hallhatta volna):
- Várj, ezért elégtételt fogsz adni!
Akarva, nem akarva, olyan elégtételt fogsz adni, a melynél tökéletesebbet asszony férfinak nem adhat!
Igaz, hogy később, mikor lecsillapultam, ez a nagy elhatározás hamarosan elfüstölgött, mert kijózanodva át kellett látnom, hogy boszútervem, ha nem is lehetetlenség, nagyon bizonytalan jövő kérdése, tehát csak gyerekes óhajtás.
Igaz az is, hogy azóta a sértés ügyét lovagiasan elintéztük; és igaz, hogy ez a bolond gondolat, melyet az első dühroham sugallt, a lehiggadás órájától fogva heteken át egyáltalán nem foglalkoztatott.
De, úgy látszik, ez a bolond gondolat azért nem halt meg, csak szunnyadt, mint a bibliai leányzó.
Legalább nagyon kevés kellett neki, hogy ujra életre keljen.
Mégis, azt hiszem, addig-addig szendergett volna bennem, míg egyszer csak végképpen elszenderedik - ha véletlenül nem hallom, hogy a szép Valéria hogyan gondolkozik az emberekről, az egész életről s különösen a házasságról.
Elsorvadt volna - azok nélkül az erkölcsi fejtegetések nélkül, a melyekben egy idő óta majdnem mindennap volt részem.
Azok nélkül a séták nélkül - a nagy Fürdőház tájékán, s a hegyi utakon szoktunk bölcselkedni - a melyeknek ezt az összefoglaló elnevezést adhatnám: »Utazás az erkölcs körül.«
Igen, meg vagyok győződve, hogy erkölcstelen szándékomat a báróné erkölcs-bölcsészete növelte nagyra, ha ugyan nem ez ébresztette fel.
A kazuisztikának vannak ilyes veszedelmei.
Igy vagy úgy - elég az hozzá, az a bolond gondolat egyre gyakrabban kisértgetett .
Eleinte nem hagyott békét... utóbb valóságos rögeszmévé érlelődött bennem... és végül teljesen hatalmába kerített.
Azt képzeltem:
- Az erkölcs kérdéseivel azok az asszonyok szoktak vesződni, a kiknek a legkevesebb közük van az erkölcshöz... a kik, a legjobb esetben, már összekülönböztek az erkölcscsel...
Ez az asszony, ha nem sokkal rosszabb, mint a milyennek az egész világ hiszi, ha nem: egyszerüen rossz és képmutató, most éli át azt a válságot, a melyet bizonyos korban a legtöbb nő megismer, kivált ha a sorsával nincsen megelégedve.
Azért foglalkozik folyton és önkéntelenül a mások rosszaságával, mert ki akar egyezni a lelkiismeretével, és igazolni szeretné maga előtt, hogy a mit ő tesz, azt mindenki megteszi, és hogy ez a világrend törvénye...
Ugy látszik, az egyedüllét már nagyon terhére van.
A gyümölcs megérett, és annak az ölébe fog hullani, a ki türelmesen vár a fa alatt.
Időközben nagyon összebarátkoztunk.
Észrevettem, hogy tetszem neki; hogy megnyerő viselkedésű, értelmes és kellemesen beszélgető ifjuúrnak talál.
Nem titkolta el , hogy ő, a ki másokat éppen nem szokott kitüntetni, örül, ha egyre gyakrabban találkozunk.
Valósággal a bizalmasává tett.
Életének legfontosabb eseményeiről ugyan nekem se szólt egy szót se, de sok olyan dolgot mondott el az érzéseiről, a melyeket csak a jóbarát előtt szokás elárulni.
Elmondta például, kiket nem szívelhet a dunajeczi kastély lakói közül, s kiderült, hogy a mennyire szereti Katát, olyan kevéssé lelkesedik Kata környezetéért.
Ebben az egy pontban tökéletesen egyetértettem vele.
Megfogadtam a tanácsát és udvarolni kezdtem neki, de nem azzal a gondolattal, hogy ennek »semmi czélja.«
Határozottan kaczérkodott velem.
Ma, ma már tudom, hogy nem vette komolyan az udvarlásomat.
Látta, jobban látta , mint magam, hogy Kata milyen mély hatással volt rám, a mert mindenki magáról ítél és a maga gondolkozása, érzése szerint magyarázza mások viselkedését, ebből azt következtette, hogy udvarlásom csak a szép asszonyokat megillető hagyományos udvariasság, jókedvü tréfálgatás, melyre csak az a gavalléros szándék ösztönöz , hogy őt egy kissé elszórakoztassam.
Hálás volt ezért a figyelmességért, és ha ugratott - pedig ugratott és én ugrottam - csak azért tette, mert ártatlannak látszó udvarlásom kivételképpen nem boszantotta, sőt mulattatta, mint valami csinosan játszott szinpadi enyelgés - aztán, ezenkívül talán még azért is, mert azt remélte, hogy ha ezzel a játékkal neki is sikerül engem elszórakoztatnia, ez csak javára válhatik Katának, a kit ő már akkor féltett attól a veszedelemtől , hogy komolyabb embernek hisz, mint a milyen vagyok.
De én akkor nem találtam ki, hogy a szép Valéria tulajdonképpen czéltalan mókázásnak véli az én sok »elvesztegetett szerelmi fáradság « -omat; nem hittem , hogy igazán annak véli.
Nagyobbat ugrottam, mint akarta, s azt képzeltem, hogy az ő kaczérkodása a fülemüle felelete a fülemüle-szóra.
Azt képzeltem, hogy játékunk az az örök játék, a melyben Panni futni, menekülni látszik, pedig valójában előre halad s megteszi a feleutat, hogy hamarább találkozzék Jancsival; hogy szavaink csak ugyanarról a közeledésről akarják elterelni a másiknak a figyelmét; hogy enyelgésünk az a hagyományos másról való vitatkozás, a melyben minden szónak csak az a czélja, hogy leplezze, a miről nincs szó, azt az egyet, a miről egyik se beszél, pedig mind a kettő folyton csak erre gondol... minthogy a természet úgy rendelte, hogy a szerelmet mindig elburkolja valami, hogy ködfelhő szövődjék körülötte, hogy rejtekutakon járjon s rejtekhelyet keressen, hogy éj palástja boruljon rá, hogy fátyola csak egy pillanatra legyen föllebbenthető, s hogy mindig megőrizzen egy takarót a lélek titkolózásában...
A felől természetesen nem voltak kétségeim, hogy a mit a szép Valéria irányomban érez, az legfeljebb: jó pajtásság; hogy nemcsak halálosan nem szerelmes, de egy cseppet se szerelmes abba az Asztalos Gyula nevű fiatalemberbe, a ki most oly szorgalmasan forgolódik körülte.
De én ezt nem is vártam; nekem elég volt, hogy tetszetősnek talál, hogy, ha nem méltányolja bennem eléggé a művészt, láthatóan méltányolja a kellemes viselkedésű, a kifogástalan úriembernek látszó, az éppen nem elriasztó külsejű fiatal férfit, a kiről azt kell képzelnie, hogy nincsen szeretetreméltó tulajdonságok híjján.
Ahhoz, hogy czélomat elérjem, minden komolyabb érzést fölöslegesnek tartottam.
Úgy okoskodtam, hogy hiszen én magam se vagyok szerelmes a szép Valériába, és ez mégse csökkenti a buzgalmamat.
Annyira meg voltam győződve, hogy a szép Valéria, ha nem a legálnokabb képmutató , legalább is afféle, tökéletesen megpuhított lélek, a kinek már csak alkalom kell , hogy végképpen az ördögé legyen, - a vasúti kaland és erkölcsi tanakodásaink annyira megtévesztettek, hogy a szerelmes nyugtalanság segítségét nemcsak elérhetetlennek, de egyszersmind szükségtelennek tartottam, s boszútervemet pusztán arra építettem, hogy: én tizenkilencz, ő egy híjján húsz... és a többit megteszi majd: a váratlan támadás, a meglepetés.
Tudniillik a meglepetéssel akartam hatni, azzal a fogással, a melylyel a nagy hadvezérek győznek.
És itt egy vallomást kell tennem.
Vagy nyolcz esztendőn át jóformán csak a szerelemnek éltem, s ennek a nyolcz esztendőnek az élményeiből azt a meggyőződést szűrtem le, hogy a szerelemben, mint a játékban, a szerencse attól függ, hogy mit érhetünk el mindjárt a legelső időben.
A mi meg akar történni, annak hamarosan kell megtörténnie; csak az nyerhet, a ki nem sokáig tanakodik, hanem azonnal mer .
Azt tartottam, hogy - különösen a nem könnyű esetekben - a legjobb rendszer a huszáros roham.
A mikor tehát eszembe jutott, hogy alighanem a szép asszony is sokszor gondol arra, a mire én gondolok, s hogy ő, addig is, míg ellenem kell védekeznie, már védekezik önmaga ellen, ha ugyan alattomban már előre meg nem adta magát - nyomban föltettem magamban, hogy nem fogok sokáig várakozni az érett gyümölcsre, hanem meg fogom mozgatni a fát, sőt meg is rázom, ha kell.
Vállalkozó kedvemet nagyon lehűthette volna a józan körültekintés.
Feltünhetett volna, hogy a szép asszony éppen csak engem tüntet ki kegyes leereszkedésével; a többi közeledni kivánót most is távol tartja magától.
Pedig a fürdőn találkozott akárhány lovag, a ki érdeklődve hallgatta volna a szép asszony erkölcsi fejtegetéseit, s ezek között lehetett olyan is, a ki nem rejtegetett semmiféle erkölcstelen szándékot.
De Valéria kitért valamennyi elől; nem férhetett a közelébe egy se.
Ez fölkelthette volna a figyelmemet, mert az olyan asszonyok, a milyennek Valériát néztem, nem szoktak kegyetlenül válogatósak lenni, ha az udvarlók seregéről van szó; ellenkezőleg, szivesen látják, ha minél nagyobb udvar támad körülöttük, s akármilyen követelő ízlésűek otthon, egy kis fürdőhelyen az apagyilkosnak is megbocsátanak.
Kinyithatta volna a szememet az a megfigyelés , hogy Valéria nem igen tűri a társaságot, s ha engem kivételes figyelemben részesít, a többiekkel szemben feltünően visszahúzódó.
Még az asszonyokkal se barátkozott, s majdnem mindig egyedül találtam.
Csakhogy, bár nem hiányzik belőlem minden komolyság, ez egyszer nem tett tünődővé a kételkedés.
Valéria viselkedését, mert kedvemre volt, természetesnek találtam .
Beértem azzal a magyarázattal, hogy különbnek tart a többi pályázónál; s mert nekem nem igen tetszett volna, ha mindig nagy társaságban találom, egyszerüen kellemesnek, s szinte magától értetődőnek tartottam, hogy olyanok kedvéért, a kik nem érdeklik, nem akarja feláldozni az én társaságomat.
A legkomolyabb huszonnyolcz esztendős embert is megtéveszti néha a magában való bizakodás.
Aztán, mire mindezt észrevehettem, rögeszmémet már semmi se verhette volna ki a fejemből.
És végre: egyre jobban izgatott a játék - a mit egy kissé ment a huszonnyolcz esztendőm.
Ebben a korban a bölcsek még nem tökéletesek; kivált ha a bölcs nem igen szokott hozzá, hogy a kísértések virágos kertjében úgy kell élnie, a mint rendesen csak az anakoréták élnek.
Már pedig az izgalomban nincsen körültekintés és nincsen megfontolás.
Szóval, ha azt véltem, hogy Valériának a tánczra perdüléshez már csak az alkalom kell, és ha ebben, mint utóbb kiderült, tévedtem - nekem, ahhoz, hogy egy jókora esztelenséget kövessek el: igazán csak az alkalom hiányzott.
És a hol csak az alkalom hiányzik, ott az ördögnek már nyert ügye van.
Úgy képzelem, a pokolban a legszorgosabban dolgozó és legtüzesebb kohók folyton-folyvást csak az alkalmat gyártják.
Egy délután, tenniszezés közben, Kata - mintha csak azt várta volna, hogy Nusi és Géraldine eltávolodjanak - a hogy a két lány egy kicsit messzibbre szaladt , hirtelen így szólt hozzám:
- Egy darabig este nem fog látni.
Valami gyanusat vettem észre; azt hiszem , leskelődnek utánam.
És én senkinek sem akarom az orrára kötni, hogy szerenádokat kapok; ez az én dolgom, másnak semmi köze hozzá.
Remélem, hogy felültetem a kémet , ha két vagy három este nem mutatkozom.
Szerettem volna még valamit mondani, de Nusi oly aggasztóan közel van... hamar, hamar, folytassunk egy meg nem kezdett társalgást! ...
És mire Nusi hozzánk toppant, már másról beszéltünk.
Vajon mit akart még mondani?
Sokáig eltünődtem ezen, de nem találhattam ki, és nem tudhattam meg, mert, bár egész nap nyomában voltam, többé egy pillanatig se maradhattunk magunkra.
Feltünt , hogy néhány nap óta ez mindig így van.
Azelőtt, napközben, néha órákon át kettesben voltunk; senki se törődött se vele, se velem.
Most a véletlen mindig úgy intézte, hogy akármennyit jártam utána, folyton csak a többiek közt láthattam .
Talán nem is a véletlen intézte így?! ...
Egyszerre eszembe jutott:
- Nini, az alkalom!
Mert - tisztában voltam vele - abban, hogy hozzá lássak a huszáros kirohanáshoz , eddig csak az az egy dolog késleltetett, hogy semmiért se akartam lemondani a Katával való esti találkozóról, szerenádjaimról, a hogy Kata nevezte.
Ez a tizperczes találkozó volt a legnagyobb gyönyörűségem; akármennyit bolyongtam ujabban a fürdőn, egész nap alig vártam az estét.
De valami nagy - és talán átlátszó - hazugság kieszelése nélkül nem is tehettem azt, hogy ne legyek ablakomban, mikor Kata a szerenádot várja.
És megcsalni Katát!
Nem, ehhez nem volt semmi kedvem.
A kirohanást pedig csak éjjel hajthattam végre.
A ki türelemmel kíséri hosszú gyónásomat, e helyütt azt mondhatja:
- Ej, ej, mégis csak furcsa úr ön, tisztelt Asztalos Gyula!
Ön azt állítja, hogy szívét-lelkét egy kis leány képe töltötte be.
Ha nem is meri megvallani, mit érez , még magának se, nemhogy annak, a ki mindenekfelett érdekli, úgy beszél, mint a kik igazán szerelmesek... és tessék!
Ön az üdvösségről, vagy nem tudom miről álmodozik, és miután egy kissé kiábrándozta magát, azonnal a szórakozás után szalad!
El akarja hitetni velem, hogy önt egy olyan érzés tartja fogva, a mely ki fog hatni az egész életére, és íme, önnek elég, hogy imádottját egy pár napig nem láthatja kettesben, azt mondhatnám: önnek elég, hogy imádottja egy pár napi szabadságot ad önnek, és alig hogy kilépett az álmodozás bűvös köréből, már a legléhább örömöket űzi, mint a vásott iskolás fiú, a ki vadul rohan ki a templomból, hogy minél hamarabb gonosz csínyeket követhessen el!
Hát bizony furcsa úr ön, tisztelt Asztalos Gyula!
Erre a megrovásra, a melyre különben, megvallom, rászolgáltam, egyetlen-egy mentséggel felelhetek.
Nem azzal, hogy: a legjobb akaratú, a legkomolyabb szándékokkal teli Gyulákból is ki-kitör néha, huszonnyolcz éves korukban, a bennök lappangó rossz, javíthatatlan Gyula - ez igaz, de nem mentség.
Hanem azzal, hogy: a rossz Gyulát ég, föld, pokol bátorította, a jóakaratu Gyula pedig teljesen reménytelen volt.
Meg voltam győződve, hogy az, a mit érzek, örökre el van temetve bennem, s még csak megszólalni se fog soha.
Ha álmodoztam, tudtam, hogy álmom soha se válhatik valóra; »égre vágyódás « -om tehát nem szakított el a földtől.
De nem akarok mentegetőzni; csak elmondom, hogy mi történt.
Nos, a hogy az alkalom megvolt, már megállapítottam a haditervemet is.
A mit kifőztem, talán nagyon vakmerőnek tetszik.
De csak úgy remélhettem a sikert , ha kijátszom a körülöttünk vizsgálódó éber szemeket, s ha mindjárt az első perczben meggyőzöm a szép asszonyt, hogy támadásomról, már akármilyen eredménynyel jár, soha senkinek még csak sejtelme sem lehet.
Tervemet erre építettem:
A szép Valéria a fürdő legmagasabban álló és a többiektől meglehetősen messzeeső villájában lakott, az első emeleten.
Két szobát bérelt, és az övé volt az első emeleten lévő veranda is.
Csak egy szobalány volt vele, s ez a második emeleten aludt.
Este tiz órakor a villa kapuját bezárták.
De a szép asszony ilyenkor még nem feküdt le, hanem kiült a verandára, a hol néha éjfélig olvasgatott, a függő villamos lámpa világánál.
Két nap egymásután éjszakára is a fürdőben maradtam, s vacsora után felsétáltam a villa elé, jó éjt kivánni szépemnek.
A hódolatnak ezt a kétségtelen jelét természetesnek találta, s azzal hálálta meg, hogy egy pár perczig lebeszélgetett hozzám a verandáról.
De, hogy ne zavarjuk meg a villa csendjét, nemsokára elküldött.
Mialatt így felszólongattam hozzá, észrevettem, hogy a szobalány pontban féltizenegykor jelenik meg a verandán, átadja a bárónénak a lakás kulcsát, s ettől fogva eltűnik.
Tizenegykor bizonyosan már alszik odafenn.
A verandáról nem nyílt ajtó a lakásba.
Valériának, hogy szobáiba juthasson, a folyosón át kellett visszavonulnia.
A folyosón balra az első ajtó a nappali szobájába nyílt; s az alvószobájába csak innen lehetett eljutni.
Gondosan szokott elzárkózni; mindig elcsukta a verandának a folyosóra vezető ajtaját is.
De nappali szobája erkélyes volt, s egyszer, mikor fenn jártam nála , láttam, hogy az erkélyajtónak nincs kulcsa.
Utóbb, a mikor egyszer arról beszélgettünk, hogy a fürdőben valakit megloptak, hallottam is tőle, hogy az erkélyajtó kulcsa elveszett.
Tehát az erkélyre kellett eljutnom.
De a verandáról ez lehetetlen volt.
A ki keres, talál.
A második emeletnek az a szobája, mely a Valéria nappalija fölött volt, megüresedett; a lakó kora reggel költözött ki, s a szoba kulcsa egy pár óráig benne maradt a zárban.
Tovább nem; mert egyet gondoltam és elloptam .
Kedvezett a szerencse; senki se volt a folyosón, senki se látott.
Ha tovább is kezemre jár a véletlen, ha a második emeleti szoba nem kap hamarosan uj lakót: akkor eljuthatok az erkélyre.
Nos, el is jutottam.
Minden úgy történt, a hogy terveztem, egészen a terv legutolsó pontjáig: a legfontosabbig.
Szóval, egy csillagtalan este, lenn, a sötétségben, mozdulatlanul vártam, míg az első emelet verandáján eloltják a villamos lámpát.
Éjfél táján minden elsötétedett.
Még egy darabig vártam, mert a vendéglő-épület felől valamelyes élet hallatszott.
Végre mély csend ült az egész tájékon.
A feladatom első része nem volt nehéz.
A földszint verandájáról feljutni előbb az első, aztán a második emeleti verandára: semmiféle nehézséggel se járt.
Egy vállalkozó fiatalembernek, a ki jó tornász, ennyit mászni nem olyan nagy dolog.
És egyelőre nem koczkáztattam semmit.
Ha véletlenül rajta kapnak, azt mondom, hogy a szobalányhoz igyekeztem.
Egy kicsit kinevetnek, és sebaj.
A második emeleti verandának a folyosóra nyíló ajtaja nem volt zárva.
Odafenn senki se aggodalmaskodott.
Igyekeztem tolvajmódra járni, s meglehetősen nesztelenül nyitottam ki a lopott kulcscsal előbb az üres szoba ajtaját, majd az erkély fölött lévő ablakot.
De most következett a feladat nehezebbik része .
Lebocsátkozni a második emeleti ablakból az első emeleti erkélyre, egy vékony , rövid kötélen, a melyet a függöny-zsineg megakasztására szolgáló két vasgombhoz erősítettem.
Most már bizony azt koczkáztattam, hogy, ha ügyetlenül végzem a dolgomat , kitörhetem, ha nem is a nyakamat, a lábamat bizonyosan, s azonkivül a botrány! ...
De ez a vállalkozás is baj nélkül sikerült.
Érosz isten, a szerelmi kalandban járók pártfogója, kegyesen nézett rám, de magam is segítettem magamon s dicsekvés nélkül mondhatom, hogy becsületére váltam az atlétikai klubnak.
Ott voltam az erkélyen.
Rendkívül óvatosan nyitottam ki az erkélyajtót, besurrantam a sötétbe, s lábujjhegyen néhány lépést tettem előre... a mikor egyszerre csak gyökeret vert a lábam, s szinte megdermedtem.
Az alvószobából, melynek az ajtaja be volt téve, hangokat hallottam: a szép Valéria hangját, meg egy férfiét.
Tisztán hallottam a hangjukat; tisztán hallottam azt is, hogy nevettek.
Dühömben majdnem elkáromkodtam magam.
- No, itt én teljesen fölösleges vagyok! - morogtam, pár pillanatnyi várakozás után.
És még hozzá: visszamenni azon az úton, a merre jöttem!
Az igazat megvallva, erre az eshetőségre nem is gondoltam előbb.
Azt reméltem: az ajtón fogok kimenni , hajnal felé, s a folyosóról a lépcsőn kerülök a második emeletre, felhúzni a kötelet s betenni az ablakot.
S most, tessék, hátra van az, a mi a legnehezebb: visszamászni a második emeletre !
Koczkáztatnom kell a nyakamat ujra, nagyobb veszedelemnek indulva, mint előbb, és csak azért, hogy, ha véletlenül bajom esik, egyszersmind nevetségessé váljak !
Nagyon szégyeltem magam.
Ha a kötél valamivel hosszabb volna! ... ha leszedhetném a két vasgombról, hogy lebocsátkozhassam az erkélyről! ...
Vagy ha megkisérthetném a leugrást! ...
Ha át tudnék kúszni a verandára! ...
Csakhogy mindez pusztán óhajtás és lehetetlen dolog volt, vagy még veszedelmesebb, mint a szomorú visszavonulás felfelé.
Bizonyára sokkal kevesebb lelkesedéssel végeztem el ezt a kis testgyakorlatot , mint jövet, de fenékig kellett üríteni a poharat, és valahogy, nagy vigyázattal és még nagyobb erőfeszítéssel, visszakerültem oda, a honnan kiindultam, azon az úton , a melyet egy macska se talált volna kényelmesnek.
Ezzel azonban még nem volt vége a kirándulásomnak.
Minden áron tudni akartam, hogy ki az az úr, a ki odafenn nevetett.
Megtudtam azt is.
Kitalálhattam, hogy nem marad reggelig a villában, s hogy hol fog kilopózni a jól ismert épületből.
A kit titokban, éjjel bocsátanak be, s titokban, hajnal táján szöktetnek ki, az nem jár a kapun keresztül, hanem a villa hátulsó kis ajtaján búvik ki, a melynek a kulcsa akármelyik cselédtől megszerezhető.
( Nekem is lehetett volna annyi eszem, hogy ezt az utat-módot válaszszam, ha nem féltettem volna olyan ostobán annak a hölgynek a jóhírnevét !)
Csak várakoznom kellett.
El voltam rá készülve, hogy a türelmem erős próbát fog kiállani, és csakugyan , magam se hittem volna, hogy képes vagyok ekkora kitartásra.
Órák multak el, és még egyre ott állottam, őrhelyemen, a villa mögött meredező fenyőfák között.
Végre - már világosodni kezdett - emberem kibújt a hátulsó kis ajtón, a melyet aztán gondosan bezárt.
Majd, határozott léptekkel, mint a ki jól ismeri a járást , megindult azon a szűk gyalogösvényen, mely a fürdőtelep mögött, a hegyen át , Jablonkára visz.
A mint felsietett a hegyoldalban balra kanyarodó s valamivel odább a magaslat felé kígyózó útra, egészen jól láthattam az arczát.
Megismertem.
A szőke volt; a vasúti szőke ember.
Éktelen harag fogott el.
És nem tudtam, hogy kire haragszom jobban: magamra -e , vagy arra az asszonyra?
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE