Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Abonyi Árpád
Jön a hajnal
Keletkezés ideje
1897
Fejezet
8
Bekezdés
1271
Mondat
3074
Szó
29001
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
HETEDIK FEJEZET
Elsőül a Madame vette észre.
Ma kivételesen korán ébredt.
Kinyitotta az ablakokat, s lenézett az udvarra.
- Monsieur Illésházi!
S a jó Madame azt hitte az első pillanatban, hogy ez a gyors meglepetés valamely váratlan szerencsétlenségnek az előjele.
Habozva, határozatlanul állt az ablaknál , mig Illésházi fölment a földszinti verandára, s az ebédlőbe lépett.
A Madame besietett a szomszédos hálószobába s élénken mondta:
- Mily kellemes meglepetés, chére Blanche - az ön atyja.
- Tudom, - felelte nyugodtan a leány.
- Látta ön is?
- Igen! de nem értem...
Gyalog jönni -
- Valóban, a képviselő ur egészen szokatlan módon szerez nekünk egy idő óta meglepetéseket, - jegyezte meg némi fanyarsággal a Madame, eszébe jutván ugyan egyszerre Illésházinak hozzá intézett levele is.
- Szeszély az egész, - felelte óvatosan a leány.
- Azt hiszem, igen, magam is azt hiszem, hogy valami sajátságos kellemetlenség érhette az ön atyját.
Régente nem volt ilyen.
S a Madame csendesen ingatta fejét.
Régen a fiatalság elevensége frissitette fel az ő vonásait is, s ha akarta volna, a tanár makacs kisérletei segélyével, ma nem kellene itt lennie, nem itt...
Hajhó! repül sebesen az idő s nem marad bizony semmi a régi fényességből, csak egy kis árnyék a gödröcskék helyén s egy csomó haszontalan ráncz...
Valaki nyitja az ajtót.
A leány gyorsan visszafordult, de csak egy inas.
- A nagyságos ur kéreti a kisasszonyt, kegyeskedjék átjönni hozzá.
- Mindjárt megyek.
A Madame gyanus előjeleket észlel ebben a hivásban.
Illésházi azelőtt maga szokta meglátogatni a leányát, ma nem jön.
- Különös, nagyon különös... duzzogta félhangon.
- Mit mond, édes Madame?
- Semmit, chére Blanche, felelte megrezzenve a jó lélek, s lehuzta mélyen vállai közé a fejét.
A leány mosolygott s átment atyjához, a ki az ablak mellett állott, s a kertbe nézett.
Illésházi lenézett a kertbe, a melynek szépségeiből ebben az órában nem vett észre semmit...
Az ajtónyitásra megfordult.
- Jó reggelt, atyám!
- Jó reggelt...
Kezét nyujtotta leányának, azután megsimogatta szép, fehér homlokát, s a kertbe intett.
- Gyalog jöttem az állomásról.
- A madame mondta, - felelte a hölgy - s kifejezte egyuttal az ő szokásos legmélyebb csodálkozását is.
- A Madame ne csodálkozzék semmin...
- Óh, szegény... hiszen ez nem bűn!
S a végén nem tehet róla, ha csodálatosnak talál olyan dolgot, atyám, a mi nem mindennapi.
Bocsáss meg, ez csak egy szerény női vélemény, a melynek nincsen értéke... tudom... ti igy mondjátok.
Ne találd különösnek, ha néha-néha találgatásokra adjuk magunkat, de hát mit tegyünk, ha bizonyosan nem tudunk semmit?
Az ember kiváncsi nagyon...
Illésházi egy csepp finom gunyt érzett ki ebből a néhány halk megjegyzésből, de nem reflektált reá.
Megfordult és igy szólt:
- Kellemes sétám volt, édes Blanka, - a kerten jöttem keresztül, a pavillon mellett...
A leány mosolygott.
Semmi zavar az arczon, semmi árnyék.
Csupa fényes, világos , kiengesztelő melegség és csupa friss szine az életnek és az ifjuságnak.
A husz év gyönyörű teljessége, tavasz után az asszonyi nyár első, bájos időszakában, a mely a legszebb.
- A kerten keresztül, a pavillon mellett... ismételte a leány, s atyjára nézett.
Ez csak a bevezetés.
- Találkoztam Bathó Lőrincz urral, folytatta Illésházi.
- Igen...
- Megkérdeztem, hogy kire vár?
- Reám.
- Reád.
Megkértelek, hogy ne foglalkozz többé ezzel az emberrel; nem hallgatsz tanácsomra.
- Mert fölösleges.
- Az az én dolgom... mormogta hidegen a nemes ur, s a fákra nézett.
Megkérlek még egyszer...
A hölgy csendesen nevetett.
Kicsit piros volt, s az ajka remegett, de ez semmi ...
Nyugodtan, könnyedén felelt:
- Miért akarsz megalázni, atyám, a midőn erre nem adtam okot?
- Nem megalázás, csak elővigyázat.
- Még rosszabb...
- Mindegy.
Nevezd, a minek akarod.
Én tudom legjobban, hogy miért akarom igy.
Kérlek , jegyezd meg magadnak, hogy ez az utolsó figyelmeztetés.
Többé nem kérdezlek .
Cselekedni fogok.
Veled, vagy nálad nélkül... egyre megy...
Nem kellett az udvariasság, kelleni fog a régi, kopott módszer: magammal viszlek.
Elmegyünk innen és nem fogunk visszajönni.
- Helyesen, atyám, - utazzunk!
Hová?
- Még nem végeztem be, - felelte valamivel nyersebben a nemes ur, - még hozzá kell tennem azt is, hogy egyedül megyünk...
Gondoskodtam róla, hogy ennek a parasztnak a fia ne kisérhessen - -
- Megtiltod neki?
- Meg.
- Furcsa lesz...
- Nagyon furcsa lesz... mondotta Illésházi és visszanézett a leányára hosszasan , merev, mozdulatlan tekintettel, a melyben nem fenyegetés volt, hanem egy befejezett elhatározásnak a biztossága.
És mikor tovább akarta mondani a jövőt, bejött az inas .
Illésházi rárivallt:
- Mit akarsz?
- Bocsánat, nagyságos ur, hebegte a fiú, - Bathó Mihály ur óhajt...
- Kergesd el!
- Itt van az előszobában...
Nem az előszobában, hanem benn a terem közepén, a pillangós szőnyegeken, melyeket vastag talpú csizmáival lép meg.
Bathó nem várta vissza az inast.
Belépett utána mindjárt, kopogtatás nélkül.
A hölgy ajakáról leveszett a mosoly.
Kérdőleg, meglepetve, ijedten, ösztönszerü félelemmel nézett Bathóra, a ki szikrázó szemekkel állt a terem közepén s várta, hogy szóhoz jusson.
- Hagyj magunkra, gyermekem, - mondotta Illésházi.
Végezni akarok ezzel...
- Atyám?
-
- Menj!
Bathó megszólalt.
- Maradjon nagyságos kisasszony, tessék csak itten maradni, jó lesz, ha megtetszik tudni egynémely gyönyörüséges dolgot, mikről soha sem beszéle ura atyja.
Verje meg az ur isten ezt a mai napot!
- Elfelejti, hogy hol van?
- Nem felejtem! kiáltotta föllobbanva az öreg s előre lépett, hogy még közelebb érje szemeivel az urat, - tudom, hogy nagyságod fészkében vagyok, a melylyel számadásom vagyon!
- S a vén ember oda fordult a leányhoz, annak beszélt.
Tudjon meg instálom mindent; ura atyja a legutolsó ember ezen a földön.
Az emberek azt hiszik, hogy tisztessége vagyon és becsülete.
Nincs!
Azt hiszik, hogy ur; nem az!
Rosszabb mint egy - paraszt...
- Bathó!
- Mint egy paraszt!
Ura atyja elpusztitotta a feleségemet, elvette az eszét , megrontotta, kitette a földbe.
Ura atyja becstelen életet éle, s gunyt tett velem, ki soha ebben az életben ő néki nem vétettem.
Ura atyja azonban itten nem állott meg !
Más ember azt gondolta volna magában, hogy imhol vétkezém, nem jól cselekedtem , jóváteszem...
Ő nem igy tett!
A feleségem után a fiam...
S az öreg sziszegve lökte le ajakáról a szavakat.
- El akarja pusztitani a fiamat is...
Illésházi ezt mondta a leányának:
- Egy őrült, a ki nem tudja mit beszél.
A hölgy szédült.
Meg kellett, hogy fogja a szék karját, hogy el ne bukjon.
Ez hát a gyülölködés oka: atyjának vétke ez ellen az öreg ember ellen...
Szégyen, szégyen!
A gyermek igazi pulyaságában látja apját s ez a gyermek: leány.
Illésházi megragadta a karját s parancsolt:
- Nem türöm, hogy itt maradj! menj!
Akarom!
Ezzel az őrülttel én végezek...
A leány nem mozdult.
Megbénultan, lélegzet nélkül állt helyén, s irtózva érezte kezén az apja kezét.
A nemes ur a következő pillanatban erőszakkal vitte át a másik szobába s becsapta maga után az ajtót.
Bathó orditott túl; egy csomó eszeveszett fenyegetés bomlott ki száján, - rut, piszkos dolgok, a legalja beszéd, egy magánkivül levő embernek szilaj tehetetlensége, a mely ocsmányságokban nyilatkozik meg.
Egynehány perczig még ott állt, még ott várt, maga sem tudta dühének e mértéktelen fölháborodásában, hogy mit akar ezután még, - azután megfordult sarkon és kiment.
Künn az udvaron fölfenyegetett botjával az emeletre.
A cselédek nevették: imhol a pokollal czimboráló vén gonosz Bathó, micsoda ész nélkül való komédiákat teszen.
Nyilván kidobta odafenn szobájából a nagyságos ur.
Illésházi megvárta, a mig a megbénult érzékek első, heves rohama elmult.
Azután éppen ugy folytatta tovább, mintha közben semmi sem történt volna.
Gyorsan és visszatarthatatlanul sülyed, de legalább nyugodt lesz, ez a végső erkölcsi megsemmisülés, a melyből nem lát kigázolást.
Ne mondhassa még tulajdon gyermeke sem , hogy ugy bukott el a morális élet gyászos csatájában, mint egy siránkozó asszony.
- Ne ügyelj erre az eszelős parasztra, kedvesem, hanem reám hallgass.
Ismétlem , gondoskodni fogok róla, hogy utazásunkban mindig egyedül legyünk.
Bathó Lőrincz ur nem kerül szemeid elé többet.
Ezt az urat én megbotoztam!
A leány még fehérebb lett erre a szóra.
- Atyám... lehellte irtózva, s akaratlanul hátrált.
Illésházi megvonta vállát, s ismét odavillant ajakára a régi mosoly, a büszke, a kihivó, a szemtelen.
- A hol a figyelmeztetés nem használ, ott erősebb eszközökhöz kénytelen folyamodni az ember.
Megtörtént.
- Megbántottad...
- Megbotoztam! mondotta erős hangsulylyal az ur, - ne magyarázd másképp a dolgot , mint ahogy mondom.
S járkálni kezdett hátratett kezekkel föl és alá.
Nehéz a térde és föld felé huzza a feje.
A föld mozdul -
- A miket ez a vén ember beszélt, azokat felejtsd el - folytatta hidegvérrel, - mindenki mond eszeveszett dolgokat, ha düh égeti mellét.
Bathó is.
- Óh, atyám... atyám... rebegte kétségbeesve a leány - mondd, hogy hazudott...
Mondd , hogy nem igaz...
Te nem tetted -
A gyermek itéli apját!
S Illésházi megállt mereven a leánya előtt.
A gyermek borzad atyjától, a ki védi.
Hát legyen neked ugy, a miképpen te akarod.
Világosságot akarsz : itt van!
Bathó nem hazudott; igazat mondott; hitványnak nevezett, az voltam, gazember voltam, ugy történt minden, ahogy elmondotta.
Nem vagyok méltó reá, hogy tiszteletben tartsa emlékezetemet a gyermekem.
Utálatos példát mutatnék, ha fiam volna - csupa sötétséget, bünt és rothadást a leányomnak.
Ez vagyok én!
- Nem, nem!
- Minden, a mi rossz, férfiatlan és alávaló, - kiáltotta hideg intéssel a nemes ur s borzasztó gyönyört érzett, hogy igy önnönmagát törheti izenkint össze, - az az enyém !
A kit eddig ismertél bennem, az volt a komédiás, - a mit most mutatok neked, az a való.
Elvesztettem jogaimat arra, hogy attól a percztől kezdve követelhessek valamit tőled, azt a jogomat azonban még nem veszitettem el, hogy téged egy parasztnak a piszkos érintésétől megvédjelek.
Kértelek, hogy kergesd el azt az embert: nem tetted .
Megtettem én!
Megtettem, mert féltelek.
Meggyőződtem róla, hogy ostobák vagytok mind , ha fejetekbe repül a vér és nem a jó kormányoz, hanem a vágyakozás a bizonyosság után, a mely a bukás.
- Atyám!
- Atyám, atyám! kiáltotta bántó kaczajjal Illésházi, - egyebetek sincs ilyenkor, csak egy tiltakozó hang, mely nem az erőnek jele, hanem a gyöngeségé.
Ennek előtte titokban azzal biztattam magamat, hogy nem tőlem fogod meghallani igazi életemet , hanem mástól, s azt fogod gondolni magadban, hogy megnyugtatom ezt az embert, s bebizonyitom neki, hogy fehér vagyok mindentől a mitől fél.
Ez azonban nem következett be.
Abban a fojtó párázatban, a melyben tiz esztendő óta én vergődöm - megérdemlem, magam idéztem elő, én fulladok meg benne - világosságom lehettél volna : tiszta fényességem, mely nem türi a szürkeségnek még leggyengébb kisértését sem, - nem lettél az.
Benned van az én rosszabbik felemből is egy rész, hajlamaid vannak a közönséges asszonyi pulyaságok iránt.
- Atyám, ne szólj!...
S a leány fölkapta vérbe borult arczczal a fejét.
Szeme lobogott, minden izma megfeszült.
A kábulatnak vége: hajnalodik...
- Hallgattalak, mert te beszéltél - folytatta indulatos, felsiró hangon, - jól esett neked, hogy megalázz, -
- Szereted azt az embert...
- Nem!
- Az övé akarsz lenni.
- Soha!
- Hazudsz, hazudsz... rebegte szédülve Illésházi, s megragadta a szék karját, ugy hajolt előre, hogy jobban lássa leányát, a ki reszketve, kigyult arczczal emeli szemei elé a kezét, - kiérezem a hangodból, elárul a tekinteted, az arczod, az ajakad...
Ez az ember szembe állott velem a pavillonnál, biztos szavakkal felelt vissza, nem félt tőlem...
Későn érkeztem...
- Istenem!...
- Nyomorultak! - orditotta magánkivül a nemes ur, s csak leroskadt eltorzult arczczal a földre, mintha villám sujtotta volna agyon.
Egy csöpp vér az ajakán, a szeme nyitva...
Azután cselédek jöttek, - cselédek szaladtak vizért, orvosért.
Egyik a hölgyet vezette el, ketten az urat emelték a kerevetre, s locsolták vizzel, mig lassankint magához tért.
Egy pár szolga künn topogott tehetetlenül, aggodalmas, hüledező arczczal az ajtó előtt.
Milyen szerencsétlenség ur isten, milyen szerencsétlenség ...
Az urat elérte a vén gonosz Bathó átka, szél érte mellét, soha sem leszen belőle ép ember többet.
Egy öreg cseléd a szemeit törülgette: jó urunk vala, - rebegte ellágyult ajakkal, - a mindenható isten kegyelme óvja, s vegye irgalmába lelkét .
Uram, irgalmazz nékünk...
- Uram, irgalmazz... - suttogták áhitattal, keresztet vetve a többiek is.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE