ELTE
  • elte.dh
  • Verskorpusz
  • Cikk-kereső
  • Regénykorpusz
  • Drámakorpusz
  • A szolgáltatásról
  • Súgó
  • English
  • Magyar

Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem

Vissza

Kovács József

Egy magyar amazon

Keletkezés ideje
1869
Fejezet
10
Bekezdés
768
Mondat
973
Szó
22358
Szerző neme
férfi
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
  • 6
  • 7
  • 8
  • 9
  • 10

VI.

Visszatérés a hazába

Viletti hazamenvén a parancsnoktól, el-beszélte, akaratja ellenérei nyugdíjaztatását.

Camilla tudta, hogy ez ö miatta történt, részint ezért, részint mert belátta, hogy a nyomorult kétszáz forint nyugdíj mellett, csak terhére lenne atyjának, kijelentette, hogy jövőre maga fog ellátásáról gondoskodni.

Mint említettük igen szép, férfias írása volt mind magyar, mind német nyelven, ez volt az eszköz, melyhez támaszkodott.

De miként használhatja azt fel egy nö sikeresen ?

Amerikában sem emancipálták még akkor a nőket; Magyarországon még a férfiak is rabszolgák voltak.

Letenni ismét a nöruhát, úgy menni vissza Magyaroszágba, s kiadni magát férfinak ?

ez az akkori viszonyok mellett veszélyesnek látszott.

Magyarországon rósz idő járt akkor a kalandos életre.

Még a természetes iránt is ellenszenvet mutattak a civilizátorok, s jó fizetésért Baclihoz szegődött magyar? hivatalnokok, — sarkantyú, tollas kalap, pitykés dolmány s több eféle ártatlan dolgok, mint a respublica nyilvános symbolumai tekintettek; a nagy szakálltól meg épen rettegett a cseh és német had.

Sőt egy ős magyar nevű főbb hivatalnok is annyira közbiztonság ellenesnek találta azt, hogy a kerületebeli ügyvédeknek megparan-csolta, hogy a szakállukat elől állhegyéig, vorschriftmássig négy ujnyi szélességben le-borotválják.

Sokszor gondolkoztam a felöl: ugyan mi indíthatta a jó urat arra, hogy a szép korszakán nak irtó háborút izenjen?

Végre sem találtam más támpontot, mint-hogy ez egyedül emberiségi? szempontból tör-ténhetett.

Előbbi években általános lett a szakáll- mánia.
Hatvan éves táblabirák, kik azelőtt már csak azért sem viseltek volna szakállt, mert léig árendásnak is volt, egyszerre szakállt eresztettek.
Takácsból improvizált bor-bélyuknak felmondták a conventiot, s úgy ta-lálták, hogy sokkal kényelmesebb szakállt viselni, — mint tűrni heten kint kétszer, hogy a bagó büzii diletáns borbély, lugillatu szap-panjával az ember képét bemázolja, azután feltolván egyik kezével az orrát, a másikkal köny csordultig össze-vissza karcolja.

Az az egy hátránya volt ugyan a szakállnak, hogy a nők ráolvasták az emberre, hány esztendős, a mi egynémely udvarolni szerető öreg urnák nem igen kellemetes volt.
No de ezt az áldozatot is meg lehetett hozni, ... a hazáért ? és az olcsó népszerűségért.

Nem engedhette tehát a derék főhivatal-nok, hogy a gleiche Berechtigung! áldásos korszakában, egy egész osztály kenyérkereset nélkül legyen, s a vékony borotva forgatásához szokott gyenge kezek, feltörjenek a nehéz kapán.
Innen, ezen emberbaráti indokból eredt a szakáll-tilalom.

Az igaz, hogy abban az időben, a puska-műveseknek sem volt keresetük, de azok egé-szen más fajta, sokkal veszedelmesebb emberek voltak, fegyvert kovácsoltak a ebelliseknek, megérdemlik, hogy nincs kenyerük, majd hamarabb megpuhulnak.

Mikor Viletti Lengyelországba áttéletvtt, egy fia a sz . . . i lyceumban maradt tanulni.

Ez egy év múlva meghalt, miként a fama szárnyain atyjához eljutott: az ott tanító papok nagyon gyengéd, atyai bánásmódja és bő ellátás miatt.

Elhatározta Camilla, hogy annak szemé-lyében lép fel, s mutatja be magát Magyaror-szágon.

Ezt annyiban hitte kivihetőnek, mert azon a vidéken, a hol Adél nővére lakott, shol ok is letelepülni szándékoztak, öt, mint ifjú leányt, elhalt fivérét, mint gyermeket ismerték, s a hasonlatosság köztük meglepő volt.

Mielőtt elhagyták volna Lengyelországot, még egyszer meglátogatta ismerőseit, kikkel annyi jó napokat töltött, kik őt oly önzetlen barátsággal és szeretettel vették körül.

Érzékeny volt a búcsú, a milyen lehet oly egyéneké, kiket nem a közönséges, mindennapi pajtássági viszony, hanem egy eszme ,. .. a szabadság szent eszméje fűzött össze.
Évi szeptember havában indultak ki Lengyelországból, s tiz egész napig kellett utazniok, mig X. megyei P. mezővárosba Adélhoz eljutottak.

Béla az egész utón szótlan, magába zár-kozott volt.
Egy kifosztott, leigázott ország állott előtte, rabszolgákká aljasitott lakóival, kiket csak pár évvel előbb szabadoknak, boldogoknak látott.
Ez töltötte el lelkét, leirhatlan keserű-séggel.

A hol megállották, ott termett a csendőr s útlevelüket kérte elő.

Kocsijukat fináncok szaglálták körül, nem éreznének-e valami szűz dohány-szagot.

Látott polgári öltönyü, tisztességes kiné-zésű embereket is, a kik atyjával beszédbe ereszkedtek, — ő nem ügyelt senkire, s hozzáférhetlen volt, — kémlőleg tekintettek rá, mig hátat nem fordított nekik.
Azután meg elibe kerültek, s ha. szót nem bírtak belőle kivenni, legalább főtől talpig jól megnézték, mintha emlékükbe akarták volna lephotografirozni.

Ezek voltak a minden nemesebb érzésből kivetkőzött, az emberiség sepredékéből vállal-kozott titkos kémek, — spiclik, — kiket Bach fizetett busásan azért, hogy ember-társaik után ólálkodjanak, beszédjeiket, sőt ha lehet, gondolatukat is . . . kilessék, s tudósítsák arról a mindenható principálist.

Utálattal fordult el Béla az emberi nem ez ocsmány fajától, mely az életmód száz meg száz becsületes nemei mellett, bogy bitang életét dolog nélkül tengethesse, embertársa kopp ójává aljas ült.

Tizedik nap, estvefelé megérkeztek Vilettiék Adélhoz.

Örömtelt szívvel fogadta ez őket, de a mint atyja arcára tekintett, a fájdalom könyei tolultak szemébe.

A csak néhány év előtt ép, erőteljes férfi, megrontsolt aggastyánná lett.

Teréz arca mitsem változott, most is az a szelidség, szivjóság kinyomata látszott rajta, mely őt annyira kedvessé tette.

Bélán az elhatározottság, s elvszilárdság, egy tekintetre észlelhető volt; csak hogy most még erősebb vonásokban, mint mikor nővérével utolszor találkozott.

Szilárdfi ügyvéd, — Adél férje, — nem volt hon, hivatalos dolgai miatt a székvárosban időzött; s neje csak másnapra várta haza.

A család tanuk nélkül akarta élvezni a rég óhajtott együttlét örömeit; e szándékuk azonban meghiúsult.

Vilettiék köztiszteletben állottak e vidé-ken, Teréznek egy pár barátnéja épen P.. ben lakott.

A mint tehát hire ment, — a mi egy olyan kis városban nagyon könnyű, — hogy megérkeztek, részint a viszontlátási öröm, ré-szint — s talán még inkább — kandiságból siettek az ismerősök, különösen a nők, az ér-kezetteket üdvözölni, s barátságukról biztositani.

Midőn Bélára került a sor, a kit mint Camilla barátnéjukat köszöntöttek, az egész nyugodtsággal figyelmeztette őket, hogy tévedésben vannak.

— Kegyetek, — úgymond, — boldogult nővéremmel tévesztenek össze, a min épen nem csodálkozom, nem első eset, nagyon hasonlí-tottunk egymáshoz.
Én azonban Béla vagyok, a kit mint alig tiz éves fiút, atyám az sz . . . lyceumba adott, a hol épen akkor végeztem is-koláimat, midőn szerencsétlen hazánkban az önvédelmi harc kitört, azonnal beálltam a tü-zérek közé, s egész a fegyver-letételig szolgáltam Bem táborában.

— Camilla, a ki miként kegyetek is tudják, már ifjú leány korában nagy hajlamot mutatott a kalandos életre, szinte részt vett a szabadságharcban, s mint bécsi legiobeli fő-hadnagy esett el a szelindeki csatában, szivén találva egy hat fontos golyó által.

Az utóbbi szavakat fokonkinti elérzékenyüléssel s néhány könycseppel befejezve ejtette ki, — látszott, hogy nem Inában volt szinész, jól értette a mesterséget.

Előadását atyja s nővérei is igazolták, miben aztán a társaság, ha nem minden két-kedés nélkül is megnyugodott.

Másnap haza jött Szilárdít, s megállapí-tották tervüket a jövőre nézve.

Viletti, Terézzel, Szilárdfinak egy iiresen állott házába költöznek, hogy ne kelljen a hit • vány nyugdíjból még házbért is fizetni Bélát mint ügyvéd-segédet maga mellé veszi.

Annyira elsajátította ez a férfias modort, hogy némely dolgokban akár hányon túl tett.

Ha a társaság úgy kívánta, ivott mint kefekötő, — dohányzott mint basa, — károm-kodott mint egy vén bakkancsos, s a schlagert oly ügyesen vágta ki, mint akármelyik gyakorlott Spieler; úgy, hogy a férfi világ — különösen az ifjabbak, — csakhamar egy nélkülözhetlen cimborát fedeztek fel benne.

Nagy érdem volt ez abban az időben, mi-kor politizálni teljességgel nem volt szabad, minden más összejövetel szigorúan eltiltatott, csak az ivás és kártyázás engedtetett meg.

E két időtöltést épen nem találta veszé-lyesnek a bölcs kormány, sem állami, sem közbiztonsági tekintetben, . . . sőt, a mennyiben az első szellemileg, a másik anyagilag teszi tönkre az embert; nagyon is érdekükben volt.

Érzéketlen, elbutult s anyagilag tönkre ment koldus népet kormányozni, mindenkor könnyűnek bizonyult be.

Voltak ugyan egyes esetek, hogy ha valami hatalmas, — nem engedélyezett!
— kár- tya- bandát fedeztek fel, titokban megrohanták, elkobozták a talált pénzt, a bíróság azon felül megfizettette az illetőket, de ez is csak azért volt, hogy kevesedjék a pénz, s egy-két matador hivatalnoknak legyen min megosztozni.

Elemében volt Béla.
Most már nemcsak szeszélyből viselte a férfi ruhát, hanem köte-lességévé vált, annak minden áron becsületet szerezni, hogy magát s rokonait nevetségesekké ne tegye.

Sógorának is hasznos szolgálatot tett, nemcsak ritka szép Írásával, hanem helyes, gyors felfogása által is.

Néhány heti gyakorlat után, kisebbszerü ügyekben feltette a keresetlevelet, sőt rá lehe-tett bízni a tárgyalást is.

Hogy minden kétséget és gyanút elhá-rítson magáról, egykori kedvenc időtöltését, a a nők körüli szépelgést vette elő.

Tartózkodott ez időben P . . . ben egy K. . . .
Fanni nevű nő, kiről csak annyit tudtak, vagy véltek tudni, hogy Erdélyből jött mint menekült, a miért aztán közönségesen Erdélyi Fanninak nevezték.

A nő túlélte már az élet tavaszát, a nyár-nak is jóformán derekán volt, de abban a korban, a mikor az ifjúság kellemeit, a külső csin, öltözetbeni keresettség, a test bájainak teljes kifejlettsége, fesztelen, hatásra számított társalgás pótolják s teszik a nőt érdekessé.

Ismerek férfiakat, a kik csak harmincon túl lévő nőknek szeretnek udvarolni.Ízlés dolga, s attól függ, mi célja van az udvarlásnak? minthogy a nők azon korban leginkább megközelíthetők.

K. . . .
Fannin nem lehetett észrevenni, hogy valami veszteség miatt bánkódik, hogy hogy . . . menekült.

Vig kedélyű volt, szeretett férfiakkal sans gene társalogni.

Ebből természetesen azt következtették, hogy a szerelem ellen aligha van valami erősen pánczélozva, sőt hogy arra maga keresi az alkalmat.

Nem is késett a férfivilág megkísérlem e vélemény igazolását.

Először is a hori-horgas járásbiró, mint főszemély a kis városban, kezdte meg a csatát, magának követelvén az oroszlán-részt.

Ennek csakhamar kiadta az utat, talán nemcsak azért, mert már külseje is valami rut, visszataszító, jelleme pedig épen nem három próbás, hanem mivel történetesen nős volt.

Azután jött a jegyzőköny vvivő, egy ma-gára felette sokat tartó cingár emberke, a ki, mindamellett, hogy otthon csak úgy nyüzsgőit a sok apró gyermek, mindég úgy öltözött, mintha valami kirakatba készülne, . . . balekfogónak.

Ennek az embernek az a szerencsétlen szokása volt, hogy ajándékkal igyekezett a nőket meghódítani.

Nem rósz fogás, egy némely föuraink, a kik a flórenczi, milánói, párisi, hamburgi s Isten tudja hova való ballerinákra száz-ezreket pazarolnak el, bizonyságot tehetnének róla, de nem szegény embernek való.

Régen megmondta azt egy római iró, hogy: sine Corere et Bacho; friget Venus .

Igaz ugyan, hogy abban az időben, mikor a járásbirón kezdve, az ex propriis diurnistáig, minden bírósági személy egyszersmind ügyvéd is volt! legalább mint ilyen kontárkodott s a valódi ügyvédek, saját érdekük veszélyeztetése nélkül, nem nyúlhattak a darázsfészekbe, mikor a hivatalszolgát per szolgabiró traktálta az együgyü nép, s volt, a melyik fel is vette e szerepet, — az r . . . i járásbirósági szolga rendesen a folyosón járkálván, a folyamodást ezen szavakkal szokta elvenni a szegény panaszostól: "jól van, elmehet kend, majd el fogjuk intézni."

Mikor a szép apja ősi jussát kereső oláh cliens, egyik tenyere élét, a másik közepén keresztül huzva, mely azt jelentette: Zsuma tátye, — feliben — kínálta a százakra, gyakran ezrekre menő kereset tárgyát behajtás végett, a becsületesen másolni alig tudó Írnoknak akkor mondom jövedelmes volt az iktatói állás még vidéken is, — kezén ment keresztül minden kereset, ő tudta meg legelőbb hol van kilátás, valami tudatlan embert jól megkoppaeatani.

Volt tehát a mi Adónisunknak igen szép jövedelme.

Jobb lett volna ugyan a felesleget félre-tenni, vagy valami vagyont szerezni rajta, mint szép asszonyoknak ajándékozgatni.

Deltát oka-e ő annak, hogy a boldog! korszak nem tartott örökké, — hogy a vastagnyaku magyar passivitásán megtört az absolutismus; és ö szegény kihullott a rostából.

Lovagunk először is egy csinos nyakéket vett, s azzal állított be Fannihoz.

A no szívesen fogadta vendégét, s egy kis vonakodás! után elvette az ajándékot.

Néhány nap múlva egy értékes karperec, majd egy szép selyem ruha következett, — s mikor aztán gondolta, hogy a száz forintba került ajándékért talán élvezni is lehetne már valamit, egész tűzzel kezdte meg az ostromot.

Szegény szerelmes protocollista! egy veder hideg viz aligha hütötte volna úgy le láncoló szivét, mint Fanni ripostja.

— Hát kinek tart ön engem?
— förmedt rá, — azt hiszi, talán, hogy mivel egyik, másik férfival elmulatok, meg tudnék annyira fe-ledkezni magamról, hogy házasok közt zavart csináljak? nem hiszem, hogy ilyen feltevésre jogot adtam volna, — pedig a mint később rájöttek, kitelt biz attól nagyobb aljasság is, csak hogy ügyes számitó volt.
— Ajándékát mint szegény menekült! mivel különben sem valami értékes, — még ez is?
— elfogadtam, de kikérem, hogy ebből valami igényt merjen formálni, — különben tudja meg, hogy nejét első vakmerő fellépéséről azonnal értesitendem.

A jámbor ember eleget hallott arra, hogy Fanni küszöbét többé át ne lépje.

Többször is vallott ugyan már kudarcot, egy párszor cseléddel is dobatták ki, a mi olyan embereknél, a kik nőkre nézve ellentálhatlanoknak hiszik magukat, s tolakodásukat a szemtelenségig viszik, épen nem ritkaság.
De azon illetlen? gondolatra még egy sem jött, hogy nejével ijesztgesse.

E fegyver ellen nem volt bátorsága küz-deni .... feltétlen capitulált.

No hiszen nem is kellene egyéb, mint hogy neje megtudja, hogy ö, a ki osztatlan szerelméről s a legprózaibb értelemben vett hűségről, esküvel oly számtalanszor biztositotta, megtudja, hogy nemcsak hütelen, hanem még költ is a szerelemre.

Mert vannak ám olya n n ö k is, a kik nem azért nem tudják megbocsátani férjük hűtlenségét mert... hűtlenség; hanem mivel ...pénzbe kerül.

Hátra volt még a hivatal legveszedelme-sebb individuma, valóságos Don Juan, az Írnok.

Csinos fiatal fiú volt, kipróbált udvarló; nem egy férjnek gyűlt meg vele a baja.

Uradalmi Írnok volt azelőtt, s a jószág-igazgatón kezdve az ispánig, mindegyik nejét elcsábította, jelenleg pedig még az is nagyon ajánlotta, hogy . . . nőtlen volt.

Erre került a sor, ennek kellett a princi-pális és segédje kudarcát helyreütni.

Oda se nézett neki, kicsinylöleg mosolygott amazok kifakadásaira; hiszen nem kosarazták még öt ki sehol.

Nem is csinált nagy teketóriát, első láto-gatáskor mindjárt szerelmet vallott, a máso-dikon meg házasságot Ígért; ha Fanni öt sze-relméről biztosítja.

Szokott régi, elárult kelepcéje az élv-hajhászoknak, melybe fájdalom! még ma is sok hiszékeny leány meg hagyja magát fogni.

No de ne féltsük Fannit, ö csak öntuda-tosan, akkor esik kelepcébe, mikor maga is akarja; kijárta már a nők mind a tizenhárom iskoláját.

Végig hallgatta Don Jüanunkat, egy sző ellenvetést nem tett, hanem mikor elvégezte mondókáját, felállt, szépen megfogta kezét, s azt mondta neki... "nohát menjünk a paphoz," s a mint a meglepett Írnok kérdöleg nézett rá, folytatta: úgy hiszem sokkal inkább rendén van, a mézes heteket esküvő után élvezni, mint ellőtte.

Ezt a nőt, a ki egy egész járás bíróságon — felette nagy hatalom abban az időben — kifogott, kellett meghódítani Bélának, hogyférfiúi renomméját egyszer-mindenkorra biztosítsa.

A kikosarazott triumvirátus nagyon vak-merőnek találta a tervet, s a képzelt fiaskón előre jót nevettek.

Béla, a fiatal, bajusztalan gyerkőc hódí-taná meg a kipróbált, rafinirt leányt, a kivel ők hárman nem bírtak ? képtelenség, minek is fog hozzá? bizonyosan felsül vele.

Pedig épen egy nagyon fiatal tapaszta-latlan férfinak, — a minőnek Béla látszott, — sikerül legkönnyebben meghódítani az olyan harmincas leányokat, vagyis inkább meghódittatni általuk.

Ilyenkor felcseréltetik a szerep, a megtá-madottból támadó lesz, a kipróbált koros hölgy mindazon fogásokat előveszi, melyekkel egy újonc imádóra hatni lehet, hogy azt hálójába keríthesse.

Nem törődik vele, hogy ha sikerül a gyermek ifjút belecsalni a kelepcébe, s rátuk-málni magát, hogy nőül vegye; az, nem találván fel a hamvadozó keblen azt a boldogságot, melyet eszményi világában teremtett magának, hamar rá fog unni.
Hogy az össze nem illő házasok élete szerencsétlen, viszályteljes és talán botrányos is lesz; megint leány lenni, fi r m a kell minden áron, s csak igy érheti azt el.

Béla nem tudta ezt, még ő nagyon fiatal leány volt, mikor pár force férfinak csapott fel.

Eddig csak nőknek, vagy fiatal leányoknak udvarolt, Agathán kiviil, kitol a mint tudjuk , frtot oly eredeti módon kölcsönzött.

Agatha talán tudta, hogy ha voltak is bájai? azok már nagyon korhadtak lehetnek arra, hogy hódítsanak, azért inkább ékszerei s drága ruhái által kívánt hatni, egyébként egészen Bélára bizta magát, s engedte, hogy általa hódittassék meg, a ki aztán a tudvalévő oknál fogva, nem is késett e kívánságát teljesíteni.

Nem csodálhatjuk tehát, hogy meglepte Fanni modora, — hiszen ő előre összeszedteminden hódítási tehetségét, hogy a nőnél, a ki annyi nagy! embereket kikosarazott, sikert arasson, — s ime! alig veti ki a hálót, sietve rohan az belé.

Ez kihozta egészen sodrából, sőt nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy megijedt attól.

Látta, hogy itt becsülettel alig ha vághatja ki magát, ez a nő minden áron férjhez akar menni, s őt tűzte ki áldozatul; a mi magában véve nem nagy bűn ugyan, de hát mikor arra egészen képtelen!
— Gánzlich untauglich.

Egy darabig csak sikerült parírozni az ellen vágásait s a nagyon is érthető célzásokat, egy ügyes Flankenbewegunggal más tárgyra vinni át; de mindhiába, nem lehetett menekülni, a harc élet Jial álra ment.

Azt hitte Béla, hogy ha felhágy a láto-gatással, vége lesz a kellemetlenné vált ka-landnak, . . . csalódott.

Nem az a hölgy volt Fanni. a kin oly könnyen ki lehet fogni, — a ki meg ne mozdítson minden követ; ha érdeke ngy kívánja.

Ismeretséget kötött Terézzel és Adéllal; mindennap elment vagy egyikhez, vagy másikhoz.

Valószínű, hogy ezt rendes viszonyok közt egy közönséges nőtől szerénytelen tolakodásnak vették volna, . . . igen — de ez forradalom után történt, s Fanni . . menekült volt ?

Abban az időben nem igen mutathatta ki a magyar ember másban hazatiságát; — mint a menekültek iránti kegyeletes rokonszenv és vendégszeretetben.

Számtalan kétértelmű csavargó visszaélt ugyan ezzel — a kik közé Fannit is bátran sorozhatjuk — igaz, hogy akárhány kéregetö adta ki magát honvédnek, mutatva csonka tagjára .
— a ki ellenünk harczolt, a kinek kezét vagy lábát épen magyar golyó lőtte el, — de ez nem lehetett ok a részvét megvonásara, — a becsületes magyar ember inkább nyújtott segélyt tiz érdeme ennek; mint üres kézzel bocsásson el egyet, a ki arra érdemes volt.

Fannit is szívesen fogadta a két nővér, s különösen Adél segítette is több ízben.

Bármint kerülte is Béla, lehetetlen volt, hogy egyszer vagy másszor ne találkozzék vele.

így történt, hogy egy Ízben Adél és férje nem lévén hon, Fanni — a ki valószínűleg tudta ezt — az irodába nyitott be.

Béla magánosán volt, dolgaival elfoglalva.

Nem jött ugyan zavarba, de látszott, hogy a háboritást nem veszi szívesen.

Észrevette ezt Fanni, s nehány szóval, a mi beillett szemrehányásnak is —- engedelmet kérvén; távozni akart.

Ezt nem lehetett megengedni, most már nem a tolakodó szerelmes; hanem n ö és., menek ült? állt előtte.

Fanni helyet foglalván, könnyezve adta elő, hogy épen búcsúzni jött, s mily fájdalmasan esett volna neki, igy válni el első ? és utolsó ? ? szerelmétől.

Nem maradhatok tovább e városban, folytató, hol oly szivesen fogadtak, hol oly megelőző volt mindenki a szegény menekült! iránt, — holnap indulok bizonytalan vándorutamra; magammal vive kiolthatlan fájdalmamat.

Hiszen még megérném, hogy a gyermekek ujjal mutatnának rám , az utczán: "Ni! ott megy az a lány, a kit V..
Béla elcsábított s azután cserben hagyta."
Eddig csak egyes apró szemekben permetezett a könny, — nem leheteti, többé — talán nem is akarta — viszszatartani; sűrűn, mogyorónyi nagyságban potyogtak azok alá.

Szegény Béla! most már csakugyan benrekedt; sem megszökni, sem az ablakon kiugrani nem lehetett.
Azt hitte eddig: nincs roszabb állapot, mint magyar sebesültnek, osztrák krankemvárter keze alá kerülni; a mos-tanit kiállhatlanabbnak találta annál is.

Nagyon bolond egy állapot is az kérem alássan! mikor egy no erővel férjhez akar menni . . .egy másik nőhöz.

De úgy kell neki, miért akar férfi lenni erővel; mikor ahoz nem elég a kabát és bugyogó.

Béla gondolatokba mélyedt, — mialatt a csendet Fanni egyes, ritkított sóhajai s zokogása —- mint vihar elvonulása után a távoli dörgés — szakították meg.

Ha egyszerűen elutasítja s végleg szakit vele, a közvéleményt zúdítja maga ellen, csá-bítónak, talán jellemtelcnnek is fogják tartani.
Ha elárulja az egyszerű, de megdönthetien okot, mely útjában áll; összeomlik a védbástya, mely mögé eddig rejtette magát.

Végre is abban állapodott meg: hogy a családra bízza a dolgot, a mire helyes ürügyül szolgált kiskorúsága; mit egv bajusz és szakálltalan ifjúról ? kétségbe vonni nem lehetett.

így került ezen ruhacsere-kérdés —- mert hiszen az egész dolognak a volt az oka — a család itélöszéke elé, a min teljességgel nem csodálkozhatunk, tudván, hogy ez idd tájt idézte elő Mencsikoff kabátja a krimi hadjáratot.

Kisasszony! szólalt meg végre Béla, ke-gyed tudja legjobban, hogy én nem csábítottam el, s ha visszavonulnék, rágalmazhatnának ugyan, de becsületem saját lelkiismeretem előtt tisztán állana mindenkor, — a mi megnyugta-tásomra elég; nem sokat törődvén azzal, hogy az emberek változó ingatag véleménye mit tart felőlem.
Mindazáltal, nem akarván több keserűséget okozni, és mivel különösen mostani ittléte óta kiváló hajlamot érzek kegyed iránt — pedig dehogy érzett, szerette volna, ha messze túl van az óperencián— egy percig sem késem sorsomat összekötni a kegyedével ; ha ehez családom, különösen atyám megegyezését adja.

Nem hiába mondják, — tehát bocsánatot kérek, nem én mondom — hogy a nőknél egy puttonban van a sirás és nevetés, tetszésük szerint veszik ki egyiket vagy másikat onnan, a mint tölt a bűvész ugyanazon üvegből: mézizü tokai aszút, vagy három emberes kerti vinkót.

Fanni egy pillanat alatt átváltozott.
A megsértett, cserben hagyott kesergő nőből bol-dogságtól áradozó, édesen mosolygó, bájos szerelmes lett.

Nyakába borult kedvesének, sirt, majd ismét nevetett örömében, nem egy hirtelen fellobbanó bolygót, — a mi valóban volt — hanem a remény és szerelem örökké fénylő csillagát vélte ő felfedezni Béla nyilatkozatában.

Hogy is kétkedhetett volna abban, hogy a család beleegyezését fogja adni, mikor úgy szeretik mindnyájan, ? az öreg ur oly nyájas, leereszkedő hozzá, sőt egy párszor az állát is megcsípte, — — semmi kétség benne, elérte célját; Béla az o férje fog lenni.

A mint Bélától érzékeny, hálás szavakban búcsút vett;; egyenesen Terézékhez vette útját.

Ezek nem tudták mire vélni a nagy vál-tozást, mely első látásra félreismerhetien volt.

Fanni egy idő óta nagyon keveset beszélt, szokott vig kedélyét buskomolyság váltotta fel, s ha okát kérdezték, vagy semmi, vagy kitérő feleletet adott.

Most meg szóhoz sem lehet jutni tőle, egyre valami váratlan, nem reménylett szerencséről beszél, — pedig maga számította igy ki előre — dicséri, magasztalja Bélát — a kiről nehány nap óta hallani sem akart — mily jó, mily kedves ifjú, és mily becsületes!
Az utolsó szót különösen hangsúlyozta.

Viletti és Teréz egymásra néztek, gyaní-tották, hogy itt valami bolondság történt; melyből nekik is aligha ki nem jut osztályrészük .

Egyszer aztán csak kirukkol vele, hogy tulajdonképen mi tette öt olyan boldoggá, hát az a szeretetreméltó Béla, az ö eszményképe, kiről gyermekéveitől kezdve — bizony jó régen — álmodozott, de soha eddig fel nem talált— most is kár volt —valahára megértette öt, s ezelőtt egy órával kezét megkérte, — ha a mindenek felett tisztelt család, különösen édesatyja, kit ö már eddig is sajat atyjaként becsült és szeretett; választását helyeselni s helybenhagyni fogja.
Azután odarohant az öreg úrhoz, s mielőtt gátolhatta volna, oly hatalmas csókot nyomott kezére, hogy az utcára is kihallott.

Kért, esdett, letérdelt előtte — alig bírta felemelni — hogy ne tegye szerencsétlenné, ne tagadja meg beleegyezését, mily boldoggá fogja az ő kedves fiát tenni, mily hu, feláldozó ápolója lesz atyjának.

Viletti sokáig nem birt magához jönni, előbb azt gondolta, valami bolond áll előtte, a ki most szabadult ki a lazarétumból, de Fanni olyan összefüggéssel, s fájdalom! annyira ér-telmesen beszélt, hogy utoljára is legalább némi részben hitelt kellett szavainak adni.

De hát hogy tehetett az a Béla olyan os-tobaságot, ? hogy megkérje kezét . . egy másik leánynak.

Vagy talán megfordítva áll a dolog, hátba nem tudott szabadulni attól az átkozott lánytól, rá tukmálta magát erővel, a meg aztán. csak hogy meneküljön legalább egy időre, nem ellenkezett: ö lássa, mire megy az ilyen fér jj e l. No majd végire jár ö a dolognak mindjárt.

Azután azzal bocsátotta el Fannit, hogy beszél fiával; s értesíteni fogja mielőbb.

Fanni bizonyosan haza sem ért még; mikor Viletti Béla előtt állott.

Nem irom le a jelenetet, aligha gyönyör-ködtetne valakit, egy elkeseredett öreg katona kaszárnyái stílusba foglalt kifakadása, a kinek a kétszáz forint pensión is jóformán Béla szeszélyei miatt kell tengődni; s most eza lány-fiú ismét hírbe hozza, kellemetlenségbe keveri a családot.

Ha az öreg ur beszélt, kivált a mostanihoz hasonló hangulatban; nem volt tanácsos beleszólni.
Tudta ezt Béla, végig is hallgatta egész az utolsó szóig.
Mikor aztán nem csak kibeszélte, hanem ki is fÚtta magát, először is széket tolt elibe, s leültette szépen ; maga pedig előtte állva maradt.
Azután utánozhatlan gyermeki szelídséggel — mit oly jól betanult — megcsókolván kezét, szólt: "Látod, kedves apám! most megint felingerelted magad, indulatba jöttél minden ok nélkül, pedig az orvos régen megmondta, hogy attól óvakodjál, mert árt az egészségednek.
Azt sem várod, hogy illendően fogadjalak, leültesselek, nem kérded, mi igaz, mi nem a dologban, hanem a helyett rágyújtasz kegyetlenül, elsütöd egyszerre az egész battériát; s most már alig bírsz magadhoz jönni a nagy indulat miatt — a kik e beszédmodort merésznek találnák, emlékezzenek azon fentebbi megjegyzésre, hogy Béla atyjának kedvenc gyermeke volt — pedig az egész dologban csak annyi igaz, hogy kezdtem neki a szépet tenni, a mire, mint tudod, provocálva voltam.
— Azt mondta a járásbiró, nem minden célzás nélkül, no! itt az alkalom megmutatni, hogy kegyed csakugyan férfi; s bennem védőjét fogja találni minden gyanúsítás ellen.

Ezért udvaroltam neki, a mire, úgy látszik, nagyon is számított, mert a helyett, hogy legalább csak szokásból is védő helyzetbe tette volna magát, ö kezdte meg az ostromot oly ügyesen készített stratégiával, hogy hátrálni vagy menekülni lehetetlen volt.
— Mikor aztán láttam, hogy a comoedia drámába kezd átcsapni, elmaradtam tőle végképen.
Nem használt semmit; felkeresett s vagy itt, vagy nálatok lepett meg.

Ezután elbeszélte Béla a közelebbi jele-netet.
S most ítéld meg, kedves apám!
— végzé szavait — tehettem-e mást, mint rátok bízni, hozzátokfelebbezni a kellemetlen ügyet a mely, megvallom, egészen megzavart.
— Mert hidd meg, hogy eltekintve azon egy szeszélytől, vagy Isten tudja, minek is nevezzem, hogy semmi szin alatt nem fogom magam többé leányul mutatni fel az emberek előtt; nem vagyok oly könnyelmű, hogy mulattatna egy ily kaland, mint talán évek előtt; sőt nem tagadom, hogy kifejlése nagyon is aggaszt.
Elöérzetem — mely bár hibás lenne — azt súgja, hogy e hölgy daemonom,— a ki előbb-utóbb, közvetve bár, de kikerülhetlenül szerencsétlenségbe fog dönteni.

Viletti régen elfeledte, hogy Bélára még haragudni is kellene.

Természete a hirtelen fellobbanó embe-reknek. hogy épen olyan hamar magába is tér; s legtöbb esetben megbánja túlságos kifakadását.

Jelen esetben még az is nagy befolyással volt a kedély hirteleni átváltozására, hogy az öreg ur legkedvencebb gyermeke ellen, s a mi több, csaknem minden ok nélkül kelt ki; meggyőződvén, hogy az helyesebben nem is cse-lekedhetett volna.

Felállt, megölelte, simogatta Bélát, kérte, hogy feledje el a mit mondott, nem haragszik már, csodálja is, hogy tudott ily ostobaságon annyira felindulni; — de mikor az a lány, vagy . . . micsoda? egészen kihozta sodrából.
Azt mondta, megkérted, nőül akarod venni, ha! ha! ha!
Béla és neje ! eredeti egy gondolat! sajátságos házasság lenne mondhatom, hanem hiszen majd elintézem én az egész comoediát.

Másnap elment Viletti Fannihoz, elmondta : hogy nagyon sajnálja, de hát hiában, nem lesz a házasságból semmi.

Bélának nincs biztos állása, s ki tudja, lesz-e módja mostanában, hogy egy családot eltartson .
Terézzel alig képesek nagyon ta-karékosan a nyugdíjból kijönni, annál fogva fiának mit sem adhat; s mint tudja, Fanninak sincs vagyona.
— Ily körülmények közt a házasság csak nyomort és Ínséget vonna magaután stb.
Azért jó lesz, ha a kisasszony ? is belenyugszik, mint Béla, s jobb szerencse után vár.

A pedig a helyett, hogy megnyugodott volna, nyakába borult az öregnek; összevissza csókolta redős arcát.
Megköszönte szépen, hogy más okot nem talált a házasság ellen.
— Hiszen jól tudja ö ezt, meggondolta előre, nem azért megy Ő Bélához, hogy terhére, hanem inkább könnyebbségére legyen, tanit apró leányokat, készít finom női munkákat, dolgozik éjjel nappal, hogy ha bár ő maga is érezne valami hiányt; kedves Bélája eddigi kényelméből mit se nélkülözzön.

Viletti nem volt szónok, — a katonát nem szokták arra tanítani — elég megerőltetésébe került a tegnapi bombasticus, és a mai kérésnek is beillő nyájas beszéd, minek kisértene meg egy harmadik sikertelen beszédet, hiszen lehetlen, hogy ez az asszonyszemély magában volna; boszorkányokkal cimborái bizonyosan .

Nem is ceremoniázott sokat, hanem röviden kijelentette, hogy nem egyezik a házasságba . . punctum, s azzal ott hagyta Farmit a faképnél.

Ez már aztán elég érthetően és határo-zottan volt mondva; de azért ne higyje az olvasó, hogy Fanni capitulált.

Sokkal szivósabb természete és talán ke-vesebb szerénysége volt, hogy sem a legcse-kélyebb szalmaszálhoz is ne kapaszkodjék.

Még az nap elment az időközben haza jött Adélhez, sírva panaszolta el szerencsétlenségét, a méltatlan bánásmódot, melyet egyedül szegénysége miatt kell törnie.
Kérte, legyen pártfogója, ne taszítsák el maguktól, engesztelje és nyerje meg atyját részére.

Adél mosolygott előbb, azután összeszedvén magát, komolyan figyelmeztette Fannit, hogy elég volt már a bolondoskodásból, ne tegye magát nevetségessé, hiszen nem veheti őt el Béla soha, . . mert hát az tulajdonképen nem is Béla, hanem . . .
Cámilla .

Ez kétségkívül igen nagy hiba volt Adéltól.
A család egyetértöleg határozta el, hogy Bélát semmi körülmény miatt el nem árulják.
Azonban mentségül szolgál, hogy miután sem visszavonulás, sem lemondás, sem atyja bele-egyezésének határozott megtagadása mit sem használt; nem talált más módot a kiábrándulásra.

Láttatok-e már fúriát, hárpiát s más csodaszörnyeket lerajzolva, a mint kigyóhajuk sziszegve emelkedik fel szálankint— szemeiből könny helyett csepeg a fekete vér, — holló fekete tollúk fel van borzalva, s horgos karmaikat kiterjesztik áldozatuk felé? ha nem, — úgy hiába irom le a jelenetet . . .
Fanniról fogalmatok sem leheti.

Haja ég felé meredt, szemei vérben fo-rogtak, — arcán zöld, sárga, fehér szili válta-kozott, ajkai megkékültek; s egész testében reszketett a dühtől.

Nem beszélt, nem kiáltott, ordított mint veszett oroszlán.

Micsoda? jól hallottam-é? rikácsold állati hangon — nem vehet el ? mert nem Béla, hanem Camilla, tehát leány ? ! mily botrány, mily alávalóság.
Engem a szegény, elhagyatott leányt ily nevetség, ily gúny tárgyává tenni.
Van-e oly neme a boszunak, a mely ehez méltó volna? mit tegyek? hol kezdjem? ki fog nekem e megalááztatásért elégtételt adni ?

De jól van, — megmutatom, hogy K . .
Fannit boszulatlanul nem lehet bántalmazni — lerántom álarczát a nyomorának, hadd ne-vessék, hadd gúnyolják, mint ő kinevet engem ; — s ezzel, nem is köszöntve Adélt elrohant.

Ez időtől fogva sem Terézhez, sem Adélhoz nem ment többet; s egy hét múlva végképen eltávozott a városból.

Szilárdfinak épen név estéje volt az nap; nagy társaság gyűlt össze náluk.

Már a vendégek megjelenésekor lehetett észlelni, hogy valami történt a városban; miről a háziaknak még nincs tndomásuk.

A férfiak körbe állva, halkan társalogtak s közbe-közbe nagyot nevettek.

A nők lassan sugdostak valamit egy-másnak; a mire aztán gúnyosan mosolyogtak, Adélnek feltűnt a sajátságos, nem igen illedelmes magaviselet. iránta eddig kiváló figyelemmel s tisztelettel viseltetett mindenki, s házánál jól találták magukat a vendégek, s ime most!
, . . elmélkedését nem folytathatta tovább; a mint Béla a terembe lépett, az egész társaság, mint egy villany ütésre átalános hahotára fakadt.

A talány meg volt fejtve.
Fanni felfedezte a titkot; s e volt oka a vendégek különös magaviseletének.

Adél sietett férjét és atyját — kik a hivatal szobában, épen a bekövetkezhető kellemetlenség felett tanácskoznak, — tudósítani.

Bosszul hatott mindenikre, s egész estve nem bírtak lehangoltságukon uralkodni.

Béla azt hitte előbb, hogy Fannin nevetnek ; a ki az eddig osztogatott kosarak helyett, maga kapott egyett cserébe.
De midőn a pajkos férfiak kezét szorongatni kezdték, s csintalan mosolylyal néztek szemébe, — a nők meg ha szépelegni akart, egymásra nevettek, s nem is halgattak beszédjére, — sőt egy hamis menyecske, még azt a bátorság is vette magának, hogy felállt, s össze vissza csókolta, — mit azok a férfiak ngy irigyeltek — azután még azt mondta neki, hogy ne bolondozék tovább, elég volt már, nem szép tőle hogy oly sokáig titkolódzótt, mikor ö jól tudta, hogy az ő kedves Camilla barátnéja, csak nem akarta elrontani a mulatságot, ha már épen oly nagy kedve van ahoz a csúf férfi ru-hához, a mit ő a világért fel nem venne!
— de most már vége legyen, Fanni ki adott rajta, s az egész városban csak róla beszélnek; — eddig nem tapasztalt zavarba jött, s nehány perezig nem birt szóhoz jutni.

A mint aztán meggyőződött, hogy hasztalan erőltetné tovább a dolgot, ha már az a sárkány csakugyan elárulta; nagyot nevetett ,

— a mely nem volt ugyan minden erőltetés nélkül — s igyekezett alperesből felperessé lenni.

No hát igen, leány vagyok s van-e abban valami nevetni való ? talán nem eléggé jól vittem szerepemet? van-e valakinek kifogása ellene? azt hiszem, én nevethetek jogosabban;; hogy kegyeteket oly ügyesen rá tudtam szedni.

A nem várt, minden zavarodás nélküli nyilatkozat — mert itt is segített a színészi gyakorlat — egészen más fordul atott adott a dolognak, nem gúnyolták többé, elismerték, hogy a férfi szerep elég ügyesen volt adva, s ezért nincs épen semmi gáncsolni való, sőt a játékosnak csak előnyére lehet felróni, hogy ők lévén rászedve, inkább rajtok lehetne nevetni ; sat. ... a társalgás rendes kerékvágásába jött, s vissza állott a szokott jó hangulat.

És ha ez időtől fogva leteszi Béla a férfi ruhát, nem lesz semmi következése, jókat ne-vetnek olykor rajta, — s a mi reá nézve legkívánatosabb leendett: Fanni nem talál tárgyat bossznjáboz.

De hiába! nem lehetett rávenni, hasztalan volt minden kérés, fenyegetés, sógora fi-gyelmeztetése, hogy nem csak gúny és nevetség tárgyává teszi mindnyájukat, hanem magára vonja a közfigyelmet is, a mit a kémekkel körülvett, semmi feltűnőt meg nem tíirő kormány elnézni nem fog, — hogy mint leány ő nála épen úgy, sőt sokkal biztosabban ellehet, folytathatja eddigi foglalkozását itthon az irodában; . . . a gyermek korától fogva vele nőtt makacsság, s önfejűségen meg tört a jó tanács, s kijelentette, hogy inkább eltávozik a háztól, a városból, de ruháját nem teszi le.

  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
  • 6
  • 7
  • 8
  • 9
  • 10
Elte

Digitális Bölcsészet Tanszék Eötvös Loránd Tudományegyetem 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8. (Főépület) II. emelet, 201, 205-206, 210-es szoba

Hasznos Linkek

  • Verskorpusz
  • Cikk-kereső
  • Regénykorpusz
  • Drámakorpusz
  • Digitális bölcsészeti szótár
  • ELTEDATA
  • Digitális Örökség Nemzeti Labor

Friss hírek

Cimkék

  • Email: dh.elte.hu@gmail.com
  • Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8

Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE