Digitális Bölcsészet Tanszék – Eötvös Loránd Tudományegyetem
Andor Mária
Bébike memoárjai : Egy kis kutya önéletrajza
Keletkezés ideje
1918
Fejezet
25
Bekezdés
806
Mondat
2805
Szó
48096
Szerző neme
nő
Terjedelem
rövid
Kanonikusság
alacsony
Élet a penzióban
Nem volt már maradásunk, türelmünk, hazafelé indultunk.
Szomorú egy utazás volt .
Gazdáim szívében a nagy fájdalom az országot ért csapás miatt, meg azután kivált asszonykám lelkében a sajgás: az első visszatérés az otthontalanságba, egy rideg penzióba.
Mert természetesen még elutazásunk előtt gondoskodott gazdám lakásról .
Hiszen most minden hotel, minden penzió túl van zsúfolva, úgy, hogy boldoggá teszik az embert, ha nagy pénzért kegyeskednek őt befogadni.
Nem mondhatnám éppen, hogy a lakásunk nem tetszett nekem, – mert elég szép volt az asszonykám szobája is, a gazdámé is, meg a vendégeknek szánt is.
De se kert, se fa , se virág, liften kellett megint járnunk.
S ha lejutottunk is, mindenütt csak sok-sok ember, hogy egy ilyen piczi kis kutya még járni is alig mert, nem hogy szaladgálni – és semmi, de semmi növény!
Bizony elbúsultam én ezen, csak mutatni nem akartam , nehogy asszonykám szívét még jobban nehezítsem.
A sok szegény erdélyi menekült látása is nagy fájdalommal töltötte el s bizony gazdáim is hozzájárultak tőlük telhetőleg sorsuk megkönnyítéséhez.
A szép őszi napokon asszonykámmal mindig fölmentünk a hegyre, a megmaradt kis kertünkbe.
Én boldog voltam, hogy ott vagyok, élveztem a jelent, úgy láttam azonban , hogy asszonykám, szegény, búsult a múlton!
S a jövő, az igért szép otthonnal, olyan bizonytalan messzeségben mutatkozott, hogy igazán nem szolgálhatott neki vígaszul.
A penzióbeli életet nemcsak asszonykámnak, de nekem sem volt könnyű megszokni.
Nem láttam én most már, ahogy a mi szép otthonunkban megszoktam volt, terített asztalt soha.
Csak gazdáim mentek el enni, hogy hová, azt nem tudom, mert sohsem láttam, – csak úgy hoztak nekem egy kis dobozban ennivalót.
Sem meleg nem igen volt ez az étel , sem valami jó.
Nem nagyon ízlett nekem, azt mondhatom.
A mi gazdáimat illeti – ők igazán nem túlkövetelő és szerény igényű emberek – nem panaszkodtak az ellátásra, sőt néha még egyes dolgokat nagyon meg is dicsértek.
Így például a tésztaféléket, amelyek úgy voltak elkészítve, hogy a szemnek is tetszettek , a gyomornak is jólestek.
Nekem is izlett a tésztanemű, de az egyéb eledellel azért nem tudtam kibékülni, mert tudja a jó Isten, miket tett bele az a szakácsné?
Amikor ettem, agyonkarczolta a kis torkomat, aztán nem győztem utána a vízivást.
Asszonykám végre is rájött, hogy miért főztek így.
Háború volt, takarékoskodni kellett az élelmiszerrel; már pedig mentől jobban megtöltötték a vendégek a gyomrukat délután vízzel, annál kevesebb ennivalót kívántak meg vacsorára.
Ellentétben a gazdáimmal, annál jobban szidta azonban az ellátást a többi vendég ; ezek nagyrészt nem bírtak annyi belátással, mint a gazdáim és nem akartak számolni a háború okozta nehézségekkel.
Ezek közül egyik-másik női vagy úri ismerőse gazdáimnak néhanapján bejött a mi lakásunkra étkezés után és olyasmit mondtak, aminek értelmét igazán nem bírtam felfogni.
Azt mondták ugyanis:
– Az ebéd ma megint kutyának való volt!
S rendesen éppen olyankor mondták ezt, mikor nekem sem ízlett egy csöppet sem az ebéd.
Hát akkor hogy lehetett volna az kutyának való?
Ilyenkor azután asszonykám kinyitotta a "szalon " -beli szekrényt, és kivett abból mindenféle jókat: süteményt, gyümölcsöt és megkínálta vele a vendégeket.
Ezek igen örültek neki, s azt mondták, hogy amit asszonykától kaptak, többet ért az egész ebédnél.
Nem sok idő telt belé és nagy örömre virradt az ország.
Az alávaló, alattomos támadókat, a gaz oláhokat, úgy kivertük az országból, hogy azt sem tudták, hol álljanak meg a futásukban.
Mégis csak van igazság a földön.
Ők alattomosan rabolni jöttek; egy szövetségest , titokban előkészítve, orozva megtámadtak, s mi lett a jutalmuk e dicső cselekedetükért?
Az, hogy mi, akik csak védekeztünk, akiknek eszünk ágában sem lett volna őket megtámadni, most, az ő kergetésük közben, országuk legnagyobb részét elfoglaltuk!
Elmenekült a szószegő király, a háborúra uszító "jószívű" királyné, a sok hazug diplomata.
Volt persze öröm az országban!
Asszonykámék is mindjárt jobbkedvűek lettek.
Többször vendégeket is hívtak már, vagy délutáni teára vagy estére.
Sok vendég volt ilyenkor nagyon s én bizony örültem ennek.
Nem mintha én már a vendégszeretet erényét is eltanultam volna asszonykámtól.
Jó lélekkel ezt éppen nem állíthatnám.
Egy-két jóbarátot szívesen látok én is.
De már olyan nagy tömegben nem tudom annyira szemügyre venni az egyes vendéget.
Ilyenkor föltámad pesszimizmusom .
Hátha van közöttük olyan is, aki nincs olyan jó szívvel asszonykámhoz, mint ahogy mutatja – s az olyanra jó vigyázni, sőt kötelességem vigyázni.
Avagy engemet nem szível egyik vagy másik.
Akad olyan is, aki asszonykám kedvéért úgy tesz, mintha szeretne engem.
De mennyire csalódik az illető, ha azt hiszi, hogy engem be lehet csapni!
Az első beczéző szónál kiérzem, hogy csak komédia, ámítás az egész.
Ilyenkor pláne nagyon ügyelek és figyelek, mert, mint már úgy hiszem említettem egyszer, az én szememben – talán mondhatnám, hogy az egész becsületes kutyafaj szemében nincs csunyább dolog, mint a hamisság.
Tehát én nem a vendégek tömegének örültem, sem a nagy lármának, melyet a sok ember csapott, hanem annak a sok mindenféle jó falatnak, amit asszonykám ilyenkor előkészített.
Volt ott vajas, sonkás zsemlye, meg sok mindenféle egyéb is a zsemlyéken, aminek a nevét akkor bizony még nem tudtam, csak azt láttam és éreztem , hogy jó dolgok.
Sok édes sütemény meg torta is.
Egyszer meg, éppen mikor esti társaság volt és sokáig maradtak együtt, volt valami nagyon kitűnő dolog.
Olyan volt , mint egy kis labda, sárgás rózsaszínű, s mintha mindegyik egy kis fehér szalaggal lenne átkötve.
S mikor beléharapnak – akkor belül üres.
De ami az ürességet körülveszi, az nagyon jó és meleg.
És valami nagyszerű, aranyszínű édességet külön tányéron kínáltak hozzá a vendégeknek.
Mikor behozták a tálakat azzal a sok szép piros labdácskával, – hát a vendégek egyszerre megszűntek egymás között zsibongani és felkiáltottak:
– Nini, fánk! farsangi fánk! a háború harmadik esztendejében – ez már aztán nagyszerű!
Így tudtam meg annak a gyönyörű szép és jó eledelnek a nevét.
Mikor ezzel a sok mindenféle jóval kínálták a vendégeket, hát bizony alig akadt közöttük olyan, aki engem viszont ne kínált volna.
S én bevallom – el is fogadtam , amit nekem nyujtottak.
Hát ezért, kérem, egy ilyen alkalomból asszonykámnak egy közelállója igen csúnya dolgot mondott rólam.
Furcsa szokás az is az embereknél, hogy rendesen a legközelebb állók mondanak egymásnak csúnya dolgokat.
A távolabb állók mindig sokkal udvariasabbak egymáshoz.
Én az emberek helyén ilyen körülmények között a közelebbállókat is messzebbre állítanám – hadd legyenek azok is kedvesebbek és ne kellemetlenkedjenek.
Hogy mit is mondtak rólam?
Azt mondták, hogy én egy "jellemtelen" kutya vagyok , először megugatom az embereket, azután elfogadom tőlük az ennivalót.
No már, kérem szépen, hogy lenne ez jellemtelenség?
Akit megugatok, az, kérem, a belépő idegen ember.
Akitől elfogadok, az már gazdáimnak rokona vagy barátja, akit leültetnek, megkínálnak.
S az, hogy bejövetelekor megugattam az illetőt, csak nem ok arra, hogy később, ha megkínál engem valamivel, ne fogadjam el tőle?
Hol itt a jellemtelenség?
Vagy hogy azután utólag sem barátkozom túlságosan, vagy nem mutatok valami nagy szeretetet egyikük-másikuk iránt, hát ez talán szintén nem valami jellembevágó dolog ?
Hát az emberek – akiket nekem mindig mintaképemül kell tisztelnem, – szeretnek -e mindenkit, akitől valamit elfogadnak?
No ezt már magam sem hiszem.
Inkább csak úgy tettetik ezt – szeretetet mutatnak ott is, ahol nincs, hogy kapjanak valamit.
Vagy szép lenne -e az én tőlem, ha egy darabka édességgel megvásároltatnám szeretetemet , ragaszkodásomat?
Hiszen ez lenne a valódi jellemtelenség, ha ilyen könnyű szerrel meg lehetne nyerni a hajlandóságomat.
Engem kínálnak, én elfogadom és ezzel a dolog el van intézve.
Nem kértem, nem alakoskodtam és utána – mert egy darabka édességet vagy czukrot elfogadtam – nem tartozom mindjárt szeretetet is mutatni, pláne mikor nem érzem az illetővel szemben!
Szóval: ezek a nagyobbszabású vendégségek voltak kellemes szórakozásai különben egyhangú életemnek.
S úgy vettem észre, hogy asszonykámat is megvigasztalták ideig-óráig – az otthon illúzióját nyujtották neki.
Amint azonban a tél vége felé közeledett, a gazdám azon törte a fejét, hogy mit csináljon velünk, hová vigyen bennünket?
Asszonykám megszokta volt az egész esztendőt szabad levegőn, a kertben tölteni, – azon volt hát gazdám, hogy most legalább a tavaszt és a nyarat jó levegőn, szabadban élvezhesse.
A gazdám oly hosszú időre nem utazhatott el velünk, tehát úgy tervezte, hogy a tavaszi hónapokat valahol a város környékén fogjuk eltölteni, ahonnan ő bejárhat az irodájába is.
Én bizony nem búsultam azon, hogy ott fogjuk hagyni a penziót, mert már sok dolgot nagyon untam benne.
Így például akár berekedhettem volna – olyan sokat kellett mindennap ugatnom.
A mi lakásunk előtt ugyanis egy folyosó volt, ahová még több szoba nyílott, s azokban más, idegen emberek laktak.
Erre a folyosóra, amely egyúttal a mi előszobánk is volt, csak úgy jutott be az ember kívülről, ha csengetett.
A gazdáimnak, szerencséjükre, kulcsuk volt, tehát ők be tudtak jönni csengetés nélkül is.
De jaj volt a szerencsétlen vendégeknek, vagy a szállítóknak.
Csengethettek órákon át, míg valaki ajtót nyitott nekik.
A szobalánynak, aki hivatva lett volna ajtót nyitni, mindig olyan foglalkozást adtak a penziótulajdonosok, hogy jóformán sohasem volt a lakásban.
Minthogy azonban a csengetők nagy része bennünket keresett , hát én bizony kötelességemnek tartottam minden csengetést jelezni.
Csoda, hogy kis torkom ebbe meg nem szakadt.
- Email: dh.elte.hu@gmail.com
- Cím: 1088 Budapest Múzeum krt. 6-8
Copyrights © 2020 All Rights Reserved, Powered by ELTE